For the sweet Isabel Raymond

Fölösleges vádolnom a lányt, épp úgy nem vezet sehová, mintha magamnak mondanám, hagyja, eressze el a szőke szépséget. Megpróbáltam, csúfos volt a kudarc, sőt, minden pillanatom maga a szégyen, hogy pont egy tudatlan, tapasztalatlan ember tart fogva engem, egy olyan lényt, akinek egyébként maga az ördög se parancsolhatna. Nagy a hatalma, nem is sejti, mennyire, legalábbis, fölöttem biztos, hogy valamiféle boszorkányos erővel uralkodik, mi mást mondhatnék? Nem csak idomai kápráztatnak el, már odáig jutottam, hogy érdekelnek csábos ajkain átszökő szavai is, amitől megrémülök. Igen, Damien Brice, a félelemhozó saját kardjába dőlt, és máris savas hányadék marja fel a torkom az undortól. Bizonyára rengetegen jól szórakoznának rajtam, élces hangon kárörvendnének, keselyűként vájnák ki a szemem, amit egyébként örömmel hagynék, mi több, én magam feküdnék ki egy szikla tetejére, hogy minél több pusztítást hajtsanak végre rajtam. Lenne e értelme? Már abban sem vagyok biztos, talán akkor is a lány arca lebegne előttem. És ha csupán a vágyaim szórakoznak velem ily rútul? Elgondolkodtató. Ha megkaphatnám, lehet, elveszne a vágy és könnyebb volna elhagynom a létét, nem akarnám úgy magamnak többé. Talán ez lesz a kulcs, habár benne van a pakliban az ellenkezője is, hogy minden csak rosszabbá változna, ennek fényében pedig nem könnyű eldönteni, hogyan tovább. Nem álldogálhatok egy helyben, nem mehet tovább minden így, valamerre mozdulnom kell, cselekednem, hogy megszűnjön a fölöttébb kétes állapot. Talán enyhülést remélve jöttem ma ide, már magam sem tudom.
Oly sok halandó nő vérét szívtam magamba, szívverésük csak miattam volt szapora, szemeik jóvoltamból parázslottak, ajkaik közül minduntalan értem szólt vágytól búgó sóhaj, ez az egy mégis roppant különleges, mert érdekel, mi több, megbabonáz, akárcsak egy lassan pergő rózsaszín filmben, én magam is máshogyan érzékelem vele az időt. Bosszant, mit vált ki belőlem, ennek ellenére eltűröm, hogy kiszolgáltatott vagyok neki. Jobb is, hogy italhoz nyúlt, én is megtenném, ha hatna rám az alkohol, addig dönteném magamba a feledés édesen kesernyés nedűjét, míg az agyam mindent kitöröl magából. Jobb híján viszont csak ülök és nézem az Isabel nevű szőkeséget, miként szívódik fel a szervezetében a búfelejtő, ám ennek is megvan a maga hátulütője. Pimasszá válik, de valahol igenis rokonszenvezek a hirtelen jött bátor tulajdonsággal, habár Isabelt egyébként sem kell félteni, éles kis nyelve nem csak a számban pörög jól. Egyszerre idegesít és imponál nekem a legtöbbet használt irónia, mely csak úgy zubog a lány bőre alatt és édes vérével keveredik, így énekel nekem, hívogat és csábít. Nehezemre esik minden közelében töltött perc, ugyanakkor rájöttem, hogy vissza tudom szorítani a ragadozót, épp annyira, hogy elhúzzam még ezt a beszélgetést, már ha lehet hasonlónak nevezni, nem vagyok biztos benne.
Költői kérdésnek szánt célzásomra nem is számítottam másra, természetesen nem állja meg, hogy ne libbentsen hozzám egy gúnyos véleményt, mire jobbnak látom pusztán felvonni a szemöldököm, mielőtt ismételten belemegyünk valami egészen feleslegesbe. Az az éjszaka mindkettőnk részéről emlékezetes marad, nekem azért, mert valóban egy önvallomás volt, amit nem értett meg, pedig nem sokszor buknak elő belőlem érzelmek, pláne nem olyanok, mint égető csókja után kikívánkozott. Szeretném elfelejteni azt az estét minden gyengeségemmel, ugyanakkor a lány sem büszke rá, hiszen visszautasítottam, bár nem hiszem, hogy hitt az okaimban. Nem hisz bennük, minden áron meg akar győzni, hogy vele más lenne. Azt hiszi ismer, tudja, mi rejlik sötétre torzult lelkemben. Még én sem tudom biztosan, hát még egy olyan tudatlan halandó, mint ő...
Lehet, hogy jobb szemem alatt lüktetni kezd egy ér. Lehet, hogy borotvaéles fogaim szinte összezúzzák egymást, és az arcom minden zuga vészjóslóan torzul el. Miért? Egy felcsattanásért, amely forró lávát zúdít minden jéghideg porcikámba. Meg kellene fojtsam, hogy elhallgasson, és ez a bizonyos gondolat világosan kiül háborgó, sötét élekkel megkarcolt vonásaimra. Ér nekem annyit ez a nő, hogy eltűrjem alkoholmámoros kirohanásait? Komolyan szöget üt a fejemben a kérdés, mert nagyon is messzire ment harmatgyenge türelmem mezején. Egyszer ebben a hosszú és örök életben kinyögöm az igazat, hangos önvallomás merészel útjára szökni belőlem, amiben elmondom, az önzőségemnek köze sincs az én állapotomhoz, szimplán képtelen vagyok olyan dolgokra, mint az empátia és maradéktalan sikert nem köszönthetne, mert képtelen volnék megadni a szeretetet. Szenvedélyt bizonyosan, de igazi, mélyről eredő szeretetet nem. Erre a nő hogyan reagál? Nemes egyszerűséggel felháborodik. Nincs szükségem oxigénre, ám miután kitágult orrcimpáimon keresztül kifújok egy adagot, összefűzöm magam előtt a karjaimat, majd a beállt csöndben még hosszasan fixírozom a szőke nő arcát.  - Isabel Raymond, - kezdem, alaposan megnyomva a nevét. - Nem tudom eldönteni, az eltökéltséged mögött ostobaság vagy bátorság rejlik igazán, vagy honnan ennyi hév, de legyen, ezentúl nem foglak távol tartani magamtól. Viszont egyetlen zokszó és felrúgom az alkut. - Azért hisztériázik, hogy ne figyelmeztessem, nem próbáljam eltántorítani? Rendben, de ha megbánja majd ezt a jelenetet, én mosom kezeimet. Innentől kezdve teljesen úgy állok majd a nőhöz, mint akinek van bármiféle fogalma is, mit vállal azzal, hogy a közelemben van. Sosem lesz így, nem azt fogja kapni, amit egy emberi lény megadhatna neki, de minek koptassam a szám, ha süket fülekre lel mondandóm? Ha minden áron azt állítja, megbirkózik vele, hát legyen úgy, higgye csak, míg nem jön az első arculcsapás.
Tudom hogyan kell érezni, majd én megváltom neked a világot, bla-bla. Isabel alkoholtartalma meghaladja a rózsaszín köd kategóriát, bár annyira hisz benne, hogy egy pillanatra elképzelem, milyen lenne, ha átengedném neki a gyeplőt. Mi változna vele? Szinte minden, amit idáig gondosan felépítettem. Vérengző vámpírból egy kötött pulóveres, nyáladzós agyhalott válna, aki a barátnője kezét szorongatva sajnálkozna a televízióban vetített romantikus filmeken... Azon kívül, hogy nem állna jól a kötött pulóver és a félrefésült haj, előbb reszelném le a fejem egy leszakított farkasállkapocs darabjával. - Nem emlékszik rá, vagy nincs is alapja, amire emlékezzen. Háromszáztíz év bizony hosszú idő, főleg annak, akinek a méreg kitörölte az agyát, bár nem hinném, hogy sokban különböztem volna a mostanitól.   - Morfondírozom, szándékosan kikerülve a téma fő részét, de kétségtelen, hogy előbbi gondolatmenetemet már a születése pillanatában elástam, méghozzá jó mélyre, viszont az tény, ha meg akarom tartani a nőt, engednem kell. Valamennyit... Méghozzá úgy, hogy azt elegendőnek találja, én pedig megfelelőnek véljem, miközben megtartom a dominanciám. Még mindig azzal a véleménnyel vagyok, jobb lenne a nő nélkül, kevesebb volna a nyűg, egyszerűbb lenne az élet. Ugyanakkor túl csábító nekem, még ez a dacos, optimista, reménykedő elegye is. Állom belém kapaszkodó tekintetét, majd azt én követelem, miután felvetem a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb, kényelmesebb és egyébként egyetlen lehetőséget, hogy fogalmazzunk úgy, közelebbről is megismerjük egymást. Feltüzel a téma, új fényt vet a mi kis egyedi kettősünknek, de míg a nő belepirul, én egyre pimaszabb, merészebb, magabiztosabb leszek, mialatt figyelem őt, és hallgatom gyorsan verdeső szívveréseit. Szándékosan időzöm el többször, hosszabban ajkai ívén, amellett, hogy roppant kívánatosnak tartom, szeretném, ha zavarba jönne, ha csak e forró téma körül járna gyönyörű kis feje.
- Csak a fogaimmal érnék hozzá.  - Biztosítom mámoros tekintetébe nézve, s mivel látszik, mennyire fontos ez neki, és lényegében nekem sem lesz mindegy, mit ígérek, azt hiszem, ezt az egyet kivételesen örömmel betartanám, ha sor kerülne arra a bizonyos légyottra. Eljátszom a gondolattal, mennyire közel van, és mit kellene tennem, hogy a két formás comb közé kússzak... Mennyei emlékeztető volna a kegyeiből, ha ismét megkóstolhatnám. Végignézem kecses íve vonalát, ahogy ledönti az alkoholt minden apró porcikáján végigfuttatom a szemem, de hogy visszafogjam magam komoly erőfeszítéseket kell tennem. Megérzi, vagy talán saját felbátorodottsága az oka, meleg keze az enyémre kerül, mereven figyelem, bár ahhoz képest nem úgy nézek ki, mintha ellenemre volna, csupán óvatos vagyok, nem rezdül még hajszálaim közül sem egyetlen szál sem, a levegő, az idő is megáll körülöttem, kerek pupilláim közepén viszont látom a nő zavarát, maga sem biztos benne, jól cselekszik e. Legszívesebben felmordulnék ebben a szent pillanatban, én magam harapnék duzzadtan hívogató ajkába, és mire tenyerem csupasz bőrére helyezi a küzdelmem önmagammal hatalmasabb lesz az eddigieknél. Az a szégyenlősség megmarad, de vágy csillog a szemeiben, szám szétnyílik, élesen szívom be a nő illatát, hogy végképp megbolondítson. Feljebb simítok bőrének hamvasságán, de nem megyek messze, mert nem tudom, miféle tettekre sarkallna az elragadtatottság. Hangja, majd édes kis kuncogása ezek ellenére veszett kutyává tesz, képtelen vagyok parancsolni magamnak, s nem engedelmeskednék senkinek. Vámpír létemre zúg a fülem, és ha volna szívverésem, az most széthasítaná a dobhártyám. Kell nekem ez a nő, olyan kísértés, aminek lehetetlen ellenállni. Lassan, még emberi szemnek érzékelhetően hajolok közelebb, mialatt tenyerem elindul a két kerek halom felé, másik, szabad kezem pedig Isabel derekát érinti, megemelem, hogy az ölembe ültessem, s mialatt ez megtörténik, végignyalok csábos alsó ajkán. Kihúzom a póló alól a kezem, hátáról is lecsúsztatom a másikat, combjain felfelé simítva két kézzel markolok a fenekébe és az ölemhez szorítom, hogy érezze ágaskodó férfiasságom, s bizonyítsam, mit vált ki belőlem. Mély morgás szakad fel a torkomból, vörös pillantásaim megvilágítják a nő arcát. - Ha tudnám, hogy képes volnék ellenállni a vérednek...  - Morgom elfojtottan, reszelősen - itt és most tennélek a magamévá, Isabel. - Közel a csábítás, ellenállhatatlan és féktelen minden vele kapcsolódó érzés, a bőröm alatt bizsereg, kiszáradt vénáimban száguld. A nyakához hajolok, mélyet lélegzem az illatból, lassan kiöltöm a nyelvem, hogy a megborzongott, tökéletes, forró bőrt megízleljem, ami ismét egy újabb morgást enged útjára a bensőmből. Hirtelen fordítok a nőn, gyorsabban, mintsem lereagálhatná, háta nekem feszül, feneke az ölemhez illeszkedik, haja az orrom csiklandozza. - De ha ezt nem is tehetem meg... - Suttogom a fülébe, bal kezem pedig először csak a nadrágján kívül simogatja combjának belső felét, egyre beljebb és beljebb haladva, végül elérem a forró, lüktető kis pontot, ahová oly nagyon vágyom. Határozottan dörzsölök kívülről rajta párat, bár tudom, az anyag alatt mennyei forróság fogadna, nem is várok tovább, ujjaimat becsúsztatom a nadrág alá, félrehúzom aprócska bugyiját, megtalálom legérzékenyebb pontját és ujjaimmal finom súrlódásokkal kezdem ingerelni forró csiklóját. Nyomást gyakorlok rá, majd alig érintem, váltva e két édesen kínzó mozdulatot. Azt akarom, hogy élvezzen nekem, hogy közben érezze, mennyire kívánom. Telhetetlen mohósággal nyalok bele a fülébe és csúsztatom hátrébb két ujjam benne, csiklóját hüvelykujjammal dörzsölöm tovább, a két ujjam pedig belé hatol, mozogni kezd a szűk és forró résben. Megőrjít! - Milyen finom lehetsz, ahh! - Nem engedem, míg el nem fog élvezni, beváltom a gyönyörét, túllököm a célon, a csúcson, s míg meg nem kapom az orgazmusát, nem állok majd le, ám örömmel húzom el ezt az egészet, akár az örökkévalóságig is, mert túlságosan élvezem, hogy uralhatom, s magamat kínozhatom.

