Ünnepeld velünk te is ezt a csodálatos napot, hiszen nem mindennapi, hogy egy fórum a mai világban évekig fennáll. Természetesen hullámvölgyeink nekünk is voltak, de még mindig áll a csodálatos világunk, és bátran állíthatjuk, hogy miénk az egyik legjobb, ha nem az egyetlen Twilight alapú fórum, ami kitartott az évek során. Köszönjük ezúttal is a régi tagjainknak, hogy velünk voltak, az újaknak, hogy csatlakoztak hozzánk, és a jövendőbelieknek, akik talán közénk fognak tartozni. Még sok-sok évet kívánok a fórumnak, és természetesen a tagoknak is kellemes időtöltést és aktív játékokat!
Hivatalos dátum: 2011. november 23.
*Mosolygok én is, hiszen a találkozó Averyvel több mint kellemes számomra. Érdekes, izgalmas, megnyugtató - és még sok minden egyszerre. Mosolyogva megcsóválom a fejem.* - Ne aggódj, eszemben sincs győzködni. Sok ismerősöm a vegetarianuzmus semmilyen formájára nem hajlandó, s hagyományos úton szerzi be a betevő falatot, nekik sem szoktam ágálni. Kinőttem a hittérítésből *biztosítom, vámpírrá válásom körülményei nem csak egy életre, hanem egy örökkévalóságig megtanítottak tisztelni mások élethez és döntéshez való jogát. Talán ezért is telepedtem le éppen az Amerikai Egyesült Államokban - sehol a világon nem tartják olyan nagy becsben a szabadságot, mint itt. Fiatal nemzet, s alapítóinak gerincét szökevények alkották, nyilván fontos szempont volt kezdettől...* - Ezt pedig én köszönöm. Amelyiküknél szükséges lesz, hogy beavassam, ott meg fogom tenni *biccentek. Edward és Alice lesz e kettő. Rose és Emmett feltehetően nem folynak majd bele olyan mélyen az eseményekbe (és megvan a saját házasságuknak is a maga baja), Nessie pedig részben gyerek még, őket tehát nem terhelném ilyesmivel. Képességekkel megáldott gyermekeim azonban érintettek is, s nehéz is lenne előttük titkolózni.* - Rendben, akkor holnap, vagy amint úgy érzed, berendezkedtél nálunk, térjünk erre vissza, addig kitalálok egy sereg kérdést és vizsgálatot! *bíztatom nevetve, hogy tudja, miféle "tortúra" vár majd rá. A felkészülés mindkettőnknek csak hasznára lehet. Kivéve persze, ha villámkérdésekkel akarnám bombázni, de ha úgy ítélem meg, hogy ezt szeretném tenni, akkor is ráérek vele később is.* - Ismered a mondást, hogy az okos ember más kárán is tanul? *kacsintok rá vigyorogva. Persze, szükség van a baklövésekre a fejlődéshez, ebben teljesen igaza van, de amikor lehet, mégis jobb elkerülni őket. Nem mindenki képes jól vagy akár csak elegánsan viselni a kudarcait. Az utolsó mondatra meg inkább nem reagálok. Jasper meg az optimizmus... hát, szép is lenne. Azt hiszem, az elmeháborodottság elsődleges jelének tartanánk nála. Kezdettől fogva talán a legborúlátóbb családtagunk volt, nem véletlen, hogy egyben a legjobb stratégánk is. Ő aztán tényleg igyekezett minden rossz eshetőségre felkészülni - és felkészíteni.* - Persze. És a változtatás mindig egy döntéssel kezdődik. Választással, ha úgy tetszik *biccentek egyetértően. Ugyanarról beszélünk... nagyjából. Csak a megfogalmazás más, meg egy kicsit a megközelítés, de a végeredmény: szinte egyforma.* - Én is így sejtem, és e tekintetben nem hinném, hogy csalódnom kellene *biccentek, bár mostanában az én bizalmam sem a régi, Aro tette nem érintett éppenséggel jól, de a család az család. Összetartunk és megbízunk egymásban és meghozzuk egymásért a szükséges áldozatokat. Bárcsak ne ez a gondolkodásmód vezette volna tévútra két gyermekemet is! De bízom benne, hogy legalább az egyikükért tehetünk valamit hamarosan. Aztán Avery biztosít róla, hogy hajlandó ő is meghozni az áldozatot a fiamért (természetes, hogy a kívülről érkezett Jasperre is így tekintek, ahogyan mindannyiukra), még utoljára megszorítom a kezét.* - Ebben az esetben még egyszer: köszönöm neked, Avery Beaumont *jelentem ki, majd emelem ujjait, hogy egy hódolatteljes kézcsókkal nyomatékosítsam szavaimat. Senki és semmi nem kötelezi őt rá, mégis a mi megsegítésünkre sietett: mi mással érdemelhetné ki még jobban elkötelezett hálámat?! Semmivel. Boldog vagyok, s egy kicsit igazolva is érzem magamat. Az "életünk" tele van lemondással, fájdalommal és nehézséggel, de lám, a könnyebbségek és a fénypontok is megérkeznek, amikor szükségünk van rájuk. Íme, a mennyei gondviselés példája. Felállok, magam elé engedem, hogy induljunk: ideje bemutatkozni a családnak is, s megismerkedni az új otthonával. legalábbis, ha rajtam múlik, otthona lesz a Cullen-lak... persze ahhoz ő is kell. De ezt is meglátjuk még, ahogy az ittlétének időtartamát is.*
Meg kell hagyni, egyszerű a férfivel szót érteni, túlságosan is egyszerű, de nem is számítottam bonyodalmakra, Lazarus biztosított róla, hogy nem lesz semmi gond. Kinek hinnék, ha nem neki? Megbízom benne, ahogy már Carlisle-ban is, pedig mindössze fél órája, ha ismerem. - Szuper! - nyugtázom a dolgot ennyivel, mást nem is kívánhatnék, csak annyit, ittlétem alatt ne kelljen konfrontálódnom a klánnal, ha pedig a többiek is így fogadnak, mint a doktor, ezzel nem lesz probléma. A magam részéről elég alkalmazkodó típus vagyok, idomulok, ha kell, s amíg nem érzem kényszernek. S ha jól sejtem, a probléma nem az ittlétemmel lesz, sokkal inkább azzal, amit tenni készülök, ha Jasper is úgy akarja. Nem akarok rájuk tukmálni magam, csak akkor segítek, ha úgy vélik hasznukra lehetek, ha a férfi is belemegy, mert legfőképp rajta múlik az egész. Nem szívesen vájkálnék senki múltjában, vagy gondolatai közt, ha az illető nem akarja, ellenben ha belemegy, jobb kezekbe nem is kerülhetne. Talán más képes módosítani az emlékeit, megigézni, vagy törölni, de ehhez foghatót más nem tud, milyen kár, hogy nem vagyok néhány évtizeddel, évszázaddal idősebb, hogy ismerjem minden csínját-bínját! Azért így sem tartom magam amatőrnek, tudom, mit csinálok, csak épp nem megy varázsütésre, ezt az egyet bánom, semmi többet. - Nyilván egy orvos, aki életmentéssel tölti az életét, másképp látja, mert megkaphatná más is azt a vért, de jobban jár mindenki, ha nem korlátozódom le teljesen az állatokra. Az önuralmam annyira nem állja meg a helyét, viszont kevés emberi vért fogyasztok, lévén vadászatkor állati vér is kerül a szervezetembe, ami nagyon megkönnyíti az életemet. - Valamiért úgy érzem, mindenről tudniuk kell, semmit nem akarok eltitkolni, egyedül a fajom az, ami tabu, de Carlisle még arról is tudhat, végtére is az ő családjának szeretnék segíteni, hozzá őszinte akarok lenni teljes mértékben. Ha kihagyok részleteket, olyan, mintha titkolóznék, a titokzatos idegeneket pedig senki sem szereti, legalábbis sokáig biztosan nem. Egy ideig talán vonzó, de egy idő után mindenki válaszokat akar, nem még több kérdést és kételyt. A természetfeletti lények pedig még a halandóknál is kíváncsibb teremtések, nem kockáztathatok. A segítségemet jöttem felajánlani, nincs hátsó szándékom, az őszinteség a minimum, amit nyújthatok, s amit nyújtanom kell. - Köszönöm! A családtagjaidnak elárulhatod, nem akarom felforgatni a bizalmat, amit egymás iránt éreztek, s azt hiszem az őszinteség fontos, hogy együtt tudjunk működni. - Igen, úgy gondolom nem csak fontos, de elengedhetetlen is, azt meg nem akarom, hogy mindenki nehezteljen rám, vagy épp a doktorra, mert titkolózik. Az egyetlen, amit nem akarok, hogy mindenki tudjon a kilétemről, tudják miféle vagyok, mert nem reklámozni jöttem magam, sőt, szeretnék annyira láthatatlan lenni, amennyire csak lehetséges, ami nem lesz egyszerű egy kisvárosban. Főleg úgy nem, ha össze akarok futni a helyi falkával is. Talán nem jó ötlet, Lazarus és Thalia aggódtak, mikor felvetettem az ötletet, végre találkozhatok a másik felem fajtársaival, de nem tágítok, látnom kell farkast, tudnom kell, milyen az az élet, ugyanis hibrid vagyok. Nem élhetek teljesen vámpír életmódot, csak mert mindkét társam az "agyaras" népet képviseli. Ezt ők is tudják, amennyire tudom el is fogadják, másképp nem élhetnénk együtt. - Nem csak te akarod ismerni ezt a titokzatos és ismeretlen fajt! - nevetek fel, hiszen én magam sem tudok még mindent a fajtámról, nem árt megtudni pár apróságot. - De ha gondolod, a vizsgálatok mellett a tapasztalataim is elmondhatom, miben érzem másnak az életem, mintha csak vámpír, vagy csak farkas lennék. Sokban hasonlítok mindkettőhöz. - Farkas formában épp olyan jól érzem magam, mint vért szürcsölve, de talán a gyorsaságot kedvelem, hiszen mindkét formámban szélvészként suhanhatok, ami nem mondható el a farkasokról, ámbár sok olyan dolog is van, amit egy egyszerű vámpír képtelen megtenni, míg mi könnyedén. - Nem, természetesen nem így értettem. Csak... az egyetlen módja a hibáknak és ballépéseknek, hogy erősödjünk, fejlődjünk általuk. Jasper önuralma talán erősebb lesz, mint valaha. Mindenesetre remélem ő is olyan optimista, mint te. - Mennyivel egyszerűbb volna! Csakhogy kétlem. Ha valaki ennyi szörnyűségen ment keresztül, bizonyára nem fűz sok reményt semmihez, én a helyében legalábbis nem tenném. Az én személyiségem is fejlődött miután otthagytam Andrew-t, ugyanakkor meg is sínylette azt az időszakot. Kevésbé bízom a halandókban, vagy úgy általánosságban a férfiakban, ha pedig nincs a két társam, talán senkiben nem tudnék már bízni. - Egyáltalán nem tűnsz bolondnak. Én csak egy értelmes, bölcs férfi elméleteit hallom, amik meglehetősen helyesek. De én egy kicsit másképp gondolom. Szerintem ha akarjuk, egy rossz utat is jóvá változtathatunk, mert nem minden fekete és fehér. - Igen, voltam rossz úton, de nem tértem le róla, csak változtattam, attól az út még ugyanaz maradt, hiszen ha hátratekintek, látom a hibákat, amiket elkövettem, látom a múltat, de ha tehetem, csak előre fordítom a fejem, és megyek tovább az úton, mert még sok jó vár rám, persze hiba is. Hibák, amiket el kell követni, hogy aztán jóvá tehessük, vagy csak tanuljunk belőlük. - Akkor megint csak köszönettel tartozom! Igyekszem a legtöbbet kihozni az ittlétemből, és Jasper segítése az elsődleges célom, remélem képesek leszünk meggyőzni, ha pedig nem, legalább megismerhettelek benneteket. - Ugyan bízom benne, hogy a fogadott fia elfogadja az ajánlatot és belemegy, de ha nem, nem fogom erőltetni. Senki sem szereti, ha valami rá van erőltetve, ha pedig valakinek volt már rossz tapasztalata másokkal, még jobban megértem. De egy próbát mindenképpen megér, nem szabad feladni, ha pedig végképp nem akar belemenni, én leszek az első, aki azt mondja rendben. - Mindannyiunknak meg kell hoznia az áldozatot a maga módján. Én csak azt kívánom, járjunk sikerrel. Ha Jasper beleegyezik, mindannyiótokra szükség lesz. A támogatásotokra mindenképp, de ha jól sejtem, ez nem fog nehezére esni senkinek. - elmosolyodok, a kellemes fogadtatás miatt mintha elfújták volna a feszültségem, már nincs gombóc a torkomban és a gyomrom sem áll görcsben. Jól esik a kedvessége, az udvariassága, elfeledteti velem, hogy távol vagyok a családomtól, hogy ismeretlen városban járok, ami sokkal kisebb, mint Phoenix, ahol egykor éltem, mégis idegen hely, hozzá kell szoknom. A vándorlásnak az az előnye, hogy könnyen hozzászokik az ember az új helyekhez, de először mindenhol furcsa lenni, egyiket sem érzed otthonodnak, viszont ahol egyszer jártál, s eltöltöttél némi időt, máris otthonosabb, mikor újra visszatérsz. Phoenix pedig a maga módján mindig az otthonom lesz, ahogy előbb-utóbb az egész világ, ha már bejártam. - Ne aggódj, kérlek! Nem először csinálom és sosem kellemes, ebben az esetben pedig biztosan nem lesz az, de fájdalommal nem jár. Ha pedig sikerrel járok, el sem tudod képzelni, milyen öröm fog átjárni. Szeretek segíteni másoknak, a kellemetlen mellékhatások sem tántorítanak el. Lazarus barátainak segíteni pedig még jobb érzés lesz. Ha ti nem érdemlitek meg ezt a fajta segítséget, akkor senki! - Náluk jobban senki nem érdemli ez, ez egészen biztos. Tartóztatják magukat, csak hogy a halandók biztonságban legyenek, pedig sokan közülük meg sem érdemlik. Carlisle méghozzá orvos is, többszörösen emberi életeket ment, Jasper pedig nem akarattal került ebbe a cipőbe, sem a múltban, sem most. Megérdemlik ezt, én pedig szívesen segítek nekik, ha már képes vagyok rá, nem fosztom meg senkitől. Büszke vagyok arra, ha segíthetek, valamint ha állandóan kitérnék a képességem használata alól, sose tanulnám meg, hogyan használjam, sosem fejlődnék. A nagyobb kihívások erősítenek meg igazán, s egy napon talán majd nem kell ennyit erőlködnöm, hogy használjam az adottságom. - A fiad is erősebb lesz, miután túljut ezen! - mélyen a szemébe nézek, s az asztalon keze felé nyúlok, kicsit megszorítom ujjaimmal, hogy tudja, rám számíthat, s hogy még inkább biztassam. Ámbár hamar el is engedem, hogy ne legyek tolakodó, s helyette újból mosolyra húzódnak ajkaim. - Bízom benne, hogy köszönetnyilvánításod nem hiábavaló. Minden tőlem telhetőt megteszek, a kedves fogadtatást pedig én köszönöm! - Sokan meglepődnek, milyen kifinomultsággal vagyok képes megfogalmazni egy mondatot, de valójában nem sok gondolkodást vesz igénybe. Ha egy francia úriember tanítja meg a vámpírság csínját-bínját, ragad rád ez-az. A szavak után könnyedén állok fel az asztaltól, követem a doktort, reménykedek a legjobbakban, s izgatottan várom a találkozást a család többi tagjával.
