Olyan hihetetlen, milyen megnyugtató hatással van rám a férfi, hogy egy pillanatra meg is ijedek, és elhúzódom tőle. Félek, hogy túllépem azt a határt, amivel még meg tudnék birkózni, amit még be is mernék vallani Jaspernek. Márpedig a "vállára hajtom a fejem" című dolog már nem abba a kategóriába tartozik, amit szíves örömest elárulnék szeretett vámpíromnak. - Tudom, de azért egy próbát megér nem? Legfeljebb elbukom, de azért a legtöbb embert megpróbálom boldoggá tenni. - felelem vállat vonva, és zavartan a messzeségbe bámulok, üveges tekintettel. Sok ez az egész nekem, még mindig nem emésztettem meg a felét sem, azt hiszem, lesz mit átgondolnom, ha elválnak útjaink. Az pedig különösen jó lesz, hogy Jasper előtt a hazaúton titkolóznom kell. Még én sem értem ezt az egészet, nem akarom kusza gondolataimat rázúdítani, még ha úgy könnyebb is lenne, mert bizonyára meghallgatna, talán még tanácsot is adna, vagy pedig... Őt is összezavarom, és akkor már nem leszek egyedül, de az önzőség lenne a javából, így inkább, kösz, de nem kérek belőle. Ezzel egyedül kell megbirkóznom, és mikor sikerült rendezni fejben a dolgot, akkor majd elregélem Jazz-nek is, mi a csuda történt velem a sétálóutcában, míg ő távol volt tőlem. Ez nem csak számomra nehéz, de szerelmemnek is az lesz, főleg, ha majd látja rajtam, milyen összezavarodott vagyok, de ugyanúgy Joseph-nek sem könnyű ez, sőt, talán neki még rosszabb, mert ő még emlékszik is az együtt töltött időre, hiába csak bevésődése személyét látta bennem, én legfeljebb csak kinézetre hasonlíthattam arra a nőre. Pótolni próbálta az iránta érzett szerelmét, ki akarta tölteni az űrt, amit a lány hiánya hagyott itt maga után, és ezért nem ítélem el. Sőt, még büszkeség is tölt el, egyfajta csodálat a férfi iránt, hogy ő képes volt más lánnyal foglalkozni. Ha elveszíteném Jaspert, és találnék egy hozzá hasonló vámpírt, valószínűleg messzire kerülném, és nem tudnám még megpróbálni sem pótolni Jazz hiányát, szimplán csak nem menne. Nem mondom, hogy azzal, hogy velem létesített bizalmas kapcsolatot, maga a továbblépés, de a továbblépés lépcsőjének egyik foka, ami már sokkal jobb, mintha magába roskadna, és nem tenne semmit a fájdalom ellen. - Efelől szemernyi kétségem sincs, bár tényleg nem emlékszem. - felelem szomorkásan mosolyogva, de a kötelék, ami kettőnk közt lebeg, biztosít róla, hogy ez tényleg így lehetett. Nagyon aggaszt, most sokkal jobban, mint máskor, hogy nem emlékszem semmire sem emberi életemből. Ostobák voltak az orvosok, ha azt hitték, az átkozott, francos elektrosokk-kezeléstől majd helyre jön különös agyi működésem, és nem látom majd előre a dolgokat. Arra senki sem gondolt, milyen hasznos képesség ez? Rendellenes, hát és aztán, akkor mi van? Rengeteg dolgot nagyothallottam volna már előre, bár talán tényleg jobb, hogy átváltoztam ezzé a lénnyé, aki msot vagyok. Így senkinek nem jut eszébe kihasználni adottságom, kivéve persze a Volturit, de azok sem kaphatnak meg. Csak is a családom kaphat belőlem és képességemből, amit jó célra használok. - Nevezhetjük bosszúnak is. Én törtem ki a nyakát! - vetem oda büszkén, mikor ismét James-re terelődik a téma. Gyűlöltem a fickót és a nőjét, már azért, hogy Edward és Bella közé akarnak állni, hogy végezni akarnak legjobb barátnőmmel, az pedig, hogy ő volt a ludas vámpírrá válásomban, csak fokozta ezt. Úgy éreztem, megérdemli a halált, pedig ez nálam ritka.