THIS TEMPLATE WAS MADE BY DAMN

NOTES: Én is visszatértem    
WORDS: 1706

Damien + Isabel

I'm not a ^good girl
Not anymore..

Nem tudtam már mit érezzek, csak egy dologban voltam biztos; bármit megadnék, hogy másként tekintsen rám a vámpírom. Nem tudhattam biztosan, mi játszódhat le a fejében, de éreztem a változást, a bál óta annyira másként viselkedik, több mindent árult el nekem ebben a röpke pár órában, mint ismertségünk eleje óta. Az okokat ugyan nem tudtam, csak reménykedni mertem, hogy én vagyok a legfőbb kiváltó ok. Ez volt az egyetlen reményem, és furcsa mód kezdtem elhinni. Azonban ott bujkált a kisördög, és az ellenkező irányba taszigált, felélesztette bizonytalanságomat, ami miatt morbid gondolatok keringtek a fejemben. Tényleg képes lennék bármire, hogy úgy érezzen irántam, ahogy én iránta, de ennek hatalmas ára van, és még én magam sem tudom, hogy csakugyan képes lennék megbirkózni vele. Képes lennék ekkora árat fizetni Damien miatt? Valószínűleg igen, és ez egyszerre villanyozott fel, és döngölt a porba a tömérdek negatív érzelemmel együtt, amik között most főként a félelem kapott helyet. Mellette ültem a kanapén, egyik kezem levettem térdemről, és erősen a karfába mélyesztettem körmeim, mintha kapaszkodót próbáltam volna találni. Akármennyire is eltompította agyam az alkohol, most már rettegtem. Féltem a következményektől, attól, mit fogok érezni és gondolni holnap, mikor kitisztul az elmém, és átrágom magam gondolatban a szavain. Már ha emlékezni fogok mindenre.. Kárba veszett idő lenne elfelejteni amit mondott, különösen azért, mert akár le is tagadhatja, megismételni pedig biztosan nem fogja, akár könyöröghetnék is neki. Igyekeztem hát elraktározni az arckifejezését, a szavait magamban, hogy később majd elővehesse, és elemezgessem kedvem szerint. Mert hogy most ésszerű következtetést nem tudok levonni, az egyszer biztos. Kitörésem pedig nem szégyelltem, legalább az őszinteség most borzasztóan jól ment, ha már az elemzést másnapra kellett is halasztanom. Nem olyan rossz a helyzet. Ha mindent kiadok magamból, legalább tiszta lappal indulhatunk, és elkerülhető egy hatalmas galiba, amibe kerülhetnénk, ha titkolóznánk egymás előtt. Nem tehettem meg vele, hogy elfojtom a gondolataim, hogy nem formálom azokat ajkaimmal és öntöm szavak formájába, mert szükségünk volt az igazságra, még ha az kegyetlen is. Ez a valóság, ahol a természetfeletti világ láthatatlanul, titokban kapcsolódik az ismert halandó világhoz. Itt semmi sem tökéletes, nincsenek tündérmesék, hiába csillognak a vámpírok, és legfőképp nincs "boldogan élünk, amíg meg nem halunk", mert az életük sem szakad meg olyan egyszerűen. Mi meghalunk, míg a szörnyek tovább élnek. Így megy ez, és ezen nem változtathatok még én sem, hacsak nem változom olyan lénnyé, mint ő. Nem tudom, hogy felkészültem-e arra, hogy mindent felborogassak magam mögött, még ennél is jobban. - Felejthetetlen élményt nyújtottál! - jegyeztem meg gúnyosan, habár tudtam, hogy nem várt választ a kérdésére. Ma este nem rejtek véka alá semmit sem, bár azért óvatos, mégis kihívó pillantást lövellek felé. Ha az arcán nem is tükröződik semmilyen érzelem, a légkör némileg mégis megváltozik, és ahelyett, hogy többet mondanék, a poharamért nyúlok, és felhajtom a maradék italt. Szükségem van a bor mámorító érzésére, ha továbbra is el akarom viselni ezt a beszélgetést, miközben égető szikrák pattognak körülöttünk, és az őrületbe kergetnek. Az istenit, akarom ezt a férfit! Minden egyes porcikám azért kiáltott, hogy érintsen meg, csak egyetlenegyszer érjen hozzám, onnan már nem lenne visszaút, és az sem érdekelne, ha az életemet veszélyeztetné. Megérné, mert a vágyat nem tudom tovább elnyomni, élve fog felemészteni, és nincs szükségem még több szenvedésre. De én nem tettem semmit az ügy érdekében, továbbra is felhúzott lábakkal ücsörögtem a kanapén, mellette, és vártam, hogy folytassa. Mégsem tetszett, amit mondott, és azt akartam, bárcsak meg se szólalt volna. De már nem szívhatta vissza a szavait, már nem feledtethette el velem, ami elhagyta a száját. Az teljes mértékben belém ivódott, és a legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam, igaza van. Ő nem egy ember, nem ideális társ számomra, de a szívemnek nem parancsolhatok, nem mondhatom neki, hogy 'válassz mást!', ugyanúgy ehhez a vámpírhoz ragaszkodna, bármit tennék. - Talán igazad van. Nem vagy hozzám való. De azt hiszed nem szarom le? Mit tehetnék, Damien? Elküldenélek a fenébe, de nem megy, mert látom rajtad, hogy vágysz rám. Ha nem tennéd, nem erőlködtem volna annyit az elejétől fogva. Talán nem vagy jó, sőt, lehet, hogy semmi jó nincs benned, de nekem szánt szándékkal nem ártanál, tudom ezt. És hogy lesznek-e elvárásaim? Bizonyára, de azt garantálom, hogy neked is, mint minden kibaszott lénynek ezen a földön! Szóval ne játszd az okosat, és akard megmondani nekem, hogy mit kéne tennem, mert totál fölösleges! - Nem bírtam tovább magamban tartani ezeket a szavakat, csak úgy csorogtak belőlem, ahogy az üvegnyi bor csordult a poharamba. Feldúlt voltam, már nem éreztem magam lazának, habár az alkohol dolgozott a szervezetemben, megfertőzte a véremet, szinte éreztem, hogy az forróbban és ezerszer gyorsabban száguld a vénáimban, mint azt illene. Jó érzéssel töltött el, mintha egy darabka mennyország lakozna bennem a pokol kellős közepén. Damient akár magának a sátánnak is nevezhettem volna, de tudtam, hiába próbálnám sértegetni, nem jönne össze, talán még egyet is értene velem, én pedig tudnám, hogy nem az igazat mondom. Gonosz, és abban sem voltam egészen biztos, hogy a lelke még ép, és nem lepte be a sötétség teljesen, de annak ellenére, amit korábban mondtam neki, tudom, hogy lakozik benne jóság,ha nem így volna, vágyait beteljesítve zúzott volna darabokra, és vette volna el az életet tőlem, mintha mit sem érne. Több emberi érzés bújik meg benne, mint azt hiszi, csak épp felismerni nem tudja őket, márvány testébe záródott minden, s ő olyan sokáig leplezte mindezt, hogy már el is feledkezett róla. - Értem én, Damien. Ez neked egészen új, idegen terepen vagy. Pont emiatt kellene rám hallgatnod, ugyanis nekem nem új fogalom az érzelem. Higgadt teremtés vagyok, de érzéseim mindig is voltak. Tudom, hogyan kell érezni, ellenben veled, aki nem emlékszik rá. - Könnyed vállvonás követte a szavakat, amik olyan őszintén hangzottak a számból, hogy kénytelen voltam a vámpírom mélyvörös szemeibe meredni közben, szorosan összekapcsolódni az íriszeivel, és fogva tartani a tekintetét, hogy véletlenül se nézhessen félre. Akartam ezt, uralni őt, hogy ne érezzem magam olyan nyomorultnak, olyannak, kerget egy ostoba álmot, egy illúziót, küzd valamiért, ami ne lehet az övé, miközben cserébe nem kap semmit sem. Az új téma azonban feltüzelt, arcom kipirosodott, a vérem forrni kezdett, s mikor már azt hittem, ennél jobban már nem tud felkavarni, közelebb húzódott hozzám, hogy elég közel kerüljön, testünk mégse érjen össze. - Ha úgy gondolod ez segít... És ha a másik lány nem kap annyi figyelmet, mint én. - biztosítottam felvont szemöldökkel, jelentőségteljes pillantással, bár úgy gondoltam, túl spicces vagy ahhoz, hogy komolyan meredjek rá. Reméltem, hogy megértette a pillantást, felfogta, hogy mit jelent számomra, amiről jelenleg társalgunk, mert ez tényleg fontos, nem olyan, ami felett elsiklik az ember. Akartam őt, de mindezt szerettem volna jól csinálni, helyesen cselekedni. Belegondolni abba, hogy valaki az életével fog fizetni, csak hogy megkaphassam, amit akarok, nem tetszett a lelkemnek, tudatalattim kis hangocskáját viszont az alkohol elhallgattatta, ennek következtében meg kellett ragadnom az üveget, és ráhúznom, jó nagy kortyot leküldeni a torkomon, mert nem akartam most a lelkiismeretemmel foglalkozni. Érezni akartam Damien érintését a bőrömön, ennek és az alkohol bátorításának köszönhetően félretettem az üveget, a férfi felé fordultam, óvatosan kinyúltam felé, kezem pedig az ő kezére tettem. Megborzongtam a hűvösségétől, hideg futott végig rajtam a libabőr kíséretében, mégsem húzódtam el tőle. Megragadtam a kezét, tenyerét, kézfejét átfogtam ujjaimmal, és lassan magam felé húztam, közben ajkaimba haraptam, nem mertem ránézni. Féltem, hogy elhúzódik tőlem, hogy egy szempillantás alatt a szoba túlsó végébe kerül, vagy eltűnik az éjszakában. A finom ereken tartotta szorosan a pillantásom, s kezét borzasztó óvatosan a csípőmhöz vezettem, ahol a póló alól felsejlett csupasz bőröm. Ezúttal erősebben rázkódtam meg, fogaim csaknem összekoccantak a jéghideg érintéstől. Mikor már keze bőrömön nyugodott - ha közben nem rántotta azt el -, végre felpillantottam csábítóan gyönyörű és veszélyes arcára. Bátornak éreztem magam, az adrenalin csak úgy pumpálta az erőt testembe. Fülem mögött lüktető vértől, szívdobbanásaimtól, heves légvételeimtől és a dübörgő zenétől nem sok mindent hallottam, de az volt a fontos, hogy mit érzek. Szerettem volna előre hajolni, és ajkaimat az ő ajkaira tapasztani, de nem akartam messzire menni, ez épp elég lesz, hogy kiakasszam a vámpírom. - Akarlak. Akár most rögtön felvezetnélek abba az átkozott szobába, ahol oly sok minden történt, ahol olyan kínzóan édesen érintettél meg.. de át kell gondolnom. - Bólintottam, csak úgy magamnak, aztán ismét a férfire néztem, a bor felé biccentettem, és halkan felkuncogtam. Kissé erőtlen hang volt, hiszen a vágy lüktetett a bőröm alatt, de tudatni akartam vele, hogy ha nem keveredne tiszta, emberi véremmel az alkohol, azon nyomban igent mondanék.

