Tudnom kellett volna, hogy innen fúj a szél. Hasonlítottam valakire, ezért gondolta, önző módon kiszabadít, hogy magának tudhasson, mint egy tárgyat. Ó, ne már, nem vagyok én senki tulajdona!
Idegesen fordulok vissza felé, tekintetem szinte villámokat szór, csodálom, hogy nem kerekedik vihar mérgemtől. Nem tudom hirtelen, mit feleljek, elbizonytalanít már a férfi jelenléte is, az erős kötődés, amit iránta érzek, elviselhetetlen. Nem értem, hogy kötődhetek valakihez, akit még csak nem is ismerek, akire egyáltalán nem emlékszem. Szívás az élet, tudom, nem először hallom ezt a kifejezést, s nekem sem új, egyáltalán nem fura a nyelvemen a szó. - Nem, ez csak... egy lényegtelen látomás volt. - felelem, de hangom ly fakó, hogy tudom, nem fogja elhinni. Bella nagyon sokat jelent nekem, és nem értem, miért jöttek elő megint ezek a képek. Sokkal tisztábban, erősebben láttam, mint mikor drága barátnémmal beszélgettem. Nem akarom, hogy elszakítsák tőlem, de nem tehetek semmit. Edwardnak is hazudhatok, de tudom, mi lesz a vége. Ő is elpártol majd tőlem, s egyedül maradok. Talán még Jasper is gyűlölni fog, már most titkolózik előttem, és nem akarom tudni, hogyan reagál majd, ha fény derül erre a kis találkozómra.
Erőtlenül rogyok le a padra a farkas mellé, és tehetetlenül, szomorkásan tekintek rá. Már nincs erőm dühösnek sem lenni, nem vagyok képes azon mérgelődni, amit pár perce szedtem össze gondolatban, a szeretet elvakít, és rettegek, hogy az el nem mondott szavaim több bajt okoznak, mintha nyíltan közölném a történteket. Félek, hogy nem cselekszem jól, s bár nem szívese emlékszem vissza egykori életem darabkáira, mégis úgy érzem, tartozom neki egy magyarázattal. Szörnyű ez a hangulatingadozás, de minden porcikám, minden sejtem azt kántálja, hogy egykor fontos volt nekem Ő, hogy sokat jelentett.
- Nem emlékszem semmire, de kiderült néhány dolog, és... Volt az intézetben egy idősebb férfi, azt hiszem ő kezelt engem. Átváltoztatott, mert egy nomád vámpír, egy nyomkövető engem üldözött. Megmentett engem, ahogy... te is akartál. Jó, tudom, nem értem tetted. - vonok vállat. - De köszönöm, még ha csak azért is történt, mert hasonlítok egy számodra fontos személyre. - rámosolygok, bár még mindig erőtlennek, gyengének érzem magam. Hátravetem hátam a pad támlájának, lehunyom a szemem, és oly erősen próbálok emlékezni, hogy belesajdul mind a fejem, mind a szívem a gyakorlatba, mégsem megy. Nem tudom felidézni Joseph arcát, bár magam elé képzelem, nem villannak fel homályos képek, nem látok semmit. Egészen lelomboz az egész, ellene mégsem tehetek semmit.
Nem ítélhetem el azért, mert megpillantott, és a szívszerelmét látta bennem. Én is hasonlóan cselekedtem volna, vagy talán pontosan ugyanígy, ha elveszítem Jaspert... Ebbe azonban bele sem merek, s nem is akarok gondolni. Ő hozzám tartozik, sosem bírnám elviselni, ha elveszíteném. - Nem akarom felszakítani a régi sebeket, vagy ilyesmi, de hogy bírtad elviselni, mikor elveszítetted Őt? - kérdezem halkan csengő hangon, szemeimben láthatja a szomorúságot, az együttérzést. Gondolom mondanom sem kell, hogy mennyire nem értem ezeket az érzéseket. Az ellenséges érzelmeim ez iránt az ismerős idegen iránt mind elmúltak, de a negatív érzelmek önmagam iránt feltörnek, szinte kirobbannak belőlem, erősen kell küzdenem, hogy ne omoljak össze. Jasper a mindenem, nem szeretném, ha egy ostoba kérés, egy hazugság miatt pártolna el tőlem. Ez nem történhet meg, igazam van? - próbálom nyugtatni magam gondolatban, de még én magam sem igazán hiszem el ezt a halandzsát. - Nem zavar, ha gyűlölöd a fajtám, de engem... kérlek, engem ne vess meg, nem én akartam ilyen lenni. Bár meg kell hagyni, nem bánom, hogy ez lett belőlem, de nem. Én nem gyűlölöm a farkasokat. Nem is a kedvenceim, de talán én viselem el őket a legjobban a családom tagjai közül. - nevetek erőtlenül, és őszinte barátsággal mosolygok az alakváltóra. Nem tudom, miért akarom, hogy kedveljen engem, de hát istenem, így érzek, elméletileg ismernek is kéne őt, fel kéne tudnom ismerni. Mivel ez nem megy, maradnak az ellenérzések önmagam iránt, a barátságos, megértő érzések a "farkasom" iránt, és ezek a fura gondolatok, amiket meg aztán pláne nem értek. Az élet szívás, hogy idézzem a férfi nemrég kimondott szavait. - Aztán mondd csak, te boldog vagy? - kérdezem gyengéden, és felé fordulok, karjára helyezem kezemet újra. Azt kívánom, boldog legyen, minden erőmmel. Remélem nem túl nagy kérés ez...

