Nem tudom teljes egészében átérezni a lány helyzetét, hiszen nálunk mindenki hozhat önálló döntéseket, hiába tartunk össze, saját magunk irányítjuk az életünket, és nem szól bele senki, mit teszünk. Jó dolog a szabadság, és ha már úgy érzed a segítő kezek megfojtanak, jobb, ha elkerülöd a túlbuzgó személyeket. Remélni tudom csak, hogy Renesmee kapcsolata nem fog megromlani a családjával, mindkét felet meg lehet érteni. Ő készen áll arra, hogy önálló döntéseket hozzon, és ez jó dolog is, a családja pedig csak aggódik, mert szeretik őt. Talán mégis van bennünk némi hasonlóság, ha külsőre nem is úgy tűnik, gyakran én is fullasztónak találom az otthoniakat, főleg Cameron-t, mikor az agyamra akar menni. - Remélem azért el tudjátok majd simítani a szálakat egymás közt. - villantok rá egy őszinte mosolyt, és elgondolkodom egy pillanatra, mit is tudok a családjáról. Ami azt illeti, Anne-től tudok csak róluk, Renesmee volt az első olyan félvér, akiről tudott a természetfeletti világ, persze azóta felbukkant még egy-kettő hozzá hasonló lény, de ritka faj, az már biztos. De nem lehet könnyű, a szüleinek alig volt néhány éve, a kislányuk pedig már éretten gondolkodik, fizikailag, mentálisan is sokkal fejlettebb, mint egy hét évesnek lennie kellene. Nem lehet könnyű feldolgozni, hogy ő már nem gyerek, és vannak önálló gondolatai, tettei. Gyakran Anne még mindig gyerekként kezel minket, és egy bizonyos szintig úgy is viselkedünk, de mindenkiben ott lakozik a gyerek, az már más kérdés, hogy engedjük-e felülkerekedni kicsit is. - Te is egy különleges lány vagy. Nem csak azért, mert egy olyan fajhoz tartozol, ami ritka, de a személyiséged is egyedi, és igazán éretten gondolkodsz. A szüleid is rájöttek már erre, hidd el, csak nehéz nekik. Túl hamar értél nővé, túl gyorsan nőttél fel. Idejük sem volt hozzászokni. - próbálok egy kicsit segíteni neki, hogy érezze át az ő helyzetüket is, bár nem tudom pontosan miben vannak nézeteltéréseik. Egy ideje élek már ezen a bolygón, hogy tudjam, a fiatalabbaknak sokszor jót tesz, ha egy idősebb véleményt nyilvánít, elgondolkodtató lehet számára. De meg kell hagyni, hiába csak néhány éve született, tisztán látja a dolgokat, nem ül naiv homályosság a tekintetén, és nem hitegeti magát gyermeki hazugságokkal. Igazán értékes gyöngyszem a természetfeletti világban, meg kell becsülni az ilyen fiatalokat. És a legfontosabb, hogy nem szabad lenézni azért a másikat, mert esetleg fiatalabb, hiszen ez csak egy szám, és gyakran semmit sem jelent.
A részvétem kinyilvánítása után még hozzáfűz néhány gondolatot a gyászos, lehangoló témához, de nem szándékozom lereagálni őket. Egy bólintással és egy szomorkás, apró mosollyal jelzem, hogy megértem, de nem szólalok meg. Nem kellemes téma, nem éri meg feszegetni, pláne úgy, hogy alig ismer engem. Senki sem szokta szeretni, ha minden jöttment sajnálja azért, mert valami veszteség éri, ezzel a legtöbb ember így van, kivéve az, aki élvezi, ha sajnálják. De az meg mégis micsoda beteges vicc? Ugh.
Arrébb toporgok, miután kezemben tartom a virágokat, és megvárom, míg Renesmee is rendezi a nővel, mit szeretne, és van-e olyan növény az üzletben. Az ajtó felé teszek néhány lépést, és ott ácsorgok tovább, s mikor kifizeti a virágot, elém lép, és kezét nyújtja. Mosolyogva rázom meg a kezét, szemeim csillognak az új ismertség okozta örömtől. - Én is örültem a találkozásnak, Renesmee! Még biztosan találkozunk. - kacsintottam rá, és távoztam rögtön utána az üzletből. Az erdő szélénél toporogtam, és nem tudtam eldönteni, egyenesen haza menjek-e, vagy maradjak még a városban. Végül úgy döntöttem, nem kockáztatom meg a virágok életét, és hazaviszem őket. Továbbra is mosolyogtam, Nessie-vel való találkozásom kicsit kizökkentett a mindennapi életből, így jó kedvvel vágtam neki a hazaútnak. Útközben kicsit lelombozódtam, de igyekeztem tartani magam, és nem kiborulni, amíg el nem jutok a szobámba.

