*Érzi persze, amit a másik, s bár az összkép cseppet sem szívderítő, mégis vegyül ebbe a fájdalomba némi édes bizsergés is: a megosztás öröme. Mert hiányzott. Bármennyire gyűlölte is némelyik napján a képességét, mely örök átkot mért rá, az elmúlt évtizedekben annyira hozzászokott, hogy osztozzon a többi Cullen érzéseiben, hogy még a képessége is kínzó hiányérzettel töltse el, amikor csupán másokat, embereket vagy épp nomádokat érzékelt maga körül, nem a megszokott, jól körülhatárolható, megnyugtatóan ismerős érzelmi világokat. S persze jó tudni, hogy még most is tud segíteni, ha csak egy leheletnyit is: ennyivel kisebb a súly saját lelkén is. Marja a bűntudat, de még mennyire... Rose el sem tudná képzelni. Még.*
*A másik félelmei mindenesetre elég megalapozottak. Jasper, mintha meg sem látná testvére fejrázását, gondolatban már szalad is előre. A szavak sem törik le, halványan elmosolyodik.* - Rose, nem ismer mindőnket... Edward gondolatait ismeri, meg A... Az Övét, és mindezt nyolc, nem, kilenc év távolából. Bellában pedig még a nagy Aro sem tud olvasni *vigyorodik el csúfos kárörömmel.* - Bármit tervez, bármire készül, ezekre a részben elavult információkra építi, és ez végzetes taktikai hiba... *Egymáshoz illesztett ujjai piramisára támasztja állát, miközben előre mered, a levegőbe.* - Nem kell hozzá mindenki, Edward bőven elég lenne, hogy összeszedje Bellát... esetleg néhány újszülöttet vinnék délről, csak a káosz fokozásáért. Na, ha ők elkezdenének garázdálkodni a szent vámpírfővárosban, attól aztán begőzölnének! Pluszban akár átváltoztathatnék egy gyereket. Maximum kettőt. Annyit még tudnék kezelni, mielőtt szabadon engedem őket az utcákon, de akkor kevesebb felnőtt újszülöttel kell gazdálkodnom *biccenti félre a fejét, a lehetőségeket latolgatva. Hogy életekről van szó? Emberi és vámpír életekről? A férfi szájából nem úgy hangzik. Mintha visszaforgott volna az idő kereke, s ismét Monterreyben lenne, Maria mellett, hogy védelmi vagy támadási taktikát dolgozzanak ki, vagy épp az újszülött sereg etetését szervezzék... ismét egy kis szelete fellebben annak a fátyolnak, mennyire más próbált lenni Cullenként, mint amiben addig élt. Ez sokkal inkább az ő közege, mint a béke, sokkal otthonosabban mozog benne, jobban átlátja buktatóit, zökkenőmentesebben kezeli kihívásait, mint a békés polgári létet. Legalábbis ebben a pillanatban úgy tűnik... vagy ez is csak a színjáték része? Jaspernél, akárcsak ikrénél, mindig nehéz megmondani, s gyakran szinte követhetetlenül elmosódott a határvonal.* - Igaz, elég komoly szervezést igényelne a dolog, de egyáltalán nem kivitelezhetetlen... *Morfondírozik tovább. Immár nem is annyira lehetőségként, mint inkább tervként formálódik mindez a fejében, szeme előtt a város térképével, stratégiai pontokkal, a Volturi őrök lehetséges és valószínűsíthető elhelyezkedéseivel... de attól nem kell tartani, hogy ebből bármi Alice szeme elé kerülne, hiszen kedvese csak a döntések következményeit látja. Márpedig ehhez a döntéshez Jaspernek szüksége lenne még valamire. A bizonyosságra, hogy Alice lelke felgyógyult, a férfi távozása ejtette sebek behegedtek. S abban a pillanatban, hogy erről a szőke vámpír tudomást szerez, már nem is lehetne más célja létének, mint hogy a kirakós utolsó darabját - Bella hazatértét - is helyére illessze a kicsi látnok (és, mintegy mellesleg, a család) életében. Jó halál lenne.* - Persze, Bella meggyőzése rizikós elem, de addig felhajthatok néhány nomádot, hogy gyakoroljak rajtuk. Ha tiszta tudatú állapotomban vagyok, és elég ideig el tudnám nyomni a vérszomját meg a másik manipulátor hatását, plusz Edward jelen lenne, akkor kétségtelenül hajlandó lenne hazatérni. *Az, hogy ezt kiemelten kezeli, ráadásul még mielőtt Rose egyáltalán felhozná mint lehetséges ellenérvet, ismét mutatja, miért is élt túl oly sokáig egy háborús övezetben. A vegetáriánus életre visszaszoktatásban viszont Jaspernek úgyse vennék hasznát, ezt már egyedül kell majd megoldaniuk Cullenéknek. Nem mondja ki hangosan a gondolatot, s nem riogatja Rose-t a feladat nehézségével, véleménye szerint a mostani találkozójuk önmagában elég komoly előképét festi fel annak, amivel majd szembe kell nézniük, ha Bella hazatérésére kerül sor. Ha sor kerül rá egyáltalán, mert ha a Volturin múlik, akkor nem... tehát tenni kell valamit. Jasper meg úgyis feláldozható lesz, amint Alice helyzete rendeződik, legalábbis ő maga így okoskodik. A pillanatnyi lelkesedésében még azt is hajlandó figyelmen kívül hagyni, hogy Rose-nak kellemetlen perceket, érzéseket okoz e terv taglalásával. Nyilván neki is időre lesz szüksége, míg meglazulnak a kettejüket összefűző lelki-érzelmi kötelékek. De rendben lesz ő is. Ahogy a családban mindenki más is. Így kell lennie: csak időt kell hagyni rá.*
*Halványan elmosolyodik ő is a hangulat enyhültére, s nincs szükségük szavakra, hogy értsék egymást. Igazából Jasper pont az a személy, akinek Rose a legteljesebb nyugalommal henceghetne, büszkélkedhetne. Más férfi egóját talán sértené, de a szőke manipulátort nehéz ilyesmivel felhergelni, nem csak az örökké erőltetett nyugalom miatt. Miért kellene szégyenkeznie azért, ha valami nem érinti meg, nem érdekli? Netán azért, mert teljesen más környezetben szocializálódott, s ezért teljesen másban jó, mint a többiek? Hiszen amikor a Cullen família befogadta, jóformán még olvasni sem tudott, annyira vad létmódot folytatott délen... de bezzeg ha harcra, taktikára, túlélési trükkökre kerülne a sor, ő verné kenterbe bármelyik családtagját, még a jövőbe látót és a gondolatolvasót is. S általában maga az életmód, az idomulás túlságosan sok erejét felemésztette mindig is, hogy ilyen apróságok miatt görcsöljön: ha nagy vonalakban sikerült teljesítenie a kritériumokat, akkor kit érdekelt, hogy nincs már kapacitása valamilyen művészeti hajlamot kutatnia magában, vagy bármi ilyesmit? Önutálatának és önbizalmának azt a csak rá jellemző, egyedi keverékét úgysem ingatta meg e tény. Nem is kellenek a szavak, már e gondolatok is tovaűzik pillanatnyi megnyugvásukat, Jasper ismét feszültebb, ismét a küszködéssel teli emlékek kerülnek tudata előterébe, mintha csak a ragadozó fele tolná a képébe, hogy emlékeztesse: igen, ott sem volt boldog, mit siránkozik tehát a helyzete miatt?*
- Nem teszed fel a kérdést, mert pontosan tudod rá a választ. Vagy ha nem tudod, hát érzed *legyint fáradtan, arra már igazán nincs ereje, hogy ismét megpróbálkozzon a lehetetlennel: kimondani, hogy arra vár, hogy Alice más párt találjon. Vagy legalább megtanuljon egyedül élni boldogan. Vagy... bármi. Csak hogy... biztos lehessen benne, hogy jó kezekben és boldogan hagyja ott. Akárhol. Muszáj lesz lemondania róla, de nem megy, egyszerűen nem megy... ha sikerült volna, nem lenne már itt. Mégis, Forks a középpont, oda rögzíti a lelkébe ágyazott láthatatlan póráz, mi lehetetlen és vég nélküli köreit rá szabja, s nem engedi, hogy túlzottan eltávolodjon a folyton esős kisvárostól. Alice-től. De erről nem beszélhet, még ikrének sem, tehát...* - Amikor teremtettek, valószínűtlennek tűnt, hogy az egy hónapot megérjem. Aztán az, hogy az egy évet. Százból ha egy vámpír túlélte a harmadik évet, s akkor is gyakran elpusztította a teremtője. Olyan volt, mint az a törvényszerűség, amit közgazdaságtan órán tanultunk. Nyolcvan százalék meghal az első egy-két hónapban. Aztán a maradék nyolcvan százaléka az első év letelte előtt. És csupán ezen maradéknak a húsz százaléka az, amelyeket megtartják a teremtőik *ismerteti a tényeket száraz hangon, érzelemmentesen. Gépiesen. Igen, a saját tettei is ezek a mészárlások, természetesen.* - Mondhatjuk, hogy már így is elég szépen feljavítom a statisztikát. *Ha csak a délen töltött időt nézi, akkor is, ha meg az összegészet... na, az már szinte kiveri a biztosítékot. Otthon lehidalnának néhányan a puszta ténytől, hogy vámpír élhet ilyen hosszú ideig. Főleg az ifjabbak, persze, akiknek senki nem veszi a fáradtságot, hogy elmagyarázza a miérteket és hogyanokat. Ők arra kellenek, hogy meghaljanak az úrért vagy úrnőért, aki toborozta őket, semmi másra. Ágyútöltelékek, ahogy az emberi seregben mondanák. Ezekhez képest az, hogy bármennyi ideig gondolkodhatott egyáltalán öröklétben... nézhetik úgy is, hogy váratlan és kegyes ajándék volt a sorsától. Jasper legalábbis annak tekinti, így utólag pedig főleg.* - Ha te is arra gondolsz, hogy irigyellek titeket, mindentől függetlenül, akkor jól sejted *hagyja rá a másikra. Van egy olyan sanda gyanúja, s erre képessége is okot ad, hogy Rose egészen másféle következtetéseket vont le, ezért is foglalta szavakba. Igen, irigyli, hogy testvére nem ismeri az emberi vér okozta kísértést, kínlódást, őrületet; irigyli, hogy ők képesek könnyedén betartani az általuk választott életmódot; irigyli még azt is, hogy nincs ilyen képességük, mint neki, hisz végső soron adottságát is hibáztathatná most a helyzet miatt... de mit számít, mit érez ő? Mint mindig: semmit. Csak az a lényeg, hogy a felszínes nyugalmat nagyjából fenntartsa, hogy képes legyen elhatárolni magát a többiektől, a normálisaktól, hogy ne zúdítson rájuk mindent... mindaddig, amíg Rose okot nem ad rá, hogy ezt a szabályt is megszegje. Nem hitte volna, hogy eljön ez a pillanat, de hát sok mindent elképzelhetetlennek tartott ő régen, például azt is, hogy elhagyja kedvesét, de hát mit is gondolt, amikor boldog öröklétről ábrándozott... megtanulhatta volna Maria mellett, hogy olyasmi nem létezik. És igen, még a jelenlegi helyzetet is irigyli tőlük. Lehet, hogy szenvednek, de együtt teszik, s a megosztott fájdalom mennyivel könnyebb, mint az egyedül viselt! Ezt még az emberek is tudják...*
