♠ kit érdekel, hány szó? ♠ cold water ♠ reunion ♠

Izgatott voltam. Hónapok óta chatteltem egy lánnyal, aki végre belement, hogy találkozzunk, ez pedig nagyon is feldobott. Addig, míg vele voltam elfoglalva, nem kellett törődnöm az életem azon részével, amely egyáltalán nem volt normálisnak mondható. Se vámpírok, se őrjárat vagy gondolatolvasás farkasbundával. Az átlagosság érzése valamiért megnyugtató volt. Mostanában túl sok minden jött össze, főként a vámpírcsaj miatt, akivel egyre gyakrabban jártam össze. Azt hiszem, túlságosan sikerült megkedvelnem, amellett, hogy egyáltalán nem akartam semmit sem érezni iránta. Nem jött össze… de most itt van egy lehetőség, és nagyon bíztam benne, hogy ez a lány, majd képes elfelejtetni velem a természetfelettit teljesen. Talán még be is vésődöm, akkor pedig véglegesen lezáródig majd az Alison-féle problémám. Ez nagyon szépen hangzik, viszont valamiért nem töltött el akkora boldogsággal, mint azt remélni mertem volna. Ráadásul ezt nem is tudtam túl sokáig rejtegetni a többiek elől sem, ettől pedig a titkom még sötétebb és rosszabb lett.
A motorommal már Port Angeles felé száguldottam, és azt hiszem, kicsit késében is voltam. Nem akartam túl sokat váratni Peytont, aki a város könyvesboltjánál várt rám. Illetve még nem, de fog, ha nem sietek. Meglepődtem, amikor visszamondta a vacsora és ebéd meghívásaimat, végül aztán nem firtattam, mert örültem a fejemnek, hogy végre belement egyáltalán egy randiba. Tulajdonképpen már egy ideje fűztem, és ezért nem akartam akadékoskodni. Amint beértem a városba lassítottam. Már az indulásnál eszembe jutott, hogy kellene valamiféle virágot is vennem, mert hát mégis, ezért először egy virágbolt felé vettem az irányt. Miután sikeresen beszereztem egy szál vörös rózsát, a könyvesbolthoz indultam. De minél közelebb értem a megbeszélt helyhez, annál erősebben éreztem a vámpírok jellegzetes édeskés bűzét. Igaz, itt, Port Angelesben mindig több volt ezekből a piócákból, mert jobban szét tudtak szóródni, ráadásul Forks a Cullen família körzetébe esett, akik szintén elüldözték a nem kívánt vörösszeműeket. És bár ezt tudtam, jobban örültem volna, ha a vérszívók most kimaradnak ebből az egészből, mert nem akartam rájuk gondolni.
A könyvesboltba belépve a szag még erősebb lett, és ez kezdett igencsak kellemetlen lenni a számomra. Köszöntem az eladónak, és megállapítottam, hogy az idősebb nő semmiképpen sem lehetett vámpír. Maradt az az opció, hogy valami kultúrakedvelő gyilkos szaladgált errefelé. Fel sem merült bennem, hogy más is lehet a magyarázat, hiszen Peyton nem lehet az… ugye, nem? Elméletben a klasszikus irodalom részlegénél találkoztunk volna, de ha már könyvesboltban voltam, akkor végig akartam nézni a krimiket. Onnan pedig tökéletesen lehetett látni a megbeszélt helyet. Fél szemmel a könyveket néztem, miközben figyeltem a klasszikusokat. Aztán megláttam egy lányt… Egy hosszú barna hajú, vékony alkatú lányt. Elindultam felé, de inkább dühös voltam és csalódott, mintsem boldog. Az ő bűze árasztotta el a bolt minden négyzetcentiméterét.
- Te vagy, Peyton, igaz? – kérdeztem kissé ingerült hangon, s az álkapcsom akaratlanul is megfeszült. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet velem.