Furcsán fog hangzani, de Samantha jelenléte biztonság érzetet ad. Mindez azért vicces, mert pont az ő hibájának köszönhetően lesz egy maradandó heg a bokámon. Pontosítva a kettőnk hibájából. Két szerencsétlen balfasz, akik rosszkor vannak rossz helyen vagy pont fordítva jókor jó helyen. Megnyugvást érzek mellette és már a félelem se járja át a testem. Hülyeségnek tartom, hogy valakinek pár perc alatt sikerül elnyernie a bizalmam, de azt hiszem pontosan ez sikerült Samanthanak. Nem tudom mindez, hogy lehetséges, de hiába is tagadnám ennek az ellenkezőjét, hisz már most a problémáimról beszélek előtte. Sokan azt mondanák, hogy csak kíváncsiak a másik véleményére, de nálam ez nem jellemző. Véleményt csak attól kérek, akinek tényleg megfontolom a tanácsát. Vad idegen sose fogja elérni nálam ezt a hatást. Samantha vajon minek számít az életemben? Vad idegennek nem könyvelhetem el, hisz már a nevét is tudom. A barát szó azonban túl erős lenne pár percnyi ismeretség után. A legmegfelelőbb leírás a kettőnk kapcsolatára talán a kedves és fura ismerős lenne. Ennél jobban le se tudnám írni. Fura, hisz minek, ha nem ennek nevezzem a találkozásunk körülményeit és kedves, mert már most látom a szemében, hogy őszinte és az igazat mondja.
- Ha nem lenne, azt hiszem már én sem lennék. -
A szám szegletében ott van a mosoly, mikor ezt mondom, de tisztában vagyok azzal, hogy amit mondtam erős lehet mások számára. Ennek ellenére igaz. Ha nem lenne Tom, aki tartja bennem a lelket és mindig mellettem van már réges-rég kudarcot vallottam volna.
Mindenképp a szívedre hallgass, Lilian. Nem élhetünk örökké, szóval használd ki az időt, és csak azt tedd meg, amit szívesen tennél.
És megkaptam a választ, amiben reménykedtem. A szívem hevesebben kezdett verni és tudtam, hogy ezek után előtérbe akar kerülni. Bár egyetértettem Samanthával, attól még féltem.
- Tudom, hogy mit akarok, de azzal a döntésemmel mindent tönkretehetek. Ha a szívemre hallgatok, annak következményei lesznek, az életem tetőstül felfordul.-
Ne kérdezzétek, hogy mindezt miért pont Samanthával osztom meg és, hogy mi ez az őszinteségi kirohanásom, mert én se tudom. Csak jönnek a szavak egymás után és időm sincs azon gondolkodni, hogy érdemes-e mondatokba foglalni.
- Azt hiszem jobb, ha megyek. -
Jelentettem ki komoly arccal.
- Ahogy nekem, neked is meg van a magad problémája. Nem hiányzik neked az, hogy itt fárasszalak a sajátommal. -
A kezemet szorongattam é próbáltam leplezni a zavaromat. Amint felálltam a padról éreztem a fájdalmat a bokámban. Összeráncoltam a szemöldököm és egy felszisszenés közepette teljesen ráálltam.
- Örülök, hogy megismerhettelek Samantha. Ha úgy akarja a sors még találkozunk.-
Miközben ezt mondtam végig a szemébe néztem és őszinte mosoly tündökölt az arcomon.
- Vigyázz magadra! Szia. -
Ezzel hátat is fordítottam és, mint a kis bicebóca elindultam abba az irányba, ahonnan érkeztem is. Ha Samantha nem állít meg a központba megyek és keresek egy taxit, majd hazamegyek a gondolataim össze kuszaságában.

- Mindennél többet ér, ha számíthatsz valakire. - hangzik el a bizonyos mondat, mire széles mosoly terül szét arcomon, és jó néhány másodpercig fent is marad. Aztán felsóhajtok, kissé lemondóan talán, de már nincs is nyoma az előbbi elkeseredettségemben, és szomorúságomnak. Még kissé zavart vagyok, de időt kell adnom magamnak, ahogy mindig is szoktam az ilyen helyzetekben. Számíthatok az egész családomra, beleértve Cameron-t is, aki talán most nincs mellettem, de bízhatok benne, még az életem is képes lennék őrá bízni, ez pedig nagy szó minden olyan személynél, aki nem képes megbízni akárkiben lépten-nyomon.
Sokkal nyugodtabb vagyok, mint mikor összefutottam a lánnyal, és megsebesítettem, s most már őrültségnek tűnik még nekem is, hogy darabokra törtem azt a vázát, de muszáj volt valahogy levezetnem az ingerültségem. Az már megint más tészta, hogy nem fogom tudni hova rakni a virágaimat... Hangosan szusszantok egyet erre a gondolatra, de sebaj, majd beszerzek egy másikat, nem pont egy váza miatt fogok aggódni, eddig se tettem. - Igazad van, ez a világon a legfontosabb. Talán neked is van ilyen fontos személy az életedben? - kérdezek rá finoman, és csak remélni tudom, hogy van kire számítson, hogy tudja milyen érzés, mikor feltétel nélkül bízhat valakiben, vagy valakikben. Aggódom a lányért, még én is képes vagyok efféle, és ehhez hasonló érzelmekre, de talán ebbe most egy kis bűntudat is benne van, s még annál több együttérzés. - Tombolnak bennem a érzések. Igen. Határozottan együtt tudok érezni vele, a gond csak annyi, hogy míg benne csak az érzelmek tombolnak, nekem meg kell birkóznom a vérszomjammal is. Nem könnyű, ezt állítom, de nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja. Emberként feladtam, túl könnyen akartam véget vetni a zűrzavarnak, de most tisztán látok. - Mindenképp a szívedre hallgass, Lilian. Nem élhetünk örökké, szóval használd ki az időt, és csak azt tedd meg, amit szívesen tennél. - vállat rántok, felé fordulok, és szívből elmosolyodom. Nem a teljes igazság, amit neki mondtam, de egy ember... A halandók nem élnek örökké.

