Ünnepeld velünk te is ezt a csodálatos napot, hiszen nem mindennapi, hogy egy fórum a mai világban évekig fennáll. Természetesen hullámvölgyeink nekünk is voltak, de még mindig áll a csodálatos világunk, és bátran állíthatjuk, hogy miénk az egyik legjobb, ha nem az egyetlen Twilight alapú fórum, ami kitartott az évek során. Köszönjük ezúttal is a régi tagjainknak, hogy velünk voltak, az újaknak, hogy csatlakoztak hozzánk, és a jövendőbelieknek, akik talán közénk fognak tartozni. Még sok-sok évet kívánok a fórumnak, és természetesen a tagoknak is kellemes időtöltést és aktív játékokat!
Hivatalos dátum: 2011. november 23.
Fáj mindenem. Sokkal jobban fáj, mint mikor lábadoztam az autóbalesetem után a kórházban. Ha nem lennék ennyire tökös srác, mint amilyen, a hajamat tépve üvöltenék, a pult előtt térdelés közben, és a végére berekednék, és cirka kilencvenkilenc százalékos eséllyel megkopasztanám saját magamat. Persze, szorult belém annyi ön- és szépérzet, hogy ezt a reakciómat a valóságban ne kivitelezzem, mert nyilvánvalóan hülyét csinálok magamból, de néha kifejezetten jó dolog elképzelni, ahogy elengedem magam, és ütemes koppanásokkal másodpercenként lefejelem a pultot. Mert hogy másra nem vagyok már képes, az is biztos. Legszívesebben behúzódnék a sarokba, a hüvelykujjamat szopiznám, és dünnyögnék. Meg vagyok ijedve, a szívem a szokásosnál is jobban kalapál a gondolatra, hogy Calebbel bármikor összetalálkozhatok. A sebek, az ütlegek emlékeztetnek arra, milyen heves is a természete, és ha véletlenül két méternél közelebb kerülök hozzá, egyrészt feltakarítja velem a kertet, konyhát, szobát – ahol épp rájön a hülyülhetnék – , másrészt a fogaimat egyenként kitépdesi a helyéről. Ha nem tudnám az ellentétét, valószínűleg szovjet kínzómesternek hinném, de így teljes mértékben tárgytalan a dolog. Mivel eléggé gyáva alak vagyok az olyanokkal szemben, akik vagy kétszer akkorák, mint én, így nem nagyon merek velük pofázni, nehogy belelépjenek a negyvenhatos surranójukkal a számba, vagy esetleg ráüljenek. Kaptam már egy-két szaftosabb fenyegetést levél vagy szavak formájában, de azoktól nem raktam így tele a gatyeszt, mint most Calebtől. Az a szadista vérfarkas engem oly mértékben gyűlöl, hogy ha tehetné, visszautazna az időben, és belefojtana a magzatvizembe, röhögve ellent mondva a fizika törvényeinek. Kinézem belőle, hogy ilyeneket csináljon, amennyire utálja pusztán a létezésem tudatát is. Szerintem felaprítana leveskockának, aztán megetetne a patkányokkal, sajnálván a nagyobb, hasznosabb állatokat. Elvégre ugyan már, engem megetetni egy kutyával? Az állat két korty után fogja magát, és megveszik, aztán feldobja a nyuszis mamuszokat. Megrázom a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe, mégis rövid másodpercek múlva ismét a múltban kalandozom, felidézve azokat a pillanatokat, mikor Caleb konkrétan a tekintetével próbált meggyilkolni, aztán valamivel később a kezeivel is, hogy nyomatékosítsa az irántam táplált érzéseit. Komolyan, a pasi rasszista, hogy ennyire nem bírja a képemet? Elvégre lenne is oka rá, mert egy kibaszott francia vagyok, akit úszógumival kéne, hat kilós súllyal a lábán megúsztatni a Szajnában, hogy biztosan megfulladjon. De ezzel ellenben Caleb egy mocskos ír, pedig ahogy rázoomoltam a sörényére, egy darab vörös hajszálat nem látok. Még csak a szeme sem zöld. És nem is lakik egy szivárvány alján egy arannyal teli üstben. Sőt, voltaképpen azt se tudom, hol lakik. Mondjuk, érdekel ez engem? Ha tudnám, hol lakik, nem látogatnék el hozzá, maximum annyi időre, hogy halloween alkalmából kidekoráljam – jobbik esetben nem műsoros – vécépapírral, vagy buggyant tojással a házát, ablakait, ajtaját. Kortyolok egyet a vodkanarancsomból, meglötyögtetem benne a jeget, aztán a fogaim közé harapom, és összeroppantom. Kölyökként sokáig álltam a tükör előtt, és azt lestem, mikor nőnek meg végre a fogaim a legtöbb vámpírhagyomány ismeretében, ehhez képest sokkal tompábbak a rágóeszközeim, mint egy normális emberé, és ha valaki megpöckölne, tuti elhullajtanám az összest merő érzékenységből. - Nyugodt vagyok – dünnyögöm, majd lehajtom a maradék italomat is, és a poharamat félrepöckölöm. – Csak nehéz napom volt. Je suis desolée. – Igazából csak nagy sokára esik le, hogy franciául kértem tőle bocsánatot. – Mármint… bocsánat. – Behúzom a nyakam a vállaim közé, mint egy beijedt teknősbéka, és ajkaimat biggyesztve bűvölöm a poharat, hátha valamiféle csoda hatására megtelik valami erősebb itókával. -Ja, vettem észre – szusszanok, ahogy a furcsa hajú csajra nézek. Nem úgy néz ki, mint aki hatalmasra hizlalt fülekkel kagylózik arra, miről beszélgetünk ezzel a lánnyal. - Érdekes időszakon vagyok túl – sóhajtom, és a pólóm szegélyét kezdem el gyűrögetni. – Nem tudom, mennyire ismered a bevésődés fogalmát, de én sajna ennek a csapdájába estem. – Kényes dolog számomra ez az egész, így nem is vagyok hajlandó erről több szót ejteni. Kínos csöndbe burkolózom, és egy kicsit fészkelődöm a széken. A mozgolódás hatására megcsörren az apró a zsebemben; nem túl biztató, sőt, egyenesen szánalmas hangjától összeszorul a gyomrom, és a szívem elfacsarodik. Most fogom eltapsolni az összes pénzemet azért, hogy ma éjjel végre sikerüljön kivernem a fejemből ezt az egész erőszakot. - Amúgy Dorian vagyok] – nézek a „kolleginára”.
Sadness it's like a drug. It takes you away from reality and make you see it in a whole new way.
Nem hittem volna, hogy valaha is alkut kötök egy vámpírral, elígérem a képességem egyetlen alkalomra, hogy segítségére lehessek, mindezt csupán azért, hogy megkímélje az életem. Mégis mi a jó büdös franc ütött belém? Ez a kérdés... beleégett az agyamba, minden mást elpusztít maga körül, és villódzik, mint valami bár fölötti logó. Poénos, hogy pont egy pubban ücsörgök, de az még ennél is furább - lévén nem szokásom ilyen helyeken eltölteni az időm -, hogy egy tök idegen srácnak ugrottam képletesen a nyakába. Félvér, tehát gondolom a fogadtatása nem igazán lepi meg őt, mert hát, kétlem, hogy minden utcavégen összefut egy példánnyal "belőlünk". Viszont abból, ahogy néz... nem igazán arra következtet az ember lánya, hogy örül nekem, vagy egyáltalán bárminek is tud örülni. Előfordulhat, hogy ez a srác még nálam is jobban letört? Egyáltalán lehetséges, hogy bárki is megtörtebb legyen jelenleg nálam? A vámpírokra vadászni szoktam, nem barátkozni, de semmiképp nem szövetkezni, főleg ha ez a bizonyos szövetség inkább csak a vérszívóra terjed ki, rám már kevésbé. Hiszen ha egy kicsit is összeszedettebb lettem volna, nem kellett volna megkönyörülnie az életemnek, én pedig biztosan nem könyörültem volna az övét. De ami ott történt, más volt, mint eddig, ez a vámpír nem olyan volt, mint a többi. Ha nem lenne a lány, nyilván ő sem különbözne, de ez az egy tény nagy hatással volt rám. Azzal a lánnyal legalább törődik valaki, nem úgy, mint velem a tulajdon apám... Aki kétség kívül nem igazán gondolt a gyerekvállalásra, mikor felcsinálta anyámat. Nem, neki csak egy nő kellett, aki megszabadítja a kangörcsétől, miért is gondolt volna arra, hogy esetleg egy saját utódot hagy maga után? Nem mintha egy vámpírnőt nem szúrhatott volna ki magának a rohadékja! Nos, igen. Ezért nem kedvelem a furcsa kinézetű vörös szeműt sem, mert előhozza az utálatom az apám irányába, és brr, még az elnevezéstől is végigfut rajtam a hideg. Viszont úgy tűnik, a társaságom is akadt némi gondja. Főleg velem, vagy inkább azzal, hogy ilyen nyíltan kijelentem, hogy mik is vagyunk mi. Nem mintha bárki is hallaná, az öt méteres körzetünkben nincs itt senki, csak a pultos picsa, meg a faszi, akit fel akar szedni, ők pedig egymással vannak elfoglalva, hogy egyem meg a kis zúzájukat érte. Legalább nem zavarnak. - Hé, haver, nem kell úgy kiakadni! - magam elé tartom védekezőn mindkét kezem, és felvonom egyik szemöldököm. Gőzöm sincs, mi baja van, de még nálam is frusztráltabbnak tűnik. Én lazábban tudom kezelni a nehéz helyzeteket, úgy tapasztaltam, ő viszont, hát nyilván nem. Leeresztem a karjaim, iszom egy kortyot, megint jön a fintor, és az összeszorított szemek, hiszen, bassza meg a jó élet, ez erős így kezdésnek! Pont erre volt szükségem, hiába a gondolatbeli nyafogás, ha azt akarom, hogy üssön valami, erősre van szükségem, egy sör bizonyára nem igazán hatna hosszabb ideig, ez a hátránya a félvérségnek. Biztos nem úszom meg olcsón, de ha pénz kell hozzá, hogy lehiggadjak, és jobban érezzem magam, áldásom rá. - Csak azt mondtam, ami igaz. A kék tollazatú csaj miatt ne aggódj, ide se figyel, más meg, öhm, hát más az itt nincs. - vállat vonva folytatom tovább a magyarázkodást, amit egyébként kezdek unni, amint tehetem át is lépek rajta. Tudja, amit tud, mind a ketten egy félig természetfeletti fajt képviselünk, ezen nincs mit szégyellni, mert úgy sem tehetünk ellene. - Amúgy meg, miért vagy itt? Nem úgy tűnik, mintha jártas lennél az ivászatba, biztos nyomja valami a kicsid szíved. Szóval ki vele! - korántsem barátságosan, inkább kicsit gúnyosan állapítom meg a látszólagos tényeket. Ezt kapja azért cserébe, ahogy köszöntött. De azért némileg még mindig tetszik, hogy belebotlottam a fiúba, magamfajtákat ritkán sodor felém a szél, a túlzottan közvetlen természetemmel pedig sok mindent nem tudok kezdeni. Az, hogy élvezni fogjuk-e egymás társaságát rajta áll, mert hogy én nem zárkózok e tőle, vagy rázom le, az is biztos. Hiszen örülök, hogy ráleltem valakire, aki történetesen még nálam is nyomorultabb, a jelek szerint.