- Van egy kis különbség, Rose. Te magad kerestél és magad kérdeztél engem, amire én őszintén válaszoltam neked. Én nem kérdeztem, mégis rám aggatod ezt a terhet is *felel a másiknak, fagyos-hideg hangon, mert jobb ez, mintha kirobbanna belőle, ami már nagyon kikívánkozik. E pillanatban nehéz lenne melegen éreznie a másik iránt. Könnyű eljönni hozzá, könnyű használni az adottságát, amikor szükség van rá: hisz Jasper úgyis segít. Mit számít, hogy ez mit szaggat a manipulátor lelkébe - ha van neki olyan egyáltalán, hiszen úgyis csak egy gyilkos -, megbirkózik ő vele, mint mindig, s különben is, ő hagyta el őket, viselje a következményeit! Legyen ő a férfi, ahogy az apja mondta volna! És még ezen felül direkt belerúgni, direkt megnehezíteni a dolgát, majd az őszinteség kifogását magunkra teríteni... nem, ez nem fair játék.* - Mit tudsz te a szörnyetegekről, vagy akár a vérről?! *Még mindig nem emeli fel a hangját, épp ellenkezőleg. Próbál uralkodni magán, próbálja még fenntartani a falakat... Magyarázkodhatna, hogy mire értette. Hogy nem ő mondta Bellának, hogy menjen el, nem ő tehet róla, hogy Edward és Nessie megszenvedik a nő döntését. Hogy ő megtette az egyetlen dolgot, amit elképzelhetőnek látott, hogy elkerüljék ezt a sorsot. Hogy távol tartja magát tőlük, hogy ne okozzon még nagyobb töréseket... nem fejti ki egyiket sem, hallgat, dacosan összeszorított szájjal, s mély lélegzetvételekkel csillapítva magát, nem akar teret engedi a ragadozónak. Bár arra már rájött, hogy a vadászt nem érdekli Rose, különben rég kihasználta volna a helyzetet. Bár minden családtagjához ilyen semleges viszony fűzné lelke romlottabbik felét! Bezzeg ha valamelyik öccse lenne most itt vele, valószínű, hogy már élet-halál harcot vívnának, mert a ragadozó vissza akarna vágni a sérelmekért. Úgy tűnik, ikrével kapcsolatban nincsenek bosszú-szándékai, s már ezért is hálás lehet a férfi. De amikor a panasz felhangzik... még így sem bírja tovább. Nem átszakad a fal, nem. Ő maga ereszti, sőt, dönti le, törjön ki mindaz, amit addig visszafogott.*
*Látja, hogy a másik próbált felkészülni, de tudja, ó, hogyne tudná, hogy erre nem lehetett felkészülni. Figyeli a küszködést, maga is szenvedve. Ha kínozni akarna, megtehetné, de még csak nem is erről van szó. Csak... feladja. A védekezést. Az óvást. Egyszerűen csak hagyja, hogy a másik azt érezze, pontosan, hamisítatlanul, teljesen azt, ami Jaspert rágja minden nap minden órájának minden percében... bár hogy ez ilyen hatással van a másikra, az talán még őt magát is meglepi. Nem kell kétszer mondani. Amint elhangzik az első könyörgő kérés, már szorítja is újra ökölbe képessége képzelt kezét, húzza fel az önuralom falait, bástyázza körül testvérét annyi védelemmel, amennyit csak nyújtani tud neki önmagával szemben. S nyúl érte, kapja el, vonja szoros ölelésébe, cirógatja haját és bőrét, susogja fülébe a megnyugtató szavakat, miközben összeérő bőrükön át már áramlik is át a megnyugvás, a megkönnyebbülés. Egyik sem sajátja, mindkettő hazug érzelem, emlékekből merített, de Rose szempontjából oly mindegy is ez. Olyan gyengédséggel dajkálja a másikat, mintha fészkéből kiesett madárfióka volna, s felkavarodott lelkében, az ismét felemelt falak mögött egyszerre érik a bűntudat és önvád újabb eget ostromló hulláma a ragadozó rosszindulatú elégedettségével, s az önámítással, hogy jót tett ezzel... még hisz ebben, bár nem tudja még, milyen ára volt? Azt csak akkor tapasztalja meg, amikor Rosalie kitépi magát kezei közül, nincs nehéz dolga, addigra Jasper rég nem szorítja már. Egy pillanatra még emelkedik a keze, hogy a testvér után kapjon, hogy bevallja, hogy szüksége van rá neki is... ő is érzi a szúrást a szemében, s lassú, mély lélegzetvételeket kell vennie, hogy ne ordítson a kíntól. S csak amikor a kérés nyomán azonnal, zokszó nélkül visszavonja képességét, utolsó impressziója a sértődöttség, mi árad a másikból, akkor jön rá, hogy ez a gyötrelem nem átvett érzelem és nem tükrözés volt. Neki magának fájt, még jobban, mint korábban. Pedig nem tudta elképzelni, hogy ez lehetséges... görcsös, hörgő, torz nevetés szakad ki belőle, olyféle, mint köhögés a halálos tüdőbetegből. Ő is feláll az amúgy is szinte használhatatlanná roncsolt padról, ahová ülve magához vonta a nőt, egy pillanatig maga sem tudja, mit fog tenni legközelebb, aztán csak összefonja maga előtt a karjait, görcsösen kapaszkodva saját magába, tekintetét a földre szegezve. Mit is várt, mi másra számított? ~Jasper, te bolond... nincs megváltás, nincs megbocsátás. Számodra nincs.~ Egyszerre hallja saját hangján, a ragadozóén és Mariáén is a fejében a gúnyos kijelentést.* - Rendben, Rosalie *ejti ki, a szavai is lágyak, szinte fénylően simák. Ez az, amit még Rose is ritkán hallott tőle, olyan hang, amit szinte kizárólag Alice-nek tartott fenn. Azok a pillanatok, amikor az elsírhatatlan könnyek csiszolják simára a hangját, mint kavicsokat a folyó vize. Mert van olyan helyzet, amikor még egy férfi is sír. Vagyis sírna, ha nem lenne vámpír...* - De ez nem a képességem volt *hallatja megint azt a torz, köhögésszerű nevetést. ~Nincs feloldozás, nincs megbocsátás, nincs megváltás!~ Bárcsak elhallgatna ez az átkozott, gúnykacajos mantra, ez az őrült bizonyosság!* - Ez csak én voltam. Semmi más és semmi több *ismeri be, hiszen nem mindegy már?! Így is, úgy is elveszített mindent. Mit számít, hogy elmondja vagy sem?! Felnéz végre, egyenesen a másikra.* - Mondd a szemembe, hogy áruló vagyok, mondd a szemembe, hogy képtelen vagy elviselni azt a megosztott fájdalmat, ami az otthonodban és a szeretteid körében vár rád, Rosalie Hale, azt, amit éreztem tőled és pontosan tudom, mennyi ehhez képest, mondd, hogy én vagyok a gyenge, az áruló, mondd a szemembe! *Üvölteni akarna, de nem megy, nincs hozzá ereje. Halk a hangja, épp olyan erőtlen, amilyennek érzi magát Alice nélkül, cél nélkül... még a háború is jobb volt, mert ott legalább volt mit csinálnia, de most csak teltek a napok, semmi mással, mint a fájdalom és az egyre lejjebb és lejjebb húzó érzelmek kiúttalan spiráljával. S most, hogy végre bevallotta, hogy végre ő is erőt meríthetett volna valakiből, hogy mindketten megerősödhettek volna... ehelyett a teljes és totális elutasításba ütközött. Újra feltör belőle az ugató kacagás. Komolyan azt hitte, hogy ha a megkönnyebbülés katarzisával megajándékozza a másikat, olyasmivel, amit hihetetlenül nehéz elérni a vámpíroknak, azt majd megköszöni neki? Ugyan már, nőj fel, Jasper Whitlock, nem tündérmesében élsz! Ha Rose panaszkodott korábban, hogy elfogy az ereje, ő most magán érzi ugyanezt. Az a bizonyos utolsó csepp abban a bizonyos pohárban... lassan visszaereszkedik a padra.* - Csak mondd ki, aztán tűnj el a szemem elől *kéri csendesen. Hiszen épp az imént nyilvánította ki a másik, hogy nem kér belőle többet. Hát, jó. De akkor menjen el ő, ha valamit, valaha számított neki a testvére, megteszi azt, hogy ő fordít hátat, s nem kényszeríti rá, hogy ismét eljátssza azt a kutyakomédiát, amit Alice-szel is meg kellett tennie, amikor el kellett hagynia őt, pedig másra sem vágyott, mint vele maradni... Kezébe temeti az arcát, nem akarja látni, legszívesebben a fülét is befogná, nehogy egy neszt is meghalljon a távozásból. Képességét viszont nem kapcsolhatja ki, hiába nem manipulál, érezni attól még érez. Ó, ha itt lenne most a démonikrek egyike, bármelyike, milyen szívesen vetné magát eléjük! Akár Jane fájdalma, akár Alec érzéktompítása megváltás lenne ahhoz képest, mint ha végig kell élnie, ahogy Rosalie is kisétál az életéből. És akkor már tényleg nem lesz semmi, ami Cullenekhez kösse őt, ha a két legfontosabb személlyel lezárta mindenféle kapcsolatát, akkor... ~Amikor az istent irgalmasnak tanítják, a világ legnagyobb hazugságát mondják ki~ állapítja meg keserűen. Fogalma sincs, mennyi idő telik el. Gondolatai a múltban téblábolnak, mintha találhatna bármit, ami felkészítette erre, vagy eligazíthatná, hogy hogyan tovább? Csak akkor néz fel, ha egy idő után feltűnik neki, hogy Rosalie nem távozott, de a tekintete halott és élettelen marad. Még csak kérdőre sem igazítja a vonásait. Bizonyára a fejéhez akar még vágni valamit. Ugyan, mit mondhatna még, ami jobban fájhatna? Szinte közömbösen várja, legalábbis ezt próbálja elhitetni magával, mintha nem érné s fájná a veszteség, s nem égetné a lelkét pokolbéli tűzzel az elmúlt percek emléke.*

