Alice & Kendra♡

//Semmi gond. Köszönöm a játékot! //

;; Kendra & Alice ღ

Emlékszem még, tisztán - hiszen nem könnyű elfelejteni semmit nekünk, vámpíroknak, különösen a szép emlékeket nem -, mikor még Renesmee-vel meséket néztünk otthon. Bátran elmondhatom, nem igazán kötötték le, csak is olyat volt hajlandó megnézni, aminek tényleg volt története. A filmeket jobban díjazta, már egész kicsiként megértette, hogy nem csak az számít, hogy jól érezzük magunkat és kikapcsoljunk film közben. Tanulni is lehet a kitalált, vagy épp igazságra alapuló történetekből, ha odafigyelsz, és persze van egy kis eszed. Még én is örömöm lelem a mozivászonra vetülő jelenetekben, vagy épp a tévén felvillanó képkockákban. Kreatívak az emberek, bár ennek a filmnek a készítőjéről ezt nem mondhatom el. Mintha visszautaztunk volna az időbe, és most először látnánk horrort. Akkor talán hatásos lenne, talán rémisztő is egy halandó számára, vagy épp meglepő, de így nem sokat ér. Mintha látomásom lenne, előre tudom, mi fog történni, hogy nagyjából mikor fog történni, és kivel. Ehhez nem kell semmilyen tehetség, semmi természetfeletti dolog. Csak járatni kell kicsit a fogaskerekeket a fejedben, és már tudod is, mi következik. Egyszóval pocsék a műsor. Felsóhajtok megjátszottan, és elkeseredve fordulok félig a lány felé, ám szemeim még mindig a filmen tartom, nehogy lemaradjak valami "létfontosságú" jelenetről. - Viccelsz? Már azon gondolkodom, direkt tervezték ezt a filmet ilyen borzalmasra. Annyi szent, hogy megnevettet. - és ezzel el is fordulok a szereplők felől, a teremben lévő embereket tanulmányozom, ki hogyan reagál a jelenetekre, és megnyugtató azt észlelni, hogy néhány halandót is úgy érint a sztori, ahogy engem. Egy lány az ajkába harapva figyeli a gyilkost, látom rajta, hogy nehezen bírja visszafogni a nevetését, barátnője fülébe pusmog, és egyszerre nevetnek fel. Egy mögöttük ülő srác összerezzen a nevetésükre, kinyitja a szemét, és akkorát ásít, hogy kénytelen vagyok én is nevetni. Izgalmas egy mozizás, az egyszer biztos. Érezhetném magam ennél emberibbnek? Nem gondoltam volna, hogy valaha arra vágyom majd, hogy a tömegbe olvadjak, mindig kitűntem az emberek közt, annak ellenére, hogy én vagyok talán a legközvetlenebb a családunkból. De élveztem, hogy más vagyok, mint a többiek, hogy nem vagyunk egyformák. Egyedinek éreztem magam, és boldognak, hogy van családom, akik szintén különlegesek. Ám mióta felbukkant a farkas, többször eljátszom a gondolattal, mi lett volna ha... És erre nem szabadna gondolnom. Nincs értelme.
Miután lerendezem a mögöttem ülő bosszantó kis halandót, a gondolataimba merülök, nem nézem a filmet, de már a körülöttem lévő nézőkkel sem foglalkozom. A kezemben tartott üveget nézem, és valahol egészen máshol járok, messze, nem itt a teremben. Megszűnik a tér, az idő, és a látásom is elhomályosul. Egy látomás próbál betörni az elmémbe, de valami útját állja. Csupán foltokat látok, és egyből leesik, hogy bizony egy farkast látok. S vajon ki lehet az? Nem kell sok ész hozzá, hogy rájöjjek. A gyűlés óta nem nagyon emlegettünk farkasokat, de vár egy feladat néhányunkra, egy egyesség formájában. Meg kell kötni, de mielőbb, hogy Renesmee nagyobb biztonságban legyen, ha eljön a Volturi, és elragadja tőlünk Bellát. De azt, hogy mire készülhet a farkas, nem tudhatom. Talán már tudják valahonnan, hogy mi történt, vagy csak Jacob próbál az unokahúgomhoz jutni. Pislogok néhányat, elmosolyodom, és csak azután pillantok félvér lányra. - Remélem is. Nem igazán tűröm, ha értetlenkedik valaki, vagy direkt az agyamra akar menni. Ne értsd félre, nyugodt természetem van, csak épp felhős az égbolt fölöttem az utóbbi időben. Tudom, fölösleges a magyarázkodás, elvégre csak most ismerkedtünk meg, de nem akarom, hogy bárki is rossz véleménnyel legyen rólam, főleg egy olyan lény, mint te. - vonok vállat, és úgy teszek, mintha a filmet nézném, holott nem érdekel már, ki hal meg, s ki marad életben, ki a gyilkos, és mi lesz a történet vége. Egy pillantást azért mégis vetek előre, amerre mindenki mereven bámul, és lehunyom a szemem. Nem láthatom előre, mi lesz a filmben, hiszen egy nem jelenlévő színész cselekedeteit nem tudom megjósolni, és különben sem biztos, hogy a megjátszott dolgokat valóban látnám, de a vicc kedvéért úgy teszek, mintha megpróbálnám előre látni, mi lesz a dolog vége. Ujjaimat a halántékomra helyezem, megköszörülöm a torkom. - Semmiképp. Csak egy ember fog életben maradni, és ő sem lesz már a régi. Rémálmok fogják gyötörni, és beleőrül a múltban történő szörnyűségekbe. - ecsetelem nagy komolyan, suttogva a véleményem, és vigyorgok a végére, mint valami eszelős. Nem tudom, hogyan fog végződni, de a legtöbb horrorban így szokott lenni, ebben miért lenne másképp? Nem lesz semmiféle csavar, hiszen rém unalmas, és kiszámítható az egész. - Akarod tovább nézni? - jelentőségteljesen ráemelem a pillantásom, felállok, a kóla nyakán görgetem az ujjam körbe és körbe, és kisétálok a teremből. Ha a lány utánam jön, talán tovább folytatjuk a csevegést, ám ha nem, akkor keresek más elfoglaltságot. - Vigyázz magadra!- szólok még utána, mikor búcsút int, és ahelyett, hogy távoznék, letelepszem a folyosón az egyik padra, és az embereket kémlelem.