1305 szó & kicsit kusza lett, bocsánat és köszönöm a játékot! •
Carlisle Cullen
Vegetáriánus
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Sep. 15.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
75
⊿ SZÜLINAPOM :
1640. May. 18.
⊿ ÉVEIM :
384
Tárgy: Re: Fagyizó Pént. Jan. 29 2016, 23:12
Avery & Carlisle
Surprise is not always bad...
*Megkönnyebbülten bólintok, mosolygok.* - Nem, pillanatnyilag semmiképpen sem kapunk hajba *nyugtatom meg a másikat. Persze, belegondolva ez is csak ideiglenes megoldás. Ha túl sokan összegyűlnek egy helyen, akkor a vadállomány is hamar megcsappan. A Cullen família önmagában is komoly csapást jelentett a négylábúak populációjára, de mostanában már nem ők az egyetlenek... és nehéz megmondani, mikor jön el az a pont, amikor a természet már nem tudja majd egyensúlyba hozni a veszteségeit. A család éppen ezért igyekszik a lehető legnagyobb vadászterületet lefedni, s mindig másfelé elejteni a prédát.* - Ebben nem értünk teljesen egyet, ám nem most van itt a morálfilozófiai eszmefuttatások ideje, attól tartok *emelem fel a vállaim egy kissé, hogy visszaejtsem megint. Az adományozott vér vámpíroknak juttatása sem éppen etikus lépés, így az én szememben nem említhető egy lapon az önmegtartóztatás és böjt lelket nemesítő erőfeszítéseivel. Ám még mindig sokkal, de sokkal jobb opció, mint amilyen az emberek vadászata lenne. A lány képessége pedig, úgy tűnik, hasznos volt számára is, s ennek kifejezetten örülni tudok. Láttam Jasperen és Edwardon, sőt néha még Alice-en is eleget, milyen az, ha képessége megkínozza hordozóját, s nem kívánok ilyesmit senkinek. Bár mindenki képes lenne harmóniában élni legfőképpen önmagával, s mellesleg a környezetével is! Az lenne az igazi aranykor.* - Ó, emiatt nem kell aggódnod, kedvesem. Orvos vagyok, lételemem a diszkréció *mosolygok töretlenül, meg is sértődhetnék, hogy ez nem magától értetődő a másiknak, de túl öregnek tartom magát ahhoz, hogy semmiségeken is mindig felháborodjak. A komolyságot is lerázom magamról, mert ez nem az a téma, ami szerintem igényelné. Hiszen természetes, akár halandóknak a levegővétel, nem kell rá odafigyelnem. Arra kell, hogy szükség esetén felül tudjam írni ezt a diszkréciót, és megosszak információt - de ez ritka dolog, hébe-hóba fordult csak elő hosszú életem évszázadai során. Avery megtapasztalhatja az egyik alkalmat - azt, hogy információkat szolgáltatok neki nevelt fiamról annak engedélye nélkül. Vázlatosan, dióhéjban, de mégiscsak az ő története, nem lenne jogom továbbadni senkinek... ha nem érezném nagyon nagy szükségét, s nem tartanám mindkettejükkel szemben azt a tisztességesnek, ha ilyen szempontból nyílt lapokkal indítanak. Jaspernek is el fogom mondani a tudnivalókat a lányról, ha arra kerül sor, s lesz rá lehetőségem. Ha visszatér még hozzánk.* *Annak viszont nagyon és láthatóan örülök, hogy nem bánja érdeklődésem, elkalandozó tekintettel máris a lehetőségeimet veszem számba.* - Igazán nagylelkű és kedves tőled, Avery. Végig fogom gondolni, tudod, nehogy akár véletlenül és óvatlanságból valamilyen kárt vagy kellemetlenséget okozzak a tolakodó kíváncsiságommal... *mormolom, inkább csak magam elé. A vámpírmérges és hasadóanyagokkal végzett vizsgálatok például kapásból kiesnek a rostán, nem mintha ezek a sztenderd orvosi protokoll részét képeznék, de hát na, vámpírokkal élek egy háztartásban, néha improvizálnom kellett. Mert hogy a családom sem úszta meg a dolgot, az természetes... már aki beleegyezett, persze. Én nem nyaggattam őket... csak néha nehéz elviselni a társaságom, ha nem tudom kielégíteni kíváncsiságomat. De szerencsére vámpír kísérleti nyuszinak ott vagyok én magam is, legfőbb tesztalanyként. Az elfogadásra meg csak bólogatok, maximális egyetértésben. Nem épp ugyanezt gondoltam az imént? Ha nem tudnám, hogy régebb óta ez az álláspontom, mint ahogy a lány egyáltalán kósza gondolat lehetett volna a sülei fejében, azt is hihetném, hogy nem véletlenül. De szerencsére tudom.* - Miért, te úgy gondolod, hogy létezhetnek olyan hibák, amiket elkövetve már nem tudjuk jóra fordítani a sorsunkat, ha igazán akarjuk? *kérdezek vissza válasz helyett, szinte szórakozottan, ám egyben nagyon is komolyan, csak ezt nem akarom sem hanggal, sem arckifejezéssel elárulni. Ha nem hinnénk benne, hogy végül jó dolgok sülnek ki, akkor elhagyna minket a remény, és én tudom, hogy az milyen érzés, senkinek sem kívánom. A remény az, ami életben tartja a kapcsolatunkat Istennel, s ha már benne sem tudnánk bízni, ugyan mi maradna nekünk ebben az árnyékvilágban? Vagy nekem legalábbis... persze, benne van a pakliban, hogy újra és újra rosszul döntünk, amíg már nem tudjuk tovább elviselni a hibáink súlyát, de remélhetőleg (már megint a remény!) idáig soha nem kell eljutnunk. És mindig van kiút, ha nem látjuk, attól az még létezik, ahogy a nap sem tűnik el az égről, csak mert eltakarják a viharfelhők.* - Lehet, hogy léteznek olyan baklövések, ami után ezer úton mehetünk tovább, és abból az ezerből csak egy vezet jóra, és ha ki is választottuk, megint kilencszázkilencvenkilenc rossz és csak egyetlen jó döntés nyílik meg előttünk. Statisztikailag igen kicsi rá az esély, hogy épp azt az egyet válasszuk, ráadásul egymás után többször is... De szerencsére nem statisztikai adatok vagyunk, értelemmel és érzelemmel, netán egy csipetnyi hittel és felsőbb segítséggel, de valamilyen módon képesek vagyunk meglelni a helyes utat, ha igazán elszántan keressük. De ne is figyelj rám, ez csupán egy bolond vénember nevetséges fecsegése *ütöm el a kis monológ élét nevetéssel. Nem kell mindenkinek úgy gondolkodnia, mint nekem, bőven elég, hogy számomra kielégítő ez a szemlélet, nem erőltetem másokra. Igen, hiszen, hogy Jasper vissza fog térni, és miután legyűri a démonait, még erősebb lesz, még szilárdabb, még jobban meg fogja becsülni Alice társaságát, ha leküzdi az önvád mardosását, akár még jobban be is illeszkedhet családunkba, mint korábban... mindig vannak lehetőségek a jóra, mert annak már csak ilyen a természete. Ha utat csinálunk neki, akkor megtalálja. Feltölthet bennünket, akár a víz a kiásott csatornát.* - Nem, nem okozol gondot. Ha csak ennyit ajánlhatok fel hálám jeléül, akkor ez igazán a legkevesebb, amit megtehetek. *Különben sem élt túl gyakran ezzel a kártyával, hogy ne legyen feltűnő, szóval ez igazán belefér. A pénz talán nem túl etikus, de megoldás sok dologra.* - Természetesen ahogy mindenki, úgy a farkasok előtt is lakat lesz a számon származásodat illetően *biztosítom ismét, bár ezt egyszer már túltárgyaltuk, de ha neki ez biztonságérzetet ad, nem veszem el tőle.* - Bízom benne, és remélem, őszintén remélem, hogy igazad lesz. De ha a családom bármiben segíteni tud neked a folyamat alatt, ne habozz kérni minket. Azt hiszem, a nevükben is mondhatom, hogy készek vagyunk áldozatokat hozni Jasperért. *Ahogy bárkiért tennénk, ha a helyében lenne. A család az első. Mindig, mindenkor... ezért létezünk még, ezért nem őröltek fel minket kihívások és harcok és vándorlások. Mindig volt kibe kapaszkodni, ha támaszra volt szükségünk.* *Aztán figyelmesen hallgatom őt, homlokomon az aggodalmas ráncok nem enyhülnek még egy darabig. Nehemre esik kimondani a következő szavakat, habozok is előtte nem keveset, de muszáj, mert ezt diktálja a tisztesség. Világéletemben erre törekedtem, s az utóbbi évszázadban elmondhatom magamról, hogy sikerült betartanom legjobb tudomásom szerint. Most sem tehetek másképpen, ha holnap tükörbe akarok nézni.* - Sem neki, sem neked? Úgy érted, hogy... szóval, komoly kellemetlenségeid származhatnak ebből? *Átnyúlok az asztalon, megfogom a kezét.* - Avery, kérlek most figyelj rám nagyon. Szeretem Jaspert, ahogy minden családtagomat, azt akarom, azt vágyom, hogy visszatérjen hozzánk és boldog legyen. De nem mindenáron *rázom meg a fejem.* - Nem úgy, hogy ezért másoknak kell szenvedniük. Kérlek, ne érezd úgy, hogy tartozol nekem vagy Lazarusnak vagy bárkinek. Szabad vagy, teljesen és totálisan szabad, senki nem mondhatja meg, mit tegyél, te döntesz. Nem akarom, hogy úgy érezd, fel kell áldoznod magad a barátaidért, akiknek szívességet teszel, vagy a családomért. Ha nem akarod ezt tenni, ne tedd. Ha túl nagy terhed jelent, ne tedd. Ha túl sok szenvedést okoz, ne tedd. Ez az utolsó alkalom, hogy megpróbállak lebeszélni, de most teljesen őszintén mondom: egy pillanatig sem gondolnék rád rossz szívvel, ha visszakoznál, és megérteném. Jogodban áll. Eldöntheted, milyen és mennyi kockázatot vállalsz. Gondold végig még egyszer, és csak akkor maradj itt, ha valóban, kétségek nélkül, teljes szívvel tudod meghozni ezt a döntést. *Fogom a kezét mindaddig, amíg ki nem nyilvánítja: maradni vagy menni óhajt. Igazat beszélek, valóban nem hibáztatnám érte, ha nem akarna önmagának szenvedést okozni értem vagy Jasperért, végtére nem is ismer minket jóformán. Csalódott lennék, szomorú, de nem dühös vagy vádló.* *Azután hallgatom a történetét, végig a szemébe nézve, pislogás nélkül, odaadó, türelmes figyelemmel, a külvilággal nem törődve. Ahogy mindenki megérdemelné, hogy figyeljenek rá, én pedig már emberként is remek hallgatóság voltam. A lány keze a kezemben marad, s az elbeszélés végén ajkamhoz emelve csókkal illetem.* - Köszönöm, Avery. Köszönöm, hogy elmesélted, s kívánom, hogy könnyebbedjen a lelked minden kimondott szóval. Sajnálom, hogy át kellett élned ezt, és örülök, hogy erősebb lettél általa. *Minden egyes szavamat halálosan komolyan gondolom. Megtisztelő a bizalom, amivel felém fordul, s igyekszem méltó lenni rá, még ha nem is mindig találom ilyenkor a megfelelő szavakat, remélem, ez most megteszi. Az elköteleződését hallva aztán felállok, s ha tehetem, húzom magammal őt is, arcom komoly, ám a szememben nemhogy mosoly, de színtiszta öröm tombol.* - Attól tartok, nem is tudod, micsoda örömet okoztál nekem. Köszönök mindent, már előre is. Isten hozott a családomban, Avery! Maradj, ameddig kívánod kandallónk melegét, és távozz szabadon, amint így kívánod, ajtónk bármikor nyitva áll előtted. Gyere, ideje hazamennünk *invitálom a szertartásos jellegű szavak végén, s ha nem ellenkezik, akkor nincs más hátra, mint előre: célba venni a Cullen-házat, hogy megismerkedjen a család többi tagjával. A többségük, ha jól tudom, úgyis otthon lesz éppen.*
