Nem ment bele a részletekbe, rövid, szinte már tőmondatokra szorítkozott, de a lényeget így is sikerült kihámoznom a mondandójából. Sosem hittem volna, hogy Garettet aranyba hajló szempárral látom viszont, ahogy azt sem, hogy félszegen, szégyenlősen áll elém. Persze mindig is szelíd volt a maga módján, én legalábbis ismertem ezt az oldalát, az emberit, amiről ő azt hitte, nem létezik. A lelkébe láttam, és sosem ítéltem el az életstílusa miatt. Ha másról lenne szó, valószínűleg nem hökkennék meg, hiszen rengetegen döntöttek már úgy, köztük én is, hogy "jó útra" térnek, és megkímélik a halandókat a haláltól, s helyette állatok vérét ízlelik meg. De Garrett... mindig is megvetette valamilyen szinten ezt a fajta létet, a furcsa szokást, s bár engem és a családom sosem ítélte el, rengetegszer piszkálódtunk egymással csupán a vicc kedvéért, amiért különbözünk. Egy magabiztos, megrendíthetetlen hitű és elvű férfit ismertem meg benne, s lám, minden vámpír képes változtatni, csak egy megfelelő személy kell az életébe. - Akkor innen fúj a szél! - nevettem még mindig elképedve, amit nem is tudtam leplezni. Hirtelen csak erre tudtam koncentrálni, elsöpörte minden gondom, bajom, de biztos voltam benne, hogy ennek nagyrészt maga Garrett a felelős, nem pedig a változás, ami végbement rajta. - Kate miatt csináltad, igaz? - ha kegyetlen lettem volna, ez még akkor sem kerüli el a figyelmem, s valószínűleg meglágyította volna a szívem a tény, hogy egy nő miatt képes volt mindent felrúgni, még a saját elveit is, és olyasmivé formálódni, amit azelőtt elképzelhetetlennek tartott, és megvetett. Kate megváltoztatta, s az a szép benne, hogy a nőt ismerve nem folyamodhatott erőszakhoz, kényszerhez, egyszerűen csak a személyével, a létezésével vívta ki ezt a megtiszteltetést. Egy csodálatos nőről volt szó, és ha tudom előre, miféle hatással van a férfire, én magam mutatom be őket egymásnak. - Kate számtalan férfit lágyított már el, és ez elől még Te sem vagy kivétel, nagy, gonosz vámpírúr! - vontam fel enyhén egyik szemöldökömet, afféle játékos, mégis kicsit gúnyos pillantással megfűszerezve, csak hogy a tudtára hozzam, átlátok én rajta, s talán jobban kiismerem rajta magam, mint ő saját magán. A kellemes, vidám hangulat azonban hamar szertefoszlik, mikor felveszi az aggódó arckifejezését, és tudtomra hozza, hogy nem véletlenül aggódik, hogy igenis oka van rá. Meghökkenek, újfent, ám ezúttal ez nem a kellemes fajta meglepettség, sokkal inkább ijedtséggel keveredik, és egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. Aztán mélyen teleszívom tüdőmet oxigénnel, hogy ne érezzem magam még kellemetlenebbül, és azután nyitom csak szóra a szám. - Gaius? Én nem... nem sokat tudok róla, csak egy párszor említetted nekem, de sosem mondtad, hogy figyel téged, és beleszól az életedbe. Miért van itt? - tettem fel azt a kérdést, ami azonnal beugrott, és amire igazán kíváncsi voltam. Kell, hogy oka legyen rá valakinek, amiért káosszá akarja tenni a másik életét. A vámpírok ok nélkül sosem kínozzák egymást. A halandók egészen más téma, a vadászat élvezettel jár, de ugyanakkor a természetünkhöz tartozik. Na de egy másik vámpír? Sosem indítunk harcot egymás ellen nyomós ok nélkül. - Szeretném ha tudnád, hogy rám számíthatsz. Az egész klánra, hiszen te olyan vagy, akár egy családtagom. És szerintem Kate is így gondolja. Ha most elmész, azzal nagyobb fájdalmat okozol neki, mintha fizikai fájdalmat érezne. Valamint... tud magára vigyázni. - Az a Gaius mégsem lehet olyan veszedelmes vámpír, akivel ne bírnánk el többen. Kate egy erős vámpírnő, aki sosem törődne bele abba, ha Garrett az ő biztonsága érdekében hagyná el. Senki sem szereti, ha helyette hoznak meg egy döntést, mi vámpírok pedig kifejezetten gyűlöljük az ilyet. - Jasper... még mindig nem önmaga, de dolgozunk rajta. Kezd visszarázódni, de úgy érzem, még nagyon hosszú út áll előttünk. Évtizedekig tiszta volt, s most hirtelen megint vissza kell fognia magát, elfojtania a vágyait. A te helyzetedhez tudnám hasonlítani, csak ő épp... tudod, a háború és az újszülött hadsereg, no meg Maria tönkretették, az önuralma pedig mostanra nem épp a legjobb. - Arcom csupán egy apró fintorral jelzi, hogy fájó pontra tapintottuk, de tudom jól, hogy a szemeimből csak úgy süt a szomorúság. Hónapok óta csak azt látom a tükörben, az arckifejezésem, s legfőképp a tekintetem próbálom kerülni, a legkevesebbszer mutatkozni tükröződő felület közelében, ami majdhogynem lehetetlen. Mindannyiunk nehéz időszakon megy át, s időbe fog telni, mire helyreállnak a dolgok.