// Egyáltalán nem haragszom, ha nincs időd, fölösleges is húzni a játékot. (: Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! *-*

Ezt viselem!

- Na igen ez tényleg jó dolog, de van az a szituáció, amikor már túl sok nekem ez az állandó együttlét, főleg, hogy még mindig gyerekként kezelnek és sokszor azt sem engedik, hogy én döntsek a saját sorsom felől. – válaszoltam egy röpke pillanatnyi elmerengés után.
Nem tudom Sam mennyire érti azt, hogy hová is szeretnék kilyukadni, de remélem sejti.
- Ez így is van rendjén. Mindenkinek másnak kell lennie, mint az átlagnak, különben egyformák lennénk és abban nem lenne semmi érdekes. – mondtam elgondolkozva az igazán más-más típusú életek kapcsolatán és azon, hogy milyen jó is lenne, ha csak egy kicsit egyformán kezelne mindenki mindenkit.
- Köszönöm, bár igazából én sem ismertem nagyon, mert rettentően kicsi voltam amikor elmentünk innen és azóta nem is hallottam róla anyáéktól, egészen addig ameddig haza nem jöttünk a temetése miatt. Hát nem olyan régen, még ahhoz képest sem, hogy mi máshogy nézzük az idő távlatokat, mint a többiek. - csacsogtam még egy kicsit, majd amikor a hölgy kilépett a tulipánokkal kicsit ledöbbenve, de mégis mosolyogva néztem a csodálatos és misztikusnak ható virágokat.
Igazán gyönyörűek voltak. Azt hinnénk mennyire frusztráló és ellenérzéseket kiváltó lehet egy ilyen virág, de ez egyáltalán nincs így. Sokkal inkább elkápráztató és csodálatot ébresztő. Sötét, törékeny és kecses, de mégis egy hihetetlenül természetes, pontosan úgy mint ahogy mi is az életben, persze törékeny jelzőt leszámítva.
- Jó napot, az érdekelne, hogy tartanak e fehér kálát? – néztem a hölgyre aki elég kíváncsi és hitetlenkedő tekintettel nézett rám, ahhoz, hogy rájöjjek, ő is tudja, ki is vagyok én.
- Ne haragudjon, Ms Cullen de éppen az előző vásárló vitte el az utolsó szálakat, de esetleg tudok ajánlani például fehér rózsát, vagy liliomot, ha az megfelel önnek. - Nézett rám reménykedve az eladó és ennek hatására mi mást mondhattam volna, mint azt , hogy persze hogy megfelel.
- Jó akkor a liliomból kérnék egy csokorral. – válaszoltam lágyan mosolyogva és mikor végre megkaptam a virágokat, gyorsan kifizettem és odafordultam Samantha-hoz és lágyan rámosolyogtam, majd mielőtt beszélni kezdhetett volna, én szólaltam meg.
- Igazán örvendtem a találkozásnak Samantha Devin. Remélem lesz még rá alkalom, hogy összefussunk. – mondtam vidáman és a kezem felé nyújtva vártam, hogy elbúcsúzzon.
Ezután pedig szépen kisétálok a boltból és az erdőn keresztül átrohanok a városon, teljesen a temetőig, ahol nagyapám sírjánál tiszteletem tettem.

//Köszöntem szépen a játékot, öröm volt játszani veled. Ja és bocsi a döcögős befejezésért, de a suli mellett nem igazán van időm, csak nagyon-nagyon ritkán írni. Szóval ezért is zárom inkább a játékot.//

