Ünnepeld velünk te is ezt a csodálatos napot, hiszen nem mindennapi, hogy egy fórum a mai világban évekig fennáll. Természetesen hullámvölgyeink nekünk is voltak, de még mindig áll a csodálatos világunk, és bátran állíthatjuk, hogy miénk az egyik legjobb, ha nem az egyetlen Twilight alapú fórum, ami kitartott az évek során. Köszönjük ezúttal is a régi tagjainknak, hogy velünk voltak, az újaknak, hogy csatlakoztak hozzánk, és a jövendőbelieknek, akik talán közénk fognak tartozni. Még sok-sok évet kívánok a fórumnak, és természetesen a tagoknak is kellemes időtöltést és aktív játékokat!
Hivatalos dátum: 2011. november 23.
Tell me everything. You are the One, who can help me.
Még mindig nem fogtam fel, hogy egy állattá fogok változni. Hogy egy olyan lény vagyok, amit csak a horror történetekben látni, és a fantáziadús könyvekben olvasni. Farkassá változó lány. Ha bárkivel is közölném ezt, az első lenne, hogy dilisnek titulál, és minimum jól képen röhög. Én magam sem hinném el, ha nem érezném, hogy valami nincs rendben velem, mintha ki akarna szakadni belőlem valami. Egy vadállat. Most, hogy tudom, miről is van szó, szinte érzem, amint mancsával próbálja a felszínre ásni magát, de szervezetem akaratlanul is tiltakozik ellene, mintha csak egy betegséget próbálna legyűrni. A gond csak annyi, hogy ezt nem fogja tudni, előbb-utóbb ki fog törni belőlem, eggyé válik velem, a részem lesz... mindörökre. Nem kérdezett meg róla senki, mert ez nem kívánságműsor, és gyanítom meg fogok tudni birkózni vele. Ha a szüleim halálát túléltem, ezt is túl fogom, ez nem annyira rossz. Nem lehet annyira rossz, az egyetlen hátránya csak az lesz a kezdetekben, hogy Edwin nem lehet a közelemben. Kezd a fejemben kibontakozni egy terv, de igyekszem elnyomni egyelőre, mert nem akarok elválni az öcsémtől. Ő az egyetlen nekem, már csak ő maradt, és mi van akkor, ha a távollétemben baja esik? Azt sosem bocsájtanám meg magamnak. Mély sóhaj szakad fel a mellkasom mélyéről, valahogy meg kell nyugtatnom magam, a düh nem fog kisegíteni ebből a helyzetből. De nem segít, hogy egy kicsit sem segítőkész ember vette észre, mi bajom. Látszik rajta, és közli is, hogy annyira van rám szüksége, mint egy púpra a hátán, és nem is tartozik nekem semmivel, hiába követelek magyarázatot, és egyéb dolgokat. Csak egy idegen vagyok a számára, nem fog a két szép szememért segíteni rajtam, hacsak nem az ő szabályai szerint játszunk, ami annyit takar; bizony le fog passzolni a húgának. Nagyot nyelek, mellé bólintok is, jelezvén, hogy felfogtam én, amit ecsetel, bár egy ijedt kis pillantást vetek rá, mikor ajkai vicsorba torzulnak. Valójában a látvány csak félig-meddig borzaszt el, igazán az rémít meg, hogy... én is ilyen indulatos leszek? Inkább gyorsan félre pillantok, ajkam egyik felét beszívom és erősen beleharapok, nem tudom hirtelen dühös legyek, vagy értetlenkedjek, azt hiszem sikerül egyszerre mindkettőt, ugyanis felvont szemöldökkel meredek a fickóra, s közben kezeim ökölbe szorulnak. - Azt hiszem jobban is fogok járni a húgoddal. Úgy tűnt a klubban, hogy ő belé több emberség szorult, mint beléd! - vetem oda könnyedén, de némi élt belecsempészek a hangomba tudtomon kívül, az indulatok teszik velem, és a visszautasítás, amiben fél perce volt részem. Nem volt időm még megemészteni, főleg nem úgy, hogy az illető előttem áll, és borzasztóan dühös pillantással néz rám. Elviselhetetlenül idegesítő! Csak abban bízom, a lánnyal lesz esélyem kitárgyalni a tuskó bátyját. Ahogy széttárja a karjait, aztán a fejét rázza, nevetnem kell, de helyette csak egy grimaszba torzul az arcom, és kissé unottan fonom egymásba a karjaim. Aztán hirtelen kicsit komolyra fordul a helyzet, a hangneme, bár nem árul el semmit, mégis érezhetően megváltozik, és figyelni kezdek, iszom a szavait, mert mindent tudni akarok erről az egész farkasosdiról, ami csak segíthet. - Igazad van. Nem veszélyeztethetem az öcsém életét... - morfondírozok el magamban, hiszen a szavak inkább önmagamnak szólnak, mintsem neki, de mire észbe kapok, ő már nincs sehol, és futnom kell, hogy utolérjem. Úgy tépi fel az ajtót, mintha valaki üldözné, és sürgősen menekülnie kéne, és néhány másodpercnél nincs több időm, be kell pattannom a kocsiba, és engedni, hogy hazavigyen a holmimért, útközben pedig ráérek kibővíteni a tervem, mert hogy én egy rohadt szót nem szólok hozzá az útmutatáson kívül, az biztos!
words: 581 notes: Na azt hiszem zárhatunk is... Aztán folytathatnánk valahol, ha gondolod music: you wait for rain
Joseph D. Kenward
Alakváltó
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Apr. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
268
⊿ SZÜLINAPOM :
1642. Oct. 12.
⊿ ÉVEIM :
382
Tárgy: Re: Ajándékbolt Szer. Dec. 04 2013, 11:09
to: Haven
Ahogy az tökéletesen látszik rajtam; egyáltalán nincs ínyemre, hogy a szőke liba megtalált. Hamarosan farkas lesz belőle, érzem a különös illatot rajta, bár mindez rohadtul hidegen hagy, csupán azt akarom elkerülni, hogy kitudódjon a farkasok titka. Még egy magamfajta rohadék sem játszana az eshetőséggel, ugyanis kinek hiányzik egy világ méretű pánik? Vadásznának ránk, emberek, vámpírok, így kérdezem én: kinek hiányzik ez? Na ugye. Viszont ára van az én jótéteményemnek, amihez szintén nem fűlik a farkasfogam, és nem is fog, hogy pontosítsak. Erre találták ki Mirát, a húgomat, vagy mondhatnám azt is: erre tartom? Nem, túlzás volna még tőlem is, de legalább most lesz valami haszna is az állandó hiperaktív testvéremnek. Lefoglalhatja magát rendesen, mert ez a Haven nevű picsa gondoskodik róla a sok kérdésével, amire én nem fogok válaszolni, ha fejre áll, akkor sem. Szemmel láthatóan amellett, hogy összezavarodott nem tetszik neki a kemény hangnem, viszont komolyan nem értem, minek néz engem. A kibaszott jótündérnek? Tényleg úgy nézek ki, mint a kedvesség mintapéldánya? Ha erről van szó, akkor lehet még érthetőbbnek kellene lennem. Na csak hogy tisztázzuk: messze állok én a jótól, és nem én leszek, aki majd kézen fogva nyugtatgatja... Szívem szerint belökném egy verembe, hogy kussoljon végre, aztán ráérne átalakulni, a probléma pedig kapásból meg lenne oldva. Mesés gondolataimból a gyomrom kordulása térít vissza, s rögtön türelmetlenebbé válok, ugyanis még az étkezést is fontosabbnak tartom ennél a nőnél itt. Nem érti, hiába ugatom el világosan, hogy mi a tényállás, és mily' meglepő: neki áll feljebb. Tisztára mint Mira... esküszöm. Kell még egy belőle? A faszomnak se. Az idegeim így is alig bírnak el a húgommal és már maga a tény elborzaszt, hogy még egy nőt el kell viseljek majd. Még szerencse, hogy alig tartózkodom a házban, egyébként biztos, hogy mészárlásba kezdenék, bár így sem rajongok a baszom nagy ötletért, hogy odaviszek egy idegent. Torz fintorba húzom a szám már a picsogása elején, s mire a végére ér, a fintorból vicsor lesz, olyan fajta, ami azt sugallja képes lennék még így, emberi mivoltomban is átharapni a torkát. Az orrcimpáim kitágulnak a beszívott levegő mennyisége miatt, és érzem, hogy a létező összes izmom keményen megfeszül, hogy ne ugorjak neki. Ha nem egy emberektől kiszínezett utcán volnánk, bizonyosan a falhoz vágnám, és tényleg kurva nagy szerencséje van, hogy így alakult. Jelenleg egyáltalán nincsenek kötélből az idegeim. - Minden jogom megvan hozzá, egészen addig, amíg más farkast nem keresel magadnak. Nem tetszik a rendszer? Ahogy mondtad, bármikor elsétálhatok. Döntsd el, megszoksz, vagy megszöksz, de ne húzd az időmet feleslegesen, világos? Évszázadok tapasztalatával és kurva nagy önismerettel rendelkezem ahhoz, hogy lepasszoljalak, ugyanis egy napig sem bírnád mellettem. Érted amit mondok, vagy szemléltessem is mire gondolok? - Mély morgás indul útjára, ám az valahol nehezen, mellbevágóan megakad a torkomban, és szinte hallom elpattanni az utolsó kibaszott vékony cérnaszálat, amelyen a nőhöz való türelmem csüngött. Nincs tovább, ami azt jelenti, hogy nincs több húzása sem. És ahogy ott állok, türelmetlenül felvonva a szemöldököm azon gondolkodom, miért én vagyok az a nyomorult barom, akit a baj folyamatosan megtalál magának. A lány megint csak körülményessé teszi a rém egyszerű dolgot, ahelyett, hogy egyszerűen megemelné a seggét és haladnánk végre. Kezd zavarni, hogy ennyire nyílt terepen vagyunk, ahol túl sok a szem és fültanú, bár ha most egy zárt térben lennénk valószínűleg nem lenne biztonságban a közelemben. Egy biztos: nekem kurvára sehogy nem jó, ő meg csak nyivákol a picsába. Az ég felé tárom a karjaimat és ernyedtem eresztem le a vállam hozzá, az kizárt, hogy egy civilt is belevonjak bármibe is, másrészről pedig csinál amit akar. Nem fogom győzködni. Végül megrázom a fejem, egy olyan arckifejezést villantva, ami totális közömbösséget küld felé. - Tudod megérteném, ha az öcséd gyerek volna. Amikor én átestem az első átalakuláson, nemhogy nem tudtam róla mi történik velem, de szétszedtem a fél birtokot, a húgom és a szüleim életét is veszélyezve vele. Eleinte nem tudod uralni a farkast, mert ő irányít, mintha külön tudata volna, ami elnyomja az emberi éned. És ha még ennek fényében is gondolkodsz kitalálj e valami hazugságot, hogy eltűnj a közeléből, vagy megkockáztatod, hogy kárt teszel benne... Nekem aztán szarmindegy. Nem fogok könyörögni. - Nemes egyszerűséggel elindulok, vissza a kibaszott utcafrontra, a zsebemben a kocsikulcs után kotorászok, arcomon fenyegető indulatok cikáznak át, ami megint csak azt súgja a szembejövőknek, hogy jobb vigyázni mennyire közel akarnak elhaladni mellettem. Hosszú lépteim ölesek, magabiztosak, s bár nem egy két ajtós szekrény kinézetével rendelkezem, a mozgásom elég fenyegetést takar magában, hogy megriasszam a környezetem. A parkoló nyílegyenesen szemben őrzi a kocsit, oldom a riasztóját, majd miután csaknem feltépem a rohadt ajtaját bebaszom magam az utastérbe. Hogy a lány miként dönt, az csak rajta múlik, de körülbelül annyi ideje van, míg a motort három másodperc alatt el nem indítom.
