Ünnepeld velünk te is ezt a csodálatos napot, hiszen nem mindennapi, hogy egy fórum a mai világban évekig fennáll. Természetesen hullámvölgyeink nekünk is voltak, de még mindig áll a csodálatos világunk, és bátran állíthatjuk, hogy miénk az egyik legjobb, ha nem az egyetlen Twilight alapú fórum, ami kitartott az évek során. Köszönjük ezúttal is a régi tagjainknak, hogy velünk voltak, az újaknak, hogy csatlakoztak hozzánk, és a jövendőbelieknek, akik talán közénk fognak tartozni. Még sok-sok évet kívánok a fórumnak, és természetesen a tagoknak is kellemes időtöltést és aktív játékokat!
Hivatalos dátum: 2011. november 23.
Mi másra vágyhat egy vámpír, akinek nincs szíve? Már képtelen vagyok visszatartani a vágyaimat, átlépem saját határaimat és megharapom az alattam hullámzó gyönyörű lányt, ezzel pedig megpecsételem a sorsát. Mindenét el akarom venni, kielégíteni saját vágyaimat, ölni és élvezni, sodródni eme kettős élvezetben, extrém magasságokba röpíteni magam, úgy, hogy nem érdekel a szenvedés, amit okozok vele. Ez vagyok én, íme az igazi Damien, akiért az Isabel nevű lány naivan eleped. Nem várhat tőlem mást, hiába reménykedik. Minden erőmmel azon vagyok, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok képes változni, nem tudom megállni, hogy ne pusztítsam el, nem szerethet, nem érezhet irántam mást. Az őrület gondolatai lüktetnek a fejemben, a vágy pediglen teljesen ellepi az agyam, a testem megváltásért sajog. Véresre akarom kefélni, elemi erővel szilánkosra törni minden csontját az aktus közben, a lehető összes módon kimeríteni az erejét, hogy elhallgattassam a fejemben zúgó hozzá kötődő gondolatot. Sok mindent szeretnék, igen... Azt sem tudom melyikkel kezdjem, viszont a bőrén át kiszökő nedű hamar meghozza helyettem a döntést. Felmorranok, erőteljes hang rázza meg a mellkasom, fogaim pedig belemarnak az erekkel átszőtt puha bőrbe, de nagyot rándulok a vére fenséges ízére, minek egyedi zamatával sose találkoztam még. Talán magamnak beszélem be, ugyanakkor tökéletesen meg tudom különböztetni az eddig torkomon lecsorgó tápláléktól, pedig létezésem során több százra rúg azoknak a száma, akik fogaim által haltak. Sikolya túlszárnyal a szobán, erekcióm még hatalmasabbra duzzad, most jönne el az idő, hogy beléhatoljak és kíméletlenül meggyalázzam és saját élvezetemet kielégítsem, mégse moccanok. Újból magam ellen szegülök, vöröslő íriszeim összezavarodottan bámulják a szenvedő nőt, felegyenesedve nézem eltorzult arcát és könyörgő pillantásai. Elértem amit akartam, csak be kellene fejeznem, vérétől megfestett számat újra rá kellene tapasztanom és minden cseppjét magamhoz kellene venni, majd messze kerülni a hullától és elfelejteni a létezését. A döntés olybá hirtelen születik meg, amire még nem volt példa. Összepréselt számról letörlöm az ízletes vért, nem akarom beismerni, hogy remeg a kezem az utálat miatt, amit magam iránt táplálok, hiszen tudom, hogy semmi értelme annak amire készülök.Durván felrántom a combját és ráhajolok, a mérgem minden cseppjét kiszívom a húsából, mielőtt végzetes terjedése örök álomra ítélné. Elvégre... ez az opció is megfordult a fejemben, nem értem miért haragszom önmagamra, de férfiasságom semmivé lesz, a kedvem újra dühöngővé válik, még csak nyomokban sem találnék mást. A lány nem volt magánál amikor elengedtem. Teste merev volt, arca sápadt, könnyektől áztatott, szíve viszont erős maradt. Felülve sokáig hallgattam, ujjaim alatt mellkasán át éreztem a dübbenéseit, a fejem ráztam minduntalan és csaknem beleszédültem, még sem jöttem rá miért vált ki belőlem haszontalan érzéseket. Soha nem akartak szeretni, sosem voltam egyéb felszínes vágyak megtestesítőjénél, viszont tökéletes volt így, egyáltalán nem bántam, sőt, élveztem, hogy sebezhetetlen vagyok. Isabel összezavar, minden áron el szeretném nyomni a nyomában felbukkanó késztetést, de fogalmam sincs, miként tehetném. Ezzel a húzással viszont eltoltam magamtól, a megfélemlítés bizonyossá vált, hát nincs miért maradnom tovább. Az ártatlan halandó kimerülten süpped az ágyába, testén vágyának illata keveredik az én illatommal, körülötte fájdalom pulzál. Megigazítom az öltözékem, meggyűrődött ingemet idegesen rántom a helyére, de a szemeimet nem tudom levenni róla. Egy pillanatra felfedezni vélem félig kinyílt íriszeit, közelebb megyek hozzá, feje mellett megtámaszkodva hajolok egészen közel, valamit mondani akarok, de nem hagyja el hang a torkomat, mintha forró ólmot öntöttek volna a számba. Összeráncolt homlokomon gondterhelt barázdák vágnak utat maguknak, lemondóan sóhajtok és megigazítom a kitekeredett kis testet, majd elhagyom a szobáját, csalódottabban, mint életemben valaha.
Az egész szituációt máshogy éltem meg, mint ahogy azt kellett volna. A szavai és tettei miatt el kellett volna távolodnom tőle, hiszen egyértelművé vált, hogy még mindig nem tudok magyarázatot adni rá, miért szeretem, vagy miért kötődöm hozzá. Megfordult a fejemben, hogy talán csak túl ostoba, túl naiv vagyok, azt hiszem mély érzéseket táplálok iránta, holott lehet, csak magába a szerelem gondolatába vagyok szerelmes. Vakon bízom az érzéseimben, pedig mit tudhatok én? Halandó vagyok, fele annyit se éltem még, mint Damien, s még emberként is fiatalnak mondhatom magam, túl fiatalnak, hogy létfontosságú dolgokról, és hatalmas erejű érzelmekről valljak színt. Mégis közelebb vont magához a ridegségével, mintha kényszeredetten jobban szeretném, amiért eltol magától. Talán azért, mert azt hiszi, nincs szüksége rám, nincs szüksége szeretetre, én pedig ezt afféle kihívásnak veszem, és biztos vagyok benne, hogy ettől csak még inkább kellek neki, vagy legalábbis a törődésre van szüksége, és más ezt nem teszi meg érte. Senki nem tudna szeretni egy szörnyet, rajtam kívül. Mintha látnám azt, amit a többi ember nem lát benne, amiről még ő maga sem tud, és ami engem is elbizonytalanít. De valamilyen oknál fogva úgy érzem, igazam van, megéri küzdeni érte, egy nap meglesz a gyümölcse. Még ha jelenlegi életembe szenvedést hoz csupán, akkor sem lenne érdemes véget vetni mindennek. Már-már megrögzötten ragaszkodom ahhoz, hogy érezzen, hogy előtérbe kerüljön az emberi énje. Vagy talán... nem is. Csupán egyetlen tulajdonságra vágyom, ami meggyőzne afelől, hogy nem ment el teljes mértékben az eszem. Megnyugtató lenne, bár talán csak arra keresek indokot mindvégig, hogy még jobban belevájjam a körmeim az ábrándjaimba, és tovább dédelgessem azokat, ezáltal a kötődést is erősebbé tehetném, és több reményt táplálnék az iránt, hogy talán egyszer viszonzásra kerül mindaz, ami bennem kavarog. Az ő titka az enyémmé vált abban a percben, hogy először megpillantottam, s néha igazán szükségem lenne egy jó okra, amiért igazán magaménak tudhatnám a titkot, egy kis biztatásra tőle. "Megéri, Isabel, bízz bennem. Be fogom bizonyítani neked!" Valami hasonló megtenné, e csak egy egyszerű bizonyítással is beérném. Talán ha egyszer nem lökne el magától úgy, hogy hatalmasat koppanok... Hiú ábrándok! Sóhajtva fordítottam el a fejem a tökéletes vonásaitól, arcom torz grimaszba fordult, ahogy küzdöttem a gondolataimmal. Ám nem sokáig hagyta, hogy elfordítsam a fejem, nyakamat erősebben kezdte szorítani, a fájdalom végigkúszott a testemen, a levegő ismételten a tüdőmben rekedt, majd fojtogató, égető érzéssel tört elő az orromból, mintha a víz alá nyomták volna a fejemet. Állkapcsa csattanását még az én, gyenge emberi füleimmel is hallottam, és ezáltal tudtam, hogy a vámpírom borzasztóan dühös. A kérdés már csak az volt - már megint, nem újdonság -, rám haragszik jobban, vagy esetleg saját magára? Utáltam, hogy ebben az egyben sosem lehettem biztos. Íriszei úgy perzselték az arcom, mintha muszáj volna, tekintete fogva tartott, nem tudtam másfelé nézni, bár a szorítása különben sem hagyott más lehetőséget, kénytelen voltam mélyen a szemeibe nézni, és ez egyszerre izzította