Nem is tudom hirtelen, mit kéne felelnem erre. Talán nem kellett volna felhoznom, hogy ismerem őket. Oké, ez túlzás. Hallottam róluk történeteket, de meg nem mondtam volna, hogy ő ahhoz a családhoz tartozik, sőt, mikor a nevét mondta, akkor is időbe telt, míg eljutott az agyamig. Elgondolkodva biccentem oldalra a fejem, aztán eszembe jut egy frappáns válasz, amivel talán kicsit segíthetek a lányon. - Tudod, nem olyan nagy baj az, ha tudják, ki vagy. Szerintem remek dolog, hogy ilyen összetartó család vagytok. Én is egy ilyennek a tagja vagyok, és igazán jól érzem magam, mikor belegondolok, hogy mindig van kire számítsak. - mosolyodok el a mondat végére, és jóleső érzés kerít hatalmába. Mert bármekkora is a szám, vagy bármennyire hidegen hagynak bizonyos dolgok, a családomat mindig is szeretni fogom, és tisztelni. Anne felkarolt minket, nem foglalkozott azzal, mennyire problémásak, és züllöttek is vagyunk mi. Tudta, hogy szükségünk van szerető családra, és ő pontosan ezt adta meg nekünk.
Megrázom a fejem, mielőtt még magukkal ragadnának megint az emlékek, mert kétlem, hogy jó ötlet lenne pont egy olyan helyen kiakadni, ahol... túl sok a váza, és a törékeny holmik. Nem akarom felvásárolni az egész üzletet csak azért, mert egy nyilvános helyen akarok egyedül lenni. Jobb, ha ezt az énem félreteszem, és majd otthon eresztem ki, ha a szobámba zárkóztam, és mondjuk elé toltam az összes bútorom. - Sokan mondták már, hogy különc vagyok, de nekem pont így a jó. Nem szeretnék beleolvadni abba a bizonyos "tömegbe" és elveszni a többi unalmas lény között. - magyarázom könnyedén, arcomra a fintor és a mosoly egy furcsa egyesülése ül ki. Épp rá szeretnék kérdezni, hogy és ő mégis mit vár az üzlettől, vagy mit szeretne kérdezni az eladótól, mivel a kezében nem látok egy szál árva virágot sem, így biztos neki is valami különleges kérése lehet. Vagy más miatt jött? De nem kell belemerülnöm a kérdésbe, mert szinte rögtön meg is adja a választ, és már megint nem tudom, mit feleljek erre. Nem lehet könnyű neki. Egy mondhatni ismert család sarja, és ha ez nem volna elég, még gyászol is. Nem tudom, mikor éreztem utoljára fájdalmat amiatt, ha a múltamra gondoltam, nem igazán tudtam az utóbbi időben belemerülni annyira, hogy eljussak a szüleimig, de mivel apám már egész kicsi koromban meghalt, anyámat pedig átváltozásom miatt kellett elhagynom, bennem is vannak nem épp kellemes érzések. - Ó, sajnálom a nagyapád. Mostanában hunyt el? - kérdezek rá, és elszorul a torkom, ha arra gondolok, én csak a távolból figyelhettem anyám temetését. Szerencsémre akkor is mellettem volt a családom, és Anne is nagyon megértő volt velem, még Cameron sem cseszegetett akkor. Ez nála pedig nagyon ritka, de persze, a család mindennél fontosabb, még egy olyan marhának is, mint ő, vagy én. Azt hiszem, nem lehet véletlen, hogy pont egy ilyen közösségben kötöttem ki, ahol a lányok pont olyan hisztérikusan tudnak viselkedni, mint én, és pont egy olyan fiúval vagyok se veled, se nélküled kapcsolatban, aki pontosan olyan, mint én, csak pasikiadásban. - Nem tudom, mi zajlik odabent, de nem sok kell ahhoz, hogy idegbajt kapjak! - nevetek én is, és rádöbbenek, hogy egészen ügyesen feloldódtam, ahhoz képest, hogy most tényleg megint rossz passzban vagyok.
Gondolataimat szinte azonnal követi a raktárból kitévedő eladó, és legnagyobb meglepettségemre van is a kezében a kért virágból, méghozzá egy csokornyi, ami rögtön jobb kedvre derít. Talán jobb lenne egyszer egy cserepeset beszerezni, viszont az is biztos, hogy szerencsétlen virág nem élne sokáig, ha én lennék a "gazdája"... - Köszönöm! - nyúlok a virágért, amit felém nyújt a nő, és a pultra csúsztatok néhány papírpénzt, ami feltehetőleg bőven elég lesz rá. A lány felé fordulok, elmosolyodok, és félreállok, hogy ő is kérhessen, amit szeretne, de egyelőre várok. Kíváncsi vagyok, szeretne-e még társalogni, vagy inkább távozna, de mindenképp meg szeretném tudni, milyen benyomást keltettem ezúttal egy idegenre.

// Ha gondolod, még folytathatjuk az üzleten kívül a társalgást, de zárhatsz is. Rád bízom, nekem mindenhogy jó! : ))

Ezt viselem!