Nem ragaszkodnék így Maryhez, ha nem hasonlítana annyira hőn szeretett Elisabethemre. Már akkor, ott, abban a gyógyszerektől bűzlő általam csak elevenek krematóriumának nevezett intézetben is hatalmas hatással volt rám. Sosem feledem az első alkalmat amikor megpillantottam őt. Mirának úgy kellett elém állnia, másképp felszakítottam volna az ajtaját és addig szorítottam volna könnyezve, míg gyengéd kis kezei arcomat nem érintették volna, s nevem nem súgta volna azon a cirógató hangján, ami a mai napig talán a legjobban hiányzik a jelenlétén kívül. Elisabeth szép életkort élt meg de szörnyű űrt hagyott maga után. Hiába tudtam, hogy meghalt, hiába láttam évről évre öregedni, nem hittem a szememnek. Nem hittem, hogy az ennyire kísérteties hasonlóság csupán a véletlen műve lehet. Azt hittem a sors kegyesen visszahozta hozzám bevésődésem az élők sorába, új esélyt adott az újrakezdésre, de... Sajnos újra fel kellett ocsúdnom és vissza kellett térnem a fájó valóságba. Arra viszont nem voltam képes, hogy elengedjem a hasonmást. A húgom nem véletlenül nem akarta, hogy ott lébecoljak, nagyon jól tudta milyen hatással lesz rám Mary Alice jelenléte, de hamar rájött a tévedésére; felfedezte, hogy szükségem van rá, jobb nekem ha belekapaszkodom valamibe. Bevallom abban az időszakban nem éltetett más az emberlányon kívül, Mira egyszer meg is jegyezte talán visszakapta a régi Josephet. Azonban minden sokkal rosszabb lett miután elveszítettem őt. - Szóval, te ott ültél majd' egy évig több órát is a kórtermemben, vagy istentudja hova zárattak, és... Mondd csak, mégis miért? -Töri meg révedésem, pont arra rákérdezve amire éppenséggel gondolataim vittek az előbb. Azt hiszem mindketten el vagyunk foglalva asaját bajainkkal, mégis összeköt minket egy bizonyos pont, melyben egymás mellett voltunk akkor is ha ő nem emlékszik rá. Úgy hiszem az élet ennél jobban már nem baszhatott ki velem, először Liz halála, majd a rá megszólalásig hasonlító őrült nő felbukkanása, később eltűnése, majd ismételt színrelépése az általam leggyűlöltebb formába csomagolva. Ráadásul hiába facsarja az orrom az émelyítően édes, hánytató vámpírbűz, én mégsem mozdulok,segítek neki, mesélek, ezzel valamennyire vissza próbálva adni egykori önmaga fogalmát, miközben totális kavalkád van a fejemben. Most hirtelen felcsendül a fejemben Mira rosszalló hangja amint azt mondja: Declan, te mekkora egy idióta vagy... Jelenleg nem áll módomban ellenkezni vele.
Hosszú pillanatokig nem felelek. Egyszer már megnyíltam előtte, most megint kezdjem előlről? Egy vámpír előtt fedjem fel a legnagyobb gyengeségem? Változtak a dolgok, változott ő is, én sem vagyok már a régi, ahogy semmi nem az. Észben kell tartanom, ő nem más mint egy vérszívó, nem számít a jobb vagy rosszabb fajtából, bár könnyebb elfogadnom a tényt, hogy legalább nem gyilkolászik embereket a vérükért, nem csalódok akkorát, de ez akkor sem változtat a lényegen. Fancsali vigyor ül ki a pofámra, megrázom a fejem és elhatározom ennyi jár neki. -Nehogy azt hidd csak a jó szívem vezérelt. Te... Nos, hasonlítottál a bevésődésemre, ez volt az oka, hogy melletted voltam és a szöktetésen járt az eszem. Elisabeth minden apró vonását birtoklod, ha rád nézek olyan mintha vele lennék. -Annyi év után végre sikerül egy vállrándítással letudni a dolgot. Felkavar, de őszintén már beletörődtem mindenbe és úgy vagyok vele, hogy másképpen már nem megy a reagálás. Joggal gondolja, hogy csak egy pót eszköz volt a számomra, valahol igaz is. Ha úgy érzi gyűlöljön érte, olyan mindegy. A lényegen mit sem változtat. Attól még szép emlékeket hordozok magamban, akkor is, ha jó mélyen elástam azokat.
Nagyon elkalandozik, és nem hiszem, hogy az előbbieken. Láttam már nála ezt a fajta dermedt tekintetet, igaz csak nagyritkán, de még nem felejtettem el. Egészen olyan mintha valóban egészen máshol járna és csak a teste tartaná itt. -Engem is láttál? -Bukik ki belőlem a kérdés, melyre nyilvánvaló a nagy büdös NEM. Hogyan is kerülnék pont én a tökéletes kis képbe? Szeretném tudni mit látott az előbb, de nincs jogom tudni, lehet nem is kellene, hogy megtudjam. Pont. -Mindig is tudtam, hogy különleges vagy. Tudtam, hogy nem vagy őrült, de abban az évszázadban elég beszűkült világnézetet vallott az orvostudomány. A megmagyarázhatatlant elmebajnak titulálták, végül pedig kénytelen voltál elhinni, hogy valóban veled van a baj. Ezért is örülök, hogy végül valahogy kijutottál onnan. Arra emlékszel ki változtatott át? -Az a kibaszott vámpír... Mira ki nem állhatta, mégsem tett ellene. Nekem sem volt rá lehetőségem hogy kitekerjem a nyakát, pedig azt kellett volna tennem. De okos volt a rohadék, tudta hogyan mozogjon és hogyan kerüljön el. Meg kellett volna ölnöm, letépni a fejét és darabokra szaggatni, elégetni és a hamvair vizelni... Igen. Most egészen más lenne minden. Mary velem jött volna, de... ő is meghalt volna mellettem, mint Beth.