Hajnal van. Fogalmam sincs, hány óra, de a kinti mély kussból ítélve, nem éppen emberi időszámítás, és ha hozzávesszük azt, mennyire égnek a szemeim a két napja tartó éjszakázástól, nem mondom… eléggé kellemetlen kombináció. A gurulós székemben ülök, a lábaimat magam alá hajtogattam, a fülem mögött ceruza trónol, a fogaim közt pedig érthetetlen okokból sorkihúzó foglal helyet. Az asztal tele van szórva papírokkal, különböző fajtájú és színű tintapacákkal színesítve, amikről istenbizony, hogy nem tudom, miért is kerültek oda, és pláne, még azt sem tudom, hogyan levitáljak ki a fürdőszobába anélkül, hogy bármit is felborítsak. A szobámban valószerűtlenül hatalmas káosz uralkodik, jelezve a korábbi vészterhes napokat, amiket magam mögött hagytam, egy bizonyos vérfarkas miatt. Nem nevezem nevén – körülbelül olyan hatással van rám, mint Voldemort: ha csak meghallom a nevét, már összerezzenek –, csupán körülírom a drágát, aki többször is elvert ezidáig. Magas, rohadtul izmos, és a hevessége megegyezik a félkettes gyorssal, ami általában engem csap el, mióta találkoztunk. Nem tudom, talán ez a perverziója. Amikor csak teheti, rommá veri azt a hülye fejemet, és nem mondom, elég hatékonyan lép fel velem szemben, ha éppenséggel erőfitogtatáshoz támad kedvem. Bár, hiába csinálom, úgyis tudom, hogy a szart is kiveri belőlem – ha most végignéznék magamon, sírva fakadnék –, de talán pontosan ezért csinálom azt, amit. Ha egyszer benő a fejem lágya – még csak tizennyolc vagyok, van időm életem végéig –, talán abbahagyom ezt az egész gyerekes viselkedést. De az nem most lesz. Úgy döntök, megpróbálok aludni. Rosszul tettem. Az álmom színes, túlságosan is színes ahhoz, hogy élethű, valóságszerű legyen, mégis annyira elhiszem, annyira valóságosnak érzem. Érzem, ahogy a saját, forró vérem felfröccsen az arcomra, mikor Caleb karmai a mellkasomba vágnak. Eleven sikolyom megtölti az elhagyatott szobát, a nyakam megfeszül, ahogy minden izom is a testemben, és a fájdalom elviselhetetlen. Vergődök, szenvedek a dühös, vérre szomjazó vérfarkas szorításában, a vaskarmok fogságában, és mire felébredek ebből a lidércnyomásból, az egész testem izzadságban fürdik, a torkom száraz a rengeteg ordítástól, és minden egyes tagom remeg. Hosszas pepecselés után vagyok csak képes rendbe hozni magamat annyira, hogy el is mehessek itthonról. Sürgősen felejtenem kell, különben beledöglök ebbe az egészbe. Kell valami, hogy el tudjam viselni ezt az egész hacacárét, amit sikerült kiváltanom pusztán a létezésemmel. Rettegek Tudjukkitől, rettegek ettől az egésztől, és ha csak meghallom a nevét, már sikítófrászt kapok. Levonszolom magam az alsó szinten lévő fürdőszobáig, és a tükörbe nézek, a nyakamig felhúzott pólóban és egy szál bokszerben. A kék, néhol lila foltjaimat nézem, amik éktelenítik a hasamat, sápadt bőrömet, és az éles, hosszú karmolást, ami keresztezi a mellkasomat. Nagyot nyelek a látványra, és legszívesebben üvöltve csapkodnám a fejemet a tükörhöz, hátha felébredek ebből a rémálomból is. Sajna, ez nem fog menni. Enervált fogmosás következik, és egy diszkrét káromkodás, mikor a fogkefe kicsúszik a kezemből, egyenesen a redvás sarokba, ahová egy rohadt keresztes pók fészkelte be magát mindenféle előrejelzés nélkül. Megvonom a vállamat, és a továbbiakban ívesen elkerülöm a sarkot, hogy még véletlenül se essek kísértésbe a fogkefém megmentésével kapcsolatban.
Nem sokkal később már az utcán sétálgatok, és megállapítom, milyen sokat is aludtam, ahhoz képest, mennyire kevés pihenőidőt jósoltam magamnak. A lassú sétálgatás, a laza lötyögés valahogy tisztítja az agyamat, mert hát, a mostani életemhez már egy fél doboz Xanax sem elég. Az állandó rémálmaim, a folyamatos görcsöléseim elég bizonyítékok arra, hogy a mostani létezésem nem épp babarózsaszín ruhába bújtatott leányálom. Az idegeim tropák, mindenem remeg, és ha olyasvalakit látok, aki csak egy kicsit is hasonlít arra a bizonyos vérfarkasra, kiver a hideg verejték. A kezeim izzadni kezdenek, a szívem kettőzött sebességgel dobog, és ha nem tudnám az ellenkezőjét, biztos, hogy attól is fosnék, hogy esetleg ki talál szakadni a mellkasomból. Néha komolyan, már a saját árnyékomtól is megijedek, amin őszintén ledöbbenek, ugyanis ez nem jellemző a Lacarte-vérvonalra. A legközelebbi ivót célzom meg mindenféle átmenet nélkül, és a képességemet használva, kissé öregebbé varázsolom magam, hogy ne kérjék el a személyimet. A pulthoz lépkedek, nem túl biztos mozdulatokkal. Basszus, az önbizalmam a béka segge alatt trónol hat méterre. Úgy értem… az a farkas jócskán kiverte belőlem minden elszántságomat az élet felé, és igazából nem is tudom már, mire föl legyek magabiztos. Leülök a székhez, és diszkrét torokköszörülés után végre sikerül felhívnom magamra a figyelmet, és rendelek magamnak valami lazát, hogy bemelegítsek. Életemben nem ittam még, soha nem rúgtam be. Ez talán lehetséges? Tudtommal piszok gyors az anyagcserénk, így mire a szervezetem tudatáig eljut, hogy alkoholt vittem be, ki is józanodom. De hát, próba – cseresznye. A következő másodpercben rám röffen egy csaj. Finoman félrenyelem az aktuális kortyot, de elfelejtek fuldokolni, ahogy tovább folytatja a szövegét. - Hogy mi? – kérdezem bambán, miután végre lélegzethez jutok. A lány közelebb hajol hozzám, mint azt illenék, és ettől össze is rezzenek. Eszembe jut a vérfarkas ökle, az ereje, és talán ezért is reagálok így. Szinte automatikusan dőlök hátra, és szerintem a seggemmel kapaszkodom a székbe, vagy nem tudom, de az fix, hogy rohadtul kevés választ el attól, hogy itt és most, ünnepélyesen lepotyogjak. - Halkabban! – nyekkenek, és kapálózva próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. – Ne reklámozd ekkora elánnal, mert még valaki ki talál minket nyírni – teszem hozzá sunyin, majd újabbat hörpintek a vodkanarancsomból. Nőknek való pia, de hát, mit tudok tenni… alapozok. - Amúgy ja… kösz. Üdv – dünnyögöm mindenféle lelkesedés nélkül. Én már valahogy ennek nem tudok úgy örülni, mint az elején.
Sadness it's like a drug. It takes you away from reality and make you see it in a whole new way.
Azt hiszem, még soha nem éreztem magam ilyen... gyengének, mint most. Egész életemben - mióta rájöttem, hogy több vagyok, mint egy ember - tudtam, hogy mit akarok, s most ez mintha csak úgy elillant volna. Megint csak egyedül érzem magam ebben a hatalmas világban, és az egyetlen élő rokonom is megvetem, amiért ezt tette velem. Szeretek különleges lenni, ám ez nem a fajomban rejlik, pusztán a személyiségem miatt vagyok különc. Gyűlölöm, ami vagyok, gyűlölöm, hogy vérszomjat érzek, akárhányszor emberek közelében vagyok. De eddig legalább határozott voltam minden gyöngeségem ellenére, és céltudatos, ami sokban segített, nem éreztem úgy, hogy fölösleges jöttem a világra, ezzel véget vetve anyám életének. Nem sokat hibáztattam magam emiatt, mert tudtam, hogy nem szándékosan öltem meg őt, az az átkozott vészívó apám volt az, aki elcsábította, majd halálra ítélte. Viszont a nagynéném vére az én kezeimhez tapad, és ezt soha nem fogom tudni lemosni magamról. Az emlékezetembe vésődött az a nap, a lelkem egy része pedig azóta mocskos, és szennyezett. Lisa mindig azt hangoztatta, hogy minden okkal történik, és én hittem is neki, egészen addig a napig. Merthogy nem tudom, nincs értelme számomra, hogy a halálának miért kellett volna megtörténnie. Ez csak egy fölösleges, brutális pofon volt az élettől. Előbb-utóbb mindenképp rájöttem volna, hogy mi vagyok, és pont ezzé a személlyé formálódtam volna, ezzel a célokkal, teljesen biztos vagyok benne. Kétszer egymás után is rázok egyet a fejemen, próbálom eloszlatni a sötét gondolatfelhőket a fejem fölül, a könyvet pedig a szoba másik végébe hajítom. Minden hiába, az emlékek, és a hozzájuk fűződő belső kommentárjaim nem szűnnek meg, s ahogy múlik az idő, egyre feszültebb és feszültebb vagyok. Bosszúsan a hajamba túrok, és átmasírozok a lakáson, hogy végül az utcán kössek ki. Némi papírpénzt gyömöszölök a zsebembe, és gyalog elindulok a belváros felé, szükségem van friss levegőre, így minden második lépésem után mélyen magamba szívom a levegőt, majd kifújom, s ezt ismétlem. Jó tíz percnyi séta után a lassan ismerősnek mondható kirakatok előtt bandukolok, és amint elhagyom azokat, az első épületbe rögtön betérek, amit megpillantok. Ám mire észbe kapok, már egy kocsma kellős közepén ácsorgok, a pult mögött ácsorgó nő pedig felvont szemöldökkel mered rám, mint valami kísértetre, vagy földönkívüli lényre. Elsimítok egy kósza tincset a fülem mögé, és mielőtt odasétálnék a még mindig engem bámuló nőhöz, megköszörülöm a torkom. - Milyen italt ajánl? De csak is olyat mondjon, amit meg is érzek a fejemben! Ütőset, oké? - levágom a hátsóm az egyik bárszékre, a pultra könyökölök, és kihívóan meredek a kék hajú nőre. Ezt meg mi lelte? Addig cincálták a haját, amíg be nem kékült, vagy pusztán elaludt a fodrásznál, és kimarta a haját a sok festék? Ám nagyon úgy tűnik, az agyáig is leszivárgott... Ilyen birka képű csajjal sem találkoztam még, az egyszer biztos!Megforgatja a szemét, és olyan borzalmas grimaszt vág, hogy még a hideg is végigfut rajtam. - Vodka! - közli velem rekedt hangon, és gyorsan kitölti egy pohárba az italt, elém rakja, én pedig odacsúsztatok neki egy bankjegyet, aztán kezdjen vele, amit akar, tőlem akár a hátsóját is kitörölheti vele, vagy feldughatja magának, ami éppen jobban esik az adott helyzetben! - Ó, köszönöm a kedves fogadtatást! - mormogom immáron magamnak, hiszen a fruska már hátat is fordít nekem, és betrappol egy eldugottabb helyiségbe, ahol ha jól sejtem, a kassza lehet. Pár perc múlva már újra ott mozgolódik a pult mögött, a másik végében flörtöl egy pasival, de már nem figyelek oda. Elfordítom a fejem jobbra, és a szívem dörömbölni kezd a mellkasomban, újból és újból a bordáimnak ütődik teljes erejével, a levegőt pedig zihálva kezdem kapkodni. - Te jó ég, ember, mióta ülsz itt?! - förmedek rá lélekszakadva egy srácra, de aztán... sápadt arcát és meleg, barna szemeit, kezdem gyanúsan méregetni, mellé még hunyorgok is, és fülelni kezdek. A szíve hevesen dobog, nem annyira, mint az enyém, de megközelítőleg hasonló ütemet diktál, és rögtön tudom, hogy mivel van dolgom. Közelebb hajolok hozzá, aztán feltartom a mutatóujjam, és iszok egy kortyot a vodkából, aminek borzalmas íze van, fel is nyögök szörnyülködésemben, aztán újra visszahajolok a fiúhoz, megint csak közelebb a kelleténél. - Hé, nem tudtam, hogy más félvér is van ebben a városban. - mutatok magamra szélesen vigyorogva, és megveregetem a vállát. - Üdv, cimbora! - rákacsintok, és közelebb húzom hozzá a székem, elvégre örömittas hangulatba kerültem már attól, hogy egy magamfajta lény ücsörög mellettem. Hihetetlen, milyen kicsi a világ...
Tárgy: Re: Sweet dream pub Szomb. Aug. 03 2013, 22:13
To: Kira
Love you <3333
Örülök, hogy végre én is megtaláltam azt akiért... harcolhatok? Akit védelmezhetek? Akit... szerethetek? Kicsit tájékozatlan vagyok erről a dologról, hiszen az, amit mondanak róla, nem adja vissza az érzést. Teljesen máshogy képzeltem el, nem is tudom... talán csak egy sima szerelemre számítottam, de ez több. Szavakkal talán nem is lehet elmondani. Újra és újra végignézve rajta már sokadjára állapítom meg, hogy gyönyörű. Hosszú, sötét haja tökéletesen illik a gyönyörűen csillogó, kék szemeihez. Arcán játszó mosoly, vagy inkább vigyor megmozgat bennem valamit, amitől itt helyben magamhoz ölelném, és elmondanám neki mennyire imádni való. De nem teszem, mert nem akarom elijeszteni. Nem akarok nyomulni. Mondatára, és legyintésére újabb kisfiús mosoly jelenik meg az arcomon, hálás vagyok neki, hogy nem ítél meg, és... tetszik a gondolkodása. Hosszú válaszát kíváncsian hallgatom, örülök, hogy többet is megtudhatok róla, a családjáról. A nevelőapja, Stefan miatt sokat kellett utazniuk... Rögtön átfut az agyamon a gondolat, hogy lehet, nemsokára innen is elmennek. Akkor mi lesz? Utánamegyek? Na mindegy, ezen majd gondolkodok akkor, amikor aktuális lesz. Ha egyáltalán az lesz valamikor. Szemem önkéntelenül is felcsillant a nőcsábász hallatán, és rögtön arra gondoltam, hogy ezt rám érti. Szélesen vigyorodtam el, örömömet próbáltam egy kicsit leplezni, de nem annyira sikerült. -Értem. Hát, remélem innen nem költöztök el egyhamar. - előbbi gondolataimnak hangot is adtam, arcomon kisfiús mosoly játszadozik, és angyalian pislogok rá. Nem gond, ha leesik neki a Kérdése hallatán újra vigyor ékesíti az arcomat. Ez a lány már tudja, hogy én mit szeretek. Azt hiszem, egyre szimpatikusabb, már ha ez lehetséges. Nagyot bólintok, és válaszomat szavakkal is megerősítem. -Rendben, ahogy szeretnéd.- álltam fel az asztaltól, és karomat felé nyújtottam, hogy karoljon belém, ha szeretne. Ha pedig nem, akkor nem, én nem fogom erőltetni. -De mivel menjünk? Mármint... én ittam, tehát nem vezethetek. Forksban nem ismerek olyan jó, hangulatos helyeket, csak egy kicsit messzebb. Te tudsz vezetni? Ha nem, akkor maximum felülünk egy buszra.- Port Angeles nem hiszem, hogy annyira messze van, de gyalog egy kicsit húzós lenne, úgyhogy ha nincs kocsija, vagy jogsija, akkor feltesszük a seggünket egy buszra, és már ott is vagyunk. Nem nagy para, simán meg lehet oldani. Végül is örülök, hogy felhozta az ötletet, mert így még több időt tölthetek vele, még közelebb kerülhetek hozzá. Remélem, hogy nem csak ennyi lesz az egész. Mármint a kapcsolatunk. Bár, ha rajtam múlik, tuti nem ennyi lesz.
