Mosolyogva bólintok, ahogy elfogadja a meghívásomat. Nem is én lennék, ha elfogadnám, hogy ő fizessen. Talán a jól neveltségem játszik közre, nem tudom, és ezek is csak gyorsan pörögnek végig a fejemben, amíg oda nem érünk a pulthoz. Kikérem neki a vodkát, bár nem szokványos dolog, hogy nők tisztán igyák ezt az italt. Amint odaadom neki, csak ámulok, amilyen gyorsan lehúzza semmi arcrezdüléssel.
- Hűha... Te aztán szomjas lehettél. - Jegyzem meg, de még mindig úgy érzem, hogy tátva maradt a szám. Összenézek a csapossal, ő is valami hasonló fejet vághatott, mint én.
- Kérsz még valamit? - Aztán csak szóhoz jutok pár perc után, mert ez minden volt csak nem ital meghívás. Azt hittem naiv fejjel, hogy majd leülök és beszélgetünk vagy legalábbis több időt töltünk egymás társaságában. A nevét is megtudva, úgy gondolom, hogy nem sokat fogom használni, mert valami azt súgja, hogy el fog tűnni és többet nem is fogunk találkozni. Kortyolok a sörömből egy jó nagyot, főleg, hogy felhozza a tilosban járást és a barátnőt.
- Őszintén szólva a nővérem nem tud róla. - Rántom meg a vállaimat, mert úgy sunnyogtam ki, hogy ne keljen fel. Valószínűleg sikerül úgy visszaosonnom, hogy ne vegye észre ezt a kis "kiruccanást".
- És nincs barátnőm. De az igaz, hogy nem sűrűn járok bárokba, de egyszer mindent be kell pótolni, nem igaz? - A zavaromat a barátnő kérdés után a mosolyom váltja fel, aminek jobban szoktam örülni és nagyon remélem, hogy ezt a témát nem is feszegetjük.
- Gyakran jössz át ide? Hol laksz? - Sok kérdés csúszik ki a számon, rendkívül kíváncsi vagyok, már-már idegesítő a nővérem szerint. Viszont szívesen megismerem őt, ha hagyja és mivel még nem hagyott faképnél úgy gondolom, hogy jó úton haladok.

A kiszökésem egész jól sikerült, leszámítva azt, hogy a gyomrom görcsbe rándul, ha csak arra gondolok, hogy egyedül hagytam a nővérem és nem szóltam neki, hogy eljövök. Mindegy is, most már nem fordulok vissza, viszont próbálom magam időhöz kötni, így időben visszaérhetek, mielőtt felkelne, és valószínűleg fel sem fog neki tűnni ez a kis eltűnés.
A taxis is épp időben hozott, mert már majdnem elaludtam, így a friss levegő ahogy megcsapott, mikor kiszálltam az autóból, újból felélénkített. Viszont benn a szórakozóhelyen, már ezt nem tudom elmondani. Az az állott szag keveredve a pia, az izzadtságszaggal és a meleg. Már majdnem kiszédültem, de aztán győzött a lábam és a tudatosság, így hamar elértem a pultot. Ki is kértem egy kezdő italt, választásom a sörre esett, majd elindultam vele a tömeg közepe felé, mikor a pultnál már épp a lábamon tapostak. Nem tartott sokáig a jéghideg „üdítő”, mert egyből rajtam landolt, mikor nekem jönnek. Legalább lehűtött, viszont a saját „bűzömtől”, kezdek rosszul lenni. Nem bírom az ilyen tömény alkohol szagot. A lány viszont annyira vigyorog, hogy muszáj viszonoznom. Nem haragszok rá egyáltalán, mert balesetek mindig történnek, viszont egyáltalán nem fogadom el a meghívását. Fejemet is rázom, hogy ezzel jelezzem nem tetszésemet.
- Mi lenne ha inkább én hívnálak meg téged? – Még mindig él bennem az udvariasság, amúgy sem bírnám elviselni, ha egy nő fizetne a társaságomban. Természetesen a testvérem ez alól kivételt élvez, pechére. Nem tudom mit válaszol, de remélem, hogy nincs ellenére, így elindulok a pult felé, remélhetőleg jön utánam. Ha így tesz, akkor meg is fordulok, hogy lássam.
- Mit innál? – Teszem fel az első kérdésem, ami egy beszélgetés kezdetét jelenti a számomra. Amint megtudom, ki is kérem, majd magamnak is egy újabb sört, ami remélhetőleg nem a ruhámon fog landolni.
- Amúgy Edwin-nek hívnak, de szólíts Ed-nek. Azt jobban szeretem. – Vigyorgok, miután a bemutatkozásom is elejtem. Próbálok figyelni az ajkai mozgására, hogy leolvassam a nevét, ha csak nem hajol a fülemhez közelebb, hogy halljam. Csak most tűnik fel, hogy ez a zene iszonyat hangos. Nem is tudom, hogy sokan hogy-hogy nem süketülnek meg, például az, aki a hangfal mellett táncol.
- És gyakran jársz ide? – Teszek fel egy újabb kérdést, remélve, hogy nem fogja magát úgy érezni, mintha faggatnám, de nem akarom, hogy kínos „csend” támadjon körülöttünk. Azt sosem bírtam és első ránézésre szimpatikus a lány, így adok neki egy esélyt, hátha még barátok is lehetünk.

Drina

Szörnyű érzésem támad, amikor kisurranok otthonról, hogy a tesóm ne vegye észre, hogy egy night clubba igyekszek. Gondolom teljesen kiakadna, nekem meg nincs kedvem most veszekedni vele, csak egy nyugodt éjszakára vágyok. Épp ezért óvatosan csukom be az ajtót és igyekszek ki az utcára, ahol elkapok egy taxit. Már sokkal könnyebb, mikor magam mögött hagyom az épületet, bár lelkiismeret-furdalásom lesz, hogy nem szóltam neki. De tudom, milyen véleményen lenne, arra meg nincs szükségem. A taxis sűrűn pislog a visszapillantó tükörbe, bár nagy korú vagyok, de mégsem, és gondolom ez neki feltűnt. Főleg, ahogy kicsit idegesen kapkodtam ide-oda a fejemet, mikor beszálltam mögé. A cím, amit elmondtam, csak még gyanúsabbá tett, így nagyon remélem, hogy nem egy rendőrőrsön kötök ki. Hátradőlve nyugtatom magam, hogy nővéremmel nem lesz semmi, és végig aludja az egészet, fel sem fog tűnni neki, hogy eljöttem. Fejemet az üvegnek támasztom és úgy bambulok kifelé, egészen addig, amíg hátra nem szól érdes hangjával, hogy megjöttünk. Belenyúlok a zsebembe, ahonnan kiveszem a pénzt, majd a kis ablakon keresztül előre nyújtom a kezébe. Kiszállok és a bent dübörgő zene már idekint megcsapja a fülemet. Mindenhol részeg vagy épp most készülő embereket látok. Sorba állok, majd mikor bejutok, igyekszem senki lába alatt lenni. Nem akarom, hogy összetapossanak, ezért egyből a pulthoz vergődök, ahol kérek magamnak egy pohár sört. Kezdetnek megteszi, amivel elkezdem a „bulit”. Mikor megkapom fizetek, és megfordulok. A pultnak hátat döntve vizslatom a táncparkettet, miközben időnként belekortyolok a sörömbe.
Már félig megittam, mikor elindulok be a táncparkett közepére. Fogalmam sincs, mit csinálok, hiszen nem vall rám, mert még nem vagyok annyira felszabadulva, hogy táncoljak. Lévén nem is ezért indulok el, csak a pultnál kezdett nagy tömeg kialakulni, amit nem annyira bírok. Pont mennék tovább, amikor érzem, hogy végig folyik rajtam valami. Mikor lepillantok csak akkor fedezem fel, hogy a poharamban lévő maradék sör, a ruhámon folyt végig, egészen a cipőmig. Ettől a sör szagtól tuti lebukok a nővérem előtt, ha hazaérek. Fel is pillantok, hogy ki is önthetett le, vagy ki miatt sikerült ezt a balesetet megjárnom.

