Izzie & Dorian

Izzie & Dorian

To: Kira

to Kevin

Megj.: Ha neked is jó ott folytatjuk, ha nem akkor meg itt *o* Szeresselek, ne szégyelld magadat, és imádtam :ŁŁ:Ja és: viselet

Nem gondoltam volna, hogy újra visszatérünk a lányokra és a nemi életére. De ha jobban belegondolok, igazán gondolhattam volna, hogy ez lehet az amire "rossz tett"-ként gondol. Hiszen ha nem tudja össeszámolni, hogy pontosan hány lánnyal volt együtt, az csak azt jelentheti, hogy nem csupán a barátnőivel feküdt le eddig, hanem kedve szerint azzal, aki éppen megtetszett neki. Nekem csak egyszer volt részem egy éjszakás kalandban, de valójában én azt is hosszabb távú kapcsolatnak terveztem. Nem mondom, hogy hozzá akartam menni feleségül, de mindenesetre hosszabbnak képzeltem egy éjszakánál. Azonban azóta is úgy gondolom, hogy az én hibám volt, amiért ilyen könnyen bedőltem neki, szóval nem hibáztatok senkit. Emlékszem, hogy nem is csaptam ki a hisztit, nem vagyok én egy rinyagép, és nem is ugrottam neki a pasinak. A középső ujjam visszaköszönt neki, de már csak az hiányzott, hogy kikeljek magamból, és elkezdjek sírdogálni. Kicsit vesztettem az önbecsülésemből, és fájt, nem tagadom, viszont hamar túlléptem rajta. Egyáltalán nem szép dolog, sőt! Viszont ehhez is két ember kell, mint a legtöbb dologhoz.
Nem nézek undorral vagy megvetéssel Kevinre, különösebben nem zavar, hogy ő is azt teszi, amit manapság sok fiú csinál. Miért kéne felelősségre vonnom, elvégre nem vagyok sem az anyja, sem a barátnője, sem valaki, akit kihasznált. Ugyanolyan normális arccal figyelem, ahogy az asztalt pásztázza tekintetével, majd lassacskán felpillant a szemembe.
– Nyugi! - nevetek fel. – Nem foglak megkövezni érte. Nem az én dolgom, hogy emiatt utáljalak, velem nem csináltál semmi rosszat – vigyorgok rá és legyintek egyet. Kevin jó srácnak tűnik, amíg velem nem csinál semmi rosszat, addig nincs okom felállni és itt hagyni minden szó nélkül. Jó véleménnyel vagyok róla, hiába követett el hibákat. Azokat én is követtem el, de ki nem?
A kérdése oka ismét hamar leesik, és megint szélesen elmosolyodok. Baromi aranyos, ahogy puhatolózik, és jól is esik. De eközben átértelmezem magamban a kérdést, hogy normálisan tudjak felelni rá, és a mosolyom egy kissé lekonyul. Család, barátok és pasi. Miért pont tőlem kérdezi ezt. Az asztalt figyelem egy fél percig, pont ahogyan az előbb ő is tette.
– Hát... – zavartan a hajamba túrok és az asztalra könyökölök. – A nevelőapámmal élek, szóval csak őt tekinthetem a családomnak. Másom nincs is rajta kívül. Igazából nem is tudom, hogy nálam mi az ideális család. Mármint Stefan mindig megvéd mindentől, és segít, ha segítségre van szükségem, meg vannak olyan igazi családi pillanatunk, és persze, maximálisan az apámként gondolok rá, de eközben otthon leginkább egyedül vagyok. Mármint én főzök, takarítok, mosok, én csinálok mindent, hiszen én vagyok a nő a háznál – vonok vállat. – Nekem Stefan, a nevelőapám az ideális családom, másra nem is vágyok, elég nekem ennyi. Így szoktam meg, és... Asszem így a jó – mosolygok rá levéve tekintetemet az asztalról. – Barátok. Öhm, nagyon nincsenek barátaim, Stefan miatt rengeteget kellett költöznünk, szóval sehol sem maradtunk annyi időt, hogy egy ismeretlen embert annyira megismerjek és jóban legyek vele, hogy közeli barátként tekinthessek rá. Vannak emberek, akiket jófejnek tartok, meg akikkel dumálok a suliban, de... ebből a szempontból is eléggé... egyedül vagyok. De egy igaz barátot úgy képzelnék el, hogy mindig ott van velem, segít nekem, érdekli, hogy mi van velem, és mindent megoszt velem, hogy cserébe én is megoszthassak vele mindent. Lelki társnak képzelem, olyasvalakinek akinek elég egy telefonhívás, és rögtön az ajtóm előtt áll és csönget, esetleg én mehetek át hozzá. – Furcsa, mert eddig még nem is nagyon gondolkoztam ezen. Nem akartam barátokat, mert nem akartam őket elveszíteni, de ha folyamatosan attól félek, hogy elveszítem a nekem fontos dolgokat, akkor nincs is semmim az életben. Furcsa, hogy erre pont most döbbenek rá, miközben Kevin barna szemeiben próbálok nem elveszni. Aztán elvigyorodok a következő fejezethez érve. – Pasi. Először is, engedje meg, hogy a kocsiban ülve énekelhessem a rádióból bömbölő zenéket – veszem kicsit lazábbra a témát és felnevetek. – Borzalmas hangom van ugyanis – jegyzem meg, majd folytatom a sorolást. – Szánjon rám időt, és érezze magát jól velem, hogy én is jól érezhessem magam vele. Igazából nem érdekel, hogy milyen. Hogy bunkó, hogy idióta, hogy komoly, arrogáns, aranyos, hízelgő, nyalizós, hisztis, vagy akár nőcsábász – mondom, aztán az utolsó szó után kissé elvörösödök, mert az csak véletlen csúszott ki a számon. Mindenesetre nem eresztem a szemeit, továbbra is rezzenéstelenül nézem őket. Még ha szédelegni is támad kedvem tőlük. Gyorsan megyek tovább, mert ha zavarban kussolok, az csak még gázabb. – Szóval nem az a lényeg, hogy milyen. Nincs ideálom, nem kell szőke hajú, kék szemű, vagy barna hajú, zöld szemű, vagy mit tudom én miket találnak ki már manapság. Az az ideálom aki szeret, magamért, úgy ahogy vagyok. És... azt azért engedje meg hogy énekeljek a kocsiban, igen, az azért fontos – vonom össze a szemöldökömet, aztán megint rávigyorgok.
– Az én kérdésem pedig, hoooogy... – gondolkodba esek, aztán egy ötlettől felcsillan a szemem. – Megvan! Nincs kedved elmenni inkább bulizni valami klubba? Mármint táncolni, piálni, és... jól érezni magunkat. Mármint, nekem itt is jó, csak a válaszaidból ítélve olyasvalaki vagy, akinek egy szombatni napon nem kéne egy magamfajta lánnyal unatkoznia egy pub-ban. Én pedig... Úgy is rég buliztam – mosolyodok el. "Olyasvalaki vagy." Hát ja, a normális, értelmes emerek közé vagy besorolható, akik életük fénykorát nem unatkozással töltik, mint én. De irigyellek, te jó ég. Igaz, hogy nem nagyon tudok forksi klubbról, de a szomsézdos Port Angelesben biztos, hogy akad egynéhány. Az pedig nincs olyan messze, ha Kevin nem ellenkezik.