Mostanában tényleg minden a feje tetejére állt. A pasik az őrületbe kergetnek és úgy tűnik sehol nem találok nyugalmat. Jelen esetben talán jobb is. Sőt! Mondhatni szerencsés vagyok. Csak egy seb a lábamon, ami még csak nincs is mélyen. Megúsztam ennyivel. Sötét van, éjszaka és ilyenkor veszélyes az utcákon kóborolni. Győzködtem is magamat, hogy fogjak egy taxit és menjek haza, de valami azt súgta még ne. Talán meg kellett ismernem ezt a lányt. Hiszek ebben. Elvégre miben higgyek? Ez nem lehet puszta véletlen. Ahogy a Tom iránt szerelmem sem. Miket beszélek. Szerelem? Szerelem. Talán tényleg az, de akkor mit érzek John iránt? Ő mit jelent számomra? Tudom, hogy nem közömbös és azt érzem szeretem, de másképp, mint Tomot. Kötődök hozzá, mert már annyi ideje annak, hogy összejöttünk. Utólag visszanézve naiv voltam, hogy azt hittem működhet a Johnnal való kapcsolat. Azt hittem képes lesz miattam leszokni a drogról és a piáról, de nem. Nem azért, mert nem szeret. Egyszerűen csak az élete részévé vált a drog és nem hajlandó lemondani róla. Ha le is akarna, nem tudna. Már nem! Be kell látnom, hogy én sem tudok segíteni rajta. Míg ő segít a karrieremet felfelé vinni, az idő alatt én semmit nem tehetek az ő érdekében. Nem tudok segíteni a problémáin. Ez így nem fer! Muszáj lesz szakítanom vele. Azt hiszem döntésre jutottam. Vagy mégse. Nem tudom, ez olyan nehéz, hogy miközben ezen gondolkodom az egész fejem zakatol. Mondják sokan: Dönts! De kérdem én: Szívvel vagy ésszel? Ez a nem mindegy! Samantha szavai visszatérítenek a valóságba, amit nem is bánok. Halvány mosollyal az arcomon hallgatom végig.
- Mindennél többet ér, ha számíthatsz valakire. -
A szívem erre a mondatomra hatalmasat dobbant. Tom jutott eszembe és a vele együtt töltött idő. A barátságunk és a mostani zűrzavar, ami kettőnk között kialakult. Egy pillanat alatt könnybe lábadt a szemem, de erőt véve magamon visszatartottam a könnyeim.
- Tombolnak bennem a érzések. Samantha! - szólítom meg egy mosoly kíséretében.
- Ha döntened kéne a szíveddel vagy az eszeddel tennéd? - az arcomról eltűnt a mosoly. Felváltotta a komolyság. Szemeim is a kíváncsiságtól csillogott és belül reménykedtem, hogy a megfelelő választ kapom.

[ ne haragudj, hogy ilyen sokat várattalak. :/ ]

Az avar zörögni kezd körülöttem ahogy feltámad a szél, de a környezettel ellenben én nem változtatok a helyzetemen. Csak állok némán a fák között, a torkom már-már sajog az éhségtől, és úgy érzem, mentem szétrobban a fejem, ha tovább kell megbirkóznom ezzel az egésszel. Nem nekem való a vámpírlét, nem vagyok én erre képes, gyenge vagyok, olyan erőtlen, hogy jobb lett volna, ha tényleg véget ér az életem. A levelek csak úgy röpködnek körülöttem, míg én majd' beleőrülök a vér utáni sóvárgásba. Anne nem messze tőlem egy nagy fenyő takarásában talált menedéket a naptól, és a pillantásomtól. Próbál olyannyira magamra hagyni, amennyire csak biztonságos jelen állapotomban.
Egyszer csak mögém suhan, kezét megnyugtatóan a vállamra teszi. - Koncentrálj, Samantha! - búgja anyai szigorral, és én a szememet forgatom. Hogyan is tudnék koncentrálni egy büdös négylábú, patás, szökdécselő gombszemű állatkára, mikor megőrjít a szomjúság, és a torkom valósággal kettéreped a kíntól, míg lelkem önbecsülésemmel együtt a levelek és a por alatt hever, méghozzá összetiporva? Vérre vágyom, emberi vérre, és nem holmi büdös növényevő dög zamatára!
De Anne nem hagyja, hogy ilyen könnyen feladjam, nem enged szabadon, segíteni akar, és fog is, ha akarom, ha nem. Mert tudja, hogy nem szeretnék gyilkossá válni, és még ha most azt is mondom, hogy még mindig inkább fogok embervéren élni, mint diétázni és vegetáriánust játszani, ő jól tudja, ez nem komoly, csak összetörve érzem magam, s könnyíteni akarok a lelkemen, a helyzetemen, az egész életemen. Megszorítja a vállam, és hátrál két lépést, de nem megy vissza az árnyékba, velem együtt nagyon a napfényben, és támogat szótlanul.