Dr. Cullen előtt sem kellett titkolóznom, s nem is tettem meg, pedig nem lett volna szükséges elárulnom a fajom. Nem, mert kevesen vagyunk, és mert ő vámpírként azonosított, de tiszta lapokkal akartam játszani, őszintén. Nem igazán engedhettem meg akárkivel az őszinteséget, de Carlisle-ban megbíztam, nem csak azért, mert Lazarus megtette, hanem mert éreztem rajta, hogy megtehetem. A kérését pedig természetesen nem veszem magamra, ahogy mi ragadozók nem szeretjük, ha sok hozzánk hasonló egy helyen tartózkodik, ezzel gondot okozva nekünk, megértettem, egy állatvérrel táplálkozó vámpír miért aggódik. Nem szándékoztam bajt okozni nekik semmilyen formában, segíteni jöttem. - Nem lesz probléma. Erdei állatokból pedig van elég, ha jól sejtem, azon nem fogunk hajba kapni. - jegyeztem meg mókásan, mégis egy alig hallható kérdőjelet tettem a mondat végére, nehogy ebből is gond legyen. Hajlandó lettem volna átmenni másik területre, hogy kielégítsem a farkas vágyait, vagy akár egy rövid időre elhanyagolni őt, ha ezzel is megkönnyítem az itteni életem, jobban mondva a kapcsolataim. - Jómagam a vértasakot is önmegtartóztatásnak tartom. Természetesen, vámpír is vagyok, vágyom a friss vérre, és nem vagyok már tiszta, de képes vagyok ellenállni. Könnyebb dolgom van, mint másoknak, a képességemnek köszönhetően a saját elmémbe is belepiszkálhattam. - rövidre fogom a témát, nem megyek bele, pontosan hogy csináltam saját magamon, hiszen nem volt olyan nehéz, mint más fejébe mászni, elég volt csak koncentrálnom, miután Lazarus és Thalia segítettek rájönni, mi az adottságom, s kísérletezni, magamon képes vagyok-e alkalmazni. Akár állatvérre is szoktathattam volna magam, de túl fiatal vagyok, hiába születtem hibridnek, a vámpír nem túl fejlett bennem, nem mertem kockáztatni, és társaim is azt javasolták, kis lépésekben haladjak. Hogy később hogyan döntök, az én dolgom, nem szólnak bele, de legfőképpen magam miatt tettem. Nem hittem, hogy képes lennék ekkora ugrásra, a képességem mégsem csettintésre működik, s habár magamon egyszerűbb használni, ugyanakkor nehezebb is. Mintha kettős játszmát űznél. Csak bólintok, mikor az őszinteség és a tisztelet kerül szóba. Ez szükséges ahhoz, hogy működjön a dolog. - Amennyire tudom, nagyon kevés van belőlünk. Éppen ezért is kérnélek meg rá, ne hangoztasd, nem szeretném, ha elterjedne a létezésünk. - komolyan pillantok a szemeibe, hangom is komolyságról árulkodik. Azt nem kérhetem tőle, hogy senkinek ne árulja el, mert ennyire nem szükséges a titkolózás, ha Carlisle-ban bízom, azt jelenti, hogy az egész klánban bízom, mégis meg kellett kérnem, biztosra menni. Vele együtt a legtöbb természetfeletti lény csak legendákat hallhatott rólunk, ezért abban bízom, a Volturi sem lehet biztos a létezésünkben. Hogy mit tennének velem, ha kiderülne? Az első tippem a halál lenne, hiszen egy ilyen lény, mint én, velük is könnyebben végezhetne, nem mintha ez volna a célom, s nem mintha sokra mennék kettős fajommal a több ezer éves vezetők ellen, akiket számtalan nálam tehetségesebb vámpír véd. A másik gondolatom az volt, mindenáron meg akarnának szerezni, s mivel Lazarustól tudom, hogy képesek odakötni érzelmileg, ártalmatlanná tenni, afféle megszelídített öleb válna belőlem. Egyikből sem kérek, így ameddig tudom, eltitkolom a legtöbb személy elől, miféle lény vagyok. Bízom a doktorban, de nem hagyhattam figyelmen kívül a veszélyt, éppen ezért is hoztam szóba. - Csak nyugodtan. - bólintok, és érdeklődve szemlélem az arcát, arany szemei csillogását, miközben jobban szemügyre vesz. Majd elfelejtettem... egy doktor, aki imád a természetfeletti fajokon kísérletezni. Egy halvány mosolyt megengedek magamnak, holott nevetni lenne kedvem az izgatottságát látva. Én magam is izgatott leszek, még ha igazából okom sincs rá. Bár meg kell hagyni, mivel Jasper egy manipulátor, nyilván nehezebb dolgom lesz vele, és lesz benne kihívás. Ez azért felcsigáz, és nem tehetek ellene, a mosolyból vigyor lesz. - Egyáltalán nem bánom. Lazarus említette, hogy kedveled a kutatásokat, ezért önként felajánlom, hogy akár orvosi vizsgálatoknak is kitehetsz, ha épp nem a fiaddal törődöm. Természetesen az elsődleges célom, hogy segítsek Jaspernek. - nem akarom, hogy azt higgye, megfeledkezem róla, miért is érkeztem. Segíteni jöttem, de ez nem jelenti azt, hogy amikor nem a feladatomra koncentrálok, nem csinálhatok mást. Tapasztalatból tudom, milyen kimerítő az elmében vájkálás, ahogy nekem, úgy a másik félnek éppúgy, még ha fizikailag kifejezetten nem fáradhatunk el, az elménk képes rá. - Sok olyan dolog van, amiről legszívesebben lemondanék, de... Elfogadtam, aki vagyok, nos, ami vagyok, és azt hiszem ez az igazán fontos. - ezt mindenkinek meg kellene tanulnia. Én is küszködök még, szenvedek, a múlt árnyai kísértenek, de nem okolom magam, és igazán, teljes mértékben el tudtam fogadni magam, úgy ahogy vagyok. Ez nagyrészt társaimnak köszönhető, de akaraterő nélkül nem sikerült volna, csak ha én is akarom. - Úgy gondolod, Jaspernek is kisülhet valami jó ebből a káoszból? - kérdeztem rá, nem hitetlenkedtem, tényleg tudni akartam a válaszát. Nem hiszem, hogy az elég lenne, hogy a férfi visszaesése miatt én a városba kerültem, ez nem ért meg ennyit, s valószínűleg Lazarussal előbb-utóbb amúgy is ellátogattunk volna. Azonban talán ha sikerül visszarázódnia, még erősebb akaraterőre és ellenállásra tehet szert. Meglepődtem, tényleg, nem számítottam rá, hogy felajánlja a vér gyanánt a segítségét, de az biztos, hogy megkönnyítené a helyzetem, ő mégiscsak egy orvos, talán képes feltűnésmentesen vért szerezni. - Ó, azt nagyon megköszönném! De csak akkor fogadom el a segítséget ez ügyben, ha nem okozok vele gondot. - nem vagyok olyan típus, aki büszkeségből nem fogad el segítséget, de tényleg csak akkor vagyok rá hajlandó, ha a másiknak nem okoz problémát. Ha nem, örömömre szolgál, sőt megtisztel, ha valaki hajlandó a segítségét felajánlani. Bevallom, arra megint csak nem gondoltam, hogy megismerkedhetnék a farkasokkal, de igazság szerint nem lehetetlen. Egészen addig, míg nem tudják meg, miféle szerzet vagyok. - Az egyszer biztos, hogy a farkasoknak nem csak a testhőmérsékletük... "heves", de talán a másik felemnek, a vámpírnak köszönhetően én higgadtabb fajta vagyok. Vagy csak rám ragadt a francia kifinomultság. - utalok itt a férfire, aki segített megtanulni kezelni ezt az egészet, és akitől csakugyan ragadt rám valami a stílusából. - Viszont... ez csak abban az esetben működhet, ha nem tudnak a vámpír felemről. Ugye nem lenne nagy kérés, ha a falka előtt titokban maradna? - farkas körökben nem mozogtam még, sőt, igazából farkast is talán csak néhány alkalommal láttam, de mindenképp jól jönne, ha tanulhatnék tőlük valamit. Ha megismerhetném jobban a fajtársaim. De elsősorban Jaspert kellene megismernem, még azelőtt, hogy igazából találkoznék vele. A doktor megjegyzései sokat segítenek, fel tudok készülni az előttem álló feladatra egy kicsit, mielőtt még fejest ugranék a mély vízbe. - Nem tökéletes a képességem, van még min dolgozni, és mint már említettem, akarnia kell neki is, különben nem ér semmit. De ha hajlandó belevágni, nem lesz gond. Nem lesz egyszerű, és talán hetekbe, hónapokba is telhet, ez egyénenként változó, de nem lesz probléma. - biztosítom róla, hiszen bízom magamban, tudom, mire számíthatok, egy kis kihívástól pedig sosem rettentem még vissza. De Carlisle-nak szüksége van rá, hogy megnyugtassam, de tény, hogy őszinte vagyok, nem csak azért mondtam, hogy megnyugodjon, tényleg úgy gondolom, hogy nem lesz gond. Tudom, hogy nem lesz semmi baj. Abban viszont igaza van, hogy a fia visszatérésében csupán reménykedhetünk. Az végképp az ő döntése, nem rángathatjuk haza, és kényszeríthetjük a változásra, abból semmi jó nem sült még ki soha. Akár a képességem vesszük alapul, akár bármit. A kényszerítés nem egy jó módszer, bármiről is van szó, főleg akkor nem jó, ha egy életről van szó. Jelen esetben Jasper életéről. - Szóval még egy ok, amiért nem kényszeríthetjük. Értem, és köszönöm, hogy elmondtad, ez már sokat segít. Az akarata nélkül nem érek hozzá egy újjal sem, és csak addig megyek el, ameddig ő engedi. Persze, remélem megérted, de minden tiltakozását nem vehetem majd figyelembe, hiszen ha bele is egyezik, megpróbál majd mindent elkövetni, hogy békén hagyjam. Nem lesz kellemes sem neki, sem nekem, hogy az elméjében vájkálok, de ez a szükséges rossz. HA beleegyezik. - tudnia kell az igazat, és ezt a fiának is el fogom mondani, neki valószínűleg részletesebben, hogy felkészülhessen. Tényleg remélem, hogy belemegy, nagy lehetőség, és előreugrás lenne, ha kicsit megpiszkálnám a gondolatait, és elhitetném vele, hogy ezt kell tennie, ez az egyetlen lehetőség. Ha a családjával akar maradni, ha nem akarja elveszíteni ezt az életet, muszáj lesz áttérnie. Ezt használva majdnem biztos, hogy sikert arathatok. - Ezt a kelleténél jobban meg tudom érteni. Mielőtt még Lazarusékhoz szegődtem volna, az emberek közelében éltem. Mintha magam is halandó lennék, tudom, butaság, és veszélyes is volt. - elmerengek azon az életen, hogy valójában milyen nagy veszélynek tettem ki a szeretteim, a barátaim, még Andrewt is, nem mintha megérdemelné a biztonságot, de ő is csak egy ember. Bánthattam volna bárkit, még meg is ölhettem volna őket. Tényleg jobb, hogy már nem azt az életet élem, de ettől még borzasztóan hiányzik. - Volt egy halandó vőlegényem, és sokáig nem jöttem rá, hogy meg akart változtatni. Csak magának akart, s amikor Lazarus és Thalia a képbe jöttek, féltékenységében szörnyű dolgokat tett. Ha ők nem lettek volna, talán nincs erőm kilépni abból a romlott kapcsolatból. - nem említem, miket tett, vagy akart tenni a férfi, akit egykor mindennél jobban szerettem. De annyi biztos, hogy én sem biztos, hogy képes lettem volna kiszállni, ha egyedül vagyok, és nincs segítségem. Talán jobban megértem őt, mint kellene, és tudom, hogy nem szabadna érzelmeket belevinni egy munkában, de ha a saját életem által jobban megérthetem Jaspert, akkor nem bánom, ám legyen! - Már most rengeteg emlékem felszínre tört, és tudom, hogy a saját érzelmeimet vissza kell majd fognom a közelében, de valójában nem csak neki lesz nehéz dolga. Amikor valaki elméjében vájkálok, az rengeteg energiát követel, és én éppúgy átérzem majd az érzelmeit, mintha csak az enyémek lennének. És amire még fel kell készülnöm, hogy mivel erős, talán ő éppúgy az én fejembe fog látni, ahogy én az övébe. Nehéz küzdelem lesz, és biztos vagyok benne, hogy Jasper küzdeni fog, talán majd olyan módszerekhez folyamodik, ami nem vall rá. De nem számít, tudnod kell, hogy nem tántorít vissza majd semmi, az sem, ha borzalmas időszakon fogok átmenni emiatt. Mert ha végül tudok rajta segíteni, minden megéri. - hosszan fejezem ki magam, kicsit bővebben, mint eddig, mert így megértethetem Carlisle-jal, hogy nem vállalnék kockázatot, ha nem lennék biztos a dolgomban, hiszen ez nekem sem lesz sétagalopp. Nem egyszerű ezt a képességet alkalmazni, nem olyan, mint bármelyik más adottság, kimerítő, fárasztó, és nem kellemes. De a jó ügyért sok mindenre képes vagyok, és mindig is az leszek.
