Nappali

Látom az arcán a tanakodás, hogy haragudjon magára, vagy rám amiért ezt gondoltam. Mivel nem szeretem a csendet, már épp megszólalnék, amikor elkezd beszélni. Bennem is valamelyest felébreszti a bűntudatot, hogy ilyenekre gondoltam, de nem tudtam másra. Valami hirtelen ötlettől mégis mosolyt varázsolok az arcomra és megölelem. Most annyira jó őt ölelgetni, igaz, hogy nyilvánosan ezt nem csinálom, mert mégis csak testvérek vagyunk... De most örülök neki.
- Nem számít, a lényeg, hogy már itthon vagy, és nem mész el többet. - Magabiztosan mondom neki, mert nagyon remélem, hogy ilyen hosszú időre nem tervez eltűnni. Teljesen felpörögtem és eszembe se jut, hogy most keltem fel. Még mindig olyan fura, hogy nincsenek itt a szüleink, csak mi vagyunk egymásnak. Ez mind eszembe jut, ahogy említi anyut és a receptfüzetét. Hát igen, azért más egy anyai étel, de nekem a nővérem főztje is ízlik. Nem is értem, hogy hogyan tudtam meglenni nélküle.
- Nem az a lényeg. Hazai ízek és nekem bőven elég. Hm... Fogalmam sincs. Szerintem össze lettek pakolva és talán a garázsban lehet. Vagy a padláson. - Rántom meg a vállaimat, fogalmam sincs, hova lett rakva, de valahol itt van a házban. Semmit sem engedtem kidobni, ami a szüleimé volt. Szerintem ez teljesen érthető. Viszont ahogy tovább beszélgetünk Andreáról és arról, hogy hol volt, valami ott motoszkál a fejemben. Mivel, ami a szívemen az a számon, ezért fel is teszem neki azt a nagy kérdést.
- Nem értem, ha Mira is ott volt, akkor neked minek kellett menni? Elég lett volna, ha csak hétvégente mész. - Bár tudom, úgy is lesz egy frappáns válasza, én mégis jobban örültem volna ennek a megoldásnak. Lehet, hogy nem kéne már törődnöm ezzel, mert ami volt elmúlt, csak még mindig bánt, hogy a barátnőjét választotta helyettem. Ezt azért mégsem mondom neki, de szerintem érzi, hogy még mindig azt akarom, hogy első helyen álljak a szívében. Talán túlságosan elvette az eszem a féltékenység.
- Hát meg is értem. Én se bírnám. Olyan unalmas, ráadásul a szomszédoktól sincs nyugta az embernek. - Még gyorsan valamit hozzáfűzök az előző mondatomhoz, mert ebben az egyben egyetértek Andreával. Én nekem jobban tetszik ez a város, bár még nem voltam abban a bizonyos rezervátumban. De el se tudom magam képzelni ott, maximum hétvégente, de még akkor is halálra unnám magam. Viszont nem gondolkozok ezen sokat, mert feltűnik, hogy milyen göncökben van.
- Pedig azok jobban álltak. - Elhúzom a számat, mert nekem sokkal jobban tetszettek azok a ruhák. Ez így nem ő. Túlságosan is megváltozott ott, ezért sem szeretném, hogy visszamenjen. Talán kimosták az agyát, vagy nem tudom. Mikor meghallom, hogy kivel kéne találkoznom és csak pár másodperc után rakja hozzá, hogy a bátyóval is, egyből beugrik valami, amit nagyon szeretett játszani még a szüleink halála előtt.
- Mirával? Ahj... Ugye nem kerítőnőset akarsz megint játszani? - Megforgatom a szemeimet és kicsit hisztizek is. Igaz, hogy akkor még a szüleink éltek, és most nem tudom a csajozáshoz, hogyan viszonyul, mert engem zavar és bánt, hogyha valaki legyeskedik körülötte, de lehet, hogy őt egyáltalán nem zavarná. Viszont sosem szerettem, mikor így beleszólt az életembe. Hallgatom, amiket mond, de nekem akkor sem jön be, bár egy valami felkelti az érdeklődésemet.
- Sziklákról ugrálnak?! - Csillannak fel a szemeim, bár azt tudom, hogy a szüleim sosem engedték volna. - Uh azt nekem is ki kell próbálnom! - Mondom izgatottan, mert ezt biztos kipróbálom. De csak ennyit.
- Azért te beszélsz városi kölykökről? Te is itt nőttél fel a bulik és számítógépes játékok világában. - Forgatom meg ismét a szemeimet, mert én még emlékszek arra az időszakra, mikor nem lehetett kirobbantani a gép elől, igaz, hogy nem játszott, hanem chatelt vagy mit tudom én, de volt mikor mi is játszottunk. Még arra is emlékszek, mikor együtt mentünk el bulizni. Viszont a gyomrom megszólalt így kénytelen vagyok a tudtára adni, hogy perceken belül éhen halok, ha nem ad valamit enni.
- Bundáskenyeret, utána meg palacsintát. - Mosolygok rá és nagy kutya szemekkel nézek rá, hátha megtörik és csinál palacsintát. A bundáskenyér hamar megvan, abban biztos vagyok, hogy megcsinálja, az utóbbiban már nem. De a kistestvéri bájt bevetve, talán van esélyem.
- És mit tervezel mára? - Ülök fel a konyhapultra és onnan nézek rá. Igaz egy magasak vagyunk, vagy talán egy picivel magasabb vagyok nála, de így kényelmesebb ránézni. És addig se foglalkozok azzal, hogy éhen halok.

