Össze voltam zavarodva, és csak abban bízhattam, majd választ kapok a lánytól, és Damientől is. Elvégre eltitkolta előlem, hogy többféle természetfeletti lény is él a világunkban, ahol élünk, de talán nem igazán kéne ezen meglepődnöm. Újra és újra felbukkan nálam, s a végén mindig ő az, aki eltol magától, holott határozottan érezhető, hogy érzek iránta, s ezek az érzések mélyről fakadnak. Még most is csak rá tudtam gondolni, pedig nemrég még hatalmas veszélyben voltam. Nem tudom ez iránt ő hogy érezne, érdekelné egyáltalán, hogy közel voltam a halálhoz, vagy megkönnyebbülne ettől a ténytől? Fájdalmasan szorult össze a szívem, és inkább mély levegőt vettem, ezt talán nem most kéne megvitatnom magammal, döntöttem végül. Kelletlenül a vörös hajú lányra pillantottam, és próbáltam nem ellenszenvet érezni iránta, megbékélni a jelenlétével, és illedelmesen viselkedni, ahogy a szüleim tanították. Nem viselkedhettem vele másképp, bárhogy is nézzük, megmentette az életem, hiába nem értem, hogyan sikerült neki, és hogy miért próbál a lelkemre beszélni, mert kétség kívül, erre törekszik. Milyen kár, hogy fölöslegesen próbálkozik! Tényleg sajnálni kezdtem, mert menthetetlen vagyok, és csak az idejét vesztegeti, ha meg akar győzni. Egyszerűen csak nem fog menni neki. Holott én is tudom, hogy ostobaság szeretni őt, nem is értem, miért teszem, de ez nem olyasvalami, amit szabályozni tudnék. A lány kényelmesen a konténer tetejére ült, én pedig kissé bosszúsan fontam össze a karjaim magam előtt, bár igazán jól lepleztem az érzéseim, dühödt arckifejezés helyett csak néztem rá, és a falnak döntöttem a hátam, így az a téglafalnak feszült, ami hűvös volt, de ez csak magamhoz térített, és segített abban, hogy ne kalandozzak el megint. A szavait hallgatva már kezdtem megkönnyebbülni, azt hittem mégse húzódik el túlzottan ez a beszélgetés, és a közepébe csaphatok, kérdéseket feltéve neki, de mikor folytatta, rájöttem, hogy tévedtem. Szívem szerint megforgattam volna a szemeimet, aztán az égnek emeltem volna a pillantásom, és felnevettem volna sötéten, de ehelyett továbbra is mozdulatlanul álltam, és egyenletesen vettem a levegőt. - Mondhatnám, hogy igazad van, de attól még nem változna semmi. Bár ha jobban belegondolok, csak félig van igazad. Ha az illető árthatna a családomnak, a barátaimnak képes lennék távolságot tartani, és óvatosabb lennék. Nem kockáztatnám a szeretteim életét semmi pénzért. A sajátom viszont már kevésbé izgat, vakmerő vagyok, talán még egy kicsit őrült is, de nem fogom megváltoztatni a nézeteimet és a gondolkodásmódom, mert egy idegen ezt mondja nekem, aki valószínűleg szintén egy természetfeletti lény, ami azt is jelenti, hogy nem tudhatom, bízhatok-e benned egyáltalán. - a hangom kiegyensúlyozott volt a mondat végén is, viszont utána türelmetlenül fújtattam egyet, némi elégedetlen morgás beütése is volt, amivel még inkább a tudtára akartam hozni, hogy tényleg nem bízok benne, és nem fogok rá hallgatni. Makacsságom nem ismer határokat, különösen, ha ilyesmiről van szó, az efféle fontos dolgokban mindig is kiálltam a saját álláspontom mellett. Ám most kissé kellemetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy igaza van, mint azt már neki is említettem, de ez tényleg nem változtatott semmin. Rosszabbul éreztem magam, holott sosem gondoltam a vámpíromra nyugodtan, vagy a következményekre amiatt, ahogyan érzek iránta, de most még feszültebb lettem, és szabályosan rosszul estek a lány szavai. És meglehetősen dühített, ahogy a vámpírokról beszél. Mit tudhat ő? Nem éli meg, amit őt, nem tudhatja milyen érzés szomjazni az emberek vérére. Ezt én sem tudtam, de Damien után el tudtam képzelni, és nem kívántam senkinek ezt az életformát. Még annak sem, aki ezt valójában még élvezi is. - Nem, nem tudsz. Nem fogok csak azért lemondani róla, mert kínozza a vérszomj, és ő emberek gyilkolásával csillapítja a szomját. Nem tudhatom, ahogy te sem, hogy pontosan min megy keresztül, talán mi összeroppannánk a ránk nehezedő súly miatt. S nem hiszem, hogy velejéig romlott volna, csak mert nem küzd eléggé. Számára... nincs értelme az életnek, a vér az, ami értelmet ad neki, miért is mondana le róla? A vegetáriánusoknak nyilvánvalóan jó okuk van rá, amiért állatokkal táplálkoznak. Erre gondoltál már? - kis szünetet hagytam magamnak, s közben elfordultam tőle, lehunytam a szemeim, és mélyet szippantottam a felénk áradó friss levegőből, kihasználva, hogy nem éttermi illatok keveréke, és a kukákból áradó rothadó szag száll felénk. Tudtam, hogy kissé abszurd, amit mondtam, nem szabadna beletörődnöm, hogy embereket öl, talán ártatlan embereket, ugyanakkor nem mondhatom meg neki, mit tegyen, és mit nem, különben én is az áldozatai számát gyarapítanám csak. Nem félem a halált, sőt, örömmel nyújtanám át magam neki ezüst tálcán, ha ezzel segíthetnék rajta, de ha én, az egyetlen személy, aki kötődik hozzá, az egyetlen, aki szereti meghalnék, esélye sem lenne megjavulni. Valahol mélyen, a tudatom legmélyén pedig vágytam rá, hogy változzon, és könnyebb legyen az életem, különösen az ő élete, megtudja, mi az a szeretet és milyen törődni valakivel, de a felszínen csak egy önző, szerelmes, ostoba lány voltam, aki nem törődve az emberekkel, akik Damien miatt szenvedtek, a saját boldogságával foglalkozik csak. Az utóbbi időben ez voltam én, de a bűntudatom fele annyira volt csak erős, mint kellene, s mint az illene neki. Mert valamilyen őrült módon úgy vágytam rá, ahogy volt, mocskos, sötét lélekkel, rossz, véres múlttal, kegyetlenül. Felpezsdítette a vérem, ha csak rá gondoltam, úgy, ahogy létezik, változások nélkül, de a bűntudatom nem egészen hagyta, hogy így gondoljak rá, elérte, hogy vágyjak a változására, és arra, hogy jobb vámpír váljon belőle. Nem teljesen jó, de jobb, mint a jelenlegi állapotában. - Ismerem a sötét oldalát. Hidd el, baromira tudom, mik a hátrányok, és nem ujjongok miattuk. - feleltem neki sötéten, és most már nem törődtem vele, hogy milyen hangvételt ütök meg vele szemben. Egyre inkább bosszantott, hogy erről kell beszéljek vele, míg ő egyetlen egy szót sem szól saját magáról. Mi a fene ő, miért van még itt, miért próbál meggyőzni? A kérdéseimet nem tudtam kiverni a fejemből, egyre inkább csak visszhangot ütöttek a koponyámban, és zargattak, afféle emlékeztetőként, mindenképp kérdezzek rájuk nála, és ne hagyjam annyiban a dolgot. A téma azonban igencsak megváltozott hirtelen, és csak pislogni tudtam, egy szót sem szólni, megnémulva vártam a kérdést, és reménykedtem, hogy kedvemre való lesz. Kicsit meglepődtem a szavakon, valahogy nem igazán erre számítottam, mégsem hátráltam meg. A kérdéseimnek talán több köze van az övéhez, mint az elsőre hinném. - Figyelj, nem sokat tudok a természetfeletti világról. Végtére is egy vámpír igézete alatt állok, és nem bízhatunk bennük! - Gúnyosan, fintorogva hajítottam oda a szavakat neki, nem ijesztett rám egyáltalán, bátran előrébb is léptem, ellöktem magam a faltól, és a konténertől, amin helyet foglalt, karnyújtásira állhattam meg. - Szóval, mik a vámpírok legnagyobb ellenségei? Hadd találtam ki! Te is közéjük tartozol, igaz? - Ezt a kérdést már finomabban, és teljesen őszintén, kíváncsian tettem fel. Sejtettem, hogy rátapintottam a lényegre, de az ő szájából akartam hallani. Egyáltalán nem féltem attól, hogy nem tudtam a választ, viszont sokkalta inkább tett kíváncsivá mindez. Várni a választ borzasztóan idegfeszítő volt, de volt egy érzésem, hogy megéri várni.