Joseph a családomról kérdez, hogy hányan vagyunk, és lefogadom, az is érdekli, kivel vagyok együtt, ám ezt szándékosan kihagyom a mondandómból, elég az, amit már így is megtudott kedvesemről. - Ott van Carlisle és Esme, akik "nevelnek" minket, legalábbis az emberek így tudják. Örökbe is fogadtak minket, hogy ne legyen feltűnő, ilyen sokan vagyunk. Aztán ott van Edward, Emmett, és Rosalie, akikre testvéreimként tekintek. Edward párja, a már említett lány, Bella. Miatta kerültünk összetűzésbe a nomád vámpír, James csapatával. Én mondom, nagyon is megérte őt védelmezni. Jaspert pedig már említettem. - sorolom el hadarva a szeretteim nevét, és közben mosolygok. Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen családba kerültem, hogy a látomások elvezettek hozzájuk, mégis elkeseredettség áraszt el, hogy a mellettem ülő alakváltó nem kapott ebből a csodából. Szörnyen érzem magam előbbi hülyeségeimtől. Meglehet, az igazságot mondtam neki, de talán msot jobb lett volna visszafogni magam, s csak annyit felelni: Igen, boldog vagyok. Ehelyett én... boldogan áradoztam arról, milyen tökéletes is az életem, míg az övé korántsem az. Bocsánatot kértem már tőle, kinyilvánítottam sajnálatomat, mégsem érek el vele semmit, így inkább befogom a számat, és végignézem, ahogy egy egyszerű rúgással messze röpteti a pad mellett lévő szemetest. Közben én majd' megfulladok a fájdalomtól, nem bírom elviselni, hogy miattam szenved, csak mert egy ostoba liba voltam.
Ha képes lennék a sírásra, már zokogva görnyednék össze a padon, és egy mozdulatot sem tudnék tenni. Ehelyett mikor a farkas távozni készül, szavaira felugrom, utána nyúlok, de mire észbe kapnék, már sehol sincs, a levegőt markolom, vonyítása fájdalmasan sérti füleimet. Majdnem visszarogyok a fa ülőhelyre, ehelyett keresztülfutok a tömegen, a kocsiig meg sem állok, egy fickó még sikeresen fel is döntök, de nem állok meg, nem segítem fel, futok tovább, s csak a kocsinál állok meg. A járgánynak dőlök, szaggatottan veszem a levegőt, arcomat kezeimbe temetem. Csak akkor nézek fel, mikor megérzem Jasper illatát. Magamhoz húzom, szorosan átölelem, belélegzem nyugtató, édes illatát, s mikor felnézek rá, már mosolygok, közben belül egy világ omlott össze bennem...

|| Én is zárok, köszönöm szépen ezt a fergeteges játékot, még biztosan találkozunk!

________________________________________
Drága Mary, nagyon tetszett a játék, de kikészült a karakterem. Remélem még kínzod a szívem jó pár alkalommal, igazán köszönöm a játékot

Lehajtom a fejem, hangosan sóhajtok, karjaim ismételten ernyedten hevernek mellettem. Nem akarok erről beszélni. Nem akarok még gondolni sem arra, hogy így talán széthullik az egész családom. Azt márpedig nem tudnám végignézni. Bellát így is, úgy is elveszítjük, s lehet, Edward eleinte gyűlölni fog engem, egyszer meg fogja érteni, miért így cselekedtem. Hiába figyelmeztettem volna őt, vagy a többieket, azzal őket is veszélybe sodortam volna. Nem veszíthetünk el még több embert. Nehéz lesz, borzalmas, de túl fogunk jutni rajta, mindent megoldunk, bármily lehetetlen is a helyzet. Szívesen áldoznám fel magam én húgom helyett, nem tehetem. Ő érdekesebb, lássuk be, én csak döntések alapján látom a jövőt, ő pedig immúnis a képességekre, egy pajzs az ajándéka, ami megvédheti az egész kastélyt, ha úgy tetszik, legalábbis egy részét. Számukra én kevésbé vagyok jelentős, így hát nem tehetek semmit, csak a többieket is magammal rántanám, többek között Jaspert, neki pedig nem eshet bántódása! Végül kelletlenül ugyan, de a farkas felé fordítom fejem, s felelek. - Úgy néz ki, ugrik egy családtagunk. Elveszítek egy személyt, aki fontos nekem, ezt pedig nehéz elviselni. Ami még rosszabb, hogy közben én is megbántok majd "embereket". - Nem akarom elárulni mindezt, de mikor szemeibe pillantok, mint a csapból, ömlenek belőlem