//Megint késtem, és rövid, és nem jó, de És akkor folytatás?
I don't think you know how easily you can make me smile.
Megj.: Ha neked is jó ott folytatjuk, ha nem akkor meg itt *o* Szeresselek, ne szégyelld magadat, és imádtam :ŁŁ:Ja és: viselet
Nem gondoltam volna, hogy újra visszatérünk a lányokra és a nemi életére. De ha jobban belegondolok, igazán gondolhattam volna, hogy ez lehet az amire "rossz tett"-ként gondol. Hiszen ha nem tudja össeszámolni, hogy pontosan hány lánnyal volt együtt, az csak azt jelentheti, hogy nem csupán a barátnőivel feküdt le eddig, hanem kedve szerint azzal, aki éppen megtetszett neki. Nekem csak egyszer volt részem egy éjszakás kalandban, de valójában én azt is hosszabb távú kapcsolatnak terveztem. Nem mondom, hogy hozzá akartam menni feleségül, de mindenesetre hosszabbnak képzeltem egy éjszakánál. Azonban azóta is úgy gondolom, hogy az én hibám volt, amiért ilyen könnyen bedőltem neki, szóval nem hibáztatok senkit. Emlékszem, hogy nem is csaptam ki a hisztit, nem vagyok én egy rinyagép, és nem is ugrottam neki a pasinak. A középső ujjam visszaköszönt neki, de már csak az hiányzott, hogy kikeljek magamból, és elkezdjek sírdogálni. Kicsit vesztettem az önbecsülésemből, és fájt, nem tagadom, viszont hamar túlléptem rajta. Egyáltalán nem szép dolog, sőt! Viszont ehhez is két ember kell, mint a legtöbb dologhoz. Nem nézek undorral vagy megvetéssel Kevinre, különösebben nem zavar, hogy ő is azt teszi, amit manapság sok fiú csinál. Miért kéne felelősségre vonnom, elvégre nem vagyok sem az anyja, sem a barátnője, sem valaki, akit kihasznált. Ugyanolyan normális arccal figyelem, ahogy az asztalt pásztázza tekintetével, majd lassacskán felpillant a szemembe. – Nyugi! - nevetek fel. – Nem foglak megkövezni érte. Nem az én dolgom, hogy emiatt utáljalak, velem nem csináltál semmi rosszat – vigyorgok rá és legyintek egyet. Kevin jó srácnak tűnik, amíg velem nem csinál semmi rosszat, addig nincs okom felállni és itt hagyni minden szó nélkül. Jó véleménnyel vagyok róla, hiába követett el hibákat. Azokat én is követtem el, de ki nem? A kérdése oka ismét hamar leesik, és megint szélesen elmosolyodok. Baromi aranyos, ahogy puhatolózik, és jól is esik. De eközben átértelmezem magamban a kérdést, hogy normálisan tudjak felelni rá, és a mosolyom egy kissé lekonyul. Család, barátok és pasi. Miért pont tőlem kérdezi ezt. Az asztalt figyelem egy fél percig, pont ahogyan az előbb ő is tette. – Hát... – zavartan a hajamba túrok és az asztalra könyökölök. – A nevelőapámmal élek, szóval csak őt tekinthetem a családomnak. Másom nincs is rajta kívül. Igazából nem is tudom, hogy nálam mi az ideális család. Mármint Stefan mindig megvéd mindentől, és segít, ha segítségre van szükségem, meg vannak olyan igazi családi pillanatunk, és persze, maximálisan az apámként gondolok rá, de eközben otthon leginkább egyedül vagyok. Mármint én főzök, takarítok, mosok, én csinálok mindent, hiszen én vagyok a nő a háznál – vonok vállat. – Nekem Stefan, a nevelőapám az ideális családom, másra nem is vágyok, elég nekem ennyi. Így szoktam meg, és... Asszem így a jó – mosolygok rá levéve tekintetemet az asztalról. – Barátok. Öhm, nagyon nincsenek barátaim, Stefan miatt rengeteget kellett költöznünk, szóval sehol sem maradtunk annyi időt, hogy egy ismeretlen embert annyira megismerjek és jóban legyek vele, hogy közeli barátként tekinthessek rá. Vannak emberek, akiket jófejnek tartok, meg akikkel dumálok a suliban, de... ebből a szempontból is eléggé... egyedül vagyok. De egy igaz barátot úgy képzelnék el, hogy mindig ott van velem, segít nekem, érdekli, hogy mi van velem, és mindent megoszt velem, hogy cserébe én is megoszthassak vele mindent. Lelki társnak képzelem, olyasvalakinek akinek elég egy telefonhívás, és rögtön az ajtóm előtt áll és csönget, esetleg én mehetek át hozzá. – Furcsa, mert eddig még nem is nagyon gondolkoztam ezen. Nem akartam barátokat, mert nem akartam őket elveszíteni, de ha folyamatosan attól félek, hogy elveszítem a nekem fontos dolgokat, akkor nincs is semmim az életben. Furcsa, hogy erre pont most döbbenek rá, miközben Kevin barna szemeiben próbálok nem elveszni. Aztán elvigyorodok a következő fejezethez érve. – Pasi. Először is, engedje meg, hogy a kocsiban ülve énekelhessem a rádióból bömbölő zenéket – veszem kicsit lazábbra a témát és felnevetek. – Borzalmas hangom van ugyanis – jegyzem meg, majd folytatom a sorolást. – Szánjon rám időt, és érezze magát jól velem, hogy én is jól érezhessem magam vele. Igazából nem érdekel, hogy milyen. Hogy bunkó, hogy idióta, hogy komoly, arrogáns, aranyos, hízelgő, nyalizós, hisztis, vagy akár nőcsábász – mondom, aztán az utolsó szó után kissé elvörösödök, mert az csak véletlen csúszott ki a számon. Mindenesetre nem eresztem a szemeit, továbbra is rezzenéstelenül nézem őket. Még ha szédelegni is támad kedvem tőlük. Gyorsan megyek tovább, mert ha zavarban kussolok, az csak még gázabb. – Szóval nem az a lényeg, hogy milyen. Nincs ideálom, nem kell szőke hajú, kék szemű, vagy barna hajú, zöld szemű, vagy mit tudom én miket találnak ki már manapság. Az az ideálom aki szeret, magamért, úgy ahogy vagyok. És... azt azért engedje meg hogy énekeljek a kocsiban, igen, az azért fontos – vonom össze a szemöldökömet, aztán megint rávigyorgok. – Az én kérdésem pedig, hoooogy... – gondolkodba esek, aztán egy ötlettől felcsillan a szemem. – Megvan! Nincs kedved elmenni inkább bulizni valami klubba? Mármint táncolni, piálni, és... jól érezni magunkat. Mármint, nekem itt is jó, csak a válaszaidból ítélve olyasvalaki vagy, akinek egy szombatni napon nem kéne egy magamfajta lánnyal unatkoznia egy pub-ban. Én pedig... Úgy is rég buliztam – mosolyodok el. "Olyasvalaki vagy." Hát ja, a normális, értelmes emerek közé vagy besorolható, akik életük fénykorát nem unatkozással töltik, mint én. De irigyellek, te jó ég. Igaz, hogy nem nagyon tudok forksi klubbról, de a szomsézdos Port Angelesben biztos, hogy akad egynéhány. Az pedig nincs olyan messze, ha Kevin nem ellenkezik.
Sosem tagadtam, hogy imádom a nőket. És nem is akarom, elvégre férfiből vagyok. De nem akarom elijeszteni Kirát azzal, hogy benyögöm, hogy fogalmam sincs, mert már az összes létező lányt, akit sikerült elcsábítanom, lefektettem. Nem mondom, hogy nem így volt, mert akkor hazudnék. Csupán egy kicsit normálisabban fejeztem ki magam. És azt hiszem jól tettem. Talán ha tényleg azt mondtam volna, akkor most ebben a pillanatban felállt, és kisétált volna, de így nem tette, pedig tartottam tőle. Nem vagyok egy nyálas képű ember, olyan, aki minden nőnemű lénynek egyszerűen benyal. Á-áá, nekem annál sokkal jobb módszereim vannak. Felesleges lenne eljátszanom a latin szívtiprót, és rózsával a számban tangózni a lányokkal, de ahogy elnézem Kirát, neki sem ezek a típusú pasik jönnek be.
-Óó, azért annyi még nem volt... remélem.- teszem hozzá az utolsó szót elég halkan, de pont akkora hangerővel, hogy ő is meghallja. Tényleg nem számolom, hogy hány nővel voltam eddig együtt, szerintem az egyszerűen gusztustalan és visszataszító. Én azért ennél egy kicsit diszkrétebb vagyok.
Válasza hallatán megkönnyebbül sóhaj szökik ki a számon, de szinte rögtön feleszmélek, és rendezem a vonásaimat. Biztos hülyének néz, hogy én itt sóhajtozok. Sosem érdekelt annyira mások véleménye, de a kivétel erősíti a szabályt, nem igaz? Ez esetben ő a kivétel. Egy aprót bólintok, jelezve, hogy eljutott az agyamig a válasza, és az apró, izgatott mosoly letörölhetetlen az arcomról.
Kérdése hallatán furán felvonom a szemöldököm, majd erős gondolkodásba esek. Semmi nem jut eszembe, amit annyira nagyon szégyellnék, kivéve egy dolog, ami most vált nekem világossá. Eddig kivétel nélkül fektettem le azokat a nőket, akiket megismertem. És mindegyik csak egy éjszakára kellett. Egytől egyik kihasználtam őket. Nem azt mondom, hogy annyira magamba szálltam, hogy most itt könnyeket fogok hullajtani. De azért ebbe belegondolva olyan furán hangzik ez az egész. Visszataszítóan. Néha szívtelenül küldtem el a lányokat, miután megvolt az akció. Semmi érzés nem ragadt meg bennem irántuk, csak a szórakozásra kellettek. Ezt pedig Kirával tuti, hogy nem fogom eljátszani, mert azzal elúszna az összes esélyem nála.
-Hát... Izé. Sokszor használtam ki a lányokat, hogy egy éjszaka erejéig elszórakoztassanak.- a szavak halkan hagyják el a számat, és újra egy kínos mosoly ül ki az arcomra. Szememmel az asztalt pásztázom, majd inkább lassan nézek fel a lány szemeibe, hogy kiolvassam belőle a véleményét. És nagyon remélem, hogy nem az undorodást fogom látni azokban, hanem inkább valami enyhébb kifejezését annak, hogy ezt a lányok nem szeretik.
Újból nekem kellett kérdeznem, így elkezdtem törni a fejem azon, hogy mit kéne kérdezni. Persze amikor nem lehet, akkor egy csomó olyan dolog van a fejemben, amit meg akarok tudni róla, de amikor van rá lehetőség, akkor egy sem...
-Milyen szerinted az ideális család, barátok, esetleg... pasi.- puhatolóztam 'enyhén' feltűnően. Kíváncsi vagyok mit vár el egy férfitől. Hogy bánjon vele? Mi neki a sok és a kevés? Érdekel, hogy mit kell tennem azért, hogy megkedveljen. Mert ez az, ami most fontos nekem.
//Borzasztóóóóóóóóóóóó és későn jött, de szívből.
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Sweet dream pub Csüt. Május 23 2013, 23:34
to Kevin
I don't think you know how easily you can make me smile.