Felhorkanok és a homlokom ráncolom, nem is tudom mit hitt idáig. -Mit vártál egy vérfarkastól? Igen, gyűlölöm, megvetem a fajtád, kedvenc hobbimat pedig nem hiszem hogy nehéz kitalálni. -Végig mérem apró termetét, kezd elszakadni a cérna, az udvariaskodás sosem volt erényem de nyelek egyet és megint megdörzsölöm a borostám, aztán megemelt szemöldökeim és kénytelen vagyok a hátához beszélni. -Azt ne mond, hogy neked tetszik mi vagyok, ne tégy úgy mintha annyira szeretnéd a farkasokat.

Joseph szemeibe révedek, de valójában csak fizikailag vagyok jelen. Lelki szemeim előtt látom a lányt, aki egykor voltam, a lányt, aki feküdt a kórházi ágyon, s az életéről mesélt egy tök idegen fickónak. Nagyon hajt a kíváncsiság, milyen lehettem akkoriban, és a férfi elmondása alapján arra következtetek, hogy pontosan olyan lehettem emberként, mint most. Nem változtam, nem vesztettem el önmagam, emberi maradtam, ahogy mindig is vágytam rá. Nem okoztam önmagamnak csalódást, és nem tudom miért, de csak remélni tudom, hogy Neki sem. Ő egy vérfarkas, aki meg akart engem menteni a kísérletezéstől, az orvosoktól, s a bezártságtól, de belőlem vámpír lett. Nem tudok nem arra gondolni, hogy most talán gyűlöl, míg egykor kedvelt. Képes lenne ártani nekem, csak azért, ami vagyok? Ezt valahogy nem tudom elhinni. Gondolataim hamar visszatévednek egykori önmagamhoz, akin valószínűleg elektrosokk kezelést hajtottak végre, legalábbis Carlisle úgy gondolja, sokat kísérleteztek rajtam, mígnem ehhez a módszerhez folyamodtak, ami miatt nem emlékszem még a mai napig sem arra a lányra, aki törékeny emberlányként voltam. Jobban mondva, az átkozott orvosok nem, hogy segítettek volna, még ártottak is azzal, hogy jóformán kisütötték az agyamat. Valóban fejlett lehetett akkoriban az orvostudomány... Arra azért kíváncsi volnék, a mai világban mit kezdenének egy olyan emberrel, mint én voltam, s bizonyos szinten még vagyok is. Egy lány, aki látja a jövőt... Biztos út a diliház felé. - Szóval, te ott ültél majd' egy évig több órát is a kórtermemben, vagy istentudja hova zárattak, és... Mondd csak, mégis miért? - suttogom az utolsó mondatot, és nehezen ugyan, de nyelek egy nagyot. Nem értem, mégis miért tette, ha nem is ismert, és tudta, mi bajom. Miért tenne ilyet egy idegen? Mert jó szándék vezérli? Ki látott már olyat? Azt hittem, az efféle úriemberek már rég kihaltak. Talán mégis akadt belőle egy, aki személyesen az én javamat helyezte a sajátjai, s mindenki máséi elé. Nehéz elképzelni, de vannak még csodák. Éppen szólásra nyitnám a szám, amikor egy kissé homályos, mégis valósághű kép tárul elém. Üveges, üres tekintettel meredek Joseph-re, miközben fejemben egy olyan képsorozat pörög, amit nemkarok látni. Látok egy piros köpenyest lányt, aki eszméletlenül gyorsan suhan a fák között, majd ezt a bizarr képet felváltja ugyanaz a látomás, amit már egyszer korábban is láttam. Ami lebuktatta Bella tervét. Mikor a jelenetek helyett újra egy padon, a vérfarkassal találom magam, csak ingatom a fejem, és humortalanul felnevetek. - Most is épp egy látomásom volt, Jos. Nem szűnt meg, sőt... Talán a vámpírrá válásom után ez a képesség felerősödött. A képek élesebbek, jobban kivehetők az arcok, s már tudom, sok előnye van ennek a különleges adottságnak. Mindig felkészültnek érzem magam, biztonságban, a családom is abban tudhatom. - adom tudtára szomorkás hangon, nem áll szándékomban megbántani. Ám következő mondatára mintha ez az óvatosságot elfújták volna, már nem érdekel, mi van vele. Nem vagyok dühös, de olyan erővel súlyt le, húz le a mélybe a keserűség, hogy kedvem volna csak felugrani, és lelécelni innen, mégsem ezt teszem. Helyette rámeredek, mélyen a szemeibe nézek, s gondoltaim szavakká formálódnak. - Hát persze, hogy nem örülsz neki - ejtem ölembe kezemet -, hiszen én egy vagyok abból a fajból, amit ha jól sejtem, gyűlölsz. Én már nem az a védtelen, ártatlan lány vagyok. Nem vagyok ember, neked pedig ez nem tetszik. Ó, a fenébe, sejthettem volna! - ugrok fel egy dühös szusszanással, ezzel hátat fordítva a fickónak, és karjaim összefonom magam előtt.