Keserűen elmosolyodok, mikor vége szakad a kis visszaemlékezésemnek, és el se hiszem, hogy ennyire jól kezelem most ezt az egészet. Cole-lal való beszélgetésem láthatóan jót tett, általában ilyenkor, mikor rám tör egy emlék, kiakadok, dobálózok, csapkodok, üvöltözök, kitöltöm a mérgem másokon, és nem bírok megmaradni a hátsómon, míg most itt ülök egy most megismert lánnyal, aki miattam sérült el, és képes vagyok arra, hogy mély levegőt vegyek, és lenyugodjak. Wow!
Látom Lilian arcán, hogy frusztrált, tanácstalan, s lerí róla, hogy megannyi gonddal kell megbirkóznia jelen pillanatban. Aztán megtudom az okot, miért ide jött, és elismerősen bólintok, egy fintor kíséretében persze. - Nem, ezt meg tudom érteni, én is ezért jöttem. És igen, egyikünk sem talált magányra. Talán jobb is így... - vonom fel szemöldököm, és lágyan elmosolyodom, de le se tagadhatom, hogy szomorúság bujkál szemeimben. Egyikünk sem azért jött ide, mert baromi jó kedve van, és ez azért egy kis alapot ad a hangulatnak, ami köröttünk lebeg. - Kísért a múlt, nem találom a helyem a nagyvilágban... Ez gyakran előfordul. Kell pár nap, míg lenyugszom, aztán minden megy tovább, mintha soha semmi bajom nem lett volna. Ez már csak így van, de megnyugtat a tudat, hogy van aki még ebben a rémes állapotban is kiáll mellettem, és ott van nekem. - vigyorgok szélesen, és kellemes bizsergés fut végig az egész testemen, ahogy arra gondolok, nemsokára hazatérek és a megszokott környezetben lehetek.

Bemutatkoztunk, mosolyogtunk, felidegesítettük, majd kisegítettük egymást. Mi ez, ha nem egy barátság kezdete? Nincs olyan barátság, ahol elmaradna a veszekedés, civakodás. Mindig van valami galiba, ami miatt egymás hajába lehet kapni. Persze mindez nem az első találkozáskor szokott előfordulni. De miért is lepődök meg azon, hogy velem pont így történt? Mostanában amúgy is vonzom a bajt! Pasik, szerelem, megcsalás, barátság .. Üvegszilánk?! Azért el kell ismerni nem egy szokványos nap leírásához tartozik. Samantha kérdésére elmosolyodom, majd felé fordulva próbálok egy épkézláb mondatot összehozni.
- Ha te azt tudnád .. - Sóhajtok fel, nem leplezve azt, hogy minden bajom van. Kérdőn rátekintek és az arcát fürkészve eldöntöm, hogy az igazat fogom mondani. Elvégre miért hazudjak? Mi hasznom lenne belőle? Válaszolok helyettetek is: Semmi!
- Hülyeség, ha azt mondom kerestem egy helyet, ahol egyedül lehetek? - Teszem fel a kérdést annak ellenére, hogy most már tisztában vagyok azzal nem ez volt a legmegfelelőbb hely a nyugalomra. Ennek a gondolatnak hangot is adok.
- Végül persze kiderült, hogy nem is vagyok annyira egyedül. - Mosolyodom el, hogy tudja nem megvető szándékkal jegyeztem meg az előbb hallottakat.
- Na és te? Mi késztetett arra, hogy összetörj egy egészen csinos kis vázát? - Tekintetem az egyik nagyobb szilánkdarabra téved és egy pillanatra ott is időzik, de végül újra Samanthára nézek várva a reakcióját.

Igyekszem, tényleg nagyon igyekszem, hogy pozitívan fogjam fel a szituációt, és ne ostromoljam magam, hisz' Anne is mindig erre tanított. Meg kell próbálni kizárni a keserű önutálatot, és inkább jót cselekedni. Ettől érezhetjük magunkat embernek, normálisnak, még úgy is, ha a természetfeletti világ részesei vagyunk. Ő úgy tartja, attól még, mert kaptunk egy bizonyos sorsot, nem feltétlen kell élnünk vele, nem kell szörnyetegeknek lennünk, mert az úgy van megírva. Ebbe teljesen egyet értek vele, s nem csak azért, mert ő tanított engem, vagy a többieket... Azért viselkedünk úgy, ahogy, mert mi ezt az életet szeretnénk. Bármennyire is anyáskodik felettünk, vannak egyéni döntéseink, nem más mondja meg, mit és hogyan tegyünk. Talán képtelenségnek tűnik, de igenis sikerrel jártunk, első évem volt csak borzasztóan nyomasztó, egyetlen ember vére tapad kezeimhez, de kijelenthetem, hogy megváltoztam, nem uralkodott el rajtam a bennem lakozó szörny, ez pedig valami elképesztő büszkeséggel tölt el.