be a szenvedélyt, ami csak fokozta a szikrákat, amik a feszültségtől pattogtak a szobában, s közben meg is rémített, elvégre mégiscsak egy vérszomjas vámpír szegezte ágyhoz a testem úgy, ahogy még soha azelőtt. A szavai hallatán ráncba szalad a homlokom, mély barázdák éktelenkednek rajta, értetlenkedésem kiül az arcomra, nem tudom leplezni. Nem fog figyelembe venni. Ez most jót jelent, vagy rosszat? Valamiért az utóbbira ragadta meg a figyelmem, erre tippeltem, és nem hiszem, hogy rosszul sejtettem volna. Ő nem egy ember. Próbáltam ezt szem előtt tartani, de hogy is tehetném, mikor bőrének illata, nem beszélve fogai közül, és csábító ajkai mögül áradó erőteljes, édes, megrészegítő aromáról, egyenesen szédülést idézett elő nálam. A szoba forgott körülöttem, nem azon a gyomorforgató módon, kellemes volt, mintha körhintán ülnék, még egy kevés szellő is beszivárgott az ajtó alatt, a hűvös folyosóról. A vágy eközben nem hagy alább, még inkább magasabb pontot céloz meg, és lassan kezdem úgy érezni, felrobbanok, ha a következő pillanatban nem történik valami, ami igazán kielégítené a "szomjam". Annyira vágyom erre a férfire, hogy az már csaknem beteges, úgy érzem túlzásba esek, de ő úgy húzza az agyam, ahogy csak tőle telik. Tudom, hiszen valahogy le kell vezetnie a dühét, és mi csillapíthatná jobban, mint hogy látja, amint szenvedek? Talán azt akarja elérni, hogy könyörögjek, vagy... hogy lemondjak róla. Nem! Ez soha nem fog megtörténni. A düh megkörnyékezett, de nem tudott teljesen elérni hozzám, ahhoz túlzottan élveztem a kényeztetést, még akkor is, ha többet akartam, és azt is minél hamarabb. Talán a kínzás találóbb kifejezés lenne, édes kínzás. Hiába lendítem előre az ágyékom, sőt, hiába csúsztatom le a kezem férfiasságára, csak azt érem el, hogy durván markol rá a csípőmre, amit először még élvezek is, aztán szorítása belém szorítja a sóhajt, ami ezidáig ki akart törni. Szinte biztos vagyok benne, hogy máris vöröslik a keze nyoma, és hogy jó ideig ott fog maradni. Ez kicsit észhez térített, kezdtem ráébredni, hogy csakugyan igazam volt. El akar rettenteni magától, s azt reméli a szenvedésem által megtestesül számára a valódi álom, és beválik a terve. Nem is kételkedtem, egy pillanatra sem. De még így is megmakacsoltam magam, és bíztam benne, hogy nem fogom meggyűlölni, végleg nem taszíthat el magától. Nyelve végigsiklott a bőrömön, és újra érezhettem, hogy nem csak a bőre hűvös, nyelve is jéghideg, bár némileg tompít rajta a méreg, ami forrón keveredik nyálával, és ami nincs rám hatással egészen addig, míg a véráramlatomba nem kerül. Ennyit biztosan megtudtam abból, ahogy csókolt, vagy a szavaiból, mikor röviden ismertette, mit kéne tennie, hogy szó szoros értelmében lebénítson. Ahogy haladt lejjebb, szorítása egyre inkább erősödött, de mikor elért két combom találkozásához, a nemi szervemhez, ami hihetetlen erősséggel lüktetett, egy pillanatra elfeledkeztem mindenfajta fájdalomról, történetesen azt sem vettem észre, hogy fogaival a bőrömet érintette, megkarcolta, csak az foglalkoztatott, hogy végre az utolsó anyagdarab is lekerült rólam. Ám az öröm hamar elillant, ahogy a vágy is háttérbe szorult, mikor rájöttem, hogy arra a kis karcolásra összpontosít, ami egészen addig nem fájt, míg meg nem láttam, hogy szivárog belőle vér. Azonban hirtelen csípős, kellemetlen érzés környékezi meg az apró sebet, és a félelem lángjai a fejem fölé csapnak. Tudom, mit tesz vele a vér, és azt is hogy mennyire vonzza az én vérem. A pánik csak úgy hajtotta a szívem, úgy dübörgött a bordáimnak feszülve, mintha egy kiadós futás után tartanék pihenőt. Közel hajolt a combomhoz, egészen közel, és ha a vér a testemben marad, ahol lennie kéne, az öröm lett volna az első, amit megéreznék. Ám így, hogy nyelve a vérző ponton siklott végig, egészen más érzéseket kelt bennem. A hang, ami kiszaladt a száján is azt bizonyította, hogy itt a vége, el fogja veszíteni az önuralmát, és nem fog tudni leállni. Soha nem fogom tudni megmutatni neki, hogy milyen a világ, ha van, aki szeret, és soha nem fogja megtanulni milyen az, ha ő érez így mások iránt. Csak erre tudtam gondolni, az járt a fejemben, hogy most el fogja veszíteni végleg az utolsó embert, aki képes volt őt szeretni. A méreg nem hatott azonnal. Volt pár pillanat, amíg szörnyű gondolatok keringtek a fejemben, tisztában voltam vele, hogy hol vagyok, kivel, mi történt eddig, s hogy mi fog ezután. A levegőt is egyenletesen vettem, habár némi fájdalommal járt, ahogy fogait a bőrömbe és húsomba mélyesztette, hogy így vérem vehesse, de nem erre összpontosítottam, így elviselhető volt. Nem tartott sokáig ez a viszonylag nyugalmas állapot, ugyanis a következő pillanatban a fájdalom a csúcsra ért, a méreg megbénított, csak apró idegrángásaim voltak, ám testem vízszintes helyzetbe maradt, köszönhetően Damien szorításának. Lefogott, az ágyra szorított, és nem eresztett, bár valószínáleg akkor sem tudtam volna a rángatózásom és testem dobálásán kívül mást tenni. Nem tudtam volna menekülni, a mérge megbénított, sőt, úgy éreztem, mintha a hangszálaimra telepedne, kiguvadt szemekkel meredtem a vámpíromra, de igazából nem láttam semmit. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon, szabályosan éreztem, ahogy az ereim égnek, mintha sósav szivárgott volna a bőröm alá. Ilyen mértékű kínt még soha nem éreztem azelőtt, és most azt kívántam, hogy ne is érezzek többé. Azt akartam, hogy múljon el, most azonnal, vagy ha ez nem lehetséges, haljak meg ebben a szent pillanatban! Homályos foltokat láttam csupán, és érzékeltem, hogy Damien ott van a közelemben, de ezt is csak nagyon haloványan, mintha egy kísértet ülne mellettem. Nem éreztem keze szorítását, bőrét az én bőrömnek nyomódni szorosan, ami azt illeti egyre inkább kezdett elsötétülni a világ előttem. Szemeim elnehezedtek, lecsukódtak, mielőtt még észbe kaptam volna, és az ég világon nem láttam semmit. Lebegtem a sötétségben, úsztam a fájdalomban, mintha egy erőteljes, hatalmas mancs a sötét víz alá nyomott volna. Egy mancs, ami miközben a mélybe taszít, megsebesít, karmait húsomba vájja, és újból meg újból apró darabokat szakít ki belőlem, egy karmos mancs. Próbáltam észnél maradni, fel akartam bukkanni a sötétségből, küzdeni, pontosabban tudtam, hogy küzdenem kell, de minden kezdte elveszíteni az értelmét. Nem tudtam, miért kéne harcolnom, csak hogy nem adhatom fel, bár egyre inkább úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, teljes mértékben engednem kell a sötétségnek, hogy a szörnyeteg a víz legmélyére rántson, és örökre ott tartson. Talán akkor... akkor elmúlik a fájdalom, és békére lelhetek végre, nyugalomra. De nem így tettem, tovább küzdöttem, próbáltam felidézni, hogy ki van még itt a velem, ugyanis hallottam valaki lélegzetvételeit, de a tűz, ami nyaldosta a bensőm, nem engedte, hogy emlékezzem azokra a dolgokra, amik egykor rengeteget jelentettek nekem. És ekkor elérkezett a pont, mikor olyan erősen hasított belém minden egyes negatív érzés a fájdalommal együtt, hogy nem bírtam tovább, minden felgyülemlett sikoly egyszerre tört ki belőlem, habár nem tudtam beazonosítani, hogy honnan jön a halálsikoly, megrémített, rettegtem, a pánik a torkomat szorongatta, mintha hirtelen egy horror filmbe csöppentem volna. - Ölj meg! - visítottam hirtelen a velem egy légtérbe lévő idegennek, s meg akartam szorítani a kezét, de nem tudtam megmozdítani egyetlen végtagomat sem, a szemem pedig még mindig csukva volt. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, és csak úgy ömlenek, végigfolynak z arcomon, amit hihetetlenül forrónak éreztem, bár az egész testem égett, mintha máglyára dobták volna. Aztán hirtelen zuhanni kezdtem, egyenesen a vaksötét szakadékba, és nem tehettem semmit, hogy megálljt parancsoljak magamnak, sodródtam az árral, a szenvedéssel, és abban reménykedtem, hogy abbamarad a fájdalom.