For Isabel

"Mindannyian szabályokat állítunk fel magunknak. Ezek a szabályok határozzák meg, hogy kik vagyunk..."

Isabelt könnyű hibáztatni, mi több, könnyebb, mintha önmagamat kellene vádolnom. Pedig én jöttem el hozzá, én nem hagyom békén, mintha mágnes rejlene gyönyörű pólusai alatt, azok húznák magukhoz márvány testemet. Férfiúi önérzetem nehezen éri be azzal, hogy megkaphatnám. A tudat, hogy könnyen az enyém lehetne, megalázó csapásokat mér rám, ettől a ténytől pezsdül föl a rég kiszáradt vénáimban rejlő élet, üdítő, már-már pofátlan mértékeket meghaladó a gondolat. Rengeteg nőt elcsábíthatnék, nekem mégis az az egy kell, akit nem akarok bántani. Önmagában is kínos, hogy ezt beismerem magam előtt, mintha kínoznának, legalább úgy szenvedek miatta, és próbálok rájönni, hová lett az a Damien Brice, akit sosem reszkírozna és nem hagyná, hogy érzelmekkel zavarják össze. Évszázadokig hihettem, hogy engem nem ér el majd a sötét végzet, gondoskodtam róla, hogy ne kerüljek bele hasonló helyzetekbe, de eddig bírtam, itt megáll a tudomány. Eltaszítottam, még meg is haraptam, hogy leromboljam a hitét, de késő volt, a kocka fordulni látszik, beismerés képében itt lebeg a fejem fölött, villódzva, éles fényekkel hívja fel a figyelmem a lehető legrosszabbra. Hogy mekkora egy barom vagy, barátom... Elismerésem!
Gyűlölöm ezt a kétes állapotot, nem vagyok hajlandó hozzászokni, harcolok, de az erőm napról napra fogyatkozik. Nincs annyi vér, nincs annyi nő, hogy elegendőnek bizonyuljon a feledéshez, vagy, hogy egy kicsit is jobban érezzem magam. Erről viszont határozottan a szőke nőszemély tehet. Ő akart mindenáron beférkőzni a gondolataimba, most pedig úgy tűnik, sikerrel járt, immáron szándékosan bukkan fel közöttük, ám minél hevesebben tiltakozom, annál több elánnal veti meg karcsú lábait, annál jobban belém vájja éles kis körmeit. Minél messzebb akarom tudni magamtól, annál közelebb jutok, és olyan lehetetlen, szégyenletes tetteket viszek végbe miatta, amiért minimum fejemet kellene vegyék. Gyakran felbukkanok körülötte, gondoskodván arról, hogy senki ne tudja meg a számomra szégyenteljes késztetést. Mint egy rohadt leskelődő, s mindezt miért?  Hogy egyetlen pillanatát magamba szívhassam, meggyőződhessek a jóllétéről, mintha betegesen attól tartanék, bántódása esik és elvész a mellkasomban feszülő varázs. Okádnom kell magamtól! Pont a halála volna a legkényelmesebb, megszűnne a rengeteg vívódás, és praktikusan onnan folytathatnám, ahol abbamaradt az én kis felhőtlen életem. Ki látott már ilyet? Kezdek egy rossz vicc sablonos főhősévé válni, egy nyamvadt karikatúrának érzem a létem, és mondhatom: roppant kellemetlen egy érzés. Mindent megnehezít. Azén tökéletes álcám hullámzani látszik, már nem tudok arra koncentrálni, hogy mások szemében mézes-mázos úriember legyek, pedig ehhez értek a legjobban. Színlelni, elfedni a ragadozót, lent tartani, míg szükséges. Márpedig az üzleti életben nem mészárolhatom le a partnereimet, legalábbis az igazán fontosakat ildomos megkímélni. Sajnos kompromisszumok kellenek a sikerhez, a frusztráció viszont rányomja a bélyegét még erre a pofon egyszerű tevékenységre is.  Minél hamarabb ki kell kecmeregnem a kátyúból, de elég kevés lehetőséggel rendelkezek, és Isabel alkoholtól jócskán felbátorodott jelleme határozottan rontja az arányokat. Magam se tudom, hogy a mérleg melyik felére billenek miatta, mert egyértelmű, hogy nem kellene eltűrnöm az ostoba beszédet, csakhogy nehezemre esik elszakadni tőle, már várom, arca mikor vesz fel újabb színt a méregtől. A szépsége és a makacs tulajdonságai egyszerre bűvölnek és irritálnak, elég nehezen fogadom az érvelését, ami igaz, hogy lerágott csont, de attól még nem moshatom le róla, hogy a legnagyobb probléma forrása. Nem hagyható figyelmen kívül. Tovább rágcsáljuk, keserűen, dühösen, de sosem fog elfogyni, mert az a nagy büdös helyzet, hogy mindig találni fogunk hozzá újabb és újabb indokot. Speciel Raymond kisasszony profi szinten űzi ezt a sportot, ugyanis ismét hatalmas súlyú szavakkal hadakozik. A fenébe ezzel a nővel! Mérhetetlen dühöt gerjeszt, holott eddig is nehezen fogtam vissza magam, mégis tehetek bármit, felcsattanva magára hagyhatnám, vagy akár nyakát is törhetném, mit sem változtat a tényen: ő lát engem, sokkal többet, mint bárki más vette volna a fáradtságot, hogy lásson. Hát ezért nem bírom elviselni őt. Halálra rémít a kitartása, legyen az őrültség vagy sem. Hosszas csöndben próbálom visszatartani kedélyem hullámzó nyugtalanságát. Ahelyett, hogy ordítanék, állkapcsom hatalmas csattanással zárul össze, a fejem ingatom, nevetnem kell ezen az abszurd helyzeten. Csakhogy ez a nevetés kesernyésebb még nálam is és egyáltalán nem szórakoztat. Én nyújtom neki az izgalmat, én öltök testet annak a rosszfiúnak a képében, akiért megvesznek a lányok, nem nyújt újdonságot már nekem, mégis szétcincál a gondolat, hogy elfogadna így, minden borzongató tettemmel. Minden éjfekete belső tulajdonságommal megpróbálna megbarátkozni. Ostoba és mazochista, nem nyerő párosítás.... Bárhogy cikáznak bőröm alatt a különös bizsergések, el kell hessegetnem a feltámadó lelkesedést. Bassza meg! Örülnék, ha menne.
Szorosan összepréselt ajkaim gyötrő lassúsággal nyílnak szét, hogy borotva éles fogaim ezután tomboló sóhajt eresszenek magukon keresztül, de már nem a lányt nézem közben. Itt-ott kusza hajzatomat belesüppesztem a kanapé szövetébe, markáns vonalú arcomat a plafon felé emelem. Még hogy egy vámpírnak minden könnyen megy... -Emlékszel a bálra és az én kis önvallomásomra? - A kérdés inkább költői, mintsem valódi. Hogyne emlékezne a falatka mennyországra, amelyből pokol lett hirtelen, mert ott ütközött ki a legjobban, hogy akarom őt, mégis kevés vagyok hozzá. Hogy magyarázzam el neki, mikor fogja felfogni, hogy bennem minden vonzalma azért van, hogy könnyebb prédává váljon? Még egy csók, egy ártatlan csók is veszélyes, sőt, végzetes lehet! Elég, ha édes kis nyelve mindössze súrolja a fogaimat. Marhára örülök annak, hogy úgy érzi miattam változott meg, de ettől nincs mellettem biztonságban. - Még ha el is fogadsz ilyennek, lesznek  elvárásaid, olyan emberi természetességen alapuló sóhajok, amiket nem tudok megadni. Nem önzőségből. Szimplán azért, mert teljesíthetetlenek a számomra.  Több, mint háromszáz éve létezem így, Isabel. Hiába szeretném, hogy a töviseim ne sebezzenek halálra.   - Meglepő módon ered meg a nyelvem rögvest egy levegővételnyi idő múlva, tompa visszhangot verve a fejembe. Az élet bonyolult, habár a benne élő lények teszik azzá. Isabel különleges, mert senki nem jutott ilyen közel hozzám, de amint rádöbbenek a gondolat súlyára, ismét elkap a fura érzés, amelyet ki nem állhatok. Úgy hívják: tehetetlenség.
A dübörgő zene sem nyomja el a lány szívverését, ami ismerős dallammal kalapál és emlékeztet, milyen heves is tud lenni. Az alkohol talán túlságosan is ellazította, mert a vita ellenére már mellettem mocorog, persze zsörtölődik, újra megcáfol, szándékosan, gyanítom. Kevésbé zavar, önmagam annál inkább, amiért kifogásokat keresek ahelyett, hogy azt tenném, amit a bensőm diktál. Persze, elintézi, hogy ismét nyughatatlanná váljak, de azt hiszem meg sem kellene lepődnöm. Mindent jóval erősebben vált ki belőlem, mint más halandó, de sokat is eltűrök, mert nemhogy egy darabban van, de így is szándékozom hagyni. A vére kerül szóba, világossá teszem, miként működik nálunk, ha valaki olybá megbabonázza, ahogy ő teszi velem, de nem éri be ennyivel, új gondolatokat sző mondatok formájába, s így hajítja hozzám. A plafonról visszavezetett pillantásaim megvilágítják az arcát, sajátomon pedig hagyom, hogy végigvonuljon a tanácstalanság. - Vágyom a véredre, ám értékesnek találom, hogy elherdáljam. Ezen részem még önmagamnak sem felfedezett, habár hazudhatnék valamit, de sehová nem vezetne.  - De lassan minden zsákutcába torkollik, tetszik vagy sem. De talán... Egy vékony fénysugár mégiscsak akad, amit ezek után szemrebbenés nélkül közlök vele. Ha annyira akar, és én is őt, mi lenne, ha hogy is fejezzem ki magam, feláldoznánk egy harmadik személyt? Esetemben elgondolkodtató, mivel a vér és a szex csaknem kéz a kézben jár, Isabelt viszont sem megharapni, sem megölni nem kívánom. Aggaszt a kiborulása, miként fogadja a körvonalazott felvetést, de meglepő, tényleg meglepő a reakció. És ennek azt hiszem, örülnöm kellene. Még el is pirul, majd azon morfondírozik, tényleg jól hallotta e. Hm. Kiszámíthatatlanabb, mint gondoltam.
- Pontosan arra gondolok, drága Isa.  - Megejtek egy lenyűgöző félmosolyt, csak hogy kiengedjem a feszültséget, na és meggyőzzem, nem csupán viccről van szó. Felgyorsul szívverése biztosított affelől, hogy lázba hozza az eshetőség, de ami még különösebb: nem problémázik azon, hogy ez valaki életébe kerülne. Szórakoztat a zavara, nem tagadom.  - Így van. Valaki vére talán elegendő lesz, hogy ne vágyjak úgy a tiédre, és nagyobb hangsúlyt fektessek... rád, egy bizonyos helyzetben.  - Már-már lehengerlőnek hatok, ám ebben akarat is van, ezúttal rengeteg. Kissé közelebb húzódom, alig észrevehetően, ám úgy, hogy ő mégis észrevegye. Nem akarom, hogy ellen álljon, és ha van egy csöpp esze, átsiklik a felesleges aggályokon. Akarom ezt a lányt, és íme, kiderülhet, ő mennyire akar engem. Jó kis próba, ha nem a leghatalmasabb. - Arra célzol, hozzáérnék-e a másikhoz, úgy mint hozzád szeretnék? Nem. Ha készen állsz majd.  - A késztetés sürgető, hogy ne ragadjam meg és vigyem most azonnal a lakásomra, bár türelmesnek kell lennem, ezt nem vonhatom meg tőle. - Ha akarod hagyok időt, hogy átgondold. Ha beleegyezel, nem lesz visszaút, mert nem tudok majd megállni. Mint azt már egyszer mondtam: akarlak téged, az önzőségem pedig határtalan e téren.  

Damien Brice

I'm not a good girl
Not anymore..