Edwin & Haven

"LOVE MAKES A HOUSE A HOME"

Nem tudom hirtelen, dühös legyek-e magamra, vagy süllyedjek el szégyenemben, amiért nem jöttem haza. Persze, ott a másik része, hogy nem akartam bántani az öcsémet, de néhanapján ránézhettem volna. Joseph nyilván nem akarta, de sokszor ő ott sem volt, Mira pedig... akár velem is jöhetett volna, hogy ne történjen baj. Nem mintha most jól kezelném, de valljuk be, Joseph mellett sokkal többször jövök ki a sodromból és változok farkassá, mint egyébként. Edwin pedig az egyetlen emlékeztető emberi mivoltomra, a közelében jóformán most sem érzem magam farkasnak. Hozzám nőtt már az a forma is, valamelyest megszoktam már, de még mindig az emberi forma a kényelmes, az igazán megszokott, az öcsém pedig erre a felemre emlékeztet, mikor még csak ez volt, semmi több. A közelében aligha van esélyem egy spontán átváltozásra. - Nem kellene csodálkoznom. Sajnálom, Ed, nem akartam kételyeket ébreszteni benned! - Egy pillanatra összetalálkozik tekintetem az övével, aztán szégyenteljesen lesütöm a szemem, és újra a nadrágon lévő rojtoknak szentelem a figyelmem. Én vagyok az idősebb, de nem vagyok az anyja, így nem rukkolok elő a "azért mert én azt mondtam!" anyaszöveggel. Tudom jól, hogy Edwin már azt sem szereti, ha nővéreként próbálok az életébe avatkozni, még ha az annyiból is áll, hogy egyen rendes ételt és az isten szerelmére, ne járjon el különféle bárokba, elégedjen meg a kisebb, közeli kocsmákkal, hiszen annyi veszély leselkedik rá! Bár némileg a természetfeletti világ tehet róla, hiszen amióta megtudtam, hogy léteznek farkasok és vámpírok, állandóan azon aggódok, ne fusson össze egyikkel sem, különösen ne vámpírral. A végén még belőle is kivált valamit, amit nem kellene... - Szereted, mi? Pedig a jótól igen messze van. Tudod, anyu hova tette a receptfüzetet, amibe a saját kísérletezéseit írta? - Hirtelen eszembe jut, hogy még mindig nem kerestem elő, pedig sok mindent leírt bele, olyanokat is, amikre egyáltalán nem emlékszem, vagy ami nekem sosem sikerül úgy, ahogy neki. Ha pedig már hazajöttem, ez a minimum, amit megtehetek a testvéremnek, ha már úgyis pizzán és kész kaján élt az utóbbi hónapokban. - Mindegy, most már itthon vagyok! - jelentem ki vigyorogva, mintha nem tilosban járnék, vagy nem félnék attól, hogy Joseph bármelyik pillanatban felbukkanhat, és elráncigálhat. A gond nem is ezzel van, hanem azzal, hogy Edwint anyatigrisként védeném - vagy jelen esetben anyafarkasként-, nem hagynám, hogy elszakítson tőle, ami egy csúnya farkasharccal végződne. Az öcsém szeme láttára. Lenyelem a gombócot a torkomban, illetve igyekszem megszabadulni tőle, ahogy a kellemetlen gondolatoktól is. Nem akarok a férfi gondolni... Kiborít, hogy egyszerre borzongok össze az utálattól, és érzem azt a kellemes melegséget a bensőmben. Szerencsére Edwin eltereli a figyelmemet, mikor felteszi a kérdést, amitől egyszerre tűnik aranyosnak és szeleburdinak. Mert hogy mindkettő igaz rá, s nevetnem kell, mielőtt válaszolok. - Nem, nem indián. Olyan helyre akart költözni, ahol nyugalomban élhet és Mira, a gyerekkori barátja éppenséggel indián leszármazott. Az ő házában éltünk, Andrea pedig még mindig ott van. A közeljövőben fog megvenni ott egy kis házat, de őszintén szólva, szerintem azért halogatja, mert vissza akar térni a városba. Hosszú távon nem neki való az a hely! - nevetek fel megint, hiszen az az Andrea, akit mi ismerünk, egy pörgős lány, nem tudna meglenni egy pici falura hasonlító helyen. Viszont az én szívemhez hozzánőtt a rezervátum, nem tudom elképzelni, hogy ne térjek oda vissza. Na de hogy az öcsémet rá tudnám-e venni, hogy vegyünk ott egy kis házat, s ide csak néha térjünk vissza? Nagyon kétlem, de még megváltozhat a véleménye. S nagyon remélem, hogy a ruháimról alkotott véleménye is megváltozik, mert nem hiszem, hogy ezentúl magassarkú cipőkben és szoknyákban fogok járni, vagy legalábbis nem túl sűrűn. - Nem a ruha teszi az embert, Ed. És őszintén szólva, jobban érzem magam ezekben, mint a szekrényben lévő göncökben. - mutatok a lépcső irányába, ahol azok a ruhák vannak még mindig. Nagyon elszomorodnék, ha az öcsém csak ennyit látna az emberekből, ha neki csak a kinézet számítana. A szüleink nem ilyen felszínesnek neveltek minket, s bár nemrég még nekem is sokat számított a ruha, még most is, persze, igénytelen nem lettem, de megtanultam, hogy az átalakuláskor nem tűnnek el a ruhák, hiszen még Hulkon is csak egy szakadt, lila nadrág van, miután átalakul, na mondjuk igen, a mi esetünkben apró cafatok maradnak, nem szakadt, mini ruhák. Egy nadrágot pedig egyszerűbb lekapni, akár még a bokádra is kötni, vagy ott hagyni valahol az erdőben, mint egy nehezen levehető egyrészes ruhát, és drága magassarkút, amiben a fák között nyakad törnéd. - Majd megbeszéljük, öcskös. Azért szeretném, ha találkoznál Mirával és... a bátyjával a közeljövőben. - Nem tehetek róla, de a mosoly lehervad az arcomról, vagy legalábbis erőltetett lesz, mikor Joseph kerül szóba, pedig még csak a nevét sem ejtettem ki a számon. Nagyot nyelek és szerintem látványosan megváltozik az arckifejezésem, de azért bízom benne, hogy Ed nem veszi észre, vagy ha mégis, elsiklik felette. - Nekem is! Minden nap eszembe jutottál, csak épp elvarázsolt az a hely. Neked is látnod kellene. Csodálatos. A természet körülvesz mindent, a tengerpart pedig... El sem tudod hinni, milyen szabadok ott a kölykök. Sziklákról ugrálnak a vízbe, mintha teljesen természetes lenne. Nekik valójában az, nem a számítógépes játékok és bulik világában élnek, és én mondom, boldogabbak is, mint a városi kölykök. - mondom ezt én, aki szintén városi kölyökként nőtt fel, aki sokat járt el bulizni, és gyakran órákat töltött a laptop előtt, még ha nem is játékok miatt. De a rezervátumbeli élet egy teljesen más világ, az öcsémnek pedig jót tenne, ha egyszer-egyszer ellátogatna velem. Hogy a saját két szemével lássa, milyen volt nekem ez a néhány hónap, bár a kivitelezés még kérdéses. Csak bólintok, a gondolataim megtartom magamnak, s hagyom, hogy maga után húzzon a konyhába. Jól sejtem, mit szeretne, de mielőtt a hűtőbe nyúlnék, rákérdezek. - Mit szeretnél enni? Csak nem rántottát? - nevetnem kell, hiszen anyut sokszor kiakasztotta a mindennapos rántottájával, de be kell valljam, én is imádtam azokat a családi reggeleket, amihez a rántotta is épp úgy hozzátartozott, mint a négy tagú családunk, ami mára meglehetősen csonka.