Megj.: nyeheheheee most meg én késtem Ja és: viselet
A cikis sztori után sikerül olyan kérdéssel előrukkolnom, ami rögtön eltereli Kevin figyelmét az előző témáról, és nagyon remélem hogy ez így is marad, és többé nem nagyon hozza fel. Már most már egy eléggé szerencsétlen, de rendkívül szórakoztató balesetként gondolok vissza rá, azért nem szeretem emlegetni azt a napot. Eleve nem valami jó érzés egy fiúnál úgy kezdeni, hogy elmesélem neki a napot, maikor először megjött, hát még ha az egész dolog ilyen érdekes körülmények között is történt. Végképp égés, szóval nem bánom, hogy inkább rá terelődik a szó. Meg, valójában eléggé érdekel, hogy Kevin milyen fajta fiú. Persze, nekem rögtön segített, és emiatt nagyon örülök, hogy vannak még ilyen normális fiúk is, mint ő, de aztán ki tudja... Nem akarok trófea lenni egy fiúnál. Mármint... Furcsa, hogy így előre tervezek, de ha nem először és utoljára találkozok vele, akkor... Hagyjuk, én nem vagyok ilyen típus. Egy tartós kapcsolatom sincsen, se baráti, se szerelmi. Stefan az egyetlen létező személy, akivel tényleg nap mint nap találkozok, és az a helyzet, hogy ha nem laknánk együtt, vagy utálna mondjuk és mindig elkerülne otthon, akkor vele sem találkoznék. Keri, a pók az én lelki társam. És Stefan, de neki gyakran nem merek beszámolni a tinédzseres gondjaimról. Nem mintha annyira sok lenne. Széles mosoly jelenik meg az arcomon, amikor Kev lehajtja a fejét, és mintha gondolkodóba esne. Vajon éppen most számolja ki, hogy hány lánnyal volt összesen? Lehet, hogy páros napokon összefekszik valakivel, és akkor így ki tudja számolni, hogy mennyi ideje is van ez a szokása. Na jó. Lehet, hogy páratlan napokon. Mindenesetre fogalmam sincsen, hogy mit várok tőle. Mármint vajon azt hogy benyögi hogy: "Amúgy még szűz vagyok', vagy mond egy számot és akkor jól van. Valójában nem vádaskodás miatt tettem fel a kérdést, hanem mert ez alapján majd megtudom, hogy milyen Kevin. Ha sok lánnyal volt, akkor egyértelműen nem csak helyes és szép szemű, hanem eléggé nőcsábászféle is, ha pedig egyel sem volt, akkor nem csak helyes és szép szemű, hanem még visszafogottabb is. Bármelyik is legyen, mindenféleképpen helyes és szép a szeme. A választ hamarosan meg is kapom, és kisfiús mosolyától megenyhülve én is angyalian elmosolyodok. - Elég lesz. A 123. lány után meguntad a számolást, mi? - emelgetem fel-le a szemöldökömet oldalra billentett fejjel, aztán elvigyorodok. Tényleg kicsit sem zavar, valójában ez csak megerősíti a tényt, hogy mennyire jó pasi. Néha elgondolkoztam már rajta, hogy milyen lehet helyes pasiként élni az életedet. És tök jó lehet. Minden csajt megkaphatsz. Kezdeményezhetsz bárkinél bármikor. És ez tök könnyű meg jó élet. Újra az asztalra helyezem a könyökömet, az ujjaimat összekulcsolom, aztán az államat a két kész fejemre helyezem és úgy pislogok érdeklődően Kevinre. Izgatottan várom a kérdését, és amikor felteszi a kérdését önkéntelenül is megejtek felé egy csábos mosolyt. Nem habozok sokat, rögtön felelek. - Nincs - mondom és kijelentésemet fejrázással nyomatékosítom. Egy darabig szótlanul bámulom az arcát, a szép barna szemeit, az aranyos mosolyát, aztán sóhajtok egyet és újabb kérdésen töröm a fejemet. Az az egyetlen baj ezzel a játékkal, hogy a másiknak a kérdései valamiért mindig sokkal jobban hangzanak, mint az enyéim. Nekem mindegyik uncsinak és bénának tűnik, és ez tök rossz. - Mi szerinted az eddig elkövetett tetteid közül a legrosszabb, amit a legjobban szégyellsz? - kérdezem, és ezúttal valamiért komolyabb és mélyebb témát hozok fel. Nem tudom miért, mert érdekel hogy mi van vele, meg hogy ki ő. Bár elképzelhető, hogy én is csak egy vagyok neki a sok közül, de remélem nem, és... mondjuk nem is tudom, megismerhetem őt közelebbről. Ez pedig... Fura. Mert én soha nem akarok megismerni másokat.
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Sweet dream pub Pént. Május 10 2013, 17:54
To: Kira
Bocsi a késésért. :$$$$$
Fura, mert még sosem gondolkoztam úgy, mint Kira. Mármint... mindig is az optimisták közé tartoztam, ritka eset volt az, amikor a dolgok rossz oldalát láttam meg először. Most pedig, hogy ilyen szemszögből is belegondoltam abba, hogy milyenek az emberek, rá kell jöjjek, hogy igaza van. Tuti, hogy nincs olyan ember, aki még senkit nem bántott volna életében. Hát igen... Mindenkinek megvan a saját ciki sztorija, efelől nincs kétségem. Nekem is van, de inkább nem részletezném... Óriásit égtem, de az már régen volt, így visszagondolva mosolyt csal az arcomra. Kérdése hallatán gonosz mosolyt villantok, a kérdezz-felelek-nek az a lényege, hogy őszintén kell válaszolni, így muszáj lesz neki is. -Igen, muszáj lesz. Ez alól nem bújsz ki, kislány.- hangomon is hallatszott, hogy élvezem ezt az egész helyzetet. Kíváncsi vagyok, hogy mi a legcikibb dolog, ami történt vele, vagy legalábbis mit hisz annak. Vigyorogva hallgattam, ahogyan mesél. Már eleve az vicces volt, amit mesélt, de mint általában mindenkinél, miközben vicces sztorit mesélnek, annak a tudatában vagyok, hogy ez vicces lesz, ebből kifolyólag pedig még a vicc előtt vihogok. Igen, hát ez volt most is. Már a kakis résznél nevetek, de feltartott ujjal jelzi, hogy ez még nem az egész történet, így inkább visszafojtott nevetéssel, hatalmas vigyorral hallgatom tovább a történetet. Ő is elneveti magát, ahogy a vége felé közeledik, ezzel pedig engem is kibillentve a koncentrálásból, hogy ne nevessem el magam. Vele együtt tört ki belőlem a röhögés, de az a gáz, hogy nem is akart elmúlni. Nagy nehezen befejeztem, majd hallgattam a végét a sztorinak. Oké, elismerem, ez tényleg nagyon ciki. Hangosan nevetek fel, amint a végére ér. Nem ma nevettem ilyen sokat, az biztos. Már régen hallottam ilyen vicces eseteket, ez pedig az összeset vitte, amit eddigi életemben hallottam. Hirtelen közelebb hajol hozzám, nekem pedig a pillantásom akaratom ellenére is a szájára téved. –- Nem fogom. Bízhatsz bennem.- vigyorogok el és hozzá hasonlóan én is picit közelebb hajolok hozzá. Majd szinte vele egyszerre ülök vissza a seggemre. Kérdése hallatán zavartan hajtom le a fejem. Hogy hány nővel voltam eddig? Ami azt illeti, már nem számolom… Nem tagadom, hogy szeretem az ilyesfajta kalandokat, és elég sokban részt is vettem már. De nem akarom elijeszteni Kirát azzal, hogy megmondom, hogy sokkal bújtam már ágyba. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy ő is csak egy újabb ’áldozat’. Mert nem, ő teljesen más, mint a többi lány. Nem szoktam ezzel büszkélkedni sem, sőt, nem is nagyon emlegetem. Nem akarok hazudni, de mégis félek, hogy rosszat fog rólam gondolni emiatt. -Az megteszi, hogy sokkal?- nézek rá, megvillantva a kisfiús mosolyomat. Tényleg nem tudom pontosan, de talán nem is akarom. Néha tényleg csúnyán átvertem a nőket, és most ezt végiggondolva elég csúnya volt tőlem az, hogy kihasználtam őket. Nem hiszem, hogy még egyszer elő fog fordulni. Több okból is… Újra nekem kell feltenni a kérdést, de tudom is már, hogy mit akarok megtudni. Nem akartam rögtön ezzel kezdeni, még a végén azt hinné, hogy rámászok. De nem, csak tényleg érdekel. Kíváncsi vagyok, hogy mi a helyzet a pasikkal, tudni akarom, hogy van-e barátja. –Oké, én jövök, szóval… Van barátod? - teszem fel a kérdést, majd kíváncsian nézek szép szemeibe. Sosem éreztem még ezt senki iránt, és nagyon valószínű, hogy nem is fogok már többet. Éppen ezért érdekel, hogy szabad-e próbálkozni nála, vagy felesleges-e.
I don't think you know how easily you can make me smile.
Megj.: szeressem a gúgli fordítót is, szóval ha nem így van spanyolul az a cucli akkor párdon xDDDD Ja és: viselet
Miért félek az emberektől? Furcsa kérdés, és jómagam is eltöprengek rajta egy súlyos pillanatig. Az a helyzet, hogy talán hazudok magamnak, talán csak elhitetem magammal, hogy félek tőlük. Valójában semmi ijesztő nincsen bennük. De a bohócokban sincsen, és mégis van aki fél tőlük. A pókok kifejezetten édesek, és mégis van olyan, aki retteg tőlük. Az erőszaktól, és a bántalmazástól nem csoda, hogy félek, de maguktól az emberektől. Aztán megfogalmazódik bennem egy érdekes válasz, és mint mindig, most sem tartom meg magamnak. – Mert a pókok, csak akkor bántanak, ha te is őket. Az emberek mindenképpen fájdalmat okoznak – felelem végül eltöprengve, de nem akarok idiótának tűnni, úgyhogy inkább megvonom a vállamat. Nem akarom elüldözni Kevint, de ha sokáig játszom az idióta betegelméjű lánykát, akkor nagy valószínűséggel ezt érem majd el vele. Valójában én tudhatom talán a legkevésbé, hogy milyen lehet, ha fájdalmat okoznak az embernek. Stefan mindig mint valami védőfal távol tartotta tőlem a rosszat, és a rosszat sejtetőt is, soha nem voltam annyira közeli kapcsolatban emberekkel. Vagyis de, eleinte, aztán lassan rájöttem, hogy a barátkozás számomra felesleges, hiszen a búcsú csak fájna, és a búcsú előbb-utóbb úgyis el fog érkezni. Ezért igyekeztem távol tartani magamtól az új és megint új osztálytársaimtól. Most mégsem érzek késztetést arra, hogy lelépjek, és azt mondjam: Nagyon szépen köszönöm a segítséged, de nem vagyok az a barátkozós típus! Sőt, egyenesen úgy érzem, mintha ideszögeltek volna, hogy ne tudjak menekülni. Én pedig... én pedig nem is akarok menekülni. Magamban nagy kő esik le a szívemről, amiért egyedül jött ide, és nem vár senkit, mert ez azt jelenti, hogy annyira talán nem is rondítottam bele a délutánjába, mint én azt hittem. Bár, ha lenne ma randija, akkor sem hiszem, hogy elrontottam volna. mint már azt említettem, valószínűleg már itt sem lennék. De valami öröm is ott lapul bennem, olyan érzésem támad, ami a nőknek szokott, amikor kiderül, hogy szabad a pálya. Ezt pedig... Ezt pedig olyan furcsa a fejemben lévő hangomtól hallani, hogy ha nem lennének itt mások, akkor széttörnék egy poharat, hátha a csattanása észhez térít. De csak nagyot nyelek, és legyőzöm a késztetést. Nem rongálunk, azt nem szabad. Egy kíváncsi mosolyt ejtek meg, miközben magában kitalálja, hogy milyen kérdést is tegyen fel. Várakozóan pislogok, és közben az ujjaimmal babrálok, mert különben a lábammal dobolnék, és sokkal jobb az ujjamat tördelni, mint hogy pattogjak itt a seggemen. Ezzel persze nem siettetem, csak ha valamilyen játékra kerül sor, felelsz vagy mersz, kérdezz felelek, forrószék, igazság vagy bátorság, stb., akkor mindig muszáj valamit csinálnom magammal, mert képtelen vagyok tétlenül ücsörögni. Aztán hamarosan megszólal, és elmondja nekem a kérdését. Egy pillanatig az arcát fürkészem, az aranyos vigyorát, és meglepett arcom fokozatosan átváltozik egy vigyorgó vadalmává. Már a gondolattól is elvörösödök, hogy ki el kell mesélnem neki. – Azt mondtam válaszolok, úgyhogy ez alól már nincsen kibúvó, igaz? – hajtom le a fejemet a tenyerembe, miközben és magamban nevetgélek. Az a helyzet, hogy senki nem meséli el szívesen a legcikibb történetét. Én sem. Még én sem, akivel nem szoktak dolgok történni, nem szoktak ciki dolgok sem történni. De mint minden embernek, nekem is megvan a saját cikis sztorim, ami akkor kiborított, de most csak rá kell gondolnom, és nevetni támad kedvem. Nagyot sóhajtok, és újra felnézek rá, miközben elveszem az arcom elől a tenyeremet. – Jó, legyen. De ezt még visszakapod. Szóval ha jól emlékszem tizenegy éves voltam. Egyébként rengeteget utazok, voltam már mindenfelé a világban, és akkor éppen Spanyolország volt soron. Nem maradtunk ott sem sokáig, alig egy hónapot laktam arrafelé, de két szót örökre az eszembe véstem: mujer és hombre. Az egyik azt jelenti "nő" a másik azt, hogy "férfi" – nagy levegőt veszek és folytatom. – Szóval az egész úgy volt, hogy kocsival mentünk éppen valahová, és éppen egy pláza mellett haladtunk el, amikor feltűnt, hogy bepisiltem vagy kakiltam, igazából csak azt tudtam, hogy valami nincsen rendben – vigyorodok el, és feltartom az ujjamat, hogy várjon még, ez még semmi. – Szóval gyorsan szóltam, hogy álljunk meg, és beszaladtam a plázába. Egyébként rövidnadrágban voltam. Szóval beszaladtam, és rögtön megpillantottam a közelben a wc-t. igen ám, de egy mukkot nem tudtam spanyolul, úgyhogy fogalmam sem volt róla, hogy melyik wc-re van kiírva a "Nő" és melyikre van kiírva a "Férfi" felirat. Rajtam kívül más nem várakozott, éppen nem jött ki senki, én pedig siettem, szóval találomra bementem az egyikbe és elkezdtem befelé rohanni. Aztán megálltam, és... – mesélem, és belőlem is kitörik a nevetés, aztán nagy levegőt veszek, és folytatom – ...szóval a mosdó közepén ácsorogtam, körbevettek piszoárok és letolt gatyájú férfiak, akik éppen a dolgukat végezték. Úgy égtem, hogy az elmondhatatlan, az egész arcom tiszta vörös volt, azt kívántam bár ne velem történne ez meg, és eltakartam a szememet is, hogy ne lássak semmit. És vajon mi történt? A kicsi tizenegy éves Kirának életében először megjött a havibaj. Szóval hadd ne ecseteljem milyen felemelő érzés volt ott állni a spanyol férfiak között a férfi mosdóban, akik mind kapták is fel a lehúzott gatyájukat, miközben én éppen "nővé értem" – fogom a homlokomat, és fáradt pillantásokat vetek a fiúra, miközben visszaemlékezek. Aztán hirtelen felkapom a fejemet, közelebb hajolok hozzá át az asztalon, és a fejemet rázom: – De ha ezt valaha is még egyszer felhozod, vagy bárkinek is elmondod... – rázom a fejemet, miközben önkéntelenül is elvigyorodok, aztán mikor észreveszem, hogy kicsit közel hajoltam hozzá, ezzel belépve a magánszférájába, gyorsan vissza is huppanok a helyemre, és a hajammal babrálok, miközben azon gondolkozok, hogy mit kérdezzek tőle, amivel rögtön elterelődik a szó valami másra. Mondjuk rá. – Én jövök – csillan fel a szemem. – Ömm... Szóval... Mondjuuuk... Hány nővel voltál már életedben? – teszem fel a kérdést, mert jobb nem jut eszembe, és mert... oké, mert egy kicsit érdekel is. Persze tök magánügy, hogy életében hány lánnyal csinálta már, de ő is olyat kérdezett tőlem, amire nem szívesen válaszoltam volna, így hét most ő jön. Bár fogalmam sincs, hogy hogy van ez a fiúknál, az is lehet, hogy amúgy büszkélkedik vele. Mindenesetre én tényleg nem mondom el mindenkinek nagy büszkén életem legborzalmasabb történését. Sőt, Kevin az első, akinek elmeséltem.