// Sajnálom, hogy eddig húztam, remélem azért nem ment el a kedved nagyon a játéktól. :$

Alice & Kendra♡

//Bocsi, hogy ilyen rövid lett. Csak ma már eléggé kivagyok.//

;; Kendra & Alice ღ

A kóla kipróbálása határozottan rossz ötlet volt nagyközönség előtt, s mivel most először kényszerítem magam, hogy legurítsak a torkomon egy kortyot is ebből a förtelemből, így természetesen a hatása is meglesz. Bár meg kell hagyni, a kényszerítés nem épp a legjobb kifejezés erre, hisz' szeretek új dolgokat kipróbálni, de ez épp olyan, mintha egy emberrel itatnál vért. Köhögni kezdek, és ha nem küzdöm le a kényszert, talán egy az egybe ki is ürítem a gyomrom, de edzett vagyok, így aztán mosolyogva iszok egy újabb kortyot, és azt már kissé könnyebben sikerül maradásra bírnom, mint az előzőt. - Minél többször próbálom, annál inkább könnyebb lesz. Segít beilleszkedni a halandók közé! - suttogom alig hallhatóan, és rá is kacsintok a lányra. Neki sokkal egyszerűbb, még ha az üdítők, és különböző emberi ételek gusztustalanok is számára, a szervezete alkalmas arra, hogy elraktározza, így kevésbé feltűnő az emberek közelében. Nem mintha én panaszkodnék, a beilleszkedés mindig is az egyik erősségeimhez tartozott, de még így sem sikerült az emberekkel jó kapcsolatot teremtenem, természetesen, ez az én saram, de nem véletlen, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy. Meg kell tartanom a húsz lépés távolságot, hogy véletlen se leplezzem le magam, s ezzel együtt az egész családom, no meg fajtársaim. Ezért is voltam annyira elragadtatva, mikor Edward megismerkedett Bellával. Nehéznek nehéz volt, s Bella más volt, mint a többi emberlány, de ez csak fokozta az események kellemességét. Most már közénk való, de egyáltalán nem bánom, húgomként tekintek rá már az elejétől fogva, s most már igazán összekovácsolódtunk. Ám hogy azért se legyen tökéletes a mi kis életünk, éppen most kezdünk eltávolodni egymástól, ha pedig erre gondolok... De most nem gondolhatok erre, nem, mikor éppen ki akarok kapcsolódni, és elterelni a gondolataim, jó messze attól, ahol amúgy járnának.
A lány pohara hamar kiürül, még Renesmee sem ivott ilyen gyorsa soha, holott kiskorában nagyon mohó volt, ha ételről, vagy italról volt szó, különösen akkor, ha mindezek alatt a vért értettük. Megmosolyogtat még mindig lelki szemeim előtt feltáruló látvány, mikor még egészen csöpp kislány volt, és méltatlankodott, ha nem elég gyorsan adta a szájába a számomra gusztustalannak tűnő emberi ételt Rosalie, s ezért egy apró kis harapást kapott cserébe. S hiába nőtt fel, ő mindig a mi kis csöppségünk marad, amit persze a szülei képtelenek felfogni. Patthelyzet, ahogy fivérem mondaná. A filmre terelem a figyelmem, és nevetek, mert pocsék, de ugyanakkor szórakoztat is az ijedtség hiánya, és a várható cselekmények, amik kicsit sem lepnek meg. - Nem az én hibám. Túlságosan is kiszámítható volt, mi fog történni. - hangzik fel halk nevetésem újfent, és próbálom lehalkítani annyira, hogy az ne legyen zavaró a mögöttem ülő rugdaló párocskára, akik nem képesek megmaradni a hátsójukon, és hol az én székembe kalimpálnak bele, hol a mellettem ülő félvér lánykáéba, és ettől kezdek egyre idegesebb, és idegesebb lenni. Forgatom a szemeim, és kántálom magamban, hogy nyugalom, és semmi baj, mert semmiképp nem veszíthetem el a fejem egy zsúfolásig teli moziteremben, ahol valószínűleg kitörne a pánik, ha úgy viselkednék, ahogy mostanában szoktam. Kezdve azzal, hogy csaknem kiirtottam a fél erdőt, mikor megtudtam Bella tervét, egészen addig, míg farkasomat nekihajítottam a konténernek, nem viselkedek nyugodtan, az egyszer biztos, pedig én nem ilyen vagyok. Egy újabb rúgás, és nálam itt szakad el a cérna. Megköszörülöm a torkom, szép lassan megfordulok, és egy bájos vigyorgás után sziszegve hagyják el számat a szavak. - Még.egy.ilyen... és búcsút mondhatsz a lábaidnak, kedvesem! - Hangom halkan csendül, édesen, mintha egy kisgyermekhez beszélnék, de mégis ott motoszkál benne a fenyegetés, ami halálos lehetne az "áldozatom" számára, ha heves természetű volnék. Még egy apró mosoly, egy alig látható biccentés, és a félvér lány felé fordulok, mosolyom most már valódi, és hangomban sehol nincs az előbbi ridegség. - Alice! - nyújtom felé a kezem, meg is rázom az övét, aztán gyorsan elhúzódom, és a vászonra szegezem a pillantásom. Egy nagy sóhaj kell csak ahhoz, hogy lenyugodjak, és ne foglalkozzak a mögöttem ülő lánnyal, aki zihál, és valószínűleg még mindig maga elé mered.

