Hogy miért kötök ki én mindig Kenward mellett.... ha buzi lennék, még érthető okom is lenne rá, de megnyugtatok mindenkit, nem vagyok az. Talán, mert ő is annyira akarja Alicet, mint én? Nem... ez túlzás, ő nálam sokkal jobban akarja, hiába a húgom, nem sikerült még olyan érzést magamba itatnom, ami miatt rögeszmémmé válna, és talán ez így is van jól, mivel fogalmam sincs, mi lesz, ha találkozunk, tényleg nem tudom, mire számítsak, hisz még mikor ember volt sem beszéltünk.
Nem úgy, mint vele, akinek épp betörni készülök a házába, jó ez erős túlzás, de a kopogás már rég kiment a divatból nem? Hát nem... legalább is szerinte nem, engem meg nem igazán érdekel. Kedvenc időtöltéseim egyike, hogy az idegeire menjek, komolyan, mintha még mindig valami rossz kamasz lennék, pedig egy ideje már nem, persze ez is csak az én szemszögem.
- Le baszki, sorry a kopogás már rég nem menő- vigyorgok rá fölényesen, hátha hozzám vág valamit. Nem, nem vagyok mazochista, csak tényleg arról van szó, hogy szeretem húzni az öreget, akinek láthatólag most sincs valami hű de jó kedve. Bár ritka számba megy, mikor van, legalább is... szerintem, vagy lehet így a normális? Azt kétlem. A fejéhez vágnám szívesen, hogy dugnia kéne egyet, de nem teszem, tudom, hogy az már túlzás lenne, de azt is, hogy igaz. Mindettől függetlenül megértem, hogy így méreget, sőt már-már azt várom, mikor mondja, hogy takarodj, vagy csak szimplán kirúg innen.... szó szerint.
- Egy ideje- vonom meg a vállam, de a hangom elkomorul. Most mondjam, hogy tök happy, hogy a húgom vámpír lett? hogy ha nem figyelek, könnyen lehet, hogy őt szaggatom szét? Hogy undorodnom kell tőle, holott nem akarok? Igen, ez így tényleg nem csodás. De hát az élet már csak ilyen elbaszott nem? Csodálkoznék azon, ha valami jó is történne velem, ja nem, mert a kurva disszonancia miatt még az is fájna. Ledobom magam vele szembe, majd ezer wattos vigyort szegezek rá.
- Egész Párizsban nem látsz annyi kurvát, mint amennyi a Vatikán előtt van- kezeim összekulcsolom a nyakam mögött, és úgy meredek rá. Nem ítélem el Isten szolgalelkű fehér népeit, sőt.... velük még ki is jövök, már egy ideig biztos.... kötöttség... kinek kell az?

El nem hiszem, hogy képes vagyok utána menni. Pedig megfogadtam... megint. Az évek során nem egy alkalom volt, mikor lemondtam arról, hogy próbálok beszélni a húgommal, végtére is minek? megvan a saját élete, ahogy nekem is, és eddig sem okozott nagy gondot, hogy ügyeljek arra, ne kereszteződjön a kettő. De Kenward kitartása nem engedte, hogy én is csak úgy leszarjam az egészet, pedig megtehetném, nem is lenne nehéz, mert minden mással ezt teszem.
Elhúzom a szám, Forks jellegzetessége az a mennyei aroma, amit vámpírok lövellnek ki magukból, a gyomrom felfordul ettől. Ha csak bele gondolok abba, mindjárt szembe találom magam "apám" önelégült vigyorával, kedvem támad visszafordulni. Úgy van, nem egyszer játszottuk már le ezt, és nem egyszer húztam el tőle nemes egyszerűséggel, mégis mindig nála kötök ki, hogy miért... az egy marha jó kérdés. Ahogy az is, hogy ő miért nem rugdosott ki eddig, de ezek felett a részletek felett mi elsiklunk, ő is tudja, én is tudom, hangoztatni meg minek.