Még mindig nem értem, mi folyik itt, még mindig össze vagyok zavarodva, sőt, a zavarom egyre csak növekszik, mintha nem lenne megállás. Nem tetszik a helyzet, egyáltalán nem, kinek tetszene, ha nekirontana egy nem e világinak tűnő lény, és a földhöz csapná olyan erővel, amire talán még egy igazi sportoló sem képes? Meg vagyok rémülve, a torkom elszorul, lehunynám a szemeim, de a sokktól nem vagyok rá képes, tágra nyílt, hatalmas, rémült szemekkel várom, hogy ez a valami lecsapjon rám, és véget vessen az életemnek. Egy valami nyugtat meg; a szenvedésnek legalább vége lesz. Ám ekkor a felismerés belém mar, Edwinre gondolok, és ez késztet arra, hogy mozgásra bírjam testem. Hátrafelé kúszok, hiába tudom, hogy nincs menekvés, nem adhatom fel, nem hagyhatom magára az öcsémet! Erőt gyűjtök, és már készülnék felnyomni magam, tenyereim a járda betonjához préselődnek, de ekkor olyan dolog történik, amire nem számítottam, aminek hatására szinte megfagy a vér az ereimben. A lélegzetem eláll, mozdulni sem bírok, a korábbi elszántságom és erőm úgy száll tova, mintha soha nem is létezett volna. A rémület olyan erővel ront nekem, ha talpon lennék, bizonyára elveszíteném az egyensúlyom, ám így csak a szédülés kerülget, forog velem a világ, az épület falai közelednek, majd távolodnak, azt sem érzékelem, hogy a lény közben rám veti magát, csak akkor jövök rá, mire készült, mikor már rég nincs rajtam. Pislogva, hunyorogva lököm magam félig ülő helyzetbe, hatalmas, kétségbeesett sóhaj szökik ki számon keresztül, és amit látok...

Sikoltva hátrálok, kezem a számhoz kapom, agyam ezerrel pörög, képtelen vagyok egyetlen ésszerű gondolatra is, először azt sem értem, miért sajog minden egyes porcikám. Sötét vízbe tenyerelek, s csak akkor látom, mégis mi az, mikor egy újabb sikoly készül kitörni valahonnan torkom mélyéről, és kezem ismételten a szám elé emelem. Ekkor megérzem azt a fémes, erőteljes, összetéveszthetetlen szagot, és ijedtemben talpra ugrok, nem törődök az oldalamba hasító fájdalommal, és a szúró, égető érzéssel, ami a karomat rohamozza meg. Félve pislogok az alkaromra, amin hatalmas vágás éktelenkedik, a vér csak úgy árad belőle. Sosem volt gondom a vér látványával, de jelen pillanatban, a sokk és a riadtság szélén egyensúlyozva nem kezelem jól a dolgot. Zihálok, a homlokom verejtékezik, hátrálok néhány lépést, így egy épület falának dőlhetek, lábaim nem bírják el a testsúlyom, szédülök, az egész utca megdől egy meredek ívben, de sikerül megtámaszkodnom. Egy farkas alakja bontakozik ki nem messze tőlem, kényszerítem szemeim, hogy lássák, mi folyik ott, és hiába mélyednek a vadállat fogai a lénybe, ő engem bámul, meg vagyok győződve róla, engem akar, végezni szeretne velem mindennél jobban. Meglepő módon megfelejtkezem arról, hogy félnem kéne, rettegnem, és én a farkas miatt aggódom, holott azt se tudom, hogy a jó büdös fenébe került ide!? Szaggatja az alatta heverő szörnyeteget, egyik végtagját a másik után, fura, márványszerű darabok hullnak szerteszét, és én ezt döbbenten bámulom. Gőzöm sincs mi ütött belém, de a félelem ellenére aggódok, magam sem tudom, a saját életemért, vagy a… farkas életéért, de nem ez számít. Egy épeszű, normális ember már rég kereket oldott volna, már réges-rég messze járna, azon aggódna, melyik szörnyeteg tépi szét hamarabb, de én biztos vagyok benne, a farkas nem lenne képes ártani nekem. Ha ő nem lenne, már holtan hevernék a járdán, nem a lény heverne darabokban, én lennék az, aki elveszíti az életét.
Zihálásom nem marad alább, remegek, az adrenalin dolgozik a véremben, szívem úgy verdes a mellkasomban, mint talán még soha, könnyeim végigcsorognak arcomon, és félek, borzasztóan félek, hogy mindaz, amit látok a valóság. Fejem hátradöntöm, nagyot koppan az egyenetlen téglákon, szemhéjaim olyan erővel szorítom össze, szinte fájdalmat érzek közben, minden erőmmel azon vagyok, az ágyamban ébredjek, amint szemeim kinyitom. Félve, borzasztó lassan nézek fel, de még mindig az utcán ácsorgok. Kezdem felfogni, innen nincs menekvés, ez a valóság, nem egy rémálomban vagyok. Nem merek belegondolni, milyen élet vár rám azok után, amit láttam, rettegek, hogy halálra vagyok ítélve, és hiába élem túl a mai estét, örökre kísérteni fog a harc, ami közvetlen előttem zajlott le. A könnyek tovább csíkozzák az arcom, a zokogást sikeresen elfojtom, és fejem a farkas irányába fordítom. Már nincs ott. Helyén az előbbi fickó ácsorog, fejét ide-oda kapkodja, keres valamit. Nincs rajta semmi, egyetlen gönc nélkül, meztelenül áll a betonon, néhány lépéssel arrébb sétál, felkap valamit a földről, egyenesen ráhajítja a lényre, aki – bárkinek az életére meg mernék esküdni – PISLOG, annak ellenére, darabjaiban hever a földön. Tekintete láttán ugrok egyet oldalra, érzem, ahogy a bőröm végigkaristolja a téglafal, de ez már egyáltalán nem számít, így is, úgy is tele vagyok horzsolásokkal, kisebb-nagyobb sérülésekkel. Fáj, minden egyes négyzetcenti fáj a testemen, felszisszenek az érzésre, könnyeim újra előtörnek, és úgy össze vagyok zavarodva, mint még soha senki ezen a kibaszott bolygón! Gusztustalan, borzasztóan édes, orrfacsaró bűz csapja meg a szaglószervem, köhögve, fulladozva lököm el magam a faltól, a tüzet bámulom és a füstöt, ami gomolyog a sötét égbolt felé.
Mire észbe kapok, látom a fickó húgát, felénk közeledik, de eközben testvére a sötétség felé indul, a parkolóba, ahol egy árva lélek sincs, ha egy kis szerencsém van. Utána rontok, nem foglalkozom a füsttel, azzal, hogy hamarosan egy egész tömeg zúdul az utcára, ahogy az sem izgat, ami az imént történt. Könnyeimtől alig látok valamit, a kín húsomba mar, de nem állok meg, futok a fickó után, és amint befordul a parkolóba és a kocsijához ér, én is felbukkanok, rohanok felé. Kis híján neki ütközöm, úgy fékezek le, két karjába kapaszkodom, majd’ összecsuklok, de kipislogom a nedvességet szemeimből, és rá emelem a pillantásom.
- Tudnom kell, mi volt ez az előbb… - nyögöm elfúlva, és nem érdekel, hogy nincs rajta semmi gönc, választ követelek, annyira tudni akarom, mi folyik itt, abba csaknem beleőrülök, különösen akkor, ha választ sem fogok kapni. Szólásra nyitom a szám, egyenesen a férfi arcába bámulok, és akkor hirtelen minden erő kiszáll belőlem, a parkoló furcsa szögben megborul, és közelít felém a beton. Mielőtt elérném és fejem koppanna rajta, minden elsötétül, és semmi sem számít már, nincs fájdalom, nincsenek kérdések, csak a nyugalom, amire már szinte szomjaztam.