A férfi jelenléte megbénított, ámbár nyelvemre mégsem kötött csomót a szikrázó feszültség, az alkohol felbátorított, olyanokat mondatott velem, amiket soha nem hagytak volna el ajkaim. A másik dolog, ami közrejátszott a vádaskodásomban, és igencsak bátor kitörésemben, az eltelt idő, ami túl hosszan terült el előttem, mint egy lusta, kövér macska. Nem akartam a tudtára adni, mennyi bosszúságot ébreszt bennem, hogy milyen gyengévé tesz, de a vörös folyadék kihozta belőle a legrosszabbat és a legjobbat, mindezt pedig összekutyulta, ennek következtében mintha kettős személyiséggel rendelkeztem volna, a viselkedésem saját magamnak érződött különösnek. Az egyetlen gondom csupán az volt, hogy bármennyire tudtam, ostobán viselkedem, nem tudtam csöndben maradni, a szavak csak úgy áradtak belőlem, ámbár minden egyes kiejtett szó után fejjel a falnak rohantam volna. Csakhogy már nem volt megállás, a lavinát elindítottam, innen már nem volt visszaút, és értelme sem lett volna visszafordulni. Mikor végre szabad folyást engedek a gondolataimnak, nem fogok meghátrálni, sodródom az árral, és igenis kimondom, ami eddig kínzott. Nem fair, hogy míg én szenvedek, ő ebből nem érez semmit, nem tud róla, és azt hiszi, minden rendben van köztünk. Mégis hogy lehetne? Végtére is egy kicseszett vámpírral van dolgom, aki nyilvánvalóan szabadidejében olyan ostoba nőket csapol le, mint amilyen én vagyok. A haragom után hirtelen támadt jókedvem épp olyan gyorsan száll tova, mint ahogy érkezett, ugyanis vámpírom szavai olyan keményen ütköznek nekem, mintha egy kés hideg pengéjét mártotta volna belém. Levegő után kaptam, és éreztem, amint elönti a forróság az arcom. - Tudod mi bosszant a leginkább, drága vámpírom? - ejtettem ki a szavakat tőlem telhetően leginkább gúnyosan. - Hogy alábecsülsz engem. Azt hiszed, szart se tudok a világról, a te világodról, pedig ez nincs így. Tudom jól, hogy élhetnél más életet, visszafogottabbat. Tündökölhetnének aranylóan a szemeid, vagy táplálkozhatnál emberekből kényszerből, s nem élvezetből, ahogy most teszed. De az egészben nem az a rossz, hogy kegyetlen vagy és... egy szörnyeteg. Nem, a legrosszabb az, hogy nekem még így is kellesz. Sőt, ettől talán jobban. Ja hogy ez nem normális egy egyszerű halandótól? Talán, de akkor ezt kapd ki; nem vagyok már az a jó kislány, mint amikor megismertelek! - Képes lettem volna tovább fojtatni, hiszen minden úgy söpört ki belőlem, mintha tűz gyúlt volna törékeny testemben, és kiűzte volna a gondolataim az elmémből. Mégsem mondtam többet, hiszen arcom égett, és biztos voltam benne, vörösebb, mint egy túlérett paradicsom. Ha az alkohol nem melegített volna föl kellőképpen minden egyes porcikám, most vacognék, fogaim egymásnak csapódnának, végtagjaim pedig reszketnének, így képtelen volnék megint az üveg után nyúlni. Nem vacakolva, most a pohár irányába sem néztem, megragadtam az üveg nyakát, és jó adag bort küldtem le a torkomon, jóleső bizsergést hagyott maga után, a hatásától kissé szédelegni kezdtem, ámbár a rosszullét nem kerülgetett, az ital kellemesen tompította az agyam. A zenétől lüktetett a testem, a szívem mintha a torkomban dobolt volna, és a dühöm helyett a ritmusra figyeltem, lehunytam szemeim egy pillanatra, átadva magam a jóleső, kellemes érzésnek, ami szétáradt az ereimben, s mintha vér helyett folyékony boldogság csordogált volna bennük. Damien azonban megkeserítette ezt az édes élményt, arckifejezését csukott szemhéjaim mögött is tisztán és élesen láttam, hangja füleimben csengett, kénytelen voltam újra ráemelni a pillantásom, bár a mozdulatot kelletlenül tettem meg, szinte kényszerből. Nem kerülte el a figyelmem, milyen erősen markolja a kanapé karfáját, ujjai szinte belemélyedtek, de nem tettem szóvá. Inkább szavait próbáltam összerakni a fejemben, s így ráébredtem, hogy ő nem csak táplálkozásra használja a halandó nőket. Miért tartott eddig, hogy erre ráébredjek? A féltékenység belém hasított, undok bestiaként emelte fel a fejét búvóhelye mögül, és furcsa gondolatok magvát ültette el a fejemben. Előttem volt a kép, amint Damien bájosan mosolyogva elcsábít egy hozzám hasonló fiatal lányt, és felcsalja a lakására. Elborzadva ingattam a fejem, és eltorzult arccal igyekeztem egyenletesen lélegezni, s reméltem, nem tűnik fel neki szapora szívverésem, hiszen már eddig is gyorsabban vert az átlagosnál. Felé fordítottam a fejem, próbáltam uralkodni arcvonásaimon, de nem segített a következő dal sem, merőben eltérő volt a többitől, amennyit ki tudtam venni a dallamból, nem tetszett. Szinte magamra ismertem a dalszövegben, végtére is előfordult már, hogy kértem, könyörögtem a vámpíromnak, ha nem is egészen szavaim, a mozdulataim és tekintetem árulkodhatott neki, s mindig hiszem, hogy visszatér hozzám, még ha a hátam közepére sem kívánom érkezését. Hatalmas sóhaj szökött ki belőlem, a szavak értelme pedig ekkor végre eljutott a tudatomig, bár nem tetszett, hogy merre tart a beszélgetésünk témája. - Sejtettem, hogy a vérem nagy szerepet játszik abban, hogy a közelemben vagy. Csak azt nem értem, miért nem kóstoltál még bele, ha olyan jó? Ez... nekem nem világos, Damien. Más oka is van, hogy a közelemben vagy. - Kérdésnek indítottam volna, de csak kijelentettem, mert hirtelen világossá vált, hogy nem csak én táplálok gyengédebb érzéseket az irányába. Ha nem is ugyanúgy érzett irántam ebben a pillanatban is, mint én, gyűlölettel vegyült szerelemmel, hasonló érzelmeket váltottam ki belőle, és ha fele annyira érezte át, amit én... Nem mertem egészen hinni ebben, beleélni magam különösképp nem, hisz' oly sokszor koppantam már, de a partin határozottan kijelentette, hogy ő sem bírja tovább nélkülem. Patthelyzet, ahogy már említettem. Talán csak azért nem hagyott még magamra, mert elnyúlva heverek mellette egy kanapén, és egyáltalán nem érzek félelmet, de azt sem zárhatom ki teljes mértékben, hogy csak a vérem miatt kellek neki. Az alkohol összezavart, kezdtem elveszíteni a gondolataim feletti uralmat, de mégis kitartóan figyeltem a vámpíromra, elképzeltem, amint meghallom ütemes szívverését, és érzem forró leheletét a bőrömön.. Túlzottan elragadtattam magam, s mikor ráébredtem, hogy a képzelgések értelmetlenek és ostobaság ilyesmit forgatni a fejemben, vidám nevetéssel törtem meg a ránk nehezedő csöndet, hangulatingadozásaimon már meg sem próbáltam kiigazodni. Sóhajára odakaptam a fejem, úgy tűnt, neki inkább alapjáraton rossz kedve van, nincs kedve a tébolyodott énemmel foglalkozni, de engem ennek ellenére mulattatott a dühe. Nem értettem, mi zavarja, a hallgatásom, vagy korábbi szavaim, de egyértelmű volt, amint megszólalt, hogy mi bosszantja. Arra azonban nem számítottam, hogy itt fogunk kilyukadni. - Arra gondolsz, hogy végre... beadod a derekad, és mi...? Damien... - Ezúttal én nem fejeztem be a mondatot, titokzatos, mégis sokat mondó mosolyába temetkeztem, szívem szaporábban verdesett, mint eddig, a hirtelen zene átváltástól pedig csaknem leestem a díványról. Meg kellett kapaszkodnom a karfába, s ügyetlenségem miatt elpirultam, zavartan nevetnem kellett, hogy némileg leplezzem a kínos helyzetet. De szavait nem tudtam kiverni a fejemből. - Valakiből táplálkoznál, mielőtt nálam kötnél ki. Jól értelmeztem? - Pislogtam rá nagyokat, már abban sem voltam biztos, hogy csakugyan itt ül velem, egy kanapén, egy légtérben, ráadásul különös, kecsegtető terveket szövöget mellettem, amikben én is részt veszek. - Azt mondtad az előbb, a legfontosabb szükségleteid nem tudod külön választani. Most is erről lenne szó? - Kissé durcás arckifejezést villantottam felé, mielőtt még rendezni tudtam volna az arcvonásaim, zavaromban pedig félrenéztem, lehajtottam a fejem, és zoknis lábam bámultam, miközben csupasz térdeim felhúztam mellkasomhoz, és apró kis köröket rajzoltam rá mutatóujjammal. A féltékenység ismét fellobbant bennem, nem tudtam elképzelni, hogy énelőttem egy másik nővel legyen, ámbár a vérszívás nem borított ki. Meg fog ölni egy embert, és ez nekem teljesen természetes. Elment az eszed, Isabel?!

For Isabel

"Mindannyian szabályokat állítunk fel magunknak. Ezek a szabályok határozzák meg, hogy kik vagyunk..."