*Később, ha sikerül nagy nehezen ismét folytatniuk a beszélgetést, még tisztes távolból ugyan, de ez is valami, s a ragadozó-létre terelődik a szó, Jasper még mindig komor, számára is nehéz lerázni magáról az átélteket, valószínűleg nehezebb is, mint testvérének, hiszen a zömét duplán élte át, s különben is...*
- Kit érdekel a szégyen? A... Ő nélkülem nem ment volna, de nem zárhattam be Őt csak azért, mert nekem gondjaim vannak... *Még mindig képtelen kimondani Alice nevét, nehogy ismét kiáradjanak érzelmei, s felmerül benne a kósza gondolat, vajon mindig így lesz ez már? S mikor jön majd el a pillanat, amikor gondolni is túl fájdalmas lesz rá?* - Különben is megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, de az első napon... ezt talán nem is meséltük el soha... hajszál híja volt, hogy nem öltem meg mindenkit *sóhajt fel az emlékre fájdalmasan. Nem megy bele részletesen, valószínűleg Rose-t úgysem érdekli egy ilyen ősrégi történet. S mivel képességét a tőle telhető legerősebb szinten fogja vissza, bármennyit is érjen ez, sem az érdeklődési szintet nem tudja igazán megítélni, sem azt a kis izgatottságot nem veszi fel, ami úrrá lesz a másikon tulajdon kijelentését hallva. Jasper csak legyint egy aprót, oda sem figyelve. Magában van elveszve, sok mindent kell helyretennie saját lelkében is* - Én is sokat adnék érte, elhiheted, de nem lehetséges *jelenti ki szárazon.*
*Amikor azonban Rose mellette terem, még ha vigasztalási szándékkal is... Jasper azonnal pattan fel, s húzódik el, kartávolságon kívülre.* - Ha nem akarod, hogy hassak rád, akkor ne érj hozzám, ezt megtanulhattad volna már *mordul a másikra, hidegebben és elutasítóbban, mint szerette volna vagy tervezte, de javítani már úgysem tud rajta, így csak szégyenkezve lehajtja a fejét miatta. Udvariatlan, már megint.* - Sajnálom, de nem ígérhetem, hogy... szóval semmit, ha... *hagyja, hogy a mondat befejezetlenül lógjon a levegőben, de a fájdalom, a sérelem így is kettejük között terpeszkedik. Jasper mindig annyira igyekezett támasza lenni a többieknek, annyira igyekezett nem terhelni őket a saját problémáival, nem foglalkozni velük, s most, azon ritka alkalmak egyikén, amikor mégis megtette volna... inkább igyekszik lehiggasztani magát.* - Nem ugyanaz, te is tudod... az én dolgom lett volna, hogy vigyázzak a családra, mindig az én feladatom volt, én ezt vállaltam be, ti befogadok, cserébe én vigyázok rátok, és... kudarcot vallottam vele. Talán így fair, hogy már nem vagyok ott. Nem teljesítettem az alku rám eső részét *bújik meg szája sarkában a fanyar fintor, mint oly sokszor korábban, ezt nem csak a mostani, hanem az elmúlt másfél évszázad minden keserűsége ültette oda gyakori vendégnek. A felvetésre viszont kissé szánakozón néz testvérére.* - Hogyne. Tanya bizonyára kitörő örömmel és lelkesedéssel vinne haza egy hozzám hasonló időzített bombát, főleg, ha részletesen beszámolsz neki az itt történtekről. Feltételezem, alig fogja várni, hogy egy fedél alatt lakjon valakivel, akit... *elharapja a mondatot, nem akarja elárulni, hogy azokban a pillanatokban, amikor semmiféle fal és gát nem volt kettejük érzelmei között, mennyit is vett át a másiktól. Akkor ugyan nem tűnt fel neki, de utólag, ahogy ő is próbálja feldolgozni magában az élményt, még az a benyomása is támad: testvére jószándék helyett direkt és előre megfontolt kínzásnak vehette azt, amit vele művelt. Erre viszont a férfi nem akar gondolni. Kinézte volna belőle...? Igen, Jasper kegyetlen, tudja is magáról, de ennyire...? És ilyen nyilvánvaló ez mindenkinek? Újabb kétségek. Jobb, ha eltemeti őket mélyre, mielőtt ismét kirobbannak. Még egy ilyen epizódot... még egy ilyen elutasítást Rose-tól nem tudna elviselni.* - Mert szerinted én el akarok vetni működőképes lehetőségeket? Mert szerinted én szándékosan...?! *Nem, ez megint vakvágány, el kell terelnie innen gondolatait és indulatait. Felpattan a padról, és nekiáll, hogy módszeresen apró darabokra törje, bár inkább kőmorzsalék és faforgács az, mi ténykedése nyomán marad a szerencsétlen bútordarabból. Úgyis el kellett volna rejteniük a kéznyomokat és egyebeket, ez is egy módszer, nem? Lassú, megfontolt, higgadt mozdulatokkal, szinte gépiesen csinálja: figyelemelterelésnek kell, nem másnak. Bólint, amikor Rose igazat ad neki, végre megértette, legalább ennyi... ha viszont mégis úgy dönt, hogy megérinti testvérét, Jasper már nem húzódik el tőle. Elmondta, mivel járhat, Rose dolga, hogy megítélje, vállalja-e a kockázatot. Ha mégis megteszi, az nyilván jól fog esni a férfinek, csitít valamennyit ezzel is háborgó lelkivilágán. Annyira mégsem gyűlölheti, ha még hozzáér... ez is több, mint a semmi, több, mint amiben néhány perce hihetett.* - Nem, nem leszel itt! *csattan fel, s fordul hitetlenkedve Rose felé. Ezt ugye nem gondolta komolyan? Ne járassa a bolondját vele! Ám ha mégis komolynak tűnik a testvére, Jasper is megenyhül kissé.* - Butaság volna ezt tenned, Rose, kérlek. Nem akarom, hogy rendszeresen eltűnj, és egy olyan helyen legyél egyedül és védtelenül, amit... ahol veszélyt jelenthetek rád. Nem akarom, hogy... ha a másik felem egyszer úgy dönt, bántani akar téged, nem akarom, hogy ilyen könnyű dolga legyen. Ráadásul a többieknek is el kellene magyaráznod, hová tűnsz minden éjjel, és aligha lennének elragadtatva tőle. *Az eleje ugyan szabályos esdeklésnek tűnik, de a végére Jasper kezd magára találni, s az utolsó mondat már a tőle megszokott fanyar mellékzöngével hangzik el. A végső indokot nem mondja ki, csak tekintetéből lehet rá következtetni. ~Nem akarom, hogy Alice-t magára hagyd miattam. Inkább vele légy, Rose, kérlek, ha számítok neked, érteni fogod hangtalanul is... ezt tedd meg nekem, ne mást.~* - Tudod, ha... ha netán szükségem lenne valamire, úgyis könnyedén tudathatom veled *teszi hozzá végül. Nem csak képességek vannak a világon: ez a huszonegyedik század, mobil, internet, satöbbi. De magában már elhatározta, hogy nem fog élni ezzel a lehetőséggel sem. Most sem volt jó ötlet, hiszen ez az egész találkozás... nem biztos benne, hogy pozitív mérleggel zárul a másik számára, és nem akarja még jobban kínozni. Nem tud megnyugvást adni, nem úgy, mint régen, és ha nem adhatja meg Rose-nak, amire vágyik, akkor miért terhelje a jelenlétével? Efféle gondolatok suhannak át elméjén, amikor a park széle felől ismerős zaj üti meg a fülét: léptek. Határozottak, de emberiek, s a szőke vámpír máris rájön, hogy ha vagy valaki ilyen lehetetlen időpontban levegőzik, vagy korábban túl hangosak lehettek Rose-zal. Bizonyára meghallotta valaki, s most a bajba jutott hölgy megsegítésére sietne... fanyarul elmosolyodik, s a hang irányába fordul. Tökéletes alkalom lenne rá, hogy végleg elvadítsa húgát is, ahogy Alice-szel is tette, amikor előtte ivott a halott túrázóból, de nem akarja megtenni, bármennyire furcsa is bevallani, de fél, retteg a gondolattól, hogy ezt a köteléket is elszakítsa. Így aztán, ha Rose meg nem előzte valamilyen megmozdulással, amikor a férfi felbukkan a bokrok között, oldalán pórázon vezetett németjuhász kutyával, nem indul el felé fizikailag, képességét viszont megküldi. Nincs nehéz dolga, ha negatívumokat akar közvetíteni, végtére is... egy töredékmásodperc alatt annyi gyűlöletet, rettegést és undort sugároz a szerencsétlen halandó felé, ami három életre elég traumát okozhat számára. Nem figyel oda, hogy emberektől származó érzelmek közül szemezgessen, mint máskor tenné, ha óvni akarná a célszemély épségét, nem érdekli, ha az emberi szervezet nem tudja elviselni a vámpír-érzelmek súlyát és erejét, csak az a célja, hogy minél hamarabb és minél hatékonyabban eltüntesse a színről a hívatlan látogatót, anélkül, hogy megölné. Persze, a sokkba így is belehalhat, de... nos, legalább megpróbálta.*