Nncsen

Elég érdekes ez a találkozás. Két lány, ellentétes nézetekkel, ellentétes érzésekkel. Ebből általában „háború“ alakul ki, de ez most nem valami ostoba lányregény, még ha annak is hiszi. Az élete, a szabadsága múlik azon, hogyan is dönt. Nem vagyok mindenható, hogy megváltoztassam a világképét, de elmondhatom, megmutathatom, mibe is mászik bele éppen. Bár ezt jobban át kellene gondolnom. Bajt hozok a fejemre, ha tudomást szerez rólunk, még ha a vámpírokról tud is.
Szavait hallva, még inkább felment bennem a pumpa, ami már tényleg elég veszélyes volt, így megtorpantam, mély levegővételek közepette, megpróbáltam lenyugtatni magam.
Nem tetszett a hangnem, ahogyan a kihívás sem. Nem válaszoltam azonnal, nyugtattam magam, próbáltam ésszerűen átgondolni az egészet, megvitatni magamban a dolgokat.
Végül egy lemondó sóhajjal az egyik konténerhez mentem, megkapaszkodtam a peremébe, és könnyedén felhúztam magam rá, hogy le tudjak ülni. Nem lesz valami rövid ez a beszélgetés, gondoltam akkor már kényelembe helyezem magam.
- Igazad van - mondtam beleegyezően, kissé bűnbánó arccal. - Nem ismerlek, nem tudom ki vagy, nincs jogom beleszólni az életedbe. - Már kissé nyugodtabb volt a hangom, egyre jobban lassult a szívverésem, kezdtem megnyugodni, de tudtam, egy apró szikra, és nincs menekvés. - De azt remélem tudod, ha vámpírral kezdesz, akkor az életeddel játszol. Sőt, nem csak a sajátoddal, hanem azokéval, akik igazán közel állnak hozzád.
Végig a szemébe néztem, ahogy ezeket kimondtam. Talán már annyira elvakította ez az izé, ami a vámpírokhoz köti, hogy csak vállvonogatva elmegy inkább. Nem tudom, de ha van egy kis esze, meghallgat, beszél.
- Lebeszélni úgy sem tudlak a vámpírodról - az utolsó szót igen kesernyés szájízzel mondtam ki. - Egy embert ha megigéz egy moszkitó, annak nincs menekvés. Nem tudom milyen kapcsolatban állsz a vámpírokkal, vagy mennyit tudsz róluk, de én megmutathatom neked annak az életnek a sötét oldalát. Mert ugyebár ez az egész nem egy lányregény, amit a boltokban árulnak.
Tudtam, hogy már megint túl messzire mentem. Úgy beszéltem a lányhoz, mint egy ostoba libához, de egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. Ő csak egy ember, aki beleesett sok másik társának a csapdájába. Talán ha én is szimpla ember lennék, ha találkoznék egy vámpírral, nem tudnék ellen éllni neki, de a feltételezés is abszurd, hogy én és egy vérszívó...
Egyszerűen nem tudom magam beleképzelni ebbe a helyzetbe. Igaz, nem rég tudtam meg ezeknek a létezését, nem rég ébredtem öntudatra, mégis, már születésem óta gyűlöltem ezeket a lényeket. Az utcán járva, szórakozóhelyeken, az iskolában, sok olyan „emberrel“ futottam össze, akik azonnali gyűlöletet váltottak ki belőlem. Most, hogy tudom milyenek is a vámpírok, visszagondolva rájöttem, hogy azok is a vérszopók voltak.