Valahol várom, hogy kiboruljon. Okot nem keresek, úgy sem tudnék ép ésszel magyarázatot találni a cselekedeteimre, csak az a biztos, hogy megszegem a saját szabályaimat, azokat a fontos elveket, amik jó pár éve segítségemre vannak a halandók között. Itt vagyok, Dejavu. Főleg akkor tör rám az érzés, ha a nappaliból oldalra pillantok, át a folyosón, ami többek között Isabel szobájába vezet. Ott mélyesztettem belé a fogaimat... és mást is bele szerettem volna mélyeszteni. Düh száguldozik megkopott ereimben, a bőröm alatt vibrál, az arcom megrándul, állkapcsom összepréselődve szorítja a fogaimat, mert megőrjít ez a kétes állapot. Isabel mintha a belső kivetülésem volna, úgy fordul felém, a tekintetéhez képest pedig a legszebb égi háború nem több lenne a jelentéktelennél. A szavai igazak, a kérdése még inkább, ettől pediglen égő tűz váltja fel a bensőmben parázsló haragot. Részben az alkohol bátoríthatta fel, vagy csupán belefáradt a mi kis macska-egér játékunkba, ahol már én magam sem tudom, melyik szerepet töltöm be. Egyik oldalról a vadásza, míg egy másik oldalról az áldozata vagyok. És nem tetszik, hogy így alakul a történetem. 
Ha nem parancsoltam volna magamra, hogy neszívjak be több oxigént most mély levegővel tölteném meg a tüdőm, helyette viszont üres tekintettel meredek a lány felé. Elképzelem, hogy befogom a csinos kis száját, de amit máskor megtennék, jobb, ha csak képzelgés marad még egy ideig. Pedig roppant könnyű lenne... - Megint itt tartunk... Nem bírod ki, igaz? Mindig dacolnod kell, mindenre választ akarsz, de csak a saját kis mondandódat hajtod.  Fogalmad sincs hogyan működik ez a világ, csak a velem töltött zavaros órákra támaszkodsz, a sérelmeidre, de halvány gőzöd sincs másról. Mit akarsz, hogyan bizonyítsak, heh? Hurcoljak eléd egy nálam is rosszabbat? Vagy szeretnéd, hogy megismételjük a múltkori próbálkozást, csak hogy elhidd mennyire véges az önuralmam? De tudod mit? A legközelebbi táplálkozásom idejére meghívlak magamhoz, hogy szemléltessem, mi várna rád, ugyanis ha nem jöttél volna rá, nem bírom különválasztani a két legfontosabb szükségletemet.  - Fejemet ingatva bosszankodva magyarázok és hagyom, hogy közben az arcomon indulatok hada vonuljon át, mi több, a hangom is telve van velük. Nehezemre esik a kanapé karfáján marasztalni az ujjaimat, azok bele is süppednek a vékony anyagba, nem sok kell, hogy darabokra bontsam. Csak egy vékony hajszál választ el tőle. A tűréshatárom egyébként sem nagy terjedelmet ölel magába, a lány viszont egyetlen másodperc alatt félre tudja söpörni, méghozzá úgy, hogy a maradék önfegyelmemet is rendesen megtépázza. Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a kérdését, tehát úgy döntök mégiscsak válaszolok rá, felcsattanva, majd megadóan hajtom hátra a fejem, ezúttal kevesebb lesz az indulat. - Ha megölnélek oda lenne a véred, de a sors fintora, hogy amiatt nem tudlak békén sem hagyni. Az ízét még a levegőben is érzem, olyan különleges, hogy szinte énekel nekem. Őriznem kell, a végsőkig tartogatni, mert a vámpírok életük során nem sokszor találkoznak hasonló kísértéssel. - Azt hittem nem leszek képes nyíltan beszélni, hallgatásba akartam burkolózni, helyette viszont a szavak ömlenek és özönlenek, és talán ebben megelégszik a hirtelen jött válasszal, itt egy indok, miért esik nehezemre a döntés a sorsa felől. Szemeim vörös fénye lángol a lányon, úgy adom ki a szavakat, mintha megnyitottam volna egy csapot, ugyanakkor mintha a fogamat húznák, olyan nehezen nyílok meg és tárom fel előtte, bár könnyen lehet, hogy az alkohol nehezebbé teszi, hogy valójában felfogja miről beszélek. Kételkedem benne, egyáltalán nem bízom abban, hogy megérti, vagy pusztán eljut majd a tudatáig, mert fogalma sincs mit jelent ez egy vámpír számára. Hogy is képzeltem, hisz ő csak egy ember...
Egy ember, aki mégis leül mellém, elnyúlva feszeng, hullámzó szívverésével küzd és az érzelmekkel, amik fojtogatják. Bár csak a félelmet érzem, nem nehéz felfigyelnem az apró jelekre, talán ő maga sem tud róla, de a teste felém küldi és én olyan vagyok, mint a legélesebb radar. Ennek fényében saját démonaimmal küzdök, nem sok választ el attól, hogy ismét itt hagyjam a fenébe, hiszen a feszültség alapjában véve is kettőnk közé furakszik, habár egy nagyon kevés ideig érezhettem milyen, ha nem zsong a fejem és nem izzik a tarkóm a rengeteg kétely miatt. Azonban valóban csak rövid pillanatok voltak, most ismét feszülten ücsörgök, és talán ha nem vigyázok ebben a kényelmetlen merevségben a bőröm a végén darabokra fog szétrepedni... Isabel durcás kislányként tolja távolabb tőlem az üveget, egyébként feleslegesen, de több okot is tudnék a miértre, csak éppen nem szánok rá időt. Felesleges. Az íz kellemesen megmarad a számban, de mit nem adnék, ha hatna is rám, mondjuk úgy, mint Isabelre, bár annak sem lenne jó vége, hiszen józanul is sok erőfeszítést igényel, hogy távol tartsam tőle magam és ne adjam át az irányítást a vágyaknak. Az előbb még hadakoztunk, kölcsönösen sértettük a másikat, ő mégis a kanapén kötött ki, hatalmas pislogásai árulkodva buktatták le, az ital nem is akárhogy hatott nála. Nem sűrűn ül neki egyetlen üvegnek sem, ezt mindjárt gondoltam, ő pedig megerősíti mialatt felém fordítja kecses nyakát. Aztán megint csak mond valami dühítőt, valami számomra önérzetet sértőt, de a hanglejtés és maga a kijelentés miatt nehezen állom meg, hogy ne nevessek fel hangosan. Helyette egy kínos, számára nem hallható fújtatással intézem el, de vele ellentétben én nem veszem le róla a szemeimet. Bár szívesen megtudnám tőle, miféle különlegesség lapul az asztalon, elvégre szorosan csakis oda koncentrál. Duzzog. Megint duzzog... Szeretném azt mondani neki, hogy sajnálom. Szeretném elmondani, hogy talán csak ezt az egy dolgot sajnálom, de amikor legutóbb ennek a közelébe kerültem egy "nem állok készen" sóhaj kiszökött a levegőbe, ezzel pedig mindent elmondtam neki. Éles hang süvít át a fogaim között, ezúttal hallja, nem bánom. - Talán... mégis van egy megoldás, bár abban pedig én nem bízom, mert