*A biccentésre válaszul ő is hasonló mozdulattal reagál, bár tőle még ez is feszesnek, katonásnak hat. Nem tehet róla, sem ellene, minden vámpírkecsesség ilyen alapra rakódott le nála, felül nem írhatta, inkább ez vált nála tökéletessé, hogy még annak is kellemes látványt nyújtson, aki egyébként ki nem állhatja a merev, hierarchikus elemeket és struktúrákat. Emmett jellemzését is szó nélkül hagyja - mindketten ismerik őt, tudják, mennyire igazak Rose szavai. De ezzel a gesztussal egyben meg is köszöni, hogy a másik tekintettel van rá, nem kezd hiábavaló könyörgésbe, tovább szaggatva amúgy is darabokban heverő lelkét, ami talán nem is volt ép soha. A boldog befejezés úgyis csak a tündérmesékben adatik meg... halhatatlanoknak talán ott sem. Hisz mi történik a mesékben? A boszorkány meglakol, a sárkányt lekaszabolják... csak az emberpárnak adatik meg, hogy "boldogan éltek, amíg meg nem haltak". Ami pedig Rose csalódását illeti... nem, reményt nem hazudhat neki, de hogy ne lenne Jasperben vágyakozás? Küzdelem? Dehogynem... csak éppen azért küzdött meg magával, hogy távol tartsa magát családjától. S isten a tanúja rá, hogy ez sokkal nehezebb csata, mint az eddigiek valaha. S épp azért, mert ennyire kínlódott, kínlódik miatta, elzárja a lehető legmélyebbre. Ne lássa, ne is sejthesse senki, hiszen... az önmagával való meghasonlást, ha más megsejti, gyengeségnek vélheti, s a gyengeség jutalma halál. Azt pedig nem engedheti meg magának, addig semmiképpen, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy Alice feldolgozta a történteket, túllépett rajta és boldog. Addig... s nem gondol rá, mi lesz azután. Inkább leköti magát mással, most éppen testvérével... s persze az érzelmeivel. Rose talán nem tud, vagy nem akar foglalkozni velük, rendet tenni közöttük, Jazz viszont már szinte kényszeresen fordítja arra a figyelmét. Egyszerűbb, mint önmagát vizsgálgatni újra meg újra... s képessége miatt könnyebben boldogul, mint mások. Így hát takarít, a maga módján. Megízleli, azonosítja Rose érzelmeit, megőrzi őket saját emlékezetében, s ahogy ott szép rendszerezetten, felcímkézett dobozokba rámolja őket, így teszi ugyanezt testvére lelkében is. Nem módosít rajtuk semmit, meg sem próbálja rangsorolni őket, de mindegyik kap elválasztófalakat, hogy ne keveredjenek egymással olyan kaotikusan, ne folyjanak egybe és színezzék egymást követhetetlen kakofóniában. Szinte kényszeresen rakosgat, mintha ez pótolhatna, elfeledtethetne bármit.*
- Ilyesmire nem fog sor kerülni *jelenti ki Jazz higgadt hangon, bár az eshetőségre megvonagló arccal. Nem. Tudja, hogy milyen törést okozna a családnak, ha nekik kellene gondoskodni róla, hogy ne fedje fel létüket valaki, akit egykor szerettek. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha nem hagyná magát... S ha odáig jutna, hogy veszélyeztesse a vámpírvilág titkát - annak ellenére, hogy ez volt azon egyetlen szabály, amit még legelvadultabb éveiben is következetesen betartott és betartatott mindenkivel, hiszen nem csak teremtőjük és hadvezérük, hanem hóhéruk is volt a déli vámpíroknak - akkor bizonyára... ha ennyire elborulna elméje, akkor aligha lenne képes méltósággal várni és viselni a véget, küzdene tudata utolsó cseppjéig. Körmei a tenyerébe vájnak a gondolatra, s fogai hangosan csikordulnak össze, ahogy összeszorítja szemeit. Nem! Ilyesmire gondolni sem szabad. Rose, talán sejtve, mi zajlik le benne, sikeresen el is tereli a figyelmét. Hangosan felhorkant.* - A Volturi? *ismétli, hangjában megvetéssel.* - Nem maradt bennem semmi tisztelet irántuk, Rose. És akit nem tisztelsz, attól félni sem tudsz... *húzza el a száját, de a tőle szokatlanul heves érzelemnyilvánítások sora után kezd visszatérni a szokott higgadt szobor kinézethez.* - Különben sem érhetnek hozzám, hisz... *akad el egy pillanat alatt, mint tű a lemezjátszón.* - Hisz akkor semmis a megállapodásuk Bellával *leheli, szinte áhítatosan, miközben maga elé mered a földre, aztán hevesen felrántja a fejét, a másik felé.* - Ez működhet, Rose... *suttogja, most először kellemes izgatottsággal.* - Ha ámokfutást rendezek Volterrában, kénytelenek lennének megölni, és ha Aro megszegi a szavát és bármelyikünknek bántódása esik, ha meg akarnak büntetni engem, akkor Bella hazamehet hozzátok! *hadarja, s szeme elégedetten felragyog az ötletre. Hiszen... már így is épp elég fájdalmat okozott a családnak. Amint Alice egy kicsit jobban lesz, megteheti még ezt értük. Újra teljes lehetne a családjuk... nos, majdnem teljes. Mondjuk, ha Alice azt teszi, amit Jasper minden kínjával kívánt neki, és talál magának valaki mást, akárki mást, akkor az már teljesnek nevezhető, s abban az esetben neki nem is lesz rá indoka, hogy éljen. Miért ne tehetné meg értük? Úgyis van abban valami természetellenes, még a vámpírok világának mércéjével is, hogy nem dobták őt is tűzre a déli háborúkban. Mintha az egész élete, annak csonka és felemás mivolta ezt bizonyítaná folyton. Ez csupán... a hiba korrigálása lenne az univerzum részéről. Ő pedig megölne párat a Volturi tagjai közül... ez sincs ellenére. A halálra mondjuk nem vágyik, de ha ez az ára...*
*Ha pedig hallaná Rose gondolatait... talán elmondhatná, mennyire más is volna kettejük esete. Ha Rose úgy döntene, ragadozóvá válik, Emmett követné, ebben Jazz biztos. Épp eleget ízlelhette kettejük kötelékét, ráadásul ismeri "bátyja" jellemét is. Megbirkózna a morális dilemmákkal, talán nem is olyan nehezen: figyelmen kívül hagyná őket, ahogy annyi mindennel teszi előszeretettel. Őt az élvezetek, s persze Rose élteti, s mindkettőt megkapná ragadozóként. Minden más - a normálisnak tetsző élet, a család, bármi - csak ezután következik a sorban, hát lemondana róluk. Alice esete más. Az ő lelke beletörne ebbe az életmódba, szép lassan zúzná össze, míg nem maradna semmi abból a nőből, akiért Jasper bármikor habozás nélkül adná az életét. Nem tartja magát önzetlennek, sőt, a legrosszabb fajta szörnyetegként látja önmagát, de ekkora bűnt még az ő lelkiismerete sem viselne el, ezt elképzelni rosszabb, mint a távollét. Ha csak felidézi a borzadó pillantást, amit akkor kapott, amikor Alice ajkára csókolta a halott túrázó alig alvadt, édes vérét... sosem tudja majd eléggé gyűlölni magát érte. Igen, jelen pillanatban az a kisebbik rossz, ha Jasper távol van tőle. Mellette jobban szenvedne. A szerelem sem mindenható, megvannak a maga korlátai. Íme az egyik.*
*A somolygást halványan bár, de viszonozza.* - Minden bizonnyal *ért egyet. A motor hírére elkomolyodik, ahogy gondolatai a garázs körül járnak - ő maga is sokat lábatlankodott Rose mellett, pedig családjából őt érdekelték legkevésbé az efféle műszaki részletek, neki bőven elég volt, hogy testvére elintézett minden ilyesmit, egyszerűen a társaság kedvéért vállalta be a büdös olajszagot. Utálta, hogy annyira eltompítja az érzékeit, de inkább a részbeni védtelenség kellemetlen érzése, semmint az egyedüllét. Régen legalábbis így volt vele. Igen, egy vámpírnak túl sok ideje van agyalni.* - Örülök, hogy le tudod foglalni magad *erőltet magára egy udvarias mosolyt. Nos, még ott van a régi Jazz, ez legalábbis jellemző rá. Általában ilyen semmitmondó megjegyzésekkel ütötte el, ha épp nem volt publikus mondanivalója, a helyzet mégis megkövetelte volna. Úriembernek nevelték hajdan, az igaz, még ha sok le is kopott ebből a nevelésből.*
- A könnyebbség nem az én terepem *sziszegi kelletlenül alig mozduló ajkai közül, pár lépés távolból meg sem mondaná senki, hogy egyáltalán megszólalt.* - Nem is várok irigységet, mert nincs miért. De túlélek vele, igen, mindaddig, amíg csak szükséges *teszi hozzá, hiszen ezt nem lehet tagadni. Jasper elég ékesen bizonyítja a szavak igazát, másképp nem lenne itt s nem létezne. Viaskodik magával ismét, aztán lemondóan megrántja a vállát. Ha már úgyis az őszinteség éjszakája van, miért ne mondana ki bármit és mindent?* - Jól esik, hogy megpróbálod megérteni. *Hangsúly az igén, hiszen nem gondolná, hogy éppen testvére képes ezt tényleg érteni, akinek annyi köze van mindehhez, az egész életmódhoz, hogy hallott róla olykor, távoli, kellemetlen rémmeseként. Van, amit nem tud elképzelni az, aki nem élte át, ahogy Marie Antoinette sem értette, miért nem esznek kalácsot alattvalói, ha már nincs pénzük kenyérre. A felvetésre viszont a fejét fogva felnevet.* - Inkább nem! Egyikünk se normális. Nemhogy egyformává tenni, de akár duplikálni bármelyikünket, az kész katasztrófa lenne! *Még fel is kuncog az elképzelésre, aztán el is komorodik rögtön, mintha elvágták volna hangját. A családjuk azért működött olyan jól, mert a párok szépen kiegyensúlyozták egymást: a hevesebbiket visszafogta a racionálisabb, a rosszkedvűt felderítette a másik, a visszahúzódóbbat nem hagyta bezárkózni a nyíltabb... igen, tisztább pillanataiban van némi elképzelése, milyen katasztrofális lehet a helyzet ezen egyensúly felbomlásával a családban. De túl kell élni. Mint mindig, mindent... Jazz nem engedné meg magának az összeomlást a helyükben. Nekik sem szabad. Megoldják... legalábbis ezzel próbálja bíztatni magát, ahogy egyre elfacsarodó arccal hallgatja a helyzetjelentést. A végére a kezébe temeti az arcát.