Felháborodásán apró mosoly szaladt az arcomra. Bár nem hiszi, de minden az arcára van írva. Bár a diadalittas hangulat elég hamar szerte foszlott. Annak örültem, hogy ezzel bebizonyosodott, nagy szerepet játszik az életében ez az oldal, de tudatlansága fejfájást okozhat még.
- Most felteszek neked egy kérdést. Ha jól válaszolsz, magadra hagylak, és élheted az életed a vámpíroddal ahogy csak akarod, ha nem... inkább tudd a választ - sejtelemes, szemtelen mosollyal, titokzatosan néztem rá. Minden szót komolyan gondoltam. Ha tudja a kérdésre a választ, mehet amerre lát, csak aztán imádkozzon, hogyha legközelebb összefutunk, a szemfogai még legyenek normál méretűek. Pofátlan, szemtelen, és talán egy kicsit kegyetlen voltam, de talán majd egyszer megköszöni.
Hagytam neki időt, hogy meggondolja, belemegy a játékba, vagy sem. Aztán, ha megkaptam a választ, mélyen a szemébe nézve, elmondtam a kérdést, ami így hangzott:
- Mit gondolsz, mi a vámpírok legnagyobb ellensége?  

Teljes mértékben elkapott az idegesség. Nem jellemző rám, rend szerint átgondolom a dolgokat, mielőtt megszólalok, és ez idő alatt van időm lenyugodni, és higgadtan felelni. Hatalmas erőfeszítésre volt szükségem, hogy ne törjenek elő belőlem a szavak, ne mondjak olyat, amivel Damient és önmagam is bajba keverem. De nehéz volt ezt szem előtt tartani. Úgy éreztem, mintha kioktatna a lány. Valószínűleg így is tett, de ezt még a szüleimtől is nehezen viselném, nem hogy egy velem egykorú lánytól! Nagy levegőt vettem, és határozottan felszegtem az állam, miközben ő fel s alá járkált a szúk utcácskában. - Nem ismersz engem! - jelentem ki halkan, csodálkozva. - Csak azt tudod, hogy tudok a vámpírokról. Nem ítélhetsz el emiatt. Nem tudod, miért vagyok ebben a helyzetben, vagy netalán mégis? - Volt egy kis kihívás a hangomban, mintha próbára akarnám tenni, mennyit tud. Kicsit így is volt, hiszen zavart, hogy rögtön ostoba libának titulál, aki nem tudja, 'mibe keveredett'. Csak az kattogott a fejemben, hogy nincs tisztában a részletekkel. Nem mintha azok bármin is változtatnának. Ha elárulnám neki, hogy szerelmes vagyok egy ragadozó vámpírba, idiótának tartana. Vagy adrenalinfüggőnek, őrültnek. Egyiknek sem örültem volna, ki örülne? Talán még az se, akit tényleg jogosan vádolni lehetne ezekkel. Persze engem is lehet. Egy halhatatlan, nálam több évtizeddel idősebb vámpírral vagyok együtt, aki nem elég, hogy embereket öl, de gyengeségnek tartja kimutatni az érzéseit. Lehetne ennél bonyolultabb a szerelmi életem? Valószínűleg a kérdésre a válaszom egyezne a lány válaszával, ha közölném vele mindezt. Jól a lényegre tapintott, valóban együtt vagyok vele. Bár neki ehhez igazából semmi köze, ha jobban bele akarom ásni magam a témába. Nagyon úgy tűnt, hogy ő máris megtette ezt, mindenesetre tervezi, hogy mélyen belemegyünk a dolgokba, és meg fogja tudni mindazt, ami érdekli. Ezt én is reméltem, csak talán kevésbé, mint ő. Nem tetszett a kérdése, és az sem, hogy válaszadásra utasított, még ha csak finoman is. Mégis ki a fene ő, hogy ezt megteheti? Vagy... azt hiszi, hogy megteheti. Mérlegeltem. Belegondoltam, mi történhet, ha beszélek, és akkor mi, ha nem. Úgy döntöttem, először kitartok, és nem adom be könnyen a derekam. Hogy aztán mi lesz... Nos, erre a választ nem tudtam. Egyelőre még nem is számított. - Miért hiszed, hogy beszélni fogok? Miért hiszed, hogy bízok benned ennyire? - felvontam a szemöldököm, még a kezem is csípőre tettem, és egyik lábamról a másikra helyeztem az egyensúlyom. Igyekeztem, hogy szemeimből határozottság süssön, de tudtam azt is, hogy ez fele annyira sikerül csak, mint szeretném. Fogadni mertem volna, hogy az ingerültség is látszik az arcomon, és ez már kevésbé töltött el elégedettséggel. Tudni fogja, hogy okkal nem beszélek, talán meg is bizonyosodik róla, hogy jól sejti, és együtt vagyok egy vámpírral. De ez mit sem számított. Nem fogom elárulni, hogy ki az, és milyen valójában a kapcsolat köztünk. Amíg ezt az egy szabályt be tudtam tartani, nem történhet gond, ez volt az egyetlen, amiben hittem.