Ugyan késztetést érzek, hogy ismét a tenyerembe temessem az arcom, mégse teszem, erős maradok, és csak várok a lány reakciójára. Meghökkenek, mikor nevetést hallok felőle, valóságos sértett arckifejezéssel meredek rá, nyelvem hegyén vannak a gorombánál gorombább szavak, de aztán mégsem mondom ki őket. Helyette inkább csak én is nevetek, keserűen, nem valami vidám csengéssel, de mégis nevetek. Szánalmasan festhetek itt ücsörögve, az előbb még kezeimbe temetett arccal... És az igazság az, hogy kétszer olyan pocsékul vagyok ott legbelül, mint amilyennek ez a lány, vagy bárki más láthat most. Viszont ha bunkóság, ha nem, megnyugtat, hogy nem én vagyok az egyedüli lény itt, aki nem találja a helyét, vagy csak szimplán rossz napja van. Nem érzem magam olyan nyomorultnak, és ez segít, nem is keveset.
miután megtudom a nevet, teljes mértékben felegyenesedek, beletúrok a hajamba, és csillogó szemekkel pislogok újdonsült ismerősömre. Örülök, és nem azért, mert megismertem egy új embert, inkább csak amiatt, hogy sikerült ellenállnom a vérnek, még ilyen rémes állapotban is. - Samantha Devin. - követem a példáját, és én is elmormolom a nevem, méltóságteljes ejtek ki minden egyes betűt, és közben mosolygok. Annál őrültebbnek már úgysem tarthat, mint amit most gondol rólam. Vagyis, csak remélni tudom. - Mond csak, mit keresel itt ilyen kései órákban? - fintorgok, mert eszembe jut az előbbi kis balesetünk, amit valószínűleg megelőzhettünk volna, mondjuk ha ő nem jön ide ilyenkor, én meg tudok uralkodni magamon.

Eltekintve attól, hogy mennyi problémám akad mostanában a mai nap viccesre sikeredett. Feltételezhetnétek, hogy mindezt óriási iróniával jegyzem meg, de mindenki meglepetésére azt kell mondjam: Nem! Csöpp irónia se töltötte meg hangomat. Ráadásul pont a baleset az, ami eltereli a gondolataimat Tomról. Foglalkozhatok a fájdalommal, ami végre nem a szívemet nyomja. Mennyivel jobb érzés, hogy nem a szívem zakatoló, őrjöngő üvöltésével kell foglalkoznom. Marad a bokámon lévő már átkötözött seb égető fájdalma, ami egyre csak enyhül. Akarva akaratlanul is mosolyra húzódik a szám, amikor a szemem elé tárul az eddig még ismeretlen lány ölbe borulós jelenete. Amikor kezeibe temeti arcát egy halk kacajt is megengedek magamnak. Vicces, ahogy szenved. A nevetésem, mégse rosszakaratból jön, még ha ő úgy is gondolná. A nevetésem mindent jelent, csak nem megvetést. Legegyszerűbb lenne, ha azt mondanám a szenvedése megnyugtat, hogy nem csak én küszködök problémákkal. Megnyugtat, hogy ebben a k*baszott világban nem én vagyok az egyetlen, aki nem találja a megoldást a problémáira. Kérdésére nem válaszolok, hisz maga a szituáció, amibe keveredtünk elárulja, hogy ez tényleg nem a mi napunk.
- Lilian. Lilian Darcy.- Nyögöm ki félelem nélkül a teljes nevem. Elvégre mi történhetne? Kétlem, hogy egy őrült gyilkos lenne. Ha még is, akkor maximum hozzám vág még egy vázát.
- Na és téged, hogy hívnak? - Teszem fel a szokásos kérdést, a hangom mégis érdeklődést mutat felé. Elvégre ki, ha nem én lennék kíváncsi a megsebzőm nevére. Sőt! Az elmémet már megszállták a róla kialakult képek és a kíváncsiságomból áradó kérdések. A legjobb módszer más problémájával foglalkozni, addig se gondolsz a sajátodra!

Nem épp kellemes dolog belegondolni, hogy én, mint ragadozó vámpír, az imént sebeztem meg egy ember. Még akkor is csalódtam magamban, ha nem haraptam meg, így is fájdalmat okoztam neki, holott ő nem tehet arról, hogy össze vagyok zavarodva. Olyan érzés kerít hatalmába, amit már nagyon rég nem éreztem, igyekszem kiszorítani a gondolatokat, nem akarok arra a napra gondolni. De hogy is felejthetném el?
Csak egyszer ízleltem embervért, az viszont mindent elsöprő volt. Anne nem akarta elmondani senkinek, meg akarta tartani magának a titkot, és biztatott, hogy így jobb lesz nekem, nem fogok annyit szenvedni, de én azt akartam, hogy tudják, mit követtem el, ne akarjanak velem példálózni később, vagy rólam példát venni. Így éreztem tisztességesnek, és nem akartam, hogy hazudnom kelljen a szeretteimnek, akik körül vesznek, és mentőövet nyújtanak a nehéz pillanatokban. Annak a lánynak nem szabadott volna meghalnia, fiatal volt még, és én elvettem tőle az összes lehetőséget, amit az élet nyújthatott volna neki, porrá zúztam az álmait, és a másvilágra taszítottam. Nem volt helyes, sőt, egyenese visszataszító volt tőlem, gyűlöltem magam, még a mai napig nem békéltem meg a gondolattal, s talán soha nem is fogok. Utáltam magam abban a néhány hónapban, akárhányszor csak tükörbe meredtem, vörösen izzó szemeimmel néztem farkasszemet, nem bírtam elviselni a tudatot, mit tettem. Az első évem volt a legrosszabb tettem miatt, és ma már könnyebb minden, de ha visszatekintek a múltba... Minden elsötétül, és csak az önutálat marad hátra. Nyomot hagyott lelkemen az ártatlan lény meggyilkolása, bepiszkolta kezeim vére, de ezen már változtatni nem tudok. Viszont meg tudom akadályozni, hogy többet ne forduljon elő.