- - - - - - - - worlds:789 notes:
Haven Lupe Pearson
Alakváltó
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Dec. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
⊿ SZÜLINAPOM :
1992. Mar. 22.
⊿ ÉVEIM :
32
Tárgy: Re: Ajándékbolt Hétf. Nov. 11 2013, 13:16
Joseph && Haven
Tell me everything. You are the One, who can help me.
Én, mint vérfarkas. Vagy fene tudja, ez helyes kifejezés arra, amivé válni fogok. Elvégre, csak nem leszek egy vérengző, nyáladzó fenevad, akit csak a gyilkolás éltet. De gőzöm sincs erről az egészről, rengeteg mindent akarok megtudni, mert nem elégszem meg a csupasz, üres tényekkel, és mindezt a sok mindent tőle akarom hallani. Nem egy újabb, ismeretlen személytől. Próbálom meggyőzni magam, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy ódzkodom egy másik személy társaságától, pedig kétség nem fér hozzá, ez nem így van. Mindenesetre nincs értelme ezen rágódnom, hiszen láthatólag őt nem érdeklem. Nem mintha őt bármi is érdekelné, a jelek szerint.. Furcsa nekem, még mindig, mintha el akarná rejteni a külvilág elől az érzelmeit, még önmaga elől is, és meggyőzni mindenkit az egész világon, hogy ő egy érzéketlen pöcs, akit semmi, és senki nem érdekel. Hogy én miért hiszem azt, hogy ez csak egy álca, nem tudom, de szent meggyőződésem, hogy igazam van, valamiben hinnem kell még azután is, hogy látszólag minden összedől körülöttem. Már azt csodálom, hogy az életem törmelékei nem temettek maguk alá, hogy még képes vagyok lélegezni, és nem bőgtem vörösre és duzzadtra a szemeimet. Mert mit tehet ilyenkor az ember? Nem hittem volna, hogy léteznek természetfeletti lények, vagy hogy is nevezhetném a vérfarkasokat, s most pedig közéjük fogok tartozni, anélkül, hogy tudnám mégis hogy a francba történt ez. Fertőző, vagy öröklődő? Ingatom a fejem, hogy még inkább az arcomba csapjon a szellő, vagy hogy kitisztítsam a gondolataim, de nem igazán válik be a dolog. Nem kattan semmi a helyére, mint valami kirakósban, pedig azokban mindig jó voltam kislányként. Ám ha a saját életedről van szó, ami kétségkívül, nem egy játék, nem tudsz eltekinteni a külső tényezőktől, nem tudod kizárni a külvilágot, mert úgy érzed, az egész világegyetem összeszűkült, és minden célja, hogy összezúzzon téged, hogy végül csak csont, majd por maradjon belőled. De... erőt veszek magamon, mély levegőt szívok a magamba, hogy az egészen a tüdőmig hatoljon - sokadik alkalomra pedig mintha hatásos lenne, ugyanis kezdem kissé kiegyensúlyozottnak érezni magam. Bizonyára azért, mert próbálok csak erre a farkasos dologra koncentrálni, és így nem törődök azzal, hogy az érzéseim totálisan irracionálisak és érthetetlenek. Kettőt pislogok, grimaszolok, és oldalra billentem a fejem. Megint kezdek bosszús lenni, hiába nyugtattam le magam az előbb, ez a fickó mintha direkt arra menne, hogy felidegesítse. Dühösen fújom ki a levegőt, és durcásan nézek rá, mint egy kislány, akit nem vesznek figyelembe. - Miért csinálsz úgy, mintha bármi jogod lenne megmondani nekem, mit csinálhatok, és mit nem? Értékelem, hogy segítesz nekem, holott akár el is sétálhatnál, de az sem állapot, hogy úgy viselkedsz velem, mint valami zsarnok. Nem passzolhatsz le valaki másnak! - nyomatékosan ejtem ki az utolsó néhány szót, de többet nem merek mondani, mert bármilyen rosszat is gondolok a fickóról, a segítségére szükségem van, és nyilván nem fogom elutasítani a húga segítségét sem, de egy próbát megért, talán tudok rá hatni. Vagy egyáltalán nem. Bizonytalan vagyok, ha róla van szó, és ez kikészít, de most erősnek kell lennem. Bármi is kerül az utamba, erre az egy dologra kell most fókuszálnom, erre a hirtelen és hihetetlen változásra. - Hajlandó lennél velem elkocsikázni Port Angelesbe? És különben is, mit mondok az öcsémnek?! Nem hagyhatom csak úgy ott! - A hangom kissé hisztérikusra vált, és hadonászni kezdek a kezemmel, mint valami idióta, viszont nem tudom megfékezni magam. A hajamba túrok, csak hogy ne remegjen a kezem, és nyugton tudjak maradni. Nem tudom, hogy fér össze Edwin és a bennem élő farkas, de nem akarom az öcsémet elveszíteni emiatt. A félelem hirtelen úrrá lesz rajtam, kétségbeesetten meredek Josephre. Most mihez kezdek?