|| Veheted zárónak is, küldök neked én is egy privátot, és leírok néhány lehetőséget, hogyan zárhatnánk ezt a játékot... Én mindenesetre borzasztóan imádtam az egészet!

Fázom, a dzsekim odabent hagytam, a szél pedig feltámadt, mintha az lenne a célja a természetnek, hogy keresztbe tegyem nekem. Vacogok, a fogaim egymásnak csapódnak, csoda, hogy nem harapom el a nyelvem, vagy mélyednek fogaim alsó ajkamba. Össze vagyok zavarodva, nem értem, miért távozott a pasas olyan sietősen, mi dolga akadhatott, és miért parancsolt rám, hogy maradjak bent. Nem hallgattam rá, hisz' mindig is bosszantott, ha meg akarják mondani, mit csináljak. Semmi rossz szokásról nincs szó, csupán önálló vagyok már jó néhány éve, fel kellett nőnöm, meg kellett tapasztalnom az élet sötétebbik oldalát, és ezek után, merje bárki azt mondani, nem vagyok felelősségteljes. Szóval nem, nem hallgatok alapjában véve senkire, idegenekre különösképp nem - így odakint ácsorgok a falnál, míg meg nem hallja a hangom a férfi, és reagál a kérdésemre, szintén egy kérdéssel. A hangja... meglep, pedig tőle igazán nem számítok semmi jóra. Kegyetlenséget, ridegséget hallok ki belőle, és mérhetetlen dühöt, amitől végigfut hátamon a hideg, és tudom, ez nem a hűs levegő miatt van. Nem tudom, mi ütött belé, összevont szemöldökkel meredek rá, és zihálok. Egy nevetés hangzik fel, egy pillanatig azt hiszem, a fickó nevet rajtam, de ő még mindig dühösen mered a távolba, kapkodja a fejét - valaki más volt a hang gazdája. A férfi hátrál, egyenesen felém, testével takar, mintha védeni próbálna valami, vagy valaki elől, és én rémülten feszülök meg mögötte, a fejem kapkodom, próbálom kényszeríteni a szemeim, hogy lássak valamit a sötétben, de nem megy, vaktában meredek a távolba, és várom, hogy történjen valami, amit talán még én is érteni fogok.

Egy árnyat pillantok meg, ami szinte azonnal el is tűnik, időm is alig van felfogni, biztos sem vagyok benne, hogy tényleg láttam valamit. "Futnod kell, érted? Amikor azt mondom rohanj ahogy a lábad bírja!" Miért? Meg akarom kérdezni, de nem jön ki hang a torkomon, csak egy halk nyöszörgés, és értetlenül meredek védelmezőm hátára, ugyanis arcát nem láthatom, még mindig háttal áll nekem. Megkapaszkodom a karjában, mikor elkap a szédülés, a szél a hajamba kap, arcomba fújja a kósza, szőke tincseket, és már nem csak a sötétség és a szédülés akadályozza a látásom. Forog velem a világ, de mégis sikerül bólintanom, bár nem tudom, látta-e. Eleresztem a karját, mikor rájövök, hogy minden erőm beleadom a szorításba. Hátrálok egy lépést, de a falnak ütközöm, a férfi teljesen hátraszorított, nem tudok szabadulni, s nem is akarok, a félelem túl intenzív, megdermeszt. Az árny megkerül minket, gőzöm sincs, hogy kerültünk sokkal előrébb, talán a srác előrébb rántott, vagy én magam löktem el a faltól a testem, nem tudom megmondani, a sokk nincs rám jó hatással, mintha néhány másodperc kiesett volna, az agyam nem reagál ésszerűen. Egy érintést érzek a hajamon, és már épp készülnék elhúzódni a fickótól, mikor rájövök, ő engem fog, és valaki más érintette meg egy hajtincsem. Rémülten kapkodom a levegőt, a torkom elszorul, egy könnycsepp gördül le az arcomon, legszívesebben sikoltanék, de nem tudok a ziháláson kívül más hangot kiadni.