Érzem, hogy mostantól meg fog változni az életem. Vagyis nem csak érzem, tudom is. Le kell majd állnom a csajozással, mert remélhetőleg ő lesz az, akivel leélem az életem. Nagyon nem jellemző rám az, hogy ennyire előre tervezek, de ez van. Azt hallottam, a bevésődés sok mindenen változtat. És most már kijelenthetem, hogy ez tényleg így van. Amióta meg láttam őt, olyan gondolatok járnak a fejemben, mint még szinte soha, és most tényleg nem túlzok. Már most imádom azokat a gyönyörű kék szemeket, ahogy mélyen az enyéimbe néznek, majd kicsit lejjebb, az ajkaimra téved. Ne tudom mire vélni ezt, talán tetszik neki, amit lát, de nem akarok semmit elsietni, nem akarok ráerőszakolni olyat a lányra, amit nem akarok. Az a lényeg, hogy neki jó legyen. Bármiben benne lennék az ő érdekében, csak jól érezze magát, mindig, mindenhol. Ha ez egyáltalán lehetséges. Nevetése zene füleimnek, az ő hatására én is vigyorogva nézek rá. -Akkor majd ha bajban leszek, szépen kérem a segítséged.- nézek rá egy széles vigyorral az arcomon. –Miért félsz az emberektől?- néztem rá kérdőn. Nem tudom, hogy miért, de késztetést érzek arra, hogy segítsek neki, még akkor is, ha csak poénból mondta. Közben én is helyet foglalok az asztalnál, pont Kirával szemben ülök. Egy kis ideig az arcán legeltetem a szemem, minden egyes részecskéjét megnézem. Az bőre fehér, de még is gyönyörűen passzol a kék szemeihez, kiemeli őket. Haja szépen omlik a vállára, szívesen megérinteném, végigsimítanék rajta, de elég kínos helyzetet teremtenék ezzel, szóval inkább nyugton maradok. Ez esetben a saját igényeimet kell hátrébb helyezni, de szívesen teszem, ha róla van szó. Nem akarom azt, hogy kínosan érezze magát a közelemben, ezzel csak elüldözném őt a közelemből, amit nem szeretnék. Örülök, hogy felszabadultan tud röhögni és tudja, hogy nem haragszok rá azért, mert segítséget kért, ezzel csak mindent elrontanék. Azt pedig nem akarom. -Nem, egyedül jöttem.- mondtam mosolyogva. Direkt nem kérdeztem meg, hogy ő miért van itt, mert ez nyilvánvaló. Csak hülyének nézne, ha ilyet kérdeznék tőle, tekintettel arra, hogy az előbb magyarázta el nekem, hogy mi is történt. Kérdezz felelek. Hmm, mindig is szerettem azt a játékot. Igaz, már régebben játszottam, de akkor a haverjaimmal mindig elpoénkodtuk az egészet, és természetesen előfordultak a perverzebb kérdések is. Persze olyat nem akarok kérdezni Kirától, hiszen ezzel is elrettenteném magamat. Akkoriban jót nevettünk rajta, most viszont szerintem nem lenne jó poén. Vagy de. Ki tudja, milyen a humorérzéke a szépségnek. -Oké, akkor kérdezek.[i]- vigyorogtam, majd pár pillanat erejéig elgondolkoztam azon, hogy mit is kéne kérdezni tőle. Kezdésnek valami átlagos kérdést, de mégis olyat, ami nem olyan unalmas, hétköznapi, mint például az, hogy ’mi a neved?’. Mondjuk jó, azt most mondta el, de ilyen kérdések jutnak mindig először az ember eszébe. - [i]Mi a legcikibb élményed, ami valaha történt veled?- néztem rá vigyorogva. Tudom, tudom, gonosz vagyok, de ez van. Így izgibb az egész és nem fogunk unatkozni. Plussz tuti, hogy én is fogok egy pár érdekes kérdést kapni. Még sosem úsztam meg egy kiadós égés nélkül.
Megnyugvással tölt el, hogy nem neheztel rám az imént történtek miatt. Nem tudom, hogy miért érzem úgy, hogy haragudnia kéne, de eléggé antiszociális vagyok, és már csak azért sem szoktam segítséget kérni másoktól. Mindig megoldom a saját problémáimat, amiket nem kötök mások orrára és az egyetlen személy akinek a segítségében mindig bízok, az Stefan. Most mégis kénytelen voltam valaki másra támaszkodni, és talán ez az, ami miatt zavartnak érzem magamat. Mert szokatlan, hogy egy tökidegen fiú segítsen nekem. Ez persze nem a többi fiú ellen szól, hanem sokkal inkább ellenem, aki tényleg soha nem kér segítséget. Most mégis rákényszerültem, az egészben pedig az a legfurcsább, hogy cseppet sem bánom. Sőt, valami kis öröm is átjár, ha arra gondolok, hogy veszély nélkül nem lehetnék itt, ezzel a fiúval szemben, aki elől máskülönben már elmenekültem volna, hogy nehogy belezúgjak, mint a velem egyidős lányok szoktak a fiúkba, akik szívdöglesztőek, aranyosak, jófejek és szép a szemük is. Ma tényleg nem vagyok teljesen magamnál, ha még mindig itt ácsorgok. Nem tiltakozok, mikor az állam alá nyúl, sőt, csak azért is direkt mélyen a szemébe nézek. A pillantásom önkéntelenül is ajkaira téved, miközben hozzám beszél, aztán lassan visszaemelem tekintetemet a szemére. Megjegyzésére elvigyorodok és elnevetem magamat. Vizuális fajta vagyok, ha valaki mond nekem valamit, akkor az agyam rögtön elképzeli azt, mintha valami képet bámulnék. És az ő általa leírt kép tényleg érdekesnek tűnik. – Ó, ahogy magamat ismerem azt mondtam volna, hogy "Nem az én problémám, ne haragudj". Mondjuk ha nagyon szépen megkértél volna, hogy segítsek, akkor biztos segítettem volna. Feltéve, hogy nem ijedek meg jobban, mint te – mosolyodok el. – Fura, hogy jobban félek az emberektől, mint a... – vámpíroktól. De még mielőtt kifecsegném észbe kapok. – ... pókoktól – módosítom a mondatot, hogy kimondhassam anélkül, hogy idiótának nézne. A lebukás veszélye persze nem fenyeget, hiszen kétlem, hogy elhinné nekem bárki is, hogy léteznek vámpírok. Akkor már inkább a diliházba vonulás veszélye fenyeget. Nem ácsorgok tovább, egy darabig úgysem mehetek el innen, amíg ott ül az a pasas. Nem tudom, hogy meddig fog várakozni, de ha nagyon sokáig, akkor végül kénytelen leszek valahogy megoldani a hazajutást. Mindenesetre. egyelőre élvezem a sakkban tartást és nincs is kedvem lelépni, ami tényleg nem jellemző rám. Nem keresek barátokat, nem keresek fiúkat, ha néha napján mégis más ágyában ébredek, akkor szó nélkül eltűnök, és többé nem lát az illető. A nevemet pedig végképp nem szoktam hangoztatni. Voltam már Laura, voltam Lissa, voltam Annabeth. Most viszont van egy érzésem, hogy nem véletlenül mondtam el az igazi nevemet. Csak abban bízhatok, hogy őt tényleg Kevinnek hívják. Ha meg nem... Igazából az is mindegy. Sajnálnám, de mindegy lenne. A lényeg, hogy leülök az asztalhoz, és így már a visszataszító fickó pillantása sem ér el, mert tényleg sikerült egy eldugottabb asztalkát találnunk. – Vársz valakit? Vagy csak egyedül beültél ide? – kérdezem meg a biztonság kedvéért, mert tényleg nem akarok a terhére lenni, így ha le kell lépnem, hát lépek is le. Ha viszont nem vár senkit, akkor jó társaságnak tűnik. Olyan társaságnak, akit nem akarok lepattintani az első adandó alkalommal és akivel szívesen töltök el egy kis időt. Ha nem vár senkit, és nem kell most rögtön elhúznom a csíkot, akkor ismét megszólalok. – Játszunk! Kérdezz felelek. Kezdhetsz, mivel megmentettél – billentem oldalra a fejemet és elmosolyodok. – Azt kérdezhetsz, amit akarsz, és őszintén válaszolok rá – könyökölök az asztalra és az államat az öklömön nyugtatom. Igen, Kira Basarab felszabadult. És ez megijeszt. Mindig Stefan mellett szabadulok fel úgy igazán, hogy olyan lehessek, mint más velem egyidős tinédzser lányok, és ne a sarokban kuksoljak, mint mondjuk a suliban.