Normál esetben rég a kezét is letörtem volna bárkinek aki hozzám ér, főleg ha az illető vámpír, de a nő jelenléte annyira megkavar, hogy nem foglalkozom ezzel a ténnyel. Ő más, mindig is az volt. Nem vagyok képes átsiklani ezen a mérvadó momentumon, gyanítom soha nem is fogok, pedig muszáj lesz ha rendbe akarom vágni magam. Nem szeretem ezt a rohadék érzést, én nem ilyen vagyok. Nem vagyok egy érzelmes nyálas kis köcsög, soha nem is voltam, attól függetlenül, hogy régen normális életet éltem. Tudtam hol a helyem, nem volt bajom senkivel, csakhogy majdnem kétszáz év telt el azóta és már csak nyomokban tartalmazok valamiféle normalitást. Változtam, ez tény. A világ is változott, nem kedvezett, sokat kaptam, hatalmas pofonokat és seggberúgást, ne várja tőlem senki, hogy jófiú legyek. Azt adom amit én kaptam, amit nekem adott az élet. Nincs ebben hiba. Azzá váltam amivé formáltak.
Bármit? -Kérdezi és automatikusan bólintok rá, az idáig kezemben tartott fém eközben jellegzetes hanggal landol valahol a lábam mellett. Felé emelem a fejem, gondolom mit akar tőlem, ha ő nem kér meg rá, hát én kérdezem meg, hogy akar e tudni valamit arról az időszakról amit együtt tölthettünk. Előtte viszont azt akarom szeretném tudni hogyan alakult az élete vérszívóként. Vajon boldog? Van valakije? Kivel és hogyan él? Annyi lényeges kérdés, de nem tudom mennyire fájna az igazság. Mire megyek azzal ha még több gondot akasztok a nyakamba?
-Nem tudom pontosan mikor kerültél be az intézetbe, de az utolsó bent töltött évedben voltam melletted. Az az igazság, hogy okom volt amiért felfigyeltem rád, először csak néztelek mint valami eszelős, akár órákon át, csak feküdtél és bámultál rám, de nem ijedtél meg... Hát így kezdődött. -Zavart nevetésféle szökik ki a számon, egy őrült vigyor, megrázom a fejem aztán folytatom. -A kezelések akkoriban elég... bizarr módon folytak, nehezen viselted, rohamaid voltak a terápiáktól, Mira viszont észrevette, hogy a jelenlétem segít rajtad. Sokszor éjjelente szöktem be, te pedig lázálmodban beszéltél, azt sem tudtad hol vagy, de a kezemet markoltad. Máskor tiszta volt a tudatod, órákon át fecsegtél apróságokról, vágytál a szabadságra, tervezted hová mennél, mit csinálnál ha tehetnéd. Meséltél a családodról. Édesanyádról, atyádról, a húgodról áradoztál szinte minden nap. -Elkomorodom, pillantásait keresem. Mary szerette őket, a hiányukat viselte a legrosszabbul, a szigorú látogatási szabályok jobban megkínozták mint a brutális terápiák. -Szeretted őket. Azt mondogattad csak arra vágysz, hogy újra a családi asztalnál lógasd a lábad, hogy hallgathasd a szüleid felnőtt beszédjét, hogy játszhass a húgoddal, hogy megetethesd Georgot, a kedvenc és egyetlen kutyádat, aki olyan idős volt mint te... Most is a fülemben csengenek a szavaid. Nem szeretted az orvosokat, már a fehér köpenytől is rosszul voltál, de megtanultad hogy vághatod át őket. Tudtam miért kerültél be oda, de azt nem tudom a terápia valóban hatott-e, vagy csak eltitkoltad többi a gyötrő látomást. -Mondókám közben néha meg meg állok, várom, hogy tovaperegjenek az emlékek. Széttárom a karjaimat, majd hanyagul magam mellé ejtem azokat, leveszem róla a tekintetem, valahová magam elé révedek tovább. -Sokszor sírtál a karjaimban, máskor nevettél velem. Tudod az eltűnésed éjjelén én is ki akartalak vinni onnan. Az élet szívás kedves Mary... De azt hiszem jobban jártál így. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy örömmel tölt el, hogy egy vámpír kezére kerültél, de fogalmam sincs mit kezdtem volna veled.

Nehéz a súly, amit most cipelek, de nincs más lehetőségem, muszáj megtudnom többet, és többet, ilyen lehetőség nem adódik minden egyes nap, ez ritka, akár a fehér holló. Nem engedhetem el, pedig egyik felem, talán a józanabbik, azt suttogja, hogy gondoljak Jasperre, hajtsam el a fazont, én is lépjek le, de ezt nem tehetem. Itt kell maradnom, és megtudni, mi is zajlott valójában ott az intézetben. Nincs más mód, minthogy a farkastól kérdezzem meg, aki bár rossz állapotba van, tudom, el fogja árulni, főleg, ha szépen kérem, ez pedig az egyik erősségem. Meglepetésemre mikor kezére vándorol a pillantásom, elfehéredett ujjaival, s tenyerében tartott fémdarabkával kell szembenéznem. Hát ilyen rosszul érintené? Képes lenne darabokra zúzni egy padot? Nem akarom kivárni, míg az egész várost lerombolja, így inkább a lényegre térek. - Bármit? - teszem fel a kérdést, és ártatlanul pislogok, bevezetésként, hogy végre felhozhassam a témát. Nem akarom befolyásolni, vagy csőbe húzni, csak meg akarok tudni bizonyos dolgokat, s nem fordulhatom máshoz, csak őhozzá, kire még csak nem is emlékszem. Nem értem, hogy történhetett ez, hogy lehetett a sors oly kegyes hozzám, hogy megszabadít az emberi emlékektől, ha utána a nyomomba küld egy alakváltót, aki felkavarja az érzéseim, de nem tudom sem a nevét, sem az arcát, vagy az együtt töltött napokat felidézni. Miféle beteges vicc ez? Ez így nem járja! Emlékezni akarok, ó, de mennyire, hogy akarok, mégsem megy, akárhogy erőltetem is az agyam, nem megy. Ennyire tehetetlennek sem éreztem még magam. Aztán a férfi kérdése hirtelen elgondolkodtat, boldog vagyok-e? Nyilvánvalóan az vagyok, ha leszámítjuk a kisebb-nagyobb gondokat. - Boldog vagyok, de... Joseph, még boldogabb lennék, ha mesélnél az emberi lényemről, és a mi közösen eltöltött napjainkról. Kérlek... Ugyanis nekem igazán számít, mit akarsz, pedig hidd el, nem tudom hova tenni ezt az érzést. - felelem az igazsághoz hűen, és hatalmas, könyörgő szemekkel néztem rá, kezem még mindig a vállán nyugodott.