Kissé csalódottan, tele bűnbánattal nézek a padon ülő lány felé, jobban szenvedek, mint azt bárki láthatná most rajtam. Jól tudom leplezni az érzéseim, ezért pedig hálás vagyok. Nem bírnám elviselni, ha mások gyengének látnának, elég a tudat, hogy összegörnyedek a teher alatt, amit magamra aggatok. Lemondóan sóhajtok, testemmel előre dőlök, kezeimbe temetem arcom, és próbálom összeszedni magam, elvégre nem omolhatok össze itt és most, egy parkban, egy idegen előtt! Szükségem van támogatásra, sokkal jobban, mint máskor. Talán Anne-el fogok ezúttal beszélni, a legjobb tanácsokat ő adja, a rangidős, aki befogadott minket, és bármit megtenne a családunkért. Tiszteletre méltó, és akkor még keveset is mondok. Megemelem a fejem, de csak annyira, hogy ne a markomba beszéljek, és tisztán, érthetően jussanak el a lányhoz a szavaim. - Azt hiszem, ebben egyet kell értenem. Nem a mi napunk ez, he? - kérdezem játékosan, megpróbálok viccet csinálni az egész szituációból, csak azért sem fogok magamba zuhanni, és megadni magam a fájdalomnak és kínlódásnak! - Még nem is tudom a nevedet... - pislogok rá, és várom, hogy válaszoljon. Akkor talán én is elárulom a sajátom... Na jó, biztosan bemutatkozom én is.

// Röstellem, hogy ennyit várattalak, a minőség se lett a legeslegjobb, de remélem azért tudsz vele valamit kezdeni. =)

Már megint megtörtént! Ismételten elpártolt mellőlem a szerencse, mindezzel a bénaságomat tetőzve. A számat olyan szavak hagyják el, amelyekbe máskor belepirulnék most mégis könnyedén belenyugszom ezekbe. Nem tud érdekelni, hisz jelen esetben más problémám is van. Nincs időm azzal foglalkozni, hogy mindez nőies vagy sem. Engem nem hat meg és zavarni se tud, hisz nem hallhatták sokan. Sőt! Pontosítok: Az ismeretlen nőszemélyen és rajtam kívül senki, hisz egy árva lelket sem látni. A park sötét és elhagyatott, szinte már ijesztő. Jobban belegondolva nem is értem miért pont ezt a helyszínt választottam a nyugodt gondolkodásra. Egy biztos: Nem gondoltam át, hogy ezzel mekkora kockázatot vállalok. Jobban belegondolva a lábamból kiálló szilánkdarabbal még jól is jártam, elvégre mindezzel lehet, hogy megúsztam a megerőszakolt, esetleg meggyilkolt nő szerepét. Egy nő túl kiszolgáltatott, főleg egyedül este. Fogalmazhatnék úgy is, hogy védelemre szorulunk a rosszakaratú férfiakkal szemben. Aztán jobban belegondolva nincs is olyan pillanat, amikor az ember biztonságban tudhatja magát. Bármikor megtörténhet a baj, jobb esetben csak baleset. Tekintsük példának az én esetemet! Mindez lehet egy szerencsétlen baleset, ami csak kisebb kárt okoz bennem, de mindez rosszul is elsülhet elvégre a nőt nem ismerem. Sose tudhatom kivel állok szemben. Ő akár egy pszichopata is lehet. Mondom: Soha senkiben nem bízhatsz, főleg nem olyanban, akit még csak nem ismersz. Az élet megtanított arra, hogy vigyázni kell. Én kijelenthetem: Vigyázok! A cselekedeteim még sem erről árulkodnak. Pofátlan gúnnyal az arcomon kitúrom a lányt a helyéről és magasba emelve a lábam firtatom, hogy milyen kedves gesztus volt, hogy széttörte az üveget ezzel is elérve, hogy a szilánkdarab a lábamba álljon. Azt hiszem nem a legjobb húzás a védelem szempontjából. Amint leülök a nő felpattan mellőlem és elfordítja az arcát. A hirtelen mozdulatai egy pillanatra kétségbe ejtenek. Az, hogy rám se néz kérdéseket szül bennem. Egyre kíváncsibb vagyok, de még mielőtt bármit is szólhatnék ő előttem terem és kihúzza a lábamból a szilánkot. Ha megakarnám fogalmazni, hogy mit éreztem ezt írnám: Olyan gyorsan történt minden, hogy köpni-nyelni nem volt időm. Tényleg! A látvány, amit nyújtottam olyan lehetett, mint egy porcelánbabáé. Egyet pislogtam és ő már átkötözte a bokámat, jó szorosan ezzel elállítva a vérzést. Mikor ő már leült mellém én magam elé bámulva ironikusan felnyögtem.
- Áu. -
Ajkam csak erre a kis időre rezdült, majd még mindig sokkos hatás alatt fejemet én is felé fordítottam. Minden erőmmel azon voltam, hogy újra normális állapotba kerüljek. Mikor már sikerült kissé gúnyosan, de elmosolyodtam.
-Tudod nem a legjobb párosítás egy idegbeteg, őrült és egy szerencsétlen érzelmi roncs. -
Fejtettem ki a véleményemet. Ahogy őt se, magamat se dicsértem. Fényezhetném magam, ahogy sokan mások teszik, de belefáradtam a hazugságokba. Ezentúl minden gondolatom szabad utat nyer. A bokámon végig simítok, de mikor érzem, hogy a kötés még mindig elég szoros és kellőképpen elszorítja a vérkeringésemet a kezeimet az ölemben hagyom nyugodni.