Csak a hátrányokat látom. A nyakamba varrok egy plusz terhet, egy nyávogó, hisztis, sírós nőszemélyt, aki nagyon is a húgomra, Mirára emlékeztet. Nem hiányzik ez nekem, mert egy picsával is nehezen jövök ki, és a dupla dózistól lehet agyvérzést kapok majd. Mi több, ez nem feltételes mód, sokkal inkább kibaszott kijelentés. Képen röhöghetném és itt hagyhatnám a jó büdös fenébe, mondván jótékonykodjon a faszom, elvégre biztos talál más farkast, aki pátyolgatja, csakhogy amilyen szőke ez a liba... nem hinném, hogy házalni kezdene, én meg nem éppen a bratyizásról vagyok híres, és eszem ágában sincs más ordasokkal üzletelni, hogy ugyan csináljanak már valamit a nővel. Majd Mira. Na ő ere született. Azt meg csak elviselem valahogy, ha éppenséggel belefutok a csajba, úgyse tartózkodok sokat otthon, az a ház Mira nélkül jóformán olyan, mintha lakatlan lenne. Vagy inkább szellem járta, ugyanis nem bírok túl sokat zárt helyen maradni. Az a ház igazából Mira otthona, hiába az én nevemen van, nekem semmit nem jelent. Türelmetlenül ücsörgök, a szőkét nézve, készen a megakadályozásra, nehogy sikítva elszaladjon. Innentől nem teheti meg, én meg hiába akarnám lepasszolni, nem engedhetem el. Sokat tud. Bár van fogalmam az ösztönös reakcióról, ami ilyenkor az embert lesokkolja, ő mégis talán ennél könnyebben veszi a kijelentéseimet. Furcsállom a dolgot, hiszen most úgy néz ki, mintha megkönnyebbült volna, hogy felfedte az igazságot. Oké, ez is logikus, ha úgy vesszük, no meg kurvára mindegy nekem, csak ne kelljen elviselni a hisztit. Kénytelen lennék lepofozni, ami legalább jólesne, ha már szenvednem kell a társaságától. Inkább egy csapat vérengző vámpír kegyeit élvezném, ott legalább tényleg hasznosnak érezném magam, kikapcsolnám a gondolataimat, amik egyébként annyi felé húznak, hogy lassan szétrepesztik a koponyámat a nagy nyüzsgésben. Saját átváltozásom kibaszott fájdalmas emlékei is visszaidéződnek, de nekem nem volt, aki elmondta volna előre. Fogalmam sem volt mi történik velem, vagy mit kellene tennem, hogy ne őrüljek bele. Pokoli móka volt, az már szent... És később se lett jobb, utólag, szinte magamtól jöttem rá, apám nem sokat tudott segédkezni, csak morzsákkal szolgált nekem, és mondjuk úgy: vakon teszteltem magam, a sorsra bízva mások életét. Persze nagyon hamar belátták, hogy jobb lesz minél távolabb küldeniük, jogosan, hogy elmondjam, így kerültem La Push földjére, ahol nagy nehezen, de kiismertem önmagam. Évekbe telt. A csajnak mennyibe fog kerülni, mire kontroll alá hajtja a zabolázatlan bestiáját? Fogalmam sincs, de hogy minél távolabb kell kerülnie az emberektől, az nem kérdés. Ahogy az se, amit az előbb mondtam neki, miszerint csomagoljon. A várt felcsattanással szemben azonban nem ellenkezik, csak egyvalamiben. Mi a fasz? Talán bébiszitter felirat van a homlokomra tetoválva? Veszek egy mély levegőt amitől nemcsak a tüdőm, az orrcimpáim is kitágulnak, tekintetem résnyire szűkülve kapcsolódik össze az ő tekintetével. Nem sokat habozok a válasszal. - Nem értem miért pont engem. Én csak a gyilkoláshoz értek. Ahhoz pedig sem gyomrod, sem közöd nincs, egyébként pedig ez nem kívánságműsor. Mira ellentétben velem, nincs állandó mozgásban, és kevésbé kíván a háta közepére. Nem járnál jól velem, erre már rájöhettél.- Közlöm szárazon, az értetlen pofát leküzdve,majd fel is pattanok. Komolyan nem értem mi a fenéért pont engem akarna, hiszen kiképzőnek talán kiváló lennék, de a földbe döngölve hajtanám ki a belét, s egyetlen normális szót sem sűrűn hallhatna a kibaszott mocskos számból. Nem gondolta ő ezt át, vagy fogalmam sincs, komolyan... - Ha gyalog vagy gyorsabb lenne, ha elvinnélek. Összepakolsz, aztán indulunk tovább La Pushba. Merthogy ott van a házam. - Emelem fel a szemöldökeimet, és várom, hogy a csaj összekapja magát. Gyerünk már, kezdek kajás lenni!
- - - - - - - - worlds:580 -.- notes: nem tudom miért, de elég trehány reag született -.- bocsánat kedves.
Haven Lupe Pearson
Alakváltó
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Dec. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
⊿ SZÜLINAPOM :
1992. Mar. 22.
⊿ ÉVEIM :
32
Tárgy: Re: Ajándékbolt Csüt. Okt. 17 2013, 00:52
Joseph && Haven
Tell me everything. You are the One, who can help me.
Zavarodottság… A legerősebb érzelem, ami most birtokba veszi a testem. De nem csodálkozom rajta, egy pillanatra sem. Hiszen végtére is, csak néhány perce közölte velem egy félig-meddig idegen férfi, hogy vérfarkassá fogok változni. Én pedig azóta megszólalni sem tudok. A vérem gyorsabban zubog az ereimben, a szívem úgy kalapál, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból, hogy a következő pillanatban a földön kössön ki, közvetlen a lábaim előtt. A levegőt is gyorsabban kapkodom, mint az szükséges lenne, és nem tudom, hogy így próbálom nyugtatni magam, vagy csak egy jókora kiborulásra készítem fel magam. Mert megeshet. Ami azt illeti, bármi megeshet ezek után. Ha hazaérkezvén az öcsém közölné velem, hogy elrabolták az ufók, amíg nem voltam otthon, azon sem csodálkoznék, sőt, kételkedés nélkül hinnék neki. Mert ha léteznek olyan emberek, akik farkassá tudnak alakulni, a horror sztorikban és mesékben lévő lények bármelyike létezhet. Talán végig itt lézengtek körülöttünk, anélkül, hogy én tudtam volna róla. Talán az ismerőseim fele természetfeletti akármicsoda, csak baromi jól titkolja. Idegesen pattanok fel a padról, fel-le kezdek járkálni, mindezt karba font kezekkel. A feltámadt szél a hajammal játszik, hátrafújja, és az arcomat cirógatja, ettől kicsit a fejem is kitisztul, de még mindig alig hiszem el a hallottakat.
Hiszek a férfinek, tudom, hogy igazat mond, minden jel erre utal, de ez egy lehetetlen helyzet, amit nem lehet egykönnyen megemészteni. Igazság szerint rohadt nehezemre esik túllépni ezen a vérfarkas dolgon. Nagy levegőt veszek, és megállok a pad végénél, mivel Joseph időközben megszólaltatja a hangját, és igazat ad nekem, amire számítottam is. Legalábbis választ ad a kérdésemre, és ez éppen elég, hogy izzadni kezdjen a tenyerem, és még feszültebbé váljak. - Tehát vérfarkas lesz belőlem! - egy hisztérikus nevetés akaratlanul is kicsúszik a számon, és egy pillanatra lehunyom a szemem, mert úgy érzem, nem bírok tovább a sötét íriszekbe bámulni. Nem bírok tovább a férfire nézni anélkül, hogy ne kezdenék el remegni, vagy szédülni. És jelen esetben az üldögélés sem segít, csak bosszant, mint mikor az ember egy fontos hívást intéz, és nem tud megülni a kis valagán. Hát ez nekem sem megy, nem is ment soha, most pedig… még nehezebb, mint szokott. Ugyan a mászkálást sikerült megfékeznem, és most már csak egy helyben álldogálok a pad mellett, és úgy szorongatom a vas díszecskét rajta, mintha hülye módon azt hinném, hogy le tudom törni onnan. Vagy mintha nem lennék képes megállni, ha nem kapaszkodom. S talán tényleg így van. A helyzet korántsem egyszerű, érzékelem is rengeteg, drámai érzések kergetőznek bennem, és nem tervezik, hogy mostanában le fognak állni. Azt mondja, nem ő a legalkalmasabb személy, de mindenképp egy farkassal kell lennem, amíg befejeződik az… átváltozás. Csak arra tudok gondolni, hogy az elkövetkezendő órákban, napokban, hetekben – vagy bármeddig is tart ez az egész – a közelében leszek. Reménykedek benne, hogy nem passzol le másnak. Mert bármilyen abszurd is, Őrá van szükségem, nem másra. Mellette biztonságban érzem magam, úgy, mint eddig még senki mellett, és az előbbi szikra, ami végigszáguldott a testemen, mikor megérintett, szintén arra buzdít, hogy ne engedjem, hogy másra bízzon. De mérhetetlenül ostobának érzem magam ezek a gondolatok miatt, így mikor újból megszólal, lesütöm a szemem, és zavartan a cipőm orrát kezdem fixírozni. Nehéz elviselnem, hogy a testvérére akar bízni, és nem ő maga segít át ezen, bár kétségkívül, nem az a fajta, aki segítőkész kutyust játszik bárki kedvéért is, ez már rég leesett. Könnyű kihozni a sodrából, és nem viseli jól, ha az érzelmekről van szó, vagy ha a közelében kiborul egy nő. - És ha én azt szeretném, hogy Te légy ez a személy? Akkor mi van? - teszem fel kissé félénken a kérdést, de határozottan felé fordítom a fejem, és mélyen a szemeibe nézek. Nem hagyhattam ki a kérdéseket, hiszen ha nem most kérdezek rá a dolgokra, amik érdekelnek, később már talán esélyem sem lesz rá.