* - Miért teszed ezt velem? *csúszik ki száján a gyötrelem kérdése, mert a szívében megforgatott tőr semmi lenne ahhoz képest, amit ez a néhány röpke szó okoz. Miért kell tudnia erről? Miért nem ringathatta magát abban a hitben, hogy minden rendben lesz? Miért kell még ezt is neki vinnie? Rose-nak elég kimondania a szavakat, érzi, átérzi, ahogy mindent szokott. Túlságosan ismeri a családját, túlságosan sokszor, sokféle fájdalmukat tapasztalta meg, nem is kell a közelségük ahhoz, hogy átélje ezt is. Elégnek bizonyulnak Rose közelsége, emlékei, szavai. Jasper keze ökölbe szorul, az égre morog, tüdeje legmélyéről felszakadó hörgéssel, vad indulattal.* - Ezt nem én tettem! *csap tulajdon térdére, mert közel s távol az az egyetlen objektum, ami kibírja most a haragját, s nem omlik porrá az ökle alatt. Szinte jólesik, hogy hasonlóan kegyetlen szavakkal viszonozhatja, bár már lopózik is a szégyen a lelkébe, amiért így gondol erre. Nem bosszúból vagy dühből akarja észhez téríteni Rose-t, nem, és nem is azért ezek a szavai, amik. Tudja, mindenkinél jobban, hogy néhány hónappal ezelőtt nagyon másképp hangzott volna az érvelése. Lágyabb lett volna, messzebbről közelített volna, simábban. Most karcosabb, kegyetlenebb, keményebb: akárcsak ő maga. S nem csak Roe szívébe hatolnak a szavai, hiszen ott van ő is az érzelmei között, pontosan tudja, mit okoz, átérzi és átéli a fájdalmat. Ahogy mindig szokta... Mert ez a legkevesebb. Ha már bánt, így teszi, mert egyedül így tartja korrektnek. Némán hallgatja végig a nő vallomását, ezúttal szobormerev arccal, nem engedi meg magának, hogy bármi látszódjon rajta. Még...* - Akkor erre készülj fel, ha tudsz, Rosalie Hale. *Nem emeli fel a hangját, nincs rá szüksége, a halk és jeges hang sokkal fenyegetőbb. Nem csupán a képességével képes hatni másokra, főleg, mivel mindig azonnali visszaigazolása van arról, mit vált ki másokból... fel hát a maszkot, ahogy az a Hale-ikreknél olyan gyakori! Ajka hideg mosolyra húzódik, szemében kegyetlen villanás, s feláll. Hazugság mind.*
*És a következő pillanatban, mielőtt Rose bármit tehetne, visszavonja eddigi megnyugtató tevékenységét, majd egyetlen mozdulattal elsöpri minden védvonalát, és hagyja, hogy összes kínja a másikra zúduljon. A maró hiányérzet, ami űrbéli hideg lyukat vág testben és lélekben, az önostorozás és önutálat egekig csapó hullámai, némi mások iránt érzett dhvel elevenre színezve, a fájdalom és szenvedés pokolbéli lángjai, amint körülnyaldossák... egyetlen összemosódó, sötét, keserű masszaként vonul el mindez a szeme előtt, s borítja be lelki-ikertestvére alakját, bár érzékcsalódás ez csupán, de számára ez az érzékcsalódás a valóság. Jasper cseppet sem könnyebbül meg, sőt, bár nem gondolta volna elképzelhetőenk, de mintha tovább sokszorozódnának kínjai, ahogy ide-oda verődnek kettejük között. Jazz mégis összeszorított foggal, egész testében megfeszülve tűri, s Rose-t figyeli. Össze fog omlani, erre számít, nem lehet másképp, s készen áll rá, hogy abban a pillanatban visszafogja magát, visszanyeli magába a fekete érzéseket, bár arca eltorzul tőle, és elkapja Rose-t két kézzel. Akinek valószínűleg önmagában is hatalmas megkönnyebbülés és megnyugvás, ha nem egyenesen katartikus élmény lehet, hogy kiszabadul testvére hatása alól, de Jasper természetesen fokozza ezt is. Kell néhány pillanat, mire elő tudja bányászni a lelkében homályló sötétből, s még újabb másodperc, mire meg tudja tisztítani annyira, hogy adni merjen belőle, de akkor erős, egyenletes áramban, nem kapkodva kezdi sugározni belé. Finoman, a korábbi rohamhoz képest végtelen gyengédséggel fordítja meg karjai között a nőt, s húzza mellkasára, s ül vissza vele a padra, két karja között dajkálva, s fizikai kontaktussal is nyugtatva és csillapítva őt.* - Támasz kell, Rose? Itt vagyok. Nyugodj meg... *suttogja aranyszőke hajába a szavakat, s leheletével és képességével cirógatja testvére bőrét, mintha lelkét is érinthetné így (talán így is van), úgy sétáltatva rajta a türkizkék nyugalmat, ahogy mások egy macskát simogatnának. Persze mindezek attól is függnek, Rose hogy reagál minderre, hiszen ennek fényében módosulhatnak Jazz lépései is, de ez a terve.* - És sajnálom *teszi hozzá, őszintén. Nem azt bánja, hogy megtette, mert azt szükségesnek tartotta, s tartja. Néha le kell rombolni dolgokat, hogy helyet adjunk annak, amit a helyére építünk, s épp ideje volt, hogy testvére kibukhasson, de úgy igazán. Ezzel, s az utána jövő töltekezéssel megint bírnia kell egy ideig. Bírni fogja. Talán addig, hogy legközelebb már nem is lesz szüksége Jazz segítségére a továbbiakhoz... a férfi megenged magának egy sóhajt, s miközben tovább nyugtatja a másikat, igyekszik saját maga káoszában is rendet tenni. Ismét. Na igen, ami másnak az építkezés kezdete, az neki éppenséggel nem. De ha sikerül, ha eléri vele, amit akart, akkor megérte. Még azt sem bánja, hogy újabb emberek fognak emiatt meghalni. A családja többet jelent neki, mint az arctalan, névtelen, érdektelen emberek. Akármit is gondol a ragadozó... de most nem gondol rá, s a vadász sem jelentkezik magától. Majdhogynem kettesben vannak Rose-zal. Amennyire a helyzet engedi, legalábbis. Amikor pedig el akar húzódni, egy pillanatra erősödik szorítása a karján, mellkasán, mintegy jelezve: ha Jasper miatt akarna menni, nem kell, neki nem kellemetlen a helyzet. De aztán el is engedi, hisz nem akarja, hogy Rose csapdában érezze magát, vagy kellemetlenül. Azt is meg tudja érteni, ha az iménti kis erődemonstráció egy kellemetlen mellékhatásaként hamarosan egyáltalán nem kérne testvére érintéséből. Amilyen heves... már amikor hagyják neki, ugye, hiszen amíg Jasper keze a bőréhez ér, addig nem sok olyat érezhet, amit a férfi nem akar. A költői kérdésre inkább nem válaszol. Majd legközelebb visszatérnek rá, ha Rose végiggondolta a dolgokat anélkül, hogy Jazz közelsége bezavarna. Lehet, hogy utána másképp fogja látni a dolgokat. Minden lehet... majdnem minden.*
*A beszélgetés pedig már fordul is arra, milyen a ragadozó-lét. Nem mondhatni, hohy a kedvenc témája... de miután oly sok mindenben voltak őszinték egymáshoz, s tárták ki lelküket, ezzel sem tesz kivételt. Tőle telhetően igyekszik pontosan fogalmazni, bár talán az elmúlt egy évben nem beszélt összesen annyit, mint most, ezen az éjszakán. Pedig az év nagy részét még a családja körében töltötte. Azért lesüti a szemét Rose intenzív figyelmétől, s miközben felé továbbra is igyekszik a nyugalmat közvetíteni, ő maga kissé kényelmetlenül érzi magát tőle. Nem tett vagy mondott semmit, ami miatt úgy kéne rá bámulni, mintha a világ nyolcadik csodája lenne...* - Tudtátok, persze... *motyogja, és felhorkan.* - Nem mintha bármit számított volna *teszi hozzá nem kicsit keserűen. Ezzel kapcsolatban maradt benne tüske, igen, s főleg Edwardra neheztelt, főleg az emberi Bella-időkben. Ha nem volt elég kínszenvedés, hogy körükbe hozta az ínycsiklandozó halandót, ráadásul alig járt vadászni, hogy addig se hagyja egyedül Bellát. Pedig mindenki közül ő tudta a legjobban, hogy ezzel mennyire megnehezíti Jazz dolgát. Csak éppen akkoriban nem létezett számára igazán más a lányon kívül...* - Kétlem, hogy létezne olyan hely ezen a földön, ahol egyszerűen jó lenne, vagy, ahogy te mondod, egész lehetnék... A szörnyetegeknek ilyesmi nem jut *nevet fel szaggatottan.* - Így jár, akinek két vágya is van, ráadásul ezek együtt elérhetetlenek *vonja meg aztán a vállát, hanyagnak szánt mozdulattal, mintha nem érintené mindez a lehető legérzékenyebben. S nem javítja ki, hogy nem ő a ragadozó, hiszen... ez talán csak a vágya. Jó lenne elválasztani magát, két különböző személyre, de a valóság nem ilyen egyszerű, nem ilyen tiszta. S közben minden erejével azon van, hogy a lelkében újra meg újra felbugyogó fájdalmat szabályozza, keretek közé szorítsa. Egyszer elég volt Rose-ra támadnia vele a káoszos negatívumokkal, nem akar kegyetlenkedni vele, természetesen. A bocsánatkérésre aztán halványan elmosolyodik - végül is mindketten ugyanazt tették, teszik egymással, megosztják a problémákat, hogy megkönnyebbüljenek, így biccent, s odanyúl, hogy kisimítsa a tincseket a nő arcából. Ha hagyja, legalábbis... de Jasper bízik benne, hogy így lesz, csak épp nem veszi biztosra és adottnak. Most már semmit. Talán ez volt a hiba a Culleneknél? Hogy biztosnak, magától értetődőnek vették a boldogságukat?* - Amikor magamnál vagyok, folyton azon is tűnődöm, hogy mit rontottam el... mit kellett volna még tenni... milyen óvintézkedéseket... vagy egyáltalán, miért nem akadályoztam meg, hogy visszatérjünk Forksba *vallja be váratlanul.* - Nem mintha nem tudnám, hogy a Volturi máshol is ránk talált volna, csak... *tehetetlenül széttárja kezét.* - Mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy jobban kellett volna figyelnem, jobban kellett volna vigyáznom... *vallja be ismét lesütött szemmel. Még egy olyan kétely, önostorozás, amit mással nem oszthatott meg. A felvetésre szárazon elmosolyodik. Ó, Rose, nem tudsz semmit!*