Borzalmasan érzem magam. Mint egy idióta, aki nem képes felfogni, mekkora kockázatot vállal azzal, ha hirtelen támadt dühkitörése következtében megsebez egy embert. Igaz, arról ugyan én nem tehetek, hogy volt olyan szerencsétlen, hogy belesétált az üvegszilánkokba, amik nagy robajjal értek földet, de na, mégis én vagyok a felelős érte. Nem tudok kulturáltan viselkedni, ha rossz passzban vagyok, ilyenkor pedig nem is szabadna kimennem emberek közé. Haza kellett volna mennem rögtön, amint éreztem, hogy kicsúszik a kezem közül az irányítás, de neeeem, miért is tennék én ilyet?? Helyette inkább a parkba mentem, ahol lehet, hogy éppen akkor nem volt senki, de bármikor jöhetett volna valaki - és jött is. Viszont attól még, mert beismerem a hibám, még nem biztos, hogy egyet is értek azzal, hogy egy védtelen, látszólag ártatlan lány egyedül kószáljon egy sötét parkban, ahol veszély leselkedhet rá. És lássuk be, a veszélyt most én jelentem, a lány pedig... ahhoz képest, hogy ártalmatlannak néz ki - és rám nézve tényleg az is -, olyan szavak hagyják el a száját, hogy egy pillanatra ledermedek. Aztán felvonom a szemöldököm, és nézem, hogy letelepszik a padra, és kinyújtja a lábát. Hirtelen arrébb ugrom, mikor megérzem a vér szagát, hátat fordítok a lánynak, és mély levegőt veszek, mikor kissé feltámad a szél. Aztán nem veszek levegőt. Nem szabad levegőt vennem, nem érezhetem meg a vérszagot, mert talán jó vagyok a vérszomj kezelésében, volt rá jó pár évem, hogy gyakoroljam, de a vér örök kísértés, én meg épp nem vagyok valami remek passzban, tehát ha levegőt veszek, és engedek a kísértésnek, halálra vagyok ítélve. Nem, a lány van halálra ítélve. Megrázom a fejem, hogy a zavaró gondolatokat elűzzem jó messze, és újra felé fordulok, elvégre nem akarom, hogy gyanakodjon, és tényleg jó lenne segíteni rajta. De mégis mit tehetnék? Nincs nálam semmi, ami hasznos lenne, és az lenne a legfontosabb, hogy elállítsuk a vérzést.
Aztán észbe kapok. Leakasztom a nadrágomba fűzött fekete kendőt, és gondolatban nagy levegőt veszek, próbálom szabályozni magam, és nem kiakadni, vagy ráhozni a frászt a lányra - már ha egyáltalán olyat lehet. - Nyugalom, nem fogsz belehalni! - forgatom a szemem, és ahelyett, hogy leülnék mellé, elé állok, és egy hirtelen mozdulattal kirántom a lábából a szilánkot. Nem tétovázok továbbra sem, nem izgat az sem, ha a lány nyavalyog, vagy megint káromkodik, tőlem aztán csinálhat, amit akar. Megfogom a bokáját, erősen, és biztosan, hogy ne tudjon ficánkolni, aztán szorosan a lábára kötözöm a kendőt. Így nem fog elvérezni, nem lesz semmi probléma, a fertőtlenítést meg dokival intéztesse el, vagy csinálja ő maga. Nem vagyok én se orvos, se holmi nővérke, hogy ellássam a sebesülését, de ezt meg kellett tennem, és nem azért, mert nem akarom, hogy utáljon. Ha ő neki ahhoz van kedve, felőlem akár gyűlölhet, és megvethet, de mivel felelősnek érzem magam, mert megsebesítettem, segítenem kellett neki. Talán magamon is segítettem ezzel, bár nem valami sokat, hiszen ha levegőért kapnék, még a kendőn át is érezném a vére fenséges illatát, de nem tervezem, hogy kínozzam magam, és veszélyeztessen a tudatlan lányt. Ha csak sejtené, hogy kivel - akarom mondani mivel -, áll szemben, valószínűleg a fájdalom ellenére fejvesztve menekülne, és nem itt ücsörögne a társaságomban.
Levágódok mellé a padra, ezúttal sokkal óvatosabban, mint mikor megérkeztem, és úgy billentem a fejem, hogy lássam az arcát. Bár legszívesebben messze szaladnék, lelécelnék, nem hagyhatom itt, hiszen nem tudni, van-e még vámpír a közelben, és ha van, és az egy kevésbé edzett vega, vagy egy vérre szomjazó ragadozó, jobb, ha itt maradok, amíg nem távozik, és tisztes távolból követem hazáig. Jobb előre gondolkodni, és megtenni bizonyos óvintézkedéseket, mint később siránkozni, és okolni magam, hogy bizony én tehetek arról, hogy átváltoztatták, vagy kicsinálták. - Sajnálom, hogy megsebesítettelek. Bár nem tudom, hova néztél, mert nem a lábad elé, az egyszer biztos... - jegyzem meg félhangosan, hozzácsapva a kis hozzászólásom a bocsánatkéréshez, mert bármennyire is próbálok jóindulatú lenni, legalább most az egyszer nem megy. Hogyan is mehetne, mikor bosszús vagyok, kétségbeesett, és idegileg egy roncs? Nem megy, és amúgy sem vagyok az a fajta, aki leáll jópofizni valakivel, akit nem is ismer. Ritka számba megy, ha én normálisan viselkedem, ott van példának pl. a Cullen lány, akivel leálltam beszélgetni, és még jól is viselkedtem. Magamat is megleptem vele, de ez most nem lényeges. Visszatért a jó öreg, morcos, idegbajos Samy, és nem szándékozom változtatni ezen. Mert inkább utáljanak azért, aki vagyok, mint szeressenek azért, aki nem vagyok. Igazam van?! Persze, hogy az van, mint mindig.