To: Kira

to Kevin

Megj.: nyeheheheee most meg én késtem Ja és: viselet

A cikis sztori után sikerül olyan kérdéssel előrukkolnom, ami rögtön eltereli Kevin figyelmét az előző témáról, és nagyon remélem hogy ez így is marad, és többé nem nagyon hozza fel. Már most már egy eléggé szerencsétlen, de rendkívül szórakoztató balesetként gondolok vissza rá, azért nem szeretem emlegetni azt a napot. Eleve nem valami jó érzés egy fiúnál úgy kezdeni, hogy elmesélem neki a napot, maikor először megjött, hát még ha az egész dolog ilyen érdekes körülmények között is történt. Végképp égés, szóval nem bánom, hogy inkább rá terelődik a szó. Meg, valójában eléggé érdekel, hogy Kevin milyen fajta fiú. Persze, nekem rögtön segített, és emiatt nagyon örülök, hogy vannak még ilyen normális fiúk is, mint ő, de aztán ki tudja... Nem akarok trófea lenni egy fiúnál. Mármint... Furcsa, hogy így előre tervezek, de ha nem először és utoljára találkozok vele, akkor... Hagyjuk, én nem vagyok ilyen típus. Egy tartós kapcsolatom sincsen, se baráti, se szerelmi. Stefan az egyetlen létező személy, akivel tényleg nap mint nap találkozok, és az a helyzet, hogy ha nem laknánk együtt, vagy utálna mondjuk és mindig elkerülne otthon, akkor vele sem találkoznék. Keri, a pók az én lelki társam. És Stefan, de neki gyakran nem merek beszámolni a tinédzseres gondjaimról. Nem mintha annyira sok lenne.
Széles mosoly jelenik meg az arcomon, amikor Kev lehajtja a fejét, és mintha gondolkodóba esne. Vajon éppen most számolja ki, hogy hány lánnyal volt összesen? Lehet, hogy páros napokon összefekszik valakivel, és akkor így ki tudja számolni, hogy mennyi ideje is van ez a szokása. Na jó. Lehet, hogy páratlan napokon. Mindenesetre fogalmam sincsen, hogy mit várok tőle. Mármint vajon azt hogy benyögi hogy: "Amúgy még szűz vagyok', vagy mond egy számot és akkor jól van. Valójában nem vádaskodás miatt tettem fel a kérdést, hanem mert ez alapján majd megtudom, hogy milyen Kevin. Ha sok lánnyal volt, akkor egyértelműen nem csak helyes és szép szemű, hanem eléggé nőcsábászféle is, ha pedig egyel sem volt, akkor nem csak helyes és szép szemű, hanem még visszafogottabb is. Bármelyik is legyen, mindenféleképpen helyes és szép a szeme.
A választ hamarosan meg is kapom, és kisfiús mosolyától megenyhülve én is angyalian elmosolyodok.
- Elég lesz. A 123. lány után meguntad a számolást, mi? - emelgetem fel-le a szemöldökömet oldalra billentett fejjel, aztán elvigyorodok. Tényleg kicsit sem zavar, valójában ez csak megerősíti a tényt, hogy mennyire jó pasi. Néha elgondolkoztam már rajta, hogy milyen lehet helyes pasiként élni az életedet. És tök jó lehet. Minden csajt megkaphatsz. Kezdeményezhetsz bárkinél bármikor. És ez tök könnyű meg jó élet.
Újra az asztalra helyezem a könyökömet, az ujjaimat összekulcsolom, aztán az államat a két kész fejemre helyezem és úgy pislogok érdeklődően Kevinre. Izgatottan várom a kérdését, és amikor felteszi a kérdését önkéntelenül is megejtek felé egy csábos mosolyt. Nem habozok sokat, rögtön felelek.
- Nincs - mondom és kijelentésemet fejrázással nyomatékosítom. Egy darabig szótlanul bámulom az arcát, a szép barna szemeit, az aranyos mosolyát, aztán sóhajtok egyet és újabb kérdésen töröm a fejemet. Az az egyetlen baj ezzel a játékkal, hogy a másiknak a kérdései valamiért mindig sokkal jobban hangzanak, mint az enyéim. Nekem mindegyik uncsinak és bénának tűnik, és ez tök rossz.
- Mi szerinted az eddig elkövetett tetteid közül a legrosszabb, amit a legjobban szégyellsz? - kérdezem, és ezúttal valamiért komolyabb és mélyebb témát hozok fel. Nem tudom miért, mert érdekel hogy mi van vele, meg hogy ki ő. Bár elképzelhető, hogy én is csak egy vagyok neki a sok közül, de remélem nem, és... mondjuk nem is tudom, megismerhetem őt közelebbről. Ez pedig... Fura. Mert én soha nem akarok megismerni másokat.