Egyszerre túl sokat akarok, viszont azt tudom, mi az elsődleges. A bizonyítás. Magamnak, neki, mindkettőnknek, hogy nem vagyok több egy szörnyetegnél és Isabel téved, mert nincs bennem jó, nincs mit szeretni bennem. A szavak vissza csengenek, a lány elmeháborodott állítása és a ki tudja honnan feltámadt érzelmei mind felkavarnak, amire jó régen nem volt példa. Talán még ember koromban, bár fogalmam sincs milyen lehettem halandóként, puszta részletek villannak fel néha, de az életem jelentéktelen része az újjászületésemmel semmissé lett. Nem bánom, hogy így történt, ami volt bizonyára azért múlt el, mert nem volt jelentősége és nem érzem szükségét, hogy utána járjak. Nem gondolnám, hogy véletlenül torzult el az életszemléletem és a hozzá járó viselkedésem, oka kellett legyen, hogy lenézéssel, gyűlölettel ébredjek fel az örökkévalóságban. Nem tettem semmi olyat, ami egy csöppnyi jóra utalna bennem, a gyilkolás éltet, abban lelem kedvem, és nem szoktam mérlegelni, nem szánakozom, empátiát sem viszek be, legalábbis a lehető legminimálisabbat, ha nagyon muszáj. Isabel megrögzötten szeretné, ha ragaszkodnék hozzá, vagy úgy élvezném a társaságát, ahogy ő azt elképzelné, viszont én tudom, hogy itt nem lesz boldog befejezés. Maximum azért létezhet, hogy majd értem haljon meg, ám ehhez semmiféle érzelmet nem szabadna táplálnia, ha mégis, az engem nem kellene érdekeljen. A legáthatóbb közönnyel kellene viseltetnem iránta. Pontosan ezért nem értem a saját reakcióimat, miért lepődöm meg, miért üt szöget a fejemben egy átlagos, semmitmondó lány rajongása. A saját haláláról beszél, bár bevallja előtte, ő maga sem tudja mire alapozta a legelső állítást, a számomra legértelmetlenebbet, legmegbotránkoztatóbbat. Minden elmondhatnék magamról, de hogy jó legyek... arra ott vannak a szentek és az arany szemű vegetáriánus vámpírok. Nem hiszem, hogy a hozzám hasonló vörös szempárral rendelkező egyedek között lenne szánakozó típus, hiszen aki ember vérét ontja elindul egy úton, és hamar megtapasztalja ezt a fajta sajátos függőséget, amiről nem érdemes leszokni, mert nincs hozzá fogható kellemes és mámorító érzés. Az élet feletti hatalomról nem beszélve. Ezek alapján könnyű egy általános jellemzést megalkotni rólunk, rólam, hiszen lényegében attól, hogy minden személy más, a lényegünk egy és ugyanaz. Én a gyilkos és nem az áldozat szerepét töltöm be, ám bájos partnerem nem hajlandó belátni, gyanítom még az utolsó leheletével küzdve is váltig állítaná a saját maga kreált igazát, amely hazugságnak inkább mondható, ő mégis hisz benne. A szemeiben látom, hogy így van, és láthattam a reményt, minden rám vetett eddigi pillanattól fogva. És ez az amit nem tudok kiverni a fejemből. Ebből származik a legnagyobb baj, hogy itt vagyok, és ő még életben van. Csak horkanást hallatok minden magyarázata, beszéde után élesen szívom be az illatától megízesített levegőt és ha lehet, még erősebben szorítom a vékony és törékeny kis nyakat. Mérhetetlen dühvel igyekszik reagálni az agyam, a legrosszabb, legpusztítóbb fajtából, és nem akarom, hogy ténylegesen eljusson a tudatomig. Védekezem, komolyan? Minek is? Méreg szaggatja a számat, az állkapcsom hangosan csattan össze, az oldalsó inak remegve játszanak az arcom élével, fenyegetővé téve a haragos összképet. Karmazsin, egészen mélyvörös pillantásaim sütik a szőke lány arcát, s legalább olyan mély, roppant száraz hangom hamarosan eljut majd a füléig, de jobb, ha nem halad el mellette, hanem végre felfogja a szavak mögötti lényeget. - Ne aggódj. Egy percig sem foglak figyelembe venni. - Van egy fajta jéghideg őrület, amit ezek után szabadjára engedek, makacsul hajtva, hogy nem számít meddig megyek el. Ő akarta, hogy így legyen, és most bebizonyítom, egy halandónak mekkora árat kell fizetni értem. Pontosan tudom mit akarok tenni vele, viszont a saját vehemenciámat nehéz kordában tartani. Élvezem a testmeleg bőrt a számban, élvezem a hozzá társuló sóhajokat, a vágyat, amellyel közelebb vonnak. Lángra gyullad alattam a nő, mocorogva hullámzik, dörgölőzik, míg én a csaknem teljesen meztelen testén időzöm. Nincs olyan férfi, aki nem reagálná le ezt a fajta buja örömöt, nem is áll szándékomban ennek titkolása, de nem engedhetem, hogy túlzásba essek. Míg rajta már csak egy tenyérnyi fehérnemű honol, én meg sem próbálom saját ruháimat levetkőzni, elvégre nem fogok annyi időt pazarolni rá. Itt ő az alárendelt, semmit nem engedek neki, annyit se, amennyit a többi nőnek engedtem ezidáig. Isabelnek csupán a testi súrlódással járó mozgástér adatik, ami nemhogy bővülne, sokkal inkább szűkül ahogy lejjebb haladok és a csípőjébe markolok, szándékosan megszakítva a farkam simogatását, bár elég nehéz, ha azt vesszük miféle örömöt tudna nekem így nyújtani. Finom kis lapos hasán egy sávban haladva vonulok végig a nyelvemmel, megborzongott bőre kiváltképp ínyemre van, bár igazán komoly erőfeszítéseket teszek, hogy ne harapjak már belé. A sürgető vágyaknak nem győznék engedni, egyenként kell visszatartanom mindet, ám a falatnyi kis Y alakú elágazáshoz érve mégis kénytelen vagyok rá, a torkomból kitörő morranásnak nem tudok parancsolni. Még szorosabban markolom, fogom, tartom a csípőjét, az ujjaim mélyen a bőrébe süppednek, és már biztos, hogy nem csak egy hétig lesz ott a nyoma külön-külön mind a tíz ujjamnak. Képes lennék összetörni, nem is kellene hozzá nagy erőlködés, hiszen jóformán nem érzékelem, mégis ahol csak megérintem lila foltok, véraláfutás jelenik meg rajta, tehát nem nehéz elképzelni, mi lenne, ha tennék is valamit az ügy érdekében. Az sem érdekel, hogy megkarcolom a combja belső felét, hiszen így szaggatom le róla a bugyit, a fogaimmal, stílusosan, persze. Háromszáz év rutinnal képes vagyok a némileg higgadt gondolkodásra, nem homályosulnak el a tetteim, csak mert megzavar már a puszta jelenlétével is. Pontosan tudom mit teszek, és nem engedek a csábításnak, mielőtt még ránéznék a hihetetlen aromával vonzó forró pontra, a kiserkenő vér illata beférkőzik az orromba, ami neki a lehető legbalszerencsésebb esemény, ami bekövetkezhetett Isabellel. Egy mély szisszenést ejtek meg, vörös íriszeim középpontjában a vékony csíkban megvöröslött kis seb áll, és a vágyak mindegyike egy nagy halmazba gyűlik hirtelen, kiemelve, kilökve azt az egyetlen egyet, ami mindnél fontosabb nekem. A bal combja belső fele most számomra a legszebb, legintenzívebb dolog a világon, a farkam hihetetlen erővel rándul meg, teljes hatalmasságában a nadrágomhoz feszülve, de nyugalom Damien... nyugalom... Nem szabad elfelejtenem mit akartam megmutatni neki, de ezért meg kell hoznom egy komoly árat. Habozás nélkül nyalom le a kiserkent pár csepp vért és az íze máris úgy robban fel a számban, mint a világ leghatékonyabb biológiai bombája. Cafatokra tép, megsemmisít és atomjaimra hullok tőle. Hatalmas nyögéssel nyelem le, állkapcsom nagyra tárul és habozás nélkül harapok bele, szívom magamba a nagyon erős, fémes ízű vért, akkora kortyokkal indítva, hogy majdnem a torkomra szalad a drága lőre. A mérgem is útra kél, természetesen már a harapás pillanatában komoly fájdalmat generálva a nőben, és lefogom, nem engedem, hogy el merjen húzódni. Kinyitom a szemeimet, figyelem miként fog rémületbe esni a fájdalomtól, és növelem is a félelmét, teljesen a pánik közelébe sodorva.
A szüleim mindig azzal viccelődtek velem kiskorom óta, hogy valami baj van velem, mert egy gyerek sem lehet ennyire érett. Később, kamaszként már azt emlegették, hogy nem lehetek ilyen nyugodt, mikor tombolnak bennem a hormonok. Nevettek, mikor azt feleltem, hogy ilyen vagyok, és ezzel szerintem semmi baj sincs. Még csak magamra sem vettem, hogy különcnek gondol a saját anyám és apám. Nem számított, mert tudtam, hogy ettől csak még inkább szeretnek, és hogy különlegesnek tartanak. A véleményük változott volna abban a pillanatban, hogy megtudják egy vámpírnak ígértem a szívem, és kész vagyok elkötelezni magam mellette, ami még nagyobb ostobaság, mint pusztán a tény, hogy rengeteg szeretetet érzek az irányába. Ezzel még csak baj se volna, ha lenne benne olyan tulajdonság, ami szerethetővé tenné. De rajtam kívül senkinek, még csak meg se fordult a fejében, hogy bármilyen érzéseket is tápláljon iránta, és ne a puszta testi vágyak lobbanjanak fel benne, ha csak rápillant. Hiszen egy gyönyörű teremtés, már ami a külsőt illeti. Csak a lelke... sötét, mint egy hold és csillagmentes, felhős éjszaka. Az égbolt pontosan leírja azt, amit vele kapcsolatban érzek. A csillagokat nem látod mindig, de tudod, hogy ott vannak, és tudod, hogy csodálatosak, anélkül is, hogy látnád őket a pillanatban, mikor erre gondolsz. Damien jóságával kapcsolatban is hasonló gondolataim voltak. Nem mutatta ki soha, hogy lenne egy rendesebb oldala is, aki képes a törődésre, és a szeretetre, de én mégis hittem az elejétől fogva, hogy ott van benne mindez, még ha mélyen eltemetve is. Az egyetlen gond csak az volt, hogy nem tudtam megmagyarázni, miért gondolom ezt, miért hiszem, hogy egyáltalán van másik oldala is a kegyetlenségén kívül. Mert azt a benyomást keltette, hogy látszólag romlott a lelke, talán már teljesen felemésztette a sötétség. Ám mégis, egyetlen érvet fel tudtam hozni a védelmemre, és az pedig az elnyomott vérszomja, ami ellen küzdenie sem kéne, megadhatná magát neki, mert már megtette, több nővel is, ezt hangoztatta számtalanszor. Minden tudomásom szerint én vagyok az egyetlen, aki túlélte a vele való "szorosabb" találkozást. Tisztában vagyok vele, hogy hazudhat minderről, de nem tudom elhinni róla, hogy több nőt is a markában tartana úgy, ahogy engem, képtelenség lenne, hogy többször is ellenálljon a vér hívogatásának. Az viszont már túlzott feltűnést keltett számomra, hogy nekem jobban ellen tud állni, mint én neki, vagy ahogy én azt akarnám. Az