Egy emlék villan be hirtelen, az álmomról - amiről egészen idáig azt hittem nem a valóság. Mégis az volna? Edwin vérben úszó teste, az ütés, amitől minden elsötétült, a sötét, éhes pillantás a támadómtól... Nem! Egy halk nyögés szökik ki a számon, és megint azon kapom magam, hogy a férfi karját szorítom, ahogy csak tőle telik. Ő azonban ekkor elenged, az árny elé lép, a földre zuhannak mindketten. "Fuss!" Ez az egyetlen szó visszhangzik a fejemben, és lábaim csodával határos módon kényszerítem, egyiket a másik után vonszolom ügyetlenül, aztán gyorsítok a tempón, rohanok végig az utcán, cipőm sarka hangosan kopok a járdán, nem botlok meg egyszer sem, a száguldástól, az adrenalintól a szívem gyors ütemben kalapál, majd' kiugrik a helyéről, ha nem rettegnék annyira, még talán élvezném is a rohanást. És akkor, olyan hirtelen, hogy felsikoltok, előttem terem egy alak, megragadja a torkom, és a falnak szegez. Levegő után kapkodok, és megint az álomnak hitt emlékek jutnak eszembe. A sötétvörös szempár rám bámul, éles fogait kivillantja egy vigyorral, aztán elhajít, egyenesen a járdára, és már várom, mikor csap le rám, ahogy egyszer már egy hozzá hasonló szörnyeteg megtette.

Igaza van. Fogalmam sincs, miért van itt, nem tudhatom, így találgatnom sem kéne. Elszégyellem magam, érzem, hogy az arcom elönti a forróság, így inkább lesütöm a szemeim, és a pultot kezdem fixírozni, egy apró repedést szúrok ki magamnak, és úgy meredek rá, mintha borzasztóan érdekes lenne. Zavaromban már majdnem rendelek még egy italt, de aztán meggyőzöm magam róla, hogy ez nem jó ötlet. Már így is van bennem alkohol rendesen, nem akarok Edwinnek gondot okozni, magamat kell valahogy hazafuvaroznom, bár talán ha taxiba ülök, azzal sokkal jobban járok. Elnézek a tömeg irányába, és látom, hogy az öcsém még mindig ugyanazt a csajt fűzi, elvigyorodom a gondolatra, vajon miket mondhat neki, mivel a lány a térdét csapkodja, és hangosan nevet. Megrázom a fejem, elkomorodik az arckifejezésem, és visszafordulok a fickó felé, akinek hasonló kifejezés ül az arcán. Az este folyamán már hozzászoktam az érzéketlenségéhez, de még mindig furcsállom, amiért ilyen. Biztos vagyok benne, hogy ez csak a látszat, hiszen ilyen emberrel még soha nem találkoztam. Nem veszem figyelembe a mondatát, legalábbis annyira biztosan nem, hogy feleljek is rá, csak bólintok, elismervén, hogy igaza van, és ezzel le is tudom.

Iszik az italából, és látom rajta, hogy bosszantja az állításom, de nem vonom vissza, még csak elnézést sem kérek tőle, ma nem foglalkozom ilyen apró-cseprő dolgokkal. Nem fog érdekelni, mit szól hozzá, elvégre még csak nem is ismerem! Meggyőzőm magam erről, nagy levegőt veszek, és próbálok higgadt maradni, merthogy kezd felmenni bennem az a bizonyos pumpa, és nem, részegen nem bírok uralkodni sem a dühömön, sem más érzelmemen, nem mintha amúgy kiegyensúlyozott személyiség lennék. -Tudod mit jelent a kötelesség? Hát persze, hogy nem. A mondandója folytatását szinte nem is hallom, ez a két mondat ragadt meg a fejemben, és nem repesek örömömben, annyit elárulhatok. Bosszant, hogy felháborodik, ha valamit feltételezek, közben ő is pontosan ugyanazt csinálja, és még elvárja tőlem, hogy ne találgassak. Rohadna meg... - Tudod mit? Nem érdekel, milyen viszont ápolsz a húgoddal. Felőlem utálhatod is, meg állíthatod itt nekem, hogy nem törődsz vele, tégy, amit akarsz. De ha egyszer nem viseled el, hogy én találgatok, és feltételezek dolgokat, te se tedd azt! Jól tudom, mi az a kötelesség, elég korán meg kellett tanulnom ennek a szónak a jelentését. Köteles vagyok odafigyelni az öcsémre, és veled ellentétben, én tudom, hogy nagyon is fontos a testvéremmel ápolt kapcsolatom, hiszen már csak ő van nekem. Nem fogom azt mondani, hogy neked biztosan vannak más szeretteid is, mert nem találgatok semmit, ami veled kapcsolatos, de én bizony tudom, hogy már csak ő van nekem, csak rá számíthatok, és nem fogja megváltoztatni a véleményen egy ilyen seggfej, mint te vagy! - hangom határozottan csendül fel, túlharsogom a visítozó zenét, és teljesen magával ragadnak az indulataim, s mikor rájövök, hogy tiszta hülyét csinálok magamból, már mindegy, akkora már kint vannak a szavak, és megint csak elsüllyedhetek szégyenemben. Az arcom bizonyára már vörösebb, mint egy túlérett paradicsom, ég is rendesen, és dühös vagyok magamra, amiért úgy viselkedek, mint egy óvodás kislány.

Nem számítottam rá, hogy a húga megjelenik, és még szívességet is kér tőlem. Tartsam fel? Miért tenném? Nem akarok segíteni neki, pusztán azért, mert már nehezen viselem el a mellettem ülő fickót. Nem sokáig bírok megmaradni egy légtérben vele, annyi biztos, hiszen az idegeimre megy, és nem tudok kiigazodni rajta, ami csak még jobban dühít. De nem is értem, miért kér tőlem ilyet a lány, ő olyan szimpatikusnak tűnik, azt se értem, hogyan lehetnek ennyire különbözőek egymástól, mikor testvérek. Persze nem minden testvér egyforma, de ilyen különbségeket... Szinte képtelenségnek tűnik, hogy tényleg rokonok. Egy halk, reccsenő hangra leszek figyelmes, és nem tudom először, honnan jön, de aztán meglátom a pasas kezében az üveget, amit úgy szorongat, mintha muszáj volna. Képes rá valaki, hogy így puszta kézzel megrepesszen egy üveget? Ráncolom a homlokom, így bámulom a kezeit még vagy fél percig. Elkapom a pillantásom, az arcára szegezem a szemeim, merthogy időközben beszél is hozzám, de a szavak nem barátságosak, és ha nem róla lenne szó, meg is lepődnék a gorombaságán, de így nem igazán hat meg. Ezután olyan gyorsan történik minden. Az egyik pillanatban még a hangját hallom, aztán hirtelen felpattan, és már ott sincs. Csak annyit tudok, hogy megkért, szóljak a húgának, de azt nem tudom, hogy mire kért. Mit kell mondanom a testvérének? Nem tudom felidézni a szavakat, csak egy nagy katyvaszt találok a gondolataim közt, a történések összecsomózódtak, nem tudom kioldani őket, és így zavart vagyok, ettől pedig csak még idegesebb leszek. Próbálok mély levegőket venni, de fullasztó idebent a hőség. Leugrok a székről, és meg kell kapaszkodnom a pultban, mert kis híján hasra vágódok. Átvágok a tömegen, bár nagyon nehéz kikerülnöm az embereket, van, akinek neki is megyek, és néhányszor megbotlom, forog velem a világ, de nem értem, mi történik, össze vagyok zavarodva, és hajt a kíváncsiság, meg egy kevés félelem is, de azt nem tudom hova tenni. Kisétálok a helyről, a hideg szél a hajamba kap, a karom libabőrös lesz, és a fogaim összecsattannak, de jólesik a friss levegő, idekint sokkal jobban érzem magam, mint bent a fojtogató hőségben. Megpillantom a fickót, aki nemrég még a mellettem lévő bárszéken ücsörgött, és azt ugyan nem tudom, mit, vagy kit keres, de nagyon összpontosít, a fejét ide-oda kapkodja. Gyanúsan ácsorgok az ajtóban, ami időközben becsukódott mögöttem, és előrébb lépek, de csak néhány bizonytalan lépéssel. - Minden rendben? - kérdezem, nem tudom, mi mást mondhatnék, hangom remeg, elcsuklik a mondat végén, és egész testemben remegek. Nem tudom, a hideg teszi-e, vagy valami egészen más.