To: Kira

to Kevin

Megj.: szeressem a gúgli fordítót is, szóval ha nem így van spanyolul az a cucli akkor párdon xDDDD Ja és: viselet

Miért félek az emberektől? Furcsa kérdés, és jómagam is eltöprengek rajta egy súlyos pillanatig. Az a helyzet, hogy talán hazudok magamnak, talán csak elhitetem magammal, hogy félek tőlük. Valójában semmi ijesztő nincsen bennük. De a bohócokban sincsen, és mégis van aki fél tőlük. A pókok kifejezetten édesek, és mégis van olyan, aki retteg tőlük. Az erőszaktól, és a bántalmazástól nem csoda, hogy félek, de maguktól az emberektől. Aztán megfogalmazódik bennem egy érdekes válasz, és mint mindig, most sem tartom meg magamnak.
– Mert a pókok, csak akkor bántanak, ha te is őket. Az emberek mindenképpen fájdalmat okoznak – felelem végül eltöprengve, de nem akarok idiótának tűnni, úgyhogy inkább megvonom a vállamat. Nem akarom elüldözni Kevint, de ha sokáig játszom az idióta betegelméjű lánykát, akkor nagy valószínűséggel ezt érem majd el vele. Valójában én tudhatom talán a legkevésbé, hogy milyen lehet, ha fájdalmat okoznak az embernek. Stefan mindig mint valami védőfal távol tartotta tőlem a rosszat, és a rosszat sejtetőt is, soha nem voltam annyira közeli kapcsolatban emberekkel. Vagyis de, eleinte, aztán lassan rájöttem, hogy a barátkozás számomra felesleges, hiszen a búcsú csak fájna, és a búcsú előbb-utóbb úgyis el fog érkezni. Ezért igyekeztem távol tartani magamtól az új és megint új osztálytársaimtól. Most mégsem érzek késztetést arra, hogy lelépjek, és azt mondjam: Nagyon szépen köszönöm a segítséged, de nem vagyok az a barátkozós típus! Sőt, egyenesen úgy érzem, mintha ideszögeltek volna, hogy ne tudjak menekülni. Én pedig... én pedig nem is akarok menekülni.
Magamban nagy kő esik le a szívemről, amiért egyedül jött ide, és nem vár senkit, mert ez azt jelenti, hogy annyira talán nem is rondítottam bele a délutánjába, mint én azt hittem. Bár, ha lenne ma randija, akkor sem hiszem, hogy elrontottam volna. mint már azt említettem, valószínűleg már itt sem lennék. De valami öröm is ott lapul bennem, olyan érzésem támad, ami a nőknek szokott, amikor kiderül, hogy szabad a pálya. Ezt pedig... Ezt pedig olyan furcsa a fejemben lévő hangomtól hallani, hogy ha nem lennének itt mások, akkor széttörnék egy poharat, hátha a csattanása észhez térít. De csak nagyot nyelek, és legyőzöm a késztetést. Nem rongálunk, azt nem szabad.
Egy kíváncsi mosolyt ejtek meg, miközben magában kitalálja, hogy milyen kérdést is tegyen fel. Várakozóan pislogok, és közben az ujjaimmal babrálok, mert különben a lábammal dobolnék, és sokkal jobb az ujjamat tördelni, mint hogy pattogjak itt a seggemen. Ezzel persze nem siettetem, csak ha valamilyen játékra kerül sor, felelsz vagy mersz, kérdezz felelek, forrószék, igazság vagy bátorság, stb., akkor mindig muszáj valamit csinálnom magammal, mert képtelen vagyok tétlenül ücsörögni. Aztán hamarosan megszólal, és elmondja nekem a kérdését. Egy pillanatig az arcát fürkészem, az aranyos vigyorát, és meglepett arcom fokozatosan átváltozik egy vigyorgó vadalmává. Már a gondolattól is elvörösödök, hogy ki el kell mesélnem neki.