- Aha, Cullen. Hát itt mindenképpen, de azt nem gondoltam volna, hogy máshol is. Néha már rendesen zavar, hogy úgy bámulnak, mint ha nem is tudom, mi lennék, csak azért mert az a nevem, hogy Cullen. – válaszoltam egy kicsit egyhangúan és kedvetlenül.
Néha tényleg zavar amúgy, hogy ennyire kispéciznek maguknak az emberek. Na jó, azért mondjuk meg lehetett volna szoknom, de akkor is. Még most is akadnak szituációk, amikor kiborulok, főleg azokon a napokon. Na de mindegy nem foglalkozom velük, most csak Sam-mel és a virágokkal fogok foglalkozni, amit nagyapának szánok.
- Különleges ízlésed van. De ahogy így elhallgatlak, meglehetősen ritka lehet, bár jobban belegondolva, tényleg nem minden utcasarkon találni fekete tulipánt. – mosolyogtam rá kedvesen.
Fogalmam sincsen, hogy meddig lesz még távol a boltos nő, de nekem lassan mennem kellene, még mielőtt a családom azt fogja gondolni, hogy valami bajom esett, azt meg nem szeretném. Ahogy ismerem őket, riadóztatnának mindenkit és mindent, csakhogy előkerüljek.
- Én meg valami kis törékeny, virágot keresek. A nagyapám sírjára szeretném vinni, de ez a nő úgy eltűnt, hogy még azt sem tudtam megkérdezni tőle, hogy van e nekik Kálájuk, vágy bármi hasonló. – válaszoltam a fel nem tett kérdésre, majd egy jóízűt beleszimatoltam a virágillatok kavalkádjába.
Egyszerűen, egy szóval talán csak úgy tudnám leírni, hogy BÓDÍTÓ. A tömérdek mennyiségű illat aroma ami a levegőben terjengett, a csomagoló papírok, kicsit faforgácsos illatáról nem is beszélve. Talán egy helyet tudnék még felsorolni, ahol hasonló bódító illat kavalkádban volt részem, mégpedig azt a kis mesebeli rétet ahol Jacob és én a bálról való megszökésünk után töltöttünk el egy kis időt.
Mennyire jó is volt az a kis idő, amit kettesben vele tölthettem. Bár nem úgy alakultak a dolgok, ahogy először szerettem volna, de azért csak jó lesz ennek az egésznek a vége. Legalább is nagyon merem remélni.
- Ez a raktár tényleg egy feketelyuk. Mindent magába szív. – nevettem fel hangosan, egy időben azzal, amikor is a virágbolti eladó egy nagy csokor fekete tulipánnal a kezében, kilépett a raktár ajtaján.

//Bocsi a késlekedésért //

Meglepem magam, hogy ilyen normális vagyok, pedig pont stresszes napokon vagyok túl. Nem azt mondom, hogy mindenkivel bunkó, és hűvös vagyok, de az ilyen napok után nem szoktam tudni türtőztetni magam, olyan vagyok, mint egy embernő, akinek éppen megjött, szoktunk is ezzel viccelődni a lányokkal, persze olykor a fiúk vissza is vágnak, és próbálnak ők is ezzel poénkodni, de az teljesen más, azt nem szoktuk szeretni. Olyankor is röpködnek a tárgyak, a bútorok, aztán jön egy jó nagy adag lecseszés Anne-től, hogy úgy viselkedünk, mint az állatok, és vegyünk lejjebb kicsit, próbáljunk lehiggadni, és ne akarjuk kicsinálni egymást.
Még mindig kicsit szégyellősen pislogok rá, elhúzom a számat, de rögtön mosolyt is villantok, ezzel próbálom leplezni zavarom. Hibrid... Ehww, ez hogy a fenébe jutott eszembe??
Próbálom törni a fejem, hogy mire célozhat régi incidens alatt, de hirtelen nem jut eszembe. Aztán komolyabban belegondolok, és hirtelen valami rémleni kezd. Talán arra céloz, hogy egy csapat újszülöttet teremtett valaki, hogy elpusztítson egy családot? De vajon kik lehetnek.... Megint csak váó. - Szóval... Cullen, mi? Gondolom nem fogsz meglepődni, ha azt mondom, a családod felér egy csapat hírességgel. - nevetek fel, és halkan dobolni kezdek a pulton megint, hogy elfoglaljam magam, miközben beszélgetünk. Belegondolok, miket hallottam már a családról, és meglep, hogy a név hallatán nem esett le rögtön, hogy a család egyik tagjával társalgok. Mindenki ismeri őket, vagyis a legtöbb fajtánkbeli ismeri, és talán most frászt kéne kapnom, mert ők élő, s mozgó célpontok a Volturinak, de nem rettegek. Amíg én nem teszek semmi rosszat, és nem akadályozom őket, nincs félnivalóm, ezzel a lánnyal meg csak most találkoztam, semmi ok a pánikra. Gondolatban legyintek is egyet, míg a lányra csak mosolygok. - Fekete tulipánért jöttem be a városba. Csak itt találtam, vagyis még nem tudom, hogy valóban találtam-e. Nem is tudom, mekkora lehet ez a raktár, ha a nő még mindig odabent van! - ajkaim o-betűt formálnak, és felvont szemöldökkel lesek a raktár felé, egy pillanatra abba is marad a motoszkálás, de folytatódik. Uram atyám, ehet, hogy a nő eltévedt a virágok közt? Mi a fene van az ajtó mögött, egy esőerdő?

// Hát ez... nem lett valami jó, bocs érte! :$

Ezt viselem!

Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy valami hasonlót foh kiváltani belőle az, amikor elmondom neki, hogy mi is vagyok valójában. Azon kevesek akik tudnak a létezésünkről, amikor először találkoznak szemtől szembe egy félvérrel, akkor kb ilyen arckifejezése lesz mint Sam-nek. Úgyhogy nem lepődtem meg. Lassacskán kezdem megszokni, de akkor is egy kicsit még most is zavaró.
- „Ó, váó! Ne haragudj, csak... Váó. Még nem találkoztam hibriddel, már bocs a kifejezésért.“ - mosolyodott el zavarában.
- Nem gond. Neveztek már rosszabbnak is. – mosolyogtam rá, és eszembe jutott, amikor nagyon régen találkoztam öreg és nem túl kedves vámpírral, aki azt mondta, hogy nekem nem is lenne szabad léteznem, hogy én egy szörnyszülött vagyok. Na idáig az volt a legrosszabb, nem véletlenül nem mondtam el senkinek.
Ha ez akkor kiderül, apáékat nem lehetett volna leállítani. Biztosan kiakadt volna. Az meg senkinek nem lett volna jó. Így aztán szépen eltitkoltam. Bár nehéz meló volt, de ezidáig sikerül, szóval nem is vagyok olyan rossz a titkolózásban.
- Akkor nem is olyan messze. Bár ami azt illeti az után a régi incidens után, ami ott történt, nem a legbiztonságosabb hely a vám…. szóval a magunkfajtának. – céloztam arra a régi esetre ami még anyáék miatt alakult ki, de az már szinte történelem, úgyhogy inkább hagyjuk.
Miután én bemutatkoztam, óvatosan kezet ráztunk és ő is bemutatkozott, és felettébb érdekes módon még mindig mosolygott. Nem tudtam, hogy most tényleg ilyen vagy csak miattam van, de azt hiszem, ismét én vagyok jó hatással az „emberekre”, ami ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz dolog.
- Igazán örülök Sam. – mosolyogtam én is barátságosan, és ekkor eszembe jutott egy kérdés.
- Ha nem vagyok túl indiszkrét, akkor mit kértél az eladótól, amiért felforgatja a raktárt? – néztem újdonsült ismerősömre, kíváncsi és csintalan csillogással a szememben.
Igazán érdekelt, hogy mégis mit kérhetett, ami után ennyire kutat az eladó hölgy. Kíváncsi vagyok, hiszen azért itt elég sok mindent meg lehet kapni, de azért akad egy-két olyan ami még itt sem kapható.

Mikor felhozza a szüleit, nem is tudom hirtelen, miről beszél. Miről nem akarják, hogy beszéljen? Nem akarják, hogy elárulja, melyik csoportba tartozik? Értetlenül nézek rá, de aztán közli, hogy se vámpír, se ember, vagyis inkább mindkettő egyszerre, tátva marad a szám is, és próbálom feldolgozni a szavait. Egy félvér. Hallottam már róluk, és természetesen tudom is, hogy milyen fajjal van dolgom, de még életemben nem találkoztam hozzá fogható teremtéssel, és még jó, hogy ilyen erővel vág fejbe a meglepettség. Próbálom felidézni azt a beszélgetést, mikor Anne elmagyarázta, mik is a szabályok.
- Most, hogy vámpír vagy, van néhány dolog, amiről jobb, ha tudsz. - mesélte, miután már ismertette velem, hogy mivel jár, hogy ezzé a lénnyé váltam. A vérszomjat nem igazán díjaztam, akkor még skarlát szemeim bánatosan csillogtak, de próbáltam mindennek a jó oldalát nézni, és nem elkeseredni amiatt, hogy mindig vágyakozni fogok az éltető nedűre. - Először is ott a Volturi, amit nem lehet, és nem is szabad figyelmen kívül hagyni. Ha rajtakapnak, hogy veszélyezteted a faj lebukását, vagy nyilvánosság előtt gyilkolsz, és feltűnő vagy, megölnek. - mondta nyersen a szavakat, arca komolyságot tükrözött, míg az én szemeim elkerekedtek, és nagyot kellett nyelnem. Egy korábbi beszélgetésből emlékeztem rá, hogy kik ők, de még sosem hallottam Anne-t ilyen komolyan beszélni valamiről, amióta megismertem, és segített rajtam. - És van egy érdekesség, ami nem olyan fontos, mint az előbbi téma, de szerintem tudnod kell, milyen lények élnek körülötted. - dobta fel a labdát, és lágyított komoly arckifejezésén, melegen mosolygott rám. Kíváncsian oldalra billentettem a fejem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a torkom ég, mintha lenyeltem volna egy fáklyát. - Léteznek vérfarkasok, és vámpírok, de ne feledkezzünk meg az emberekről sem. És ha már a vámpírokról, és emberekről is szó volt, ott vannak még a félvérek, akik különlegesek, és roppant ritkák. - említette meg azt a fajt, amiről akkor hallottam életemben először.
Alig láthatóan rázom meg a fejem, és térek vissza a jelenbe. Érdekesnek találom, hogy végre találkoztam egy félvérrel is, rajta volt a "listámon", hogy találkozzam egyel, de nem gondoltam volna, hogy az éppen most lesz, és éppen ebben a városban. - Ó, váó! Ne haragudj, csak... Váó. Még nem találkoztam hibriddel, már bocs a kifejezésért. - mosolyodok el zavaromban, és egy pillantást vetek a pult mögé, de még mindig nem bukkant elő a virágboltos nő.
Eltöprengek rajta, milyen témát is hozhatnék most fel, összezavarodtam amiatt, ami az imént derült ki, még fel sem dolgoztam, de bunkóság lenne tovább ragozni ezt a félvér témát, és még belém is szorult némi illem és tisztelet. Szerencsére a lány hamar meg is töri a csendet, így nem kell tovább agyalnom. - Értem. Nos, én Seattle-ben élek a családommal. - biccentek felé, és elkalandozva fontolgatom, vajon ő is olyan családban él, amiben én, vagy csak simán a szüleivel él, akiket említett is egy korábbi mondatában. Aztán felém nyújtja a kezét, bemutatkozik, és késztetést érzek rá, hogy én is így tegyek, így hát kezet rázok vele, elmosolyodom, és beszélni kezdek. - Oké, Nessie! - vigyorgok rá. - Samantha Devin vagyok, és szólíthatsz Sam-nek, ha már ilyen jól indítottunk. . vigyorom továbbra sem fagy le arcomról, sőt, még talán kissé szélesebb is lesz, és alig tudom tartani magam, hogy ne vihogjak fel, mint egy őrült. Ugyanis az a "ha már ilyen jól indítottunk" mondatfoszlány mögött nem más rejlik, mint az, hogy meglepő, hogy ilyen jól szót értek valakivel, és jól viselkedem ezúttal.