990 szó; öltözék; sziaöcsi!
***

Nagyon örülök a nővéremnek, még akkor is, hogy alig keltem fel. Most az sem érdekel, hogy mi van rajtam és hogyan nézek ki, csak hogy a karjaimban tartsam a testvéremet. Annyira hihetetlen még mindig a számomra, hogy itt van, pedig ezt nem gondoltam volna. Csodálkozik, hogy ilyeneket gondolok. De a válaszából kiderül számomra, hogy nem fog itt hagyni, amitől egy nagy darab kő esett le a szívemről.
- Hááát... Megfordult a fejemben. – Elhúzom a számat, de nem akarok ezen sokáig gondolkozni, hiszen most itt van. Addig is ölelem, amíg fel nem hozza az étkezést. Túl jól ismer, hogy a lustaság nagy úr nálam, ezért is ritkán főzök, mert könnyebb és egyszerűbb felemelni a telefont és házhoz szállíttatni a pizzát.
- Az jó lenne. Szeretem a főztöd. – Csillogó szemekkel nézek fel rá, mindig is szerettem a főztjét. Olyan mint anyáé, és legalább valami meleget is eszek, amitől nem leszek éhes fél óra múlva. Nem akarom neki felhozni, hogy nem lett volna pizza, ha nem hagy itt. Kérleltem is, hogy ne menjen el, de hajthatatlan volt. Most viszont, hogy itthon van, el sem engedem. Viszont már akarom tudni, hogy Andreával mi van, ha már „elrabolta” a nővéremet 3 hónapig.
- Tudom, de jobban járt volna, ha ő jön ide. – Rántom meg a vállaimat, jobban örültem volna neki. És még mindig nem értem, hogy miért nem ez a megoldás jött számításba. Nővérem nadrágját piszkálom, amikor eszembe jut, hogy milyen göncben van. Anya szerintem nem örülne neki, hogy ilyet visel. És megmondom őszintén, hogy én sem. Hallgatom, amit mond, majd összeráncolom a homlokomat. Milyen rezervátumról beszél? Olyan, mint valami vadasparkban lett volna.
- Rezervátumban? Andrea indián vagy mi? – Vonom fel kérdőn egyik szemöldökömet, én azt hittem, hogy egy házban lakott a barátnőjével, de ez nekem furcsa. Akarom tudni a válaszokat, de az igazat. Azt nem bírnám ki, ha a nővérem hazudna nekem. Biztos, hogy összetörne a lelkem.
- És amúgy igen. Nem megszokott tőled. Szerintem jobbak azok a ruhák, amiket régen viseltél. – Mondom el a véleményemet, csak hogy ki ne maradjon ez is. Remélem belátja, hogy nekem van igazam és felvesz valami normálisat. Annyira jó most itt üldögélni, el is helyezkedek a kanapén úgy, hogy a fejemet a vállának támasztom. Nagyon is jó hallani azt, hogy nem fog többet ilyen hosszú időre itt hagyni.
- Ennek örülök. De ha Andreának szüksége van rád, jöjjön ő ide. – Nézek fel rá nagy szemekkel, hogy inkább válasszuk ezt a megoldást, minthogy elmenjen. Végül megunom és újból felülök és rávigyorgok.
- Azért hiányoztál. – Vigyoromat nem lehet lemosni az arcomról, de azért jobb talán, ha megreggelizünk. Már érzem, hogy hasam azért korogni kezd, hisz már egy fél órája ébren vagyok és semmit sem vittem még be ma. Ezért is kelek fel és nyújtom felé a kezemet.
- Éhes vagyok. – Mondom neki, miközben egy ásítást is elnyomok. Ha megfogja a kezem, akkor behúzom a konyhába, talán egy jó kis rántottát ki tudok belőle csikarni, ha szépen nézek rá. Tényleg rég nem ettem már házilag készített főtt kaját és most nagyon is kívánom. Ez kicsit nosztalgikus hangulatba sodor, mert olyan mint régen.