- Ez nem ilyen egyszerű... *ingatja a fejét elnéző, ám végtelenül szomorú mosollyal.* - Bella nem próbált meg mindenkit megölni, valahányszor vért kapott. Ha ezt velem próbálnánk meg eljátszani... hát, először is senki nem lenne biztonságban a házban, aztán a város is elég közel van... Rosszabb napokon egy teljes ember sem elég a szomjamnak, nemhogy egy pohárka vér... *Nem néz Rose-ra, a távolba mered, s hagyja, hogy arcát elöntse a vágyakozás. Nincs már ereje titkolni. Ő örülne a legjobban, ha meg lehetne tenni, de... kivitelezhetetlen.* - Ha ott lennék, én magam ellen vétóznék. Nem akarhatod veszélybe sodorni Emmettet vagy magadat, amikor megpróbáltok visszafogni... és Renesmee lenne az első, akit megölnék. És aztán, ha feltisztul a tudatom, kénytelen lennék valahogy végezni magammal is, mert ha nektek ártanék, az már sehogy se férne bele a bocsánatos bűnök kategóriájába *magyaráz tovább halkan. Alice emelegetésére önkéntelenül megkapaszkodik a padban, s a fa a tenyere lenyomata mentén összemorzsolódik. Összeszorított szemmel igyekszik elűzni magától az elképzelést: önmagát és Alice-t, vérvörös íriszekkel, együtt, boldogan. Nem, nem teheti meg vele... mindannyian tudják, miért.*

*Ismét szembesül vele, milyen keveset tud Rose a ragadozók útjáról... halványan elmosolyodik, s irigység szúr belé. Amikor közöttük élt, maga is aranyszeműként, könnyű volt megfeledkezni róla, milyen más is a hátterük. Most viszont... ordítóan egyértelmű. Ebben a pillanatban érti meg, visszamenőlegesen is, miért érezte magát némelyik családtagja olyan kellemetlenül nomád ismerősei, például Peterék társaságában. Nem egyszerűen a személyük volt idegen számukra. Hanem mindaz is, amit képviseltek.* - Nem állítom, hogy nem érdemelném meg, mindazonáltal ettől óva intenélek *felel a pofán verés eshetőségére szárazon. Perverz módon még örülne is neki, ha Rose kezet emelne rá, pont azért, amit mond: mert megérdemelné, teljes joggal tehetné meg a másik. Ugyanakkor semmi értelme nem lenne, s ezzel is tisztában van. Igazi fájdalmat nem okozna, mert a kínban vergődő lelkét nem érintheti senki ököllel, viszont felébresztené a ragadozót, aki ráadásul bosszút is akarna érte. Nem akarja bántani Rose-t. Őt se.*
*A kifakadásra viszont... hátrahőköl, s jóval természetesebb tartást vesz fel. Emberibbnek tűnik tőle, tudja jól, s most még testvére társaságában is jólesik a színjáték.* - Ne aggódj, testvér. Én túlélő vagyok *mosolyodik el szárazon. Ha nem az lenne, nem élt volna addig, hogy találkozzon Alice-szal, majd a családjával. A déli háborúk nem éppen kíméletességükről voltak híresek, s talán nincs is még egy olyan korú veterán, mint Jasper. Valakit vagy az ellenség ölt meg, vagy a saját serege. S ragadozó most ezerszer jobban kapaszkodik a létbe, mint akkor.* - Nem hiszem, hogy lenne élő vagy élettelen rajtatok kívül ezen a világon, aki vagy ami képes lenne kárt tenni bennem. *Alice pedig... arra szándékosan nem felel, mert mit lehetne? Artikulátlan zokogást? Nem tud sírni, csupán vágyik rá. Csak mered maga elé, teste is feszes, akár a lövésre kész íj húrja, arca mozdulatlan, érzelemmentes maszk. Jobban fájnak a szavak, semhogy kimutathatná. A kérésre sem mozdul meg, hiszen már válaszolt. Ő nem olyan, mint Edward. Nem fog kárt tenni magában. Ha tudna... ha akarna... a ragadozó akkor sem hagyná.*
- Milyen bölcs lettél. Újabba filozofálásba fojtod a bánatot bütykölés helyett? *néz végül a másikra somolygó mosollyal. Még ha a szája görbülete hamis is, megteszi Rose kedvéért. A másik opció az lenne, hogy vitába száll, de őszintén... kinek hiányozna az? A testvére nem azért jött, hogy magvas gondolatokon merengjenek együtt, hanem hogy vigasztalódjon, Jasper pedig megteszi, ami csak telik tőle, hogy megadja ezt számára. Nem, nem tudja tartósan, de a pillanatnyi megkönnyebbülés is több, mint a semmi. Ezért használja a képességét, ezért figyeli a nő rezdüléseit. Na persze... nem csak önzetlen okok vezérlik, ez tény. Maga is igyekszik feltöltődni, magába szívni, elraktározni mindent, amit csak lehet, hogy magával vigye a sötétségbe ezeket a lopott pillanatokat. Ugyanakkor viszont... eltűnődik azon is, hogy a lobbanékony Rose talán nehezen viseli, ha kitárulkozását elbagatellizálja valaki, ezért úgy dönt, viszonozza mégis. Nem vitaként, csupán tényeket közöl.* - Az én életem nem így indult. Ha sereget bíznak rád, az első, amit meg kell ölnöd, az a remény. Rögtön az első teremtményed előtt. *A folytatást hozzá lehet képzelni. Mind a régmúlt, mind a jelen kínjait, s az érzést, ami sosem hagyta el: a reménytelenséget. Alice mellett is az volt, mert mellette nem szorult rá a reményre. Vele bizonyossága volt, bizonyítéka arra, hogy élni érdemes. Már amennyire él egy vámpír... A hit viszont, az más kérdés. Hinni Alice-ben hitt és hisz mindmáig. De annak nem sok köze van a saját személyéhez.* - De hát nem vagyunk egyformák *teszi hozzá gyorsan, hogy oldja kicsit a szavak okozta feszültséget kettejük között.* - Örülök, hogy legalább neked megmaradt Emmett. Épp elég lehet, hogy két pár szétesett közöttünk. A maradék kettőre szükség van. *Maga sem tudja még, mennyire beletalál a dolgokba. A másik ragaszkodása pedig megható ugyan, de... Jasper nem tehet róla, már a következményein agyal. Nem kér engedélyt, csak finoman odanyúl az érzéshez, és lazít rajta egy kicsit, tompítja makacs éleit. Nem sokat, csak hogy... kevésbé fájjon majd. Talán ez a cselekedete is közrejátszik abban, hogy a száján kicsúszott vallomás válasz nélkül marad, s titkon örül neki. Nem panaszkodni jött... nem azért ült le erre a padra, hogy sajnáltassa magát. Ha valakit szánni kell a családból, az nem ő. Az Alice, és Bella, és Edward, és Nessie... Nagyjából ebben a sorrendben. El tudja képzelni, igen. Hogyne tudná! Tapasztalta már szenvedéseiket elégszer, hogy ne is kelljen messzire menesztenie a fantáziáját...*
*Gondolatmenetét Rose vallomása szakítja félbe, s ezzel rögtön ki is érdemli Jasper teljes, osztatlan figyelmét, pedig ez ritka egy vámpírtól. Ebben a pillanatban Jazzt akár hátba is lehetne támadni, olyan iszonyat mar belé, s olyan kétségbeesetten mered Rose arcára. Néhány pillanat csupán, mielőtt egy viszonylag semleges maszkot kényszerítene az arcára, csak a pillantása marad árulkodó, de azt is a földre süti. Óvatosan válogatja meg a szavait.* - Mindig is anya akartál lenni, és teljes családot akartál *kezdi megfontoltan, s fel is pillant, ne csak érezze, hanem lássa is a reakciót erre.* - Megkaptad. Bella és Nessie megadták ezt neked. De ez... nem csak abból áll, hogy boldogan gügyögsz egy gyereknek, vagy veszekszel vele, amikor kamaszodik. *Az emlék, még ebben a lehetetlen időpontban is, mosolyt csal az arcára.* - Az anya dolga, hogy összetartsa a családot a válságok idején. Neked, és Esmének... Ha ott lenne, Bellának is ezt kellene tennie, de ő nincs ott, hát rátok marad. Ha ezt nem teszed meg, ha nem állsz mellettük a nehéz időben, ha hátat fordítasz akkor, amikor a legnagyobb szükségük van rád... *rázza meg egy kicsit a fejét rosszallásában, aztán tekintetével a másikét keresi.* - Ha ezt teszed, akkor nem vagy anya, és nem vagy testvér igazából. *Vár, figyel, hogy átmegy-e az üzenete. Nem akarja bántani Rose-t, de ha kell, tud érdesebben is fogalmazni, hogy helyretegye a fejét, és kiverje onnan ezt az őrült, lehetetlen ötletet. A beszélgetés, a téma túl fontos ahhoz, hogy a képességével akarja megoldani, csak a szavaival teheti, mert azok Rose mellett maradhatnak akkor is, ha ő már nem.* - Ha nem vagy ott, amikor nehézségek vannak, akkor azt sem érdemled meg, hogy a szép időket kiélvezd. Azt pedig tudhatod, legalábbis tudnod kellene, hogy a dolgok elrendeződnek idővel, nekünk pedig van időnk... *A remény, amit nyújt, persze hamis, legalábbis Jasper maga nem reménykedik, mint azt már le is szögezte. De az, hogy ő hitevesztett, nem azt jelenti, hogy más is legyen az. Jasper nem bízik benne, hogy akár ő, akár Bella valaha hazakeveredik. Abban viszont igen, hogy az élet megy tovább, és idővel a hiányuk lesz a normális, a dolgok rendje. A kérdés csak az, hogy ehhez mennyi idő kell... de ha évszázadok is, mit számít? Még mindig jöhetnek utána boldog évezredek is, akár.* - Az a Rosalie Hale, akit én ismerek, az a Rose, aki heteken át vizsgázatott, aki pofátlan módon jégszobornak titulálta magát akkor is, amikor tudta, hogy érzem a benne tomboló érzelmeket, nos, az a Rosalie Hale nem adná fel.