egyetlen gondolat, ami megfogant bennem, hogy még csak nem is tudja, milyen törődni másokkal, és milyen az, ha vele törődnek. Összeszorult a szívem, ha csak erre gondoltam. Egy sötét angyal, akinek fogalma sincs róla, mi az a szeretet. Eltorzult az arcom abban a pillanatban, mikor ő is lefagyott, és szóhoz sem jutott néhány pillanatig. Tehát beigazolódott a sejtésem. Talán most először fordult elő velem, hogy nem örülök annak, hogy igazam van, és nem büszkén, felszegett fejjel nézek annak az illetőnek szemébe bűbájosan mosolyogva, aki tévedett. Elszomorít a tekintete, az arckifejezése, a kérdése... Mint egy riadt, dühös kisfiú, és megjegyzem halkan magamban, hogy ez a fajta viselkedés különös egy több száz éves vámpírnál. - Még én magam sem jöttem rá. - A hangom borzasztó halkan csendült fel, nem tudtam, milyen hatással lesznek rá a szavak, soha nem tudtam, mire miként fog reagálni. Nem akartam, hogy még inkább sérült legyen. Tudatni akartam vele, miért érzek iránta úgy, ahogy, s miért látok benne jót, hogy mi az a jó, amit látok. De nem tudtam elmondani, hiszen még én magam sem voltam tisztában vele. És ez fájt, mindennél jobban, mert fel akartam ébreszteni az emberi oldalát, azt pedig mégsem közölhettem vele, hogy nem tudja, mi az a szeretet, és a törődés, mert azzal csak a dühöt kelteném életre, ami benne tombol. Még inkább nem akartam haragosnak látni, így is gyűlöletet láttam felcsillanni íriszeiben, ha rám nézett, ezt pedig annak tudtam be, hogy még ő maga sem érti, miért nem ölt meg. Ahogy azt sem érti, miért vagyok oda érte, és miért vagyok olyan vakmerő, hogy kockáztatok, habár cserébe semmit nem kapok tőle. Csak szemrehányást az őrültségem miatt, dühöt az érzéseim miatt, és rengeteg fájdalmat. Nem csak lelkileg bántott, ezt bizonyítja az is, zihálva próbáltam némi oxigénhez jutni, és mikor már kezdtem azt hinni, hogy itt most vége, elengedett, és felült. Ürességet éreztem, amiért már nem simul teste szorosan az enyémhez, de igyekeztem összeszedni magam. A torkomhoz kaptam, és vettem pár mély levegőt. - És ha elment az eszem? Az mégis miért érdekel téged? Ha túlzottan idegesítő leszek, vagy zavaró tényező még mindig ott van az a lehetőség, hogy egyszerűen csak véget vetsz az életemnek. Nem hinném, hogy túlzottan törődsz velem. Akkor hát nem kéne érdekelnie annak sem, hogy veszélybe sodrom magam! - Valahol, a forrongó dühöm mögött meghökkenve figyeltem, ahogy az önön halálomról beszéltem egy ragadozóval, aki akár ebben a pillanatban letéphetné a fejem, és kiihatná az összes csepp vért a testemből. De nem féltem a halált. A szeretett férfi hiába volt egy szörnyeteg, a saját halálomat előbbre helyeztem volna, mint az övét. Inkább én vesszek, a halandó, akinek csak néhány évtizede van hátra, ne a halhatatlan csodalény, aki talán évezredek múlva is koptatni fogja a bolygónkon a talajt. Semminek éreztem magam hozzá képest, nem csak azért, mert nekem feszült, és tenyere szabályosan kipréselte belőlem a levegőt. Mintha a húsom a csontjaimra feszült volna, készen arra, hogy kettészakadjon, és csak egy kupac szerencsétlenség maradjon belőlem. Már így is szánalmasan törékenynek és gyengének éreztem magam, porba tiport önbecsüléssel. Hozzá képest tényleg egy senkinek éreztem magam, holott meg voltam elégedve a határozottságommal, és a legtöbb efféle erős tulajdonságaimmal, de mellette minden irracionálisnak és egészen másnak tűnt, még én magam is. Kemény szoktam lenni, de egy ilyen helyzetben, mikor megkönnyebbülés árasztotta el minden egyes porcikám, csak egy lány voltam egy elérhetetlen szerelemmel, és olyan vágyakkal, amiket talán - TALÁN - megkapok a közeljövőben. Hiszen rettentően örültem, mikor nem titulált újra őrültnek, helyette bátornak nevezett. Ez megtette a kellő hatást, és további szavai nem sok reakciót váltottak ki belőlem. Nyeltem egy hatalmasat, de a harag elpárolgott még a közelemből is, és izgatottan vártam a folytatást. A háttérből figyelt a józan eszem, sikítva, ordítozva adta tudtomra, hogy ostobaság, amibe most belevágok, és meg fogom bánni, de nem akartam törődni vele. És ha akartam volna, sem tudtam volna tovább észnél maradni, és úgy cselekedni, ahogy az várható lenne tőlem. Vagy ahogy viselkednem kéne, ha jót akarok magamnak.. Közel ránt magához, és még az elutasító gondolatok nyoma is eltűnik. Amikor a nadrágom szaggatja szét könnyedén, kicsit meghökkenek, és csaknem észhez térek, de megint a matracba présel, és én örömittasan hagyom magam, nem tiltakozom, nem ellenkezem. Élvezettel hunyom le a szemem, és eszembe jut, hányszor vágytam már arra, hogy minden egyes testrészem bejárja, és a nyakamat csókolgassa, szívogassa, óvatosan karistolja fogaival. Felsóhajtok, és elfojtok egy nyögést, nem akarom beleélni magam túlzottan, mert nem tudhatom mikor áll le. Ám egyre inkább tűnt úgy, hogy ő merül bele, egyik combom megragadta, így húzott közel magához, a szívem ütemes, gyors dobogása pedig egyetlen pillanatra abbamaradt, majd újból, még gyorsabban lódult meg, s biztos voltam benne, anélkül is hallja, hogy kifinomult hallására kellene támaszkodnia. Rá kellett jönnöm, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami még jönni fog, s ezt bizonyítva, a következő pillanatban fogaival tépte le rólam a fölső ruházatom, amibe nem csak a lenge, szürke póló, de a melltartóm is beletartozott. Én pedig ott feküdtem félig ruhátlanul, kiszolgáltatottan neki, és nem a vámpírtól tartottam, hanem attól, miként reagál a látványomra. Sok esélyem nem volt ezen aggódni, mivel szinte a fehérnemű megszabadulása után rögtön a melleimhez nyúlt, és érzékien, vadul kezdte ostromolni mindkét halmot a kezeivel, s ha ettől még nem verték volna a plafont a feltörekvő érzéseim, akkor a nyelve érintésétől biztosan megtették. Ekkor már nem bírtam uralkodni magamon, hangos, erőteljes nyögések buggyantak ki belőlem, és hátravetett fejjel élveztem a kényeztetést. Akaratlanul is felcsúszott mindkét kezem a vámpírom nyakához, és a dús, barna tincsek közé fúrtam ujjaim, egészen addig, míg azt ő engedte. Férfiasságát ismételten ölemnek dörgölte, én pedig válaszul előre lendítettem a csípőm, hirtelen ahelyett, hogy szégyelltem volna, hogy egy szál bugyi van rajtam, még azt is soknak találtam, és minden vágyam volt, hogy az ő ruhái is lekerüljenek tökéletes testéről, és úgy istenigazán megpillanthassam őt, fedetlenül. Újabb nyögés szakadt fel belőlem, és lenyúltam az ágyékához, hogy végigsimíthassak egyre keményedő férfiasságán, már amennyire hozzá tudtam férni. Türelmetlenül fészkelődtem alatta, és el sem tudtam hinni, hogy végre, végre valahára beadta a derekát, és új szinte lépett a "kapcsolatunk". Hatalmas áttörésként gondoltam erre, de ugyanakkor kicsit féltem, miként fog alakulni, merre tartunk és mi lesz ennek az egésznek a vége.
words: 1408 music: Trouble notes: Kicsit sok időbe telt, míg megírtam, folyton elkalandoztam, de azt hiszem megérte a macera.
Valahol az agyam eldugott szegletéből érdekes gondolatok szivárognak és cseppenként, mint valami gyorsan ható méreg terjeng, olyan tettekre sarkallva, amik ellent mondanak megmaradt eszemnek. Azt tudtam, az első perctől fogva éreztem, hogy ennek a nőnek a vére fenségesen csordogálna le a torkomon, olyan mesés élményt nyújtva, amit egy vámpír csak igazán ritkán vehet magához. Azt hiszem Isabel tudatosan vagy sem, de mazochista, hiszen látta milyen következményei vannak egy ember és egy vámpír közelségének, mégse tántorodott el, mi több. Idegesítően kajtat a nyomomban, gondolom azt remélvén, hogy ő majd kivétel lesz. Hogyan veszi magának a bátorságot minderre? És még engem tartanak egoistának... Érzelmek vezérlik, minden találkozásnál szembetűnőbben adja tudomásomra, s bizonyosan rengeteget vívódik magában, valahányszor a várt nagy áttörés helyett az ellenkezőjét kapja meg tőlem. Ilyen az élet, mégse tudom beleverni a fejébe, hogy jobb letennie az ábrándokról. Az is biztos, hogy szívesen ledobná a bugyiját nekem, mi több, leolvad az lassan magától is, és ennél a pontnál nem mondhatom, hogy nem lenne kedvemre, ha elszórakoznék vele. És rögtön el is jutok oda, ahol mérlegelnem kell mit akarok igazán. Magamat ismerve holtbiztos, hogy a lánnyal hamar végeznék, túl hamar ahhoz, hogy mindkét vágyamat kielégítsem. A vére túl erősen vonz magához, pont olyan erősen, hogy kapásból elvessem a "mi lenne ha" kezdetű részt. Nincs ilyen opció. Persze azt is figyelembe kell vennem, hogy sosem akartam leállni, a lányok sosem voltak olyan értékesek, hogy plusz energiát fecséreljek rájuk. Miért pont Isabel miatt tennék kivételt? Bájosnak bájos, de nagyon erőlködnöm kellene, hogy találjak rá indokot. Ha el is gondolkodom talán, az iménti nevetésem köddé válik, és mintha eddig ott sem lett volna a vidám arckifejezés, egycsapásra hatalmas, komor pacává rendeződnek éles arcvonásaim, és értetlenkedve figyelem a szájat, amiből előtörnek a számomra felfoghatatlan szavak. Úgy érzem magam, mintha hibernáltak volna, és már biztosnak tűnik számomra, hogy ez a nő egyszerűen nem csak őrült, de komoly bajok vannak az érzékelésével és a látásával, s még ki tudja, mik vezették téves következtetésre velem kapcsolatban. Büszkén tekint fel rám miközben aranyszőke hajkoronája szétterül körülötte, a hangjába harag vegyül közben, az ujjaim alatt érzett szívverés gyors ütemét lassan még vámpírhallással is nehéz lesz követni, tehát kevés a valószínűsége, hogy csak kitalálta a dolgot, pedig szívesebben venném, esküszöm mind a háromszáz évemre! Valahogy nehezemre esik, és nem is tudom elfogadni, hogy valóban képes engem valaki... szeretni. - Miféle jóról beszélsz?? - Tüdőmből a levegő kirobban és a harag ezernyi indulattal párosul idebenn, addig gyűlik a másodperc töredéknyi ideje alatt, amíg a hangszálaimhoz el nem jutva a kérdést megformálva ki nem