*Nem az én dolgom, hogy megítéljem, mások nézetei az életről helyesek-e, avagy sem. Ha valamit megtanultam emberi életem hibáiból, hát ez az: ítélkezni sosem kifizetődő, s nem is érdemes. Hiszen ki vagyok én, hogy úgy nyilatkoztassak ki bármit, mintha az egy igaz Isten igéje szólna belőlem? Senki, porszem csupán, egy elátkozott halhatatlan, ki már a földön megkezdi purgatóriumi útját, aminek a vége a legtöbb valószínűség szerint a Pokolba vezet majd. De ez csupán az én hitem és létszemléletem... s lehet, épp olyan távol áll a valóságtól, mint bárki másé. Lehet, azoknak van igaza, kik fennen hirdetik, hogy a világ lapos, korong alakú, amit négy hatalmas elefánt egyensúlyoz a hátán, akik egy űrben repülő teknős páncélján állnak, s így utaznak keresztül a mindenségen. Ki tudhatná? Így ha hallanám is Avery vélekedését, akkor sem éreznék ellenállhatatlan késztetést, hogy kijavítsam. Megosztanám vele a saját gondolataim - hiszen a bölcsesség attól gyarapszik leghathatósabban, ha megosztjuk másokkal -, de nem is próbálnám meg lenyomni a saját véleményem a torkán. Ha elfogadja véleményem, remek; ha nem, az is az. A legrosszabb, ami történhet, hogy kulturáltan vitatkozunk egyet, egymás álláspontjának tiszteletben tartásával, majd a végén nyugtázzuk, hogy ezek nem közeledtek egymáshoz. Legalábbis az én fejemben mindig így fest, kár, hogy a valóságban - s főleg az emberek körében - a kulturált vitatkozás képessége kiveszőben van, s ha már eszmecserébe bonyolódnak, azt szükségszerűen harcként fogják fel, győztesekkel és vesztesekkel. Pedig annyival több van bennünk, semmint ez a kicsinyes kakaskodás... ettől függetlenül én igyekszem megőrizni látásmódomat e tekintetben, s nem ellenfélként tekinteni vitapartnereimre. Megváltoztatni, jobbá tenni a világot nem egyszerű, de próbálkozni mindig szükséges.* - Amit és ahogyan jónak látsz, kedvesem. Én nem foglak győzködni, a kérésem megtettem. A környéket ne tekintsd vadászterületnek *zárom hát ekképp az emberi/állati vér problémakörét. Ahogy engem sem lehetne a humán áldozatok létjogosultságáról meggyőzni, úgy én sem fogok kardoskodni a négylábúak mellett. Van, aki a bundás emlősöket jobban sajnálja, mint az embereket, de az ő lelkiismeretükkel nekik kell elszámolniuk, nem nekem.* - De persze önmegtartóztatás az is, ha például kitolod a két étkezés közötti időt, s elviseled az életed megnehezítő éhséget ekképp. Az emberi böjt is efféle, s esetükben az önfegyelemre, önuralomra nevelés egyik legkiválóbb eszköze, ha engem kérdezel *fűzöm tovább a gondolatmenetet, hiszen ez is hozzá tartozik. Minden tanulható - s ezzel akaratlanul is Jasperre terelődnek gondolataim. Az ő kezdeti életmódjára, a rögös útra, amin végighaladt, hogy a családunk tagjának érezhesse magát, s Aro árulására, ami semmissé tette fogadott fiam korábbi erőfeszítéseit... pislogok kettőt, hogy elűzzem ezeket a borús gondolatokat, s örülök, hogy itt, a fagyizóban, emberekkel magam körül jutottak eszembe, s nem otthon, ahol mást is kínoznék vele. Derűlátónak kell maradnom, hiszen vannak, akik számítanak rám.* - Megtisztelő a bizalmad, s köszönettel veszem *hajtok fejet előtte, s a legkomolyabban gondolom a tiszteletteljes hangsúlyt és szavakat. Becsülendő az őszinteség, mert sokszor nehéz, nem kevés bátorság kell hozzá. Örülök, valahányszor megajándékoznak vele.* - Hallottam mendemondákat, de az az igazság, hogy tudtommal sosem találkoztam még hozzád hasonlóval. Igazán... lenyűgöző *nézek végig a másikon tetőtől talpig, miközben már áthat a felfedezés izgatott öröme. Nem csak a szemét veszem szemügyre ismét, hanem minden porcikáját az új információ fényében, aztán átnyúlok az asztalon.* - Megengeded? *érdeklődöm, fő az udvariasság. Ha nemet mond, akkor visszahúzom és ölembe ejtem a kezem, s csak a tekintetemben csillog tovább az izgatottság, ha viszont nem bánja, akkor tenyerembe veszem a tenyerét, végigsimítok a bőrén, körmömmel megkocogtatom a körmét, annak erősségére kíváncsian. Legszívesebben orvosi vizsgálatokat is végeznék - ahogy Nessie-vel is tettem annak idején, nem rosszindulatúan és nem ártalmára, hanem éppen ellenkezőleg -, de egy kissé modortalan lenne rögtön ezzel lerohanni, hát visszafogom magam e téren.*- Csodálatos... *mormolok magam elé, s ennyivel foglalom össze eddigi észleleteimet.* - Nyugodtabb körülmények között, ha nincs ellenedre, szívesen feltennék ezernyi kérdést, de az első találkozásunk alkalmával megkíméllek e kelletlen kötelességtől, hogy egy öregember kíváncsiságával hadakozz. Természetesen már most leszögeznem, hogy semmire sem lesz kötelező válaszolnod, vagy akár elviselned a kérdezősködésem, ha kellemetlenséget okozok, nyugodtan mondd meg és abbahagyom majd. Rendben? *tekintek végül ismét a szemébe. Nem gondolnám, hogy visszautasít, legalábbis bizakodó vagyok ez ügyben is, mint általában, ám tényleg jobb, ha ezt későbbre hagyjuk. Részben az illem, részben az esetleg hallgatózó halandó fülek miatt.* - Biztos vagyok benne, hogy azért más pozitívumot is találsz a létedben, nem csak ezt *csóváltam a fejem mosolyogva. Hiszek ugyan az eredendő bűnben, de abban, hogy egy lény elátkozottnak szülessen, abban nem. Hiába tartom nagyjából reménytelennek a vámpírok helyzetét, Avery esete egészen más kell legyen. Lazarus barátom jellemzésére halkan felkacagok.* - Egyet kell értenem, Lazarus valóban jó tanítód lehetett. Thaliát is kikupálta, eszerint *vele kapcsolatban nekem kissé más emlékeim vannak, de jóformán újszülöttként láttam utoljára. Azóta sokat csiszolódhatott.* *A következő szavaira egyszerűen bólogatok, nincs ehhez hozzáfűznivaló, hiszen azonos az álláspontunk. Ami, ha belegondolok, ismét bizonyítja, Lazarus milyen bölcsen és belátóan bánhatott az ifjú hölggyel, aki máris sokkal érettebbnek tűnik a koránál. Vagy nem is a nevelés hatása, hanem olyan események formálták gondolkodásmódját...? Erre biztosan nem fogok rákérdezni, hiszen nem szeretnék fájdalmas sebeket feltépni, amik esetleg még nem hegedtek be teljesen. S különben is bizonyára el fogja mesélni, ha úgy látja jónak, vagy ha énrám tartozik. S mintha csak a gondolataimra érkezne válaszul, már meg is pendíti ezt a témát. Csendben kanalazom én is a fagylaltot, még ha az ízéből nem is érzek semmit, aztán leöblítem egy korty vízzel.* - Hát az biztos, hogy semmi sem történik véletlenül. A negatív élményeket is meg kell tapasztalnunk, és hosszú távon talán kiderül, hogy így kellett lennie valami nagyobb jó érdekében *adok én is olyan általános választ, amilyet ő is megpendített. Mivel nem ismerek részleteket, csak ennyit mondhatok, személyesebbet nem. Ha tudnék a szégyenkezéséről, bizonyára megnyugtatnám, hogy felesleges éreznie. Miért kellene? Csak mert velünk épp szintén történik valami rossz? Az még egyáltalán nem teszi semmissé mások szenvedését. Ugyanígy nem értettem azt sem, ha valaki az éhező afrikai gyerekekkel példálózott annak, aki éppen jómódban élt. Miért, ha az illetőnek balszerencséje lenne, akkor nem éheznének azok a gyerekek? Ez egyszerűen hibás logika. A következő szavakra szinte felragyog az arcom.* - Á, értem *bólogatok élénken.* - Ez esetben bizonyára segítségére lehetek, nehogy éhen maradjon mifelénk *Nem szép dolog vérbankból lopni, de eltűnésmentesen én sem csórhatok el egy csomó tasakos vért, és sokkal rosszabb lenne, ha ennek hiányában valaki ténylegesen megsérülne. Különben is igyekszem azzal kompenzálni az esetleges bűntudatomat, hogy a városi vöröskeresztes alapítványt nagy összegekkel támogatom, ráadásul elfogadtam a felkérésüket, hogy a helyi véradó kampányukban szerepeljek. Na nem véradománnyal, hanem reklámmal.* - És biztos vagyok benne, hogy jól fogja érezni magát itt a... másik fele társaival. Elismerem, némelyikük modorán volna csiszolnivaló, de azt hiszem, ez valahol heves vérmérsékletükkel jár együtt *Legalábbis az összes farkas, akivel én találkoztam, igencsak heves természetűnek bizonyult. Nem tudom, Avery mennyit forgott ilyen társaságban, de gondolom, mindenképpen tanul majd újat itt is. Nem csak tőlünk, vámpíroktól.* *Aztán csak hallgatom a magyarázatot, és részben általában a téma, részben a saját aggályaim miatt továbbra is ráncolom a homlokom. Végighallgatom, s csak aztán válaszolok, szép sorban mindenre.* - Kérlek, ne vedd magadra, ez a bizalmatlanság egyáltalán nem neked szól. A helyzet az, ami, attól tartok, eléggé ingatag. Jasper... akaratos teremtés. És, mint említettem, olyan mély sebei vannak, amilyennel ritkán találkozni *sóhajtok egy mélyet. Az egyetlen nevelt fiam, aki még bennem sem volt képes teljes mértékben megbízni sosem. Alice volt az egyetlen, a társa, és talán még Rose állt a legközelebb hozzá, de azt hiszem, még ő sem ismerhetett meg belőle mindent. Mi, többiek pedig pláne nem.* - Nem tudom, visszatér-e, ha így is van, azt a lépést neki kell megtenni, senki másnak. Mi reménykedünk... én reménykedem *javítottam ki magam. Alice közlései és látomásai miatt, azt hiszem, eléggé egyedül vagyok ezzel. Magam sem tudom, mi késztet arra, hogy jövőbelátó lányom jóslatai ellenében vélekedjek, talán az, amit Avery is mond: a meggyőződés, hogy nehéz helyzetben mindenkinek szüksége van valakire. Ha nem is a családra, de Jaspernek szüksége van Alice-re. És érte vissza fog jönni... a kérdés csak az, mikor, milyen állapotban, és meddig.* - Mindenesetre örülök annak, amit mondasz. Ha és amennyiben Jasper beleegyezik, hogy használd rajta a képességed, mi teljes mértékben támogatni fogunk téged, illetve titeket *szögeztem le, mert ezt különösen fontosnak éreztem kifejezni.* - De hadd mondjam el, miért vannak ezzel kapcsolatban kétségeim! A családunk legtöbb tagját én haraptam meg... ám Jasper esetében más a helyzet. Hallottál a déli háborúkról? Az újszülött seregekről, a területekért folytatott öldöklő harcról? Ő ebből a közegből jött. A teremtője... használta és kihasználta őt és a képességét, s eközben kénye-kedve szerint manipulálta. Nem tudom, ennek a nőnek volt-e valamilyen különleges képessége, vagy egyszerűen ilyen ügyesen játszott másokkal... *rázom meg a fejem, nem kellene ebbe az irányba elkalandoznom, bár ez a kérdés nem először jut eszembe.* - Mindenesetre Jasper elég tapasztalatlan volt ahhoz, hogy nagyon sokáig ne tudjon kitörni ebből a... háborús életmódból. És az ilyesmi nyomot hagy a lelken. Nem csak az öldöklés, és a tudat, hogy mennyi elvett életért felelős... hanem az is, hogy mindezt parancsra tette, valaki más akarata szerint, mondhatni, kiszolgáltatva neki. *Miközben beszélek, végig Avery szemébe nézek, hogy lássam, megérti-e mindazt, amit elmondok, mennyi háttérismerete van, belátja-e, ami a szavak mögött rejtőzik... Sóhajtok egy mélyet, nehezet.* - Alapvetően nem nekem lenne tisztem ezt elmondani neked, és nem szívesen mesélek másokról a... hátuk mögött. De ezzel tisztában kell lenned ahhoz, hogy megértsd, miért vannak kételyeim... azzal kapcsolatban, hogy Jasper hogyan fogadja majd az ötletet, hogy bárki... irányítani próbálja. Így is nagyon sok emléke jöhetett vissza azokból a traumatikus időkből, nagyon sok boldogtalanság, önvád, és... *elharapom a mondatot. Fogadott fiam lelkét pláne nem tisztem elemezni Averyvel.* - Örülök, és köszönöm, hogy itt vagy. Természetesen mindent megteszünk majd, hogy otthon érezd magad és semmiben se szenvedj hiányt nálunk. Ám tudnod kell, hogy még ha Jasper elő is kerül... akkor sem biztos, hogy bele fog egyezni ebbe, s ha mégis, nagyon nehéz dolgod lesz. Ráadásképpen neki is van képessége, mint azt Lazarus bizonyára említette... *Nehezemre esett mindezt elmondani, hát hátradőlök, hogy hagyjak egy kis időt az információ leülepedésére, s az esetleges válaszolásra.*