A napok telnek és lassan új hét kezdődik. Az ember azt hinné, hogy minden nap más és, hogy minden nap valami újat hoz el magával. Ez még sincs így. A napok telnek, de a maga monoton, unalmas tempójában, amibe az ember képes beleőrülni is. Ha valaki megkérdezné milyen nap van én rávágnám, hogy szerda, miközben már a szombatnál járunk. Látjátok erről beszélek! Úgy összefolynak a napok, hogy már azt se tudom hányadik napnál tartunk. Mostanában keveset alszok. Minden éjjel azzal telik el, hogy a saját gondolataim ellen küzdök. Küzdök, mint egy harcos. Magamat kell legyőznöm. A bennem lakozó önző, gonosz, érző, ideges, szétszórt, hisztis nőt, aki tönkreteszi a jövőre néző lehetőségeimet. A lehetőséget, hogy kitörjek a szürke, poros hétköznapokból. A lehetőséget, hogy megismerjék a nevem, mint híres modell. Ez a bennem lakozó dög azt kéri, hogy adjak fel mindent a szerelemért. Mit ér a szerelem? A szerelem csak tönkreteszi az embert. Eleinte kellemes melegséggel tölt el, majd fagyhalállal végez veled. Szóval kérdem én ismételten: Mit ér a szerelem? A szerelem nem ér semmit? Egyáltalán mi a szerelem? Egy fogalom, aminek a definíciója egyenlő azzal, hogy az ember képes lenne mindent feladni miatta. A szerelem egy gyilkos, aki iránt mégis annyian sóvárgunk. Egy cseppnyi boldogságért még az önbecsülésünket is képesek vagyunk félredobni. A szerelem kegyetlen, önző és mindent elront. Nem akarok szerelmes lenni! Utálom a gondolatát is annak, hogy feladom a modell karrierem. Aztán mégis! Folyton csak ezen jár az eszem. Akárhova megyek, akárhol vagyok csak erre tudok koncentrálni. Az agyam képtelen kikapcsolni. Akármivel is próbálkozom képtelen vagyok leállítani a gondolkodást. Port Angeles utcáit szelem. Muszáj volt elszakadnom Fork városától, mégis mintha még mindig ott lennék. Az utcák, a butikok, a fák, a bokrok, az emberek mind ugyanolyannak tűnnek. Egész nap csak csámpázok és rohangálok, mint egy hülye, aki nem tudja merre is menjen. Már vagy 5 butikot végignéztem mégse találtam magamnak egy göncöt se. Mindenről eszembe jutott valami, valaki. Már későre járt és taxit kellett volna fognom, de én csak arra vágytam, hogy menekülni tudjak a gondolataim elől. Átvágva mindenen és mindenkin rohantam a legközelebbi park felé. Kétségbeesve kerestem egy nyugodt, sötét eldugott helyett, de semmit sem találtam. A park csöndjét egy üveg szétrobbanása és az én sikolyom törte meg. Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy azért sikítottam ekkorát, mert megijedtem vagy mert éreztem a lábamba álló üvegszilánk élét. Aztán hamar megkaptam a választ, hogy mindkettő állításom igaz, de az utóbbi ami miatt nyüszítenem is kell.
- A büdös k*rva életbe. Ez de fáj! B*sszus!-
Török ki magamból, miközben a számat mocskos, csúnya szavak hagyják el. A fogamat összeszorítom, majd oldalra fordítom a fejem, hogy szemügyre vehessem az eddig még nem feltűnő idegent. Láthatólag egy idegbeteggel van dolgom, aki ügyet sem vesz a járókelőkről. Tekintetem a lábamat fürkészi és azon gondolkodom vajon mennyire lehet mély a seb. Legszívesebben kihúznám az üvegszilánkot a lábamból, de túl nagy a veszélye annak, hogy elvérzek. Nem tétovázva helyet kérve magamnak lehuppanok az idegen vérmes csajszi mellé és hosszú lábam a magasba emelem, hogy jobban szemügyre vehessem.
- Kiengesztelhetsz mondjuk egy kezeléssel, amivel rendbe teszed a lábamat. - Vetem oda nem túl kedvesen a szavakat, de most őszíntén: Mit tehetnék? Ezek után még mosolyogjak és legyek jó pofi? Ha mindez nem történt volna, akkor se lenne hozzá erőm.