a szavak. Képtelen vagyok titkolózni előle, egy különös érzés fog el, miszerint minden egyes, aprócska részletet el kell árulnom neki az életemből, s bevallom, ez megrémít. Nem is kicsit. Milyen ostobaság már, hogy egy olyan természetfeletti lénynek áradozzak jelentéktelen dolgokról, akire még csak nem is emlékszem, aki talán nem is önmagamért szeretett. Meg kell hagyni, ilyet még sosem éreztem, ez nagyon új nekem, de valahogy meg fogok birkózni ezzel is, nem adom meg magam egykönnyen a különös érzésnek, a bizonytalanságnak, az ismeretlennek. Mondatára csak szomorúan elmosolyodok. - Mi lett volna ha... Ne emészd magad. Vámpír lettem, ez volt megírva számomra. Nem egymásnak lettünk teremtve, meg ilyenek. - halkan, szinte élettelenül nevetek, majd vállára hajtom a fejem, és próbálom elképzelni, milyen lehetett vele beszélgetni a kórteremben. Ha már emlékeim nincsenek, legalább most, így ebbe az agyba bevésem képzelődésemet, mintha valódi emlékek volnának. Csak ennyit tehetek, kétlem, hogy valaha visszahozhatnám emberi életem picurka darabkáit. Elvesztek átváltozásom közben, mintha köd nyelte volna el őket. A 'miért'-eket és a 'hogyan'-kat nem tudom megválaszolni, de így kellett történnie. Rettenetes, ha belegondolok, ugyanakkor könnyebb is úgy, hogy nem tudom mit veszítettem. Most mégis úgy érzem, tudni akarom. Nem tudom, mit mondok majd Jaspernek amint búcsút int régi barátom, de valahogy közölnöm kell majd vele. Annyi szent, hogy ez nem olyan téma, amit egy száguldó autóban, hazafelé megbeszélhetnénk. El fogom neki mondani, de kell egy kis idő, egy kis idő, hogy egyedül legyek, és átgondoljam a történteket. - A nyomkövetővel néhány röpke éve végeztünk. Akkor tudtam meg, hogy mi történt velem. Megölte az orvosomat, ha már engem nem kaparintott meg vacsorára. - mondtam kissé fojtott hangon, s nyeltem egy nagyot. - Szemet vetett testvérem halandó választottjára, és meg kellett védenünk őt. Most már ő is a család tagja. - utolsó mondatomat büszkén, örömittasan mondtam, mintha nem őt kéne elveszítenem heteken, talán napokon belül. Szomorú, de ez az igazság. Bella elhagy minket, még ha a családunkért teszi is önfeláldozását.
Teljes figyelemmel hallgatom Joseph szavait, s elképzelni sem tudom, milyen fájdalmakat élhetett át, mikor elveszítette örök szerelmét. Nehezemre esik hallgatni, hogy szenvedett, talán még a mai napig is, én pedig nem tehetek ellene semmit. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen, márpedig szavai alapján csak erre tudok következtetni. - El sem tudom képzelni, milyen nehéz időszak lehetett ez számodra. De erős vagy. Itt ülsz, velem beszélgetsz, ez is azt bizonyítja. Lehet, hogy belül összetörtél, de még mindig itt vagy. Ez igazán... bátor dolog. Én erre nem lennék képes. - felelem még mindig vállára hajtott fejjel, lehunyt szemmel. Egyszerre tölt el bánat, s öröm. Egyrészről szomorú, hogy elveszítette a számára legfontosabb személyt, másrészről megrészegült vagyok az örömtől, hogy emberi létem egy apró része visszatérhetett a férfivel együtt. Különös érzések keringenek most bennem, kissé zavarodott is vagyok talán, de boldog. Természetesen mindig is Jasper lesz számomra az igazi, csak vele lehetek boldog, de képtelen vagyok megtagadni magamtól ezt az örömöt, amit Joseph nyújt msot nekem. Meg kell értenie ezt Jaspernek is, bizonyára meg is fogja, ámbár kicsit félek, mi lesz a reakciója, ha fény derül a farkasra. Nem akarom, hogy viszályt szítsanak, de talán elfogadják majd, hogy mindketten fontosak számomra. Visszatért egy személy a múltamból, ez pedig persze fantasztikus dolog, ugyanakkor lehangoló is, és kissé zavaró. Olyan kettős érzések csapnak le rám, hogy a levegőt is nehezebben, szaggatottan veszem, mellkasom nehéznek érzem, mintha egy kőtömb lenne rajta, és kellemes érzés áraszt el, hogy a farkas közelében lehetek.