A Cullenház előtt elhaladva megállok egy pillanatra, majd gyors fejrázás után, folytatom az utam La Push felé. Tudom, hogy ott van, már volt alkalmam megjegyezni az illatát, ezért is nem lassítok. Két hónapja volt, hogy Seattleben megálltam, és búcsút intettem neki... megint. Két rohadt hónapot töltöttem egyedül.... ami azért nem volt olyan rossz, sőt.... de elég volt, hogy megint megjöjjön az eszem. Végtére is a húgom, mit számít ha vámpír.... legalább él nem? Persze hiába gondolok erre, nincs garancia arra, ha meglátom, nem rontok neki, mert ezek az elcseszett ösztönök ezt súgják.
- Micsoda mennyei aroma van erre, nem?- nyitom ki az ajtót, miközben a hangomból a már profivá fejlesztett gúny csöpög. Igen, ez nálam annyit tesz, hogy Hello, tudom, hülye voltam, és megint neked volt igazad, így visszajöttem, csak hogy.... ezt én nem fogom kimondani, egyrészt, mert felesleges, hisz ő is tudja, másrészt, mert nem.
- Komolyan.... az, hogy Aliceből vámpír lett... az egy dolog, de muszáj az összes többi rohadékot is elviselni?- dőlök neki az ajtófélfának zsebre vágott kézzel. Persze azért a kriptaszökevényeknek is van hasznuk, amíg ők léteznek, én sem unatkozom, de akkor is.... lehetnének már kevesebben.


// Bocsi így elsőre csak ennyi telt tőlem //

Sosem szerettem a modern kütyüket. Nem azért, mert sík hülye lennék és nem tudnám kezelni azokat, francokat. Gyorsan tanulok, alkalmazkodom, ezzel nem lenne baj, mindössze a magyarázat nem áll egyetlen szónál többől: feleslegesség. Minek nekem IPod, laptop, notebook, digitális kamera, meg más csúcs szuper hipermodern vívmány? Megjegyzem a feltalálásuk és fejlesztésük során az alkotó nagyon unatkozhatott, ennyi szabadidővel baszki... Na mindegy, ott tartottam hogy nekem eszem ágában sincs birtokolni ilyesmiket, max ha azt akarom kipróbálni mekkorát csattannak a falon és hány darabra törnek közben. Ennyi. Viszont egy kis vackot mégsem törnék szét soha, vagy ha mégis, akkor a sim-kártyát megmenteném belőle, hogy új készülékkel próbálkozzak. Ez a kis szutyok egy mobiltelefon, ami arra szolgál, hogy jelet adjak magamról, hogy még élek, létezem, nem vesztem el és efféle faszságok. A húgom adta, aki nem mellesleg megint berobbant az én kis világomba, mely most koránt sem nevezhető sem nyugodtnak, sem cukormázasnak. Eddig sem volt az, már az idejét sem tudom mikor voltam boldog, túl rég volt már és túl fájdalmasak a szép emlékek. Gyűlölöm a világot, megvetek mindent és mindenkit mióta megpillantottam egy árnyat a múltból, s nem tudom hová tenni, nem tudok mit kezdeni vele és ezzel az egész rohadt helyzettel. Legszívesebben eltolnám a biciklit a világ végére, minél messzebb, annál jobb alapon, de mégsem megyek sehová, mert amellett, hogy fáj minden lélegzetvételem, mégis reményt ad a nő jelenléte. Vámpír lett belőle, a legellenszenvesebb, legtaszítóbb faj tagjává avanzsált, inkább halt volna meg szépen, ám emberként, mintsem vértől függve létezzen e világon, de öröm az ürömben, hogy mégis elfogadható az életvitele, nem vörösek a szemei, nem ragadozóként pusztít. Így egy fokkal, mondom talán egy fokkal elviselhetőbb a gondolat. Nem megyek vele sokra, Bethet látom benne ahányszor rápillantok, ha lecsukom a szemeimet az ő arca jelenik meg előttem. Napok óta nem eszem, nem alszom, pusztán farkas alakomban tépem szét a mozgó vadakat, meg az erre tévedő vámpírokat. Kettőt gyűrtem le Forksban és környékén, éles karmaimmal és mindent szétszaggató fogaimmal marcangoltam halálra a nyomorultakat, mégsem érzek semmit. Se megkönnyebbülés, se kárhozat, semmi az ég adta világon. Valóban üres porhüvelyként létezem már csak, várom a megváltást, azt az erőt ami megszabadít, felemel és véget vet mindennek. Vajon eljön ez a pillanat valaha? Ez barátocskáim, ez a leghőbb kérdés.