– Azt mondtam válaszolok, úgyhogy ez alól már nincsen kibúvó, igaz? – hajtom le a fejemet a tenyerembe, miközben és magamban nevetgélek. Az a helyzet, hogy senki nem meséli el szívesen a legcikibb történetét. Én sem. Még én sem, akivel nem szoktak dolgok történni, nem szoktak ciki dolgok sem történni. De mint minden embernek, nekem is megvan a saját cikis sztorim, ami akkor kiborított, de most csak rá kell gondolnom, és nevetni támad kedvem. Nagyot sóhajtok, és újra felnézek rá, miközben elveszem az arcom elől a tenyeremet. – Jó, legyen. De ezt még visszakapod. Szóval ha jól emlékszem tizenegy éves voltam. Egyébként rengeteget utazok, voltam már mindenfelé a világban, és akkor éppen Spanyolország volt soron. Nem maradtunk ott sem sokáig, alig egy hónapot laktam arrafelé, de két szót örökre az eszembe véstem: mujer és hombre. Az egyik azt jelenti "nő" a másik azt, hogy "férfi" – nagy levegőt veszek és folytatom. – Szóval az egész úgy volt, hogy kocsival mentünk éppen valahová, és éppen egy pláza mellett haladtunk el, amikor feltűnt, hogy bepisiltem vagy kakiltam, igazából csak azt tudtam, hogy valami nincsen rendben – vigyorodok el, és feltartom az ujjamat, hogy várjon még, ez még semmi. – Szóval gyorsan szóltam, hogy álljunk meg, és beszaladtam a plázába. Egyébként rövidnadrágban voltam. Szóval beszaladtam, és rögtön megpillantottam a közelben a wc-t. igen ám, de egy mukkot nem tudtam spanyolul, úgyhogy fogalmam sem volt róla, hogy melyik wc-re van kiírva a "Nő" és melyikre van kiírva a "Férfi" felirat. Rajtam kívül más nem várakozott, éppen nem jött ki senki, én pedig siettem, szóval találomra bementem az egyikbe és elkezdtem befelé rohanni. Aztán megálltam, és... – mesélem, és belőlem is kitörik a nevetés, aztán nagy levegőt veszek, és folytatom – ...szóval a mosdó közepén ácsorogtam, körbevettek piszoárok és letolt gatyájú férfiak, akik éppen a dolgukat végezték. Úgy égtem, hogy az elmondhatatlan, az egész arcom tiszta vörös volt, azt kívántam bár ne velem történne ez meg, és eltakartam a szememet is, hogy ne lássak semmit. És vajon mi történt? A kicsi tizenegy éves Kirának életében először megjött a havibaj. Szóval hadd ne ecseteljem milyen felemelő érzés volt ott állni a spanyol férfiak között a férfi mosdóban, akik mind kapták is fel a lehúzott gatyájukat, miközben én éppen "nővé értem" – fogom a homlokomat, és fáradt pillantásokat vetek a fiúra, miközben visszaemlékezek. Aztán hirtelen felkapom a fejemet, közelebb hajolok hozzá át az asztalon, és a fejemet rázom: – De ha ezt valaha is még egyszer felhozod, vagy bárkinek is elmondod... – rázom a fejemet, miközben önkéntelenül is elvigyorodok, aztán mikor észreveszem, hogy kicsit közel hajoltam hozzá, ezzel belépve a magánszférájába, gyorsan vissza is huppanok a helyemre, és a hajammal babrálok, miközben azon gondolkozok, hogy mit kérdezzek tőle, amivel rögtön elterelődik a szó valami másra. Mondjuk rá.
– Én jövök – csillan fel a szemem. – Ömm... Szóval... Mondjuuuk... Hány nővel voltál már életedben? – teszem fel a kérdést, mert jobb nem jut eszembe, és mert... oké, mert egy kicsit érdekel is. Persze tök magánügy, hogy életében hány lánnyal csinálta már, de ő is olyat kérdezett tőlem, amire nem szívesen válaszoltam volna, így hét most ő jön. Bár fogalmam sincs, hogy hogy van ez a fiúknál, az is lehet, hogy amúgy büszkélkedik vele. Mindenesetre én tényleg nem mondom el mindenkinek nagy büszkén életem legborzalmasabb történését. Sőt, Kevin az első, akinek elmeséltem.