Nncsen

Nem tagadom, meglepődtem, de még idegesebb is lettem. Az emberi ostobaság a tetőfokára hágott ebben a lányban. Hogy kívánhat az ember lánya egy vámpírt társául? Mintha nem éreznék a veszélyt. Kalandnak tényleg jó. Kiragad a mindennapokból, de ha még bele is szeret, az maga a biztos halál. Ha meg a vámpír is így érez, az pedig katasztrófa.
Egyszerűen idegesített ez az egész, és tudtam, ha nem nyugszom meg, abból bajok lehetnek, de nem is akartam így itt hagyni a lányt.
- Fogalmad sincs mibe keveredtél - ráztam a fejem lemondóan. - Érzem rajtad egy másiknak a szagát. Talán együtt vagy vele? - kérdeztem rá szemtelenül. Ugyan most mit érdekel az etikett. Inkább elmagyarázom a lánynak, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, még mielőtt pofára esne.
Elkezdtem fel-alá járkálni, hogy levezessem valamivel a feszültséget, tényleg nem akartam itt átváltozni. Abból semmi jó nem sülne ki. Néha felnéztem rá, mérlegeltem a hallottakat, sóhajtoztam.
- Mit tudsz a vámpírokról? Mondj el mindent! - kértem reszelős hangon. Nem, nem parancs volt. Tudnom kellett, hogy menyit tud, mennyire van a hatásuk alatt. Az kéne még, hogy ő is az legyen a közeljövőben. Bár az ostobaság ezen fokát én nem érthetem meg. Gyűlölöm a vámpírokat, gyűlölöm azt, amit tesznek, és nem csak a velem született ösztön mondatja ezt, hanem én magam így látom. Elfajzott egy nép, akik azt hiszik többek másoknál, hogy ők állnak a tápléléklánc csúcsán. Persze, vannak olyanok, akik nem isznak emberi vért, de ugyan, az is csak egy pillanatnyi állapot, hiszen nem bírják sokáig. Évek, évtizedek telhetnek el úgy, hogy nem nyúlnak emberi vérhez, de biztos lesz olyan pillanat, amikor nem tudják megállni. Bár külön személyiségek, mind egyformák.
Abban biztos vagyok, hogy nem tudom lebeszélni a lányt a vámpírról, de megmutathatom neki ennek az életnek a sötét oldalát is, hogy tudja mire számíthat egy vámpír mellett. Nem egy lányregény, aminek mindig happy end a vége. Ezzel elárulom majd magam, de teszek rá. Ha már a vámpírokról tud, akkor tudjon a farkasokról és minden másról, ami ehhez kapcsolódik.
Ostoba nőszemély, ezt nyeld majd le!