nem hinném, hogy képes lennél végigcsinálni. Nem, nem az átváltozás, még mielőtt eszedbe jut. Egy harmadik személyre gondoltam, aki... tompítaná előtted a vágyaimat. Talán valaki friss vére egy kis időre elnyomná a véred iránti érzéseket, mi ketten pedig... - Nem fejezem be a mondatot, de megemelkedett szemöldököm és hozzá társuló izgatott mosolyom miatt talán nem is kell. Nos, erre már biztos fel kapja a fejét és ami azt illeti, talán én is reményre leltem. Az ötlet nem kivitelezhetetlen, legalábbis... nem lenne az. Egy trükk, de még így is kétesélyes. Bizony, jól hallotta, az fordult meg a fejemben, hogy mi lenne, ha kiélném magam mielőtt Isabelre kerülne a sor. Mi lenne, ha a testem megkapná a főbb szükségletét? A másik nőt biztos, hogy megölném, de talán így Isabel közvetlenül utána már kevésbé volna számomra élő céltábla és megadhatnám mindkettőnknek a kísértő vágy beteljesítését. Lényegében olyan, mintha egyszerre két nővel csinálnám, a különbség csak annyi, hogy a végére az egyik meghal, a másik pedig egyedül élvezheti minden ördögi porcikám. Lélegzetvisszafojtva várom a reakcióját...

Damien Brice

I'm not a good girl
Not anymore..

Kijelentése furcsa érzéseket keltett bennem. Egyenként, váltakozva jöttek elő az érzelmek, mire az egyiket feldolgoztam volna, jött a következő, ezzel lehetetlenné téve, hogy lehiggadjak. Először mély csalódást éreztem, amiért a halálomról beszél, majd szégyent, hogy én mégis kötődöm és ragaszkodom hozzá, aztán viccesnek találtam, majdnem el is nevettem magam, a pesszimizmusa mulattatott, de ezt hamar felváltotta a méreg. Nem hittem el, hogy tényleg csak így tudja felfogni a dolgokat. Hiába vámpír, hiába élt már le több emberöltőnyi időt, mégsem tetszett a felfogása. Miért kell mindennek csak a sötét oldalát látni? Miért nem veszi végre észre, hogy én vagyok az egyetlen, aki igazán törődik vele? Miért nem becsüli meg? Egy dühös sóhaj szökött ki belőlem, szemeim szinte villámokat szórtak, mikor felé fordultam. - Te tényleg ennyire lelketlen szörnyeteg vagy, vagy csak szimplán játszod a hülyét? Mond meg őszintén, te tényleg csak így tudsz gondolkodni? Az életnek nem csak sötét oldala van, Damien. Ha te úgy látod, vagy távol maradsz tőlem, vagy megölsz.. hát miért nem teszed meg az egyiket? - Pirítok rá roppant mérgesen, a szavak emelt hangon távoznak ajkaim közül, ismételten nem tudom megfékezni magam, és olyat is mondok, amit talán egy sokkal természetesebb helyzetben nem tennék. Az alkohol felbátorít, végre ki merem mondani, ami a gondolataim közt kering, és ez valójában borzasztóan tetszik. Újra elvigyorodtam, majd röviden felnevettem, amiben ezúttal több komolytalanság volt, mint eddig valaha. Felszabadultnak éreztem magam, nem akartam még kijózanodni, addig biztos nem hagyom abba az ivást, míg el nem fogy az üvegben lévő vörös folyadék, gondoltam igencsak határozottan. Ilyen közel még sosem kerültem az alkoholhoz, néhány pohárnyit olykor elfogyasztottam, nagy ritkán, de mivel túl sok kihagyás volt az alkalmak között, még egy kevés is megárt, s mivel nem kimérten kortyolgattam a bort, két pohár tartalmától rögtön mámoros állapotba kerültem. Utolsó elhangzott kérdésem után eszembe jutott az este, mikor majdnem megtörtént felvetéseim egyike. Meghalhattam volna, ha bevégzi amit elkezdett, de ugyanakkor át is változhattam volna, ha a méreg szétterjed a testemben. Nem tűnt rossz ötletnek most a vámpírrá válás, de tudtam, hogy józanon rengeteget rágódnék, ha eszembe jutna ez a dolog. Nem akartam ezen agyalni, inkább csak élvezni az estét. A következő pohár után nem bírtam tovább az időnként kettőnk közt beállt csendet, zenét kapcsoltam, ami még inkább tompította az agyam, és ez tetszett. Lustán elterülve a kanapén nem hittem volna, hogy bármi is jobb lehet ennél, de szívemnek más ötletei voltak, valamint köddel fedett elmém is felvetett néhány opciót, amitől még jobban érezném magam. Elhessegettem a képeket, de az érzések attól még nem tűntek el, tovább kínoztak, és elhatároztam, hogy ma este nem fog érdekelni. Érzek, amit érzek, az ellen úgysem tehetek semmit. A férfi mosolya kiváltott belőlem valamit, talán ő csak rajtam mulatott, de viszonoztam a mosolyát,félig lehunyt pilláim alól kilesve rá küldtem felé egy vigyort. Semmi értelmét nem láttam, miután néhány másodperce csaknem kiabálva adtam tudtára, mennyire felbosszantott, és kérdések hadát zúdítottam rá. Most pedig csak ülök, és vigyorgok rá, mint akinek a maradék ép esze is elment.. Próbáltam az ellentétet és a furcsa hangulatingadozást kitaszítani a gondolataim közül, hogy legalább magamra ne tegyek megjegyzéseket. Inkább kinyitottam a szemem, hogy rendesen lássam vámpírom arcát, skarlátvörös íriszeit, és kicsit gyönyörködtem benne, mielőtt szavait elemezgettem volna tompán magamban, és kissé zsibbadt ajkakkal válaszra vetemedtem volna. Ámbár hirtelen, egy borzasztó gyors mozdulattal felém nyúlt, kikapta a kezemből az üveget, és ivott. Durcás arckifejezéssel meredtem rá, és amint visszaadta a palackot, visszatettem az asztalra, és a lehető legtávolabb toltam tőle. - Nem kellene aggódnod, szuper érzékeid ide, vagy oda. Végtére is, ha valaki mégis meglepne minket, mit látna? Hogy egy fiú mellett ülök, és nem csinálok semmit? Oké, bevallom, némi alkohol már lecsúszott a torkomon, mint láthatod, és ez nyilván meglepne... nos, szinte bárkit, aki ide tévedne. - vontam vállat lustán, és felnevettem, közben végig őt nézve, mereven, mintha attól tartanék, a következő pillanatban eltűnik. - Semmi illetlent nem csinálunk, és ha belőled indulunk ki, biztos nem is fogunk. Kétlem, hogy valaha is megadod nekem, amire igazán vágyom! - nevetésem ezúttal sötét volt, mint odakint az éjszaka, és vallomásom után kénytelen voltam elfordítani róla a tekintetem, helyette a dohányzóasztalon húzódó repedésnek szenteltem minden figyelmem, és éreztem, amint alsó ajkam lebiggyesztem. Mint egy kislány, aki nem kapja meg, amit akar, és van egy sejtése, hogy soha nem is fogja, inkább siránkozik egy kicsit, hogy enyhítse a fájdalmas reménykedést.