Edwin & Haven

Love makes a house a home

Nevetségesnek tűnhetne másnak, három hónap után hogyan örül egymásnak két testvér, de aki igazán jó kapcsolatot ápol a testvérével, az megértené. Főleg a mi esetünkben, hiszen hiába vannak rokonaink, egyikkel sem tartjuk igazán a kapcsolatot, csak mi ketten vagyunk. Edwin az egyetlen, aki igazán számít nekem, ebbe nem rondíthat bele semmilyen farkas szokás. Joseph és köztem tényleges kötődés van, érzem most is, minden egyes porcikám a rezervátum felé húz, ahol a férfi bizonyára farkas alakban viaskodik a démonjaival, amelyek évszázadok óta kísértik, de nem számít, küzdök ellene. Nem engedhetem, hogy legyűrjön a bevésődés, erős nő vagyok, képes vagyok elviselni a különös űrt, amelyet azóta érzek, hogy eljöttem onnan. - Ugyan már, Edwin! Tényleg ezt gondoltad? - nem is tudom, kire haragszom jobban. Rá, amiért ezt hitte rólam, vagy magamra, amiért okot adtam rá. - Csak ezek az emlékek maradtak nekünk. Nem akarok szabadulni tőlük, ahogy tőled sem. - Szeretném emlékeztetni rá, nyomatékosítani benne, mennyire fontos nekem, de nem teszem, látom rajta a zavart. Nekem sem kellemes erről beszélnem, de annyit mindenképp tudnia kellett, hogy nem akarom lerázni sem őt, sem a házban túlcsorduló emlékeket. Minden egyes múltbéli pillanatot őriz ez a ház, pont ezért nevezhetem otthonnak. Ahogy újra szétterül a vigyor az arcán, megnyugszom, de nem tart sokáig a nyugalom, mikor felajánlja, hogy velem tart a holmimért. Na, ezt mégis hogy fogom kivitelezni? Már az is kockázatos volt, hogy eljöttem onnan, Joseph pedig majd minden követ meg fog mozgatni, hogy megtaláljon. Egy ilyen idős farkasnak ez nem lesz nehéz, elég csupán az illatomat követnie, ha pedig az valamiért nem sikerülne, biztos van ezer másik ötlet a tarsolyában. Mégis hogy gondoltam ezt? Elfog az idegesség, de csak mosolygok az öcsémre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ma még tényleg úgy is van, a későbbi problémákkal, következményekkel pedig ráérek később foglalkozni. Egyelőre lazíthatok. - Az szuper lenne! - Baromira. Nem agyalok azon sem, hogyan fogom megoldani, nem számít, mert végre vele lehetek. Még azon is nevetnem kell, hogy kiborul a pizzára tett megjegyzésemen. Máskor nagyon felhúzna, valószínűleg össze is vesznék vele, de most nem. Nem azért jöttem, hogy vitatkozzak vele, bár az is majdnem ugyanúgy hiányzott, mint a mosolya és a vidámsága. - Oké, oké, hagyjuk. De ma este főzök neked valami normális kaját, nem normális az a rengeteg pizza. - forgatom a szemeimet ezúttal én, elképzelni nem tudom, hogy tudja megenni. Ugyanakkor tudom, hogy nemrég még én is sokszor inkább azt rendeltem, de a farkas étvágya túl nagy ahhoz, hogy megelégedjen holmi zsíros tésztaszelettel, amin elegendő hús sincs. Ha már nem voltam hajlandó vadászni ebben a három hónapban, arra odafigyelhetek, hogy kielégítsem a fenevadam étvágyát. - Még mindig szenved. Őszintén szólva elég elviselhetetlen volt, de mi sem voltunk különbek az elején. Érthető a viselkedése. Most már jobban van. - Az egész mondandóm igaz, csak épp nem Andreára, hanem Josephre. Értem, miért viselkedik így, bár nehéz felfognom, mit érezhet, aki ennyi emberöltőt leélt már. Az utolsó mondat azonban kamu, nem érzi jobban magát, sőt, ha megtudja, hogy leléptem, tajtékzik majd a dühtől. Na, azt nem várom. Andrea pedig bizonyára boldog, imádja az életét távol attól a koszfészektől, ahogy bizonyára ő nevezné, és ahogy én is gondoltam az elején. Persze attól még, hogy az egyik fele igaz, a másik fele még mindig hazugság. - Öhm, hát a rezervátumban ez egy normális öltözék. Tudod, igyekeztem beilleszkedni, nehogy kiutáljanak onnan, amíg ott vagyok. Annyira megszoktam már, hogy nem is gondoltam arra, hogy átöltözzek indulás előtt. Nagyon szörnyű? - kérdezem tőle, ami nem csak azért fura, mert én kérek tőle tanácsot ahelyett, hogy ő kérne tőlem, de azért is, mert egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak róla mások. Annyira megszoktam már, hogy nem foglalkozok túlzottan a külsőmmel, hogy a flanel ing és a szakadt farmer természetes volt, ahogy a sapka is, amit ebben a pillanatban gyorsan lehámoztam a fejemről. Jó neveltetést kaptam, tudom, hogy nem illik a fejemen hagyni, ha belépek valahová, főleg akkor nem, ha valaki otthonába. De egyáltalán nem értettem, miért néz úgy rám az öcsém, mint egy hajléktalanra. Jól éreztem magam ezekben a ruhákban, különben is, divatosak voltak, hiszen a la pushi emberek nem voltak igénytelenek, vagy elmaradottak. Csak többre értékelték a belső értékeket, mint a külső tulajdonságokat. A többségük nem foglalkozott vele, hogy bakancs, vagy magassarkú csizma van rajtad, no meg aztán, a legfőbb ok, amiről nem számolhattam be Edwinnek, hogy egyszerűbb az erdőben közlekedni ezekben a göncökben, mint csini ruhában és kényelmetlen cipőben. Egy ilyen ruhát pedig nyugodtabban köt magára az ember, vagy hajít félre, mint egy márkásabb darabot. - Persze! Nem csak látogatóba jöttem. Bár nem ígérem, hogy nem kell visszamennem soha, tudod, Andreának nincs most senkije, de itt lakom. Nem fogok napokra, hetekre, vagy még rosszabb, hónapokra lelépni többet. Megígérem! - Igen, valószínűleg vissza kell majd mennem, leróni pár fölösleges kört a férfivel, akihez visszavágyódom, bár az agyam azt súgja, helyesen döntöttem és jó, hogy leléptem. De nem hagyom magára a testvérem többé, abban biztos lehet. Ez az én életem, az én döntésem, az én kisöcsém, akiért még felelős vagyok, hiába múlt el tizennyolc éves, még nem nagykorú teljes egészében, meg aztán tőlem lehet huszonöt éves is, akkor is felelősnek érzem majd magam érte.