Nehezen engedem el a letört fémdarabot, az ujjaim, az egész öklöm kifehéredett már a szorítás miatt. Annyi emlék tódul fel... Annyi fájó memoár, nem bírom elviselni a felidézést. Előre meredek, nem vagyok már képes a nőre nézni, amúgy is forró bőröm szinte perzsel, míg homlokomon vékony verítékréteg ül. Azt hittem eltemethetem magamban az életem ezen szakaszát, szinte sokként ér a felismerés, hogy nem menekülhetek el. Újabb levegőadag szakad ki belőlem, sűrűn pislogok hozzá. Fáradtan megdörgölöm az arcom, még le is verek magamnak egy pofont, hogy kitisztuljon a fejem. Ez segít. Talán amíg a nő mellettem van. Aztán a már említett Mr. Walker segítségét kérem, de ne szaladjunk annyira előre. Apró kis tenyeret érzek a vállamon, máris átjár a jóleső, mégis fájdalmas érzés. Ránézek, magamra erőltetek valamiféle félmosolyt és megrázom a fejem. -Érted bármit -Nem foglalkozom az édes szaggal, az orrom összes idegvégződését szétmarta már, de kit érdekel?
Újra az arany íriszeknél találom magam, hogyan lehet valami egyszerre ennyire taszító és gyönyörű? Tudom, hogy Mary nem Elisabeth, mégis ha ránézek nem tudok megfeledkezni róla, nekem mindig olyan lesz mint ő. Homlokomba mély barázdák vájnak, újra megdörzsölöm ezúttal a több napos borostám. Még nem mehetek el, nem akarok elmenni, de... -Annyi kérdésem lenne drága Mary... Annyi mindent szeretnék mondani, de... -Lemondóan megvonom nehéz vállaimat. -Igazából lényegtelen mit akarok. Csak annyit árulj el, boldog vagy? -Számomra csak ez a legfontosabb. A drága Mary eleget szenvedett, talán a sors szándékosan nem hagyta, hogy aznap éjjel kiszabadítsam és magammal vigyem.

Emberi emlékeim elvesztek, s bár már jó ideje nem voltam elkeseredve emiatt, most a szomorúság úrrá lett rajtam. Talán jobb lett volna, ha én is Jasperrel tartok, vele kellett volna mennem, s nem összefutni ezzel a farkassal, aki csak összezavart, és felkavarta az érzelmeim. Ennyire még sosem zavart, hogy nem emlékszem semmire, előnynek tudtam be, hogy így legalább nem volt mit veszítenem, mint Rosalie-nak, vagy Bellának. Emberi akartam maradni mindig is, de nem akartam emlékezni arra, hogy talán egykor voltak vérszerinti szüleim, testvérem, és boldog voltam. Talán így volt, nem tudhatom, mit éltem át, de most... esélyem nyílt arra, hogy megtudjak vajmi keveset egykori életemről, s oly erős a kísértés, hogy nem tehetek mást. Meg kell tudnom, miről maradtam le, hogy mit hagytam ki, mit vett el tőlem a halhatatlanság. Nem szabadna kínoznom magam ilyen ostobaságokkal, de meg kell tudnom, még ha utána szenvedni is fogok. Jogom van megtudni, hogy milyen voltam akkoriban.
- Gyere velem ha tudni akarod ki voltál - mondja, s már el is indul, de nem követem. Ledermedve állok, vitába szállok önmagammal, menjek, vagy maradjak. Végül arra jutok, mennem kell, így hát nem is vacakolok, gyors léptekkel igyekszem utána, és követem egészen a padig, amire egyszeriben csak levágódik. Egy pillanatig csak beharapott ajkakkal meredek rá, de megadom magam, és mellé telepedek, pillantásommal próbálok olvasni benne. Bár kölcsönvehetném most Edward képességét, és beleshetnék a fickó gondolatai közé! Ám nem kell sokat várnom, nem várat meg a férfi, belekezd a kis mesébe, én pedig csillogó szemekkel, ámulva hallgatom, s magamba szívom szavait, hogy emlékezetembe véssem, soha ne feledjem el. - Mielőtt a vámpír átváltoztatott. - motyogom az egyik dolgot, amit tudok az átváltozásomról. Látom a farkason, hogy neki sem ez a kedvenc története, hogy őt is rosszul érinti ez az egész, és hirtelen le akarom venni válláról a súlyt, s cipelném azt is, csak neki jó legyen. Nem tudom, mit miért érzek, vagy mit miért teszek, de kezem a vállára teszem, és bizonytalanul rámosolygok. - Köszönöm.

Ha tudtam volna mi vár rám... Valószínűleg akkor is eljöttem volna ide. Csak azért is. Most, hogy látom az ismerős arcot nem tudom hová tenni magam, nem értek semmit, mert ős sem ért semmit, ki érti ezt egyáltalán? Az arany színű szemeit és az émelyítően édes szagát leszámítva elmondhatom, nem változott semmit. Mindig is egy tünemény marad, akibe én... Rég volt már. Hagyjuk.