words: 624 notes: Hát itt van a "remekmű" :tráá: music: you wait for rain
A karma egy szétbaszott mocskos kurva. Persze mehet a rizsa arról, hogy csak azt kapom amit megérdemlek, csakhogy amikor folyamatosan ennyire megszívok dolgokat, akkor elgondolkodom azon, hogy csak egy szerencsétlen vadbarom vagyok. Ennyi. Én magam keveredem bele nekem nem tetsző helyzetekbe, tehát a témát azt hiszem egy anyázás után le is zárhatom, mert hiába okolok bárkit is, attól nemhogy jobb nem lesz, de csak felcukkolom magam. Nem hiányzik, hogy megfékezhetetlenné váljak a város kellős közepén, ugye? Naugye... Bár hiába nem agyalok, a nő szemvillanás alatt feldühíthet a nyavalygással, vagy a könnyekkel, bár azt el kell ismernem, hogy egész jól viseli, legalábbis próbálkozik. Helyes. Úgy tűnik felfogta, hogy csakis így juthat el ahhoz, hogy szóba álljak vele és kihúzza belőlem az igazat. Ledarálom hát a lényeget, jobb túlesni rajta, elsősorban neki. Engem már nem érint meg, egyáltalán nem hat meg, hogy más lettem, nem ember, hanem egy hat méter magas vicsorgó fenevad. Nekem csak emiatt dobog a szívem, már rég elkotortak volna a temetőben, belebasztak volna egy jelentéktelen sírba és mára már a férgek bőségtáljának maradéka korhadozna a föld alatt. Szándékosan üldöztem a vámpírokat, kerültem a közelükbe, és nem mondtam le a farkaslétről, bár a nagy életundorom pontosan az ellenkezőjét diktálja nap mint nap, minden ébren és álomban töltött percemben. Pláne mostanság... Látom, hogy pörögnek a gondolatai, azon agyal amit hall tőlem, az arca pedig mindent elárul. De már nem hagynám, hogy elhordja az irháját, már tudja, rávezettem a lényegre, innentől pedig minden megváltozik. Ki tudja a nagy ijedtségre kinek pofázná el a hallottakat. Boldog, boldogtalan ismerné meg a titkot, attól függetlenül, hogy őrültnek néznék. Egy elmeháborodott picsának titulálnák, ám a titok akkor is elszállna. Nem fogom megkockáztatni a lehetőséget. Ő kereste a bajt, nem tudott a seggén maradni, hát vállalja a következményeket. Figyelni fogom, tetszik e vagy sem, de amíg nem hiszek abban, hogy egyedül is megállja majd a helyét, vehetjük úgy, hogy kap maga mellé egy őrt. Nem bízom benne, senkiben sem, csak magamra támaszkodhatom, az ösztöneimben. Ami most azt súgja, hogy nem szabad hosszú pórázra fogni a nőt. A kérdése azt hiszem meglep. Nem azért, mert a kijelentésemből ez egyenesen következne, tehát a kérdése mögötti válasz nyilvánvaló, hanem azért, hogy ilyen gyorsan és (főként) így reagált. Na persze nekem sokkal könnyebb, nem kell csitítanom vagy más módszert alkalmaznom, ezen kívül hála a jó égnek nem kell elviselnem a kiborulást. Bár az is megtörténhet, hogy ez csupán a vihar előtti csend. Nincs kedvem találgatni, inkább bólintok. - Igen. Át fogsz. - Szavakkal is megerősítem, majd egy pillanatra oldalra nézek, míg összeszedem az ide illő gondolataimat. - Az első alkalom nem könnyű, de ha felkészülsz, sokkal rugalmasabban kezelheted. És ebben van a lényeg. Nem én vagyok a legalkalmasabb személy, hogy kiokítson, de mindenképpen egy farkassal kell maradj, hogy átvészeld a következő heteket. - A nő bizonyára a saját gondolataival van elfoglalva, de tudom, hogy akkor is felfogja a szavakat. És most az következik, amit még kiejteni is nehezen ejtek ki a számon, bár ha nem tenném, akkor hamarosan félig lerombolt házakat láthatnék viszont. - És minél távolabb kell kerülnöd a várostól. A hugom biztosan szívesen játszik majd gardedámot, biztosan odáig lesz a feladatért, úgyhogy csomagolj. Elviszlek hozzá. - Nem kérés volt. Szimpla közlés, mindenféle mimika vagy gesztus nélkül. Szárazon pislogok párat, rámeredve, és közben azt tervezem, hogy gyorsan bevágom Mirához, viszont ott van az a tényező, hogy egy házban fogok tartózkodni vele, tehát nem fogom megúszni a picsogást, amit idáig Mira egyedül hajtott végbe. Mondjuk így megoldódik a szemmel tartás, a hugi egy percre se fogja békén hagyni és az is holtbiztos, hogy nem kell majd altatni a szöszit. Nade mivan már, haladjunk!
Tell me everything. You are the One, who can help me.
Nem akarok belegondolni, mi fog most történni, mit fogok megtudni, bár...mindennél jobban arra vágyok, hogy az igazságot halljam. Ettől függetlenül félek, olyan érzésem támad, mintha egy rémálomba csöppentem volna. Szürreális az egész szituáció, már maga a fickó is egy különös egyed, nem csoda hát, hogy a hideg újból és újból végigszáguld a bőrömön. Érzem, hogy valami nincs rendben velem, és mintha az egész világ megváltozott volna körülöttem. Ez nem egy női megérzés, sokkal mélyebbről szakad fel, egészen a bensőmből, a lelkem mélyéről, bár ez kissé drámai megfogalmazás. Tudom, hogy a furcsa érzések hada egészen visszavezethető a legelső rémálmomhoz, vagy bármi is legyen az. Valamiért azt érzem, már nem hihetek ebben, ahogy semmi másban sem. Legszívesebben messze szaladnék most, kocsiba pattannék, és hazáig meg sem állnék, hiába nem vagyok én ilyen típus. De mindig Edwint látom magam előtt, meg egy jókora, sárga épületet, ahol dilisek gyűlnek össze... Nem tehetem ki annak a veszélynek, hogy elveszít engem is, csak mert a sok agyalástól és a rengeteg furcsa dologtól az elmebaj szélére kerülök. És ha már itt vagyok, és egy hatalmas csoda folytán sikerült belebotlanom (szó szerint...) a férfiba, meg kell ragadnom az alkalmat. Elhadarom neki, mi az, amit érzek, és mit gondolok, de a felét természetesen elhallgatom, mert az, hogy félek, egy kicseszett enyhe kifejezés. Néhány pillanat eltelik, arra gondolok, biztos összeszedi fejben a mondandóját, mielőtt kiejtené a szavakat a száján, de a hangja és a testtartás, sőt, maga fickó nem erről árulkodik. Összeszedett, nem az a fajta, aki túl sokat gondolkodna bármin is. Nem, ő tudja, mit kell tenni, tudja, mit kell mondani. Istenem, de irigylésre méltó viselkedés! Ha én ennyire összeszedettnek mondhatnám magam... Persze a feltételes mód nem ér szart se. A szavak viszont rengeteget. Lehet, hogy nem ismerem, de hallgatok rá. Tud valamit a fickó, baromi okosan beszél az álmokról, mintha a szakértőjük lenne, és mivel tudja, mi a bajom, valószínűleg ért is mindehhez. Ám a sötét, vizslató, veséig látó tekintete még többet számít, mint a tanácsa, hogy hallgassak a tudatalattim figyelmeztetésére. Egy pillanatra meginog a lábam, ahogy állom a tekintetét, és ekkor döntök úgy, hogy levágom a hátsóm a padra. Megköszörülöm a torkom, és a lehető legmesszebb ülök le a hihetetlen pillantású segítőmtől, ami mindössze vagy tíz centit jelent, de én kitartóan a pad másik végébe húzódom, érzem is, ahogy egy apró kis vasból készített dísz az oldalamba fúródik, ám ez legyen a legnagyobb bajom. Legalább biztos lehetek benne, hogy ez a valóság.
Még azelőtt sikerül leülnöm, és arrébb csúsznom, hogy belekezdene a többi mondatba, és ezért hálás vagyok. Így legalább megint a szemébe tudok nézni, mikor beszél, anélkül, hogy összecsuklanék. - Emlékszel a szemeire? Az erejére? A gyorsaságára? Igen. Pontosan emlékszem. Vörös szemek, hatalmas, földöntúli erő, villámgyorsaság. Nem hittem volna, hogy ennyi mindenre emlékszem, de a szavak felébresztették a tudatalattim, ami titokzatos, sunyi módon mindent elraktározott, csak épp előlem rejtegette az emlékeket. De az ez iránti kisebb sokkot felváltja egy nagyobb. Sajgás? Dühroham? Nem értem, miről beszél. Egy pillanatra belém hasít a kételkedés, szinte biztos vagyok benne, hogy át akar verni, és mindezt csak kitalálta. De aztán... az álmokra gondolok, az emlékekre, a furcsa alakra a szórakozóhely előtt, és a fickó őszinte szemeibe nézek. Nem tudom, mi ülhet ki az arcomra, de dühösnek, tehetetlennek, és rémültnek érzem magam. Mindezek talán a képemre is kiültek, hiszen érzem, mint szalad ráncba a homlokom. De a sokk csak most ér el hozzám úgy istenigazán. Vérfarkas. Vérfarkas. Vérfarkas. Rá akarok ordítani, hogy mégis mi a francról beszél, de megragadja a karom, és az érintése nyomán elfelejtem minden aggodalmam. Furcsa, szikrához hasonló érzés fut végig a karomon, a szívem kalapálni kezd, hogy az ijedtségtől, vagy valami egészen mástól, nem tudom. Nem érdekel, mit mondott az előbb, hülyeség, vagy nem, elhiszem, és kezd összeállni a kép. Felpillantok a sötét, sokatmondó szemekbe, és remegő hangon szólalok meg. - Átalakulok? - Csak ennyit tudok kinyögni, de a választ már előre hallom, még azelőtt, hogy a férfi bármit is mondhatna. A kérdés szinte fölösleges, ostobaságnak tűnik még nekem is, de hallanom kell. Hallanom kell az ő szájából, hogy elhiggyem.