855 szó & öltözék & sziaöcsi Nappali 3053694531

•

Félálomban is kiveszem nővérem hangját. Azt a lágy, éneklős hangot, amit nagyon is imádok. Főleg mostanában, hogy anyu és apu nincs, különösen érzékeny a fülem rá. Ezért is gondolom, hogy hallucinálok, mert nem mondta, hogy hazajön és tudom, hogy sosem hazudna nekem. Viszont mikor leérek és meglátom, egyből elillan a szemeimből az álmosság és felvirul az arcom. Vigyorogva közelítem meg, pedig legszívesebben futnék a karjaiba. Mikor már ölelem magamba szívom az illatát. Annyira rég éreztem, bár azért néha-néha bementem a szobájába, hogy az ágyában aludjak, hogy érezzem. Sokáig nem is engedem el, nehogy a végén csak álom legyen és eltűnjön a karjaim közül, de mikor megbizonyosodtam róla, hogy valóban itt van, egyből kérdezgetni kezdem. A válaszára csak megforgatom a szemeimet.
- Azt sikerült. Nem gondoltam volna, hogy egyszer hazatérsz... Azt hittem, hogy inkább a saját emlékeid elől menekülsz ebből a házból... – Húzom el a számat, mert engem is mindennap kísért anya és apa emlékei. De úgy gondolom úgy a legkönnyebb megbirkózni vele, ha együtt élek ezzel a tudattal. De inkább nem is firtatom tovább ezt a témát, mert tudom, hogy érzékenyen érinti őt és engem is. Azt meg nem akarom, hogy a nővérem szomorú legyen, ezért is varázsolok vigyort az arcomra.
- Veled megyek, segítek elhozni! – Ajánlom fel a segítségem de csak azért, hogy szemmel tarthassam és megbizonyosodjak arról, hogy nem fog itt hagyni. Szükségem van rá, már elmondtam neki mikor olyan állapotban voltam, hogy teljesen összetörtem, de ha lehet inkább az erősebbik testvér szerepét próbálom betölteni. Viszont a mosolyom egyből eltűnik, mikor a rendes evészetről kérdez. Csak sóhajtok egyet.
- Ahjj már... Megint azt csinálod! – Vonom össze idegesen a homlokomat. Hát persze, hogy pizzán éltem, mit ettem volna. Főzni nincs erőm, mert régen mindig csak arra mentem be, hogy isteni illatok lengik be a konyhát. De tudom, hogy bármit mondhatok neki, úgyis fogja tudni, hogy neki van igaza, amit egyáltalán nem szeretek.
- Inkább mesélj, hogy van Andrea? – Nézek a szemeibe, miközben megfogom a kezét és a kanapé felé húzom őt, hogy leülve folytassuk tovább a beszélgetésünket. Csak ekkor sikerül újból végig pillantanom rajta és valami más, mint régen volt. Az öltözködésére rá sem ismerek.
- Mi ez a gönc rajtad? – Vonom fel egyik szemöldökömet, mert eddig mindig csinos ruhákban járt és adott a külsejére, most meg úgy néz ki, mintha a híd alól jött volna. A sok jó ruhája pedig ott van fenn a szobájában és mégsem igyekszik, hogy átöltözzön.
- Azért este itt alszol ugye? – Nézek rá, megint csak nagy kérlelő szemekkel, ha már itthon van, nem akarom, hogy valaki másnál aludjon, vagy még ma visszamenjen a cuccaiért. Megfogadom magamnak, hogy nem engedem el többet a nővéremet. Mindeközben piszkálom a nadrágját, emlékszem régen ezekhez hozzá sem nyúlt volna, most meg ez van rajta.

Edwin & Haven

Love makes a house a home