Hiába erőlködik, nem emlékszik rám. Csalódottság áraszt el, letargia, ki tudja mennyi minden még. De a saját élete sem rémlik, már ami az emberi dolgait illeti. A vámpírság ezzel jár? Azért, hogy egy mocskos várszívó legyen el kell felejtenie minden emlékét? Persze tudom, hogy nem embereket szív szárazra, ennyit már rég megtanultam róluk, de számomra minden vámpír egyforma. Miattuk erősödött fel bennem több mint három évszázada a farkas, hát minden jogom megvan hozzá, hogy írmagjukat is gyűlöljem. De Mary más. Hiába undorodom tőle, mást is érzek, ez pedig nem valami hű de fasza helyzet. Egyik részem hihetetlen módon örül a viszontlátásnak, másik viszont gyűlöli a nőt azért, mert felbukkant és mindent összezavart. Elmélyülten kapcsolódom az arany íriszekbe, a félelem, káosz ott lóg a levegőben mindkettőnk részéről. Annyira sebezhetőnek tűnik, hogy legszívesebben elkapnám és a karjaimba zárnám, de nem lenne helyes. Nem tehetem. Elnyomok egy sóhajt, mintha ötven éve nem lélegeztem volna, szinte kiszakad és olyan erővel akar újabb adag befelé tódulni, hogy a légcsövem majd' kettétörik, de ügyet sem vetek minderre, tehetetlenül két kézzel a tarkómhoz nyúlok és az ég felé nézek, közben reccsennek csigolyáim annyira feszesek és görcsösek az izmaim a stressztől, de végül megint Alice arcánál lyukadok ki. -Hogyan lehetséges ez? Ti vámpírok ebben is hátrányosak vagytok -forgatom a szemeimet, de megvonom a vállam, majd szétnézek, ez nem a legmegfelelőbb rész a rögtönzött életútja eldarálásához, márpedig ha már itt vagyok és valóban nem tud semmit, nem fogok csak úgy elslisszolni anélkül, hogy ne mondanám neki amit tudtam róla. Szerintem ő sem eresztene, nem tudom, nagyon úgy néz ki. -Gyere velem ha tudni akarod ki voltál -Megfordulok és elindulok, lassú vontatott és nehéz lépteimmel távolodom az utca forgatagától, dühödt pillantásaim miatt ezúttal páran észbekapnak és kikerülnek, de nem vészes, nincs is tömeg, mit tudom én... Nem megyek messzire, az utca végén van pár szabad pad, az egyiket stoppolom le és figyelem a vámpírnőt. Ledobom magam, a pad vasból készül íves karfájára teszem a kezem, komorabb nem is lehetnék. Hiányzott ez nekem? De nem vagyok szemét alak, legalábbis vele nem leszek. Nem hagyom itt, pedig még mindig az jár a fejemben hogy eliszkolok a fene tudja merre és leiszom magam a sárga földig... Igen, Mr. Walker hű cimboraként várna rám, hogy a feledés részeg birodalmába zavarjon, de... Itt vagyok, nem?
Veszek egy mély levegőt, addigra a nő is itt van már, telve bizonytalansággal, persze nem hibáztatom érte. -Az Intézetben a húgom volt az egyik ápolód, így ismertelek meg téged. Először csak hozzá jártam be, de aztán... miattad is sokszor látogatóit kértem. Teljesen magadba fordultál, jó egy hónap után értem el, hogy egyáltalán rám, nézz vagy elmosolyodj. Hát, innen indul a történeted igazán. Meséltél a családodról, én is az enyémről. Egy évet beszélgettünk át mielőtt... -Elhalgatok, résnyire préselődik a szám, míg eközben a pad kapaszkodója a kezemben marad.

Nem tudom, ki ez a fickó, nem értem, mit akar tőlem, nem értek én már semmit. A világ nem túl kegyes velünk az utóbbi időben, s bevallom ez engem is igen rosszul érint, ki nem érezne így? Legjobb barátnőm a köpenyes vörös szeműekhez fog tartozni, ha Renesmee ezt most meg is ússza "ennyivel", majd mások fogják zargatni a különlegessége miatt. Rosalie titkolózik előttem, ahogy Jasper is, bár még egyiküktől sem kértem számon az igazságot. Esme folyton csak aggódik, Carlisle keveset van otthon, miközben én egy oly hatalmas titkot őrzök, amibe úgy érzem, lassan beleroskadok. Nehéz az élet, mi? S ha ez nem volna elég, még egy totál idegen fószer is úgy bámul rám, mintha kísértetet látna, és a nevemen szólít, közben egy másik nő nevét is emlegeti. Összezavarodtam, meglepő volna mindez? Igen, még az örökké pörgős, lepcses szájú, mindent tudó Alice Cullen, kit a sors megáldott egy érdekes kis képességgel, még ő is képes összezavarodni, s lemerülni, mint a legolcsóbb elem. Ezek a szemek pedig... emlékezz, Alice, kérlek, emlékezz! De nem megy. Nem tudom felidézni ezt a karakteres arcot, ezeket az íriszeket, s a szemében ülő meglepettséget. Nem tudom ki ő, de a zsigereimben érzem, hogy fel kéne ismernem. Hát miért nem megy? Nem... értem. - Ehm, te meg farkas?! - teszem fel a már így is magától értetődő kérdést, mégis bizonytalan képet vágok. Szaga beáramlik a tüdőmbe, ám előtte marja az orrom, még légcsövem is savként égeti, de emögött mégis valahogy ismerős aroma csapja meg a szaglásom. Ilyet még sosem éreztem, de olyan "itt van a nyelvem hegyén" érzésem van. Ott motoszkál a felismerés az elmémbe, de mintha egy téglafal mögött bújna meg. Nem tudom előcsalogatni, úgy érzem, elvesztem. - Biloxi... Mary Alice Brandon... Nem... nem értem. - suttogom, s forogni kezd velem a világ, az utcakövek elmosódnak, a szürke ég mozgolódik, a felhők túl gyorsan úsznak, lábaim remegnek, karjaim esetlenül lógnak törzsem mellett. Ez mindent megmagyaráz. Nem emlékszem emberi létemre, az akkori életemre, az életemet betöltő személyekre, semmire. Elveszett, mintha vámpírként jöttem volna a világra.