*Egy pillanatra őszintén meglepődik, hogy ilyen erős negatívumok maradhatnak "előtérben" annak ellenére, amit babrál Rose érzelmein, így felerősíti saját hatását, hogy elmulassza... csak azzal nem számol, hogy a másik közben a nyakába veti magát. Mint a legtöbb testi alapú képesség esetében, az ő hatását is növeli a fizikai kontaktus, így könnyen előfordulhat, hogy a hirtelen beinduló erős érzelemáram több is lesz, mint egészséges. Mindenesetre egy az biztos, Rose az ölelés hatására komolyan nyugodt, kiegyensúlyozott, sőt boldog lesz, helyzetük ellenére. Máskülönben az ő képességével lehet valami komoly gond... Lassan, óvatosan öleli meg testvérét. Rose nem fogta vissza magát, s nem is tudna kárt tenni benne, de Jazz tart tőle, hogy az embervérből nyert erejével tudna nagyon kellemetlen perceket szerezni egy vámpírnak is, ha úgy istenigazából szorongatni kezdené. Valószínűleg Bella is így érezte magát közöttük átváltozása első hónapjaiban, amikor óvatkoskodnia kellett a családtagjaival.* - Nos... azt hiszem, még sohasem minősítették egyik tettemet sem a nemes jelzővel *motyogja kissé zavartan a vallomástól. Jó tudni, hogy nem ítélik el érte, de ez azért erősen túlzás... Ami meg az érzéseket illeti, hát, azokkal tisztában van. Talán túlságosan is. Óvatosan eltolja magától Rose-t, mielőtt átvenné tőle a gyűlöletet és haragot. Egyrészt, mert fogalma sincs, mi váltotta ki hirtelen ezeket az erős érzelmeket, másrészt, mert ezek az érzések kiválóan alkalmasak a ragadozó és a vérszomj felébresztésére.*
- Nem hiszem, hogy ez erő kérdése lenne... az az lenne, ha lemondanék a vérről. Így viszont csak nincs más választásom *rántja meg a vállát, aztán egy pillanatra eltátja a száját a kérdésre. Nem, nem számított rá... de az a legkevesebb, amivel tartozik a többieknek, hogy megpróbálja elmagyarázni... még akkor is, ha ezt lehetetlen szavakba önteni.* - Az érdekel, milyen volt régen, vagy az, hogy milyen most? *kérdez rá a biztonság kedvéért, aztán már bele is kezd.* - Mert most... nem, kezdem máshogy. Furán fog hangozni, de ami ad, az a... béke. *El is fintorodik. Kimondva nem csak furán, hangzott, hanem egyenesen árulásnak.* - Úgy értem, hogy... ellazult, vagyis... *legyint, ebből már úgysem keveredik ki.* - Amióta leálltam, folyamatosan visszafogtam magam. Mintha megfeszítenéd minden izmodat, és soha, soha de soha nem engedhetnéd el magad. Mert tudod, hogy ha megteszed, akkor borzalmas dolgok történnek. Mindig kézben kellett tartanom magamat, a szomjamat, az érzelmeimet, meg mások érzelmeit, meg mások szomját is... sosem lehettem nyugodt, sosem lehettem... *elharapja inkább a mondatot, és megrázza a fejét.* - Most viszont... az idő nagy részében nem vagyok önmagam, és így nem kell figyelnem, nem kell koncentrálnom, nem kell belefeszülnöm az akaratomba. Ha én vagyok én, akkor mindig harcolok magammal vagy másokkal, de amikor eluralkodik a ragadozó... amikor legyőz, akkor a vereség keserű mérgét megédesíti a megnyugvás, hogy legalább vége a háborúnak *magyarázza suttogva, és az arca eltorzul a beismerés kínjától. Sosem mondta ki korábban.* - És minden más... a vér, a mámor, az erő... az csak a bónusz. *Arról, hogy mit áll ki cserébe azokban a rövid időszakokban, amikor nem adja át magát a ragadozónak, már nem beszél. S paradox módon az, hogy szavaival megidézte, nem vezet ahhoz, hogy a másik fele elő akarna törni belőle. Nem mer elgondolkodni rajta, hogy ez miért van.*
- Rose, nincs mit köszönnöd *rimogatja meg a másik haját halvány mosollyal.* - Ez a legkevesebb, amit tehetek, ha már ilyen fájdalmat okozok. *Vagyis nem ő. Csak a ragadozó... de a korábbi vallomása után már nem olyan könnyű másik személyként gondolnia rá, mint eddig.*
- Persze, hogy visszavágyom! *vágja rá azonnal, s merevség költözik tagjaiba a gondolatra, hogy ez kérdéses lehetett.* - Rose, én a véren kívül semmi másra nem vágyom annyira, mint hogy visszamehessek. Ami csak a hatalmamban áll, megtenném, hogy Alice boldog legyen, és mellette lehessek, és érezhessem, hogy boldog... *csuklik el a hangja a fájdalomtól. A másik reménykedő szavaira csak rázza a fejét lemondóan. Ő nem hisz a visszatérésben. Ő tudja, érzi, hogy túl van azon a ponton, ahonnan van visszatérés.* - Hát, ha számít... amennyire tudom, a Volturi is szegényebb lett néhány taggal miattam... *vonja meg a vállát, csak hogy témát váltson. Nem mintha biztos lehetne bármiben is, ami a távozása körülményeit illeti, túlságosan elvakította a vér, de eléggé rémlik, hogy egy-két őr bizony nem kelt fel többé azután, hogy kezet emelt rá. És akkor még Hazel is ügye is ott van, bár róla azóta sem hallott.*

*Bár olyan egyszerű lenne a helyzete, mint egy kis megingás után lenne! Bár maga választotta volna, hogy ismét a ragadozók vérvörös útját járja! De még ez a megnyugvás sem lehet az övé. Kényszer ez, egyszerre édes és keserű, átkos és áldott. Gyűlöli az állapotot, amibe került, ugyanakkor... a ragadozó torz, beteg lelke hálás is érte, hiszen mentsége van rá, miért hagyott fel önkínzó életmódjával, a folyamatosan önmaga ellen vívott harccal. S ez az, ami szinte lehetetlenné teszi a visszatérést... hogyan térjen le egy olyan útról, ami kifogást jelent neki ahhoz, hogy azt tegye, amiről tudja, hogy helytelen, mégis vágyja minden porcikája?*
*Ahogy ujjai a másik hideg, mégis langyosnak érzett bőrét érintik, szinte elmosolyodik a felcsapó indulat hevességétől - annyira tudta... annyira tudta, hogy így fog reagálni... az otthonosságnak majdnem sikerül egy pillanatra kizökkentenie, majdnem elhiszi, hogy olyan minden, mint régen. De nincs olyan szerencséje, hogy akár egy percre is megnyugvást találhatna, hiába jött el hozzá Rose... a második legkedvesebb a szívének. S választ kapott egy kérdésére: igen, van még szíve. Még... de meddig? Mennyit képes elviselni?*
- Nem is rangokról beszéltem, ma bella *feleli lágyan, a másik tekintetét viszonozva, ám az ő arca ellágyul testvére látványától. Nem a szépségtől, hanem az ismerősségtől. A replikára halvány mosoly kúszik sápadt ajkaira.* - Ha ez a szándékod, ne fogd vissza magad... *bíztatja a másikat, két karja még mindig oldalt, mintegy megadó pózban. Talán... sőt, valószínűleg nem védekezne, bár nem lehet benne biztos. Olyan sok mindenben maradt alul saját magával szemben... vajon ez is ilyen lenne? Képtelen lenne elnyomni az önfenntartó ösztönöket, vagy megadná magának, amire vágyik, és hagyná, hogy Rose elvegye halott életét? Sosem tudják meg a választ, hacsak testvére úgy nem dönt, hogy mégis megpróbálkozik vele.* - Alice-nek az lenne a legjobb, ha megtennéd... *Amikor önmaga, még mindig ezt tartja szem előtt. Hogy mi lenne a legjobb a szerelmének... legalábbis az elérhető lehetőségek körén belül. Hiszen az egyetlen kielégítő megoldás, hogy ismét együtt legyenek, túlságosan elérhetetlen. Egy percre... újra átéli utolsó találkozásukat. Érzi a pillanatot, amikor kiszívta a halott túrázó vérét, az önnön testében bujkáló, szikrázó és hullámzó vad hevületet, amely teljesen kipréselt belőle minden mást, s miután elmúlt, csak valami sötét és hideg félelmet hagyott maga után, ami a mellkasából áradt szét a szűk ereken keresztül az egész testében, mintha az elfogyasztott vér szállította volna a bizonyosságot, hogy vége, hogy nincs több esély...*
*A szeme sarkából látja a másik küszködését, s halkan, örömtelen szárazsággal felkacag, bár a hang, a vámpírok máskor oly vonzó kuncogása most inkább halálhörgésre emlékezteti azt, aki hallja.* - Igazán jó páros vagyunk, nem, testvérem? *jegyzi meg fanyarul, s finoman a másik padra ejtett kezére fekteti a sajátját. Neki egyik tenyere is elég, hogy arra támassza a homlokát, s reméli, hogy képessége nélkül, egyszerű gesztusokkal is segíthet a másiknak. Annyira... tragikus az egész helyzet, hogy az már szinte áthajlik komédiába. Fekete az is, de mégis... nevetnivaló. Szánalmas.* - Én nem hiszek, hát miért kéne másnak? *suttogja vissza a nyilvánvaló kérdést.* - Rég... nagyon régen nem éreztem magam ilyen halottnak, miközben a testem élőbb, mint halálom óta valaha *teszi hozzá, mintha gyónna, s tényleg... az egész helyzet erre emlékezteti. Ember korában a templom szűk fülkéjébe kuporodva vallotta be bűneit az arctalan papoknak, most nővérével ül egy padon az elhagyatott parkban, miközben egy város alszik körülöttük, de a lényeg: a fájdalom, a szégyen, a kimondás miatti megkönnyebbülés és a megváltás utáni vágy nem változott. Azon is elgondolkodik, vajon mit akarnak ők egymástól? Csak egy morzsányi törődést, talán.*
*Rose vallomására megrázza a fejét.* - Valahogy sejtettem *somolyog, hiszen ismeri a nővérét, s most először valódi jókedv árnyéka csillan a szemében. A másodperc csupán, vagy a töredéke, de ott volt, s kincsként fogja őrizni... mióta nem találkozott a szerelmével, semmi öröme nem maradt, s most úgy dédelgeeti ezt a pillanatnyi, megkönnyebbült felszabadultságot, mint kisgyerek, ha világot jelentő üveggolyóra akadt a homokos tengerparton, ahová addig csak szemetet sodort ki a dagály. A következő szavak azonban azonnal elmossák az érzést, csak az emléke fog fényleni.* - A... döntésed? *kérdez vissza, nyugtalanul szemléli a másikat, mert ezúttal nem érti, mire akart ezzel utalni. mindig is küszködött az irányítással, így hát feszültté teszi, ha nem ért valamit, s most is így van ez. A helyzeten nem segít, hogy Alice is szóba kerül, pontosabban az, hogy Rose "ellene fordulna". Görcsösen visszanyeli a torkába toluló mérget, s igyekszik vasmarokkal féken tartani a félelmeit, kevés sikerrel. Némán, csak a tekintetével könyörög a másiknak, hogy nyugtassa meg... Mondjon valamit, akár hazugságot is, de olyat, ami után nem kell tovább marcangolnia önnön lelkét. Se miattuk, se maga miatt...*
*Aztán már inkább Rose érzései foglalják le. Most, hogy kicsit elengedte magát és képességét, maga is osztozik a másik érzéseiben: jóban és rosszban, találtban és adottban egyaránt. Elvesz, magába olvaszt a rosszból egy jó darabot - nála elfér, olyan ez, mintha saját érzései tengerébe vezetné a másik érzelmeinek folyóit, aztán hagyná, hogy az édesvíz elkeveredjen a sóssal. A folyót nem szárítja ki, mert mindenkinél jobban tudja, hogy az embereknek (és vámpíroknak) esszenciális szükségük van minden érzelmükre, teljesen sosem foszthatja meg őket semmitől, ha nem akar bennük kárt tenni. Az általa adott érzelmeket pedig úgy permetezi Rose felé, ahogy hűsítő eső öntözi meg a szomjas tájat. A megnyugváson túl élénknarancs szeretet és halványkék boldogságot irányít oda, mindhármat az emlékeiből meríti, mert jelen pillanatban képtelen lenne saját valós érzelmeiből bármi jót adni. De nem is kell, s úgy érzi, így, hogy a vele kapcsolatos emlékekből adja azt, amit adhat, még valósabb is lesz a segítsége.* - Szívesen... nem is tudod, mennyire szívesen...