To: Kira

to Kevin

Megj.: de szeresselek Ja és: viselet

Megnyugvással tölt el, hogy nem neheztel rám az imént történtek miatt. Nem tudom, hogy miért érzem úgy, hogy haragudnia kéne, de eléggé antiszociális vagyok, és már csak azért sem szoktam segítséget kérni másoktól. Mindig megoldom a saját problémáimat, amiket nem kötök mások orrára és az egyetlen személy akinek a segítségében mindig bízok, az Stefan. Most mégis kénytelen voltam valaki másra támaszkodni, és talán ez az, ami miatt zavartnak érzem magamat. Mert szokatlan, hogy egy tökidegen fiú segítsen nekem. Ez persze nem a többi fiú ellen szól, hanem sokkal inkább ellenem, aki tényleg soha nem kér segítséget. Most mégis rákényszerültem, az egészben pedig az a legfurcsább, hogy cseppet sem bánom. Sőt, valami kis öröm is átjár, ha arra gondolok, hogy veszély nélkül nem lehetnék itt, ezzel a fiúval szemben, aki elől máskülönben már elmenekültem volna, hogy nehogy belezúgjak, mint a velem egyidős lányok szoktak a fiúkba, akik szívdöglesztőek, aranyosak, jófejek és szép a szemük is. Ma tényleg nem vagyok teljesen magamnál, ha még mindig itt ácsorgok.
Nem tiltakozok, mikor az állam alá nyúl, sőt, csak azért is direkt mélyen a szemébe nézek. A pillantásom önkéntelenül is ajkaira téved, miközben hozzám beszél, aztán lassan visszaemelem tekintetemet a szemére. Megjegyzésére elvigyorodok és elnevetem magamat. Vizuális fajta vagyok, ha valaki mond nekem valamit, akkor az agyam rögtön elképzeli azt, mintha valami képet bámulnék. És az ő általa leírt kép tényleg érdekesnek tűnik.
– Ó, ahogy magamat ismerem azt mondtam volna, hogy "Nem az én problémám, ne haragudj". Mondjuk ha nagyon szépen megkértél volna, hogy segítsek, akkor biztos segítettem volna. Feltéve, hogy nem ijedek meg jobban, mint te – mosolyodok el. – Fura, hogy jobban félek az emberektől, mint a... – vámpíroktól. De még mielőtt kifecsegném észbe kapok. – ... pókoktól – módosítom a mondatot, hogy kimondhassam anélkül, hogy idiótának nézne. A lebukás veszélye persze nem fenyeget, hiszen kétlem, hogy elhinné nekem bárki is, hogy léteznek vámpírok. Akkor már inkább a diliházba vonulás veszélye fenyeget.
Nem ácsorgok tovább, egy darabig úgysem mehetek el innen, amíg ott ül az a pasas. Nem tudom, hogy meddig fog várakozni, de ha nagyon sokáig, akkor végül kénytelen leszek valahogy megoldani a hazajutást. Mindenesetre. egyelőre élvezem a sakkban tartást és nincs is kedvem lelépni, ami tényleg nem jellemző rám. Nem keresek barátokat, nem keresek fiúkat, ha néha napján mégis más ágyában ébredek, akkor szó nélkül eltűnök, és többé nem lát az illető. A nevemet pedig végképp nem szoktam hangoztatni. Voltam már Laura, voltam Lissa, voltam Annabeth. Most viszont van egy érzésem, hogy nem véletlenül mondtam el az igazi nevemet. Csak abban bízhatok, hogy őt tényleg Kevinnek hívják. Ha meg nem... Igazából az is mindegy. Sajnálnám, de mindegy lenne. A lényeg, hogy leülök az asztalhoz, és így már a visszataszító fickó pillantása sem ér el, mert tényleg sikerült egy eldugottabb asztalkát találnunk.
– Vársz valakit? Vagy csak egyedül beültél ide? – kérdezem meg a biztonság kedvéért, mert tényleg nem akarok a terhére lenni, így ha le kell lépnem, hát lépek is le. Ha viszont nem vár senkit, akkor jó társaságnak tűnik. Olyan társaságnak, akit nem akarok lepattintani az első adandó alkalommal és akivel szívesen töltök el egy kis időt. Ha nem vár senkit, és nem kell most rögtön elhúznom a csíkot, akkor ismét megszólalok.
– Játszunk! Kérdezz felelek. Kezdhetsz, mivel megmentettél – billentem oldalra a fejemet és elmosolyodok. – Azt kérdezhetsz, amit akarsz, és őszintén válaszolok rá – könyökölök az asztalra és az államat az öklömön nyugtatom. Igen, Kira Basarab felszabadult. És ez megijeszt. Mindig Stefan mellett szabadulok fel úgy igazán, hogy olyan lehessek, mint más velem egyidős tinédzser lányok, és ne a sarokban kuksoljak, mint mondjuk a suliban.

To: Kira

to Kevin

Megj.: gyors voltam, de még milyen gyors. vágtatok, vágtatok, de milyen pofát vágtatok *o* Ja és: viselet