Egy látomás. Egy homályos kép, egy öt tagú vámpírcsaládról. Öt aranyszín tekintet, öt hozzám hasonló lény. A kép elhomályosul és eltűnik, de egy újabb kép jelenik meg lelki szemeim előtt. Egy aranyhajú férfi, karja tele régi harapásnyomokkal, szeme hasonlóan karmazsinvörös, akár csak az én tekintetem. Felismerem magamat is, amint kezét fogom a gyönyörű idegennek, és alakunk elmosódik futás közben. Egy hatalmas, fehér ház felé igyekeztünk serényen, ahol az öttagú arany lények élnek. A kép homályosulni kezdett, majd eltűnt, és újra az erdőben találtam magam. A látomásom pont annyira meglepett és lesokkolt, mint a legelső, közvetlen akkor, mikor magamhoz tértem valahol az erdőben, egy kórház-féleség közelében. A legelső emlékeim az új életemből, sosem tudom kiverni a fejemből, ahogy azt sem, hogy ezelőtt emberként éltem, talán egy boldog családban, mígnem elmegyógyintézetbe nem zárattak.
Tekintetem újra a férfi arcára szegezem, mélyen szemeibe nézek, s már meg tudok állni a lábamon, már nem forog a világ. - Nem emlékszem emberi életemre. - feleltem, mint valami robot, pillantásom nem eresztette övét, szívem sajgott, bár nem tudtam, mitől érzek fájdalmat. Nem tudtam, kicsoda áll előttem.

Nézem, nézem a vámpírnőt, az arca fájdalmas emlékképeket idéz elém, nem akarom átélni, de nincs más választásom. Kísért a sorsom, a múltam, az életem, pedig azt hittem mindent magam mögött hagytam már. Zavarban van, ráncolom a homlokom, mert én sem tudok mit kezdeni ezzel a képtelenül elcseszett helyzettel, itt hagynám ha tehetném, de hülyeség lenne. Nem tudom mi a fészkes fene folyik itt, de rá akarok jönni és megnyugodni, vagy ha azt nem legalább kideríteni mi történik itt. Szavai ledöbbentenek, nem tudja ki vagyok, úgy is viselkedik mint aki semmiről nem tud vagy nem emlékszik, mégis érzem, hogy ő az a lány akit abban az elátkozott elmegyógyintézetben ki akartam szabadítani, hőn szeretett Elisabethem emlékébe beleőrülve. Csakhogy Marynek hűlt helye volt, az átkozott vámpírral együtt, holtak útja jelezte, hogy valami nagy baj történt. Mirával együtt farkas alakban kerestük a nyomokat, de az idővel elhalványodott és kilométerek után teljesen eltűnt. Megfordult a fejemben, de az egyetlen logikus magyarázatba soha nem voltam képes beletörődni. -Vámpír lettél -Meredek előre, mintha szentségtörést követett volna el, ami történetesen igaz is. A fülemben zakatol a vér, dübörög, alig hallok valamit, utolsó pár szava viszont olyan élesen szakítja át a dobhártyám mintha több száz decibellel visítottak volna bele... Ki vagy te? Suttogja nekem, érzem, hogy valami nem stimmel, valami el van cseszve de nagyon ám. -Nem emlékszel arra aki meg akart szöktetni Biloxiból? Mi történt veled drága Mary? -Értetlen kifejezéssel rázom a fejem újfent, gyönyörű arcvonásain tétován végigfuttatva a tekintetem. Olyan... Elképesztő. Még most is elképedek mennyire hasonlított az én Bethemre. Egyedül a hajuk színe és hosszasága volt árulkodó, nem más. Megköszörülöm a torkom, hogy magamhoz térjek, mégsem sikerül az ámulatból felocsúdnom. -Én.. Az én nevem Joseph Kenward. Még így sem rémlik semmi?

Mondanom sem kell, mennyire megörültem, s felderült az arcom, mikor drága egyetlen férjem megkért, lépjünk le egy kicsit, és menjünk egy kellemes, esti sétára. Gondolkodás nélkül bólintottam, és már suhantam is a hatalmas szekrényem elé, hogy öt perc alatt magamra öltsem egyik kedvenc kék egybe ruhám, illetve a hozzá illő lila bokacsizma, amit a múlt héten vettem Nessie társaságában. miután magamra vállamra kaptam a retikülöm, a garázsig száguldoztam Jasper kezét szorongatva, beültem az utasülésre, és megkezdtük utunkat városba. Hamar el is értük az "Üdvözlünk Forksban" táblát, s végigsiklottunk négy keréken a különböző üzletek előtt, ahol emberek lézengtek a járdákon, nevetgéltek, az eget lesték, mikor várható az eső. Jasperre vigyorogtam, megkocogtattam a halántékom, mire ő is halkan nevetett. Én tudtam, hogy a várost elkerüli az eső, hogy a felhők tovaúsznak, és majd csak Port Angelesben horgonyoznak le.