*Rose szavaira, kérésére lehunyja a szemét, mélyen szívja be a levegőt, és bólint. Rendben... akkor csak pillanatnyi megnyugvást hoz el neki, de reméli, hogy ezzel is segíthetett valamennyit.* - Sajnálom, hogy nem tehetek többet *suttogja, majd egy pillanatnyi szünet után nem tudja megállni, hogy ki ne bukjon belőle a folytatás.* - Annyira sajnálom, Rose... mindent. Én csak... segíteni akartam. Nem érdekelt, hogy feláldozom magam, képes lettem volna akár Volturiként is élni, ha ezzel jót teszek nektek és megkímélhetlek titeket... de elrontottam mindent, és csak még több fájdalmat okoztam... *csuklik el a hangja a végén. Csak akarta, hogy... hogy tudják, hogy a szándékai jók voltak, még akkor is, ha a végkifejlet ilyen katasztrofálisra sikerült. Beleborzong a vallomásba, majd abba is, hogy a másik hozzáér. Egy pillanatra megfeszülnek az izmai, ösztönösen, aztán elernyed, még jobban összegörnyed, s vissza kell fognia magát, hogy ne ölelje meg a testvérét... azért, hogy itt van most, hogy megkereste, és azért is, hogy még hajlandó hozzáérni, és nem undorodik tőle. Meg tudná érteni azt is... de az, hogy Rose a maga módján elfogadta, ebben az állapotban is, többet jelent, mint ha hazug szavakkal vigasztalni vagy reményt adni próbált volna.*
- De igen, Rose, számít. Számít, hogy... nem én vagyok én. Sem az érzéseim, sem a gondolataim, sem... nem tudod, milyen ez. Néhány órára... gyűlölöm az egészet. De a legrosszabb, hogy a többiben... a többiben nem számít, és ettől még jobban gyűlölöm. Fogalmad sincs erről... rajtad sosem uralkodott így a vámpír *magyarázza keserűen, s nem tehet róla, ismét a gyónás jut eszébe. Vajon... Rose adhat neki feloldozást? Nem valószínű. Ha ő maga nem képes megbocsátani saját magának, akkor mások szavai sem nyugtathatják meg a lelkét.* - Itt maradok, Rose... ameddig csak tehetem. Néhány óráig, talán *fintorodik el. Azt nem akarja, hogy Rose a másikat, a ragadozót lássa, aki az ő képét viseli tombolásához.* - Látod... nem is tudnék elmenni innen. Minden ide húz vissza, hozzátok... nem tudlak titeket kitépni a lelkemből *vallja be. Megpróbálta. Mivel meggyőződése, hogy a családjának az lenne a legjobb, ha nem ólálkodna itt a közelben, megpróbált elmenni minél messzebbre. De hiába minden erőfeszítés: akármelyik énje is kerekedett felül rajta, akármilyen messzire szaladt is egy-egy nekifutással, valahogy mindig visszatért, kísért, akár a nyughatatlan szellemek.*

*Néma árnyként suhan az illat után, felismerte persze, egy vámpír sosem felejti el egy fajtársa szagát, s főleg nem egy olyanét, akivel ilyen hosszasan tartoztak ugyanahhoz a klánhoz... legalábbis egy épelméjű vámpír biztos nem, súgja a józanság hangja, hiszen Jasper tudja, hogy elborultbb pillanataiban, amikor a ragadozó ösztön vezérli, bizony nem igaz rá ez a kijelentés. De most nem ez a helyzet. A tiszta tudat ritka pillanatai ezek: már elég régen táplálkozott ahhoz, hogy a vadászat utáni vérköd ne borítsa az elméjét, de nem elég régen ahhoz, hogy az éhség uralta ragadozó mozdítsa kizárólag a vérre irányuló gondolatait. S néma hálaimát rebeg a létével meggyalázott istennek, amiért nővére, akinek még a nevét is köszönhette hajdan, jó érzékkel megtalálta ezeket az órákat, amikor képesek lehetnek ténylegesen kapcsolatba kerülni egymással. Szerencse? Máskor ezt hinné, most inkább a kötelékre gondol, ami valamikor a családja tagjaihoz fűzte.*
*Tisztes távolságból követi Rose-t, nem áll szándékában megmutatni magát, felfedni jelenlétét. Hiszen a nő bizonyára nem örülne neki, ha megtudná, hogy árnyékául szegődött, bármi dolga van is Port Angelesben. Körbe-körbe járnak, egyik követné a másikat, másik az egyiket... nem rakja össze először, időbe telik, hiszen elszokott attól, hogy gondolkodjon, használja a fejét. Aztán megtorpan végül. Azt, hogy a másik éppen vele akart találkozni, csak akkor meri elhinni, amikor megszólítja. Dermedten mered irányába a lombok takarásából, profilját vizslatja, amint a padon ül, a lehetőségeit latolgatja. Végül aztán elrugaszkodik - nem egyenesen Rose felé, hanem kicsit kikerülve, a háta mögé kerülve. Aztán már ott is van, két oldalról ragadja meg nővére arcát, érezni a keze erejét, ahogy szorítja. Egy mozdulat lenne...*
- Ha igazi vámpír lennék, most megölnélek *suttogja testvére fülébe halkan, de mielőtt Rose-nak igazán lehetősége lenne reagálni (dühbe gurulni, nővérét ismerve), már el is engedi. A következő töredékmásodpercben a pad másik végében ül. Egyik karját lazán átveti a támlán, a másikat oldalra kinyújtva, mintha csak arra várna, mikor ütik tenyerébe az első szöget. Félig fordul csak a másik felé, s a földet bámulja.* - És ha igazi vámpír lennél, megölnél, hogy megtorold ezt a sértést *néz fel pillanatnyi szünet után, arany és vörös tekintet fonódik egybe.* - De nem azért jöttél, hogy beszennyezd lopott véremmel a kezed, igaz? *Leheletfinoman bár, de kiérződik a csalódottság a hangjából. Valahol vágyja a halált, bár az életösztön erősebb, semhogy tegyen is érte. Vagy... a remény nem hagyta még el? Vajon milyen szörnyűséget kell még művelnie, hogy ez a torz, démoni angyal végleg eltűnjön? Miben reménykedhetne még? Maga sem tudja. S nem is ez az ideje annak, hogy ezt a kérdést megvizsgálja... még ha akarná, sem tudná, mert Rose érzései eltérítik a gondolatait. Düh, csalódás, fáradtság, lemondás... szürke fellegként burkolják be az elméjét s a saját érzéseit.* - Ne aggódj, testvér... én is lemondtam magamról *hajtja a fejét a tenyerébe, s engedi el magát annyira, hogy az ő fáradtságát és fájdalmát is lehessen látni. Már nem számít úgysem...* - Azt hittem, valaki küldött, de nem így van, ugye? Magadtól jöttél. *Elég kétségbeesettek lehetnek... Rose másképp nem lenne itt. A másik szavaira finoman csóválja a fejét.* - Sajnálom, hogy ezen nem enyhíthetek... nem én hiányzom neked, csak az, aki voltam *És, meglepő módon, tényleg sajnálja. Érzelmekkel sohasem hazudna. Ugyanakkor viszont...* - Vagy azért jöttél, hogy segítsek? *Meg sem várja a választ. Örökké féken tartott képességét elereszti, valahogy úgy, ahogy egy örökké ökölbe szorított kezet lezítana el valaki, s kinyúl vele a másik felé, óvatosan, finoman érintve a lelkét. Nyelvén érzi érzelmei ízét, szeme előtt látja elvonulni színeiket, s megkeresi azt a fekete leandert, amit a hiánya hívott életre. Okkersárga, mészillatú megnyugvást borít fölé: nem fedi el teljesen, s nem is oltja ki, csak beburkolja, mintha vattába csomagolná, óvó gondoskodással. Rose, hiába volt az egyik leghevesebb családtagja, korábban nem tiltakozott olyan hevesen a képessége használata ellen... ezért bízik benne, hogy most sem fogja elutasítani a segítségét.* - Jobb? *mosolyog a másikra, s most először valódi öröm visszfénye tükröződik a vörös íriszekben. Nem a ragadozó elégedettsége, nem a vér okozta mámor: csupáncsak a segítség nyújtásának boldogsága, meg annak, hogy van valaki, akinek adhatott valamit... magából.* - Hagyjam így? Ezt szeretnéd, hogy ne fájjak? Vissza nem mehetek, Rose... nem tudnátok megfékezni *hajtja le a fejét ismét, s folytatja a föld bámulását. Ujjai a ruhája egyik szakadását babrálják, aztán eszébe jut, hogy ez is olyan szokás, amit Cullenként vett fel. Apró trükk, hogy embernek láttassa magát... már nincs rá szüksége. Elengedi a megkínzott, piszkos anyagot.* - Ti is hiányoztok nekem... *vallja be hirtelen, hangja nyers a fájdalomtól, miközben felkapja a fejét.* - De hamarosan megint szomjas leszek, és akkor már nem fogom ezt érezni *teszi hozzá keserűen. Nem tudja, mennyi idő még... nem sok, az biztos. Órák, legfeljebb, aztán ismét a napokig tartó köd, amiből még azt is nehezen hámozza ki, hogy mit is tett, nemhogy azt, hol, mikor vagy hogyan. S akkor a képessége, érzelmei sem kínozzák.*