For Isabel

"Mindannyian szabályokat állítunk fel magunknak. Ezek a szabályok határozzák meg, hogy kik vagyunk..."

Néha úgy érzem szándékosan feszegeti a határokat. Kihívást jelent, egyre többet, hogy megálljam az ilyenkor felcsapó késztetést, hogy belefojtsam a szót és elhallgattassam. Azonban kénytelen vagyok  ráébredni, hogy minden ilyen alkalommal igaza van, én pedig pusztán tagadni óhajtom a szavait, elég sajátosan, hogy mit ne mondjak. Az elmúlt időszakban elég alkalmam volt rágódni, töprengeni a viselkedésemen, pedig ezidáig azt hittem, könnyű kiszámíthatósággal bírok önmagam felé. Mások sosem tudják, mikor szakad el nálam az utolsó cérnaszál, ám lassan jómagam sem vagyok biztos benne. Felettébb frusztráló szembesülni az ismeretlennel, amitől minden porcikámon végigszalad a borzongató érzés, egyenesen Isabelből árad felém, hiszen ő az oka a megingásnak. Abban is egyre biztosabb vagyok, hogy a vonzalmam irányába a természetéből fakad. Nem sokan viseltettek idáig felém ekkora kitartással, ettől lesz érdekes nekem, bár még mindig szeretném eltörölni őt a föld színéről, hogy megcáfoljam a belém vetett hitét. Káosz honol a fejemben, nem értem mit teszek és miért, szerencsére azonban a kételkedésnek írmagja sem mutatkozik meg a viselkedésemen, noha talán szokatlanul nyugodt maradok szavai után. Végül is megérdemeltem, és ami azt illeti, rosszabbra számítottam. Az alkoholtól szabadabban vágja hozzám a tényeket, fejét ingatja, aranyló szőke tincsei libegve súrolják a bőrét, és nekem megáll az idő, egészen lelassul, minden mozdulata apránként nyújtódik el. Szívverése eközben felveszi azt az ütemet, amit olyannyira várok, amiről tudom, hogy csakis miattam bolondul meg őrült ütemet felvéve. Isabel dühös és sértett, de lefogadom, hogy még mindig nem múlt el benne a ragaszkodás. Nem tudom, ennek örülnöm vagy fanyalognom kellene inkább. Mindenesetre egy rövid sóhaj indul útjára, felszisszenve húzom el a szám.  - Ha hagyom, most a sírodnál ücsörögnék, ezt ne felejtsd el. -Képek, illatok, érzések jelennek meg a bál estéjéről. A hulláról összeforró testünk mögött, Isabel sikolyáról, a levegőbe szálló kéjes nyögéséről és a kijelentésemről, ami megfagyasztotta a pillanatot. Nem állok készen, bár ezt ő sosem fogja elfogadni, bár azt is kétlem, hogy nem csak kifogásnak vélte az újabb visszautasítást. Kétség kívül megnyíltam felé, amit azonnal meg is bántam, hiszen sebezhetővé váltam előtte, összezavarodottságom pedig sosem látott mértékben bukott ki belőlem. Isabel halandó, egyszerű síkon mozog, fel sem tudja fogni, hogy a tűzzel játszik, hiszen felkavarta az izzó parazsat s most az több ezer fokon lángol.
Még egy pohárral elfogyaszt az üvegből, zenét indít, szinte hallom az ereibe keveredett alkohol sistergését és éreztem lehelete bortól édesebb illatát. Mozdulatlanságra ítéltettem, vörös tekintetem viszont a lány lépteivel mozdul. A fekete selyem ing hirtelen feszesebbé válik, ennek pedig az oka Isabel közelsége. Lomhán nyúlik el a kanapén, túl közel ahhoz, hogy bízzam önmagamban. Kijelentése kacérra sikeredik, eléggé ahhoz, hogy összefűzzem magam előtt a karjaimat és megejtsek egy félmosolyt. Ami azt illeti, szórakoztatónak találom a viselkedését. Lassan fordítom felé a fejem, aztán teljesen ellazítom magam, bár ennél nehezebb feladatot régen kaptam már. - Nem hiszem, hogy éjjel 11-kor bedőlnének a házalós szövegemnek... úgyhogy elég kellemetlen volna ha meglepnének, - egy hirtelen mozdulattal (úgy, hogy a lánynak felfogni sincs ideje) elkapom a kezéből az üveget és egy szemtelen mozdulattal mégiscsak iszom belőle - bár az érzékeim miatt van némi előnyöm. - nyújtom vissza neki hamiskás félmosoly kíséretében. Rájövök, hogy kevés feszengés ülepedig közénk, hiszen a téma sem éles, annyira hétköznapi, hogy nincs amin feltornázzam a kedélyeimet.  

Damien Brice

I'm not a good girl
Not anymore..

Nem gondoltam volna, hogy valaha a pokolba fogom kívánni Damient, mikor végre valahára felbukkan nálam. Persze, egy részem átkozta, amiért folyton-folyvást eltaszít magától, és gorombán, kegyetlenül bánik velem, de bármennyire is próbáltam rejtegetni, vágytam a társaságára. Sőt mi több, alig vártam, hogy lássam, és szívem csaknem kiugrott a helyéről, akárhányszor felbukkant a vámpírom. Azonban már nem akartam őt itt tudni, magányra vágytam, csupán a bor társaságára, rá semmiképp. De nyelvem nem tudtam megfékezni, és amint kivettem a félhomály szobából az alakját, és valóban rájöttem, ki az, a szavak csak úgy kicsúsztak a számon, és mire kint voltak, nemhogy nem szívhattam vissza őket, de a férfi eközben a kanapéhoz suhant, és kecsesen levágta magát mellém, mindezt úgy, hogy a bútor alig moccant meg. Ámbár közelsége annál inkább ordított irányomba, hiszen minden egyes idegvégződésemmel, minden porcikámmal észleltem a jelenlétét, hátamon, nyakamon felborzolódtak a pihék, fejbőröm még inkább bizseregni kezdett, és a jóleső melegség szétáradt a testemben, úgy, ahogy azt még az alkohol sem tudta előidézni. De hiába volt minden ellenállhatatlan érzés, hiába éreztem a vonzalmat, és azt az izgalmat, amit mindig érzek a közelében - ami igazából megfogott benne, tizennyolc évnyi átlagos élet után -, azt mégis jobban akartam, hogy tűnjön el. Nem mondtam ki, mert közben féltem, hogy tényleg megteszi, de erősen a nyelvem hegyén volt, mély levegővel kellett megtelítenem a tüdőm, hogy elmúljon a késztetést, vagy legalább csak enyhüljön egy egészen aprónyit. Felvont szemöldökkel fordultam felé, és kicsúszott belőlem egy sötét, humortalan nevetés. Szám elé kaptam a kezem, így próbáltam elcsendesedni, de a nevetés szinte rohamként tört rám, alig tudtam volna megfékezni. Néhány hosszú másodpercnyi kuncogás után valahogy mégis meg tudtam állni, és komolyabb arckifejezéssel, megspékelve egy kis gúnnyal, fordultam felé. - Nem is tudom. Megérdemelsz tőlem bármit is? Hiszen mindenemet neked adtam volna, ha hagyod... - ellentmondást nem tűrően meredtem rá, de valahogy mégis vártam, hogy felcsattanva a tudtomra adja, hogy csak egy ostoba emberi lény vagyok, aki ráadásul még törékeny és múlandó is. Az alkoholtól felbátorodva, ezáltal vigyorogva ingattam a fejem, és megint az üvegért nyúltam, hogy töltsek magamnak. Hozhattam volna egy poharat neki is, hogy már csak az íze kedvéért is, de ihasson egy kis bort, de inkább megtagadtam tőle, ezzel a tudtára adva, hogy úgy gondolom, nem érdemli meg. Miért kéne nekem bármit is adni neki? Számtalan lépést tettem az irányába, az önbecsülésemet háttérbe szorítva, ő pedig újból és újból ellökött magától, mintha ez egy örökös játék volna, és mindig nekem kéne alul maradnom, mintha ez volna a szabály. Józanon nem tagadnék meg tőle semmit, boldogan szolgálnám ki, de talán... még akkor sem. A jelmezbál megváltoztatott bennem valamit, lehet, hogy épp észhez térített, a borral a szervezetemben ez pedig csak erősödött, most meg ide jutottam. Próbálok úgy bánni az általam szeretett férfival, ahogy egészen idáig ő bánt velem. Szavaim pedig talán értelmet nyertek a számára, miért is fanyalodtam az italra, amit egyébként mértékkel fogyasztottam csak az eddigi évek során, de ennyire ittasnak még sosem éreztem magam, pedig még csak a harmadik pohár bort tartogattam szorosan ujjaim között. Ismételten belekortyoltam a vörös italba, és óvatosan felkeltem ültemből, hogy a magnóhoz lépkedjek, és betegyem az egyik CD-t, amit Emtől kaptam nemrégiben. Én sokkalta inkább kedvelem a lágyabb zenéket, a bulizós slágerek az ő asztala, de most... most úgy láttam szükségem van egy kis pörgésre, különösképp a dübörgésre, hogy még inkább tompítsam az agyam, mégsem állítottam borzasztóan hangosra, ugyanis kedvenc vámpírom hangját feltétlen hallanom kellett, bármi is történt köztünk. Arra azonban nem számítottam, hogy újból mellé ülve a vágy kétszer olyan erősen hasít belém, mint máskor. Alhasam megfeszült, és szinte minden egyes porcikám érte epekedett, nem számítottam rá, hogy az alkohol magasabb szinte emeli az érzéseim. A pörgős zene ritmusára lüktetett a szívem a mellkasomban, mintha kikívánkozni szándékozna a helyéről, és nagyot kellett nyelnem, mielőtt feleltem a kérdésre. - Még néhány napig távol lesznek. A hétvégén még enyém a ház! - jelentettem ki boldogan, és lustán elterültem a kanapén, karjaim a magasba emelve fektettem a háttámlájára, lábaim pedig kinyújtva az asztalra tettem, és újabb nagy korty szánkázott le a torkomon. - Talán csak nem félsz, hogy valaki rajtakap minket? - nevettem fel, kacéran kiöltve rá a nyelvem, szemöldököm megint a homlokom közepéig szökkent, zokniba bújtatott lábam csúszós volt a fényes fa asztalon, a farmer rövidnadrág, amit itthon viseltem, pedig roppant mód kényelmesnek bizonyult a rövid ujjú fekete-fehér mintás pólóval együtt, s ennek a szettnek most kifejezetten örültem, hiszen szinte ezer fokon égtem, ami egyrészt a pia hatása volt, másrészt Damiené.