;; Kendra & Alice ღ

Elég béna húzás volt pont tőlem az üdítőüveg leejtése, csak hogy felhívjam magamra a figyelmet, pedig talán én vagyok az egyik legközvetlenebb a Cullenék közül, és azt is megmerném kockáztatni, hogy az egyik legizgágább vegetáriánus vámpír címet is elnyerhetném. De nincs mit tenni, néhanapján még én is lehetek rossz passzban, és nehezebben megy az ismerkedés és az idegenek leszólítása, mint az rendesen. Bármely olyan lényt, mint én, aki mondhatni családcentrikus - köszönhetően a szeretteimnek, akik befogadtak, és a látomásomnak, minek következtében rájuk találtam -, megviselné, ha tudná, hogy a közeljövőben el fog veszíteni valakit, aki fontos neki, akit teljes szívéből szeret, akit befogadott, és aki testvér, barát, és bajtárs is egyben. Ezzel én sem vagyok másképp, nem tudok csak úgy szemet hunyni a történtek fölött, és úgy tenni, mintha tökéletes lenne az életem, és boldog lennék. Nem megy, képtelen vagyok becsapni önmagam, vagy a körülöttem lévőket, bármennyire is szeretném leplezni a negatív érzéseim, nem tudom megtenni. Jasper előtt különben sem titkolhatnám az érzelmeim, Edward pedig a gondolataimból tudná kiolvasni a véleményem, az elmélkedéseim, ugyanis ebben az állapotban nem tudom kizárni őt a fejemből. Még a jövőlátásra is külön erőt kell fordítanom, ha épp „nyomozást” akarok folytatni, ha valakire külön akarok figyelni. Pontosan úgy érzem magam sokszor, mint mikor Renesmee az anyja pocakjában növekedett. A fejem hasogat, mintha migrénem lenne, és gyakran szédülök, de ezen már meg sem lepődök. Valójában örülök is neki, hogy érezhetek emberi dolgokat, így könnyebb elvegyülni, és normálisnak tűnni, még akkor is, ha vámpírként sem vagyok éppen átlagos. Szeretek új dolgokat kipróbálni, csak erről van szó, hisz’ semmi bajom az egész vámpírsággal, és velejáróival.
Időközben visszakapom az üdítőt, és míg a lány válaszol a feltett kérdésemre, lecsavarom a kólásüvegem kupakját, és iszom egy kortyot. Az íze természetesen rémes, és talán meglepő, ha azt mondom, először kóstolom, de így van. Emberi ételt már tuszkoltam le a torkomon, szimplán kíváncsiságból, és nem is volt olyan vészes, minél többször próbáltam, persze mára már felhagytam a kísérletezéssel, és csak is akkor táplálkozom emberi ételből, ha a szükség és a helyzet úgy kívánja. A sötét színű löttyöt csaknem azzal a lendülettel, ahogy leküldöm a torkomon, fel is köhögöm, és ráküldöm az előttem ülő párocskára, de hál’ égnek csak a gyomromban marad, és egy elnyomott fintor után újra a lányra szegezem a tekintetem. [color=#C12267]- Köszönöm! - mosolygok bájosan, és a kupakot kezdem görgetni rekordsebességgel az ujjaim közt. Válaszolnék is az ő kérdésére, de akkor felcsendül egy vidám zene, és megkezdődik a kezdő képsorok vetítése. Egy ittas fickó zajongva, csámpásan lépked a macskaköves utcákon, és mikor arra számítanál, az egyik sikátorból kiugrik valaki, vagy valami, és végez a fickóval…. nem történik semmi. A zene elhallgat, és új helyszínt tár elénk, az előbbi fiú egy tábortűz mellett ecseteli a barátainak, hogy nem emlékszik semmire a tegnap estéből, csak a buli legelejére, és azt se tudja, hogy keveredett haza. Ekkor a lány felé fordulok, s míg a fiatalok vihognak, és szórakoznak, na meg persze vedelnek, elmosolyodom, és sutyorogni kezdek. - Egy ideig máshol éltünk a családommal, és most újra visszatértünk. - rántok vállat, és a vászonra szegezem a tekintetem. Még mindig ugyanannál a jelenetnél tartunk, s már kezdek lehangolódni, hogy valamiféle pocsék vígjátékra vettem jegyet. Felsóhajtok, és közben arra gondolok, ennyi erővel akár felkereshettem volna Emmettet is, és hallgathatnám az ő poénjait. Ám fordul a kocka, és kezdem gyanítani, milyen kategóriába is sorolható a film. - Tudod - súgom a lány felé, amikor is egy srác végezni akarja a dolgát egy bokor tövénél -, most jön az a rész, mikor a fickónak befellegzett! - nevetek olyan halkan, ahogy csak tudok, de így is felszisszen mögöttem egy lány, feltehetőleg azért, mert arrébb mozdultam, és így nem tudja tovább rugdalni a székem. És tádám! Valóban igazam volt, ez egy érdekesre sikerült horrorfilm, a figurát pedig berántja valaki a bokorba, és marcangolni kezdi, már amennyire ezt hallani lehet. Elnevetem magam, a szemem forgatom, és tovább játszom a kupakkal.

