Aurora & Cole

Kínos. Ez volt az első szó ami eszembe jutott és villogni kezdett a szemeim előtt, a cinkes, gáz és hülye helyzet szavakkal felváltva. Na igen, el se tudtam képzelni mi fog kisülni belőle, de nem volt okom parára, Aurora egy kedves mosolyt villantott felém, én pedig adtam a lazát, akkor is, ha tényleg meglepődtem, mert többek között sosem gondoltam volna, hogy még összefutok ezzel a lánnyal. Rokonszenves volt, épp ezért nem akartam akkoriban többet tőle, mert nem lett volna komoly kapcsolat ebből, átverni meg nem akartam. Lepattintottam, pedig ki tudja hogy alakult volna, ha tovább fűzöm. Az emberfeletti szépségnek hála nem kell részleteznem, hogy elértem volna bármit, ha nagyon akarok, én meg egyébként se az a fajta vagyok, aki kiteregeti a szennyest, szóval maradjunk annyiban, hogy kicsi híja volt egy szép este méltó befejezésének közöttünk. Aztán meggondoltam magam és leléptem.
A bók a minimum, amit megérdemelt, összefűztem közben a mellkasom előtt a karjaimat és visszamosolyogtam rá, a szívverését nem szándékosan figyeltem, de bizony megütötte a fülem. A nevemen szólított, szóval nem voltam épp teljesen felejtős kategória a részéről, és ennek örülnöm kellene, csak az én helyzetemben valahogy mégsem felhőtlen a boldogság. Jobb, ha egy magamfajtát inkább meg se ismernek, nemhogy az emlékekben őrizzenek... Akkor se, ha nem vagyok rossz "ember". Volt a hangjában némi habozás, amiért egyáltalán nem volt okom megsértődni. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó a memóriád, pedig... nem épp most volt. - Jegyeztem meg mellékesen, kicsit megdöbbenve, de továbbra is kedves pillantásokkal bámulva rá. Tudtam, hogy képes vagyok hatást gyakorolni a nőkre, de mondjuk sosem úgy és olyan módon, mint például Cameron vagy a család többi férfi tagja. Én sose szívóztam, ebben mondjuk közrejátszik a fiatal korom és felfogásom is, csak azért na, csodálkoztam rendesen. Viszont  nem mondom, hogy nem esett jól mindez.
-Öhm, csak egy kis üzlet, semmi más. Na és te? Mi újság veled? - Ciki, ezt továbbra se tudtam elhessegetni. Pláne azt, hogy fogalmam sem volt idevalósi e... Akkoriban nem a beszélgetés érdekelt, hogy magyarul fogalmazzak. Kínos ez, mégsincs mit leplezni. A mosolyom nekem sem volt őszinte, hogy szlenggel éljek, és legszívesebben elhúztam volna a csíkot, ahogy minden felnőtt férfi... De mégsem hagyhattam ott a szerencsétlen lányt értetlenül, így azt hiszem jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem elébe megyek a csöndnek. - Be kell valljak valamit és remélem nem foglak megsérteni vele, de szinte semmire nem emlékszek veled kapcsolatban. Jó, persze van ami...khm kristálytisztán él bennem, de felesleges szépíteni a dolgokat. Arra emlékszek, hogy egy okos és aranyos lány vagy, de kábé ennyi. Ne ölj meg, de még azt sem tudom hol élsz. - Próbáltam a legártatlanabb képemmel bámulni rá, amit nem szokásom kihasználni, de kétség kívül segíteni szokott.  És reméltem itt is fog, különben leszakadna a pofám...