Elképesztő… Ez a helyzet, ez a lány. Minden olyan ismeretlen. Még sosem éreztem így, ez egy farkas életében csakis egyszer köszönt be, de nekem még nem volt alkalmam találkozni vele, egészen mostanáig. Most pedig, hogy megtörtént, nem tudom, hogy mit kéne tennem. Ismeretlen ez a helyzet, de annyi biztos, hogy akárhogy, de emellett a lány kellett lennem. Bármilyen formában. De szükségem van rá. Ez az, ami biztos. Végre van egy olyan az életemben, akihez ragaszkodhatok, akire szükségem van. És ez a legjobb érzés a világon, azok ellenére, amiket levágtam. Elképesztően sok érzés tombol bennem, ami egyáltalán nem jellemző rám. Kíváncsi vagyok, hogy miért pint ő, nem mintha kifogásom lenne ellene. Gyönyörű lány, szemei szinte világítanak, olyan kékek, haja a barna és a fekete árnyalatának a tökéletes egybeolvadása, alakja pedig csinos. El sem tudnám most már képzelni az életemet nélküle. Egyszerűen csak azt érzem, hogy mellette kell lennem a nap legtöbb percében, amikor megtehetem. Ő számomra tökéletes, akármilyen hibái vannak, vagy akármilyen hülyeséget követett el az eddigi élete során. Mert azt mindenki követ el. Senki nem tökéletes, mindenkinek megvan a maga hibája. Nekem például az, hogy imádom a bulikat, a piát, a lányokat, a pörgős életet. Bár… a lányokat szerintem hanyagolom mostantól. Mert nála nincs jobb. Aranyos, ahogyan nyújtózkodik, hogy elérjen. Imádom azt, amikor egy lány kisebb nálam, nála pedig még aranyosabban hat, mert a zavartsága látszik rajta annak ellenére, hogy takargatni próbálja. Mosolyogva ölelem át a derekát, érintése megnyugtatóan hat rám, úgy, mint még semmi. Tudom, lehet, hogy ez túlzásnak hangzik, de tényleg így érzek. Elhúzódik tőlem, majd még mindig zavartan kér bocsánatot, mire oldalra döntött fejjel mosolyodok el újra. Hadarni kezd, dióhéjban elmeséli, hogy miért van itt és miért volt szüksége a segítségemre, ezen pedig már el kell nevetnem magam. –Semmiség. Örülök, hogy segíthettem, ki tudja mit csinált volna veled az a rohadék.- pillantok bosszúsan a pasi irányába. –Igen, köszi az emlékeztetést. Én Kevin vagyok, ha még emlékszel rám.- mosolyom vigyorrá alakul át, viszont nem tudok a szemébe nézni, mivel a földdel szemez. Lassan az álla alá nyúlok, majd egy picit gyengéden feljebb emelem a fejét, hogy egyenesen a szemébe bámuljak. –Figyelj. Egyáltalán nem haragszok azért, mert segítséget kértél tőlem. Fordított helyzetben én is ezt tettem volna. Bár, az fura lenne…- céloztam arra, hogy felettébb érdekes lenne az, ha egy pasi meg akarna erőszakolni, vagy valami hasonló. Oké, ez pedig egy felettébb érdekes gondolat volt tőlem. Elképzeltem azt, hogy egy utcán sétálgatok, és ez a gusztustalan pasi elkezd követni. Erre én betérek egy pubba, és segítséget kérek Kirától. Elég… érdekes helyzet lenne. Remélem, hogy ezzel segítettem neki egy kicsit feloldódni. Nem értem, miért érzi úgy, hogy ez nekem teher, hogy segítettem neki. Ha tudná, hogy mennyire örülök, hogy segíthettem... Eleve nem vagyok olyan, hogy cserben hagyok egy bajba jutott lányt. Mindig segítek, ha tudok, és legtöbbször tudok. Szívesen segítettem neki is, sőt, gondoljunk bele... Ha ő most nem hozzám fordul segítségért, nem találkozunk. Ami pedig nem lenne jó. Így legalább megtaláltam azt az embert, akit tényleg nekem szántak. Csak nekem és senki másnak.
I don't think you know how easily you can make me smile.
Megj.: gyors voltam, de még milyen gyors. vágtatok, vágtatok, de milyen pofát vágtatok *o* Ja és: viselet
Ezt most azért kaptam, mert magamban a szombatot szapultam, igaz? A szombat így, a szombat úgy, a szombat uncsi, a hétfő is, és a többi. Most a karma direkt büntet engem. Direkt próbálja bebizonyítani, hogy ez a nap valamiért tényleg más mint a többi. És az egészben az a legszörnyűbb, hogy eközben én is kezdem elhinni. Nem, határozottan kijelenthetem, hogy valóban nem minden nap követ egy ijesztő fickó az utcán – hála az égnek –, és nem minden nap ment meg egy fiú, aki... aki... hát aki úgy néz ki, mint ő – sajnos. Mégis valami borzasztóan furcsa érzés fog el. Ahogy néz, ahogy a karját fogom, ahogy ott ülünk, egy véget nem érő pillanatig, nem is tudom elmagyarázni, milyen hülye érzés fog el. Csak jó nézni a csillogó barna szemeit, az is eszembe jut, hogy ezek után még bénultan fogok ülni a formás kis fenekemen és képtelen leszek két lábra állni. De a kábulatból a hangja ébreszt fel, hirtelen beugrik, hogy mi a fészkes fenét keresek itt, hogy miért is kértem tőle segítséget. Valóban, az is eszembe jut, hogy a mögöttem ülő fickó még mindig olyan vészjóslóan bámul és üldögél, hogy legszívesebben elszaladnék, haza, bezárkóznék a házba, és ha becsöngetne, akkor kimennék, hogy leüssem egy serpenyővel. Koppanna nagyot a fején, aztán összeesne, Stefan-t pedig üdvözölhetném úgy, hogy: Kész a vacsora! De nem egy cartoon network mese főszereplője vagyok, hogy ezt az akciót sikeresen teljesítsem, úgyhogy szépen elvetem az ötletet. Miért próbálok menekülni? Mintha eszeveszettül el akarnám kerülni a kínos helyzetet. Soha nem voltam az a pasizós lány, mivel kiskoromban kijelentettem, hogy soha senki nem törheti majd össze a szívemet. Nem akartam sírni, mint a lányok a filmekben. Úgyhogy ha meglátok egy fiút, aki mellett lepkék repkednek a gyomromban, vagy akitől elpirulok, ha megszólal, akkor inkább odébb megyek és elfelejtem. Nem tudom, hogy a hátam mögött hagyott fickó miatt, vagy hálából, de valamiért késztetést érzek rá, hogy maradjak. Nem mintha mást tehetnék, ha most lelépnék, és abbahagynám ezt a színjátékot, miszerint én ismerem az a fiút, aki a kezemnél fogva vezet egy eldugottabb asztal felé, akkor nagy valószínűséggel folytatódna a "menekülésem". Az agyam megfelelő okok után kutat, hogy most miért nem lépek le a kínos helyzetben, és hagyok itt mindent, de eközben még mindig követem a fiút, aki nem is ismer, mégis segít nekem. Lehet, hogy ő is olyan notórius csajozógép, mint a legtöbb fiú? De elképzelhető, hogy azért segít, mert csak úgy jó fej és jó napja van. igaz? Vagy ez tök hülyeség. Egyáltalán miért érdekel, csak segít, és én fokozatosan egyre nyugodtabb és feldúltabb leszek egyszerre, amit fogalmam sincsen hogy csinálok. Visszapillantok a lepattintott pasira, hogy megint megnézzem a visszataszító fejét, aztán önelégült mosollyal az arcomon fordulok megmentőm felé, aki ekkorra talál egy üres asztalt. Csak most nézem meg igazán, persze igyekszem nem túl feltűnően végigmérni. Jóval magasabb nálam, az arca pont ugyanolyan helyes, mint már azt felfedeztem a pultnál, és a szeme... Miért vannak ilyen szemek a világon? Ez nem illegális? Most, hogy újra visszatértem a szeméhez ajkam önkéntelenül is mosolyra görbül. Egy pillanatig habozok és toporgok egy helyben, miközben szúrós pillantást érzek a hátamban. Tényleg még mindig bámul, vagy csak beképzelem? Mindenesetre nem leszek amatőr, hogy elrontsam, amit ő tökéletesen elkezdett a kedvemért. Ismerősök vagyunk nem? Miközben baromira, de tényleg mindennél jobban kívánom, hogy ne toppanjon be a barátnője, akivel éppen itt beszélt meg randit, közvetlen elé lépek, felnyújtózkodok, hogy rendesen felérjem a vállát, és megölelem, akárcsak egy régi ismerős tenné. Sehol sem jelenik meg nekem rontó barátnő, szóval most hálás lehetek a sorsnak, ha már ilyen rendkívülien össze tudta kuszálni a napomat. – Köszönöm. És ne haragudj – dünnyögöm neki zavartan, miközben elhúzódok tőle. Nem akarok kínos csöndet, nem lehet kínos csönd. Megtiltom, hogy kínos csönd legyen. – Csak beszólt, én meg visszaszóltam, de persze nem mintha olyan erős lennék, mint amilyen nagy a szám. Így hát miután végigjártam háromszor az egész belvárost, a nyomomban azzal a piercing-arcú barommal, úgy döntöttem jobb lesz beülni valahova, mert messzebb lakom, és nem akartam olyan helyre menni, ahol egyedül vagyok, viszont... – Ennyi a teljesítményem, lassan kezdem úgy érezni, hogy kevésbé vagyok gáz, ha inkább véglegesen és totálisan is kussban maradok. – Egyébként Kira vagyok, ha már elfelejtetted volna a nevemet, amilyen régen láttál – teszem hozzá halkabban, és lesütöm a szememet. Tényleg nem akartam kínos helyzetbe sodorni magamat, de talán jobb így, mint megerőszakolva lenni az egyik utcasarkon. Tényleg sokat köszönhetek neki, nem hagyhatom csak így itt. Meg úgy titokban, olyan titokban, hogy magamnak is alig merem bevallani, nem hogy neki elmondani, nem szívesen lépnék le. Pedig "angolos távozás"-ban aztán tényleg én vagyok a csúcs.
Hogy hová indulok megint? Hát persze, hogy egy olyan helyre, ahol tudok szórakozni. Ez volt mindig a nélkülözhetetlen dolog az életemben. Sosem szerettem unatkozni, általában van valami nyüzsgés körülöttem, de ha mégsem, akkor teszek róla, hogy legyen. Nem bírnám ki buli nélkül, így lehet élvezni az életet, még akkor is, ha az totál el van cseszve. Ezzel nem az én életemre célzok, persze, hogy nem, hiszen tökéletesen meg vagyok elégedve az életemmel, csak megemlítettem, hogy a buli senki számára nem hátrány. Erősen szimpatizálok a hellyel, amit nem olyan rég láttam meg, de nem mentem be. Takaros kis helyiség, pont megfelel arra, hogy igyak egy-két pohárral. Ahogy az ajtót kinyitom, egy kis csengő csilingel, ezzel jelezve azt, hogy valaki érkezett. Kíváncsian nézek körbe, hogy hányan vannak. Egy pár ember néz rám, ahogy belépek az ajtón, majd rögtön a teli – vagy éppen nem teli – poharuknak szentelik minden figyelmüket. Ráérős léptekkel haladok a pult felé, rengeteg időm van, nincs okom arra, hogy siessek. Az egyik középső székre ülök le, majd rögtön rendelek is valami rövidet. A pincérnő gyakorlottan tölti ki nekem egy pohárba a vodkát, majd rögtön elém csúsztatja. Rögtön a pohár után nyúlok, majd a számhoz emelem és jólesően hajtom le a keserű alkoholt. Mindig is imádtam az ízét is és a hatását is. Segít ellazulni, relaxálni, vagy éppen ha kell, akkor felbátorít ahhoz, hogy csajozzak egy ici-picit. A következő pillanatban újra csilingel az az idegfeszítő csengő, de nem is nézek oda, inkább kérek egy újabb kört a pincércsajtól. Ő pedig szorgalmasan végi a munkáját, egy újabb kis pohár van előttem. Óó igen. Ez az ami kell nekem. Hirtelen foglalt lesz a mellettem lévő két üres hely, de még mindig nem nézek oda. Bárki is az, nem tud megzavarni abban, hogy megigyam ezt a pohár piát. De talán mégis… Ugyanis egy jéghideg kezet érzek a karomon, ami egyre erősebben szorít, de persze nem fáj nekem, elvégre farkas vagyok… jó, hogy ennyit kibírok. Fejemet lassan fordítom az illető irányába, szemeim végigmérik őt, majd egy rettentő furcsa érzés kerít hatalmába. A szeme… gyönyörűen csillog és kék színben pompázik. A bőre fehér, de ennek ellenére pici piros foltok vannak az arcán, gondolom siethetett. Szája pedig… igazán kívánatos. Hívogat, mint az ezer színben pompázó virág a méheket. Úgy érzem minden áron segítenem kell neki, akár az életem árán is. Szükségem van rá, a nap minden percében, nélküle nem tudok létezni, annak ellenére, hogy még nem ismerem őt. De meg kell ismernem. Ez az, amiről tudom, hogy nem fogom annyiban hagyni. Csillogó szemekkel nézek rá, szemeim melegséget sugároznak, tekintetem tele van szeretettel, amit iránta érzek. Hát, ez is bekövetkezett. Van egy biztos pont az életemben, méghozzá ez a lány itt, aki a karomat fogja. Bármi lennék neki, csak részese legyek az életének. Nem gondoltam volna, hogy ilyen váratlan helyzetben fog bekövetkezni. De nem vesztegethetem az időm. A tekintetéből süt a kétségbeesés és a félelem, tudom, hogy segítenem kell neki. Elnézek a válla fölött, és a gusztustalan pasi perverz vigyorából rögtön leesik, hogy valami gáz van. Kis gondolkodás után eszembe jut egy kevésbé feltűnő módszer, amivel minden gyanú nélkül elmehetünk a középkorú féri közeléből. -Szia! Régen láttalak, gyere üljünk le valami asztalhoz.- mondom olyan hangerővel, hogy az a pasi is hallja, hogy valami ’ismerőssel’ van dolga, ha kikezd vele. Nos, nem ismerőssel, hanem valami sokkal erősebbel. Ha bepróbálkozik nála, akkor minden áron megvédem a lányt, mindent megteszek azért, hogy biztonságban tudjam őt. A keze felé nyúlok, majd gyorsan lepattanok a székről, magam után húzva őt. Még a poharamat is az asztalon hagyom, így közelítek egy kissé eldugottabb ülőhely felé.
I don't think you know how easily you can make me smile.