Ezt most azért kaptam, mert magamban a szombatot szapultam, igaz? A szombat így, a szombat úgy, a szombat uncsi, a hétfő is, és a többi. Most a karma direkt büntet engem. Direkt próbálja bebizonyítani, hogy ez a nap valamiért tényleg más mint a többi. És az egészben az a legszörnyűbb, hogy eközben én is kezdem elhinni. Nem, határozottan kijelenthetem, hogy valóban nem minden nap követ egy ijesztő fickó az utcán – hála az égnek –, és nem minden nap ment meg egy fiú, aki... aki... hát aki úgy néz ki, mint ő – sajnos. Mégis valami borzasztóan furcsa érzés fog el. Ahogy néz, ahogy a karját fogom, ahogy ott ülünk, egy véget nem érő pillanatig, nem is tudom elmagyarázni, milyen hülye érzés fog el. Csak jó nézni a csillogó barna szemeit, az is eszembe jut, hogy ezek után még bénultan fogok ülni a formás kis fenekemen és képtelen leszek két lábra állni. De a kábulatból a hangja ébreszt fel, hirtelen beugrik, hogy mi a fészkes fenét keresek itt, hogy miért is kértem tőle segítséget. Valóban, az is eszembe jut, hogy a mögöttem ülő fickó még mindig olyan vészjóslóan bámul és üldögél, hogy legszívesebben elszaladnék, haza, bezárkóznék a házba, és ha becsöngetne, akkor kimennék, hogy leüssem egy serpenyővel. Koppanna nagyot a fején, aztán összeesne, Stefan-t pedig üdvözölhetném úgy, hogy: Kész a vacsora! De nem egy cartoon network mese főszereplője vagyok, hogy ezt az akciót sikeresen teljesítsem, úgyhogy szépen elvetem az ötletet. Miért próbálok menekülni? Mintha eszeveszettül el akarnám kerülni a kínos helyzetet. Soha nem voltam az a pasizós lány, mivel kiskoromban kijelentettem, hogy soha senki nem törheti majd össze a szívemet. Nem akartam sírni, mint a lányok a filmekben. Úgyhogy ha meglátok egy fiút, aki mellett lepkék repkednek a gyomromban, vagy akitől elpirulok, ha megszólal, akkor inkább odébb megyek és elfelejtem.
Nem tudom, hogy a hátam mögött hagyott fickó miatt, vagy hálából, de valamiért késztetést érzek rá, hogy maradjak. Nem mintha mást tehetnék, ha most lelépnék, és abbahagynám ezt a színjátékot, miszerint én ismerem az a fiút, aki a kezemnél fogva vezet egy eldugottabb asztal felé, akkor nagy valószínűséggel folytatódna a "menekülésem". Az agyam megfelelő okok után kutat, hogy most miért nem lépek le a kínos helyzetben, és hagyok itt mindent, de eközben még mindig követem a fiút, aki nem is ismer, mégis segít nekem. Lehet, hogy ő is olyan notórius csajozógép, mint a legtöbb fiú? De elképzelhető, hogy azért segít, mert csak úgy jó fej és jó napja van. igaz? Vagy ez tök hülyeség. Egyáltalán miért érdekel, csak segít, és én fokozatosan egyre nyugodtabb és feldúltabb leszek egyszerre, amit fogalmam sincsen hogy csinálok.
Visszapillantok a lepattintott pasira, hogy megint megnézzem a visszataszító fejét, aztán önelégült mosollyal az arcomon fordulok megmentőm felé, aki ekkorra talál egy üres asztalt. Csak most nézem meg igazán, persze igyekszem nem túl feltűnően végigmérni. Jóval magasabb nálam, az arca pont ugyanolyan helyes, mint már azt felfedeztem a pultnál, és a szeme... Miért vannak ilyen szemek a világon? Ez nem illegális? Most, hogy újra visszatértem a szeméhez ajkam önkéntelenül is mosolyra görbül. Egy pillanatig habozok és toporgok egy helyben, miközben szúrós pillantást érzek a hátamban. Tényleg még mindig bámul, vagy csak beképzelem? Mindenesetre nem leszek amatőr, hogy elrontsam, amit ő tökéletesen elkezdett a kedvemért. Ismerősök vagyunk nem? Miközben baromira, de tényleg mindennél jobban kívánom, hogy ne toppanjon be a barátnője, akivel éppen itt beszélt meg randit, közvetlen elé lépek, felnyújtózkodok, hogy rendesen felérjem a vállát, és megölelem, akárcsak egy régi ismerős tenné. Sehol sem jelenik meg nekem rontó barátnő, szóval most hálás lehetek a sorsnak, ha már ilyen rendkívülien össze tudta kuszálni a napomat.
– Köszönöm. És ne haragudj – dünnyögöm neki zavartan, miközben elhúzódok tőle. Nem akarok kínos csöndet, nem lehet kínos csönd. Megtiltom, hogy kínos csönd legyen. – Csak beszólt, én meg visszaszóltam, de persze nem mintha olyan erős lennék, mint amilyen nagy a szám. Így hát miután végigjártam háromszor az egész belvárost, a nyomomban azzal a piercing-arcú barommal, úgy döntöttem jobb lesz beülni valahova, mert messzebb lakom, és nem akartam olyan helyre menni, ahol egyedül vagyok, viszont... – Ennyi a teljesítményem, lassan kezdem úgy érezni, hogy kevésbé vagyok gáz, ha inkább véglegesen és totálisan is kussban maradok. – Egyébként Kira vagyok, ha már elfelejtetted volna a nevemet, amilyen régen láttál – teszem hozzá halkabban, és lesütöm a szememet. Tényleg nem akartam kínos helyzetbe sodorni magamat, de talán jobb így, mint megerőszakolva lenni az egyik utcasarkon. Tényleg sokat köszönhetek neki, nem hagyhatom csak így itt. Meg úgy titokban, olyan titokban, hogy magamnak is alig merem bevallani, nem hogy neki elmondani, nem szívesen lépnék le. Pedig "angolos távozás"-ban aztán tényleg én vagyok a csúcs.