Mikor arra kér, hogy meséljek a családomról, a kellemes érzés csak fokozódik, úgy érzem, a szívem kétszeresére nő, és egy mosoly csüng ajkaimon. - Miután vámpír lettem, meg voltam rémülve, nem értettem semmit, egyedül voltam, magányosan. Bántottam embereket, nem is tiszta a lelkiismeretem emiatt még a mai napig, de nem tudtam kontrollálni a szomjam, nem tudtam uralkodni felette. Borzasztó volt. Aztán jöttek a látomások, amiktől nagyon ledöbbentem, de segítettek megtalálni a boldogságom. Láttam, hogy egy őzet üldözök, és belőle táplálkozom. Akkor még nem értettem, mi ez az egész, de rátaláltam egy másik vámpírra, akivel a mostani családomhoz mentünk egyenesen, s ők segítettek nekünk. Jasperrel a mai napig együtt vagyunk, szeretjük egymást, még mindig ezzel a bizonyos családdal élünk. Csodálatos, hogy tartozhatok valahová. Nem vagyok elveszett, és van miért küzdenem, van miért élnem. - magyarázom hosszan, és lassan felnyitom szemeimet, hogy tőle elhúzódva arcára pillantsak. Ekkor döbbenek csak rá, mit is mondtam neki, s ha képes volnék rá, az arcom paradicsom színű lenne a szégyentől. Nem akartam megbántani, megsebezni, mégis szavaimmal talán pont ezt értem el. Neki nincs szerelme, nem tartozik sehová, ha minden igaz, ez a felismerés pedig olyan számomra, mintha jeges kést mártanának belém. - Joseph, én... Sajnálom. - sütöm le szemeimet, és zavaromba egyik rám aggatott karkötővel kezdek babrálni. - Köszönöm. Szeretném, ha tudnád, hogy te is számíthatsz rám. Bármi gondod van, nyugodtan fordulj hozzám. Nem akarom, hogy egyedül érezd magad, én... - szavam elakad, nem tudom, hogyan is folytassam, fogalmam sincs, mit szólna ehhez a családom, de nem hagyhatom így itt Őt, nem tehetem. - Kérlek, csak... Ez roppant fura. Még nekem is. Ez az egész helyzet... képtelenség! - nevetek fel keserűen, és finoman belebokszolok a vállába, majd halvány mosolyt villantok rá.

Nem, ez csak... egy lényegtelen látomás volt. -Közli, de meg sem erőlteti magát, hogy hihető legyen, hát én sem töröm magam azért, hogy leplezzem a pofámra jól kiülő arckifejezést amiről hang nélkül is ordít a tudod-kinek-meséld-be... -Akkor fussunk neki még egyszer, mert ha nem ismernélek akkor sem hinném el, hogy egy ártatlan tündérmese előzetest láttál az előbb -Oldalra döntöm a fejem, komoly ábrázattal próbálom rávenni, hogy beszéljen. Minek erőlködöm? Millió dolláros kérdés, csakhogy a lóvéval kitörölhetem akkor se vagyok előrébb. Persze mondhatok neki akármit, nem ismer meg, nem rémlik neki semmi belőlem, jóhogy nem fog csak úgy megbízni bennem, tiszta sor, de ne nézzen madárnak mert nem tollas a hátam, esetenként szőrös ezt elismerem, de na...