;; Kendra & Alice ღ

Ücsörgök még néhány percig, és görgetem az üveget, kezdek türelmetlenkedni, így hát az embereket vizslatom, akik körülöttem vannak. Előttem egy tinédzser pár ül, a lány a fiú vállára hajtja a fejét, még azt is látom, hogy egymás kezét fogják. Felsóhajtom, és egyre jobban érzem, mennyire hiányzik Jasper most mellőlem. Talán nem egedül kellett volna jönnöm, de nem akarok szenvedést és fájdalmat okozni neki, mikor megvan a maga baja is, hiába mondja azt, hogy megbirkózik vele, és hogy az én problémám az övé is... Nem bírom elviselni, mikor kétszeresen aggódik, és fél a jövőtől. Inkább odébb emelem a pillantásom, és egy másik lányt szemlélek, aki a sorok között igyekszik a helyére, s közben nem is egyszer botlik meg. Végül nem túl kecsesen levágódik a párnázott székre, csaknem magára borítja a kukoricáját, majd szégyenlősen hajtja le a fejét, még bele is pirul az előbbi szerencsétlenségek sorozatába. Bella jut róla eszembe, még a haja árnyalata is hasonlít az övéhez... Lesütöm a tekintetem, és megint görgetni kezdem combomon a kólát, de nehéz nem az elkövetkezendő időre gondolni, és ha nem találunk megoldást, elveszítjük őt, s azzal nem tudnék megbékélni, örökké haragudnék magamra, de legfőképp a Volturira. Ezúttal a mellettem lévő üres székre pislantok, nem úgy tűnik, hogy bárki is érkezne ide. Leteszem rá a táskám, hiszen nincs semmi félnivalóm, előbb tudnám, ha valaki le akarja nyúlni, mint maga a tolvaj. A másik széken viszont már ül valaki, méghozzá egy barna hajú lány, aki pont olyan türelmetlen, mint jómagam. Dobol a lábával, kezében egy üdítős pohár, és pontosan tudom, hogy kóla van benne, érzem az illatát, és még azt is érzékelem füleimmel, ahogy a szénsav a felszínre szökik, és sistergő hangot hallat. Elgondolkodom egy pillanatra, láttam-e már az ismeretlen idegent, de megállapíthatom, hogy tényleg nem, egyáltalán nem ismerős. Aztán az üdítő, a kukorica, és a székek karfájára telepedett porszemcsék ismerős szaga mögött megérzem a még ismerősebb, édes illatot, és eltátom a szám. Hogy nem vehettem észre, hogy egy félvér ül mellettem? Bár nem akarom megzavarni, mégis kényszert érzek, hogy leszólítsam, a film pedig még amúgy sem kezdődött el, talán túl korán ültem be. Egy hirtelen jött ötlet által vezérelve elengedem az üveget, az pedig legurul az ölemből, és bukfencezik a padló felé, nagyot is csattan, és szerencsémre nem gurul tovább. Többen morgolódnak, és látom, ahogy az előbb megfigyelt ügyetlen lány együtt érzően elmosolyodik, én pedig viszonzom a gesztust, és szégyenlősséget tettetve mosolygok vissza. Lehajolok, és próbálom elérni az üveget, valószínűleg ki is tudnám halászni a másik szék alól, de helyette inkább megveregetem a félvér lány vállát, és segélykérően vigyorgok. - Oda tudnád adni nekem azt az üdítősüveget? - bökök ujjammal a széke alá, és lesütöm a pillantásom néhány másodperc erejéig, mintha zavarban lennék az ügyetlenségem miatt. És ha már "kénytelen voltam" megszólítani, nem is hátrálok meg, és mielőtt még vége szakadna a társalgásnak köztünk, belekezdek, vagy inkább folytatom a dolgot. - Idevalósi vagy? Csak mert, ez elég kicsi város, de még nem volt alkalmam összefutni veled! - mosolygok barátságosan. Vagy összejön, és szóba elegyedik velem, vagy maximum elküld melegebb éghajlatra, és még jó fejbe is kólint az üvegemmel. Remélem az előbbi...