To: Kira

to Kevin

Megj.: Nah először sz@rabbra sikerült, szóval átírtam majdnem az egészet, így már türhető.xD Remélem tetszeni fog. Ja és: viselet

Ha engem kérdezel, nincs különbség a hétfő és a szombat között. És emiatt az általam állított tény miatt talán sokan megköveznének, de csak tessék. Ugyanúgy huszonnégy óra, ugyanúgy nem süt a nap, ugyanúgy eseménytelenül telnek a percek... Ahogy mondtam: "Ha engem kérdezel", ez pedig egyrészt, egy erős utalás arra, hogy ne tedd, másrészről pedig azt jelenti, hogy a saját véleményem szerint. Nincsenek barátaim, pedig nem vagyok elvetemült, skizofrén sorozatgyilkos, akitől rettegni kéne. Csak egyszerűen feleslegesnek tartom, mivel tudom, hogy Stefan bármelyik pillanatban azt mondhatja pakoljak szépen össze, és indulunk a Föld másik sarkára. Franciaország, Spanyolország, Anglia, és minden egyes ország fent van a listánkon, leszámítva Olaszországot, ahova be nem tesszük a lábunkat. Vagyis ő talán igen. De én csücsülök a fenekemen valahol jó messze a végzetemtől. Igazából nem bánom, mert borsódzik a hátam, ha a Volturira gondolok, hát még ha egy oxigént kéne szívnom velük. Nagy ország Olaszország, de ahhoz túl kicsi, hogy ők és én megférjünk egymás mellett. Na nem, az ki van zárva. Szóval ennek az egész gondolatmenetnek csupán annyi értelme van, hogy nincs értelme barátokat szereznem, de még csak ismerősöket sem. Lehet, hogy holnap, de lehet hogy fél év múlva, bármikor szedhetjük a sátorfát, én pedig nem akarom megtudni milyen érzés fájó szívvel elmenni. Amíg nincs kitől búcsúzni, addig nem zavar, ha bejárjuk a fél világot, csak minél messzebb kerüljünk Volterrától. Vicces... Nem megyek Volterra közelébe, de ez nem jelenti azt, hogy a tizennyolcadik életévem nem közeledik rohamosan. Egyszer így is úgy is arra kerül sor, amire legrosszabb rémálmaimban sem merek gondolni.
Mély levegő. Ki a rosszat - be a jót, ki a rosszat - be a... kipufogógázt. Nagyokat köhécselve kapom el a fejemet, hogy ne kelljen az előttem pöfögő rozsdahalom kipufogógázát szagolnom.
– Bocsi kiscsaj, elvigyelek egy körre? – hajol ki az autó ablakán egy eléggé visszataszítóan kinéző fickó, akit ezelőtt még nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy örökké emlékezni fogok a piercingekre az arca majdnem minden négyzetcentiméterén, és a fültágítókra a fülében. Sejtelmem sincs milyen értelemben kérdezi, de nem habozok sokat.
– Oh, a világért sem szeretném még ötven kilóval terhelni ezt a roncsot, még a végén visszakerülne a roncstelepre – felelem és elmosolyodok, aztán gyorsan fel is ugrok a járdára, mielőtt még a zebrán való átkelésből egy öngyilkossági kísérlet kerekedik, és tovább folytatom a céltalanul bolyongást Forks belvárosának utcáin. Az idő most sem napos, mint a mesékben szokott lenni, de Bart Simpson sem gördeszkázik el mellettem meztelenül, szóval a rossz idő egyáltalán nem lomboz le. Nem mintha fel lennék dobva persze, igazából jól esik a friss levegő – főleg most, hogy arrébb tolta a hátsóját a roncstelepről frissen szabadult Trabant is a gazdájával együtt. De mégis semleges arckifejezéssel vonulok végig az utcán a kirakatokat nézegetve, miközben abban reménykedem, hogy valamelyik mögött valami jó ruha, vagy nagy legó emberke, vagy kétméteres torták sorakoznak, hogy megbámulhassam őket és azt mondhassam "Nem kell", és továbbmehessek valami értelmes dolog után nézelődni. Szóval igen: Nálam ez egy átlagos nap, leszámítva, hogy szombatonként nincs iskola. Viszont tényleg semmi különbség nincs a szombat és a hétfő között, ezt továbbra is állítom, nézzenek bármekkora idiótának is. Mások számára viszont, mintha tényleg más lenne a kettő. Velem egykorúak és nálam fiatalabbak is bandáznak a parkokban, a párok moziba mennek, meg fagyizni, az idősek kutyát sétáltatnak, néhány anya babakocsit tologat, mások pedig szintén azt csinálják mint én, csak kettesével, hármasával, vagy még többen.