Értem, miért hangzik neki ez olyan furcsán, hisz' ez tényleg csak egy szórakozóhely, de ha Edwin-ről van szó, semmi nem lehet elég apró-cseprő dolog ahhoz, hogy ott legyek neki, ha kell. Nem épp kellemes emlékek miatt becsülök meg minden egyes vele töltött percet, ha őt is elveszíteném, csak az vigasztalna, hogy kihasználtam minden egyes napot, és nem löktem el őt magamtól. Márpedig örökké nem élhet a nővérével, előbb-utóbb majd saját életet akar majd élni, egyedül fog megállni a lábán, és nekem el kell őt engednem. Ez az élet rendje, s nem mintha vissza akarnám tartani attól, hogy élje az életét, úgy, ahogy azt ő szeretné... - Nem mintha te másért lennél itt. Nem te akartál ide jönni, mégis itt vagy. - vonok vállat, és felhívom a figyelmét rá, hogy semmi joga nincs ítélkezni, mikor egy cipőben járunk, vagy legalábbis hasonlóban. Ha nem lenne bennem némi pia, már rég elküldtem volna a francba, viszont így képes vagyok figyelmen kívül hagyni mindazt, ami zavar, és csak az érdekel, hogy jól érezzem magam. A tömeg felé fordítom a fejem, lehunyom a szemeim, és kizárok minden egyes hangot, a zenén kívül. Magamnak való vagyok, ez tény és való, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudom élvezni a dolgokat úgy, ahogy a többi korombeli fiatal tenné.

Tompán hallom, hogy a férfi megszólítja a pultost, és italt kér tőle, méghozzá egy egész üveggel, és szórakozottan elgondolkodom rajta, miért olyan, amilyen. Lehet naiv vagyok, de van egy olyan érzésem, hogy nem volt mindig ilyen. Elvégre nem lehet minden ember ennyire zárkózott természeténél fogva, nem igaz? Aztán meg ki tudja, lehet csak egy tapló, aki a saját érdekeit tartja szem előtt, a lány pedig valahogy rá tudta venni, hogy eljöjjön, így ő ivászattal üti el az időt. Nincs kizárva, ez egy eléggé valós, elképzelhető helyzet lehet. Felsóhajtok, és visszafordulok a pult felé, az üvegeken megcsillanó színes fényeket bámulom, ajkaimra halvány mosoly kúszik, mikor meghallom a mellettem ücsörgő, alkoholtól bűzlő fickó válaszát. Nem tudom, miért, talán elnyomja a tömeg, vagy a szaglásom eltompította a saját italom, de egyáltalán nem találom undorítónak a piaszagot, ami belőle árad, sőt... Aprót rázok a fejemen, szemeimet összeszorítom úgy fél perc erejéig, aztán a hajamba túrok, és arcára emelem a pillantásom, annak ellenére, hogy ő nem néz felém. Felvonom a szemöldököm, mikor szitokszóval illeti a vele érkező lányt, de be kell valljam, valahol - az elmém legsötétebb, legmélyebb részén - tetszik, hogy ilyen bátran kimond mindent, hiszen én erre nem vagyok képes akármikor. - Úgy mondod ezt, mintha csak kényelemből jöttél volna el vele. De ami azt illeti, én nem hiszem ezt el. Ha annyira nem érdekelne semmi, és senki sem, nem érdekelne az sem, hogy eltéved-e a lány, vagy kiismeri magát. - vetem oda nagy bölcsen, és egy pillanatig teljes biztos vagyok mindabban, amit mondtam az imént, de csak pár másodperc erejéig. Aztán jobban belegondolok, és rájövök, hogy nem olyan biztos az. A szemeimet forgatom, és gondolatban egy taslit vágok le magamnak. Nem szoktam én senki dolgába beleavatkozni, most meg agyalhatok azon, hogy ez a seggfej milyen véleménnyel van rólam, holott nem akarok ezzel foglalkozni. Az istenért nem tudom végre egyszer leszarni, mit gondolnak a körülöttem lévők!

A húga. Pont, ahogy egy kósza gondolatom súgta nem is olyan régen. Ó, hogy az a...!!! Rásandítok, fél szemmel, és érzem, hogy az arcom ég, mintha valaki pofon vágott volna. Időm sincs tovább ostorozni magam, még félig sem süllyedek el szégyenemben, mikor a lánytesó feltűnik, és odasétál hozzánk, bár inkább csak a fickóhoz, elvégre számomra ő idegen, és én is az vagyok neki. Lehordja a bátyját, amiért az sürgeti, holott egyetlen egy szót sem ejtett ki a száján, de mikor az arcára pillantok, látom, hogy már most elege van a várakozásból, és meg tudom érteni. A megértésem sem tart egy percnél tovább, képtelen vagyok felfogni, hova a frászba siet ez a barom, és miért nem hagy elég időt a húgának, hogy kiszórakozza magát. Ennyit igazán megtehetne érte, persze ezt nem mondanám ki hangosan, mert semmi közöm nincs hozzá, nem ismerem sem őt, sem a testvérét, tehát véleményt alkotnom nem kéne, viszont annyira bosszant a srác, hogy képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, valójában nem tudok róla semmit sem. Ennyire talán még senki sem idegesített, nem tudom hova tenni az érzést, csodálkozom, és roppant furán érzem magam emiatt. Már épp megszólalnék, és kijelenteném, hogy magukra hagyom őket, mikor felém fordul a lány, és olyat kér tőlem, hogy még a szám is tátva marad. Úgy érzem magam, mint egy idióta, kikerekedett szemekkel meredek a lányra, aki meg sem várja a válaszom, már tovább is áll. A srác felé fordulok, még mindig elképedt arccal, bár a szám legalább már be voltam képes csukni, így valamivel értelmesebb képet vághatok. Csak nézek rá, és érzem, hogy zavaromban teljesen kiszáradt a szám. Megnyalom az ajkaim, s mivel még mindig az arcát fürkészem, nagyon hülyén jövök ki belőle. Az ajkamba harapok, a pult felé fordulok, és intek a pultosnak, aki megtölti a poharam a nemrég fogyasztott itallal, és már ott sincs. Leküldök egy kortyot belőle, és nem merek oldalra pillantani, de mikor megszólal, kénytelen vagyok legalább félszemmel ránézni, és már el is felejtem a pillanatnyi zavarom. Kihívóan felvonom a szemöldököm, és végighúzom a mutatóujjam az állam vonalán, míg gondolkodom. - Talán huszonöt éves lehetsz. A borostád és a rideg tekinteted öregít. Viszont így nem értem, miért gondolod, hogy az itt lévő tömeg legnagyobb része hozzád képest "taknyos", hogy éljek a szavaiddal. Ha igaz, amit az előbb mondtam, és sikerült eltalálnom a korod, csak öt évvel vagy idősebb nálam. - nézek mélyen a szemeibe, és hirtelen olyan ősi érzés fog el, mint mikor egy fekete-fehér filmet nézel a tévé képernyője előtt. Nem tudom elhinni, hogy idősebb lenne, mint amit saccoltam rá, habár mindig ügyesen mellé tudtam lőni, ha az emberek koráról volt szó. Újabb kortyot küldök le a torkomon, és meg kell támaszkodnom a pulton a könyökömmel, ha a következő pillanatban nem akarok lepottyanni a támla nélküli székről.