Csak néhány percig ücsörgök a nappaliban, mielőtt Edwin feltűnik. Csaknem könnyekben török ki, amikor megpillantom. Emlékeztetnem kell magam megint, hogy csak óvatosan, nehogy észrevegye a változást. Mindig aggódtam érte, de amúgy sosem voltam az az érzelgős fajta. Persze jócskán megerősödött a kapcsolatunk anyu és apu halála óta, de azért annyira mégsem, hogy bőgő masinává változzak, mert nem láttam egy ideig. Pedig legszívesebben a nyakába ugranék, s nem engedném el, amíg levegőért nem kapkod, de vigyáznom kell, hiába segített annyit Mira, vérprofi még nem voltam, bármilyen érzelem kiválthatta az átváltozást. Türtőztetem hát magam, s már a kanapé előtt állva várok, hogy ő tegye meg az első lépést. Sokáig nem is kell várnom, azonnal hozzám lép és körém fonja karjait, ami kicsit meglep, de szívesen fogadom, hozzá simulok, magamba szívom illatát, ami most sokkal intenzívebb, mint eddig. Nem csak a férfitusfürdő illata csap meg, de Edwin illata is, a halandóé, akiben könnyen kárt tehetek. Egy kis idő múlva elhúzódik, én pedig fellélegzem, még mindig félek, hogy erősebben szorítom meg, vagy a farkas felébred bennem, s kárt tesz benne. Álmosságtól és örömtől csillogó szemeim vigyorgásra késztetnek, rég voltam már ennyire boldog, felemelő érzés a sok edzés, gyakorlás, küzdelem után lehuppanni a kanapéra, és látni az öcsém örömteli mosolyát. Hiányzott, de most, hogy itt vagyok, csak most jövök rá, hogy jobban hiányzott, mint azt gondoltam. - Meglepetésnek szántam. Igazából hirtelen döntés volt. - Vagyis: láttam egy esélyt rá, hogy elszabaduljak a férfitől, akit gyűlölök, s akihez úgy kötődök, mint még soha senkihez. Közben mosolygok, mintha nem szó szerint elszöktem volna onnan. Zavaromban a szakadt nadrágom rojtjaival kezdek babrálni, és rájövök, hogy egyáltalán nem olyan ruha van rajtam, amit amúgy hordani szoktam. A rezervátumban egyáltalán nem számít, mi van rajtad, nem a külsőségek számítanak, mint itt a városban. Az én értékeim is igencsak megváltoztak azóta, hogy ott élek, bele sem gondoltam, mit kapok magamra. Egyszerű volt, csupán ami a kezem ügyébe akadt, felhúztam, az ing pedig már csak ráadás volt, hiszen ha kint mínusz harminc fok lenne, és hóvihar tombolna, akkor sem fáznék pólóban. S egyáltalán nem érdekel még most sem, az utcára is nyugodtan kimennék ezekben a göncökben. A magassarkú cipőkből elbúcsúztam abban a pillanatban, hogy La Pushba mentem, s még a csini ruhák sem hiányoztak, minden szebb, divatosabb darab az emeleti szobám szekrényében volt. Az öcsém kérdésére először nem is tudok mit felelni. Eltelik egy pillanat, mielőtt válaszolok. - Hát, a holmim nagy része még ott van. Valamikor el kell mennem érte, de ne aggódj! Veled maradok. Andreának már nincs szüksége rám, sőt, ami azt illeti, már elege is van belőlem! - nevetek, miközben Edwin arcába hazudok, bár ami azt illeti, a mondat utolsó fele nem hülyeség. Joseph ha tehetné, kiutálna a házból, vagy szó szerint kirúgna, de mivel ott a bevésődés, nem teheti meg. Csak megkönnyítettem a helyzetét, az pedig, hogy mit fog szólni hozzá, miután rájön, hogy nem megyek vissza, még a jövő problémája, vagy ha úgy tetszik, a holnapé. - Nem vagyok éhes. De merem remélni, hogy ettél rendesen, amíg távol voltam. Ugye nem pizza volt a reggeli és az ebéd is egyben? - kérdezem aggódva, kissé szúrós pillantással, mintha nem én hagytam volna magára, főtt kaja és anyai gondoskodás nélkül. Még mindig hibáztatom és utálom magam miatta, de tényleg nem volt választásom. Nem tudom, vajon mit gondolhat rólam, miért hagytam itt, mert normális esetben inkább a barátnőm rángattam volna ide, minthogy lelépjek az öcsémtől...