words: 672 notes: Még mindig I-M-Á-D-L-A-K! music: you wait for rain
Nem kell túlragoznom, hogy egyetlen porcikám sem vágyik a készülő bájos csevejre. Nem vagyok a szavak embere, sőt, egyáltalán nem viszem túlzásba a hanghasználatot, ha az nem ordítás vagy szidalmakkal teli gúnyolódás. Ennyi. Nem érzem kényszerét a beszédnek. Senkivel. Legkevésbé egy érzékeny picsogó nősténnyel nem, akinek egyébként halvány fingja sincs, hogy hamarosan egy négy lábra ereszkedő vicsorgó farkas válik belőle. Na az még egy szép időszak lesz... Fasznak kellett ma erre jönnöm, komolyan... Mi a búbánatos retek miatt kellett belefutnom? Hiányzott ez? Naná, annyira, mint egy kelés a seggemre, kábé. Bár ha választani lehetne, még azt is jobban elviselném. Eszembe jut Mira, az ő farkassá válása és előre a hideg ráz ettől az egésztől. Bár az esete abban másnak mondható, hogy akkoriban teljesen más személy voltam, valamivel megértőbb, így aztán segítettem a húgomat, s egyben önmagam távlatait is fejlesztettem. Volt mit felfedezni, a farkas lét számtalan meglepetést tartogatott. Kurva nagy mázli, hogy többször nem kell átélnem azt az időszakot... Ráripakodok a nőre és komolyan gondolom, itt hagyom a faszba ha még egy kibaszott könnyet látok. Nem fogom jobban sajnálni, szóval felesleges pityeregnie, az ellenkezőjét váltja ki vele, és adja meg az ég, hogy ne érje el a csúcspontot az utálatom színterén, mert olyat teszek amit nem én, hanem ő fog megbánni. A keserve szúrós szaga jócskán befurakodott már az orromba, keveredik a halvány farkas szaggal és egy egészen sajátos kompozíciót hoz létre, ami engem jobban irritál per pillanat, mint a legbüdösebb vámpír akivel valaha is dolgom volt. A haragom uralkodik a tetteim felett, ez jól jellemző rám, gyors léptekkel haladok egészen addig a pontig ahol emberi fülektől mentesen tudakolózhatok, hogy tényleg biztos legyek a dolgomban. Azt se ártana megtudni, hogy mi volt a katalizátor, bár van egy sejtésem. A bár előtt történtek, a vámpír felbukkanása indíthatta el nála a folyamatot, a kibaszott érzésein pedig az első átváltozása múlik. Az erőnlétével nem hiszem, hogy baj lenne, hiszen azt már láttam, hogy elég strapabíró. Mély levegővel fonom keresztbe magam előtt a karjaimat, bár a testtartásom a nőével ellentétben kimérten ordít, a szöszi arcát figyelem és várok, hogy végre kinyissa a kibaszott száját és elpofázza a nyűgjeit, és úgy érzem magam mintha az Ophra showba keveredtem volna. - Az álmokkal a tudatalatti azt jelzi az agynak, hogy valami nem stimmel a testtel. A rémálmok figyelmeztetni akarnak. És jobb, ha hallgatsz rájuk. - Emelem meg szemöldökeimet, sötét színű szemeim éberen méregetik, míg hangom semleges, monoton csengéssel szól. Mirának voltak hasonló jelei, az átváltozása előtti kezdti szakaszban sűrűn hallottam a kiáltásait éjjelente. A nő pulzusa felgyorsul amint tovább beszél, érzem a félelmét, kézzelfogható formát ölt magára, és tudom, hogy ha közlöm a tényeket ez csak rosszabb lesz. Csapjunk is bele a közepébe. - Egészen másról, és te nagyon is jól tudod, hogy miről. Emlékszel a parkolóban arra az alakra, akivel harcoltam? Emlékszel a szemeire? Az erejére? A gyorsaságára? Mindent amit érzel a mocskos vérszívó váltotta ki belőled. Még csak lázat érzel, de a csontjaid fájdalmas sajgása később rosszabb lesz, amikor majd nem bírsz a haragoddal, a dührohamokkal... - Nos, hogy a nő mennyire pisálta le idáig a nadrágja szárát azt nem tudom, de hogy most le fogja, az nem kérdés. Tagadhat is, ellenkezhet majd, hogy mindez nem lehet valóság, de úgyis rá fog jönni, hogy ez bizony rohadtul nem őrültség. - Olyan leszel mint én. Vérfarkas. - Egy hirtelen mozdulattal megragadom a karját, hogy érezzem a testében végbemenő változást, és ezzel megakadályozom, hogy elhúzzon, ha megfordulna a fejében. A bőre forró, akárcsak az enyém, a vére lázasan száguld és tombol, visszafordíthatatlan módon készül valami újra. - Ha küzdesz nehezebb lesz. Fel kell készülnöd rá. - Morgom alig hallhatóan, és kurvára remélem, hogy nem süket füleknek pofázok.
- - - - - - - - worlds:609 notes:én is bocs
Haven Lupe Pearson
Alakváltó
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Dec. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
⊿ SZÜLINAPOM :
1992. Mar. 22.
⊿ ÉVEIM :
32
Tárgy: Re: Ajándékbolt Szomb. Aug. 17 2013, 16:15
Joseph && Haven
Tell me everything. You are the One, who can help me.
Különös érzés fog el a férfi jelenlétében, egy olyan érzés, amit nem tudok mihez hasonlítani, amit ezelőtt nem éreztem, és ami pont emiatt lep meg. Nem tudom megmondani, miért, vagy hogyan alakult ki, de itt van, tisztán érzékelem, és valahogy halálra rémít. Ismeretlen, és az emberek mindig félnek az ismeretlentől, nem igaz? Csak hogy én esélyt akarok adni neki, hogy kiderüljön, mi ez, nem fogok fülem-farkam behúzva, nyüszítve elvonulni a helyszínről. Bátorságom talán őrültségnek hat, hiszen nem ismerem a fickót, egy elvetemült őrült, egy gyilkos is lehetne akár, és végezhetne velem egy naiv pillanatomban, de próbálok átlátni a páncélon, és azt a fickót látni, aki a mogorva külső mögött megbújik. Kell ott lennie egy másik embernek, akit csak kevesen ismernek, akit talán egyedül ő maga ismer. Ám ezen felül, ott van még a zavarodott elmém, ami nem könnyíti meg az életem, sőt, napról-napra nehezebb elviselnem a tudatlanságom. Ő az egyetlen, aki segíthet, s ha ő sem tud... Erre még csak gondolni sem merek. Elvesznék, nem találnám a kiutat, és magammal rántanám az öcsémet is, ha csak nem taszítanám el magamtól. Ha más miatt nem is, miatta felül kell kerekednem a bizonytalanságon és a félelmen, és megtudakolni, mi folyik itt, mi a fene is zajlik körülöttem. De borzasztó nehéz, hetek óta mást se csinálok, csak próbálom megfejteni életem eddigi legnagyobb rejtvényét, és be se kell vallanom, hogy nem megy, hiszen tisztán látszik. Kudarcot vallok újra meg újra, és kezdek belefáradni. Ha most nem kapok válaszokat, félő, hogy teljesen összeomlok, és bedilizek. Nem bírnám elviselni, hogy nem vagyok többé önmagam. Ezért nem engedhetem el a fickót, elé lépek, és csak remélni tudom, hogy ezzel vissza tudom tartani. Hiába fújtat, hiába látom rajta, hogy legszívesebben felöklelne, és itt hagyna, nem tántorít vissza, nem fogok megijedni tőle, csak mert dühös, s mert én teljességgel össze vagyok zavarodva. Nem adhatom fel, küzdenem kell kicsit azért, hogy megtudjam, amit akarok, elvégre nem ülhet az ember ölbe tett kézzel, és várhatja hogy a sült galamb a szájába repüljön... Kérdése észhez térít, de nem tántorít el a célomtól. Azelőtt rántja el a karját a szorításomból, hogy én magam húzhatnám el a kezem, ezzel is jelzi, hogy nem szívesen áll le velem társalogni, nem akarja, hogy köze legyen hozzám. Az igazat megvallva, nekem se esik örömömre pont tőle segítséget kérni, de mi mást tehetnék? Szükségem van valakire, aki elmagyarázza, mi folyik itt, és aki kisegít szorult helyzetemből, ha már saját magam nem tudom kimenteni a mély gödörből, amit nagy valószínűséggel magamnak ástam.