Megj.: Nah először sz@rabbra sikerült, szóval átírtam majdnem az egészet, így már türhető.xD Remélem tetszeni fog. Ja és: viselet
Ha engem kérdezel, nincs különbség a hétfő és a szombat között. És emiatt az általam állított tény miatt talán sokan megköveznének, de csak tessék. Ugyanúgy huszonnégy óra, ugyanúgy nem süt a nap, ugyanúgy eseménytelenül telnek a percek... Ahogy mondtam: "Ha engem kérdezel", ez pedig egyrészt, egy erős utalás arra, hogy ne tedd, másrészről pedig azt jelenti, hogy a saját véleményem szerint. Nincsenek barátaim, pedig nem vagyok elvetemült, skizofrén sorozatgyilkos, akitől rettegni kéne. Csak egyszerűen feleslegesnek tartom, mivel tudom, hogy Stefan bármelyik pillanatban azt mondhatja pakoljak szépen össze, és indulunk a Föld másik sarkára. Franciaország, Spanyolország, Anglia, és minden egyes ország fent van a listánkon, leszámítva Olaszországot, ahova be nem tesszük a lábunkat. Vagyis ő talán igen. De én csücsülök a fenekemen valahol jó messze a végzetemtől. Igazából nem bánom, mert borsódzik a hátam, ha a Volturira gondolok, hát még ha egy oxigént kéne szívnom velük. Nagy ország Olaszország, de ahhoz túl kicsi, hogy ők és én megférjünk egymás mellett. Na nem, az ki van zárva. Szóval ennek az egész gondolatmenetnek csupán annyi értelme van, hogy nincs értelme barátokat szereznem, de még csak ismerősöket sem. Lehet, hogy holnap, de lehet hogy fél év múlva, bármikor szedhetjük a sátorfát, én pedig nem akarom megtudni milyen érzés fájó szívvel elmenni. Amíg nincs kitől búcsúzni, addig nem zavar, ha bejárjuk a fél világot, csak minél messzebb kerüljünk Volterrától. Vicces... Nem megyek Volterra közelébe, de ez nem jelenti azt, hogy a tizennyolcadik életévem nem közeledik rohamosan. Egyszer így is úgy is arra kerül sor, amire legrosszabb rémálmaimban sem merek gondolni. Mély levegő. Ki a rosszat - be a jót, ki a rosszat - be a... kipufogógázt. Nagyokat köhécselve kapom el a fejemet, hogy ne kelljen az előttem pöfögő rozsdahalom kipufogógázát szagolnom. – Bocsi kiscsaj, elvigyelek egy körre? – hajol ki az autó ablakán egy eléggé visszataszítóan kinéző fickó, akit ezelőtt még nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy örökké emlékezni fogok a piercingekre az arca majdnem minden négyzetcentiméterén, és a fültágítókra a fülében. Sejtelmem sincs milyen értelemben kérdezi, de nem habozok sokat. – Oh, a világért sem szeretném még ötven kilóval terhelni ezt a roncsot, még a végén visszakerülne a roncstelepre – felelem és elmosolyodok, aztán gyorsan fel is ugrok a járdára, mielőtt még a zebrán való átkelésből egy öngyilkossági kísérlet kerekedik, és tovább folytatom a céltalanul bolyongást Forks belvárosának utcáin. Az idő most sem napos, mint a mesékben szokott lenni, de Bart Simpson sem gördeszkázik el mellettem meztelenül, szóval a rossz idő egyáltalán nem lomboz le. Nem mintha fel lennék dobva persze, igazából jól esik a friss levegő – főleg most, hogy arrébb tolta a hátsóját a roncstelepről frissen szabadult Trabant is a gazdájával együtt. De mégis semleges arckifejezéssel vonulok végig az utcán a kirakatokat nézegetve, miközben abban reménykedem, hogy valamelyik mögött valami jó ruha, vagy nagy legó emberke, vagy kétméteres torták sorakoznak, hogy megbámulhassam őket és azt mondhassam "Nem kell", és továbbmehessek valami értelmes dolog után nézelődni. Szóval igen: Nálam ez egy átlagos nap, leszámítva, hogy szombatonként nincs iskola. Viszont tényleg semmi különbség nincs a szombat és a hétfő között, ezt továbbra is állítom, nézzenek bármekkora idiótának is. Mások számára viszont, mintha tényleg más lenne a kettő. Velem egykorúak és nálam fiatalabbak is bandáznak a parkokban, a párok moziba mennek, meg fagyizni, az idősek kutyát sétáltatnak, néhány anya babakocsit tologat, mások pedig szintén azt csinálják mint én, csak kettesével, hármasával, vagy még többen. Ekkor tűnik fel a mögöttem pár méterre lépkedő pasas. Nem vagyok paranoiás, csak óvatos, szóval szaporábban veszem a lépteimet, és rögtön levágok egy ki hullámvasutazást, azaz lefordulok rögtön jobbra, majd balra, majd be egy kisboltba, ahol egy percig állok, és nézem az újságokat, de mikor ismét előbukkanok az utcán, az alak megint a nyomomban lépked. Nem vagyok beszari, tényleg nem! Istenemre mondom, hogy tök bátor csaj vagyok. De ennek ellenére képtelen vagyok rávenni magamat, hogy megálljak, hátraforduljak, és farkasszemet nézzek a pasassal. Úgyhogy jó közel megyek az autókhoz, hogy a visszapillantó tükörben megleshessem őrült rajongóm pofiját. A napszemüveges, kigyúrt, tetoválásokkal "díszített" férfi kopasz fején napszemüveg van, szóval nem igen látom az arcát – lehet, hogy jobb is így. De aztán a következő és a következő tükörben megnézve, egyre csak feltűnik, hogy valahol már láttam az alakot. Mit is mondtam nemrég? "...ezelőtt még nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy örökké emlékezni fogok a piercingekre az arca majdnem minden négyzetcentiméterén, és a fültágítókra a fülében." Hát valóban nem felejtettem el, csak egy kis időbe telt, mire leesett, hogy a magát egy olcsó napszemüveggel álcázó pasas a roncsos autó tulajdonosa. Az adrenalin végigfut az ereimben, felpezseg a vérem, és most már nem csak a lábamat kapkodom gyorsabban, de a levegőt is. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy ide akar jönni, de most azt kívánom bárcsak itt lenne velem Stefan. Ő egy rántással elvenné ennek az idiótának az életét. És bár nem kívánok neki halált, mert azt senkinek sem kívánok, azért igazán leszakadhatna rólam. De ahogy az idő múlik, úgy Stefan nem érkezik meg, és igyekszem forgalmasabb utcákon sétálgatni – vagy inkább vágtatni –, hogy nehogy kettesben maradjak a vademberrel. Haza viszont nem merek elindulni, mert a környékünkön nem laknak sokan, és ott aztán végképp kettesben maradnék az idegennel. Vajon addig követne? Mondjuk a környékünkön már sikíthatok Stefannak, hátha meghallja és akkor... De mi van, ha nincs is otthon? Maradjunk az utca biztonságánál. Az egyre kétségbeesettebb ide-oda járkálás közepette feltűnik, hogy harmadszor haladok el ugyanazon pub mellett, és ha már a sors úgy hozta, hogy véletlenül mindig errefelé keveredtem, akkor miért is ne menjek be? Előbb is eszembe juthatott volna, de nem nagyon mertem megállni, nehogy utolérjen. Mindenesetre ott legalább vannak emberek, hátha szólhatok valakinek. Nyugodtságot tettetve nyitok be az ajtón, és az emberektől nyüzsgő pub bárpultjához lépkedek, hogy leüljek az egyik székre. Ahogy hátralesek hamar megpillantom a felém közeledő férfit, és pultra vetett karjaim libabőrösek, és láthatóan remegnek. Fene a csípős nyelvembe, hogy nem tudok kedvesen válaszolni a bunkóknak. Mindenesetre, most már mindegy. Csak nem fog megszólítani. Csak nem ráncigál ki. Csak nem... De akkor már húzza is ki a széket mellettem és ő is a pultra könyököl. A szemem sarkából figyelem, és látom milyen szórakozottan pillant remegő karjaimra. Le vagyok sokkolva, félek, és a legrosszabb, hogy senkit nem ismerek. Ha még lenne egy minimális esély is rá, hogy itt van valami ismerős, de nem... Mivel tényleg senkit nem ismerek Forksban. Holtsápadtan ülök, próbálom elrejteni remegő karjaimat, és jéghideg kezemmel babrálom az itallap szélét. Ahogy ott ülünk, nem tudom mihez kezdjek. Bal felé pillantok, csak ne kelljen a jobb oldalamon ülő férfira néznem, aki kárörvendően várja, hogy... Belegondolni is rettentő. Mellettem egy fiú ül, a bőre színe elüt az én hófehér ábrázatomtól. Nem néz rám, ami miatt most neki tudnék ugrani a torkának, mert miért nem néz a bajba jutott lányra. Ha észrevenné, hogy valami bajom van, akkor nem kéne nekem intézkednem. De mivel nem akaródzik felfigyelni rám, ezért nem várok még egy kényelmetlen percet. A fiú pulton pihenő csuklójára rakom jéghideg kezemet, és bár nem akarok neki fájdalmat okozni, mégis olyan erősen szorítom meg, hogy félek elszorítom a vérkeringését. A bőre... Baromi meleg. De tényleg. Lassan jobban aggódok az ő egészségéért, mint az én helyzetemért. Lázas? Vagy csak melege van? Mégis milyen lehet a hőmérséklete. Abbahagyom a hülye kérdések feltevését, és remegő kezemet még mindig próbálom leállítani, míg várom, hogy a fiú rám nézzen. Mit akarok neki mondani? Hogy segíts? Hogy ments meg? Hogy a mellettem ülő pasi meg akar erőszakolni? Vagy hogy csak bántani akar? De hamar rájövök, hogy jelenlegi állapotomban nem nagyon fogok tudni beszélni. Remélem az arcomról leolvasható, hogy valami nincs rendben, vagy... vagy mit tudom én. Egy biztos: Elhiszem én, hogy a szombat más mint a hétfő, csak ne történjen egy hétfőn és semmilyen másik napon se velem ilyen még egyszer.
Nem is értem, hogy a sok fiatal mit élvez abban, ha részegre issza magát. Egyáltalán abban mi a jó? Undorító a látványuk, sőt ahogy a földön fekszenek.. Kedvem sincs őket nézni és őszintén szólva nem élvezetes a látványuk, ha lenne valami problémájuk, akkor talán megérteném őket.. De nekik mégis mi lehet a gondjuk? Sokat kell tanulniuk? Ugyan már, ez már nevetségesen hangzik, inkább nem is foglalkozom velük.. Őszintén szólva az emberek nem is gondolják, hogy minden egyes pillanatban veszély leselkedik rájuk és mivel nem tudnak a létezésünkről, így őszintén szólva könnyebb dolgunk van. Nem kell attól tartanunk, hogy esetleg védekezni próbálnak ellenünk és valamilyen szinten ők is nyugodtabbak, hogy a természetfelettiben nem hisznek. Ha csak jobban belegondolok egy ember életébe, akkor azt kell mondjam, hogy amin aggódnak az az egymás elleni megölés vagy esetleg kisebb gondok, amik nekik persze félelemnek tűnik. Ha tudnának a létezésünkről akkor jobban rettegnének és félnének kizárólagosan tőlünk, mint bárki mástól.. -Igen idősebb vagyok nálad és tegezlek, ha ezt szeretnéd!-Mondom a szemébe nézve. Figyelem a reakcióit és amint látom már az áldozatát is kiszemelte magának. Ha jobban körül nézek, akkor eléggé sok mindenkit vélek itt felfedezni, ami azt jelenti, hogy sok választéka is akad egyben. A választék listája nem kevés, ami azt jelenti, hogy akár több kiszemelt áldozata is lehet, ha úgy gondolja.. Felfigyelek szavára és ördögi mosolyára, ezek szerint azt jelenti végérvényesen, hogy megtalálta az áldozatát.-Köszönöm és neked is sok sikert! Továbbá örültem a találkozásnak és még találkozunk abban biztos lehetsz!-Mondom mosolyogva majd a pult felé fordulok és megfogom az üveget majd meghúzom. Megiszom belőle az összes italt aztán csak a pultra helyezem az üres üveget és mellé csúsztattok egy nem igen kevés kis összeget. Elfordulok a pulttól és körbe tekintek a helyen aztán egy hirtelen neki indulásból kimegyek a helységből. Kívül egy-két részeg fekszik a földön, de nem nagyon foglalkozom velük, hanem elmegyek mellettük és elindulok valamerre. Mindig kérdéses dolog volt számomra, hogy ha elindulok valamerre, akkor hol fogok kikötni. Mindig is egy rejtélyes kérdés volt.. Lassú léptekkel haladok valamerre és közben figyelem a mellettem elmenőket vagy csak úgy nézelődők az utcán és mit sem törődök azzal, hogy merre haladok. Vajon hova fogok eljutni? Ez egy igazán jó kérdés, csak épp a választ nem tudom rá. Megannyi kérdést tehetnék fel magamnak, de egyre sem tudnám a választ, ezt le merem fogadni. Lassú lépteimet kissé gyorsabbra váltom és próbálok tájékozódni a környéken, ami persze teljesen kizárt, hisz nem ismerem a várost, de azért próbálkozni sosem árt, nem de? Miközben sétálok gondolkozok mindenféle különös dolgon, amik igazából baromságnak tűnek.. Veszek egy mély levegőt és próbálok tiszta fejjel gondolkozni, ami persze nem sikerül, de hát ez ellen nem tudok mit tenni, hisz nem én döntöm el, hogy mikor tisztul ki a fejem..