Ezt viselem!

Nem igazán tudtam , hogy mit is kezdjek a vámpír jelenlétével, hiszen világ életemben köztük éltem és félig én is az vagyok. De valami akkor sem hagyott nyugodni. Egyre többen vagyunk, és ennek nem lesz jó vége. Hagy ennyire megszaporodnak a vámpírok egy helyen akkor az előbb vagy utóbb valakinek feltűnik és sajnos az a valaki nagy eséllyel a Volturi lesz. Az meg nem biztos, hogy jó lesz nekünk. Éppen elég bajunk van nélkülük is.
- „Ne haragudj, hogy így letámadlak, de melyik fajhoz tartozol?” – kérdezte felettébb kíváncsian.
Most akkor vagy azt hiszi, hogy kontaktlencsém van és akkor ragadozó is lehetek, vagy csak biztos akar lenni abban, hogy félvér vagyok? Fogalmam sincsen, de azért az illedelmesség továbbra is a fő erényeim közé tartozik, így aztán ha kérdeznek, akkor én válaszolok, pontosan úgy, ahogy most is.
- Tudod erről igazándiból nem is lenne szabad beszélnem. A szüleim nem nagyon akarják, hogy bárki is tudjon róla. – néztem rá kétkedően, miközben elkukucskáltam a válla felett, de semmi változást nem láttam, ezért egy fokkal nyugodtabban folytattam.
- Félvér vagyok. Se vámpír, se ember. – válaszoltam meg az előbbi kérdését, de alig, hogy ezek a szavak elhagyták a számat, már is jött egy új kérdés.
- „Itt élsz Forksban?” – kérdezte egy kicsit türelmetlenül. A kérdés csak az volt, hogy miattam türelmetlen, vagy éppen az eladó lassúsága miatt.
Nem akartam kiteríteni minden információmat neki, de jó pont, hogy vegetáriánus, mint mi, úgyhogy nem hiszem, hogy igazándiból lenne okom miért izgulni és tartani tőle. éppen ezért válaszolok minden kérdésére akadékoskodás nélkül, bár azért egy kicsit tartózkodva.
- Ami azt illeti igen, legalább is részben. Kint a városhatáron túl. – válaszoltam és egy apró rózsára hasonlító virággal kezdtem el babrálni.
Nem tudom mit mondhatnék, még neki, de nem szeretnék bunkón viselkedni, éppen emiatt elengedtem az eladóra tett megjegyzését, és inkább odasétáltam hozzá, majd felé nyújtottam a kezem és illedelmesen bemutatkoztam.
- Renesmee Carlie Cullen, de nyugodtan, hívhatsz Nessi-nek mint ahogy mindenki más is teszi. – mosolyogtam rá és vártam mit is fog reagálni, mert eddig elég barátságosnak tűnt. Csak aztán nehogy csalódnom kelljen a megérzésemben.