Ekkor tűnik fel a mögöttem pár méterre lépkedő pasas. Nem vagyok paranoiás, csak óvatos, szóval szaporábban veszem a lépteimet, és rögtön levágok egy ki hullámvasutazást, azaz lefordulok rögtön jobbra, majd balra, majd be egy kisboltba, ahol egy percig állok, és nézem az újságokat, de mikor ismét előbukkanok az utcán, az alak megint a nyomomban lépked. Nem vagyok beszari, tényleg nem! Istenemre mondom, hogy tök bátor csaj vagyok. De ennek ellenére képtelen vagyok rávenni magamat, hogy megálljak, hátraforduljak, és farkasszemet nézzek a pasassal. Úgyhogy jó közel megyek az autókhoz, hogy a visszapillantó tükörben megleshessem őrült rajongóm pofiját. A napszemüveges, kigyúrt, tetoválásokkal "díszített" férfi kopasz fején napszemüveg van, szóval nem igen látom az arcát – lehet, hogy jobb is így. De aztán a következő és a következő tükörben megnézve, egyre csak feltűnik, hogy valahol már láttam az alakot. Mit is mondtam nemrég? "...ezelőtt még nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy örökké emlékezni fogok a piercingekre az arca majdnem minden négyzetcentiméterén, és a fültágítókra a fülében." Hát valóban nem felejtettem el, csak egy kis időbe telt, mire leesett, hogy a magát egy olcsó napszemüveggel álcázó pasas a roncsos autó tulajdonosa. Az adrenalin végigfut az ereimben, felpezseg a vérem, és most már nem csak a lábamat kapkodom gyorsabban, de a levegőt is. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy ide akar jönni, de most azt kívánom bárcsak itt lenne velem Stefan. Ő egy rántással elvenné ennek az idiótának az életét. És bár nem kívánok neki halált, mert azt senkinek sem kívánok, azért igazán leszakadhatna rólam. De ahogy az idő múlik, úgy Stefan nem érkezik meg, és igyekszem forgalmasabb utcákon sétálgatni – vagy inkább vágtatni –, hogy nehogy kettesben maradjak a vademberrel. Haza viszont nem merek elindulni, mert a környékünkön nem laknak sokan, és ott aztán végképp kettesben maradnék az idegennel. Vajon addig követne? Mondjuk a környékünkön már sikíthatok Stefannak, hátha meghallja és akkor... De mi van, ha nincs is otthon? Maradjunk az utca biztonságánál. Az egyre kétségbeesettebb ide-oda járkálás közepette feltűnik, hogy harmadszor haladok el ugyanazon pub mellett, és ha már a sors úgy hozta, hogy véletlenül mindig errefelé keveredtem, akkor miért is ne menjek be? Előbb is eszembe juthatott volna, de nem nagyon mertem megállni, nehogy utolérjen. Mindenesetre ott legalább vannak emberek, hátha szólhatok valakinek. Nyugodtságot tettetve nyitok be az ajtón, és az emberektől nyüzsgő pub bárpultjához lépkedek, hogy leüljek az egyik székre. Ahogy hátralesek hamar megpillantom a felém közeledő férfit, és pultra vetett karjaim libabőrösek, és láthatóan remegnek. Fene a csípős nyelvembe, hogy nem tudok kedvesen válaszolni a bunkóknak. Mindenesetre, most már mindegy. Csak nem fog megszólítani. Csak nem ráncigál ki. Csak nem... De akkor már húzza is ki a széket mellettem és ő is a pultra könyököl. A szemem sarkából figyelem, és látom milyen szórakozottan pillant remegő karjaimra. Le vagyok sokkolva, félek, és a legrosszabb, hogy senkit nem ismerek. Ha még lenne egy minimális esély is rá, hogy itt van valami ismerős, de nem... Mivel tényleg senkit nem ismerek Forksban. Holtsápadtan ülök, próbálom elrejteni remegő karjaimat, és jéghideg kezemmel babrálom az itallap szélét.
Ahogy ott ülünk, nem tudom mihez kezdjek.
Bal felé pillantok, csak ne kelljen a jobb oldalamon ülő férfira néznem, aki kárörvendően várja, hogy... Belegondolni is rettentő. Mellettem egy fiú ül, a bőre színe elüt az én hófehér ábrázatomtól. Nem néz rám, ami miatt most neki tudnék ugrani a torkának, mert miért nem néz a bajba jutott lányra. Ha észrevenné, hogy valami bajom van, akkor nem kéne nekem intézkednem. De mivel nem akaródzik felfigyelni rám, ezért nem várok még egy kényelmetlen percet. A fiú pulton pihenő csuklójára rakom jéghideg kezemet, és bár nem akarok neki fájdalmat okozni, mégis olyan erősen szorítom meg, hogy félek elszorítom a vérkeringését. A bőre... Baromi meleg. De tényleg. Lassan jobban aggódok az ő egészségéért, mint az én helyzetemért. Lázas? Vagy csak melege van? Mégis milyen lehet a hőmérséklete. Abbahagyom a hülye kérdések feltevését, és remegő kezemet még mindig próbálom leállítani, míg várom, hogy a fiú rám nézzen. Mit akarok neki mondani? Hogy segíts? Hogy ments meg? Hogy a mellettem ülő pasi meg akar erőszakolni? Vagy hogy csak bántani akar?
De hamar rájövök, hogy jelenlegi állapotomban nem nagyon fogok tudni beszélni. Remélem az arcomról leolvasható, hogy valami nincs rendben, vagy... vagy mit tudom én. Egy biztos: Elhiszem én, hogy a szombat más mint a hétfő, csak ne történjen egy hétfőn és semmilyen másik napon se velem ilyen még egyszer.

Dylan Ez sem a legjobb