Látom, hogy valahová másfelé néz a férfi, de nem igazán foglalkoztat, vagy zavar, saját gondolataimba merülök, közben kortyolom az italom, míg el nem fogy, s akkor csak errébb tolom a poharat, nem rendelek újabbat, egyelőre megelégszem ezzel a mennyiséggel is. Már azon agyalok, holnap mit kezdek majd magammal, nézzek-e állás után, vagy csak üssem el valamivel az időt. Más ilyenkor talán azon agyal, hogy jut haza, kivel bújik ágyba, kit rángat a táncparkettre, mi lesz a következő ital, amit elkortyolgat, vagy nem is tervez semmit, csak ahogy esik úgy puffan alapon sodródik az árral, de én nem ilyen vagyok. Képtelen vagyok jól érezni magam egy ilyen helyen annyira, hogy eltereljem a gondolataim. Szükségem van a tervezgetésre, hogy valahogy túléljem a mai estét. Igaz, gőzöm sincs, hogy jutok haza, talán fogok egy taxit, a kocsiért pedig holnap jövök el, vagy majd Edwin intézi, elvégre ő akart annyira ide jönni, méghozzá kocsival. Ez az egy most nem lényeg.

Úgy tűnik, a kérdésem eljut a pasi agyáig, mert újra felém fordul, azokkal a sokatmondó szemeivel mered rám, érzelemmentes arcán csak egy pici meglepettséget látok, alig észrevehető, de az én figyelmem nem kerüli el. Hirtelen dühös leszek a kérdése miatt, nem mutatom ki, de belül éget a vágy, hogy kissé hisztérikus hangon szólaljak meg, és legyek olyannyira szemét vele, amennyire csak tőlem kitelik. Vállat vonok inkább, próbálok nem bosszankodni maga a kérdés, vagy épp a megszólítás miatt. - Nem kell néznem. De nem fogom cserben hagyni az öcsémet. Szüksége volt rám, és én itt vagyok. - vallom be, és bár nem akartam többet inni egyelőre, mégis intek a pult mögött lézengő személynek, és ezúttal a vodkát választom, mint kísérő italt a beszélgetés mellett. Bevallom, volt, hogy elgondolkodtam rajta, Ed miért rángat el ilyen helyekre, hogy aztán csak magamra hagyjon valami seggfejjel, sőt, egyszer a fejéhez is vágtam, hogy ennek semmi értelme. Sikeresen vérig is sértettem szegényt, mire közölte velem, hogy így próbál nekem segíteni. Először nem esett le, mi a fenéről beszél, de aztán kapcsoltam. Persze, azt szeretné, ha ismerkednék, ne csak a meglévő barátaimmal foglalkozzak, haverkodjak ismeretlenekkel is. Nem akartam még jobban a lelkébe gázolni, de hogy én ismerkedjek egy ilyen helyen... Pff, mennyi esély van rá, hogy egy normális emberbe botlok? Tekintetem megállapodik a mellettem ülő fickó arcán, és ezzel csak beigazolom a kétségeim. Ő sem hiszem, hogy normális lenne, tuti van valami gáz vele, egy barom, vagy titkol valamit, sosem lehet tudni, de nem bízom benne. A fejemet ingatom, az italt pillanatok alatt tüntetem el a pohárból, és itt mondom azt, hogy elég volt. Ha többet innék, még a végén teljesen kifordulnék önmagamból, és nem fogok kockáztatni pont most.

Nem tagadom, meglepődöm a válaszon, úgy nézhetek rá, mint egy ufóra, vagy minimum egy ismeretlen fajra. Nem tűnik valami kedves srácnak, de látom azt is, hogy titkolni próbálja, hogy vannak érzései, és nem tudom, valami tragédia érte-e, vagy csak férfiúi büszkeségből rejtegeti a valódi énjét. Elmosolyodom, sikeresen megakadályozom, hogy hangosan nevessek, olyannyira meglep a dolog. Nem néztem volna ki belőle, hogy törődik a lánnyal, akivel jött, mikor beléptek az ajtón, ő egyből menekült a bárpulthoz, míg a partnere a másik irányba indult. Olyan ellentmondásos választ kaptam tőle, hogy kezdek kételkedni abban, hogy valóban a barátnője volna az illető, persze ehhez semmi közöm, valamiért mégis érdekel, miért nem tagadta, hogy együtt vannak, mikor én arra utaltam elég érthetően. - Szerencsés lány, amiért valaki figyel rá, és megvédi, ha kell. Mond csak, hol találkoztatok? Csak mert nem tűntök valami... hasonló embereknek. - vetem oda neki óvatosan a választ, számítok is rá, hogy emiatt leteremt, mert mint már említettem, közöm az nem sok van hozzá, sőt, semmi. Kíváncsi a természetem, csak ezzel magyarázhatom, s mivel ő is válaszolt, még azt is kifejtette, miért kísérte el, nem hagyhattam hozzászólás nélkül a magyarázatát. Kezd érdekes lenni a beszélgetésünk, egyre többet tudunk meg a másikról, és annak ellenére, hogy még mindig roppant idegesítő személynek találom, valahogy megnyugtat a tény, hogy ő nem olyan, mint az itt ténfergő fiatalok, még akkor is, ha egy tipikus bunkó alaknak tűnik.