Az se segít, hogy egy tök idegen figura bámul rám morcosan, mintha bármivel is ártottam volna neki, holott jó, ha fél óráig volt a társaságomban azon az estén. Egyre inkább tűnik úgy, hogy saját magára haragszik, gyűlöli magát valami oknál fogva, amit nem tudok megmagyarázni, és amire talán soha nem kapok választ. De nem számít, nem miatta vagyok itt, magam miatt kerestem fel a társaságát, ő maga engem nem érdekel, el is süppedhetne a betonban itt és most, ha nem lenne szükségem a szavaira, amik talán egy kis magyarázatot nyújtanak majd. Talán önző vagyok, sőt, bizonyára az vagyok, mert csak kihasználom, de a sok zűrzavar után tartozik nekem ennyivel. Tudom, hogy ő ezt nem így látja, a dühe szinte arcon csap, olyan erősséggel bír, de azt is látom, hogy habozik. Talán... talán akkor segíteni fog. A könnyeimnek nem tudok parancsolni, az érzelmek úgy árasztanak el, akár egy özönvíz, és szégyellném magam, ha ráérnék ilyenekkel foglalkozni. Ám így csak meredek rá könnyes szemmel, nedvesség által csíkozott arccal, és mélyen magamba szívom a levegőt. Szükségem is van rá, ugyanis megint nem értem, miről beszél. Kik miatt? A járdán sétáló emberek mit jelentenek neki? Felvonom a szemöldököm, és egy pillanatra megfeledkezek róla, hogy az imént könyörögtem neki, ami sírással végződött. Összezavar. Minél többet mond, annál inkább elvesztem a fonalat, mintha nem segítene a helyzeten, hanem rontana, ha többet tudok meg. Rázok egyet a fejemen, és figyelmen kívül hagyom újabb zavaromat. Meg fogok tudni többet is, csak türelmesnek kell lennem. De egyelőre türelem helyett csak frászt kapok, mikor megint hátat fordít, s csak akkor nyugszom meg kicsit, mikor látom, hogy megáll, és nem mozdul. Most rám vár? És igen, választ kapok a ki nem mondott kérdésemre, azt szeretné, ha vele mennék. A kérését figyelembe véve, újra a pulcsim ujjába törlöm a szemeim, és az arcom, és utána indulok. Nehéz közel maradnom hozzá, szinte futólépésben követem, hogy ne maradjak le, hiszen akkorákat, és olyan indulatosan lépked, hogy még egy maratoni futónak is meg kéne erőltetnie magát, ha sétára indul vele. Nem áll meg, és már azon morfondírozok, hova a fenébe megyünk, de aztán hirtelen az utca végén lefékez, és levágja magát egy padra. Meg kell hagyni, borzasztó gyors, nekem csak akkor sikerül megállnom, miután elsétáltam az ülőhely mellett. Visszasétálok pár lépéssel, és megállok előtte, nem ülök le, ahhoz túl zaklatott vagyok. Összefonom magam előtt a karjaim, és csaknem szájtátva bámulok rá. Ez teljesen személyiségzavaros, vagy csak szimplán dilis? Most hirtelen miért érdeklődik az érzéseim felől? Újabb mély levegő tódul a tüdőmbe, mielőtt bármit is mondhatnék, végiggondolom, így vagy fél percnyi csönd áll be addig, míg újra megszólalok. - Legfőképpen zavarodott vagyok. Mintha minden, ami körülöttem történne... ami eddig történt, nos, mintha minden megváltozott volna. Mintha kívülállókét szemlélném a saját életem. Nem találom a helyem, s ha ez nem volna elég, ott vannak azok a rémálmok... Nem tudom, mi történik velem. Félek, rettentően félek. - mélyen a szemeibe nézek, próbálok rájönni, mit vált ki belőle mindaz, amit mondtam, de természetesen több mindent nem tudok leolvasni az arcáról, mint eddig. Aztán eszembe jut, hogy volt még egy kérdése, amire nem válaszoltam. - Már előtte se stimmelt velem valami, de igen... Utána már nem csak lelkileg, de fizikailag is másképp éreztem magam. Ahogy még mindig érzem. Mintha influenzás lennék, de kutya bajom. Valami másról van szó, igaz? - Halálra rémülten nézek rá, és küzdök a kibuggyanni készülő könnyeimmel. Ezúttal győzedelmeskedek felettük, de ettől nem érzem magam jobban.
words: 982 notes: Bocsi a késésért. :jaj:Imádlak! music: you wait for rain
Joseph D. Kenward
Alakváltó
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Apr. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
268
⊿ SZÜLINAPOM :
1642. Oct. 12.
⊿ ÉVEIM :
382
Tárgy: Re: Ajándékbolt Pént. Aug. 16 2013, 20:44
to: Haven
Azon tűnődöm miért velem akar kibaszni a sors állandóan és miért nem olyat szopat, aki mondjuk még nem kapott eleget a nagy égi jóból. Pontosan emlékszem a bárban töltött estére, a whisky szagára, az embertömeg minden mozdulatára, és a fintorra a pofámon mindezek együttes hatásától. Sosem szerettem a lebujokat, hiszen magát az emberiséget sem szívlelem, ami azt illeti az égvilágon senkit nem tűrök el hosszabb távon magam körül, tehát az az este maga volt a pokol, amit az én egyetlen kicsi húgom szépen el is húzott. Vámpírt kerestünk, és az este végére meg is találtam, csakhogy nem várt módon ez a szöszi is szemtanúja volt, bár mindenki - és a saját- szerencséjére túl nagy volt a sokk neki. Hamar leráztam, pontosabban Mira kegyeire bíztam, az én reszortom kimerül az öldöklésben, a vigasztalást meg magyarázkodást meghagyom annak, akinek van gyomra hozzá. Csakhogy velem ellentétben a szöszi liba csak nem felejtette el a mi kis találkozásunkat, mit ad a jó kurva élet, egyenesen belém fut és kérdésekkel akar bombázni. Ebből le lehet vonni egy pár következtetést, de egy érdekes tény elvonja egy kis időre a figyelmem. Meglepettségemben mély barázdák rendeződnek át a homlokomon, belélegzem a halvány összezavaró illatot és felhorkanok, még komorabban, mint alig egyetlen perccel azelőtt, hogy megláttam. Nekem nincs szükségem még erre is, mert sejtem, hogy mi nyugtalanítja, biztos vagyok benne, ha a szimatom nem csal; ő már érzi, hogy nem stimmel vele valami. Elhúznék a francba, megindulok mindenféle egyéb közlemény nélkül, közben valami ott pulzál az agyamban, érzem, hogy a düh kezdi felfalni maradéknyi erőfeszítéseimet is, de ott kattog egy kicsiny szegletemben az a gondolat, hogy mi történik majd a lánnyal ezek után. Ha a sejtésem nem csal, márpedig ezt nehezen lehetne benézni, akkor idő kérdése, hogy a bomba felrobbanjon. Attól leszek még dühösebb, hogy felvillannak saját emlékeim, nem volt mellettem senki, nem is tudtam mi történik, egyszerűen csak szétszakadtam és megsemmisültem, a pusztítás pedig példátlan erejű volt. De akkor, ott a birtokon más volt, nem hemzsegtek tucatjával emberek és nem volt hatalmas a kockázat. Persze elég volt így is... Szétszedhettem volna akár a családom tagjait is. Egy rántást érzek, a nő pedig szinte rögtön ezután ismét előttem áll, nem hagyja magát lerázni, és ez egy igen idegesítő tulajdonság... Egy nagy fújtatással torpanok meg, szívesen fellökném csak azért, mert igazán szeretném megtenni. - Mi van? - Kérdezem és elrántom a karom, a szőke picsogó liba pedig először elhalkul, lecsendesedik még a lélegzetvétele is, ő maga lehorgasztja a fejét és csak nem... könyörgés szaga van a dolognak? Fasza! Így még zavaróbb! A fogaim szorosan csikorognak egymáson, úgy összeszorítom az állkapcsom, hogy az hatalmas nyomásnak van kitéve, és ha nem figyelek a végén önmagamnak hasítom ketté. A könyörgéssel nem hat meg, semmivel nem hat meg, a szemeibe gyűlő könnyek viszont Mirára emlékeztetnek. Szúrós tekintettel meredek rá hosszú percekig, nem számít, hogy beszél e még, a szavak visszhangozva csapkodják a koponyám belsejét, keveredve azokkal a gondolatokkal, amik a józan észből maradtak hátra. Nem tudja mi történik vele, ha lenne mellette farkas, egy ismerős, egy családtag, bárki... Egyértelmű, hogy fel kellett volna készítenie. De nem tette meg senki, hát nem valószínű, hogy akad a környezetében hozzám hasonló, hacsak nem egy nyomorék faszkalap, aki még nálam is jobban leszarja a környezetét. Csakhogy nem biztos, hogy helyes volna felkészületlenül az utcára lökni egy ekkora veszélyforrást. Még én sem kockáztatnék. Veszek egy mély levegőt, a nőre a lehető legmérgezőbb tekintetet lövellem és hiába mérem végig tetőtől talpig, a véleményem nem változik. Ő mint farkas? Ez valami vicc? Gyűlölöm a lecsorgó könnyek látványát, és kifejezetten undorral tölt el, ez a végeredmény. - Csak miattuk - nézek körbe, fejemmel a járókelők felé mutatok - nem küldelek el! Vésd az eszedbe. -És ezzel az általa említett hidegrázásra nem is kell rábólintanom. Rezzenéstelen arccal fordítok neki megint hátat, de még nem mozdulok, merev hátam úgy érzem ezer tonna nyomja lefelé. - Tüntesd el a maradék könnyet és gyere velem. - Az biztos, hogy nem fogom csak egyszer kérni. Nem fogom hagyni, hogy hisztériázzon, örülhet, hogy még itt vagyok és ellentmondást nem tűrve húzok el a picsába egyetlen nyikkanásra ebben a pattanásig feszült helyzetben. Most jön el az idő, ha felzárkózik, ha nem, hogy meginduljak, és határozott léptekkel, szótlanul hagyjam el az utcafrontot. Nem állok meg, nem nézek csak egyenesen előre, egy kurva szót sem ejtek el ezekben a percekben, minél távolabb az emberektől, ez az elsődleges célom, ha már a szőke picsa a nyakamon maradt. Nem fűlik hozzá a fogam, de erőt veszek magamon, minél hamarabb túl akarok lenni rajta és elhajtani a faszba. Az utca vége csöndesebb, L alakban egy nyugodtabb és érdektelenebb, üzletektől mentes zugra vált, a végén van egy pad, ott állok meg és dobom le a seggem, persze mint aki karót nyelt. - Mielőtt bármit is mondanék, azt akarom tudni, mi az amit érzel. Pontosan. A bárban még nem éreztem rajtad semmit, de tudnom kell... közvetlenül azután változott meg a közérzeted?