Amióta megszakítottam az eljegyzésemet a férfivel, akiről azt hittem az igazi, állandó készséget éreztem arra, hogy elfoglalttá tegyem magam. Lazarus kérése éppen ezért dobogtatta meg a szívem. Feladatot adott nekem, s bár nem elvárás volt, mégis tudtam, hogy legbelül pontosan tudja, igent fogok mondani, éppen ezért vetette fel az ötletet. Ha másokon segítek, és az ő problémáikra gondolok, nem a saját életem összeomlása lebeg a szemeim előtt. Út közben mégis számtalanszor eszembe jutott egy arc, amihez csatlakozott egy élet, ami többé már nem lehetett az enyém. Egyszerre gondoltam ostobaságnak mindazt, ami eszembe jutott, s valósnak, fájdalmasnak. Végtére is új nézeteimmel úgy gondoltam, nincs igazi senki számára. Vannak férfiak, és vannak nők, s néha a két nem élete összefonódik, az pedig már rajtunk múlik, hogy mi lesz utána. A mi esetünkben Andrew cseszett el mindent, de az új életem... ezek után már nem értettem, miért akartam a halandók közt élni, beilleszkedni. Amióta Thalia és Lazarus az életembe csöppentek, jobban mondva én csöppentem az ö életükbe, mindent másként láttam. Már láttam, miért őket okolta Andrew, de a helyzet az, hogy nem volt igaza. Nem a rossz irányba tereltek, sokkal inkább az élet felé, amit mindig is élnem kellett volna. Semmi megjátszás, semmi tettetés, csak a színtiszta igazság és önmagam megismerése. Carlisle szavai visszatereltek a jelenbe, és egy pillanatra meghökkentem. Önmegtartóztatás. Hát ez... nem épp az volt, amit csináltam. - Talán olyan szempontból könnyebb dolgom van, hogy nem csak a vér éltet. De Lazarusékhoz hasonlóan az emberi vért részesítem előnyben. Persze különös, hogy ha az ember állatokkal is táplálkozik, az ő vérük is a szervezetében kering, mégis az emberi vér az uralkodó. - Jegyeztem ezt meg félig magamnak, és először még csak nem is kapcsoltam, hogy ő ebből talán semmit sem ért. Mint azt már megbeszéltük, Lazarus szűkszavú, ha információkról van szó, de én tudtam, miért csinálja. Mint valamiféle kerítő, így hozza közelebb egymáshoz a feleket, mondhatni baráti kapcsolatokat kovácsolva, mindezt a két fél tudta nélkül. Engem nem vert át, de nem bántam, Carlisle roppant rendes és szimpatikus embernek tűnt, a feladatomhoz pedig nem ártott, ha közös nevezőre tudunk jutni. - Ó, bocsáss meg. Egy pillanatra kiment a fejemből pillanatnyi tudatlanságod. Ah... hallottál már a hibridekről? Ezen ritka fajt erősítem. Farkas és vámpír is vagyok, amit nem vallanék be akárkinek, de benned bízhatok, ha jól gondolom. - Új családomnak köszönhetően büszkén vállaltam fel különcségem, és talán most először éreztem helyesnek is eme érzést. Nem csak a képességem miatt voltam egyedi, és ahogy kismilliószor a fejemhez vágta az én csodálatos Thaliám, nem is csak a fajom miatt. Ezt még nem egészen tudtam elfogadni, de abban biztos voltam, hogy egy férfi sem fog többé úgy bánni velem, mint néhai vőlegényem, és ez a gondolkodás már különbözővé tett néhány nőtársamtól. Köszönhettem az anyámnak a különleges választását, hála neki még a legtöbb farkasnál is erősebb voltam, könnyen megvédhettem magam, ámbár ha mégsem így van, önvédelmi órákat lettem volna kénytelen venni. Megúsztam egy tanfolyamot, és különleges barátokra tettem szert egy vámpír és egy farkas együtt töltött éjszakájának köszönhetően. - Ezért már megéri emberfelettinek lenni. Az emberi világban már lassan középkorúnak számítok, míg a mi világunkban fiatalnak. Nem mondhatom, hogy bánom. - Nevettem fel jóízűen, és annak ellenére, hogy kissé feszülten érkeztem meg Forksba, egyre inkább feloldódtam, olyan volt, mintha egy kedves ismerőssel, régi baráttal, vagy egy udvarias nagybácsival futottam volna össze. A kellemes csevej segített ellazulni, és optimistának lenni a nagy küldetés előtt. - Lazarus igen kifinomult vámpír, és Thalia is egy igazi vámpírhölgy. Minden fiatalra ráférne egy kis együtt töltött idő velük, biztosan nem lenne ennyi problémás kölyök. - Megmelengette a szívem, ahogy társaimra gondoltam, és hiába éreztem jól magam a bőrömben, és szabadnak magam, kicsit azért hiányoztak mellőlem. A fagyi után nyúlta, és egy falatot a kanálra kaparva hagytam, hogy a kellemesen hűs érzés az egész testem átjárja. A fagyi, mint minden nőnél, nálam is hatásos búfelejtő volt, segített nem arra gondolnom, vajon mit csinálnak épp a társaim. Forks kellemes városka volt, gond nélkül szerettem volna élvezni addig, amíg kemény fába nem vágom a fejszém. Lesz elég gondom később, hiszen senki nem szereti, ha a fejébe piszkálnak. Előre sajnáltam Jaspert, de ez szükséges rossz volt... már ha egyáltalán a család beleegyezik. - Igazad lehet. Kifejezetten élvezem, mikor bölcs vámpírokkal társaloghatok. Annyira másképp látjátok a világot, néha szüksége van a fiatalabb generációnak a ti szemszögetekre. De ahhoz, hogy tanuljunk, és élményeket szerezzünk, valóban a saját fejünket kell követni néha, és a saját szemünkkel látni, a saját bőrünkön megtapasztalni mindent. - Teljes mértékben egyetértettem vele, ami kicsit furcsa volt. Vagy háromszáz év volt köztünk, mégis egyetértettünk, ez pedig megnyugtatott afelől, hogy nem lesz semmi problémám a doktorral. Ámbár valamiben nem értettünk egyet. Optimista nem voltam. Néha voltak személyek, akik ráébresztettek, hogy fontos az optimizmus, hogy nem csak a rosszat kell látni a világban, de alapjáraton legbelül keserű és sötét voltam, olyasvalaki, aki megélte a poklot. Ezt az énemet nem ismerte, és nem is szándékoztam megmutatni neki, de talán ez a sötét múlt segített abban, hogy könnyebb dolgom legyen a fiával. - Nem illetném magam ezzel a szóval. Az ember néha csak belefárad, hogy mindig a rosszat látja, és megpróbál az ellenkező érzésekre összpontosítani. Mondjuk úgy, nem voltam mindig ilyen, fiatalságom ellenére az élet megedzett, keménnyé tett. - Tettem hozzá kelletlenül, halvány mosollyal, és kicsit szégyelltem magam, amiért mindezt csakugyan kiejtettem a számon. A doktor közelében túlzottan felszabadultam, olyasmit is rázúdítottam, amit nem akartam, amit egyáltalán nem kellett volna. Bocsánatot nem kértem, attól még inkább zavarban lettem volna, de tekintetemmel mégis sugalltam a ki nem mondott szavakat, és inkább fagyival tömtem be a szám, mielőtt még több ostobaságot mondok. Kínos.. És egyre kínosabb. - Ó, én nem... eszembe sem jutott bántani az embereket. Tasakos vért fogyasztok, és... legfeljebb az erdő új farkasára figyelhetnek fel, de Lazarus említette a rezervátumot, és hogy jobb, ha elkerülöm. - Gyengéden elmosolyodtam, hogy elűzzem Carlisle aggodalmait, és egy pillanatra elmerengtem, Lazarus mégis mit gondolt, nem számol be róla, hogy farkasokkal szövetkeznek? Túl sok bundás társsal még nem futottam össze, és mindig zavarban éreztem magam, ha netán láttam is egyet, lévén nem csak egy fajhoz tartozom, és kicsit jobban azonosultam a másik énemmel, tekintve a családom. Fel kellett készülnöm arra, hogy nem egy farkas fog lézengeni Cullenék körül, és ez... idegességre késztetett. Reflexszerűen lenyeltem a számban felgyülemlett nyálat, és lassan mellkasomhoz kaptam, mintha ezzel lecsillapíthatnám a mellkasomra nehezedő súlyt. Aztán jött a következő gond. Elérkeztünk arra a pontra, mikor el kell magyaráznom, pontosan hogyan működik a képességem, hogyan szeretnék segíteni, és megnyugtatni a doktort, hogy nem annyira kockázatos, mint aminek hangzik, s ha nem válik be, semmi kárt nem okozok, egyszerűen csak továbbállok. A bő kifejtése után egy pillanatnyi szünetet iktatok be, nem szólalok, nem mondok egyetlen szót sem, csak meredek az aranyra festett szemekbe, és eltűnődöm, mi lenne a helyes, hogyan magyarázhatnám el neki jól. - Ezt elég bonyolult elmagyarázni, de mivel egy erős személyiségről van szó, szükséges a beleegyezése. Én... szeretnék segíteni anélkül, hogy nektek kellene megtenni az első lépést, de sajnos nem így működik az adottságom. Ha tiltakozik, foggal-körömmel ellenkezik nem tudok rajta segíteni, hiszen ha úgy vesszük, ő egy visszaeső. Azt hiszem, egy alkoholistát sem tudnék a jó útra terelni anélkül, hogy jóváhagyná, de ez a vámpírok esetében kockázatmentes. - Egy újabb pillanatra elhallgatok, várok, hagyok neki időt, hogy megértse, mit próbálok elmondani, és kicsit megnyugtassam, nem erőszakoskodni jöttem. Lazarus nem küldött volna ide, ha nem lennék segítőkész, és nyugodt természetű, ha az adottságomról van szó, de vannak még kiaknázatlan pontok, amikről nem tudok, amiket nem tudok irányítani, de ez nem egy kísérlet. Semmi olyat nem tennék, amivel árthatnék akár Carlisle-nak, akár Jaspernek, de tudnia kell mindenről. Hogy ez nem tökéletes képesség, hogy bármire nem vehetek rá senkit, és hogy nekik kell segíteniük elsősorban a fiának, én csak azután kerülhetek képbe, és csak akkor, ha mindenki elfogadta. - Embereken rend szerint nem próbálom, ugyanis az az elméletünk, hogy az ő agyuk ezt képtelen lenne felfogni, ők maguk pedig feldolgozni a hirtelen változást, ennél fogva súlyos károk következhetnek be. A vámpírok erősebbek ennél, de nagyon remélem, hogy valamiképp meg tudjátok oldani, hogy Jasper hazatérjen. - Nem tudtam sokat az említett vámpírról, így ötletem sem volt, miként lehetne jó útra téríteni, hazacsábítani, de abban biztos voltam, hogy erre csak a családtagok lesznek képesek. Kissé elszomorodtam Carlisle bizalmatlanságát illetően, és egy pillanatra az jutott eszembe, miért is bíztam meg benne. Andrew borzalmas bizalmatlanságot ébresztett bennem nem csak a férfiak, de minden ember irányába, és ezt nehéz volt levetkőznöm. Mégis megtettem, és próbáltam Carlisle szemével nézni a helyzetet. Én sem mondanék igent az ajánlatomra az ő helyében vigyorogva és ugrándozva, így fölösleges volt a negatív gondolat és hozzáállás. Nyeltem egy nagyot, mielőtt mosolyogva újra hozzáfordultam, és igyekeztem kedves hangot megütni, amellyel előtte is megszólítottam. - Megértem az aggodalmad, teljes mértékben, és a helyedben én is bizalmatlan lennék. Szeretném, ha megértenéd, miért vagyok itt. Segíteni szeretnék, és ha Lazarus úgy véli, hogy tudok... akkor én is bízom ebben. Valamint nem hiszem, hogy Jasper nem tér vissza hozzátok. Nem ismerem őt, de mindenkinek szüksége van a családjára a nehéz időkben. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen az, mikor szégyelled a gyengeséged, és a világ végére szaladnál, hogy ne lássák a szeretteid. De végül be fogja ismerni, hogy tévedett, és sokkal inkább rátok van szüksége, mint a magányra. Én segíteni jöttem, és addig várok, ameddig kell, de nem megyek el, amíg nem orvosoltuk a problémát. - Talán kissé dacosan, és akaratosan fejeztem ki magam, de amibe egyszer belekezdek, kénytelen vagyok leállni egészen addig, míg nem vittem véghez. Erre még rátett egy lapáttal az, hogy Lazarus kért meg rá, valamint a doktor bűbájos jelleme. Segíteni akartam ennek a családnak, hogy újra együtt legyenek, és ezzel a saját nyomorúságomon is egyben.. Szerettem azt gondolni, hogy szépen lassan visszanyerem egykori énem, hogy minden egyes segítségnyújtással közelebb kerülök ahhoz a nőhöz, aki egykor voltam, még akkor is, ha ez egyáltalán nem volt így. A reményre még a legnagyobb szörnyetegnek is szüksége van, hogy a sötét víz felszínén tartsa, s ezzel én sem voltam másképp.