//Nem baj, hogy későn írtál! ^^ Még majd játszunk, ígérem illetve köszönöm a játékot! Jó volt veled játszani
- Szerintem az, aki a múltja elől menekül, gyáva, és megérdemli, hogy szenvedjen- reagálom le a kérdését, bár szinte biztosra veszem, nem ezt várta, de sajnálom, a vélemények lehetnek eltérőek, nekem meg még mindig az a véleményem, hogy gyávaság elmenekülni, még ha valaki múltjáról is van szó, tessék szépen szembenézni vele. Aztán lehet, hogy a fejem már nem sokáig marad a helyén, de ez van, nem fogok csak azért változtatni magamon, hogy másoknak megfeleljek, ezt teszem a nap huszonnégy órájában, most nekem is pihenő van. És, hogy rosszul érzem-e magam, csak mert vélhetőleg belegázoltam egy vámpír nem létező lelkébe? Nem, alapból nem tudom rosszul érezni magam emiatt, mellesleg meg nem is ismerem, épp hogy csak próbálom elérni, hogy ne ugyanazt az embert szemeljük ki, nagyon nincs kedvem megverekedni érte, persze normális esetben sose mondanék ilyesmire nemet, csakhogy... épp depis vagyok egy kicsit. Nos, igen, még egy olyan csodabogárnak, mint én is lehetnek rossz napjai, sőt, ha azt vesszük, az egész életem a bujkálásról, és az eredeti valóm elrejtéséről szól, csoda, hogy m ég nem zuhantam magamba. Kiiszom az italom, mintha az segítene bármiben is, de hát... mindent a látszatért, igaz tudom, embernek is pocsék lennék, akár csak vámpírnak. Nem megy olyan jól, hogy eljátsszam azt, ami nem vagyok, ez az én bajom. - Köszönöm, de tegezz csak nyugodtan. A nyakam rátenném, hogy idősebb vagy nálam- kuncogok halkan, mert hogy én nem csak látszólag vagyok húsz, valóban annyi is vagyok, ezért is várom, mikor állok meg a fejlődésben. Bár nem tudom, hogy ez nálunk, hogy van. Még sose kérdeztem meg róla Jadet... na igen, ha vele vagyok, akkor általában polgárpukkasztás van, nem boncolgatjuk az élet nagy kérdéseit. - Ohh igen- ördögi mosoly kúszik az arcomra, ahogy az enyhén illuminált állapotban lévő srácot figyelem, aki csak támasztja a falat. Hogy sajnálom-e, mert vélhetőleg többet nem fog felkelni, vagy kijózanodni? Nem. Az emberek iránti empátiám a gyökereknél van elfojtva, ennél fogva nem érdekel a szerencsétlen sorsa sem. - Nos, Dylan, örültem, sok sikert itt Forksban, és remélem még összefutunk- kacsintok rá, majd intek neki egyet búcsúzásképp, és el is kezdem becserkészni a vacsim. Oké, macerásabb, mintha egy gyorskajáldában várnám, hogy elém tegyék, de annál élvezetesebb is.
// Nos zártam, nem akartam tovább húzni, és bocsánat a késésért is Tényleg remélem, még összefutunk a játéktéren valahol, és köszönöm ezt a játékot, élvezetes volt
Néha már úgy érzem, hogy nincs értelme semminek sem. Néha már teljesen elveszek ebben a világban. Néha már magam sem értem a dolgokat, a történteket, s néha úgy érzem, hogy jobb lenne eltűnni egy kis időre.. Úgy érzem, hogy el kéne tűnöm, s fel kéne szívódnom innen egy életre. Miért, s miért érzem ezt? Tudom, hogy a múltam megviselt és nem volt könnyű túlélnem, de számtalanszor próbáltam már meg elfelejteni mindent, de mind hiába, hisz az emlékek mindig elő törtek bennem, ami sosem volt jó hatással rám. Mindig is utóhatásként ért, ha csak egyetlen egy emlékről is volt szó. Annyiszor felejtettem már el, s meg annyiszor emlékeztem is újból és újból, amiből mára már kezd elegem lenni. Túl léptem rajta, de az emlékeim, s a múltam nem hagyja, hogy túl lépjek mindezen.. De miért? Miért teszi ezt velem, s miért gyengít le folyton? Még ha mások nem is látják rajtam az érzelmeket, de én pontosan érzek mindent, s nem értem, hogy miért kell éreznem ezt, ha már rég magam mögött tudtam.. A hölgy vagy jelenesetben úgy mond 'vámpír' szavaira figyelek, s próbálok rá koncentrálni és nem a gondolataimra, amely persze sikertelen minden szinten.. -Ha igen, akkor az baj lenne? Tudod, aki sokat van a 'nagy városokban' az előbb vagy utóbb megunja, s inkább magányra vágyik vagy pedig egy olyan helyre, ahol semmi és senki nem emlékezteti őt semmire sem..-Mondom neki amolyan válaszként a kérdéseire. Számomra bármilyen hely megfelelő, csak felejtsek már végre el mindent.. Kérdésére felfigyelek egyből.-Nekem nem fontos, csak gondoltam megkérdezem, ha már én bemutatkoztam, de ha nem mondod meg a nevedet az sem gond.-Mondom a szemébe nézve. Végül mégis csak mond egy nevet.. "Ophelia" ismétlem meg gondolatban és rögzítem a nevét meg a kinézetét is.-Szép a neve!-Mondom neki és végül belekortyolok a whiskybe majd ellököm magamat a pulttól. A pultra helyezem az üveget, s Ophelia felé fordulok.-Esetleg kiszemelted már az áldozatot?-Kérdezem miközben a szemébe nézek.-Van bőven választék azt meg kell hagyni.-Jegyzem meg miközben körbe nézek. Sokan már magukról sem tudnak, mert részegek. Egyesek isznak, mások szórakoznak és mindeközben nem gondolnak egy dologra. Nem gondolnak arra, hogy veszély leselkedik rájuk minden egyes percben és épp ez a jó benne, hisz nem tudnak rólunk. Nem tudnak a létezésünkről és így minden sokkal könnyebb..
Nem mondhatnám, hogy majd' belegebedek, annyira szomjazok erre a whiskeyre, másra már sokkal inkább, de muszáj " beolvadnom". Csak ilyenkor érzem, mennyire nehéz is ez, hisz nekem aztán már tényleg semmi közöm nincs az emberi fajhoz. Ciki vagy nem, én ezt nem is bánom. Az én szememben jelentéktelen idióták, akik csak pislognak, ha a halál közelében állnak, megvédeni nem tudják magukat, mégis azt hiszik, ők a mindenhatók. Viszont az sem tetszik, hogy van itt még valaki, aki hasonlóan hozzám, vélhetőleg enni jött. Le is c sekkolom az illetőt, mondván fő a biztonság. Nem tehetek róla, a paranoiám mára már az egekben. Azt sem értem, hogy ezek itt hogy tudnak ilyen önfeledten bulizni. Tudom, vakok és még hülyék is, hát az ő bajuk, én nyugodt szívvel fogom valamelyikük torkába mélyeszteni a fogam, csak előbb le kéne tudni a konkurenciát. - Köszönöm- vigyorgok rá önfeledten, mert ha nem így lett volna se lett volna gond… azért nem kell ám félteni, nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek tűnök, sőt… - Itt? Komolyan? Leragadnál itt, egy unalmas porfészek kellős közepén?- vonom fel a szemöldököm, hisz ez érdekes. Miért is akarna valaki leragadni itt, mikor mások elhúznak, amint tudnak.Na ja… Forks a kriptaszökevények kedvenc helye, fel nem foghatom, miért, és … oké, én nem akartam ám idejönni. Rám erőltették. - Fontos ez?- kacsintok rá. Nem szívesen beszélek magamról, főleg nem idegeneknek, ki tudja, kihez jutnának el a dolgok, nekem meg fontos, hogy ne ismerjenek. Kicsit furán nézek rá, mikor piálni kezd. Alkoholista vámpír? Mik nincsenek. - Ophelia- biccentek, majd tekintetem újra a táncoló tömegre siklik, sóhajtok egyet. Fura, nem értem, nekem már csorog a nyálam, a másik itt mellettem, meg full higgadt. Mégis, hogy bírja, hogy ne tépjen fel egy torkot se?
A pultnak dőlve figyelem a fiatalokat miközben a pohár whiskyt a kezemben tartom. Végig nézem azt, ahogy táncolnak, szórakoznak és boldogan mulatoznak. Beleiszok a whiskymbe és próbálom elfelejteni a gondolataimat, s a régi emlékeimet. Sikertelenül szembesülök azzal, hogy ilyen könnyen ez nem fog menni. Most akárhogy is próbálom a felejtést nem megy, majd talán az ital segíteni fog benne, ha más nem is. Egy nő lép mellém és a szavaira felfigyelek. Szóval ő lenne a másik "vámpír" ebben a pub-an és vadászni készül éppenséggel. Ha jól körülnézek sokan akadnak itt, mint jól kiszemelhető áldozatok. Lesz bőven választéka abban biztos vagyok és természetesen kezdheti ő a vadászást, mert most valahogy nincs kedvem megmozdulni, se vért inni.. "Új vagy erre?" Teszi fel a kérdést számomra, de még nem válaszolok. Veszek egy mély levegőt, hogy oldjam a feszültségemet majd beleiszok a whiskymbe és végig nézek a nőn majd a szemeibe nézek. Hirtelen egy újabb emlék ugrik be, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan próbálom is elfelejteni. Félig sikerül is kitörölnöm a gondolataimból, de mégsem hagy nyugodni a tudat, hogy bármikor ismét emlékezhettek a múltamra.. -Hello!-Köszönök udvariassággal a hangomban.-Persze, hogy az vagyok és tiéd az elsőbbség.-Mondom egy mosoly kíséretében.-Igen új vagyok még eléggé. Voltaképen egy bizonyos ideje már utazgattok és most itt kötöttem ki ebben a kis városban, de ki tudja, hogy meddig maradok itt vagy az is megeshet, hogy itt maradok.-Mondom még mindig a szemébe nézve majd egy húzásra megiszom az italomat. Élvezem, ahogy az alkohol végig folyik a torkomon és kissé kaparó érzést biztosít. Az egyik kedvencem a whisky és ezért is iszom általában ezt az italt.-Régóta élsz már itt vagy esetleg te is új vagy, mint én?-Kérdezem tőle közben a pult felé fordulok.-Kérem adjon egy üveg whiskyt! Talán ez folytatásképen jó lesz..-Mondom a pultosnak. Amint megkapom az üveget a kezembe veszem és megfordulok aztán a pultnak dőlök. Beleiszok a whiskybe majd a nőre nézek.-Elnézést, azért amire ennyire illetlen vagyok, hogy még be sem mutatkoztam!-Mondom miközben a szemébe nézek.-A nevem Dylan Westford és az önszemélyében kit tisztelhettek?-Kérdezem egy mosoly kíséretében. El szeretném felejteni az emlékeimet, a gondolataimat és remélem, hogy ez sikerülni fog. Nem akarok folyton, csak emlékezni és gondolkozni, mert már kezd belőle elegem lenni..
A vámpírokkal nagyon hadi lábon állok, sosem tudom, kiben bízhatok meg, ezért sem szeretem annyira őket, hiába tartozom.... közéjük.... is. Ha volt, mikor örültem annak, hogy ilyen vagyok, az mára már a múltba veszett. Elég csak arra gondolnom, mekkora felfordulás volt egy félvér miatt, hát még ha kiderül, tényleg igaz a legenda a Hibridekről, akik tényleg ártalmasak, akik tényleg képesek megölni egy vámpírt, vagy akár egy farkast. Megrázom a fejem, most nem kell agyalnom, hisz kajálni készülök, és nem szeretném, hogy a keserű gondolataim miatt, rossz ízű legyen. Persze ez sem mehet zökkenő mentesen, bár mit is várok. Ahogy megérzem a vámpírt, szinte biztos, hogy ő is engem, elkezdem a szemeimmel kutatni. Én akarom előbb megtalálni, nem szeretném, ha újabb meglepetés érne, mint a folyónál. Persze közben iszogatom a Martinim, muszáj ez a mellékcselekvés, hogy beolvadjak, de hát... nekem a természet feletti lények közé is nehéz, nem hogy még az emberek közé, akikhez aztán már tényleg semmi közöm. Úgy van, soha nem voltam ember, és ennek még örülök is, mert így nem érzek lelkifurdalást, ha épp megölök egyet. Valljuk be, vajmi kevés esélye van annak, hogy az én harapásom túlélik, főleg ha a vámpírok is kifekszenek tőle, a farkasokról nem is beszélve. Szerencsére átváltoztatásra nem vagyok képes, még csak az hiányozni, így elég elcseszettnek érzem magam néha. - Remélem udvarias vagy, mert hölgyeké az elsőbbség- kacsintok a srácra, ahogy mellé érek. Szinte biztosra veszem, hogy egyből megérti, épp az étel becserkészésére gondoltam, de ha nem, akkor majd úgy is rákérdez. - Új vagy erre?- döntöm kissé oldalra a fejem, úgy mérem végig. Be kell vallanom, tetszik, amit látok, de az a hülye vészcsengő, csak nem akar kikapcsolni.