Megint csak mosolyognom kell a reakcióján, bár most inkább mulattat, ahogy morcos, ezt pedig az italnak tudom be. Normál esetben már rég faképnél hagytam volna, de az az igazság, hogy nála jobb társaságot ezen a puccos helyen nem találnék még akkor sem, ha felfogadnék egy magánnyomozót. - Hm, van egy sejtésem, hogy a legtöbbjük még húsz sincs, na nem mintha te annyira öregnek néznél ki... - sandítok rá, és próbálom belőni, mennyi idős lehet, ám nem tudom elhinni, hogy öt évnél többet nyomna nálam. A borosta, a komor tekintet, az érzelemmentesség idősebbnek mutatja, mint amennyi, ha bárki is megkérdezne erről, ezt felelném. Ettől függetlenül, sok mindent megélhetett már, hiszen rólam sem hinné senki, hogy tudnék bármit is az életről, hogy ismerem a sötét oldalát is, pedig így van. Nem mintha ez bárkit is érdekelne, vagy fontos lenne. Közben ő megfordul a székkel, a tömeget bámulja, én pedig azon gondolkodom, ő miért csinálja ezt. Az a lány talán a testvére, ahogy nekem Edwin?

Ki gondolta volna, hogy ilyen kegyetlen a világ? Kisgyerekként felépítünk egy képzeletvilágot magunknak, elhisszük, hogy nem történhet semmi baj, biztonságban érezzük magunkat, és felhőtlen boldogság tölti ki az űrt. S később, mikor történik valami, ami elkerülhetetlen, összeomlik a felépített világ, és csak csalódást érzel. Rájössz, hogy valójában semmit sem tudsz az életről, megrémülsz, összezavarodsz, és becsapva érzed magad, naivnak, sebezhetőnek. Nálam is volt egy ilyen pont. Ha egy rendőrt látsz az ajtód előtt, nem kell felvilágosítani, rögtön tudod, hogy miért van ott. Látod a szemeiben a szánakozást, az arckifejezéséből a sajnálatot, és a testtartásából, hogy mennyire nem akar itt lenni. Mit szólhatnál? Próbálkozhatsz, igen, megpróbálhatod bemesélni magadnak, hogy rossz helyre jött, vagy ez csak egy rossz vicc, de valójában tudod, hogy ez a valóság, és nincs út visszafelé. A tragédia már megtörtént, és nem tehetsz semmit sem ellene.
Köztudott, az emberek nagy részét akkor láthatod utoljára, mielőtt autóba ülne. Az igazság az, hogy végig tudtam. Éreztem, minden egyes porcikám azt súgta, hogy valami hiba fog csúszni a számításba, de egy legyintéssel letudtam, nem foglalkoztam vele. Ugyan, mi baj történhetne éppen velük? És ez a legnagyobb hiba, ha ezt gondolod. Veled, és a szeretteiddel mégis mi rossz történhet? Nagyobb a valószínűsége, hogy másnak esik baja. Mindenki ezt hiszi, és mikor fenekestül felfordul a világod, akkor döbbensz csak rá, hogy milyen törékenyek az életed. Először talán úgy gondolod, hogy nincs értelme tovább küszködni, ha egyszer úgyis véget ér a rólad szóló film, de aztán észbe kapsz, és élni akarsz, úgy igazán, valódian. Célokat akarsz elérni, minden ki akarsz próbálni, amit még eddig nem tehettél, vagy tettél meg, és az életed kissé fellendül. Csakhogy nálam ez nem így volt. Sokáig fel sem fogtam, mi történt, nem értettem, hogy lehet ez a valóság. Nem akartam semmit sem csinálni, úgy gondoltam értelmetlen lenne. S utána megbékéltem vele, már amennyire egy ilyen horderejű veszteséggel meg lehet. Később pedig, csak éltem az életem, mintha mi sem történt volna, és ez a mai napig így van. Ha Edwin, és néhány barátom nem lenne, bizony előfordulna, hogy csak itthon ücsörögnék, és nem csinálnék semmit. Rám nem vonatkozik a "szabály". Nincs célom, csupán az álláskeresés, és nem akarok mindenfélét kipróbálni, csak mert eddig nem tettem.

A koktélt könnyedén felhajtom, nem marad egy csepp sem a pohár alján, és már rendelem is a következőt, de a mellettem ülő fickó sem foglalkozik túlzottan a mennyiséggel. Én tudom, hogy jól bírom, sosem volt gondom a piával, nem viszem túlzásba, de ha elengedem magam sincs probléma. Kortyolok egyet az italból, és kicsit eltolom magamtól. Közelebb hajol hozzám a pasi, a szemeimbe néz, és kinyilvánítja a véleményét röviden. Hümmögök rá egyet, de nem túlzottan foglalkoztat, zavarba se hoz, hogy úgy néz rám, mintha mindent tudna rólam. Az ital hatásának tudom be, de ott motoszkál egy másik gondolat is, miszerint bosszant a "partnerem", de ezzel nem foglalkozom. - Mondtam én! - vigyorgok rá röviden, és megint kézbe veszem a poharat, de ezúttal csak kevergetem a színes pálcikával, és nem iszom belőle. Mivel csak itt ücsörgök, észre sem veszem majd, és már padlót fogok, pedig tényleg nem szokásom hamar kidőlni. - Látod ott azt a srácot? - mutatok a kanapék felé, s mivel rajta és a kis "barátnőjén" kívül senki más nincs ott, könnyen ki fogja szúrni, már ha odanéz egyáltalán. - Ő az öcsém. Vele jöttem. Tudom, biztos fura, hogy elkísértem, ő mégis a csajokat hajkurássza, de ha egyszer ő kéri... - vállat vonok, ezt nem fogom tovább magyarázni süket füleknek, és különben sem biztos, hogy értené, hacsak nincs véletlen egy testvére. Ezúttal már beleiszok a koktélba, jó nagyot kortyolok, és élvezem az utóhatását. Kezd melegem lenni, és érzem, hogy az arcom is kipirul, de ettől függetlenül jól érzem magam, pont annyira, amennyire egy ilyen helyen ez lehetséges számomra. - És te pedig... miért is vagy itt? Erőszakkal cibált ide a lány, akivel érkeztél? - felvonom a szemöldököm, de érdektelenül nézek a táncoló tömegbe, mintha nem érdekelne a válasz. És ami azt illeti... nem is nagyon érdekel.