Lefordultunk balra, elhaladva egy fodrászüzlet és egy ruhabolt mellett, megálltunk az utca végén, innen már gyalog megyünk tovább. Kiszálltunk a kocsiból, kattant a zár, mi pedig már a macskaköves utcán sétáltunk, kéz a kézben. Jaspernek ekkor kezdett pittyegni a telefonja, és tisztán kihallottam a készülék hangszórójából Carlisle nyugodt hangját. Szerelmem fintorgott egyet, s közölte, hogy neki most találkoznia kell vele. Leintettem, kedvesen mosolyogtam, jelezve, hogy én maradok. Váltottunk egy rövidke romantikus pillantást, és Ő a kocsi felé, én pedig az üzletek soraihoz igyekeztem, ruganyos léptekkel. Meg-megálltam butikok kirakatára tapadt tekintettel, s kiszúrtam magamnak egy táskát. Befelé igyekeztem, megragadtam a vörös darabot, a pénztárhoz mentem, s közöltem, hogy nem, nem kérek semmi mást, csak csomagolják be. Miután ez sikeresen megtörtént, kisétáltam a friss levegőre. Nem egy ember sétált el mellettem, kézen fogva, vagy csak csapatokba, jól mulatva, egy közeli fagyizóból egy kislány boldog nevetése hangzott fel, és a pénz csengése, ahogy azt a "helyére" teszik. Elmélázva meredtem a kislány felé, egy különös gondolat ütött szöget a fejemben, de ekkor meghallottam egy ismerős hangot, és megpördültem a sarkamon. A figura ránézésre csak egy idegen volt, ám hangja emlékeztetett valamire, amit nem tudtam felidézni. A nevemen szólított, amit még emberkoromból hoztam át, de nem ismérnék egy embert se, aki ezt tudja a családtagjaimon kívül, és... ki az a Beth? Meghökkenve pislogok a férfire, és azt se tudom hirtelen, mit feleljek.
- Emlékszel még rám? - kérdezi, és ő is pont olyan ledöbbenve pislog rám, mint én őrá. Szemeibe pillantok, s oly ismerősnek tűnnek, hogy biztos vagyok benne, ezt a szempárt már láttam valahol, még sem tudom ráerőszakolni az elmém, hogy jelenítse meg lelki szemeim előtt. - Nem. Elnézést, biztos... biztos összetéveszt... valaki mással. - suttogom az utolsó két szót, de olyan különösen hangzik, hogy nem igazán hiszem el, amit az imént mondtam. - Ki vagy te? - hangom elhal, szavaim akadoznak, s nem tudom, mi zajlik itt.

Tank módjára közlekedem szokásomhoz illően. Nem érdekel kinek megyek neki, az sem, hogy ki tántorodik meg és pattan vissza a vállamról, vagy hányan szitkozódnak utánam. Megkövetelem magamnak ami jár, arról nem beszélve, hogy levegőnek nézek minden lézengő emberkét. Nem fogok kitérni előlük, tetszik vagy nem, álljanak csak félre. La Pushban valamiféle szállás után kutattam ha már ide evett a penész, amint ez megtörtént bevetettem magam a forksi belvárosba is, hogy megbizonyosodjak mennyi minden változott mióta utoljára itt jártam. Nem lepődök meg, hogy szinte minden ott áll ahol volt. Lehetnek újabbak az épületek, vagy épülhetett plusszban egy-két bolt, attól még Forks Forks maradt. Pushban szintén ez a helyzet. Itt is, ott is sétálgatva a mai nap folyamán többször eszembe jutott Mira, mennyire élvezné ha itt lehetne. Szerette ezt a helyet, még akkor is ha kényszermegoldás gyanánt kellett errefelé éldegélnünk. Végül is itt tanultuk meg igazán kezelni és ha szabad így fogalmaznom megzabolázni a bennünk élő farkast.
Égető bűz cibál vissza és kényszerít, hogy feleszméljek az üres bambulásból. Már így is túl késő, a vámpír éppen elmenni készül mellettem. Előttem pár lépésnyire van már csak, a megrökönyödéstől olyan érzés kerít hatalmába mintha pofánbasztak volna egy vascsővel. A lábaim legyökeredznek, mégis elé állok, hang nem akar kiszakadni a torkomból, totál berekedtem. -Ez..nem lehet... Mary... Beth.... -Rázom a fejem és hunyorítok, biztos csak egy újabb őrült álomkép, de tudom, hogy nem alszok és ez nem lehet csak maximum valamiféle rossz tréfa. Ez a nő itt vámpír, mégis kísértetiesen hasonlít két valaha hozzám közel álló teremtéshez. A szívemet mintha kifacsarták volna, belém mar az ismerős fájdalom amit megtanultam tárt karokkal fogadni. Erőt veszek magamon, a nő szaga szétmarja az orrom, ez segít, de akkor sem vagyok képes megmoccanni, veszek egy mély levegőt, tudom, hogy nincs más magyarázat, Elisabeth meghalt, mellettem öregedett meg, Mary Alice viszont eltűnt, talán ő az... az a moccskos vámpír tette ezt a szörnyűséget vele. Igen, más magyarázat gyalázatos módon nem akad. -Emlékszel még rám? -Rekedtesen szólok hozzá, lehajtom a fejem az apró kis termetéhez mérten, látom az arany színű tekintetét, undorodom tőle de a szívem majd' kiugrik a helyéről. A frász kerülget, minden izmom mereven ordít. Összezavarodtam.