Éreztem. Éreztem, hogy valami nincs rendben, és hogy valami nagy titkot őriz a lány. Nem tudtam mit, vagy miért, de azt igen, hogy van valami, amiről nem tudok, és amiről mindennél jobban tudni akarok. Ha azzal megbirkóztam, hogy léteznek vámpírok, és a férfi, akit szeretek, ahhoz a fajhoz tartozik, tudom kezelni ezt is. Ezt akartam hinni, olyan nagyon, hogy sikerült meggyőznöm magam, ez valóban így van, és elég erős vagyok ahhoz, hogy megbirkózzak azzal, ami még vár rám a jövőben. Ami vár rám most. Elvégre, Damien-en keresztül már én is ehhez a furcsa világhoz tartoztam, még ha ezt nem is az én létem határozta meg, hanem az övé. Képtelen lettem volna úgy folytatni az életem, ahogy előtte éltem. Az átlagosság, bármekkora áldás is az emberekre nézve, tönkre is tudja őket tenni. Nap, mint nap, ugyanazt az életet élve, megszokásokból álló cselekedeteket végezni, munkába menni, majd onnan haza, a családra és barátokra szánni némi időt, no meg magadra... A megszokott élet egy idő után unalmassá válik. Úgy érzed magad, akár egy zombi, aki csak csoszog, és csoszog, de nem halad előre. A változatosságra szükség van, különösen akkor, ha az drasztikusan csapódik az arcodba, váratlanul. Nekem erre szükségem volt, szükségem volt Damienre, a természetfeletti világra, s erre a hátborzongató, izgalmas, kettős életre. Így találtam újra önmagamra, a lányra, aki élvezi az életet, annak ellenére, hogy nincs benne semmi, de semmi különleges, vagy átlagon felüli. S most, hogy újabb furcsaság került az orrom elé, elönt a jóleső izgatottság, megtelepszik a gyomromban, és arra a napra emlékeztet, mikor megláttam a vámpírom abban a sikátorban, táplálkozás közben. Féltem, és egyszerre éreztem azt, hogy egy új korszak kezdődik az életemben, hiszen egy férfi épp akkor itta egy halandó vérét! Az ember ilyenekről csak álmodik, rábukkan egy legendabéli dologra, és megváltozik az élete. Nyilván... ez egy keserédes dolog volt, számomra is, és Damien számára is, de le se tagadhattam volna, hogy ennek ellenére élvezem. S most is hasonló érzés kerített hatalmába. Nem annyira intenzív, s nem annyira rémisztő, de a mennyiséget leszámítva, pontosan azt éreztem. És ettől nem csak erősnek éreztem magam, de fel is töltődtem tőle. De ugyanakkor, szégyelltem is magam, hogy csak úgy lerohantam a kérdésekkel, és nem mutattam felé hálát, holott megérdemelte volna. - Ó, sajnálom! Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél. Tényleg! - Őszintén, pislogás nélkül meredtem rá, és reméltem, hogy ez megteszi, hogy ennyivel megelégszik, és teljesítettem a kötelességem, amit a jó modor váltott ki belőlem. Kissé megkésve, az igaz, de nem tartottam különösnek. Végtére is, az életemre akartak törni... De nagyon úgy láttam, a lány is küzd valami ellen, csak épp nem tudtam megmondani, mi az. Tele voltam kérdésekkel, és kétségekkel, mikor ránéztem. Egy hatalmas rejtély volt az ismeretlen lány nekem, és ez zavart, akárhogy is néztem. Azt láttam rajta, próbálja visszafogni magát. Már csak az volt a kérdés, miért. Mert... nem akart durván bánni velem? Vagy valami más van a dologban. Azzal mindenesetre tisztában voltam, hogy tudta, mi volt a támadóm, és hogy tudatnom kéne velem, én is tudtam. Különben nem lesz őszinte velem, és nem tudom meg, mi ez a hatalmas kérdőjel a feje fölött. - És az az idióta történetesen nem egy átlag ember volt! - csattantam fel, de még haboztam a valódi válasszal. A vámpírom nem akartam ebbe belekeverni, de bíztam magamban, s abban, hogy meg tudom oldani ezt úgy, hogy az ő neve szóba jönne. Nem vagyok ostoba, van sütnivalóm, így ki fogom tudni kerülni azt a részt, én hogy keveredtem ebbe bele. Nos, legalábbis egy féligazsággal elő tudok állni, ami elég hihető ahhoz, hogy megússzam a teljes, és igaz válaszadást. Ám nagyon úgy tűnt, hogy erre nem lesz lehetőségem, ha szökni hagyom a megmentőm, aki hátat fordítva nekem arra készült, itt hagy, válaszok nélkül. Utána akartam szólni, de valami arra késztette, forduljon vissza, és ő így is tett. Felém fordult, valamit láttam a szemében, talán kételkedést, vagy kíváncsiságot. Kérdése valamiért arra engedett következtetni, hogy sejti, tudok valamit, amit ő is, hogy a korábbi kifakadásom szavaiból, vagy saját magától következtetett erre, azt nem tudtam, de nem is számított. Csak az, hogy válaszokat kapjak, minél előbb. Nagyot sóhajtottam, és vágtam egy fintort, amit valahogy elengedhetetlennek éreztem. - Vámpír. Mond csak ki nyugodtan, hogy vámpír. A támadóm egy vérszívó volt, és történetesen arra készült, hogy kiszívja az életet belőlem, hogy így őt ne kínozza tovább a szomjúság. És azt is tudom, hogy fiatal volt, hiszen tudatta velem, hogy meg fog ölni, és nem gondolt arra, hogy ha azt ígéri, tovább élek néhány percig, az majd nem nyugtat meg. Nem tudom, hogy ilyet mondhatok-e, elvégre én csak egy halandó vagyok, egy ember, akinek tudnia sem kéne minderről, de... a fickó elég ostoba volt - Megnyaltam ajkaim, mert azok kiszáradtak a hadarástól, ahogy tudattam a lánnyal azt, amit nagy valószínűséggel ő is tudott már, aztán bólintottam, halvány mosolyt erőltetve az arcomra. Hülyeség volt hirtelen beszámolni neki mindenről, de amit valaki már sejt, az már nem titok, tehát mindegy lett volna, mit teszek, ha nem árulom el most, valahogy kiszedte volna belőlem. És nem hiszem, hogy díjaztam volna, ha még valaki nekem ront a mai napon, az én tűrőképességeimnek is vannak határai.

Nncsen

Hallottam szívének ütemes, mégis olykor zavaros dobbanásait, ahogyan a vér áramlik keresztül a testén. Számomra ez semmit nem jelentett, de ennek a fiatal vámpírnak ez maga a hétfogásos vacsora ígérete. Gyűlöltem a vérszívókat, mindazokat akik az embereket szipolyozzák. Mindig úgy gondoltam, hogy ezek a lények a természet ellen valók, nem lenne szabad élniük. Azok, akik istent játszanak, nem érdemlik meg, hogy éljenek. Nem tagadhatjuk le, hogyha vámpírok nem lennének, mi sem lennénk farkasok. Ez így lenne rendjén. Senki nem érdemli meg azt amit mi, vagy a moszkitók. Az életnek megvan a maga körforgása, és a természetfeletti lények ebbe nem tartoznak bele.
Ahogy megláttam a vámpírt és a karjaiban vergődő nőt, annyira bepöccentem, hogy nem kellett sok az átváltozáshoz. Rémület ült a szemében, mégis láttam, hogy készül valamire. Elismeréssel néztem rajta végig, hiszen egy ilyen helyzetben is képes gondolkozni, bár nem tudhatom, hogy ostobán, vagy éppen megfontoltan. Nem is nagyon akartam megvárni, inkább finoman távozásra kértem fel a pasast. Fiatal volt, és új a városban. Csak remélni mertem, hogy tud a farkasokról és nem kell megmutatnom neki, mert így a nő előtt is lebukhatok. Bár megvannak arra is a módszereim, hogyan hallgattassam el.
Sajna nem sikerült megnyugtatnom az áldozatot mosolyommal, de nem is igazán érdekelt addig, amíg nem csinál valami galibát. Olykor az emberek olyan értetlenek tudnak lenni. Tudom, hiszen én magam is ilyen voltam és vagyok is.
Végül jót mosolyogtam a vámpíron, amikor végre leesett neki, hogy melyik fajba is tartozok. Ezzel kezdtem én is megnyugodni. Még utoljára végignéztem a lányon, majd ott akartam hagyni, de az szinte nekem rontott. Döbbenten fordultam vissza, hiszen nem ezt vártam azok után, hogy megmentettem.
- Egy ócska kösz is megtette volna - morrantam fel. - Egyébként meg az, aki megmentette azt a csinos kis nyakad.
Komolyan mondom a pofám leszakad. Nemhogy megnyugodna, még rám ront. Ilyenkor nem kapjak agyér görcsöt. Mutató és középső ujjammal elkezdtem masszírozni a halántékomat, mint akinek fáj a feje, de nem erről volt szó, csupán próbáltam visszafogni magam.
- Valami idióta megtámadott, én meg jöttem segíteni. Ennél több nem történt. Jobb lenne, ha most inkább hazamennél! - Eszem ágában sem volt elmondani neki, hogy vámpír támadta meg és csak kis híja volt, hogy nem halt meg. Szegény jobban kiborulna az tuti. Újra sarkon fordultam, hogy most már tényleg ott hagyom, de akkor egy újabb vámpír bűze csapta meg az orrom. Azonnal visszafordultam és végignéztem rajta jó alaposan. Tőle jött a szag, de ő nem vámpír. Igen erőteljes rajta a szag, így levontam a következtetést, hogy tuti összeállt egyel, de kérdés, hogy tudja-e milyen szerzet is az. Fürkészve néztem a szemeit, próbáltam kiolvasni mit tudhat, végül csak kinyögtem egy ártatlan kérdést.
- Mennyit tudsz az olyanokról, mint aki az előbb megtámadott? - Ezzel ügyesen kikerültem a vámpír megnevezést, és a válaszból adódóan kiderül, hogy mifene csajba botlottam.