tör a felszínre. A leszorított kis testre nehézkedem, jobban, határozottabban, mint eddig, a tenyerem alatt már az inakat is érzem, és már csak egy kevés hiányzik, hogy összeroppantsam a könnyen törhető porcokat. Elvakultságomban akkor engedem el, ha már levegőért kapkod, ha hallom, hogy teljesen elzártam a légzéséért felelős részt, azaz a légcsövet, majd mintha leprás lenne, hamar elengedem, és a sarkamra ülök fel, valóban értetlenül. - Isabel, - Kezdem saját gondolataim kitisztításaként, mereven bámulva az előttem fekvő testet. - úgy dobálózol a szavakkal, mintha bármi fogalmad volna a természetemről. Hogy mondhatod, hogy van bennem jó, vagy hogy szeretsz, ha csak gyilkolni láttál? Elment az eszed, vagy betegebb vagy mint én. Komolyan nem látok rád más magyarázatot. - Megrázom a fejem, összeszűkült sötét szemeim felett sávokba ráncolódnak a barázdák, nem is tudom várom e a választ, ami újfent valami elmebeteg állítást takar majd magában, mert az ő lelke rózsaszín köddel van fedve, ellenben az enyémmel, ami olyan fekete, akár a tetteim után hagyott nyomor gyászos árnya. Nem fogja fel igazán, hogy nincs bennem mit szeretni, mert nem fog eljutni odáig, mindezek ellenére mértéktelenül képes összezavarni. Annyira, hogy eszembe villanjon a másik reakciója, még rajta fekve, nekinyomva kellőképpen hatásos férfiasságomat, ami akkor még csak kezdeti örvendezésnek adta jelét. - Valahogy becsülendő a bátorságod, hiszen az előbb egy gyilkosnak vallottál szerelmet. De ha elkezdem Isabel, nem lesz visszaút. Sikítani fogsz, kiabálni a fájdalomtól, és akkor... majd akkor is jussanak eszedbe ezek a szavak! - Ígéret vagy fenyegetés? Ki tudja minek szántam üveges, izzó vörös fények mögül végigmérve őt. Már tudom, hogy hogyan fogom megváltoztatni a véleményét, és ezért képes leszek meghozni egy igen kemény áldozatot. És hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, megragadom a combjainál fogva, egy erős rántással teszem kényelmesen közel magamhoz, tovasiklatom a ruháin az ujjam, két kézzel tépem szét rajta a nadrágot, majd a lendülettel visszapasszírozom a matracba. Márványkeménységű jéghideg testemmel fedem el a karcsú testet, a nyakát csókolom és karcolom szinte felfalva a puha bőrt, szándékosan kerülve az arcát, mert azzal ha csókolnám személyessé tenném a dolgot. Kívánni piszkosul kívánom az ajkait, nem is akárhogy, de nem az a célom, hogy magamnak okozzak jót, s ami azt illeti, neki sem szeretnék semmiféle örömet nyújtani, legalábbis nem annyit, amennyire vágyik. Ezzel csak az lesz a baj, hogy kezdek belemerülni, az egyik combját markolva húzom fel a derekamig a lábát, hogy kényelmesen elhelyezkedhessek, majd a nyakáról lejjebb haladva a fogaimmal tépem szét a felsőruházatot rajta, a fehérneműt sem kímélve. Nem foglalkozom ott maradnak e az eltépett anyagdarabkák, a kerekded mellekhez érek, erősebben veszem a tenyerem alá, gyúrok rajta párat és egy hosszú mozdulattal nyálazom össze mindkét bőszen ágaskodó csúcsot. Finom, túl finom íze van, tele melegséggel, és a sajátos észbontó illattal, amiből hasonló ízű vegyület oldódik fel a számban, kellemes utóízt hagyva maga után. Összefut a nyál a számban, mohón szívom meg újból az egyik mellbimbót s ágyékommal lökök egyet előre, a lábai közé nyomuló megkeménykedett részem pedig azt adja tudomásomra, hogy késő lesz minden bánat.
A vágyódás és a még sokkal erőteljesebb érzések, amiket még csak megmagyarázni se tudok, győzedelmeskedtek a félelem fölött. Ami bár újra és újra próbált eluralkodni rajtam, de mindig sikerült elűznöm, akaratlanul is. Jó pár héttel ezelőtt eljutottam arra a pontra, hogy ne lepődjek meg már semmin se, mert az ég világon semmi értelme kiakadni a saját viselkedésemen, ezek az én tetteim, az én saját gondolataim. Ha tiltakozok, azzal csak a tagadás szintjét érem el, amit előbb vagy utóbb, de követni fog a beismerés, és miért csinálnám, ha most rögtön bevallhatom magamnak, hogy őrült vagyok? Egy olyan vámpír után epekedni, aki a saját játékszerének tekint engem, ostobaság, őrültség, értelme sincs, de jobb, ha elfogadom a tényt, hogy ez nem épp most fog megváltozni. Volt idő, amikor nem értettem az olyan nőket, akik hagyják magukat, akik lesüllyednek egy szintre, ahol a férfiak durván bánnak velük, parancsolgatnak nekik, és megalázzák őket időről időre. S valószínűleg ha egy halandó emberről lenne szó, én sem hagynám magam. De hogy tudtam volna ellenállni ennek a markáns, csodálatos arcnak, mikor ilyennek teremtődött, hogy a saját, ragadozó dolgát könnyítse meg? Vonzott magához, mint mérgező, gyönyörű virág a tehetetlen és naiv méhecskét. Az elején még nemet mondhattam volna, foglalkoznom sem kellett volna vele, de mindaz, amit abban a kis utcácskában láttam egyszerre varázsolt el, és rémisztett meg. Ha izgalmas életet éltem volna, ha már megannyi kalandon estem volna túl, talán tényleg hidegen hagyott volna. Vagy még inkább érdekelt volna, mint most. De én akkoriban csak egy átlagon aluli, megszokott kis életet élő lány voltam, aki álmodni sem mert volna róla, hogy egy másik világ bújik meg a háta mögött. Aztán hatalmas becsapódással érkezett meg Damien, mint egy lángoló tűzgolyó, és éppen a lábam előtt landolt, szikrázó, vörös szemei rabul ejtettek, a szája mentén lecsorgó vér pedig még inkább fokozta szívem zakatolását. Ő volt az, aki lehetővé tette, hogy egy hatalmas, veszélyes titok által egészen másnak érezzem magam, különlegesnek. Most nem ezt éreztem. Féltem, de bolond módon nem magától a vámpírtól, aki nekem feszült. Attól féltem, hogy félreismertem, és nincs meg benne az a plusz, az a rejtett szerető a lelke mélyén, amilyenre vágyom. Semmi romantikus gondolat magját nem ültettem el a fejemben, sokkal inkább durva ötletek keringtek a fejemben, ez pedig fokozta a már említett rémületet. Borzasztóan vágytam a szexre, és ez butaság volt, hiszen nem várhatom el tőle, hogy gyengéd legyen velem, pedig arra szükség lenne, ha nem akarom, hogy abban a pillanatban csontjaim törjenek szilánkosra, ha Ő úgy igazán, szenvedélyesen érint meg. Én pedig jól tudom, hogy ha egy hímnemű egyed elveszíti a fejét, szépen fogalmazva - egy lenti testrészével gondolkodik csak. A vámpírok esetében ez azonban egészen más, mert a szexuális vágyakon kívül ott van még a vér utáni sóvárgás is, ami megnehezíti a dolgukat, ha egy halandóval akarnak testi kapcsolatot létesíteni. Arról sem feledkezhettem el, hogy én még nem voltam senkivel úgy együtt, hogy erre a pontra eljussak, ez pedig határozottan csak hátrányunkat szolgálja. Nem mintha soha nem vágytam volna rá, de a "túlérett gondolkodásmódom", hogy éljek a szüleim szavaival, sokban gátolta a párkeresési lehetőségeimet. Persze a félelmek is közrejátszottak, és nem az enyémek, mert lássuk be, a legtöbb srác fejvesztve menekült tőlem, ha szóba jött a randizás, tekintve, hogy a kis suttyókon átláttam, már akinek hátsó szándéka volt, a többiek pedig így már próbálkozni sem igen mertek, pusztán egy-két egyed távolról nézegetett magának, ha tetszettem neki. És hogy én kezdeményezzek? Vártam egy olyan valakire, akire elég csak rápillantanom egyetlenegyszer, és máris úgy érzem, hogy ő különbözik a többitől, akárcsak én is a legtöbb korombeli lánytól. Ez a valaki Damien volt, habár kétség nem fért hozzá, a szüleim nem egy vámpírt szántak nekem, ebben olyan biztos voltam, mint még semmiben, soha. De nekik nem kell tudniuk, és most nem is voltak itt, ezért is mert ennyire nagyon bátor, már-már vakmerő lenni Vele szemben. - Hogy megdughass? Ezért nem öltél még meg? Szuper, tehát amint megkapod, amit akartál, meg fogsz ölni. Mert téged rohadtul nem érdekel, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki látja benned a jót, sőt, az egyetlen lény ezen a kibaszott világon, aki szeret téged! - A szavak gyorsan törtek elő belőlem, időm sem volt átgondolni, mit is mondtam, már kint volt, és bármennyire is szégyelltem magam (nem csak a káromkodás miatt, bár nyilván arról sem kellene elfeledkeznem..), mégsem mutattam jelét. Büszkén villant rá a tekintetem a férfire, és igyekeztem nem gondolni rá, hogy most mondtam ki először, hogy szeretem. Megleptem magamat is, hiába éreztem, rejtegettem, bemeséltem magamnak, hogy ez csak vonzódás, vágyódás, semmi több, mindig is tudtam, hogy szeretem. Az okait képtelen lettem volna megmagyarázni, de azt hiszem ezzel sokan vannak még így, nem én vagyok az egyedüli. Kezdtem bepöccenni, de tartanom kellett magam, hiszen a végén még hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság áldozatává válok. Azonban félelem helyett most sértettséget éreztem. Szemeimbe könny szökött, miközben oldalra szorította a nyakam, és csak az járt a fejemben, hogy megint elutasít, hiába tudtam, hogy vágyik rám testileg is. Különös volt, abszurd, mert hiába bántott meg szavaival ismételten, a vonzódást nem tudtam legyűrni. Ágyéka szorosan feszült az ölemnek, és egy pillanatra elfelejtettem még azt is, hogy rosszul estek a korábbi szavai. Aztán újult erővel csapott fel a vággyal együtt a keserűség, és olyan erővel rohamoztak meg, hogy csupán levegő után tudtam kapkodni. Részben az érzések miatt, de az sem segített a helyzetemen, hogy a hűvös, márvány ujjak a torkomra fonódtak. Óvatosan, és nehezen sóhajtottam fel, és nem próbáltam ellenállni, szerettem volna ha a nap végén is ott díszeleg a fejem a nyakamon. - Tudod jól, hogy ostoba módon nem érdekel a veszély. Mint már mondtam, akarlak. Jobb, ha elfogadod! - bosszúsan, oldalról pillantottam rá, de a hangom igencsak erőtlenül csengett, az utolsó szónál pedig elcsuklott. Utáltam, hogy gyönge vagyok a közelében. Csak egy gyönge, emberi lény, aki olyat akar, ami csaknem lehetetlen, de mégsem elérhetetlen egészen.
words: 969 music: Without you notes: Na, csak összehoztam ezt! És nem, nem estél túlzásba, sőt..