*Nincs itt Edward, nem ismeri Avery gondolatait, máskülönben bizonyára készségesen igazat adna neki abban, hogy a családja többi tagja is "úriember" a szó régies értelmében. S persze felvilágosítaná arról is, hogy mindenki elég erős és önálló egyéniség, a saját különcségeivel és jellemvonásaival, így aligha lehet egyik Cullen ismerete alapján a többiekről bárminemű következtetést levonni - de Carlisle épp így szereti. A sokféleségükkel, a jobb és rosszabb napjaikkal, az időnként fellángoló vitákkal és súrlódásokkal, s azzal, hogy mindezek mellett és mindezek ellenére tudtak békésen együtt élni egymással és az emberekkel. Milyen furcsa, hogy erre múlt időben kell visszagondolnia! A jelenlegi törékeny, puskaporosan feszült időszakot nem merné békésnek nevezni, bármennyire fáj is beismernie ezt önmagának. Hangosan nem is tenné soha, nem engedné sem az, hogy nem akar az ittmaradtak érzéseibe gázolni, sem a remény, sőt bizonyosság, hogy ez a rémálomszerű helyzet csupán átmeneti állapot lehet, nem több.* - Ugyan, kérlek! Szavaid nagyon kedvesek, de ez csupán idő és gyakorlás eredménye, semmi több. Az évek előrehaladtával számodra is bizonyára egyre könnyebb lesz az önmegtartóztatás, ha ezt az utat választod *mosolyog a másikra elnézően. Nem kezdi kapacitálni, győzködni. Szíve és szabad választása joga, hogy úgy és azzal táplálkozzon, amivel szeretne. Carlisle-nak meglehet róla a véleménye, de ahogy családja tagjait sem tartóztatta fel, amikor hosszabb-rövidebb időre visszatértek a ragadozó életmódhoz, úgy az ismeretleneket sem rója meg érte. Könnyebb és minden bizonnyal természetesebb ösvény, legalábbis számukra. Cserébe viszont a doktor is elvárja, hogy őt se próbálja senki egy emberi véna felé csábítgatni, hiszen teljesen felesleges és hatástalan próbálkozás volna, s teljes mértékben idegen értékrendjétől.* - Ámbár, bájos hölgy, később remélem megosztod velem, mit jelent, hogy "csak részben hozzám hasonló" *biccenti oldalra fejét kérdőn, Lazarus valóban nagyon szűkszavú volt, Carlisle pedig egyértelműnek vette, hogy a vámpír útitársa csakis vámpír lehet. Pedig Bella Nessie óta lehetne annyi esze, hogy ezt ne vegye természetesnek... a jövő időt is szándékosan használja, persze, hiszen ő sem szeretné, hogy a pletykás városlakók illetéktelen információk birtokába kerüljenek. Nem lenne jó a világuk rejtettségét a legminimálisabb mértékben is felfedni most, hogy a Volturi amúgy is ennyi figyelmet szentel a családjuknak... A kuncogásba bekapcsolódik ő is, biccentve nyugtázza - ő is így gondolta.* - Milyen figyelmes! Nagyon köszönöm *mosolyog a másikra őszinte örömmel, és némi meglepettséggel. Utóbbi miatt, úgy érzi, illik magyarázkodni.* - Tudod, nem szeretnék zsémbes vénembernek hangozni, de be kell vallanom, eléggé rossz tapasztalataim vannak a "mai fiatalsággal" kapcsolatban... *teszi ujjaival is idézőjelbe a kifejezést, jelezve, nem szereti ezeket a túlzott általánosításokat, de ami igaz, az igaz, Bellát leszámítva ő csak a problémás réteggel kerül közelebbi kapcsolatba. Mondjuk azokkal, akiket detoxikálni visznek a kórházba egy elszabadultabb buli után, akik ittasan vezetve balesetet okoznak, vagy éppen verekednek az utcán... nem egyszerű népség az emberi, s főleg az ifjabbak, akikben annyi tehetetlen, kiutat kereső energia feszül. Egyszóval a lány gesztusa kedves, még akkor is, ha aggodalma teljesen felesleges: Carlisle tökéletesen el tud vegyülni az emberek között, s bár nem szeret halandó táplálékot bevinni a szervezetébe, gyakran teszi, hiszen szükséges része az álcájának.* - Örömmel hallom... és ami azt illeti, úgy vélem, egyáltalán nem furcsa. Inkább örömteli, ha valaki veszi a bátorságot, hogy elhagyja a biztonságot jelentő közegét valami kaland kedvéért. Még szemlélni is öröm, amikor a világ kitárul egy ifjú felfedező előtt, és a csodák csak arra várnak, hogy a kalandor megízlelje őket, és örüljön a létezés csodájának. Ehhez néha bizony egyedül kell lenni, nehogy azon kapjuk magunkat, hogy mindig csak mások szemén keresztül nézzük a világot *vélekedik, tekintete elkalandozik és a távolba réved. Nem csak magára gondol, hanem a családja többi tagjára is, aztán arra: majd eljön Avery életében az idő, amikor már unni fogja saját látásmódját. És akkor mást fog keresni. Ki tudja? Talán hamar eljön hozzá az illető, szinte véletlenül, vagy csak hosszas keresgélés után találnak egymásra, de előbb-utóbb akkor is rábukkan majd arra, akinek a tekintetében tükröződve az örökkévalóságig tudja majd ámulattal szemlélni a világot, ami önmagában már kevés és unalmas volt számára. És a szürkeség, ami addigra a tájra borult, fellebben, a színek megelevenednek, csak azért, mert valaki más is nézi vele együtt. Addig pedig legyen csak azokkal, akik a biztonságot jelentik számára, de járja is a maga útját olykor, hogy később már magabiztosan tudja, melyik is az.* - Mindig jó látni és tapasztalni, ha valaki optimista *néz fel egy pillanatra az Égre, egyszersmind elkerülve, hogy direkt válaszolnia kelljen arra, amit Avery mond. Igen, sok mindenben osztja az álláspontját, s talán divatjamúlt babona, hogy nem szívesen beszélne a Bella távozásával kapcsolatos érzéseiről: sem a fájdalomról, sem a reményről, sem arról, hogy bízik benne: bár látszólag csupán fájdalmat okoz ez a döntés, mégsem bűnhődés. Hiszen hol a bűn, amit elkövettek volna, s amihez mérték a büntetést? Márpedig Carlisle igazságos istenben hisz, aki ugyan próbára tesz néha, de sosem kegyetlenkedik feleslegesen. Ez olyasmi, amit talán még Esmének is nehezére esne megfogalmaznia, nemhogy egy szinte ismeretlen lánynak, aki talán fel sem fogná azt, amit mond, hisz olyan fiatal még.* - Van az a mondás, hogy soha ne mondd, hogy soha, nem igaz? Véleményem szerint egyelőre tedd azt, amihez kedvet érzel. Aztán majd úgyis elválik, mi az, ami hosszú távon boldoggá tesz, hiszen neked sem... rövid időre kell berendezkedned *Egy pillanatra megtorpan a mondat közben, hogy végiggondolja a megfelelő megfogalmazást, végül erre egyik a választása: kellően általános, hogy egy embernek se tűnjön fel, de épp eléggé sokatmondó, hogy egy halhatatlan tudja, mit ért ez alatt.* - De arra mindenképpen megkérnélek, hogy amíg vendégszeretetünket élvezed, mellőzd a vadászatot a környéken, nem szeretnénk bosszantani az itteni bundás barátainkat *teszi hozzá, Lazarus a helyi vérfarkaspopulációról valószínűleg nem sokat mesélt Averynek, így Carlisle még idejekorán figyelmezteti. Kár lenne a lassan békévé érő, már nem is olyan törékeny szövetségüket semmissé tenni a falkával, ha már az utóbbi időben majdnem zökkenőmentesen tudtak együtt dolgozni, s látszólag Jacob és Nessie kapcsolata is egyre jobb úton halad. Carlisle nem híve a szerelmesek elszakításának, azonban nem szólt bele, amikor Belláék így határoztak annak idején, hiszen mégis az ő lányukról volt szó. De újabban mintha Edward is kevésbé lenne elutasító, persze lehet, hogy csak képzeli a dolgot.* *A választ először bólogatva hallgatja - ő is Lazarusra ismer Avery leírásából -, aztán kis híján félrenyeli a vizet, amibe éppen belekortyolt, amikor kiböki a másik, hogy ő lenne az, aki nyújtja a segítséget, s nem fordítva. Halkan, diszkréten köhint kettőt, és visszafogja a reflexet, mi máris arra késztetné, hogy megszabaduljon a fagylalttól, amit eddig magába kanalazott.* - Várj, kérlek, egy pillanatot, ez... *elharapja a mondatot, hátradől a székben ismét, aggodalom ráncolja a homlokát.* - Bocsáss meg, ha tolakodónak tűnik a kérdésem, de kifejtenéd, pontosan hogyan működik a képességed? Ez a megfogalmazás, amit használtál... hogy befurakszol mások elméjébe... *megrázza a fejét.* - Ez nagyon veszélyes adottságnak hangzik. Nehéz vele bölcsen bánni, és nem tudom, illetve... eléggé biztosra veszem, hogy ha Jaspert akarata ellenére visszahoznád közénk, vagy bármire megpróbálnád rákényszeríteni, az nem lenne helyes. A többiekhez hasonlóan ő is olyan számomra, mintha vér szerinti gyermekem lenne. Meghozott egy döntést, amivel ugyan a legkevésbé sem értek egyet, de tiszteletben kell tartanom. Te talán nem gondolod úgy, hogy jogunk van a szabad akarathoz? *néz a másikra kutatón.* - Ráadásul Jasper... nos, neki sem volt egyszerű sorsa. Megvannak a maga sebei. Még ha rá is tudnád venni bármire, biztosra veszem, hogy ha a beleegyezése nélkül használnád rajta ezt a képességet, azt sosem bocsátaná meg neked - és ha mi hallgatólagosan beleegyezünk ebbe, akkor nekünk sem. Megértheted, hogy ezt nem szeretném...*hajtja le a fejét, s tanulmányozza saját ujjait néhány pillanatig - ugyanazokat az ujjakat, amik pár órája még a szikét és a csipeszeket fogták, vérzést állítottak el és sebet varrtak össze, amik ma is megmentették egy fiú életét. Mégis vannak pillanatok, mint ez is, amikor idegennek érzi saját testét. Végül, hosszúnak érzett másodpercek múlva, felnéz Averyre.* - Igazán hálás vagyok azért, amit felajánlottál, de attól tartok... ha csak Jasper vissza nem tér hozzánk önként, hiába fáradnál. *A végét nem mondja ki hangosan: hiába reméli minden Cullen, hogy a megzavarodott Jasper hazatér valamikor, ez koránt sem biztos.*
A bőrfotelben helyeztem magam kényelembe, egyik lábam átvetve a másikon, összekulcsolt kezeimet térdemen nyugtatva. Az ablakon át szemléltem az éjszakai várost, mely a Tucson névre hallgatott, ahol akkor tartózkodtunk. Szép hely volt, a maga módján, bár az éjszakán kívül nem igen mozgolódhattunk kint az állandó, tűző napsugaraknak köszönhetően. Persze ez is csak átmeneti szállás volt, mint a legtöbb, végtére is ritkán állapodtunk meg bárhol is, nomádoknak számítottunk. Órák óta ültem egy helyben, ugyanabban a pózban, de jóformán fel sem tűnt, megint a csillagokkal foglalatoskodtam, elvarázsolt a ragyogásuk, és néha eltűnődtem rajta, vajon mi közös lehet a vámpírokban, és a csillagokban. Mitől ragyog mindkettő ugyanolyan csodálatosan, s miért tűnik olykor mindkettő magányosnak, mikor nem veszi körbe őket semmi és senki. A merengésemből Lazarus léptei szakítottak ki, ugyan csak akkor figyeltem fel rá, mikor már megállt a fotelem mellett, és vállamra helyezte a kezét. Felmosolyogtam rá szégyellősen, ő pedig elnézően viszonozta. - Bocsánat, nem akartalak kizökkenteni az eltűnődésedből. Mondd csak, netán bánt valami? - Tette fel a kérdést aggódva, francia akcentussal bevont szavaival. Nagyot sóhajtottam, és egyetlen egyszer megráztam a fejem, oda-vissza billentve egyet rajta. - Csak az égboltot csodáltam, és a csillagokon merengtem. A szokásos, tudod. - Adtam feleletet könnyedén, ezúttal valódibb mosollyal, hiszen örömöm leltem abban, hogy aggódik értem, valamint, hogy megért, mert már előre tudtam, hogy nem néz dilisnek, ahogy egy halandó tette volna. Mondjuk Andrew. Lazarus elengedte a vállam, és a szemben lévő ugyanolyan fotelbe ereszkedett le, s mivel itt nem kellett megjátszania magát, nem vett fel semmiféle pózt, fekete bőrcipős lábait a földön nyugtatta, kezeit a karfán, és játszi könnyedséggel alakíthatott volna szobrot. Szemeit rajtam tartotta, én pedig ahelyett, hogy elfordultam volna, beszédbe elegyedtem vele. - Néhány órával ezelőtt, mielőtt vérért mentél a helyi kórházba, hallottam, hogy telefonálsz. Carlisle barátoddal, Washingtonból, igaz? Mi a helyzet Forksban? Feszültnek, aggódónak tűnt a hangod. - Nem kellett attól tartanom, hogy szívére veszi, vagy éppen illetlennek tartja a kérdést, egy természetfeletti olykor akaratlanul is meghall dolgokat, meg aztán teljesen természetes volt, hogy egymást kérdezgettük a hasonlókról. Társak voltunk már jó ideje, s ahogy ő értem, úgy én is aggódtam érte, és Thaliához is így viszonyultunk mindketten. Nem erőltettük egymásra a választ, de egy kérdésbe még egyikünk sem halt bele soha, nem volt megerőltető sem, ha pedig a válasz nemleges volt, elfogadtuk, és megvártuk, míg a másikunk magától önti ki a szívét-lelkét. - A Volturi kipécézte őket, és a fogadott fia, Jasper... jelenleg nincs velük. Carlisle nagyon letört volt, és elmondása szerint nem tudja, mi lesz a családjukkal. Jasper már a második tag, akit elveszítettek. Tudod, ő nagyon labilis volt, nehezen türtőztette magát az emberi vértől, és a családnak fogalma sincs, hogyan rángatják majd vissza a szakadék széléről. - Mellkasából egy hatalmas sóhaj szakadt ki a mondat végeztével, s láttam rajta, mennyire megérintik még őt is a történtek. Sejtettem, hogy mi fog következni ezután, de nem szólaltam meg. Figyelmesen, összevont szemöldökkel hallgattam végig mindent, és még utána is csak figyeltem. Tőle akartam hallani, ha rám volt szükség. Nem kellett sokat várnom, úgy tűnt, Lazarus a percek elteltével ugyanarra a következtetésre jutott, mint én, és mozdulatlanságát megtörve felém fordította arcát, vörös szemeit egyenesen rá szegezve. - A segítségedre van szükségük. Az adottságod talán segíthet Jasperen. Azonban tudnod kell, hogy nem lesz egyszerű