Oh my god! What are you?

A telefonom a táskámban lapult, és tudtam, hogy ha ügyes és okos vagyok, kijátszhatom a tapasztalatlan vámpírt, és egy gombnyomás lenne csak, hogy Damiennek jelezzem, szorult helyzetben vagyok. Mert nem lehettem biztos benne, hogy a vörös hajú lányban megbízhatok, és azt is tudtam, hogy a vámpírom dühével kell majd szembenéznem, amiért ekkora bajba keveredtem, és nem tudattam vele. Annyira vágytam a társaságára, hogy kifejezetten örömmel töltött volna el, ha haragszik rám, ha az összes - akár negatív - érzését rám zúdítja, hiszen addig csak velem foglalkozna. Tudtam, hogy ez valamilyen formában fájdalmat fog nekem okozni, mégis akartam. Talán túlzottan hozzászoktam különös bánásmódjához, és hogy nem épp úgy mutatja ki az érzéseit, ahogy a legtöbb férfi tenné. De végtére is, nem volt átlagos már a legelején sem, amint megláttam, ez rögtön világos volt számomra, így nem várhattam tőle soha, hogy úgy viselkedjen, ahogy a többség. Ahogy a lány megjelent, rögtön tudtam, hogy ő sem épp átlagos, s az első gondolatom az volt, hogy biztos őrült. Elvégre melyik lánynak jutna eszébe közbe avatkozni anélkül, hogy segítséget hívna?

Talán jobb lett volna, ha ide sem jön, hiszen nagyobb a valószínűsége, hogy ő is meghal, minthogy ezzel bármit is elér. Azonban most lehetőséget láttam a helyzetben, és a táskámért nyúltam, hogy segítséget hívjak, hiszen amint kiláthatatlannak tituláltam a szituációt, a családomra gondoltam, és Damienre. A halálom senkinek sem használna. Azonban félúton, mozdulat közben ledermedte,, és hatalmas szemekkel bámultam a vörös lányra. A vacsi szó hallatán rögtön az ugrott be, hogy tudja, kivel és mivel áll szemben, nem tudatlanul érkezett, de még mindig kételkedtem abban, hogy segítségemre lesz. Csak egy halandó, semmi több, nincs hatalma egy vámpír vérszomja felett, s nem tudja megfékezni egymaga. De szavai meg is rémítettek, hiába tudtam a természetfeletti világról. Vámpírokkal lenne körülvéve az ismeretlen "megmentőm"? Hitetlenkedve meredtem magam elé, mikor épp nem a fickó, vagy a lány felé néztem. De a legnagyobb megdöbbenés csak ezután ért el hozzám. A furcsa ismeretlen vöröske ismét megszólalt, és most már nem kételkedtem, tudtam, hogy tudja, amit én tudok. Zavaros gondolataim még most is bosszantottak, s míg a vámpír hatalmasat nyelt, én a fejem ráztam, és ujjaim a táskámat markolták idegesen, szinte ki is ment a fejemből, hogy a mobilom akartam kihalászni belőle nemrég. A lány mosolya, a szavai... egyáltalán nem nyugtattak meg, csak még idegesebb, és rémültebb lettem tőle. Mi a fene történik itt, és milyen fajt képvisel az a csaj? De válaszokat nem kaptam, helyette inkább még több bonyodalmat, hiszen a vámpír a következő pillanatban a levegőbe szagolt, az orra alatt valami érthetetlen káromkodás félét mormolt, aztán fogta magát, és... lelépett. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, a szavak csak úgy kitörtek belőlem. - Ez meg mi a büdös franc volt? Ki vagy te? - zúdítottam rá a kérdéseim, és közelebb léptem hozzá, komoly, zavarodott arckifejezést öltve magamra. Az ugyanis lehetetlen, hogy egy ember miatt futamodik meg egy vámpír, méghozzá vadászat közben!