Damien Brice

I'm not a good girl
Not anymore..

Nem tudtam kiverni a fejemből a bulin történteket. Hiába teltek el már hosszú hetek... Nem ment. Állandóan magam előtt láttam a Robert nevű fiút, a mosolyát, s végül halott arcát az üres tekintettel. A recsegő, ropogó hang még mindig a fülemben csengett, ami a vesztét okozta, és hogy mindez miattam történt, jobban fájt, mint eddig bármi. Eszembe jutott a kiskori emlék, mikor leestem a lépcsőn, és a csontjaim szilánkosra törtek. Az orvosok nem hitték, hogy újra helyreállnak majd, és használni fogom tudni a kezem bármire is, de végül - állításuk szerint - holmi csoda folytán mégis itt vagyok, ép végtagokkal, mégis úgy éreztem, a fájdalmam erősebb, mint a régi sérülésem. Mardosta a lelkem a bűntudat, és nyomta a mellkasom egy felsőbb erő talán, egy érzés, ami azt sugallta, most változott meg igazán az életem, és többé nem tér vissza a régi kerékvágásba. Elviselhetetlennek éreztem, mintha napról-napra sötétebb színt venne fel a lelkem, mintha a sötétség azon ügyködne, hogy teljesen belepje, és magába szippantsa. Az futott át az agyamon, ilyen érzés lehet vámpírrá válni is, azzal a különbséggel, hogy szívem nem csak üres volna, de halott is. És én ezt nem akartam. Furcsa mód akartam a vámpírom, de azzá válni, ami ő, túl nagy ár lett volna. Mégsem tudtam elengedni, és a legutolsó éjszaka óta úgy tűnt, többé ő sem bír nélkülem élni. Se veled, se nélküled, a létező kapcsolatok közül a lehető legrosszabb, és az egészben a legviccesebb, hogy sosem értettem ezt a fajtáját a szerelemnek. Mindig úgy hittem, ha valakik akarják egymást, megtalálják a módját, hogy mindenképp együtt legyenek, nincs ami visszatartja őket. Mégis belekeveredtem egy olyan helyzetbe, amiből nincs kiút, de benn sem rekedhetek, félő, a vesztem okozná. Így maradtam az ígéretemnél, a kérésemnél, és nem kerestem őt, de el se felejtettem. Minden egyes nap gondoltam rá, és a hiánya okozta űrt semmi nem tudta betölteni. Sem a szüleimmel töltött idő, sem a barátokkal való kimozdulás. Inkább amellett döntöttem, a házban maradok, nagyrészt a szobámban, ha itthon van anyám és apám is. Az ágyamon gubbasztott napok után kezdtem meggyűlölni az enyhe sárga árnyalatú falakat, a nagy franciaágyat, ami uralta a szobát, és az ablakot, ami az udvar egy részére, és az utcára engedett kitekinteni. A kilátás nem kötött le, a csillagokat pedig a szokásos köd fedte, és az, hogy nem láttam az eget, most sokkal inkább kikészített, mint máskor, egy átlagos napon. Mindig úgy gondoltam, épp ezért különlegesek a csillagok, hiszen nem látom őket nap, mint nap, és emiatt ha végre egyszer megmutatják magukat - csoda, ha egy évben kétszer -, az megbecsülendő. Mintha bemeséltem volna magamnak, hogy Damient is jobban fogom csodálni és becsülni, ha nem látom egy darabig, és ez nem csak arról szólt az elejétől kezdve, hogy időre van szükségem. Sokan mondják, hogy ha nem boldogok a választottjuk mellett, inkább legyenek magányosak, mint boldogtalanok. Én mégsem tudtam elképzelni az életem bonyodalmak nélkül. Ha nincs felhő, ami eltakarja olykor a napot, honnan tudhatod, hogy számíthatsz-e a másikra? Amondó vagyok, kell a sötétség, hogy mikor felbukkan a fény, még csodálatosabbnak, még világosabbnak lásd. Ámbár hiába tudtam, hogy kell nekem ez a férfi, és szükségem van a világra is, amiben él, hogy kiszakadjak a tökéletes életből és az unalomból, mégis kiborított a gondolat, hogy az eddigi életem magam mögött hagyjam összeomolva. A sok agyalás kikészített, mintha nem volna elég a lelki fájdalom, a kín, ami fel akarta emészteni az eddigi énem.. Elviselhetetlen volt az ágyamon fekve legyűrni az érzéseim, mikor egyszerre éreztem az ürességet, és azt, hogy minden érzelem hirtelen zúdul a nyakamba, és jeges esőként szúrja a bőröm. Lassan ültem fel az ágyon, szelemként kelve át a szobámon az ajtóig, és lüktető izgalommal a gyomromban osontam le a lépcsőn, halkan, semmi zajt ütve, mintha attól félnék, valaki rajta kap, pedig a héten az egész ház az enyém volt. Rám bízták a szüleim, mert bíztak bennem, s most a bűntudat mintha még erősebben tört volna felszínre, de igyekeztem elhessegetni, vagy legalább csak elnyomni magamban. A nappali vitrinjében bújtak meg a különböző, drágábbnál-drágább alkoholok, hiszen apám nem ivott túl sűrűn, néha mégis élvezettel bontotta fel az ajándékba kapott italokat, és tesztelte az ízüket. Magától sosem vett semmit, s ha jól tudom, anyám is osztotta mindig is a véleményét, ámbár néha meglepte őt egy üveg folyékony boldogsággal, ahogy ő nevezte. És nekem most szükségem volt erre a boldogságra, ami belülről melegít fel, és megadja azt, amit én képtelen vagyok máshogy kihozni magamból. Tudtam, mire számítsak, ittam már máskor is, de túlzásba sose estem, valójában még csak a fejembe se szállt soha, nem tudtam meg milyen is az a részegség. Most pedig arra készültem, hogy ez megváltozzon. Persze, hogy szégyelltem magam, és féltem, hogy lebukok. Bátorságot vettem magamon, kinyitottam az üveges szekrényt, és az egyik boros üveget ragadtam meg, az töményebbet úgyse bírnám, gondoltam. Meglepetésemre könnyedén bontottam fel, mindenesetre nem törtem össze az üveget, és nem ment pocsékba a vörös folyadék. Szórakozottan arra gondoltam, miközben pohárba töltöttem ki az italt, hogy ez akár valaki más vére is lehetne. Gyorsan elhessegettem még az ötletet is, hiszen valahogy helyénvalónak tűnt az, hogy Damien emberekből táplálkozik, csak mert szüksége van rá, s hogy talán én is képes volnék erre. Újabb kortyot gurítottam le a torkomon, s mire észre kaptam, és megittam az egészet, odakint már sötét volt, a hatalmas ablakokon át szinte semmit sem láttam a világból. Újabb adagot töltöttem ki, és kezdtem érezni, amint a gyomrom kellemesen megcsavarodik, a fejbőröm bizseregni kezd, és ahelyett, hogy az aggodalmaim töltenék meg a fejem, elkezdtem jobb dolgokra gondolni. Az első, ami eszembe jutott, hogy már korábban is megtehettem volna ezt, hiszen egyszerűen baromi jó érzés! Mielőtt azonban a következő gondolatomat befejezhettem volna, ami a szerelemről szólt, egy tompa puffanás rémített halálra. Megnyugodva vettem észre, hogy csak a kis asztalban akadt meg a lábam, azonban mikor a szívem már lelassult, és nem dübörgött úgy, hogy azt a fülemben hallottam visszhangozva, az ablak előtt álló alak rémített csaknem halálra. Ijedtemben felvisítottam, de amint megláttam, ki is az illető, csak vigyorogva gurítottam le a második pohár tartalmát is, s mikor lenyeltem, halk kuncogás szaladt ki a számon, amivel még jómagam is megleptem. - Már csak te hiányoztál ide! - Ámbár túl jó kedvem volt ahhoz, hogy szégyelljem magam, vagy észrevegyem, valójában szánalmas a viselkedésem, és ha önmagam lennék, megvetnék egy hozzám hasonló lányt.