>> 817 szó << a vége szar, de jó lesz ez
Haven Lupe Pearson
Alakváltó
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Dec. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
⊿ SZÜLINAPOM :
1992. Mar. 22.
⊿ ÉVEIM :
32
Tárgy: Re: Ajándékbolt Szer. Aug. 07 2013, 16:07
:: Joseph D. Kenward ::
Felém fordul, és tekintete csaknem villámokat szór felém, egészen addig a pillanatig, míg fel nem ismer ő is. Az elharapott káromkodás, a tekintete, majd a felvont szemöldök is arról tanúskodik, semmit nem változott az az este óta. Nem mintha az emberek napokon belül gyökeres változásokon mennének keresztül, de ha most is olyan, mint akkor, az azt jelenti, hogy mindig ilyen. S ha valaki ennyire mogorva, és kegyetlen egyben... annak oka van. Meg vagyok győződve róla, hogy történt valami a magánéletében, ami miatt ilyen viselkedést produkál a napok legnagyobb részében. Edwin szerint mindenkiben a jót látom, és eddig talán naivnak is nevezhettem magam, de a temetőbe látogatásom után már nem hiszem ezt el. Nem, mert Lucasban nem láttam semmi jót, talán túlzásnak hangozhat, de mintha velejéig romlott lett volna. A hideg is végigfut rajtam, még most is, ha rá gondolok, meg a kis üzenetére. Libabőrös karomra pillantok, s mikor kapcsolok, hogy 'héé, Haven, nem vagy ám egyedül!', gyorsan az újdonsült ismerősömre meredek, akibe szó szerint belebotlottam. Szinte látom rajta, hogy zavarja, amiért ilyen közel merészkedtem hozzá, de hamar kezébe veszi az irányítást, és a mögöttem lévő ajtónak préselődök. Dühösen bámulok a szemeibe, olyan dühösen, amennyire csak tőlem telik, és mikor már közölném vele, hogy teljesen mindegy, mit akarok tudni, neki válaszolnia kell, hiszen tartozik ennyivel, egészen közel hajol hozzám, le a nyakamhoz, hogy még a levegő is belém szorul. Különös hatással van rám, furcsa gondolataim támadnak, amiket próbálok elhessegetni, de baromi nehéz. Vonzódom a fickóhoz?! Nem. Bosszant a jelenléte, az is, hogy ilyen rideg, s hogy nem képes egy átkozott szót kinyögni arról az estéről. Pedig tudni akarom, mindennél jobban, hogy mi történt ott, miért nem emlékszem. Furcsa hang szökik elő belőle, mintha a torka mélyéről jönne, inkább állatias morgás, mint emberi hang. Kicsit megrémülök tőle, de sokkal inkább esek kíváncsiságba. Kezeit már rég zsebre vágja, de én még mindig az ajtónak feszült testtel nézek rá, levegőért kapkodok, és megint az a furcsa érzésem támad, ami újabban gyakran kínoz. Mintha valamit nem tudnék, amit ideje lenne megtudnom. - Nem tudok segíteni, bármit is vársz.
Nem hittem volna, hogy valaki képes ennyire felhúzni. Mindig is voltak olyan embertípusok, akiket nem voltam hajlandó elviselni, de ő... mindegyiknél rosszabb. Mintha direkt arra menne ki a játék, hogy az idegeimen táncoljon, és összezúzza azokat. Indulatosan lépek mögé, megragadom a karját, és elé kerülök, olyan gyorsan, ahogy csak tudok, elvégre nem engedhetem, hogy lelépjen, mikor csodával határos módon összefutottam vele, mikor nem reméltem, hogy lehet ekkora szerencsém. Csak egyetlen lehetőségem maradt, és ezt a kártyát... nem szívesen játszom ki, mert utálok bárkitől is szívességet kérni, vagy épp segítséget, de úgy érzem, nem tehetek mást. Lehorgasztom a fejem, és eleresztem a karját. - Segítened kell! Tudom, hogy nem szívesen teszed, valószínűleg hidegrázást kapsz tőlem, de te vagy az egyetlen esélyem. Nem tudom... fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttem, és az a furcsa érzésem támadt, hogy te tisztában vagy bizonyos dolgokkal. Kérlek... - ezúttal megemelem a fejem, az arcát fürkészem néhány rövidke pillanatig, hogy aztán a szemeibe nézhessek. Nedvességet érzek az arcomon, a könnyek, amik szemembe szöktek, könnyedén szánkáznak végig rajta, s én hitetlenkedve kapom arcomhoz a kezeim. Megköszörülöm a torkom, és a könnyek ellenére felszegem az állam, nem érdekel, hogy árulkodnak a hogylétemről, annál sokkal dühösebb vagyok, minthogy ilyenekkel foglalkozzak. Semmi sem számít, csak az, hogy válaszokat kapjak, ennyire még soha semmit nem akartam. Nem bírom tovább ezt a rengeteg gondolkodást, forgolódást alvás előtt, idegeskedést, és találgatást. Úgy érzem belerokkanok, ha tovább kell folytatnom így a napokat, amiken épp, hogy túljutok. Minden egyes órában azon vagyok, hogy eltereljem valahogy a figyelmem, közelebb jussak a nap végéhez, hogy aztán álomba szenderülhessek, de mindig újabb, és újabb nap jön. Fárasztó küzdeni valami ellen, amiről fogalmad sincs, szinte lehetetlen, én mégis harcolok, miközben a zavar, és a félelem fojtogat. Nagyot nyelek, mielőtt ismételten elfordulnék tőle, és a dzsekim ujjába dörgölöm a szemeim, csak azért, hogy valamivel határozottabbnak nézzek ki. Valahogy hatnom kell rá, ha nem könyörgéssel... máshogy fogom kihúzni belőle azt, amire szükségem van.
::megjegyzés:: Imádtam a reagod, ne aggódj, hoztad a formád! ::terjedelem:: 665 szó
Joseph D. Kenward
Alakváltó
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Apr. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
268
⊿ SZÜLINAPOM :