Az most nincs

Kellett egy kis levegőváltozás. Gondolkozás nélkül pattantam a kocsimba és indítottam. Nem tudtam, hogy merre tartok, csak menni akartam. El La Push-ból, Seattle-ből. Mindegy, hogy hová, csak kerüljem el. Most, hogy újra itt van Chris, a régi sebek felszakadtak, az önmarcangoló lelkiismeretem újra intenzívebben csapott le rám. Bár eddig jól titkoltam, de minden egyes perc, amit vele töltök, egyszerre okoz mérhetetlen örömöt, boldogságot, és rettentő fájdalmat, bűntudatot. Minden egyes percben, amit vele töltöttem, kínzón gyönyörűségesek voltak. Újra úgy éreztem mintha semmi sem történt volna köztünk, mintha minden a régi lenne. Mégis tudtam, hogy már semmi sem lehet ugyan az.
Elmentem, elhagytam, csak egy ócska levelet hagytam neki, amiben szinte azt kértem, hogy gyűlöljön. Ő mégsem ezt teszi. Újra találkoztunk, ő mégis úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Néha képes lennék ráordítani, hogy ne játssza meg magát, hogy ne csinálja ezt, mert ebbe beleőrülök. Legyen dühös, kiabáljon velem, de nem csináljon úgy, mintha mi sem történt volna. Ez jobban fáj, mintha szimplán elsétált volna mellettem a parton.
Persze kár titkolni, örültem, hogy újra így vagyunk egymással, hiszen minden szava, minden csókja, érintése maga volt számomra a mennyei öröm. Úgy éreztem, lassan ezek az ellentétes érzelmek fognak engem az őrületbe kergetni.
A falka nem mondja, de biztos vagyok benne, hogy most rosszabb nekik, mint mikor még azért siránkoztam, hogy otthagytam életem párját. Utáltam, hogy mindig hallják a gondolatomat, ha bundában vagyok, ezért az utóbbi időben azon voltam, hogy minden efféle gondolatomat elzárjam kisebb-nagyobb sikerrel. Még emberként is ezt gyakorlom, mégis mikor kezdek begolyózni a gondolataimtól, a kétségeimtől, kell a változás. Mint ahogy most is.
Hirtelen kaptam fel a fejem egy útszéli táblára, amin nagy betűkkel Port Angeles. Gondolkozás nélkül rátapostam a gázra, és Port Angelesbe vettem az irányt. Úgy gondoltam, ott majd lenyugszom. Egy kis vásárlás nem árthat.
A városban az első parkolóban otthagytam a kocsim, aztán már mentem is a butikok felé. Bármilyen reményekkel jöttem ide, bármennyire is tetszettek a kirakati bábukra aggatott ruhák, még sem éreztem késztetést bemenni egy boltba se. Inkább újra a gondolataimba merültem, ami nem másról szólt, mint Chrisről. Bármit tehettem, mindig ugyan oda lyukadtam ki. Bűntudatom volt, és egyszerűen idegesített, mégis örültem annak, hogy nem hozza fel a témát.
Hála éles hallásomnak és szaglásomnak, abba kellett hagynom az agyalást, mert egy igen ismerős bűz elvonta a figyelmem. Az étteremből áradó édes fűszerek illatából kiéreztem egy fiatal vámpír, jellegzetes szagát. Nem csíptem a bestiákat. Ez már egyfajta ösztön, benne van a zsigereimben az irántuk érzett gyűlölet. Lassan el is indultam, hogy megnézzem magamnak ezt a pojácát, mert ha egy vérszívó itt akar vacsizni, akkor nekem bizony muszáj lesz megállítanom. Erőszak ellenes vagyok, de ha nagyon muszáj, szívesen kettéharapom a kis moszkitót. A szag erősödött és egy ember illata is megcsapta az orrom. Nekem sem kellett több, megszaporáztam a lépteim. Vér szagát még ne éreztem, szóval biztos voltam benne, hogy még él az áldozat. A sikátorba érve, elfintorodtam, hiszen mégiscsak egy étterem mellet vagyunk. romlott kaja, áporodott húsok szaga lengte be a helyet, nem is beszélve a vámpírról, akinek magában elég a szaga, hogy felforduljon a gyomrom. Nem kellett sok idő, meg is láttam a keresetteket. Az ipse éppen elmagyarázta a lánynak, hogy nem fogja megölni olyan gyorsan, ha csendben marad. A napokban így is eléggé türelmetlen és hisztis vagyok, hála Chris felbukkanásának, most meg csak ez az apró mondat hiányzott, hogy még el is durranjon az agyam.
- Sziasztok - köszöntem kissé rekedtes hangon. Bepöccentem, nem tudok nyugodt lenni. - Nem akartam megzavarni a vacsid, de ha most rögtön nem húzol el, füttyentek és vagy tíz állkapocs fogja szétmarcangolni a tested és az égő tetemed körül fogok örömtáncot járni. - gyűlölködve, megvillant a szemem, de mikor a lányra néztem, kedvesen elmosolyodtam, ezzel bátorítva egy kicsit.
- Nyugi, nem lesz itt semmi baj, ha az uraság is jobbnak látja lelépni. - jelentőségteljesen néztem rá a vérszívóra, várva, hogy mit reagál. Nagyon reméltem, hogy hallott a farkasokról, nem volt kedvem bemutatni a fajom, neki meg pláne nem. Örülhetne annak, hogy nem nyírom ki.

Oh my god! What are you?