Csak tovább ácsorgok a pultnál, miután ráköszöntem a lányra, kis időn belül pedig ő is lereagálta, és üdvözölt röviden. Aztán megint csend következik. Én nem fordulok felé, de szemem sarkából látom, hogy megnéz magának, ami nem meglepő, hisz' én is kíváncsi vagyok. A virágbolt tulajdonosa még mindig a raktárban kutakodik, csak remélni tudom, hogy talál nekem fekete tulipánt, és összeállít belőle egy csokrot, vagy ami még jobb, cserepeset hoz nekem. Szívesen megfizetem, bármennyibe is kerüljön, ez a kedvenc virágom.
A lány felé fordulok, arcomon barátságos mosoly ül, még magam sem tudom, hogy csak álca, vagy tényleg valós. - Ne haragudj, hogy így letámadlak, de - a raktár felé kaptam a fejem, egy pillanatra abbamaradt a zörgés, addig én is elhallgattam, de mikor folytatódott a kutakodás zaja, folytattam - melyik fajhoz tartozol? - teszem fel kérdésem, ami már azóta fúrja az oldalam, hogy az új vevő belépett az ajtón. Ha valamit is megtanultam az évek során az idegen vámpírokról, az az, hogy jobb, ha megismerkedésnél visszaveszem a modorom, mert nem tudhatom, kivel van dolgom, a ragadozók pedig hamar dühbe jönnek... Igen, volt már rá példa, hogy emiatt keveredtünk gebaszba, pontosabban miattam. Ezt az egyet tényleg alaposan a fejembe véstem.
Dobolok az ujjammal a pulton már unalmamban, ahhoz képest, hogy nem éppen mai lányka vagyok, türelmetlenségem megmaradt még emberkoromból, és nem szeretek várakozni, főleg nem úgy, hogy közben nem tudok mit kezdeni magammal. Hát megint csak a jövevény felé fordítom fejem, és beszélni kezdek. - Itt élsz Forksban? - kérdezem, és folytatnám is tovább a szám jártatását, ha a tulaj nem kukucskálna ki az ajtón. Felém int, mutatóujját felemeli, és mire megkérdezném, hogy sikerrel járt-e, már rögtön vissza is lép, és magára zárja az ajtót. Megint. Tehát még várnom kell. Felszisszenek, ellököm magam a pulttól, nekidőlök, és szememet forgatom. - Nem valami gyors ez a nő, mi? - nevetek kínomban, és lehunyom a szemem.

Ezt viselem!

Mióta túlestünk nagyapa temetésén, valahogy olyan másnak érzem az ittlétünket. Valahogy megváltozott minden. Még sokkal inkább felfordultabb lett minden. Igaz, hogy nem ismertem nagyapát túl jól, sőt szinte semennyire sem, de akkor is a nagyapám volt, és éppen ezért megérdemel egy kis törődést, így a másvilágon is. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy ma elmegyek és meglátogatom. De nem amolyan gyors, itt voltam és már megyek is látogatásra gondoltam, hanem egy igazi elmélkedős, kicsit talán elvont látogatásra. Így aztán az első utam a helyi virágkereskedésbe vezetett.
Ahogy óvatosan kinyitottam az ajtót, a fölé szerelt apró kis csengettyűk hangos csilingelésbe kezdtek, ezzel jelezve az eladónak, hogy vásárló érkezett. Kedvesen rámosolyogtam és elkezdtem a sorok között lavírozni.
Szebbnél szebb virágokat találtam, de nem voltam benne biztos, hogy melyiket is kellene választanom. Valahogy azt éreztem, hogy valami kedves, kis virágokból kellene csokrot válogatnom, de végül semmi olyat nem találtam, ami igazán megfelelne ennek az elképzelésnek. Így amikor meghallottam, hogy új vevő érkezett és meghallottam, hogy a raktári virágokról beszélnek, odasétáltam a nem túl közel hozzájuk és vártam, hátha az eladó nekem is tudna segíteni abban, hogy van e nekik lila és fehér színű Kálájuk. De mire feleszméltem a nő már el is tünt és hangos matatásba kezdett.
Először nem akartam megzavarni, vagy egyáltalán figyelmet fordítani a pultnál ácsorgó nőre, de amikor jobban megfigyeltem, hogy a kicsit különc külső egy vegetáriánus vámpírt rejt. Így amikor köszönt, egy picit vonakodva, de ismét ránéztem és viszonoztam a dolgot.
- Helló – mosolyogtam vissza én is, a tőlem megszokott kedves és barátságos módon.
Nem lehet tudni, hogy kikkel állunk szembe, az is lehet, hogy kedves és a mosolya nem csak kamu, de az is előfordulhat, hogy egy hibbant tyúk és a külsője, tényleg a belsőjét tükrözi.