;; Kendra & Alice ღ

Mindig könnyen ment, hogy eltereljem a gondolataim, és a külvilág számára önmagam mutassam, a mindig pörgős, bolondos, vidám Alice legyek. Most mégis erőltetnem kell az agyam, hogy ne gondoljak a rossz dolgokra, és éppolyan könnyed legyek, mint mindig szoktam. Bella és a terve, a Volturi, Renesmee biztonsága, a farkasokkal még meg nem kötött egyezség, és persze Joseph-fel való kapcsolatom is bonyolulttá teszi az életem. Jasper még ott van velem, érezteti, mennyire szeret, s hogy számíthatok rá, ez pedig mindennél többet jelent nekem, de nem elég ahhoz, hogy teljes mértékben elterelje a figyelmem, és menedéket nyújtson. Egy ötlettel kell előrukkolnunk, amivel megmenthetjük a mi túlságosan is bátor bárányunkat, és ez az ötlet minél előbb kell, hogy megszülessen, hisz’ annál nagyobb esély van rá, hogy sikerrel járunk.
A félelem, a szorongás, és az idegesség kezd eluralkodni rajtam, s ekkor határozom el magam, hogy egy perccel tovább sem maradok a hatalmas házban. Ám mielőtt még elhagynám a szobám, magamra öltök egy térdig érő, sötétlila egybe részest, egy hozzá illő topánkát, és egy világosabb bolerót, hogy teljessé tegyem az összképet. A flitterekkel, gyöngyökkel díszített pénztárcát egy retikülbe hajítom, és egy utolsó pillantást vetetek a tükörképemre, és elégedett bólintással nyugtázom, hogy nincs semmi kivetni való a külsőmben. Kivéve egyetlen dolgot, amit teljességgel figyelmen kívül hagytam, s ami nemcsak a szemeimben látszik, de kettérepeszti a torkom, és szénné égeti azt. A szomjúság csaknem ledönt a lábamról, torkomhoz kapom a kezem, mintha a szorítással enyhíteni tudnám a roppant kellemetlen érzés. Ingatom a fejem, összevonom a szemöldököm, és egy hirtelen mozdulattal az ablakhoz suhanok, kitárom, és kecsesen távozom.
Az erdőbe vetem magam, amin földet ér a lábam, közben felszegem az állam, és valami laktató után szaglászom, ami csökkenti a vér utáni sóvárgást, és ami enyhíti a kényszert, hogy kitépjem a saját nyelőcsövem, és megvaduljak. Lefékezem, gondosan körbeforgok, s megint rohanni kezdek, mikor meghalom az őzek csapta zajt. Meglapulok egy fa mögött, minden hang nélkül kapaszkodom fel a faágra, és guggolok le rajta teljesen észrevétlenül. Megpillantom a jószágokat, a nagyobbikat, ami feltehetőleg egy hím, kiszemelem magamnak, és némán elmormolok egy ’bocsánat’-ot. Elrugaszkodom a fáról, halk morgás szakad fel csupasz fogaim mögül, és az állat már a karjaim közt vergődik, egészen addig, míg rá nem tapasztom ajkaim, és nem kezdem el csapolni a vérét, ami számomra már egész kellemes ízű, köszönhetően a több évtizedes diétának. Az állat szép lassan elernyed szorításom közt, finoman a földre helyezem, és a nőstény után eredek, s vele is hasonlóan viszem véghez a folyamatot. A tetemeket bevonszolom egy bokor tövébe, és meglepetésemre már hallom is az őrjöngő nagymacska hangját, amint megérzi a vérszagot, így megkönnyítve a dolgom. Lehajtott fejjel araszolok hátrébb, majd még hátrébb, és eltűnök a tetthelyről, mielőtt még a másik állat halálát is okoznám. Rohanok a fák között, végig az ösvényen, s még azon is túl, és csakhamar elérem az erdő szélét, ahol is előkapok egy selyem zsebkendőt, és leitatom a szám szélére tapadt vérnyomokat.
Valahol egészen máshol jár az eszem, mikor is megállok az utca közepén, a járdán, egy épület előtt, és mély levegőt veszek. Besétálok a moziba, az előtérben lévő üvegfal előtt egy pillantást vetek magamra, lesimítom a szoknyám, és a jegyirodához szökdécselek, mint aki jól végezte dolgát. Az első plakátra szegezem a tekintetem, elmormolom a film címét a fülkében ücsörgő szőke, fiatal nőnek, és miután kifizetem, veszek egy üveges kólát, és bevonulok a terembe, ahol már néhányan vannak rajtam kívül. Leülök a hetes sor kellős közepére, ahová a jegyem is szól, és elhelyezkedem a székben, mintha pontosan odavaló lennék, és nem lógnék ki a sorból. Az üveget görgetem a combomon, s közben várom, hogy lemenjenek a reklámok, és kezdődjön a film, habár ötletem sincs, mire ültem be.