Már három nap telt el, mióta utoljára láttam Damien-t. Azóta nem keresett, nem üzent, még egy telefonhívást sem intézett felém. Kétségbeesnék, és meg lennék hökkenve, ha nem szoktam volna már hozzá. Nem várom el tőle, hogy minden nap lejelentkezzen nálam, aggódásra ugyanis nincs okom. Egy vámpírba szerettem bele, méghozzá nem is akármilyen vámpírba. Ő sem tűrné el, ha számon kérném, és egyáltalán nem akarom felbosszantani, annak én innám meg a levét. Gyakran elgondolkodok azon, hogy miért csinálom ezt, miért nem közlöm vele, hogy vége, hagyjon békén, lépjen ki az életemből. De nem vagyok rá képes. Gyűlölöm, mikor bánt, akár lelkileg, vagy fizikailag, de teljes mértékben nem tudnék elszakadni tőle. Szeretem, olyan erős érzelmeket táplálok iránta, hogy az már szinte felemészt, és rettegek attól, hogy elveszítem. Nem számít, hogy testem rengetegszer találkozott már falakkal, vagy szorítása apróbb foltokat hagyott rajtam, mióta ismerem őt. A rideg, sötét szavak sem ijesztettek el, legfőképpen azért, mert tudom, azt akarja elérni, hogy mondjak le róla, ne kínozzam tovább a szeretetemmel. De hogy lennék képes magára hagyni, mikor a lelke mélyén arra van szüksége, valaki kitartson mellette, és ne mondjon le róla, szeresse, feltétel nélkül, annak, aki, és ne akarja őt megváltoztatni. Ennek ellenére gyakran hiszem azt, hogy elküldöm, mikor legközelebb betoppan, ámbár sosem így történik. Megenyhülök, és élvezem a társaságát, a csókjait, és a fizikai kapcsolatot, amit nekem nyújt. A szüneteinek pedig különösen örülök, annak ellenére, hogy hiányolom magam mellől, van időm felkészülni a következő látogatására, s talán még jól is végződik az esténk. Most azonban nehezen viselem, hogy nincs itt, úgy érzem, büntetni próbál azzal, hogy nem jön, holott némi időre neki is szüksége van, s legfőképp távolságra.

Úgy döntöttem, nem maradok otthon, nem fogok várni rá, bebörtönözve a szobám négy fala között, kimozdulok, és eltöltöm a napot úgy, mint egy átlag lány. Magamra öltöttem egy térdig érő, korall színű ruhát, egy fekete színű topánkát, és egy hozzá illő táskát, hajam a hátamra omlott, szabadon hagyva. Mindkét szülőm dolgozott, így nem kellett elköszönnöm senkitől, még az is tervben volt, miután elhagytam a házat, hogy beköszönök anyámnak az üzletbe, ámbár előtte még be akartam nézni néhány helyre, talán összefutni a barátokkal, kikapcsolódni, mintha nem lenne bennem némi egészséges félelem a vámpír fiúm hiánya miatt. Az üzletek mellett elhaladva kezdtem feledni, mi aggaszt, nézelődtem az üzletek kirakataiban kipakolt ruhák, és egyéb dolgok között, megjegyeztem, mit akarok később felpróbálni, s mi az, amit biztosan meg fogok venni. Egy étterem mellett is elsétáltam, éppen készültem, hogy betérek, és megiszok valamit, mikor furcsa zajt hallottam az egyik szűk, beárnyékolt kis utcából. Figyelmen kívül akartam hagyni, hiszen semmi kedvem nem volt valami furcsa idegenbe botlani, de mikor egy suhanást véltem felfedezni, felbátorodva indultam a hang, és az árnyékok irányába, abban reménykedve, Damien az. Az utcácska elején lefékeztem, és próbáltam kivenni valamit a sötétségből, hiába volt fényes nappal, úgy tűnt, a szemeim nem elég jók azok, hogy egy természetfeletti lényt megpillantsak, aki nyilvánvalóan szórakozik velem, és nem mutatkozik meg. - Tudom, hogy itt vagy! - próbálkoztam, de hangom remegett, és erőtlennek bizonyult. Azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy amint teszek néhány lépést, az illető mögöttem terem, és a számra tapasztja a kezét. Amint megérintett, rögtön tudtam, hogy egy idegennel van dolgom, s hiába egy veszélyes vámpírral vagyok szoros kapcsolatban, mégis felébresztette bennem a rettegést. Reméltem, hogy Damien valahol a környéken ólálkodik, és rám bukkan, vagy egy járókelő téved erre, ami a vámpírt menekülésre készteti. De ostobaság volt hinni ebben, előbb menne el a helyszínről a holtestemmel, minthogy megfutamodjon. Ugyanis egy vámpír vadászat közben... nem épp a legideálisabb társaság, a vérszomj által keletkezett vörös köd elönti az agyát, és se kép, se hang, nem foglalkozik semmivel. Ezért is féltem annyira. Az ösztöneim feltámadtak, de tudtam nekik parancsolni, csak semmi hirtelen mozdulat, Isabel! De ő úgy gondolta, látni akarja a szemeimben a félelmet, ezért maga felé penderített, és csuklóimra fonódó ujjai béklyóként tartottak fogva. Kezét elvette a számról, és másik kezével is csuklóm után kapott. - Nem adsz ki egy hangot sem, vagy most azonnal végzek veled, értetted? - Hangja valahogy idegesnek tűnt, de nem mertem kockáztatni, aprót bólintottam, és nagyot nyeltem, hogy még véletlen se engedjek ki egy nyöszörgést se összeszorított fogaim közül. Nem tudtam sokat a vámpírokról, de valami azt súgta, egy fiatalabb egyeddel van dolgom. A hangtónusa, a mozdulatai, és az, hogy azt hitte, megkönnyebbülés számomra, hogy pár perccel tovább élek, erre engedett következtetni. De talán csak túl bosszús, és éhes ahhoz, hogy ura legyen önmagának.

// Nem sok, de szívből jött. //