feladat, már ha vállalod. - Mosolyognom kellett a megfogalmazásán. Sosem parancsolt, mindig kért, és még azt is feltételes módon. Semmit nem erőltetett ránk, még Thaliára sem, pedig neki még a teremtője is volt. Ezt szerettük benne mindketten, a határozott, mégis kérlelő stílusát, mondhatni az egyik legkedveltebb tulajdonsága volt. De nem csak miatta akartam segíteni, mert ha egy teljes család sorsa múlott rajtam, nem mondhattam nemet, és meg sem fordult a fejemben elutasítani a kitűnő ötletet. - Vállalom. Ez csak természetes, Lazarus! Még a családfővel szemben ülve sem gondoltam meg magam, sokkal inkább lettem kíváncsi a rám váró feladattól. Egy érzelemmanipulátorral szemben nem ért olyan sokat a képességem, mint másvalakivel, de esélytelennek vagy kiláthatatlannak sem tűnt a helyzet. Nem, mert erősnek éreztem magam, és nagyon szerettem volna segíteni egy olyan családon, mint az övék. Carlisle egy nagyon rendes úriember volt, és ebből kiindulva a család többi tagja sem lehetett sokkal különbözőbb. - Rendben, Carlisle. De azért meg kell hagyni, tényleg le vagyok nyűgözve a foglalkozásodtól. Gyanítom keveseknek adatik meg olyan önuralom, mint neked. Még az enyém sem tökéletes, pedig én csak részben vagyok hozzád hasonló. - Direkt fejeztem ki magam finomabban, nem használva a v betűs szót, hátha valamelyik halandó meghallja. Fogalmam sem volt róla, Lazarus említette-e a doktornak, hogy miféle fajhoz tartozom, ha nem, hát itt volt az ideje, hogy megtudja, mi vagyok. Ha pedig mégis említette, nem fog meglepődni a szavaimon, sőt, kifejezetten érteni fogja, mire céloztam. Nem számítottam rá, hogy ilyen jól fogom érezni magam a férfi társaságában, hiába írta körül Lazarus egész jól, azt gondoltam túlzottan aggódni fogok, hogy ellazuljak. De nem hogy kellemes volt a társasága és megnyugtató, még szórakoztató is. A hangulat csodálatos lehet a családjukban, mikor épp nincsen körülöttük semmi zűr. Amit igen nehéz elképzelni a természetfeletti világban, de még nekünk, nomádoknak is voltak és lesznek szép pillanataink, ez nekik is ugyanúgy kijár, csak épp némi segítségnyújtásra van szükségük. Kicsit reméltem, hogy majd sikerül nekik elindítani a jó út felé Jaspert, de ha nem, hát én fogom önerőből meggyógyítani. Az biztos, hogy nem adtam fel még soha, és abban a pillanatban sem gondoltam, hogy meg fogom adni magam. - Sokszoros ágon. Maradjunk ennyiben. - Kuncogtam fel, és meglepődhettem volna a fagylalt miatt, de egy ilyen úriembertől bármi jó kitelik, valószínűleg még azon sem csodálkoznék, ha glória lebegett volna a feje felett, vagy angyalszárnyak nőnek ki a hátából. - Köszönöm, de... ami azt illeti, én is rendeltem. Gondoltam néhány korty vizet könnyebb legyűrnie egy vámpírnak. - Toltam elé a palackot, és hangom lehalkítottam, arcom kicsit kipirult a kedves gesztustól. Szó sincs róla, hogy bármit is beleképzeltem, én nem az a nő voltam, de még mindig meg tudott érinteni egy férfi kedvessége a vőlegényem után, még ha meg se lepődtem rajta. Mégis hamar eloszlik a zavarom, ahogy említettem, megnyugtató hatással van rám. Szavaira csak elmosolyodok, felelve ezzel a férfi mosolyára. Tényleg kellemes reggel ez, a doktorral, és ugyanúgy szükséges lépés is, ha segíteni akarok. Jól tudtam, de nem sürgettem a dolgot, megvártam, míg ő tér a témára. És a bevezetővel már tudtam is, mi fog következni, de csak szépen sorjában haladtunk. - Kitűnő egészségnek örvendenek, köszönöm kérdésed. - Én magam már meg sem lepődök a kifejezésmódomon, egy Lazarushoz és Thaliához hasonló kifinomult vámpír közelsége belőlem is kihozta az "úrinőt", már ami a beszédet és némely mozdulatom illeti. A szavak elhangzása után nőisen, kecses mozdulattal fülem mögé igazítottam egy hajtincsem, ami Thaliáról ragadt át rám. - Nagyon jól működök együtt mindkettejükkel, olyanok vagyunk, mint egy három fős család. Abban viszont igazad van, hogy jót tesz a lelkemnek egy kis szabadság, és erre egészen addig nem jöttem rá, míg át nem tettem a lábam a városhatáron. Tudom, furcsa lehet, de egy összeszokott csapatból olykor nehéz kilépni, még ha ideiglenes is a távozás. - Nem igen volt még olyan vámpírhoz szerencsém, akinek mesélhettem volna kicsiny klánunkról, Carlisle-jal pedig egyszerűbb volt, mint bárki mással, mert ő tudta, kikről van szó, Lazarust pedig különösen ismerhette már. Én voltam az egyetlen tag, akivel még soha nem találkozott, és örömmel töltött el az is, hogy ezen változtattunk végre. Hirtelen azt sem tudtam, miként feleljek egyik lánya említésére, és csupán egy pillanatba telt végiggondolni, hogy melyik családtagra is gondol. Egy kis bosszúságot éreztem, ha a Volturira gondoltam. Személy szerint nem volt hozzájuk "szerencsém", de éppen elég volt, amit Cullenékkel tettek. Szétszakítani egy családot... Lazarus szerint mégis szükség volt az Olaszországban tanyázó királyi vámpírklánra, hogy a rend fennmaradjon a világunkban, de neki sem tetszett az, ahogy bizonyos családokkal bántak, csak hogy bizonyíthassák, ők az alfahímek a természetfelettiek között. - Bízom benne, hogy lesz még alkalmam találkozni mindenkivel. Lazarus mesélt Belláról, nagy vonalakban, amennyit tőled tudott. Sajnálatos, ami történt, de ha jól tudom, jó okkal tette. Aki pedig ilyen áldozatot hoz a szeretteiért, az nem bűnhődhet az örökkévalóságig. - Nem pontosan voltam tisztában vele, mit miért tett a Bella nevezetű hölgy, de ha az emlékezetem nem csalt, és bizonyára nem, a lánya miatt tette főként. Lazarus sem tudta a részleteket, hiszen ezt is egy telefonbeszélgetéssel intézhették, de épp eleget mondott, hogy nagyjából jól informált legyek. Minden apró információmorzsára szükségem volt az idejövetelemhez, ő pedig a doktor jó barátjaként igyekezett is mindent átadni. Miközben próbáltam emlékezni mindenre, amit mondott, félresiklottak a gondolataim, már azon tűnődtem, meddig maradok a kisvárosban, hiszen Tucson után kifejezetten élveztem azt, hogy napközben is mászkálhatok odakint, és nekem talán még amiatt sem kellett aggódnom, hogy néhol áttöri a nap a felhőket. Ha megtörtént volna, még nem csillognék, vagy ha mégis, az nagyjából annyira lenne feltűnő, mintha csillámos testápolót használtam volna. Arizona államban persze ha előbújt a nap, nekem is el kellett, ami egy darabig elviselhető, és talán még kellemes is, na de hosszútávon? Nem épp nekem való. - Lazarusékkal Tucson volt a legutóbbi célpontunk, s ott nem épp kedvező az időjárás nekünk. Ez most bevallom, megkönnyebbüléssel tölt el. Csodálatos lehet itt élni, de azt hiszem a vándorlás mégiscsak inkább nekem való dolog, nem biztos, hogy képes lennék letelepedni. Bár talán még annak is eljön az ideje, elvégre még előttem az élet. - gondolhattam volna itt a partnerem meglelésére is akár, de végig Lazarus lebegett előttem. Vele akartam maradni, s ha a letelepedést ő hozta volna szóba, valószínűleg furcsa lett volna megszokni, de vele tartottam volna, mindenképp. Nem éreztem úgy, hogy nélküle nem kapok levegőt, vagy bármim is sajgott volna a távollétében, de hosszútávon nem akartam nélküle lenni. Túlzott ragaszkodást mutattam az irányába, amiről persze Carlisle-nak nem kellett tudnia, miért is traktáltam volna a jó doktort a szívügyeimmel? Ez az én dolgom volt, s mivel nem akartam elárulni a személynek, akinek szólt a rajongásom, problémának sem nevezhettem, vagy ha mégis, hát magam csinálta problémának. - Ó, igen, ez rá vall. Inkább tettekkel szeret reagálni a krízishelyzetekre, mint szavakkal. Engem pedig nem tájékoztatott róla, hogy ti jóformán semmit nem tudtok. - Egy pillanatra megálltam a beszéddel, amit egy nevetéssel szakítottam félbe. - Nektek van szükségetek segítségre. Én Jasper miatt jöttem. Hogy rövidre fogjam, a képességem, hogy mások elméjébe furakodjak, és akár élet-, akár gondolkodásmód váltására is képes vagyok. A fiaddal nehéz dolgom lesz a saját képessége miatt, de segíteni szeretnék. Arra van csak szükségem, hogy jól informált legyek vele kapcsolatban, mert Lazarus erről viszont engem nem világosított fel. - És elérkeztünk a tárgyra, amit ezidáig udvariasan kerülgettünk. Nem volt ellenemre egyáltalán az előtte lévő beszélgetés, sőt, mint oly sokszor említettem, kifejezetten ínyemre volt mind a társalgás, mind az ismerkedés. Ám nem kerülhettük el a lényeget sem, amiért végül is ideutaztam.
*Magam sem tudom, mire számítottam, amikor amúgy nyugodt lelkembe gyanakvás merült, hiszen a Volturi? Itt? Miután megkapták azt, amit akartak? Valószínűtlen. De hát amikor Lena Volturi felbukkant, arra sem voltunk felkészülve, s Bellát úgy halászta el az orrunk elől, mintha ma harapott, világra vak újszülöttek lettünk volna. Sem fogadott lányomat nem hibáztatom a döntéséért, melyet a jó szándék vezérelt, sem a vámpír vezetőket, hiszen ismertem Arót, s mindig tudtam, az ő legnagyobb gyarlósága a mohósága. Csak éppen naiv voltam, s nem feltételeztem, hogy akár egy barátság kárára is inkább gyűjteménye gyarapítását választja majd. Én bolond, magamból indultam ki. A családom nem veti ugyan szememre e hibát, de ahogy az ő vállukat is nyomja a felelősség s a kétségek, kérdések súlya, úgy én sem vonhatom ki magam a kínzó gondolatok közül: mi lett volna, ha...? Azonban tudom, hogy ezzel semmire nem megyek, s a kórházi tapasztalatok miatt gyakorlottan söpröm félre ezeket a kételyeket. Hiszen számos ember életét elveszítettem, ezerszer és még többször megkísértett orvosként ez az örök kérdés. Eddig is mindig megbirkóztam vele, letettem a munkahelyi gondokat a kórház küszöbén, hogy ne terheljem velük a szeretteimet, és fordítva: ha a magánéletükben akadtak döccenők, azokkal sem traktáltam kollégáimat. Igaz, ez utóbbinak megvolt az az amúgy praktikus indoka is, hogy valószínűleg egyik nővér sem szívesen hallgatta volna meg például azt, hogy mennyire nehezére esik nevelt fiamnak: ugyan ne mészárolja le az egész középiskolát, ahová éppen jár, úgy nagyjából tizedszerre ismételve az évfolyamot, s ezért folyton unatkozva... Efféle gondolatok mosolyogtatnak meg, s terelik el figyelmem sikeresen, miközben immár nyíltan közeledem a fagyizó, s az érkezett vámpír felé.* - Köszönöm, akkor tegeződjünk, ha így kényelmes. Maradjunk az Averynél, te pedig szólíts engem nyugodtan Carlisle-nak, mint mindenki *ajánlom fel, kis híján elnevetem magam a "doktor urazás" miatt. Az emberektől megszoktam, de hogy egy halhatatlan tiszteljen meg munkahelyi titulusommal... hát, ez valahol egészen mulatságos koncepció. A legtöbb természetfeletti el sem tudja képzelni, hogy rendes állása legyen, az emberek között, de még akik bevállalják ezt a kihívást, azok között is unikálisnak számít hivatásom. Nem mintha magyarázkodnék miatta bárkinek is. Aki igazán számít nekem, az tudja és érti az e mögött meghúzódó okokat. Még egy halhatatlannak sincs ideje mindenre és mindenkire: a felesleges köröket jobb elkerülni.* - Lehet. Ámbár hölgyeket nem illik valós korukról kérdezni, így most nem fogjuk kiszámolni, pontosan hányszoros ágú rokonsági fokban lennénk, ha netán lenne élő leszármazottam *mosolygok rá továbbra is derűsen, miközben rendelek egy fagylaltot. Nem figyeltem oda, mifélét, hiszen számunkra mindegy, nem érzem ízeit, de a látszat fenntartása fontos. A jó doktor egy csinos hölggyel lazít egy fárasztó munkanap után. Még szerencse, hogy Esme nem szokott sűrűn a városba járni, pláne nem pletykálkodni, különben ki tudja, mennyire kiszínezve jutna el hozzá ez a kis epizód. Talán egész válóoknyi történet kerekedik majd e szokatlan esemény köré a kisválós élénk fantáziájú lakóinak fejében. Kényelmesen telepszem le, egyik bokám kényelmesen a másik térdemen nyugtatva, látszólag lazán terpeszkedve. Újabban elég gyakran látom ezt a pózt a váróteremben ülő férfiaktól, s nekem lényegében mindegy, éppen hogyan rendezem el tagjaim, a lényeg, hogy emberinek tűnjön a végeredmény.* - Remélem, nem bánod, ha téged is meghívlak, ahogy illik *mutat a másik fagylaltjára. Vele ellentétben Avery még élvezni is tudja az emberi édességet. Remélhetőleg nem elég modern a leányzó ahhoz, hogy holmi feminista szlogennel visszautasítsa ezt az egyszerű gesztust is, de ha mégis, Carlisle azon sem akad fenn. Na jó, az ő orvosi praxisával a háta mögött valószínűleg azon sem akadna fenn, ha hirtelen a fagyizó asztalaira fektetve a fél emberseregletet akut műtenie kellene. Ehhez képest mi az a kérdés, hogy ki egyenlíti ki a számlát?* - Igazán örülök, ha megnyugtató a jelenlétem *biccent udvariasan. Amióta csak találkoztak, folyamatosan mosolyog, hisz élvezi az ismerkedést, a találkozást, s úgy általában a helyzetet. Miért is ne tenné?* - Remélem, Lazarusék jól vannak. Kicsit meg is lepett, hogy ő maga nem jött el. Gondolom, örülsz egy kis szabadságnak és egyedüllétnek? *érdeklődik tovább, szereti az egyelőre még felszínes, kissé udvarias csevegést, amiből bármi lehet. Egy találkozás a lehetőségek végtelen tárházát villantja fel mindig, s ez a kellemes izgalom jót tesz egy vámpír mindennapjainak.* - Phoenixből származol? *akad el egy pillanatra, töprengőn összeráncolva homlokát, s kissé elkomorodik.* - Tudod, az egyik fogadott lányom is onnan érkezett Forksba. Bella. Sajnos nincs itt, hogy elbeszélgessetek, pedig bizonyára ő is szívesen felidézte volna egy földijével a régi otthona emlékeit *csóválja a fejét, ahogy ismeri a lányt, valószínűleg tényleg egészen felvillanyozta volna a lehetőség. S az ok, amiért távol van, nem éppen szívderítő. De hát ez nem Avery gondja, minek terhelje vele?* - Nos, Forksnak mindenesetre megvannak a maga előnyei. Bár sokan nem kedvelik ezt a sok esőt, nekem nagyon is kedvemre való! *kacsint a lányra cinkosan, hisz a közös titok összehoz, s az emberek között mégse mondhatják ki hangosan, hogy Cullenék egy napfényes déli városban éjszakai életre lennének kárhoztatva. A téma elterelése pedig remélhetőleg biztosítja, hogy a Bella említése miatti rossz hangulat ne férkőzhessen közéjük tartósan.* -Kérlek, ne haragudj, hogy rögtön le is rohanlak a kérdéssel, de Lazarus elképesztően szűkszavú volt, én pedig kíváncsi természetű vagyok. Mi hozott közénk, miben tudunk neked segíteni? *dől előre kissé, mintha érdeklődését fejezné ki - nem hazugság, persze, hisz tényleg érdeklődik -, s azért, hogy ne maradjon túl sokáig ugyanabban a pozícióban.*