Megrázó élménynek nyugodtan elkönyvelhetem ezt a találkozást, de hogyan fogom feldolgozni, hogy a nő egy vámpír... Olyan törés ez nekem amire nincsenek szavak. Örülök is meg nem is, meg lehet érteni ha nem ujjongok kitörő lelkesedéssel, de itt vagyok nemigaz? Nem téptem szét, nem próbáltam ártani neki, sőt, éppen az ellenkezőjével vacakolok. Úgy látszik még nálam is vannak még csodák. Igen, csodaszámba megy minden önzetlen segítőkész tettem, de Maryvel bármi is lett belőle nem vagyok képes a rohadék formám hozni, túl értékes és annál sokkal nagyobbra tartom őt. Ami megtörtént megtörtént, tovább kell lépnem és ki kell élveznem minden hátralévő közös pillanatot, mert utána nem hiszem, hogy látni fogom még egyszer. Miért mondom ezt? Megérzés. Az ösztöneim pedig rosszat súgnak, hallgatnom kell rájuk mert eddig sose hagytak még cserben és mindig előre jelezték ha valami nem stimmelt. A nő egész jelenléte, vámpírléte is megzavar, de nem szabad elfeledkeznem a kedves családjáról, bárkiket is szedett össze. Maga a puszta tény, hogy nincs egyedül számomra bekapcsolja a vészcsengőt, ahelyett, hogy örülnöm kellene a boldogságának. Azon a pokoli éjjelen a sors másnak szánta őt nem pedig nekem, és leszámítva a rohadt férfiúi büszkeségem azt mondom jobban járt, mert mellettem nem várt volna rá semmi jó. Mindent megadtam volna, akár a csillagokat is lehoztam volna az égről egyetlen mosolyáért, ám azt a mosolyt nem Mary Alice Brandontól vártam volna, hanem az én drága Bethemtől. Annyira vissza akartam kapni a bevésődésem és annyira be akartam helyettesíteni ezzel a szegény lánnyal, hogy csaknem beleőrültem. A végén a saját elmém tett volna a sírba, arról nem is beszélve, hogy újra végignézhettem volna ahogy lassan ő is megöregszik mellettem, aztán minden kezdődött volna elölről. Nem, nem bírtam volna megemészteni az újabb gyászt.
'Nem emlékszem semmire, de kiderült néhány dolog, és... Volt az intézetben egy idősebb férfi, azt hiszem ő kezelt engem. Átváltoztatott, mert egy nomád vámpír, egy nyomkövető engem üldözött. Megmentett engem, ahogy... te is akartál. Jó, tudom, nem értem tetted. De köszönöm, még ha csak azért is történt, mert hasonlítok egy számodra fontos személyre' -Ha hamarabb érek oda... -Kezeim ismételten ökölbe szorulnak, pontosan fel tudom idézni a vér áztatta folyosó emlékét. A töménytelen fémes szag annyira elnyomta a vámpírszagot, hogy nem vehettem észre, hogy azon az átkozott vérszívón kívül még egy megfordulhatott a kibaszott rácsok között, márpedig az elmondása alapján nagyon úgy fest a dolog. -Tudod mindvégig azt hittem, hogy az a nyomorult orvos vett el tőlem téged, de pont ő volt az aki megmentett... Milyen ironikus... Az alatt az egy év alatt számtalanszor ki akartam csinálni, és ha megteszem te most nem lennél itt... -Nem tudom mit kellene éreznem. Eszembe jut a húgom, aki ha akarta volna megölhette volna a vámpírt, mégsem tette. Rajtam kívül ő simán megtehette volna, mégis azt mondta nem fog belefolyni és milyen igaza volt... Mintha érezte volna, mintha tudta volna, hogy nem szabad végeznie a vérszívóval. Viszont én annyira féltettem Maryt, hogy teljesen elvakultan el akartam távolítani a közeléből a vérszívót, mit sem tudva mi zajlik a háttérben. Sokáig csóválom a fejem magam elé révedve, ha még valamit megtudok ami ennyire pofán üt, hát esküszöm az égre felrobbanok és apró cafatokra esem. Azt hiszem Johny Walker cimborám mellé kell valami izmosabb kísérő is ezek után. A köszönete... nem tudok rá mit mondani. Nem tartozik semmivel, nem várok semmit, én vagyok az utolsó személy a földön akinek bármi is járna. Az agyam ezer felé kattog, folyton az jár a fejemben mi lett volna ha. Nincs értelme jól tudom, feleslegesen agyalok olyasmin amin nem tudok változtatni. -És azt nem tudod mi lett velük? -Nyilván a két vámpírra céloztam akik így vagy úgy felelősek az átváltozásáért. Remélem kínok között pusztultak el, de jobban örülnék ha személyesen gondoskodhatnék róluk.