Rossz passzban vagyok az utóbbi időben, talán az egyik legkritikusabb időszakot élem meg, mint ami valaha is volt. Nem csak emberi emlékeim jönnek elő, de nehezebben uralom a vérszomjam, nehezen értem meg a körülöttem lévőket, nem tudom elviselni, ha bárki is az öt méteres körzetemben van. Egyedül egy személyt tudnék megtűrni, de persze, hogy ő épp nincs sehol. Talán mégis megbántottam múltkor, mikor csaknem a fejéhez vágtam a vázát? Nem szokta felkapni a vizet az ilyen apróságokon, de persze nála sem lehet tudni, épp milyen kedve van. Ahogy én, ő is pont olyan bonyolult, és zavaros figura, nehéz kiigazodni rajta. Nekem nagyrészt sikerül, hisz' ismerem már jól, és tudom, mikor mi jár a fejében, de talán most neki is időre van szüksége, vagy egyszerűen csak nem akar velem összeveszni. Képes lenne ilyen önzetlenségre, csak azért, hogy ne legyen rosszabb kedvem? Kétlem!
Sietős léptekkel haladok végig Port Angeles utcáin, magam sem tudom, miért éppen ide jöttem. Seattle-ben sétálgattam a vázával a kezemben, amit az egyik üzletben vettem, aztán itt kötöttem ki. Annyira el voltam kalandozva, s még vagyok is, hogy ezen már meg sem lepődök. Mintha csak testileg lennék itt, lélekben pedig ezer felé szakadtam már, s mindenhol ott hagytam egy darabot. Nehéz visszarázódnom a való életbe, de még midnig jobb, mint különböző elméleteket gyártani hol lehet Cameron, mi lehet Cole-lal és a kis barátnőjével, és miért vagyok ennyire leragadva a múltban. Talán azért, mert előhozakodtam a témával Cole-nak, feltártam a titkom előtte is, őt is beavattam. Nem szoktam arra a bizonyos utolsó emberi napomra gondolni, akkor pedig megtettem, előrángattam a tudatom mélyéről, és szinte lehetetlen azt visszataszítani. Mégis meg kell próbálnom, néhány évtizede is ment, akkor most is menni fog, nem igaz? Nem tartott olyan soká, különben is homályos, gyenge, emberi emlék.
Olyannyira sietek, hogy öt perc alatt ki is érek a belváros forgatagából, elkerülöm a különböző boltokat, a sok embert, aki itt lézeng, annak ellenére, hogy lassan teljesen lemegy a nap, és leszáll az éj. Egy parkon vágnék át, de félúton megtorpanok, a végén még egy teljesen másik államban kötök ki, és tudom, el sem tűnne, még akkor sem, ha napokon keresztül rohannék. "Kecsesen" levágom magam az egyik padra, bele is remeg az egész, akkora erővel ültem le. Térdeim elhúzom, homlokom nekik döntöm, és mély levegőt beszívva próbálom lenyugtatni magam, de csak arra tudok gondolni, hogy szükségem van valakire, aki mellettem van most. Cameron-t akarom magam mellett tudni, miért ilyen természetes, hogy pont akkor nincs itt, mikor szükség lenne rá? Bármennyire bosszantó is néha, csak ő képes rá, hogy lenyugtasson, a másik opció az, hogy török, zúzok, és rombolok. Azt pedig egy ilyen helyen nem igazán tehetem meg, hiába van csaknem sötét, és hiába üres a hely. Nem lehet tudni, mikor téved erre valaki, nem szabad kockáztatni, ahogy Anne tanította nekem, és a többieknek is. De a gondolataim visszhangoznak, az sem érdekelne, ha megint Cole lenne a közelemben, valakinek el kell mondanom, milyen pocsékul érzem magam, nem tudom sokáig cipelni ezt a súlyt, le kell dobnom, mielőtt összeroppant, és maga alá gyűr. Erős vagyok, sosem voltam a gyengék közé való, a jellemem még akkor is erős volt, mikor véget vetettem életemnek. S mikor szemeim kinyíltak, és mindent tisztábban láttam, felerősödtek az érzelmek, s velük együtt a tulajdonságai is. Ha elhatározom, hogy erős maradok, és nem török meg, az úgy is lesz!
Nem érdekel többé, ki lát meg, vagy ki nem, az sem, hogy a vázát most vettem alig egy órája, felpattanok, és egy hirtelen mozdulattal a földhöz csapom, a tárgy szabályosan szétrobban, mikor érintkezik a betonnal és az apró kavicsokkal, az üvegcserepek messzire repülnek, még a beton is megreped egy helyen, és mindez akkora robajjal, hogy még az én fülem is bántja az éles hang. Zihálva állok ott, fejem tompán zúg, karjaim esetlenül lógnak törzsem mellett, légzésem nem akar finomodni, nem tudok egyenletesen lélegezni. Jobban érzem magam, hogy kiadtam magamból, természetesen, de nem elég jól, képes lennék az egész várost lerombolni ebben a pillanatban, s akkor talán enyhülne ez a kellemetlen érzés.
Meglepődök, mikor felém hozza a szél egy ember illatát, fájdalmas fintorba torzul az arcom, ha arra gondolok, hogy talán lebuktattam az egész családomat. Megpördülök a sarkamon, bosszúsan meredek a szőke lányra, aztán rendezem az arckifejezésem, azzal semmit nem érek el, ha villámokat szórok a tekintetemmel. Bocsánatkérően pislogok rá, és elhatározom, hogy rendbe hozom a dolgot, elvégre nem tudhatom, mióta ácsorog ott. - Helló! - kiáltok fel hirtelenjében, és egy lágy mosolyt varázsolok szám sarkába. - A váza... szóval nem ártott nekem semmit. Sajnálom, ha láttad, amint kiakadok, problémáim vannak az... indulatok kezelésével! - vágom oda gyorsan, aztán gondolatban bokán rúgom magam, hogy ennél jobbat nem tudtam kitalálni.