566 szó & öltözék & sziaöcsi Nappali 3053694531

•

Amióta nincs itthon a nővérem nem találom a helyem és mindennap azt várom, hogy apu vagy anyu hazaérjen. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy nincsenek és legszívesebben megölném azt, aki elvette tőlem őket. Pont ezért is lenne jobb, ha a nővérem itt lenne és nem hagyott volna magamra. Persze a barátnője érzéseit is meg tudom érteni, de nekem is szükségem van rá. A telefon beszélgetések, amiket néha el tudtunk ejteni, nagyon is megnyugtatott. A saját életemet élem, de annyira egyedül érzem magam, hogy már párszor kértem, hogy jöjjön haza. Mindig talált valami kifogást, miért nem lehet. Nem vagyok hülye, tudom, hogy a sok emlék miatt rohant el és kapóra jött, hogy a barátnőjének meghalt a bátyja. Csak sóhajtva lépek be az ajtón, ami annyira kihalt, mint egy elhagyatott szellemváros. Ahogy beljebb sétálok és visszaemlékszek arra, hogy eddig mindig anyu a konyhában sertepertélt, hogy nekem valami meleg ételt főzzön, apa meg a legújabb hírekről számolt be nekem, elönt a keserűség. Nagy űr van most bennem, talán ezért is feledkezek meg az ajtó bezárásról. Elvégre ez egy jó környék, itt nincsenek betörők. Lefürdök, de még mindig annyira csendes és hideg a ház, hogy kénytelen vagyok valamit bekapcsolni. Amíg szól valami addig is elkészülök, majd irány az ágy. Eleinte csak forgolódok, mindig így kezdődik és amikor már teljesen kimerülök, akkor sikerül elaludnom. Ez is mindig hajnali kettő felé sikerül. Ezért esik nehezemre felkelni másnap, pedig tudom, hogy ugyanúgy nap van. Most kivételesen ajtócsapódásra riadok fel, mire a szívem hevesen kezd el verni.
- Anyu?! – Fél álomban motyogok, majd kinyitva a szemeim, megdörzsölöm azokat, majd megrázom a fejemet. Mikor a nevemet hallom és azt, hogy a nővérem hangja, egyből mosoly kerül az arcomra. Hiába most keltem, akkor is annyira jó hallani a hangját. Először nem is hiszem el, hogy itt van, de kikászálódok az ágyból és lesétálok, hogy meglássam valóban ő az, vagy csak képzelődök.
- Szia! – Köszönök neki, majd meg is ölelem. Nem is engedem el, így nézek a szemeibe.
- Nem is mondtad, hogy hazajössz. – Vigyorgok, álmosan csillogó szemekkel és valóban boldog vagyok, hogy itt van végre mellettem. Annyira hosszú volt nekem az a három hónap, mintha három évre ment volna el.
- Ugye itt is maradsz? – Nézek rá nagy kérlelő szemekkel, nem bírnám ki, ha megint elmenne. Elég volt egyszer „elveszíteni”, nem akarom még egyszer. És addig is amíg nincs itthon, csak aggódok, hogy nehogy ugyanolyan telefon hívás jöjjön valamelyik rokonomtól, mint anyuéknál. Szeretném azt hinni, hogy végre ugyanolyan boldog család leszünk, mint régen. Én legalábbis ebben bízok, mert hiába veszekszünk és idegel ki az anyáskodásával, akkor is a nővérem, és akarom, hogy itt legyen mellettem, biztonságban.
- Éhes vagy? Kérsz enni? Bár nem tudom mi van itthon, de rendelhetünk is. – Rántom meg a vállaimat, ugyanúgy vigyorogva, mint amikor megláttam. Egyszerűen nem lehet rólam ezt lemosni, annyira boldog vagyok. És ezért sem akarom elengedni, mert félek, nehogy ez egy álom legyen. Viszont kezdek felpörögni, hiába az álmosságom.