Üres tekintettel nézem az arany színű tekintetet. ' Nem akarom felszakítani a régi sebeket, vagy ilyesmi, de hogy bírtad elviselni, mikor elveszítetted Őt? ' A kérdésre olyan üressé válok, hogy komolyan még levegőt is elfelejtek venni. -Még ha a testem nem is, de a lelkem vele halt. Erre nincsenek szavak -Lehunyom a szemem és mély levegőt veszek, emlékképek hada bombáz hirtelen.

Spoiler:

Hunyorogva térek vissza a valóságba. Azon a nappalon szűntem meg létezni, azon a nappalon az én szívem is megszűnt dobogni. Akkor és ott hiába téptem fel az ereimet, hiába döftem magamba pengét, a végzetem gúnyosan azt akarta, hogy ne legyek képes utána menni. -Egy farkas életében csak egyszer talál társra, ha elveszíti mindent elveszít. -Fogalmam nincs miért érzem úgy, hogy ezt meg kell osztanom vele. Talán azért, hogy jobban megértse miért akartam annyira, hogy Beth helyébe lépjen. Fáradtan húzom le a pofámon a rá kiülő verítéket, karjaimat aztán magam mellé ejtem. A múlt fájó erővel mar bele a régi sebeimbe, sósavval locsolgatja, hogy biztosan nagyobb legyen a kínlódásom.
-Valahogy nem lepődök meg, hogy nem nagy állatbarátok. -Gúnyosan jegyzem meg, hogy végre visszatérjek a valóságba, hogy kitépjem magam a rothadt képzeletbeli láncok öleléséből. -Mesélj róluk egy kicsit. -Ezt már szelídebben kérem, egyrészt azért, mert tényleg kíváncsi vagyok hová sodorta az élet, másrészt azért, mert nem árt az informálódás.
Első reakcióm, hogy megdermedek. Az érintése és a feltett kérdése egyszerre váltja ki nálam mindezt. Hogyan lehetnék az? Egyszerűen csak lézengek a rohadt világban, már nem érzek semmit az ürességen kívül, örömöm mi lenne? Mindenki meghalt vagy elhagyott akit szerettem, de az a poén, hogy már nem is igénylem senki társaságát. -Jah. Igen, mondhatni. -Bólogatok mint aki jól végezte dolgát. Mi a fenének keseregjek? Nem bírom ha sajnálkoznak körülöttem, elég ha én teszem elmebeteg pillanataimban. Mirát sem véletlenül űztem el magam mellől. Akkor Maryvel miért tennék kivételt? Arany színű íriszei melegséget árasztanak felém, belefeledkezem és viszonzom azt, az arcvonásaim ellágyulnak. Semmit nem változott. Csak most esik le. Lehetett belőle akármi, történhetett vele bármi, ő mindig is az én jószívű, zavaros fejű embernőm marad. De hogy ne tűnjön annyira mellbevágónak a felismerés, gyorsan megköszörülöm a torkom. Úgysem húz ki belőlem többet, ellenben van amit mégis meg akarok osztani vele. -Nézd Mary, bárhogyan is alakult a te vagy az én életem, és bárhogy is folytatódik, remélem egyszer talán visszakapod a velem kapcsolatos emlékeidet. Nem tagadhatom meg önmagam, így nem mondom, hogy könnyű nekem ez a helyzet, és sosem hittem, hogy egyszer ezt mondom egy vérszopónak de előtted mindig nyitva áll az ajtóm. Már ha be tudsz jutni rajta Pushban. -Vigyorgok mint a tejbetök, fogalmam nincs miért. Azt hiszem a vámpírszag eljutott az agyamig és szétmarta a működő képes részeket.