A boldogság mezejére léptem én, ahonnan legszívesebben sosem távoznék. Legszívesebben megállítanám az időt és örökre Tom karjai közt maradnék. Mondhat bárki bármit én nem bántam meg semmit. Elítélhetsz, de magamnak is be kell ismernem, hogy a csók és az ölelések, érintések egyvelege tetszett nekem. Tetszett és várom mindennek a folytatását is. Tőlem aztán egy mocskos ribancnak is elkönyvelhetsz, most az sem érdekel. Pontosítva: Semmi sem érdekel! Csak annyit tudok, hogy ezt a pillanatot nem cserélném el semmire. Most nem! Bár Tom nem mondd semmit, az ölelése mégis mindent elárul. Bevallja, hogy szeret és, hogy bármit megtenne értem. Ígéri, hogy hű marad hozzám és azt mondja soha senkire nem cserélne le bármi történjék is. Nem kell megszólalnom, hisz erős vállaiba kapaszkodva rájöhet, hogy a kimondatlan szavak azt súgják: Soha nem akarlak elveszíteni! Nevezhetsz önzőnek én akkor sem lennék képes végig nézni, ahogy Tom hátat fordít és örökre kilép az életemből. Ez lenne az utolsó, amit karba tett kézzel képes lennék végig nézni! Már a gondolat is megrémiszt, hogy csak nézője lehetek az életének és nem a része. Se főszerep, se mellékszerep! Na ez az egyik, ami képes lenne a sírba vinni. Nélküle a világ unalmas és üres lenne. Nem találnám a helyem és úgy érezném az életnek, így nincs tovább értelme. Ezekre a gondolatokra a szívem is duplán ver és arra kér: Elég!
Remény. Bátorság. Kockázat.
Három dolog, ami a boldogság kulcsához vagy a bukás legaljához vezethet. A remény, ami élteti az embert. A bátorság, amivel leküzdheted a félelmedet és a kockázat, aminek a vállalásával mindent romba dönthetsz. Az elmém pusztítom, miközben tudom, hogy minderre összezavart fejjel nem tudok válaszolni, hisz az eszem taszítana, de a szívem súgja kell még! Végül nagy levegőt veszek és erőt véve magamon lefejtem összekulcsolt kezeimet Tom nyakáról.
- Muszáj lecsillapodva, átgondoltan rendbe tennem a dolgokat. Adj egy kis időt és én ígérem keresni foglak. - A szavaim kimértnek tűnhettek, mégis érzéssel voltak megtelve.
- Szeretlek, de egyelőre nem tudom eldönteni, hogy milyen értelemben értem ezt és azt hiszem addig amíg nem tudom nem is nagyon szeretnék dobálózni ezzel a jelentős, mindent elsöprő kifejezéssel. -
Egy erős határozott nőt alakítva küszködtem a könnyeimmel.
- Kérlek, várj meg! - Súgtam a fülébe, miközben tisztában voltam vele, hogy az egyik legönzőbb kívánságom volt őt illetően. Mikor már éreztem a fojtogató érzést a torkomban és a könnyeimmel sem bírtam, nyomtam egy csókot Tom ajkára, majd hátat fordítva vissza se nézve elindultam. Minden, amit eddig elnyomtam most kitört belőlem. A könnyek végig szántottak az arcomon és a szívem is ordított ott legbelül. Úgy éreztem ketté hasadok, de én csak mentem és csendben tűrtem a fájdalmat.

[ köszönöm a játékot, már most várom a folytatását. ]

Furcsa lenne azt mondani, hogy minden rendben. Kettős érzelmek tombolnak bennem. A szívem azt súgja: Küzdj! Az eszem pedig azt üvölti: Maradjak hű! Küzdjek, de miért? Maradjak hű, de kihez? A kérdések már sorfalba állva várják a választ. Mégse tudom a helyes megfejtés, nem tudok helyesen cselekedni. Látom, ahogy Tom eltávolodik és a gyomrom összeszorul. Kérdem én: Hol van innen a kiút? Fejemben próbálok rendet teremteni, de csak újabb kérdések törnek fel bennem. Küzdök. Pontosítva inkább: Küszködök. Küszködök, mert fogalmam sincs mi a fontosabb és ki iránt mit érzek. Nem tudom mit jelent a Tom iránt érzett vágyam és nem tudom eldönteni, hogy a barátságunk fontosabb-e mint a szerelem? Szeretem, de vajon képes lennék vállalni azt a kockázatot, hogy akár örökre is elveszíthetem, ha rosszul sül el? És mindez Johnnal hol fer? Mióta tart nálam, hogy nem vagyok hűséges? Most, hogy tudom milyen Tom érintése képes leszek elviselni nap, mint nap John megalázásait azzal szemben, hogy tudom Tom mit tudna nyújtani nekem? A fejem lüktet és már-már megfojtanak a kérdések. Képtelen vagyok normális ütemben venni a levegőt. Az oldalam is szúrni kezd.
Valamit még szeretnél mondani?
Visszhangzik a fejemben Tom kérdése és ezernyi válasz megfordul a fejemben, mégse tudok megszólalni. Mondanám, hogy szeretem és vele akarom leélni a hátralévő életem. Mondanám, hogy maradjunk barátok. Mondhatnám, hogy félek. Mondanám, de képtelen vagyok rá. Egy hang se jön ki az ajkamon annak ellenére, hogy gondolatban vagy száz választ adtam egyetlen egy kérdésére. Csak bámulok előre és megrázom a fejemet jelezve, hogy nem megy. Nem tudom végig csinálni. A földet kezdtem bámulni és,amint hátat fordított és beleharaptam az ajkamba. Sikítani tudtam volna, mégse szóltam semmit. Tűrtem a fájdalmat annak ellenére, hogy belül széthasított a fájdalom. Végül nem bírtam ki és felnéztem az egyre távolodó alakra. A szemembe könny gyűlt és elcsukló hangon kiabáltam Tom elenyésző árnyéka után.
- Tom! -
Szólítottam a nevén és elgémberedett lábaim ellenére futottam utána. Mire ő megfordult én már a karjai között landoltam. Úgy szorítottam, mint a kislányok a hőn szeretett régi macijukat. Én vagyok a kislány, Tom pedig a régi hőn szeretett macim, akit képtelen vagyok elengedni.