Igazán könnyű kijönni Edwinnel, vidám srác, nem lehet unatkozni mellette, de mikor kényszeredetten kell átlépnem a házunk küszöbét, csak hogy elmenjünk valami borzalmas eseményre, amit egyesek bulizásnak neveznek, nem kedvelem. Sőt, meg tudnám fojtani, csak azért jövök vele, hogy ne bántsam meg, hogy boldognak lássam, mert nem csak egy nővér vagyok, én jelentek neki mindent, ami a családot jelképezheti. Nem hagyhatom cserben, még akkor, ha egy ilyen apróságról is van szó, mint egy club. Feladatomnak, sőt, kötelességemnek tartom, hogy megadjam neki a legtöbb dolgot, amit kér, és nem csak azért, mert elveszítettük a szüleinket. Persze, közelebb hozott egymáshoz minket, hiszen ennyire nem voltunk összetartóak soha, a szomorúság, a gyász, és az egyedüllét érzése összehozza az embereket, ahogy a félelem is. Jól tudtuk, csak egymásra számíthatunk, ahogy most is tisztában vagyunk ezzel, és ettől a ténytől sokkal jobb lett a kapcsolatunk. Nem kívántam soha, hogy így alakuljon, és tudom, kissé morbid is ezt így kijelenteni, de talán így kellett lennie, így volt megírva, ez volt a tragédia célja... hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, és megtanuljuk, ha segítünk egymáson, akkor sokkal egyszerűbb az élet, és sokkal boldogabb is. Ha ő nem lenne, talán sosem dolgoztam volna fel a halálukat, már rég megőrültem volna, vagy ami még rosszabb, én is egy sírkő alatt nyugodnék, békésen, és elhagyatottan. Ezt már persze nem tudom meg soha, és nem is akarom, mert ő itt van, számíthatok rá, és az iránta érzett szeretetem ad erőt nap mint nap.

Most mégis ki tudnám tekerni a nyakát, és megmondani neki, ilyet még egyszer ki ne találjon! Mindig így sülnek el ezek a bizonyos kiruccanások. Először gyűlölöm, hogy eljöttem és itt vagyok, aztán kezdek felengedni, próbálom a dolgok pozitív oldalát nézni, beismerem, hogy mégsem volt olyan pocsék ötlet. Aztán elérkezik egy pont, mikor rádöbbenek, tényleg baromság volt ebbe belemenni, hagyni magam, de akkor már mindegy. Végigülöm az estét, megfogadom az öcsémnek, hogy ilyet többet soha, és nem vesz rá még egyszer, de mindig ebbe a helyzetbe kerülök, újra és újra. És miért? Mert nem sajnálom tőle a boldog pillanatokat, nem akarok vele veszekedni, és főleg nem egy ilyen apróság miatt elrontani a jókedvét. Jó testvérnek nem tartom magam, még mindig van hova fejlődni, de azt már nyugodtan, és halál biztosan kijelenthetem, hogy jobbak vagyunk, mint az átlag. Ritkán veszekszünk, sokat beszélgetünk, megértjük egymást, és olyan összetartóak vagyunk, mint két egymáshoz passzoló mágnes.
Félreteszem ezeket a gondolatokat, tovább iszogatom a söröm ezúttal már két székkel arrébb, és már nem is tartom olyan jó ötletnek, hogy átültem, és válaszoltam a kérdésére. Ismerős helyzet, olyan jól megszokott, hogy rögtön el is szégyellem magam, mert bizony megint beleugrottam a csapdába, méghozzá fejest. Nem ezt beszéltem meg magammal, nem ezt ígértem meg már számtalanszor a másik felemnek, aki sokkal bátrabb, sokkal okosabb, és aki mindig figyelmeztet, hogy hülyeség túlaggódni a dolgokat. De ez a fél mindössze csak egy halovány, borzasztóan halovány hangocska, és mint látható, nem tudja érvényesíteni az akaratát. Nem szabadna érdekelnie, mit gondolnak mások, mit mondanak mások, vagy mi tesznek mások...

Kiiszom az utolsó kortyot is az üvegből, megforgatom a szemeimet amint meghallom a fickó hangját, és elhatározom szinte azonnal, hogy nekem valami erősebb kell, ha el akarom ma viselni őt. Egy fantázianévvel ellátott koktélt szemelek ki magamnak, és "már miért is ne?" alapon jó nagyot kortyolok belőle. Meg fogja tenni a hatását, már ez az egy korty a fejembe szállt, és ha még egyet megiszok belőle, már meg sem kell játszanom, hogy jól érzem magam. Még akkor is így lesz, ha nagyon untatni fog egy a pasi, vagy ha csupa baromságot hord össze, ami valószínűleg nem fog érdekelni, ha az ital hatása alatt vagyok. Iszom még egy kortyot, s csak aztán válaszolok. - Látod? Pont ez itt a lényeg. Láttam rajtad, mennyire nem akarsz itt lenni, és az igazt megvallva, én sem lelem nagy örömöm ezen a helyen. Most nézz a szemembe, és mond azt, hogy szerinted ez nem vicces, a maga szánalmas módján, és én elhiszem neked! - Felvonom a szemöldököm, félmosolyra húzom ajkaim, és megint iszom a koktélomból. Kissé erős, fintorgok is egyet, ám az utóíz miatt nem panaszkodhatok. És legalább megteszi majd a hatását, és nem alszom el unalmamban az elkövetkezendő órákban. De még nem zárhatjuk le a "miért röhögtél ki ha egyszer te magad is szarban vagy" témát, még nem veséztem ki eléggé ahhoz, hogy meg legyek elégedve magammal, és a szavaimmal. - És hogy miért nem teszek úgy, mint az itt tartózkodó többi liba? A válasz egyszerű. Mert én nem vagyok olyan, mint ők. - Csak megrántom a vállam, és villantok rá egy elégedett vigyort. Igen, ez a helyes válasz. Én nem olyan vagyok, mint ők. Nem tartom jobbnak magam náluk, nem nagyon hat meg, hogy nekik mi a bulizás, nálam ez másképp zajlik, de hogy emiatt elítéljek bárkit is? Ugyan már! Vannak, akik olyanok, mint én, míg mások az ilyesfajta helyeken érzik jól magukat. Minden ember más és más, de ez még nem jelenti azt, hogy nem idegesítenek az ilyen diszkópatkányok.

A következő feltett kérdésre nem szándékozom válaszolni, de aztán felvonom a szemöldököm, és rájövök valamire. Ez egy jó este lesz. Csak én vagyok képes rá, hogy egyszerre legyen bizonytalan, és nagyszájú, de gúnyolódásban, fura kérdések feltevésében és elégedettségben a mellettem ülő fickó is nagyon jó. Unatkozni nem fogok, de teljesen elengedni sem tudom magam mellette, ha józan vagyok. Két kortyot is leküldök a nyelőcsövemen át, mielőtt még megint felé pillantanék. Bólogatok egy sort, hogy mégis reagáljak valamit a kérdésre, de azonkívül, hogy picit elszegem az állam, eljátszva, hogy halálosan biztos vagyok a dolgomban, nem teszek, vagy mondok semmit az ég világon.