A képességemmel érzékelem a félelmet, minden hozzá kapcsolódó és belőle adódó vagy fakadó kis érzést, Iabelnél viszont olyan, mintha ki be kapcsolgatnák, ugrál benne, hullámzik a mindenféle nyálas érzés mellett, amit a teste szinte sugároz felém. Csinos kis darab és nyilván nem csak azért környékezem meg, mert érdekel mennyi kínt bír elviselni vagy mennyire tudom ráhozni a frászt. Gyakorlott mester vagyok én ahhoz, hogy leálljak egy percre is efféle apróság miatt, az időfecsérlés máshol is kiválóan menne. Ennél többről van szó, csak azt nem értem miért küszködök mégis, ahelyett, hogy átharapnám a csinos kis nyakát és mennék a dolgomra. Emberekkel sosem állok le, akkor se, ha vér is van a dologban. Vagy szex. De a kettő egybeforr, nem szoktam engedni a csábításnak, és eddig egyetlen nő sem élte túl, ha megajándékoztam némi kedvességgel, hogy lefinomítsam a vulgárisként véres kefélésnek hívott aktust. Isabelnek fogalma sincs, nem is sejti igazán, miféle gondolatok és tettek állnak mögöttem, de azt jól teszi, ha retteg. Pontosabban... Nem, a francba is, a rettegés ebben az esetben IS beindít. Érzem és hallom őt, a legapróbb idegszálának rezzenését is érzékelem, és ebbe mindent belefoglaltam, amit információként a testétől megkapok. Elgondolkodóan csípem meg a számomra imponáló rettegést, de vajon miért éri meg neki mindez? Csak hogy lásson és szóba álljak vele? A halandók értelmetlen dolgokra képesek, eddig is tudtam, de nem tudom eldönteni Isabel a klinikai őrült vagy a vakmerően őrült kategóriába sorolandó e. Más csodás jelző nem igen illik rá, ugyanis látta mire vagyok képes, ennek ellenére azt gondolja játszhat a tűzzel. Hogy majd ő lesz a kivétel. Miért is? A reményeinek pusztulnia kell, méghozzá mihamarabb. Úgy néz ki sajnálatos módon nem sokáig lesz már a játékbabám, ugyanis a türelmem véges vele kapcsolatban. Okokat roppant könnyű találni, kezdve azzal, hogy tud a fajomról, ami az én hibám. Óvatlan voltam, létezésem óta talán először hagytam, hogy a vér irányítson és ne fordítva. Ekkor lépett be a képbe és ekkor hibáztam másodjára. Nem öltem meg azonnal, ami a bűnök legnagyobbikának számít, esélyt kapott, hogy eljusson idáig és egyre merészebben "ugráltasson", ha kedve támad. Persze vannak előnyei is, jól szórakozom, ha összetörhetem az érzékeny lelkét, majd pár nap múlva mintha mi sem történt volna, megint megtehetem, mert nem tud ellenállni nekem. Imponáló volna, ha friss vámpír volnék, és nem kaptam volna már meg hozzá hasonló csinos lányok több tucatját, hogy keveset mondjak. Ha nagyon akarok, akkor hízelgek, Isabelnél viszont nem kell a szépet mutatnom, mivel úgysem tenne le rólam, de az erőszakot is tűri, méghozzá egész jól. Kitartó, ezt mutatja most is, mintha vágyna rá, némán kérne, hogy folytassam vagy talán fokozzam? Érdekes nő. A félelme a várt módon felcsap, az ágyba préselem a testét, vadul verdeső szíve az én mozdulatlan mellkasomnak feszül közben, tehát minden adatott, hogy elvegyem az életét. Nem ellenkezik, mindössze minimális ellenállást tanúsít, ez így túl könnyű, olyannyira, hogy összefut a nyál a számban a sebesen ereiben száguldozó vértől. Hallottam hasonlóról, amikor a vámpírt mágnesként hívja egy halandó vére, s az addig nem nyughat, míg meg nem kaparintja az utolsó cseppig. Talán enyhe sajnálatot táplálok leendő áldozatom irányába, nem is tudom el leszek e a rajongása nélkül... Áhh, marha jó vicc, csak kár, hogy nem röhögök rajta. Jeges hőmérsékletű testem hozzá préselődve nyomja a puha matracba, esélye semmi a moccanásra, bár nem úgy néz ki, mint aki rémülten akarna elfutni. Becsülendő a maga ostoba módján, igazán! A csinos szív alakú áll alatt szorítom össze a torkát, a nyelést és a légzést is nagyban megakadályozom, és nem kell csak egy mozdult, hogy összeroppantsam a törékeny kis testet, ám először hallani akarom a választ, aminek egyetlen szava egyáltalán nem lep meg. Félelmetesen aljas, féloldalas mosollyal veszem tudomásul a nyílt tényt, alig egyetlen rövid centire a remegő, követelőző ajkaktól. Igazán jól esik a májamnak az akadozó, levegőhiányos fröcsögése, no és nem elhanyagolandó az orcája mindkét felét átszövő pír sem. Ezt már szeretem. A könyörgés ínyemre való zamatossága még több hatalmat ad felette. Vidám arckifejezésem mögött elégedettség árad szét, egy nagy gócba gyűlik és egy jóízű nevetés csendül fel egészen mélyről, rázza a testem s egyben az övét, noha remélem még sírni is fog a végén, ha látja, rajta nevetek azok ellenére, hogy hangosan kinyögte sóvárgásának netovábbját. Tovább fogom stimulálni, amíg van benne félsz, és a nyakáról sem veszem le a kezem, én így is jól mulatok. Talán jó hosszú másodpercig mulatok, mire mélyen barázdált homlokomra még több bemélyedés kerül. - Ó drága, drága kis játékbabám, pontosan ezért halogatom a halálodat. - Bár a torkát szorongatom, mutatóujjammal a megkívánt vérbő alsó ajkán húzok végig hihetetlen finomsággal, hogy aztán tovább folytassam. - Kell a véred, így van, de mint az előbb bebizonyosodott igen szórakozom rajtad. Akarsz, hát persze, hogy akarsz, nem te vagy az első és... nem is az utolsó. Csak az a baj, hogy nem könyörögtél még eleget. -Durva mozdulattal szorítom oldalra a fejét és a nyakához hajolok, mélyen lélegzem be az észvesztő illatot és előre lököm a csípőm, így ösztönözve egy kicsit, miközben újra vad morgás szakad fel belőlem, a nyakának íves hajlatát csiklandozom vele, kitátom a szám és megkarcolom a bőrt, éppen annyira, hogy még ne serkenjen vére, de megborzongjon tőle. Még vissza tudom fogni magam, de tetszik a helyzet, méghozzá borzasztóan. Az ölének dörgölt férfiasságom talán elég bizonyíték rá. - Halljam hát, gyerünk Isabel, meddig vagy hajlandó elmenni a gyönyörért?
words: 885 notes: francba, majdnem sikerült nekem is egyforma számjegyeket alkotni xD egyébként nem mentem túl messze? o.O
Mondhatnám, hogy a válasza meglep, és hogy a frászt hozza rám. Persze, félelmet kelt bennem, még a mostaninál is ostobább lennék, ha nem így lenne. De nem csupán azért, mert vámpír. Inkább a jelleme miatt, mert nem mondhatom el róla, hogy kedves, vagy érzékeny, de valahol mélyen tudom, hogy kell lennie egy szerethető oldalának is. Hiszen nem csak vonzódom hozzá. Szeretem, ő az én vámpírom, és nem érdekel, ha durván beszél velem, vagy időnként a tudtomra hozza, hogy meg akar ölni. Természetesnek veszem már, hogy így érez. A véremre szomjazik, hiszen a vörös nedű élteti őt. Olykor elkalandozva, szórakozottan feldereng bennem a kérdés. Miért szeretem őt? De ezt nem lehet megmagyarázni, hiszen ha valakivel közölném, hogy Ő nélküle nem tudom elképzelni az életem, idiótának tartana, és egyáltalán nem értené meg. Én pedig nem tudnám megmagyarázni, mert lássuk be, nincs olyan tulajdonsága ennek a férfinak - olyan, amit ki is mutatna -, amiért bárki megkedvelhetné. Előttem nem játssza meg magát, habár azt már kitapasztaltam, hogy a fajtája megtévesztésben nagyon otthon van. Ám előttem... nem teszi a szépet, nem viselkedik jó fiúként. Goromba, rideg, és süt szemeiből a gyűlölet. Én mégis hiszem, hogy van egy olyan oldala is, amit nem mutat meg nekem, amit eddig még senki sem látott. Mintha a tudatalattim tisztában lenne ezzel, s emiatt vált ki belőlem a vámpír érzéseket. Damien különleges nekem, még akkor is, ha nem tudom az okát. Csak érzem, és nekem ennyi pont elég. Bólintottam, és vágtam egy amolyan 'Igen, tudom, ezt már mondtad!' fintort. Nem szólaltam meg, egészen addig nem folytattam a beszédet, míg nem mértem be pontosan a hangulatát. Azt láttam, hogy ideges, és némi türelmetlenség is felcsillant a szemeiben, talán nem is kevés. Ahhoz mégsem volt elegendő, hogy tudjam, mit fog kiváltani belőle, ha követelőzni próbálok. Legalábbis, ő biztosan követelőzésnek veszi le, ha kérdéseket akarok szegezni neki. Nem lesz egyszerű, ezt már akkor sejtettem, sőt, tudtam, mikor először a kezembe vettem a telefont. Rövid, tömör szó hagyja el a száját, és egy hümmögés, ami kérdésnek tűnt, de mielőtt megszólalhattam volna - amit nem teszek meg, ha van eszem -, előttem termett, és lehajtott fejem mellkasához súrlódva emeltem fel, hogy arcába pillanthassak. Szemeibe akartam nézni, hogy kiolvashassak valamit belőlük, de ő megragadta a kezem, és az ágyra hajított. A rövid repülés közben felsikoltottam, és ijedten rogyott testem az ágyra, mintha csak egy bábú lennék. Az ő bábja, jutott hirtelen eszembe. A gondolat azonnal eltűnik, amint megérzem a testét, amint az enyémre nehezedik. Levegőért kapok, szinte fulladozva jutok csak némi oxigénhez, a félelmem pedig feljebb csap, különös módon a határozottságom szerte foszlik, és a rémület veszi át. Nem hagyhatom, hogy a szépségével, és perzselő vörös szemeivel megbabonázzon! Idegesen pislogtam körbe a szobába, mindenhová, csak rá nem, de még mindig éreztem a rémületet, és lassan ráébredtem, ezt nem ő teszi velem. Legalábbis nem a pillantása. Azonban mégis felé pillantottam, és mindeközben minden egye porcikám sajgott. Sérült vagyok. Biztosan van valami probléma velem, hiszen a félelem mellett vágyat is éreztem, olyan erősségűt, amit a közelében talán még soha. Ugyanis nem csak kemény mellkasa nyomódott és súrlódott nekem, ágyéka az enyémmel érintkezett, és emiatt egy pillanatra csaknem elfeledkeztem a fájdalmamról. Csaknem. De nem kaptam el a pillantásom róla, fókuszáltam rá, ahogy tőlem telt, szavait csak úgy ittam, és kellemes, szívbemarkoló hangja miatt nehéz volt a mondandója értelmét leszűrnöm. Válaszolni akartam, tudatni vele, mit gondolok és mi a véleményem róla, erről a szituációról, mindenről, de lehetetlenné tette számomra a válaszadást. Miután az utolsó szónál megrázta a testem, kezét felvezette a torkomhoz, én pedig mély levegőt vettem, mert tudtam, az elkövetkezendő másodpercekben szükségem lesz rá. De meglepett. Alsó ajka az enyémet érintette, és egy morgás szakadt ki belőle. Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor elveszítettem a fejem. Próbáltam közelebb hajolni hozzá, hogy igazi csókot kaphassak, de teste satuként tartott fogva, egyetlen mozdulatot sem tudtam tenni. - Akarlak! - nyögtem elfúlva, és megint csak levegőért kaptam, de ezúttal a vágy kerített hatalmába, a félelemmel együtt tombolt a testemben. Úgy éreztem, ha most elhúzódik tőlem, abba beleőrülök, olyannyira vágytam az érintésére, a csókjára, hogy az már felemésztett, belülről marcangolt darabokra. - Tégy magadévá, vagy ölj meg, de ne kínozz tovább! - szakadt ki belőlem, és éreztem, ahogy arcom kipirul. Elszégyelltem magam a szavaim miatt, de ez nem hátráltatott benne, hogy tovább folytassam. - Csak a véremért kellek neked, de mégsem mélyesztetted még belém a fogad, nem öltél meg. Élek! Te pedig újra és újra felbukkansz itt, és azt hajtogatod, végezni akarsz velem... - ingattam a fejem, már amennyire tudtam a szorításában, és keserű, sötét és halk nevetés szökött ki a számon. Csak az visszhangzott a fejemben, tegyen velem, amit akar. A szavakat nem fojthattam el többé.