A legutóbbi akcióm óta virág- és vázahiányban szenvedek, ugyanis az egyetlen, és legszebb üvegvázám vágtam falhoz, köszönhetően Cameronnak, aki volt olyan kedves, hogy felcsessze az agyam. Nem szívesen mondom, de néha nagyon tudom gyűlölni, igaz, hamar kialszik a tűz, ami a dühömet táplálja, de attól még ott van egy rövid ideig, és nem kell könnyen venni engem, ha felidegesítenek. Gyakran alábecsülnek azok, akik alig ismernek, főleg, amikor rózsaszín szoknyában flangálok valahol, de a külső ne tévesszen meg soha, ez jó lecke. De ne térjünk el a tárgytól. Azért vagyok itt, mert virágot, és vázát akarok venni, és egyiknél sem elégszem meg valami olcsó vacakkal, igenis igényes vagyok. Nos, az igazság mégsem ez, legalábbis nem teljes egészében. Azért megyek egy virágboltba, hogy megvegyem az előbb említett dolgokat, de Forksban azért vagyok, mert érdekel a város. Nem sűrűn jártam be ide eddig, de klassz kis város, bár igaz, Seattle nekem jobban bejön, az egy kicsit népesebb város, én pedig szeretem a pörgést. Talán ha itt élnénk az egész famíliával, nagyobb élet lenne itt, mert az tuti, hogy egyik buli követné a másikat, de így a forksi embereknek meg kell elégedniük a nyugalommal - vagy unalommal? - és kiélvezni.
Nagy lendülettel lököm be az ajtót, mire az nekikoppan a falnak, a pult mögött ácsorgó nő pedig szinte rögtön felém kapja a fejét, és rosszallóan, szúrós tekintettel jutalmaz meg. Csak elhúzom a számat, és elmormolok egy halk bocsánatkérést, aztán körülszemlélek a helyen, és fekete tulipánt keresek. Nem valami elterjedt fajtája ez a virágoknak, konkrétan Seattle-ben nem is találtam, de nem tántorodtam el, muszáj szereznem, hogy ékeskedjen a szobámban, és várjon addig, amíg el nem szárad, vagy épp falhoz nem csapom.
Odalépek a pulthoz, szerény mosolyt villantok a nőre, és egyszerűen felhozom a témát, nem kerülgetem. - Meg tudná mondani, van-e a raktárban - pislantok a RAKTÁR feliratú ajtóra - fekete tulipán? - nézek rá könyörgően, és csak remélni tudom, hogy igennel felel. Kissé furcsán néz rám, és nem kell hallanom a gondolatait, hogy kitaláljam, miért néz így rám. De ha egyszer itt kint nem láttam a virágot, nyilvánvaló, hogy csak a raktárban lehet, vagy pedig egyáltalán nincs. - Egy pillanat! - mondja a nő egy kicsit szigorúan, és meg vagyok róla győződve, hogy az nem tetszett neki, ahogy bevonultam ide. Hopsz. Besétál az ajtón, de mielőtt átlépné a küszöbét, még gyanakvóan mered rám. Talán azt hiszi, míg ő a raktárban van, meglépek valamivel, és igen, tudom, hogy azt gondolja rólam, egy suttyó vagyok, aki bármire képes - még falhoz vágni is az ajtót, micsoda hihetetlen belépő!! -, de persze azt nem tudhatja, hány éve vagyok már életben. A gyanakvó nő eközben bezárja maga mögött az ajtót, és jól hallom, hogy kutakodni kezd. De nem én vagyok az egyetlen vendég. Hátam mögé pillantok, hogy elüssem az időt, amíg várakozok, és meglepetésemre megpillantok egy barna hajú, fehér bőrű lányt. Meglepődök, ugyanis a szeme barna, de aztán gondolatban fejbe is csapom magam, mert akár kontaktlencse is lehet. De akkor talán ragadozóval van dolgom? Én is el szoktam rejteni néha aranyló íriszeim, de ez inkább a ragadozók kedvenc trükkje, mert a piros szem sokkal feltűnőbb, és ijesztőbb is, mint a mienk. - Helló! - köszönök kedvesen, jobb tudni, ha embervérrel táplálkozó fajtársak is vannak a közelben, nem egyszer kevertek már pont ők baja minket. Bájosan mosolygok, de ez persze csak álca, először is tudnom kell, bízhatok-e benne, addig csak semmi őszinte kedveskedés.