Álltunk egymással szemben, és ahogy néztem, teljesen biztos voltam benne, hogy már találkoztam vele. Hajjjaj, hát az a találkozás is szépre sikeredett. Igen, igen, 1-2 éve. Bólogattam. Valahogy én is így emlékszem. A jó hangulatomat akkor mindig alkohollal társítottam. Megmaradt ezt a szokás, de mióta Hilary elment, azóta egyedül már nem olyan nagy buli. 1-2 éve? Hűha olyan régen? Még mindig ugyanolyan jól nézz ki.
Elpirultam előtte, hogy emlékszik rám, sőt még bókot is kaptam. Kicsit szégyellem is magam, ahogyan akkor viselkedtem előtte. Pedig elég jól elszórakoztunk, hmm. De a múlt az múlt!
-  oh, hát köszönöm szépen. Te se nézel ki rosszul! -  mosolyogtam vissza.  Ahogy ő mosolyogni tudd, jesszus most már emlékszem miért is „kavargattam” vele.
Kezdenek teljesen visszatérni az emlékeim amiket vele éltem meg. Habár én házibulira emlékszem nem bárra, de ez most lényegtelen. Vajon még mindig ugyanolyan istenien csókol? Jesszus Auróra…
- Na és…..- huha de tudom, mindjárt, már a nyelvem hegyén van. Valami C-betűs…Clyde? Cody! Uh.. – Cole, mi járatban errefele? – elégedett voltam,hogy eszembe jutott a neve, de a mosolyom kissé furcsa formát öntött, hisz én vagyok más helyen. Lehet ő Port Angleseben lakik…basszus, erre már nem emlékszem. Cinkes! Nem baj Auróra csak mosolyogj tovább.

   Aurora & Cole

Az, hogy Port Angelesbe jöttem részemről elég szokatlan döntés volt. Nem szeretek kimozdulni Seattleből, ugyanakkor néha kell egy kis levegőváltozás, pláne, ha az eget a szomszédos városokban is vaskos esőfelhők fedik be. Csillogás mentesen akármerre mehetek, a kutya nem fog belém kötni, és a mai nap is egy ilyennek ígérkezett. Az igaz, hogy a vámpíroknak nincs testi szükségletük (kivéve egyet, khm), tehát nem kell olyan dolgok miatt aggódni mint az emberi étel és ital, illetve nincs fűtés vagy hűtés gondjuk, ám a pénzt akkor sem vetjük meg. 60 éves koromra egész szépen belejöttem a különböző lehetőségek mivoltára, tőzsderészvények, banki értékpapírok, stb. Nem kopik fel az állam, még ha csak képletesen beszélhetek ilyesmiről, akkor sem, és mindig gondoskodom arról, hogy még csak a csóróság közelébe se kerüljek. A vagyonomat természetesen nem két kézzel szórom, hanem újból befektetem és kamatoztatom, egy bizonyos százalékából pedig néha ajándékokat vásárolok magamnak vagy a népes kis családom jólétébe segítek bele, igazából hangulatfüggő. A Port angelesi látogatásom célja tehát egy befektetés ellenőrzése volt, ami meglepő és örvendetes módon hamar megtörtént. A hamis személyim szerint 22 éves kornak örvendő gazdag gyermek volnék, nem kötözködtek sokat, nekem meg nem kellett fenyegetőznöm, hogy átviszem a pénzem valamelyik rivális intézethez. Ja, és segített az angyali kisugárzásom, aminek többnyire mindig hisznek. Az egész rutinosan lezajlott egyébként, sok sok hasonlóban volt részem az elmúlt években és még nem is árultam el mindent (és nem is fogok).
Kedvem nem volt sok a csavargáshoz, egészen pontosan a gondolataim szokás szerint csak egy valaki körül jártak. A bankból határozott léptekkel vettem az irányt a kocsim felé és közben előkaptam a telefonomat, hogy Cherienek írjak egy üzenetet. Teljesen bele is merültem a kijelző nyújtotta képbe, az ujjaim gyorsan pötyögték be amit akartam, nem volt szükségem magam elé bámulni, hiszen nem volt rá szükségem, tökéletesen be tudtam határolni merre megyek odafigyelés nélkül is. Az üzenetet elküldtem mire megérkeztem a kocsihoz, a készüléket visszatettem a farzsebembe és már nyitottam volna a kocsim ajtaját amikor egy feltehetően nekem szóló hangra lettem figyelmes. Az egyik szemöldököm a magasba szökött meglepetésemben, de megfordultam, hogy meggyőződjek valóban engem szólítottak e le. Az esély minimális volt, de amint megláttam a rám pislogó lányt egyből tudtam, hogy benne van ebben a bizonyos minimalitásban. A vámpíroknak különösen jó memóriája van, őt pedig egyébként sem volt nehéz megjegyezni és ha jól emlékeztem Aurorának hívták. Nem vághattam rá azonnal, különben is komolyan meglepődtem, hogy összefutottam vele. Basszus, fel kellett volna hívnom annak idején, de nem tettem, tehát kínosnak ígérkezett a szitu... Szép vagy Cole, igazán szép! Először is összeráncoltam a homlokom és csak bámultam rá két vagy három másodpercig, majd egy suta mosollyal jeleztem, hogy felismertem. Tehettem volna az ellenkezőjét is, de a látszat ellenére nem lett volna könnyebb közben. Hazudni pedig egyébként is sokat hazudtam, elég csak rám nézni. - Azt hiszem. - Vele ellentétben én nem mozdultam, szerencse, hogy pislogni nem felejtettem el. - Egy-két éve, valamelyik bárban, ugye? - Kínosan hallgattam el, azt hiszem azon az estén lehet egy pici ital is volt benne, és a helyzet elég szépen alakult amíg úgy nem döntöttem, hogy nem érdemli meg, hogy csak játsszak vele. - Öh, mármint... nem emlékszem hogy hol, de azt tudom, hogy biztosan ott voltál... Na jó, ebből már nem jövök ki jól, minden esetre még mindig klasszul nézel ki. -Javítottam volna ki magam valahogy és hazudtam közben azt illetőleg, hogy nem emlékeztem, bár nem volt érdemleges, a lényeg, hogy hülyén nézhettem ki magyarázkodva, pláne, hogy a slusszkulcsommal a tarkómat vakartam közbe és reméltem, hogy belém csap mondjuk egy villám, vagy valami. De nem, nem volt akkora szerencsém. Örültem neki, csak azt nem tudtam mit kezdjek a helyzettel, és szerintem ő pontosan látta is rajtam. Azért hallgattam, mert egyrészt tudtam, hogy becsaptam, másrészt, mert nem tudtam, hogy mit szándékozik majd mondani. Gondoltam, hogy nem fog velem ordítozni, hiszen csak futólagosan ismertük meg egymást, de na... Azért tényleg kíváncsi voltam, hogy csak oda akart e köszönni megbizonyosodásnak.