words: 777 music: Without you notes: A szószám azért hízelgő, csupa hetes Amúgy meg:
Mindig tetszett, különös izgalommal töltött el az emberek szemében felbukkanó félelem. Talán a képességem az oka, hogy uralkodhatom, fokozhatom, egyáltalán megfoghatom az érzések egyik sorsdöntő egyikét, kényemre vagy éppen kedvemre játszhatok vele és szinte bármit elérek. Már alig emlékszem honnan indultam, viszont mára a hajdanán alig megcsillanó tudásom jócskán kinőtte magát, sokat dolgoztam, kísérleteztem vele, de minden kétséget kizárva előnyömre vált. Előnyömre, ugyanis a legapróbb félelembe forduló érzést megérzek, hiába próbálják leplezni. Isa sem jár sikerrel, bár fogalma sincs róla mire vagyok képes, vagy hogy éppenséggel tökéletesen érzékelem amikor a félelme átcsap valami egészen mássá. A szíve nem hagyja a abba a dübörgést, az arca nem vált vissza a kipirultságból és a pupillái jócskán kitágulva vesznek célba. A vére zubog az ereiben, a mellkasa többször emelkedik meg rendellenes gyorsasággal. Miért vagyok itt, nem csak saját fejemben hallom, az embernő is rákérdez amidőn összeszedi magát. Veszek egy mély levegőt és ezzel beengedem az illatát, a sorsra bízva a választ. Ha elengedem magam a vére irányít, az diktál nekem és súg gyilkos gondolatokat. Ilyen erővel még nem vonzott magához táplálék, pláne, ha nemrégiben fogyasztottam el több liter vért. Minden alkalom borzalmas erőfeszítéseket igényel tőlem, és már unom, egyáltalán nem akarok hozzászokni, és a nő sem fog, azt garantálom. - Meg akarlak ölni. - Közlöm lassú vállrándítás mellett, kicsit sem elhanyagolható mélyen arcába hatoló pillantásokkal illetve. Az óra ketyegni kezdett. Pontosan úgy dörömbölnek a másodpercek, ahogy legutóbb, amikor a halott áldozatom mellett álltam, és kimeredt, kínba torzult arca helyett ennek a nőnek az arcát képzeltem oda. A bőrömön végigfutó borzongató érzésből, az elmémre rászálló sötét ködből tudtam, hogy valószínűleg percei lehetnek hátra. Megmozdult, élesebb volt minden rezzenése, a bennem lakozó ragadozó figyelte őt, ugyanakkor ringó csípője üteme egy másik ösztönös cselekedetre is felhívta a figyelmem. A vér és a szex nálam kéz a kézben jár, csak az a baj, hogy ezt a nőt idő nap előtt összetörném. Tik, tak, tikk, takk... Újra érzem a kételyt, a félelmet, ami rátesz egy lapáttal forrongó hangulatomra, és arra sarkall, hogy elszakítsam azt a parányi szálat is, ami a türelmemet tartja. - Kérdésed. Hmm? -Emberi szemmel felfoghatatlan gyorsasággal termek szorosan és közvetlenül előtte, lehajtott feje szinte a mellkasomat súrolja, de nem állok meg itt, megragadom mindkét kezét és rongybabaként hajítom az ágyra, de követem én is, így mire a teste valóban a matracba süllyed, nemcsak a feje fölé vezetett kézzel találkozhat, de alig kaphat levegőt ránehezedő súlyomtól, ráadásul felerősítem a félelmét, mert azt akarom, hogy sikítson, rettegjen tőlem. Minden mozdulatom durva, éppen csak a csontjai nem recsegnek bele, de mindez még nem elég. - Rossz vámpírt választottál, Isabel, mikor fogod már fel? Csak a véred kell, és egyre kevesebb okot találok rá, hogy ne vegyem el most rögtön! Kérdezni akarsz? Miről? Hogy milyen vámpírnak lenni? Milyen érzés évszázadokat átmúlatni? Miért kellene válaszolnom? Mondj nekem valamit, mondj egy okot! - Ahogy fröcsögök meg is rázom a testét, dühödten engedem el az egyik kezemmel és a nyakához kapok, de ahelyett, hogy megfojtanám, egészen mást teszek. Annyira közel vannak az ajkai, hogy képtelenség ellenállni a vonzásuknak, de csak éppen hozzáérek, súrolom saját alsó ajkammal, határozott és erős morgással sürgetve, mielőtt végképp elvesztem a fejem.
words: 525 notes: az érzés kölcsönös és nem is baj, hogy nem írsz regényeket, nekem sem kell, mégis pörgősebbnek tűnik
Végre, végre megjelent a szobámban. Rögtön tudtam, mielőtt az arcára pillantottam volna, hogy dühös. Vörös szeme csak úgy izzott, torkom elszorult, nyelni nem tudtam, még levegőt se mertem venni hirtelen. Aztán a félelmem és idegességem lassan felváltotta az izgatottság, gyomrom remegni, és bukfencezni kezdett, és beleszédültem a férfi pillantásába. Szerencsém volt, hogy ültem, bár még így is nagy esélye volt, hogy lefordulok az ágyamról, ezért a takaróba csimpaszkodtam. Féltem, de ezúttal nem tőle. Magától a válaszától, de leginkább attól, milyen reakciót vált ki belőlem. Tudom játszani a kemény csajt, aki nem törődik túlzottan a vámpírral, vagy elérzékenyülök, és esetleg könnyek közt ordibálásban török ki. Volt már rá példa, hogy elküldtem melegebb éghajlatra, de persze azzal nem érnék el semmit. Talán kiérdemelnék egy jókora büntetést. Morbid módon szinte vágytam a dühére, mert tudtam, hogy rajtam vezeti majd le. Nem egy másik nőn, rajtam. Örömmel töltött el, a boldogság pedig megrémisztett. Hát elment a maradék józan eszem is? De a kérdés nem ébresztett bennem szemernyi bűntudatot sem, még csak nem is szégyelltem e magam a gondolataim miatt. Ahhoz már túlzottan természetesek voltak. Nem tagadhattam, tudtam, az arcomra máris kiült a vágyódás, és a rajongás, pusztán azért, mert újra látom, hosszú napok óta először. Mint egy drog, olyan ő nekem, döntöttem el gondolatban. Tudom, hogy nélküle kéne élnem, egészségesebb lenne számomra, de függök tőle, és már hozzászokott a szervezetem annyira, hogy ne akarja elengedni. Talán belehaltam volna, ha elhagy, képletesen persze. A lelki összeomlás mindenesetre holt biztos. Észrevettem, hogy még mindig őt bámulom, s most én vagyok az elnémult fél. Továbbra is a szekrénynek dőlő alakját figyelem, és ajkaimba harapok, miközben mélyen magamba szívom a levegőt. - Akkor miért vagy itt? - teszem fel a kérdést halkan, hiszen sosem tudhatom, épp milyen kedvében van. Talán a következő percben rettegni fogok tőle, de az is lehet, hogy teljesen hétköznapi választ kapok. Akkor sem értem, meg kellett kockáztatnom a reakcióját a kérdésemre. Ha nem akart itt lenni, nem kellett volna ide jönnie. De ugyanakkor tudtam azt is, hogy még ha nem is örül az ittlétnek, én majd' kiugrom a bőrömből. Szánalmas, de nem érdekelt, ő mit gondol. Kicsit önző is. Csak az volt a fontos, hogy én örülök, és az nem, hogy ő dühös, és semmi kedve, hogy boldogítsam. A telefont megragadtam, és a fiókba süllyesztettem. Nem volt kedvem hozzá, hogy esetleg a szüleim, vagy a munkahelyem zaklasson ma már. Damienre akartam fordítani minden figyelmem. Nem tudhattam, meddig tisztel meg a jelenlétével. Csípőre tettem a kezem az éjjeliszekrény mellett állva, és a vámpír mögé meredtem, ki az ablakon, nem mintha a sötétségen kívül bármi mást is láthattam volna. - Beszélni szeretnék veled egy igen fontos témáról. Van pár... kérdésem. - vetettem fel az ötletet, immáron a szőnyeget fixíroztam, nem mertem a szemébe nézni. Lehet, hogy túlfeszítettem a húrt már azzal, hogy üzentem neki, nem is egyszer. Nem tudhatom, milyen hatással lesz rá, ha faggatózni kezdek.