Most sem leledzek máshol mint az erdő, fél órája még bestiaként robogtam végig a peremvidéken - ha lehet így nevezni a láthatatlan vonalat ami elválasztja La Pusht mindentől. Elfáradtam, kedvem s energiám pont olyan megkopott mint egész mivoltom, ledobtam magam a szétszórt ruhák mellé, némán figyeltem a holdat. A gondolatoktól nem tudok szabadulni, pedig kurvára jó lenne ha egyszerűen kikapcsolhatnám magam, nem éreznék, nem emésztené semmi a bensőm. Nincs szerencsém, úgy tűnik a sors keze rendesen tarkón baszott és életem végéig szenvedhetek miatta. Mira jut eszembe hirtelen, az, vajon mit csinálhat most, s az, mikor fog megint besokallni. Nem lepődnék meg, de igazából azt csodálom mennyire kitartó velem szemben, pedig nincs oka a bizakodásra. Sosem voltam jó testvér, jó bátyja, gondoskodó családtagja. A távolból mindig figyeltem őt, de annyira elvakítottak saját gondjaim, hogy egy idő után már nem érdekelt ő sem. A magam módján ettől függetlenül szeretem őt, de érzéseket nem tudok kimutatni felé, mert nem tudom hogy kell. Teljes ellentétem, míg én nem látok mást a poklon kívül, ő megtalálja azt a szelet mennyországot ami jár neki, talán féltékeny vagyok, talán örülök, hogy legalább ő boldog. Megérdemli. Darabjaira tépném azt aki bántaná, ha csak egyetlen haja szála görbülne kiirtanám az egész kibaszott várost. Érte még bármire hajlandó lennék, viszont ha jó szót, vagy ölelést vár... Azt már nem tudom megadni neki. Különös lény vagyok azt meg kell hagyni, ha megint elhagyna látszólag nem jelentene sokat, ám még egy ilyen lelketlen szörnyetegnek is sokat jelent, ha van valaki, akire számíthat. Agyon aggódja magát, sokszor az idegeimre megy, nincs türelmem, veszekszünk, megbántom, ebből áll az egész szaros kis kapcsolatunk. Rengeteg alkalommal sajnáltam őt, de bocsánatra ne számítson. Ilyen vagyok, változni nem tudok.
A telefon mellettem rezegni kezd, úgy látszik húgom megérezte az emlegetést. Sóhajtok egy mélyet, sokáig hagyom, hogy a mobil zörögjön magában, az államon dörzsölöm a több napos borostát, a homlokomon mély barázdák ülnek. Végül csak odakapok és a fülemhez emelem az aprónak tűnő tárgyat, egy másodperc múlva Mira lágy hangja csendül fel. Senki nem hív rajta kívül a második keresztnevemen, már már fura hallani, nélküle el is felejteném a saját nevem. Pf. -Aludnod kellene már Mira. -Nem felelek a kérdésére, semmit nem változtat ha tudja hol tartózkodom. Nem vágyom társaságra, nem vágyom arra, hogy így lásson. Elég ha hallom, hogy suttog, mert másképp a hangja remegne. Jobban ismerem mint saját magamat, nem kell itt lennie, szinte látom magam előtt a kétségbeesett tekintetét. -Mondtam már párszor, nem kell féltened. Nagyfiú vagyok, te pedig önálló, független nő, aki nincs hozzám kötve. Keresned kellene valami hobbit amivel elfoglalod magad, vagy mást kiszemelni aki után aggodalmaskodhatsz. Mondjuk olyat, akit érdekelsz is. -Az övével ellentétben az én hangom semleges és töretlen. Ha valakit szeretek azt elűzöm magam mellől, elég ha én szenvedek, nem kell társ hozzá, egyedül jobb buli. Nem akarom, hogy Mira sírva meneküljön el, de mit ér mellettem? Mindketten tudjuk a választ. Én elviselem ha többé nem látom, neki pedig jobb lesz nélkülem. Ideje végre élnie, de amíg ennyire kötődik hozzám, maximum csak elsorvad...