Amíg várakoztam, eszembe jutott Andrew. Magam előtt láttam az arcát, de a kedves szavak, a barátságos arcvonások, és a szerelmes pillantások mintha kitörlődtek volna a memóriámból. Nem így emlékeztem rá. Csupán azt tudtam felidézni, ahogy undorodva néz rám, dühösen, és kezet emel rám. S hiába nyugtattam meg magam a küldetésemmel kapcsolatban, gyomrom remegni kezdett, a tüdőmből kiszorult az összes oxigén, és levegő után kapkodtam. Újabb kortyot ittam a palackos vízből, majd a nyirkos és hűvös üveget először a homlokomnak támasztottam néhány másodpercig, majd nyakam mindkét oldalához nyomtam. Ez némileg segített, és bár a képek igen lassan tűntek el a szemem elől, megpróbáltam másra gondolni. Thaliára. Lazarusra. Mosolyognom kellett, amint magam elé idéztem a számomra legfontosabb személyeket. S mikor már türelmetlenül dobolni kezdtem ujjaimmal a vizes palackon, megpillantottam a doktort, és hirtelen olyan izgatottság tört rám, majd' kiugrottam a bőrömből. A feladatom első lépése éppen megérkezett. Ahogy azt illik, felálltam a székből, és kezet nyújtottam, de ahelyett, hogy finoman megrázta volna, udvarias, és felettébb régimódi kézcsókot kaptam. - Avery, Bee... ahogy tetszik. Utóbbi becenevet már csak Lazarus és Thalia szokta használni, de a doktor úrnak bármit. - Nevettem fel lágyan, barátságosan, miközben kezemet visszahúztam. Utálhattam volna a nevet, amelyen már csak két ember szólított, csak mert Andrew jóformán mindig Bee-ként emlegetett, de vezetéknevem rövidítését én magam találtam ki, mikor egészen fiatal tinédzserként szerettem volna valami egyedi megszólítást, s mikor még az Avery-vel nem voltam kibékülve. Azóta annyi minden változott... - Üdv, Carlisle! - biccentettem az irányába, majd a székek felé, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy többé már nem vagyok ideges. - Foglaljunk helyet. És kérlek, nyugodtan tegezz, ha neked is megfelel. Elvégre akár a ki tudja hányadik ükunokád is lehetnék. - Mosolyogtam bugyután, és kicsit úgy éreztem magam, mintha a még sosem látott nagybácsimmal találkoznék. Kellemes társaság volt, nem tudtam elképzelni, hogy bárki is feszengene a közelében, kivéve persze a halandókat. Lazarus említette, mennyire odáig vannak érte a nők, hogy a kórházban néhány nővér azzal sem foglalkozna, hogy felesége van, ha Carlisle nem mondana ellent. Én pedig biztos voltam benne, az emberek körében a férfiak pedig azért feszengenek, mert irigyek a külsejére, a tudására, a családjára, mindenre, ami ő maga, és amije van. A doktor egy igen fess öltönyt viselt, a nyakkendője kiemelte arany íriszeit, de nekem sikerült rögtön az elején az "álca" mögé látnom. Talán azért, mert jómagam is természetfeletti szépséggel rendelkeztem, vagy csak sikerült elkapnom a személyiségének a lényegét. Mindenesetre megnyugodtam, hogy egy ilyen embernek kell segítenem, ez csak még inkább ösztönzött arra, hogy sikerrel járjak. Már nem csak Lazarust nem akartam cserben hagyni, de Carlisle-t sem. - Ugyan! Rám fért egy kis idő, míg összeszedtem magam. Bevallom, feszült voltam, de úgy tűnik elég egy Cullen doktor jelenléte a megnyugváshoz. - Jóízű nevetésem engem is meglepett, ami pedig még annál is inkább, hogy nem aggódtam, ostobának fog-e nézni újdonsült ismerősöm. A meleg árnyalatú szempár megértést, és türelmet ígért, és képtelen voltam nem elhinni. - Ami pedig az utazást illeti, köszönöm, jól utaztam. Tettem egy kis kitérőt az egykori otthonomba, Phoenixbe. Forks annyira más! - Tűnődtem el néhány pillanatra, és elnéztem a férfi feje mellett, a távolba révedve. Még mindig úgy éreztem, szükségem volt erre a változásra, és egyre inkább elhittem, hogy képes vagyok ezt be ismerni. Szükségem volt erre.
*Újabb nap a kórházban, vagyis inkább éjszaka, hiszen ügyeletben volt ma. Forks állanóan esős vidékén ez ritkán jelent nyugalmas műszakot, ma is volt egy kisebb autóbaleset - annak ellenére, hogy a többség tisztában van vele, a vizes aszfalton a rossz látási viszonyok mellett nem célszerű egyáltalán elindulni bármerre, mindig akadnak olyanok, akik ember létükre halhatatlannak hiszik magukat. Az egyik fiúnak - huszonegynéhány éves volt, s így a doktor szemében abszolúte gyerek - csak az volt a szerencséje, hogy a kórházban épp bent tartózkodott az egyik valóban halhatatlan. Carlisle csaknem biztosra vette, hogy a kollégái egyike sem tudta volna ellátni a sérüléseit, mert szükségük lett volna a bonyolult képalkotó diagnosztikára, hogy megtalálják a belső vérzést. Carlisle ezzel szemben csak a szemére és az orrára hagyatkozva azonnal munkához látott, s így azelőtt sikerült befoltoznia a vérömlenyt, hogy az teljesen szétroncsolta volna a szervezetet. A maszk alatt megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amikor kitapogatta a friss varratokat, amiket épp az imént fejezett be. Tartott tőle, hogy az emberi álcája miatt nem varrhat elég gyorsan, de a fiú erős volt és élni akart, így kibírta a műtétet. Szerencse...* *Amint az öltözőbe lép, hogy a szekrényébe tegye a fehér köpenyt és elbúcsúzzon néhány órára, máris felbukkan egyik kollégája, doktor Schroding, hogy derekas hátbaveregetések mellett gratuláljon a jól sikerült operációhoz. Carlisle kényszeredett mosollyal hallgatja a férfi szokásos monológjainak egyikét, de közben nem tudja elűzni a gondolatot, mennyivel többre lenne képes, ha nem kellene önmaga embernek tettetésével bajlódnia, s képességeit visszafognia. Igaz, így is előfordul, hogy kockáztat, mint ma.* - De mégis, honnan tudtad, hogy belső vérzése van a fiúnak, mielőtt egyáltalán rendesen megvizsgáltad volna?! *hüledezik a másik, Carlisle pedig inkább vállat von. Az igazat mégsem mondhatja... vagy mégis?* - Tudod, hogy jó orrom van ehhez, Ted *kacsint a másikra, aztán annak értetlen tekintetét látva ismét vállat von.* - Megérzés volt *teszi hozzá. Az emberek nem kíváncsiak az igazságra, még ha számukra emészthető formában tálalják, akkor sem. Jobb a békesség és a füllentés.* *Ilyen előzmények után kifejezetten örömmel veszi, amikor látja, hogy üzenet érkezett a mobiljára, ugyanakkor szorongó aggodalom ragadja torkon. Persze, ha valami sürgős baj lenne, arról tudna, a családja megtalálná a módját, hogy akár egy operáció közepén is tudtára adja, ha szükségük van rá... de akkor meg mi történhetett? Ritkán keresik telefonon, ha épp a kórházban van. Megnyomja a gombot és lehallgatja az üzenetet, arcán mosoly és értetlnekedés, gyanakvás és öröm gyors egymásutánja váltakozik. Lazarus említette, hogy az egyik útitársa fel fog bukkanni, de nem számított rá ilyen hamar és ennyire... hétköznapi módon. Régi barátja jobban szerette a kissé teátrális megoldásokat, de úgy tűnik, a jövevény nem osztja ezt a szenvedélyét. Felkapja a táskáját, aztán - amennyire az emberi tempó engedi - elsiet az üzenetben megadott helyszínre. Azért némi óvatosság szorult belé, így először is alaposan körülnéz, az utóbbi idők eseményei kissé gyanakvóvá tették, de semmi jele, hogy ez valami vámpírcsapda lenne, így pár perc múlva megnyugodva és fesztelenül sétál a várakozó Averyhez. Öltönyben van és nyakkendőben, természetesen, hiszen munkából jött, kinézete alapján senki meg nem mondaná, hogy egy éjszakai műszakon van túl. Vannak előnyei annak, ha valakinek nincs szüksége alvásra... Nem nehéz felismernie a nőt, ő az egyetlen természetfeletti a fagyizó ponyvatetői alatt.* - Avery Beaumont? *nyújt kezet, hogy ajkához vonhassa a másikét, régimódi kézcsókkal köszöntve. Fajtársai között így szokta, hiszen számára ez volt és lesz az udvariasság alapvetése. Csupán az emberek kedvéért szokta felvenni aktuális szokásaikat, de az maszk marad mindíg, pózolás. Az ő érdekükben.* - Carlisle Cullen vagyok. Örvendek.*Ha érzékeli is a nő feszültségét, nem mutatja, ugyanolyan kedves és barátságos, mintha régi ismerősök lennének, nem pedig először találkoznának. Néhányan az "ellenségem ellensége a barátom" elv mentén gondolkodnak, a doktor inkább a "barátom barátja az én barátom is" mentalitást kedveli.* - Remélem, nem várt rám sokáig. Üdvözlöm Forksban. Jól utazott? *Fő az udvariasság. S különben sem kell ajtóstul rontani a házba.*
Rég volt már, hogy emberek közelébe merészkedtem egyedül, az utóbbi időben nem szakadtam el a társaimtól. Hónapok teltek el úgy, hogy csak a vadászat, a teendőim, a társaimmal való együttlét létezett. Sosem éreztem magam közel a halandókhoz, én egy egészen más fajt képviselek, mégis megpróbáltam egy időben köztük élni, de a lehető legnagyobb ostobaság volt, hogy túl közel kerültem egyikükhöz, amit azóta is bánok. Tudom én, hogy nem minden halandó egyforma, de már nem bízom bennük úgy, mint azelőtt, úgy tartom, ha nem Andrew erőszakossága vet véget a kapcsolatunknak, akkor valami más áll közénk, mondjuk a fajunk közti különbségek. Sokáig úgy hittem, nem tudok majd lábra állni, felépülni a velem történtek miatt, de Thalia és Lazarus végig mellettem álltak, az pedig, hogy most egyikük barátján segíthetek, elégtételt jelent, így legalább törleszthetek egy keveset egyik társamnak. Első utam Forksban a motelhez vezetett tegnap éjjel, miután kicsit felmértem a terepet. Mikor hajnalra virradt, visszatértem a szállásomra, hogy átöltözzek, kicsit rendbe szedjem magam, és néhány elengedhetetlen kellékkel távozzak, mint a mobilom, vagy némi készpénz. Ebben a kisvárosban nem volt valami nehéz tájékozódni, ha hajlamos lettem volna az eltévedésre, akkor sem lettem volna nagy zűrben. A motel majdhogynem a belváros szívében helyezkedett el, néhány utcányi gyaloglással megközelíthettem a főúton húzódó éttermeket, és butikokat, amikből tényleg kevéske volt, épp ahogy Lazarus említette. Az egyik fagyizónál állok meg, s miután két palack vizet kérek, kiülök a kicsi terasz részre mely csaknem a járdán helyezkedik el, de legalább fedett, így ha ránk zúdulna az eső, nem kell úgy tennünk, mintha cukorból lennénk, és távozni. Nagyot sóhajtva lehuppanok az egyik székre, és a szemben lévő üres helyre pillantok feszülten. Fénykép formájában már láthattam a doktort, hogy valahogy mégiscsak felismerjem, és a róla hallott történetek sem nyújtottak eleget ahhoz, hogy ismerősnek kiáltsam ki. De ne ez váltotta ki belőlem az idegeskedést, amitől kezem valószínűleg remegne, ha nem lennék olyan határozott teremtés. Az ok a feladat volt, amit véghez kellett vinnem, és amit vagy nagyon jól teljesíthettem, vagy olyan rosszul, hogy egy családnak tönkremegy az élete. Sok múlott rajtam, és nagyon reméltem, hogy valamivel sikerült jóra buzdítani a Jasper nevezetű vámpírt, és nem minden teendő az én nyakamba szakad. Kezdek kicsit lehiggadni, így már elő merem venni a telefonom, hogy tárcsázzam a kapott számot. Az üzenetrögzítő kapcsol be, így még egyelőre nem kell szóba elegyednem a férfivel, ami inkább zavaró, mint nyugtató. Csupán annyit árulok el neki, ki vagyok, és hogy már Lazarus bizonyára említette neki, hogy jövök, valamint, hogy hol talál. Kényelmesen elhelyezkedem a székben, belekortyolok a vízbe. Ülő helyzetemből felmérem közben a város ezen részét. Csendes, mint a legtöbb utca, s ezek szerint nem csak éjszaka. Olyan, mintha aludna a város még mindig, s kora reggel lévén talán tényleg így van. Nyugodt, hangtalan, annyival másabb, mint Phoenix, hogy honvágyam támad, ugyanakkor megnyugvással is tölt el a változás. Talán már rám fért egy kisebb kaland, csak még éppen magamnak sem vallottam be, hogy jobb lenne egy kis egyedüllét, távol az új családomtól.
Tárgy: Re: Fagyizó 
Pént. Júl. 01 2016, 00:29
▲ 