words: 480 music: Without you notes: Máris imádlak! De a terjedelemre nem vagyok büszke xD
Legutóbbi kudarcom után látni sem akartam. Az az igazság, hogy kezdek rájönni, ő nem csak kosztra lenne jó, minden alkalommal megnyilvánul egy újabb ok, amiért úgy döntök kitolom még az idejét. Ugyanakkor borzasztóan kínoz a vérszomj, és hozzá van köze, valamint különösen idegesítőnek találom saját hozzáállásomat. Gyengeségnek nincs helye, újra meg újra figyelmeztetnem kell magam alapszabályokra, amit egyébként én magam hoztam hosszú évekkel ezelőtt a túlélésem és jólétem bebiztosítása érdekében. Ehhez képest... A nő, ahogy én hívom Isabelt, a nő már a hatodik üzenetet küldi, tűkön ülve próbálom kizárni a tudatomból, hogy vár rám. Egyedül, frissen és üdén. Azt tehetnék vele, amit akarok... És mi tart vissza? Bolond vagyok, ha egy percig is rágódnék hasonlón, nem nekem kell úgy fütyülnöm ahogy ő szeretné. A helyzet fordítva fog működni, már egész jó irányba vagyok, hogy teljesen tőlem függjön, és a csoda az, hogy a szokásos hízelgés helyett ellenkező módszert alkalmaztam. Ha eltolom lemaradok egy finom falatról, és ki tudja, talán még a hasznomra lehetne, csak azt kell megállnom, hogy ne kerüljek a nyaka közelébe. Nem véletlenül öltem meg azt a másik nőt, miután felcipeltem az én kis alkalmi lakásomba. Isabelt öltem meg képletesen, és egy másik halandó szenvedte el a halált, bár furcsállom, hogy ennyire nem bírok magammal. Mint valami kényszer, mindez a vér miatt. Rá kell jönnöm mi mozgat meg benne, ennél jobb alkalom nem akad. Kocsiba pattanok, a fejembe húzom a kabátom csuklyáját és átszelem a várost miatta. Pontosan tudom hol van, ettől kedélyállapotom az egekbe szökik, de talán még vagy három üzenet kellett volna az egómnak ahhoz, hogy a tetőpontját verdesse. Szüksége van rám, ez egy nagyon jó kezdet, rimánkodásból sosem elég, nőkéből pláne nem, ugyanis nagyon hálásak tudnak lenni még egy lerágott csontért is. Már azelőtt leállok a lélegzéssel, hogy kiszállnék a messzebb leparkolt fekete hummerből, aztán meggyőződve, hogy a közelben senki nem mászkál, szélsebes mozgással közelítem meg a házát, és egy lendületes ugrással az egyik ablak párkányába kapaszkodom. Megismerem a szívverését, tudom, jó helyre készülök bejutni. Nem először járok itt, természetesen meggyőződtem róla milyen környéken, milyen környezetben él, és hogyan éli a mindennapjait. Persze nesztelenül közlekedem, így az sem tűnik fel neki, hogy az ablakon belül vetem meg a lábam és összefont karokkal nézem egy nagyon rövid ideig. Az egyik kedvenc módszerem, ha meglephetem az áldozataimat, Isáról pedig még nem tudom eldönteni, hogy meddig tartsam életben és mikor érdemli ki ezt a jelzőt, de az biztos, hogy kihasználom, hogy a természetfelettihez képest kevésbé éles érzékekkel rendelkezik. Elhajítja a könyvet, amit egészen idáig sem kísért nagy figyelemmel, idegesnek tűnik, a telefonja mellette van, tehát miattam görcsöl. Helyes. Ha már nem akart elereszteni, akkor megkapja amit kívánt. Bosszúsnak én is bosszús vagyok, felvont szemöldökkel szórok felé gúnyos pillantásokat, és egyetlen felé tett lépés után a szekrényének döntöm a vállam. Azt hiszi, hogy csak ő van ezen a világon? - Egy percig se képzeld, hogy ugráltathatsz, csak mert neked épp az jutott eszedbe. Tudok nálad sokkal jobb elfoglaltságot is, szóval... Mit akarsz? - Nem vagyok dühös, legalábbis pusztán felvont szemöldököm, ráncokba sűrűsödő homlokom és dörmögő, számon kérő hangom sugallhatja, hogy egyáltalán nincs ínyemre az sms-ezése. Vagy hogy egyáltalán itt vagyok...
words: 522 notes: Szánalmasan gyenge, de az első karakterposzt még ismerkedő, nyugi
Ezen a napon rengeteg minden történt. Az ajándékboltban szinte nem volt egy szabad percem sem, csak úgy özönlöttek be a vásárlók, turisták, ha jól vettem le, hiszen olyan elveszettnek tűntek, ahogy már a kirakat előtt bóklásztak. Miután hazaértem, a szüleim megpróbáltak rábeszélni, hogy tartsak velük Seattle-be rokonlátogatóba, de eszem ágában nem volt elhagyni a várost. Sok minden történt ezen a napon, de mind-mind jelentéktelen volt. Nem tudtam kiverni a fejemből Damient, látni akartam, de nem pusztán a jelenlétére volt szükségem. Válaszokat akartam. Még mindig magam előtt láttam a vörös hajú lányt, és hallottam a szavait, a fülemben csengtek, és nem engedték egy pillanatra sem, hogy elfelejtsem a különös találkozót. Zaklatottságom és felháborodottságom erősebb volt, mint bármikor máskor. Talán akkor éreztem így, mikor először láttam a vámpíromat. Ugyanakkor az mégis más volt. Az első pillanattól fogva rajongtam a férfiért, holott tudtam, hogy az őrület szélén egyensúlyozom már csak amiatt is, hogy nem felejtem el rögtön, amit láttam. De képtelen voltam rá. Ha az ember valami különösre bukkan, nem tudja csak úgy elengedni. Válaszokat akar, minél többet akar megtudni, és addig nem nyugszik, míg nem deríti ki, mi zajlik a háttérben. Én ilyen volta világ életemben, és most is csak ez a cél lebegett a szemem előtt. Vicsorgó, hatalmas farkasokat láttam lelki szemeim előtt, s mire beesteledett, egy valóságos idegroncs voltam. Kezeim remegtek, emiatt a ház rendberakását is félbe kellett hagynom, és nem maradt más, mint a szobámban ücsörögni, és bámulni a falat. Egy idő után szánalmas találtam, ezért megragadtam egy könyvet, de alig olvastam el két mondatot, máris elkalandoztam. Próbáltam rájönni, Dam miért nem beszélt a létezésükről, de csak arra tudtam gondolni, hogy nem érdekelte, mennyit tudok a természetfeletti világról, hiszen arról sem szabadna tudnom, hogy ő létezik. A rajongásom iránta pedig abszurd, főleg az ő számára. Nem mintha bármit is tehetnék az érzéseim ellen, fejben már a legelején eldöntöttem, hogy nem veszítem őt szem elől, és azóta is igyekszem betartani a magamnak tett ígéretem. Nem tudja elfogadni, vagy feldolgozni, de mégsem veszett még nyoma, a közelemben van, és ez erőt ad, hogy tovább küzdjek érte, és ne adjam fel. Magamhoz vettem a mobiltelefonom az éjjeliszekrényről, és küldtem neki egy hatodik üzenetet is. Nem szoktam üzengetni neki, ritka, ha felhívom, általában nem ok nélkül teszem, mert pár nap kihagyás után mindig újra felbukkan, de most mindennél jobban szerettem volna látni, neki szegezni a kérdéseim. Vártam néhány percig, közben az előző sms-eket olvastam át, de persze most sem jött válasz. Miután egyre idegesítőbb és féltékeny gondolatok keringtek a fejemben, újra a könyvre fókuszáltam, nem hagytam, hogy ezúttal is lankadjon a figyelmem. A sorok egymást követték, és egyre elképedve fogadtam elmémbe a betűket. Mire a fejezet végére értem, még inkább összezavarodtam. Vérfarkasok. A könyvben megharaptak egy fickót, aki ezután kényszert érzett rá, hogy embereket öljön. Egészen más leírást kaptam róluk, mint a lány állításai alapján. Nem lehettem abban sem biztos, hogy ő igazat beszélt. Megmentett egy vámpírtól, ez igaz, de... mégis bizonytalan voltam, és nem bíztam benne egy percig sem. Nem tudhattam, mi mondatja azt vele, hogy veszélyes vámpírokkal kezdeni. Persze, én magam is tudtam, hogy hülyeség, elvégre a vörös szeműek, amilyen Damien is, emberek vérét szívják. Megölik őket. Attól féltem a vámpírom életére akar törni, ezért nem árultam el sem a nevét, sem azt, hogy hol tartózkodik. Ez utóbbit különben sem tudhattam. Bosszúsan hajítottam el a könyvet, ami az ablak előtt, a padlót ért földet, pontosan Damien lábai előtt. Meghökkenve ugrottam fel, szívemre szorítottam a kezem, hiszen az úgy elkezdett dörömbölni, mintha most azonnal ki akarna törni a mellkasomból. - Azt hittem, megfeledkeztél rólam. - vallottam be borzasztóan halkan, hiszen volt bennem egy minimális félelemérzet, ha ő a közelemben volt. Különösen most. Rengeteg üzenetet küldtem neki, s félő volt, hogy megelégeli, és ártani fog nekem. Ilyenkor elbizonytalanodok. Talán tényleg nem érez semmit irántam. Csak a bábja vagyok, akit még nem ölt meg, de lehetséges, hogy ez még csak várat magára. Aztán reményt ébresztek magamban, és elültetem a kis magját a fejemben, miszerint nem véletlenül nem ment még el, vagy vetett véget az életemnek. Ostobaság, de csak ez maradt nekem.
words: 677 music: Without you notes: Nem bírtam ki, hogy ne rohamozzalak meg egy kezdővel. A minőség lesz jobb is, ígérem :$