Edwin & Haven

Love makes a house a home

Alig vártam a pillanatot, mikor végre megpillanthatom az öcsémet. Nem véletlen hát, hogy a szívem ezerrel ver, miközben a taxi a ház irányába közelít, a levegőt pedig hirtelen kapkodni kezdem. Mégis hogyan fogok az arcába hazudni? Elbúcsúzáskor még könnyű volt, de azóta eltelt három hónap. Három teljes hónap a kisöcsém nélkül, csupán telefonon kommunikálhattunk, de nem volt épp a legjobb a térerő kint a semmi közepén, ezért volt, hogy kilométereket kellett sétálnom, mire egyáltalán elértem telefonon, vagy csak üzenetet kaptam arról, hogy ő próbált hívni. Borzasztóan nehéz volt nélküle, de ez volt a helyes, még most sem bántam meg, hogy hallgattam Josephre. Aki nyilvánvalóan nem fog örülni neki, mikor megtudja, hogy elmentem. Épp, ahogy ő javasolta dühében: akkor léptem le, mikor nem volt otthon, de kijelentésével ellentétben, nem tüntettem el a nyomaim. Sőt, ott hagytam mindent, plusz egy levelet, miszerint visszatérek. Na, az talán kamu volt. Azok után, hogy eljöttem onnan, s hazajöttem, képtelen leszek magára hagyni Edwint. Egyáltalán mit fog szólni ahhoz, hogy egészen idáig nem jöttem haza? Azt semmiképp nem tudhatja meg, hogy Andrea nem is létezik, illetve hát létezik, csak épp nem halt meg a bátyja, hiszen nincs is neki. Boldogan éli az életét, miközben én azt játszom a testvérem előtt, hogy borzasztóan szenved, és szüksége van rám, hogy a rezervátumba költözött csak azért, hogy rendbe tegye a dolgait, és New Yorktól nyüzsgő városától távol élje életét. De még a hazugság sem számít, csak így óvhattam meg őt magamtól. Bármit is fog szólni, lenyelem a békát, bocsánatot kérek, ha kell, és mosolygok, mert végre itthon vagyok. A házban, ahol időnként még érzem anyu parfümjének illatát, ahol mindig belebotlok apu egy nyakkendőjébe, amiket mindig szanaszét hagyott a házban. Fájó emlékek, amikre mégis szükségem van, hogy önmagamnak érezzem magam, főleg a történtek után. Távol akartam lenni La Pushtól, ahol csak négy lábon futkosó, újonc farkasként ismernek. Furcsa módon a szívemhez nőt az a hely, bár nem épp Joseph miatt, a húga sokkal inkább segített abban is, hogy megkedveljem a rezervátumot, ahol valamiért minden farkas otthonra talál. Csodálatos kis hely, az biztos, de semmi sem érhet fel ezzel a házzal, ahol tömérdek emlék csap az arcomba, akárhányszor belépek az ajtón, vagy bármelyik szobába. Ahogy megáll a kocsi, azonnal a fickó kezébe nyomom a pénzt, ami kicsit több a kelleténél, de nem akarok ott ülni, amíg visszaad belőle. Kipattanva a hátsó ülésről azon nyomban a bejárati ajtóhoz rontottam, kicsit még morogtam is az orrom alatt, amiért nem volt zárva. Sóhajtok egyet és igyekszem nem úgy bevágódni, hogy azonnal belekötök az öcskösbe. Az előszobába lépve rögtön bekukucskálok a nappaliba, de nincs ott sem, már kezdek aggódni, amikor eszembe jut, hogy jobb, ha kontrollálom az érzelmeim, mielőtt még túlzottan belelovalom magam, s kiakad a farkas-mérő. Semmi kedvem nem volt elbujdokolni a hátsó udvarban, abban bízva, nem látnak meg a szomszédok, vagy ha mégis, egy óriási házőrző kutyának néznek. Na, inkább nem. - Itthon vagyok! - kiabáltam el magam, s eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha a szüleim puffogva lejönnének az emeletről, s leszidnának, hogy miért nem szóltam, hogy most jövök haza, hiszen ők már annyira aggódtak. Elszomorít, ugyanakkor erre is ugyanúgy szükségem van, mint az illatra, vagy a szanaszét hagyott nyakkendőkre. - Edwin! - kiáltottam hangosabban, mikor nem jelenik meg. Talán alszik... Addig is lerakom a táskám, amit magammal hoztam, és leülök a kanapéra. Még az is sokkal kényelmesebbnek tűnik ennyi idő után, kényelmesebbnek, mint a Kenward házban, pedig azzal a szófával sem volt semmi gond. Az otthon számomra ott van, ahol az öcsém, s ez sosem fog megváltozni, egy pasi miatt sem.

590 szó *

•

**Ajánlott tartalom**

» Nappali
» Nappali

Nappali

Nappali

Similar topics

Similar topics