[ nos. nem vagyok megelégedve vele, de tekintve, hogy másodjára írom újra, mert elment a net azt mondom: elmegy. sok sok szeretettel írtam, úgy hogy nézd el, hogy béna reag lett. ]

Ha azt hiszitek nekem mindez könnyű nagyot tévedtek. Soha nem akartam abba belegondolni, hogy Tommal valaha is előfordulhat az, hogy megszakad a kapcsolatunk. Azt hittem köztünk sose lesznek nagyobb veszekedések, gubancok. Gubancok, amelyeket lehetetlenség kigubózni. Tudom nincs olyan, hogy lehetetlen. Talán csak az akaraterőm kevés, hisz úgy érzem alig állok a lábamon. Mégis átgondolva és kimérten azt kell, hogy mondjam kell egy kis szünet. Beletúrok a hajamba és már kínomban mosolygok. Számomra mindez felfoghatatlan! Úgy beszélek, mintha Tom és én együtt lennénk. Mintha azért kéne szünetet tartanunk, mert a kapcsolatunk olyan pontra ért, amit együtt nem biztos, hogy áttudunk vészelni. Mindez még igaz is, de Tom nem a pasim. Ő a legjobb barátom és még mindig nem tudok rájönni, hogy ez a fogalom mikor vesztette el az értékét. Kénytelen vagyok észrevenni, hogy Tomot mennyire megviselte az utolsó mondatom. Meglepődhetnék, de annak ellenére, hogy én kérem erre átérzem a helyzetét. Képtelenség, sőt lehetetlenség lenne minket szétválasztani. Kijelenthetem, hogy Tomért ölni lennék képes. Komolyan minden túlzást félre téve.
- Damien. - Szólítom meg a második nevén, amit annyira nem szeret és a szám szegletébe halvány mosoly költözik.
- Az öngyilkos merényletet még nem most szeretném elkezdeni. Tudod jól, hogy én sem tudnék teljes mértékben elszakadni tőled. Főleg nem jelen esetben. - A torkomat megköszörülve fogtam meg Tom mindkét kezét. Kezdtem úgy érezni, hogy kellőképpen lenyugodtam, de mindezek ellenére még mindig remegtem.
- Úgy gondolom, hogy mindkettőnk számára kell egy kis idő, hogy átgondolhassuk a dolgot. Se veled, se Johnnal szemben nem lenne fer, ha ez így maradna. - Szavaim hallatára büszkeséggel teltem el. Végre átgondoltan és józanul beszéltem, mint a felnőttek. Remélem Tom is megértően és kellő átgondoltsággal fogja lereagálni.

Ez csak egy rossz álom. Egy rémálom. Győzködöm magam gondolatban, amikor meghallom Tom szavait. Nem tudom elhinni, hogy ezt mondta.Képtelenség! Aztán mégis megtette. Ezt gondolja, hisz jelen esetben, ami a szívemen az a számon elven élünk. Minden gondolatunkat kimondjuk, annak ellenére, hogy ezzel megbánthatjuk a másikat.
A többi ribanc közül. Visszhangzik a fejemben továbbra is. Lereagálni sincs időm, mert ő csak mondja és mondja tovább. Hangja erő teljesebb lett és az izmai is megfeszülne. Azt hiszem kijelenthetem, hogy Tomot még sosem láttam így. Minden egyes szava szíven üt és a porba döngöl. Érzem, hogy a barátságunk is szertefoszlik és ezt sose fogjuk tudni helyrehozni. Ahhoz túl nagy seb tátong a szívünkön. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak az ő hibája, hogy itt tartunk. Azzal is, hogy nem védekezhetek azzal, hogy már pedig te kezdted! Ő kezdte, én pedig folytattam. Most már belátom: hiba volt. Mindent elrontottam, amit csak lehetett. Tom káromkodik, ami újabb jel arra, hogy tényleg ideges és teljesen kifordult magából. Eddig még nem fordult elő, hogy velem csúnyán beszéljen. Úgy hallom ennek is eljött az ideje. Szemeimbe újra könnyek gyűltek és arra vártak, hogy mikor adom már meg magamat, hogy azok szabad utat nyerve táncolhassanak az arcomon. Nem! Erős maradok és nem hagyom, hogy megint sírni lásson.
- Ha baj van csak hívjuk tomot, majd ő úgyis segít valahogy. - Ismételtem meg halk, lágy mégis remegő hangon Damien utolsó mondatát. Legszívesebben kijavítottam volna, hogy ez így nem teljesen igaz. Fogalma sincs mi történt az nap este, amikor áthívtam, mert nem meséltem el neki. Képtelen voltam és amúgy is tudtam, hogy teljesen kiakadt volna Johnra. Biztos voltam benne, hogy nem hagyta volna annyiban a dolgokat. Bevillantak az emlékek. Magam előtt láttam John beesett arcát és a kezemen újra éreztem a szorítását. Az egész testem remegett és nem azért, mert fáztam. Féltem és mellette ideges is voltam. Nem akartam elveszíteni Tomot, de ez így nem mehet tovább. Üvöltözve próbáltam tudtára adni, hogy hagyja már abba. Inkább ne is mondjon semmit. Maradjon csöndben és hagyjon elmenni vagy próbáljuk meg elfelejteni az egészet. Ahogy a kezem után nyúl én reflex szerűen elhúzom. Nem! Ez most nem így működik. A kezemet megemeltem és Tom arca felé lendítettem, de még időben leálltam. Ahogy a szemeibe néztem, ő csak egy simítást érezhetett az arcán. Mégis tudhatta, hisz látta, hogy megakartam pofozni. Minden erőmet felhasználtam, de nem ment. Valami visszatartott. Valami azt súgta: Ezt nem tehetem. Nem ezt érdemli Tom és én se az a fajta lány vagyok, aki lesüllyedne arra a szintre, hogy megpofozza a legjobb barátját. A probléma csak az, hogy már rég értelmét vesztette a legjobb barát szó. Nem is tudnám megfogalmazni, hogy mit is jelent számomra most Tom. Haragszom rá, de mégse tudom gyűlölni. Sose tudnám. Síri csendben ácsorogtunk egymással szemben megtartva a kellő távolságot. Olyanok voltunk, mint két idegen egymásnak.
- Talán jobb lenne, ha egy ideig nem találkoznánk. Túl sok mindent vágtál hozzám, amiről fogalmad sincs, hogy történt. Én is egyre többet hibázok és azt hiszem azzal, hogy téged állítalak be főbűnösként én megúszom az egészet és minden megoldódik. De nem így lesz. Sőt! Csak rontottam a helyzeten. - A szavaim kimértek és átgondoltak voltak. Higgadtabb voltam, mint az előbb, de még mindig remegtem.