//béna lett, össze vagyok zavarodva, szóval bocsi //

Port Angelesben járok. Ezen a héten másodjára hagyom el Forksot, mindenféle idióta hülyeség miatt. Mért én rohangálok mindenért? Mindegy. Megvettem a sulinak ígért holmikat. Anyunak szülinapja lesz, szóval valami nyakláncot vagy karkötőt nézek neki. Már annyi mindent vettem neki. Szóval most teljes nem tudomságba vagyok, hogy mi is lesz a jó ajándék. 3 ékszerüzletben voltam mire megtaláltam, ami passzolt anyunak. Egy arany karlánc, amint egy szív alakú medál lóg. A Csücskébe meg belevésettem, hogy lányodtól szeretettel. Ez még nekem is tetszik. Szóval akkor ő remélem imádni fogja.
Két szatyorral a kezembe, táskám pántja szétnyúzza a bőrt a könyök hajlatomnál, a cipő meg feltörte a kislábujjam. Szuper. Tényleg. Ráadásul teljesen messze vagyok a kocsimtól.
Míg kínszenvedések közepette sétáltam az autómhoz egy igen helyes fiúra lettem figyelmes. Követtem a szemmel, ahogy elsétált mellettem. - Hé, én téged ismerlek. - fordultam utána, és rájöttem, hogy igen ezt igen is hangosan mondtam. Na most totál hülyének fog nézni. Szuper. – Sajnálom, de… de olyan ismerős vagy. Valahol nem találkoztunk már? – léptem felé egy lépést. Ő is sétált felém. Kutattam az emlékeim közepette, majd valami beugrott. Remélem, hogy nem ő az aki eszembe jutott. Kicsit érdekes volt az a találkozás.