family is; a link to the past, and bridge to our future

××× x Style x Alice  

Nagyon régen láttam már Garettet, és ha nem lenne körülöttem annyi zűrzavar állandóan, visítva ugrottam volna a nyakába. Még így is megszorongattam kicsit, de ez korántsem olyan vidám köszöntés volt, mint ami tőlem megszokott. Részben a hónapok óta zajló zavaros események, részben a változás állított meg, amit Garretten láttam, amint megpillantottam az ösvényre lépve. Alig tértem magamhoz, de megnyugtatott, mikor visszaölelt, és szorosabban vont magához. Ha Carlisle-ra apámként tekintek, hát Garrettre második apámként, mindketten olyanok nekem, mint valami földre szállt őrangyalok, akik minden lépésem vigyázzák, még akkor is, ha a közelükben sem vagyok. Épp ezért végtelenül meglepett, hogy éppen egyikük nem keresett fel, ráadásul még el is került. Egy kicsit fájt, csalódott voltam, de tudtam, hogy bizonyára jó oka lehetett rá. Garrett nem tenne ilyet indok nélkül. De azért mégiscsak bosszantott a gondolat, hogy ott volt az otthonunkban, és a találkozónkig nem tudtam róla. Mintha elárultak volna, ugyanakkor éreztem, hogy túlzásokba esem, ezért igyekeztem nem számon kérni, finoman szólni hozzá. - Mi folyik itt, Garrett? - Csupán ennyit kérdeztem, majd vártam, hátha magyarázatot kapok, csupán szemeibe nézve, arcát tanulmányozva próbáltam türelmesen kivárni a választ, és lehiggadni, mielőtt még kitör belőlem minden elfojtott indulat, bánat, keserűség, fájdalom, és épp őrá zúdítom, aki nem vétett ellenem. Nem vétett, csak épp nem akart látni... Mély levegőt szívok be tüdőmbe, mintha még mindig ez éltetne, s lassan fújom ki. Hát persze, Kate! - Ezt úgy érted, hogy Denaliban élsz, Kate klánjával? És... és... lemondasz az embervérről? A táplálékról, amire azt mondtad, sosem "tennéd le"? - Nem tudtam hirtelen, hogy tátott szájjal bámuljak rá, mint egy vadállatra, vagy nevessek, mert egyszerre voltam boldog, és részegített meg a lehetetlenség, ami mégis megtörtént. Ahogy az is lehetetlennek tűnt, hogy ez a férfi majd elém áll bűnbánóan, meg-megbicsakló hanggal, és a bocsánatomért esedezik. Éppenséggel egy csodálatos dolog miatt, ami kissé furcsa és szokatlan, de csodálatos. - Oké, lassíts! - érintettem meg a vállát óvatosan, habár ahhoz, hogy felérjem lábujjhegyre kellett állnom. - Nem értelek, és erre nemigen volt még példa. Azért kérsz bocsánatot, mert rátaláltál a szerelemre? Garrett, neked teljesen elment az eszed! - Nagyot fújtattam, és egy kis nevetés is kicsúszott a számon. Nem tudtam türtőztetni az érzéseim, mert nem egyenként törtek rám. Csapatostul, mint a veszett kutyák. Részben mégis igaza volt. Megvoltak a nem épp szép tettei, de kinek nem? Nem sok vámpírt ismerek, aki nem ölt meg senki, sőt, Carlisle az egyetlen, aki nem piszkította be a kezét, csupán műtétek közben. Garrett ölt embereket, ahogy én, és Kate is. Senki sem született vegetáriánusnak, senki sem úgy vált vámpírrá, hogy tudta, mi a helyes, és valóban azt tette volna. - Igaz, hogy nem vagy egy szent, és vér is tapad a kezeidhez. De nem sok hozzád hasonló jó lelkű vámpírt ismerek. A kemény páncél mögött érző szívű vagy, s talán erre csak most, Kate mellett jössz rá igazán. Nézz magadra! Előttem állsz, úgy összehúzód magad, hogy már elhiszem, kisebbnek érzed magad nálam, és a bocsánatomért esedezel. Ez nem az a Garrett, akit megismertem. A vagány fickó kicsit ellágyult, valld be! - Nevettem rá, és újból megérintettem, próbáltam oldani a benne lévő feszültséget, megnyugtatni, és elhitetni vele, hogy nincs semmi baj, nem haragszom, és áldásomat adom rájuk. Ennél jobb hírt még csak nem is kaphattam volna! - Nem fog baja esni. Miért gondolod ezt? Tud vigyázni magára, ha pedig te vele vagy, nem hiszem, hogy bárki is ujjat mer húzni vele! - kacsintottam rá, és odaszökkentem hozzá, hogy megölelhessem. Hiányzott, vele egészen más volt beszélgetni, más volt a társaságában lenni, és borzasztóan örültem, hogy megismertem őt akkor. Az élet pedig csak újból és újból bebizonyítja, hogy milyen kicsi is a világ.