A hirtelen jött kirohanásaimat néha még én magam sem értem, főleg az utóbbi időben. Mióta Johnnal egyre többet veszekszem és Tommal elcsattant az a bizonyos kettőnk közti első csók minden megváltozott. Azt hiszem még én is- Hisztisebb és érzékenyebb lettem. Mindent a szívemre veszek és képtelen vagyok helyesen cselekedni. Amit Tomnak mondtam komolyan is gondolom. Tényleg úgy érzem, hogy a viselkedésem fel ér egy mocskos ribancéhoz. Az, hogy John az utóbbi időben egy féreg velem nem mentség. Nem mentség arra, hogy egy másik sráccal csókolózom. A másik megcsalása az egyik leggerinctelenebb dolog. Mégis azt kell, hogy mondjam megnyugtat Tom ellentmondó szava és kezdem elhinni, hogy neki van igaza. Ölelése melegséggel tölt el és már az sem szükséges, hogy szorítva kapaszkodjak belé. Apró mosolyra húzódik ajkam és beszívom Tom illatát. Aztán valami megtörik bennem. Egy mondat mindent elront. Egy mondat, amit nem akartam hallani, főleg nem Tom szájából. Arcomra a meglepődöttség rajzolódik ki. Tényleg meglepődtem. Johntól várható lenne ez a mondat, de Tomtól nem. Tom nem az, aki követelőzik. Nem olyas valaki, aki nem tudja, hogy ezzel teljesen összetöri a szívem. Lábaim teljesen elgémberedtek és kezdem az egyensúlyomat is elveszíteni. Legszívesebben Tomba kapaszkodnék. Az öleléséből próbálok szabadulni. Könnyeimet letörlöm és nem tudom mit mondhatnék. Ha tudnám, akkor se tudnék mit mondani. A torkomba egy nagy gombóc költözött, ami nem engedi, hogy hang jöjjön ki az ajkamon.
Egyszer választanod kell.
Ismétlődik a fejemben a mondat újra és újra. Válasszak, de mégis kit? Miért kér erre Tom éppen most? Most, amikor a pillanatnak élhettünk volna. Úgy érzem mindent elrontottam, amikor ma este először megcsókoltam. Csak rontottam a helyzeten. Eddig is minden kesze-kusza volt, de most már biztos vagyok abban, hogy nem tudnánk egymásra úgy tekinteni, mint két barát. Tudjuk milyen az érzés, amikor egymás karjaiban vagyunk és tudjuk milyen a másik csókjának az íze. Ez mindent megnehezít, mindent elront. Utálom magamat, utálom Johnt és Tomot és ezt az egész helyzetet is gyűlölöm! Tomra nézek, de ő ügyet sem vetve rám figyeli deszkás cipőjét. Elég jól ismerem, így tudom, hogy megbánta, amit mondott. Mégse tudok szemet hunyni-e felett. Állát megemelve a kezemmel nézek a szemébe. Egy nagyot nyelve szólalok csak meg.
- Válasszak mi? Na és te kit választasz? Engem vagy a sok bombanőt, akiket megszoktál fektetni? - A szavaim nem voltak túl kedvesek. Tom felhúzott és, ha így játszik, hát játsszunk így.
- Tudod sosem vágytam másra, csak egy olyan barátra, mint te .. És most úgy tűnik ez sem elég. Többet akarok belőled. De hadd kérdezzek valamit: Te miért csókoltál meg? Miért kellett ezt az érzést felkeltened bennem? Miért nem léptél, akkor amikor nem volt még pasim? Miért most? És egy utolsó: Miért kérsz pont te arra, hogy válasszak? Azt hittem ennél többet érek neked. - Teljesen kiborultam. Minden gondolatomat kimondtam és teljesen rátörtem Tomra. Mintha nem is önmagam lennék.

[ a lényeg, hogy előkerültél és nekem tetszett. ]