1642. Oct. 12.
⊿ ÉVEIM :
382
Tárgy: Re: Ajándékbolt Szomb. Aug. 03 2013, 21:35
to: Haven
Nem sűrűn mászkálok Forksban, ugyanis kapásból minden kibaszott alkalommal megállapítom, hogy az emberek idióták. Kétfelé szedhetem őket, s ha így cselekszem rögtön ímhol a legelső csoport, azok a nyomorultak, akik birkák módjára szedik a lábaikat, jobbik esetben néha szét is néznek, de csak mennek és mennek, majd' fellökik egymást a nagy sietségben. De itt a másik csoport, talán a rosszabb fajta, az élő zombik hada, és pontosan ellenkező viselkedésforma jellemzi őket. A nyomorult birkákkal szemben ezeknek szar mindegy, hogy alszanak e közben vagy nem, de élve meg lehetne műteni mindet, beleszárad a nyál a pofájukba mire eljutnak bárhová is. A lajhár gyorsabb náluk, esküszöm... Ki kell kerülni őket, olyanok mint a szándékos úttorlaszok. Csakhogy én aztán senki elől soha a büdös életben nem fogok kerülni. Személyes varázsomnak hála még időben kitérnek előlem. Határozottan csapva a talpam az utca betonjához haladok előre, tekintetem hűen kifejezi szó szerinti harapós hangulatom. Vállam ütemesen ring közben, fújtatva emelkedik fel a mellkasom és süpped vissza, bár szívesen megfulladnék inkább. Nem csoda, kész szagfelhőből kell levegőt vennem, és elárulom, hogy a vámpírok bűze nagyban befolyásolja mindezt, elviselhetetlenül kegyetlenné vált tőlük a vidék. Az erős, édes szag egy magam fajtának olyan, mint másnak a valaha kikevert leghánytatóbb bűzbomba, és Istenemre mondom kedvem lenne letépni a saját orrom, hogy így tegyem kellemesebbé a cirkálást ebben a kibaszott városban. Nos, a kényszer nagy úr, ahogy szokták volt mondani. Mivel világos, hogy a vérszívók sűrűn megfordulnak errefelé, az is világos, hogy kiváló vadászhely eme járókelő csorda, de ha rajtam múlik én fogok ma vadászni... Szükségem van az öldöklésre, jobban mint valaha, s mily meglepő, egy vámpír miatt van ez is. Mary csókja ráégett a számra, arca, alakja előttem lebeg, és ha nem tudnám, hogy véresre dörzsöltem magam, azt hinném, hogy még mindig érzem magamon az illatát. El kellett zavarnom, különben ki tudja, mit tettem volna abban az állapotban, ettől függetlenül viszont a kötődésem nem szűnt meg. Csak fáj, borzalmas erővel szaggat darabokra és már nem segít még az alkohol sem, akárhány litert pusztítok el. Nem tudok felejteni, holott pontosan az kellene. Ki kell vernem a fejemből, méghozzá mindenáron. És ha ehhez a halálom szükségeltetik: ám legyen. Ezen gondolattól ordas vigyor terül szét a képemen, a gondolat a séta közben ölt formát. Csak egy kibaszott vérszívó kell hozzá, meg az, hogy feldühítsem. Igen... Valóban öldöklés és vadászat kell ide, de nem úgy, ahogyan az a megszokott lenne nálam. Boldogan véget vetek a kínjaimnak, és ezt csak ezen az egy úton teljesíthetem be. Joseph Declan Kenward ma meg fog halni. És nagyon remélem, hogy még tetem sem marad belőlem. Semmi ne maradjon meg, hiszen nem érdemlek mást. Ha nem vagyok elég erős, hogy itt hagyjam Beth mását, hát majd itt fogok megdögleni, az arcával magam előtt huny ki majd semmisnek mondható fényem. És azt is remélem, hogy a mese a menny és pokolról nem igaz, különben csúnyán megszívom. Nos, a terv kész van, és vámpírt se nehéz leakasztani, úgyhogy... - Édes istenem, manapság senki nem figyel az orra elé? - Megakaszt egy nekem puffanó kis test, megállásra késztet rögtön a hápogó kérdés előtt. - Mi a f.. -tekintetem villámokat lövellve fordul felé, bár szinte meg se éreztem a vállamnak koccanást, de ez is egy birka, és nekem most nincs türelmem egyik hülyéhez sem a fajtájából. Veszek egy nagy levegőt, hogy leordítsam a nyakáról a fejét, de amint beazonosítom csupán a szemöldököm emelkedik fel, mert a pofámba tódul egy különös illat, ami ugyan határozottan gyenge, de tudom, hogy abban a retkes bárban nem tartozott a szőke libához. Aki egyébként szintén nem örvendezik a látványomtól... Kölcsönös. Egy leheletnyi mozdulattal szembe fordulok, hirtelen nagy ingert érzek, hogy a kicsi fejecskéjét belepasszírozzam a betonfalba, bár semmi problémám vele, csak az, hogy nem tudom mennyit látott akkor. És ajvé... Irritál, hogy ennyire közel van, de az agyam egy részében ott motoszkál valami és biztosra veszem, hogy ez a nő illatától van. Egy lépéssel arra kényszerítem, hogy a háta mögötti ajtónak szoruljon, és leszarom, ha éppen ki akarnak jönni, mert nem fognak amíg nem ellenőrzök valamit. - Attól függ mit akarsz. - Lehajolok a nyaka közelébe és mélyen beszívom az illatot, pupilláim kitágulnak, vicsorítva nyomok el egy átkot kivételesen magamban. Elhátrálok tőle, vissza az utcafrontra, zsebre vágom a kezeimet, tekintetem felé villan, nekem erre nincs időm. - Nem tudok segíteni, bármit is vársz. - Először a fejem fordítom el, majd törzsem is csatlakozik, újra megindulok annak reményében, hogy másra zúdítja a nyűgjeit. Mondjuk Mirára, ő kéne ide.
>> 741 szó << kicsit elszoktam a karitól, de már látom nem lesz itt gáz; remélem tetszik
Haven Lupe Pearson
Alakváltó
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Dec. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
⊿ SZÜLINAPOM :
1992. Mar. 22.
⊿ ÉVEIM :
32
Tárgy: Re: Ajándékbolt Szomb. Aug. 03 2013, 17:55
:: Joseph D. Kenward ::
Nem tudtam semmivel lekötni magam. Az ágyam szélén ültem, és a mobilom bámultam, kijelzőjén a Lucastól kapott üzenettel. Hosszas bámulás után végül arra jutottam, egy elmebajos seggfejjel volt dolgom, amire még rátett egy lapáttal a furcsa álmom, az eszméletvesztés következtében. Az ájulások, a furcsa álmok, a rémület, ami elfog akárhányszor felidézem a homályos estéket, egyetlen lehetőséget szolgáltattak, de tudtam, fölösleges orvoshoz mennem. Csak egy valaki van, aki segíthet, de a bökkenő az, nem tudom Joseph hollétét. Egy furcsa módon az az érzésem támadt, ő igenis magyarázatot tudna adni nekem, de nem tudom, hol keressem őt. Abban biztos voltam, hogy nem idevalósi, s lehet, hogy ezt is egy megérzésre alapoztam, de egészen idáig a megérzéseim nem hagytak cserben. Ám mindez hiába, ha csak Forksot veszem alapul, a rezervátum is a hatásköre alá tartozik, így ahelyett, hogy szűkíteném a kört, csak bővítem, és ez mérhetetlenül bosszantó. De valamin el kell indulnom. Hezitálás nélkül kapom fel a dzsekimet, rángatom magamra a cipőmet, és nyúlok a kocsikulcsomért. Mivel az öcsém nincs itthon, így megspórolok egy utat a szobájáig, és néhány perc múlva már azon kapom magam, hogy kigurulok a kocsifelhajtóról, és Forks felé tartok. Borzasztó gyorsan telik az idő, ha valamit nagyon el akarsz végezni. Mély levegőket veszek, és győzködöm magam, hogy ne forduljak vissza, hiszen az időpocsékolás lenne, s különben is tudnom kell néhány dolgot. Oké, rengeteget. Például, hogy mi történt aznap este. Azt szeretném a legjobban tudni, hiszen ő biztosan be tud számolni nekem a részletekről. Kezdve azzal, hogy hazavitt, vagy vittek, ha a testvére is velük volt. Aztán folytathatom majd a kérdéseket az összefércelt karomról, a tűzről, és arról az állatról... már ha az tényleg ott volt az utca kellős közepén. Nem fogom annyiban hagyni, egészen addig, míg meg nem kapom a szükséges válaszokat.
Leparkolok az út mentén, és elindulok a járdán, végig az üzletek mellett. Hirtelen hülye ötletnek tűnik, hogy ide jöttem, hiszen mennyi az esélye annak, hogy éppen itt bukkan fel? Az én szerencsémmel, egy kis nézelődés után rögtön mehetek is haza, és agyalhatok tovább a szobámban, az ágyon heverve. Rosszabb esetben, új rémálmok fognak gyötörni, amik szintén rengeteg gondolkodást igényelnek, hogy bármit is ki tudjak venni belőlük. Vagy épp semmit. Merthogy eddig semmire sem jutottam, hiába próbálkoztam keményen, s ha most sem jön össze amit elterveztem, olyan kétségbe esett leszek, mint még soha. Elhaladok egy ajándékbolt mellett, és hirtelen ötlettől vezérelve, belépek az ajtaján. Egy kedvesnek tűnő, fiatal hölgy mosolyogva biccent felém, amit kissé megkésve, de viszonzok, és hálát adok az égnek, amiért nem egy túlbuzgó eladóba botlottam. Így nyugodtan, mindenféle zavaró tényező nélkül járhatok a sorok között, és nézegethetem az apró, csinos kis tárgyakat, amik valahogy le tudnak kötni. Egészen addig, amíg meg nem pillantok egy porcelán farkast. Nem tudom az okát, de feszültség tölti meg minden egyes sejtem, idegszálaim pattanásig feszülnek, és a levegő nehézkesen árad be tüdőmbe, és szökik ki belőle. Egészen a tudatom szélén, valami motoszkálni kezd, egy álom... egy emlék... nem tudom pontosan. De rögtön hátat fordítok a kis figurának, és sietősen elmormolok egy köszönést, miközben kivágtázok az ajtón, és egyenesen beleütközök valakinek. - Édes istenem, manapság senki nem figyel az orra elé?! - förmedek az idegenre, és szembefordulok vele, csak azért, hogy a levegő ismételten belém szoruljon, és idiótán pislogjak Josephre. - Te... - bököm ki végül ezt az egyetlen szót, és a lehető legbosszúsabban nézek a férfi íriszeibe, ezzel is tudtára hozva, mit gondolok róla, és a furcsa dolgairól, amikbe sikeresen engem is belerángatott. - Felelned kell a kérdéseimre! - jelentem ki szinte suttogva, és olyan közel épek hozzá, hogy testem az övének préselődik.
::megjegyzés:: Nem nagy szám, (sőőőt...) de valahogy csak el kell kezdeni! ::terjedelem:: 593 szó
Tárgy: Re: Ajándékbolt 
Szer. Dec. 11 2013, 17:42
Aztán folytathatnánk valahol, ha gondolod 