.......

××× x Style x Alice

Jaspert nem szívesen hagytam magára, de Carlisle megígérte, hogy szemmel tartja, és vele marad, amíg én elvagyok, és ez azért némileg megnyugtatott. A feszültség persze ott volt bennem a féltéssel, aggódással együtt, de bíztam Carlisle-ban, és tudtam, hogy semmi baja nem esik Jaspernek, és másoknak sem általa. Miközben elsétáltam az italos üstök mellett, hogy felfrissítsem magam, és egy kicsit kiszellőztessem a fejem, Kate haladt el mellettem. Tudtam róla, hogy Forksba érkezik, Tanya említette, de fogalmam sem volt róla, hogy éppen halloween estéjén. Röviden köszöntöttük egymást, majd miután a lelkére kötöttem, hogy feltétlen keressen fel minket, halkan megjegyezte, hogy valaki vár rám az ösvényen. Arra gondoltam, talán Irina vele jött, így hát rögtön az ösvény felé siettem, ahonnan érkeztem Jasperrel karöltve. Igyekeztem nem odaszáguldani, hogy üdvözöljem távoli családtagunk, de amikor elérkeztem az ösvény elejére, másvalaki illata csapta meg az orrom, Irinát sehol sem éreztem. Bár nehéz volt megkülönböztetni és elválasztani a különböző illatforrásokat, így nem lehettem biztos benne, hogy Ő van itt, de azt is tudtam, hogy egy vámpír szimata épp úgy nem csal, ha ismerős illatot érez, mint ahogy egy vadászkutya sem véti el a vad szagát. Valahol az ösvény közepén találtam rá a férfire, miközben vigyáztam, nehogy bekoszoljam a cipőmet, és a ruhám ne akadjon bele semmibe. Az illat stimmelt, de a férfi kinézetében volt valami, ami szemet szúrt, és nem akartam elhinni. A szám enyhén nyitva felejtettem, szemeim elkerekedtek, és tudtam, hogy arany íriszeimben nem látszott más, csak az ő arca. Tudtam, hogy bőre krétapor fehérségű a festék alatt, és azt is tudtam, hogy épp olyan elpusztíthatatlan, akár az enyém, de a szemei... A megszokott, ragyogó vörös helyett narancs színben úsztak. Ő volt az, és mégsem. Először nem tudtam, mit szóljak, így hát csendben maradtam, ami tőlem roppant szokatlan volt, de ettől függetlenül örömittasan fontam köré karjaim, bár nem értem körbe, és nagyon kicsinek és törékenynek tűntem mellette, és abban a pillanatban annak is éreztem magam. Hogy a döbbenet mit el nem hitet az emberrel. - Biztos te vagy az, Garrett? - nyögtem ki végül, és végre egy vigyort is sikerült előkaparnom, ahogy azt korábban illett volna, mielőtt úgy méregetem, akár egy őrültet. De talán inkább én tűntem őrültnek a feltett kérdéstől. Tudtam, hogy ő az, megismertem a tekintetéből, s még a rá festett csontváz sem takarta el az igazi kinézetét, az illata pedig végképp meggyőzött, de mégis... Mi a fene történt a világgal, ha egy olyan lázadó, szabad vámpír, mint Garrett, állatvérre fanyalodik? Aprót ráztam a fejemen, hogy észhez térjek, és egy csilingelő, félig elharapott, mélybe forduló nevetés szökött ki belőlem, ahogy újra a szemeibe néztem. - Nem térek magamhoz! És Kate? Ti most... együtt érkeztetek? - ez végképp meglepett, nem tudtam hová tenni. A világ kifordult önmagából, de nem csak minket, Cullenéket értek változások, s talán mások a jó irányba terelődtek, nem úgy, ahogy a mi családunk tagjai. Meglepettségem nem tudtam leküzdeni, még azután sem, hogy megölelhettem, és érezhettem, hogy tényleg ő az, nem egy látomás, nem illúzió. Egyszerre könnyebbültem meg, hogy láthatom a férfit, régi ismerősömet, és döbbentem meg, de bátran állíthatom, hogy mégiscsak az öröm győzött.

.......

××× x Style x Alice