.::: an orphan girl and a guilty mother :::.

Tudtam, hogy egyszer szembe fogok nézni ezzel a lánnyal, aki bár erősnek és megtörhetetlennek mutatja magát, a lelke mégis egy romba dőlt szellemvárosban él. A házak már üresen állnak, rég kihaltak belőlük azok, akiket szeretett, s még nem volt alkalma újakat költöztetni beléjük. De tudom, hogy egy bátor lány, hiszen az anyja is a végsőkig küzdött a gyilkosa ellen. Tudom, hogy képes újra benépesíteni azt a várost, talán csak egy kis segítség kell neki, hogy főkapuról leüthesse a lakatot.
Amikor Aslaigh elment az italainkért, gyorsan elmagyaráztam Caranak honnan is ismerem a szőke lányt.
- Amikor még egészen kicsi kislány volt, gyermekbénulásban szenvedett és a sors úgy hozta, hogy a férjem páciense lett. Tudod, Carlisle önmagában egy egész szeretetszolgálat... - mondtam mosolyogva, s közben lelki szemeim előtt megjelent szerelmem, aki úgy felszívódott, mint a földre cseppenő víz. Bármennyire is ismerem, és tudom, hogy sohasem cselekszik meggondolatlanul, napról-napra jobban aggódom miatta.
- Hónapokon át, minden nap foglalkoztunk vele és láss csodát. Teljesen felépült! Bárcsak minden ilyen történetnek ilyen lenne a vége. - sóhajtottam és vártam, hogy gyors, bár annál kellemesebb nosztalgiám után térjünk végre az elkerülhetetlenre.
Cara nem is habozott túl soká, arcomat kémlelve mondta el a múltját, amit talán én tettem olyanná, amilyen volt. Összeráncolt szemöldökkel hallgattam végig, mert eleinte nem tudtam mire is akar ezzel kilyukadni, de amikor végzett a monológjával, megpróbáltam biztatóan elmosolyodni.
- Más embereket megtéveszthetnek az tetteid, a kimondott gondolataid, a viselkedésed... de azt csak te tudod, hogy mi van ott legbelül benned. Lehet, hogy őrültnek tűntél a múltban, de te döntöd el, hogy annak tűnsz-e majd a jövőben is. - mondtam és kihúztam magam a széken. - Nem mellesleg, ha tényleg őrült lennél, nem ment volna el a bálba veled az a csinos fiatalember! - jelentettem ki. Lehet, hogy Karácsonykor kicsit kiborultam Cara megjelenésétől, de amit láttam, azt láttam.
- Köszönöm, drágám! - mosolyogtam rá a pincérnőre, amikor kihozta nekünk az italokat. Amikor hallótávolságon kívülre ért, Cara szavai újra ecsetelték a kegyetlen igazságot.
"- Apám azóta szinte meg sem szólalt, amióta anyámat ... "- kezdte.
... megöltem! - folytattam gondolatban.
És azt is tudja mi vagyok. Akkor miért kérdi azt, hogy miért? Csak a démoni részemet látta, a másikat nem volt alkalma. Mit mondjak hát neki? Az igazat!
- Cara! Nem mindenki döntheti el, hogy mivé váljon. Tőlem sem kérdezték meg, akarok-e az lenni, ami! - kezdtem nagyon halkan, de erőteljesen. Ahogy percekkel ezelőtt ő, most ugyanúgy lestem én az arcára kiülő érzelmeket.
- De ha nem lettem volna félig halott, amikor átváltoztattak, és dönthettem volna a sorsom felett, tudva, hogy olyan gyönyörű és szerető családom lesz, amilyen most van, biztosan ezt választottam volna! - jelentettem ki. Amit mondtam, az a szívemből jött, és volt egy évszázadom nem egyszer átgondolni mindezeket, és mindig ugyanarra a döntésre jutottam.
- A férjem mindent elkövetett, hogy olyanná tegyen, aki a rosszak közt is a jót képviseli, de mindenki követ el megváltoztathatatlan hülyeségeket. De az okos ember minden hibájából tanul, s ez velem sincsen másképp. - magyaráztam, de az a pár szó, amit igazán ki kellett volna mondanom, nem akaródzott a felszínre jönni.
- Ha visszafordíthatnám az időt... - kezdtem, de egyszerűen képtelen voltam folytatni. Magam sem voltam egészen biztos benne, hogy ha tényleg visszafordíthatnám, valóban képes lennék-e ellenállni a belsőmet mardosó kényszernek?

.::: an orphan girl and a guilty mother :::.

Menekülni előle már nem tudtam s nem is illett volna. Ezért mentem inkább elébe az egésznek s fordultam meg a lány felé. Szeme úgy tükrözte változó gondolatait és érzéseit, ahogyan egykoron az anyjáé tette. Én sem emlékeztem tisztán arra az éjszakára, ahol a bennem élő szörnyeteg átvette az uralmat felettem, de mióta megjelent sokat gondolkodtam rajta.
Még régen megtanultam egy távol-keleti öreg embertől, hogy a meditációval hogyan lehet az emlékeket felidézni, s a tudatalattit rávenni arra, hogy olyat mutasson meg, amit az agyunk talán fel sem fogott.
Így, meditációval sikerült visszaemlékeznem arra a bizonyos véres éjszakára. Nem vártam azt, hogy kellemes lesz, de amit végül láttam, az teljesen felkavart. Mondják, hogy a vámpíroknak nincsen lelke, de ha valóban nem lenne, akkor most (mai kifejezéssel éve) nem strapálnám magamat, amikor ez a szegény lány -akit én tettem félárvává - így néz a szemembe.
- Örvendek, Cara! - könnyebbültem meg, amikor megrázta a kezemet. Ez talán a legjobb kezdet.
- Állok rendelkezésedre! - jelentettem ki könnyedén, amikor azt mondta lenne pár kérdése hozzám. Hirtelen nem tudtam, hogy tartsam-e azt az arcomat, aki nem tudja miről van szó, vagy rántsam le a leplet magamról. Egy normális elme nem kísérel meg öngyilkosságot, azaz a második variánst választja. De az, akinek a szíve diktál, s nem az esze... De hát végül is, aki felett a szíve az úr, annak nem szokása gyilkolászni. Mondjuk nálam is csak egyszeri eset volt, de most a következményei okozzák a vesztem.
- Persze. Ismerek is egy jó helyet, arra van... - mutattam az ujjammal a kávézó irányába, ami a vásár szélén volt és ide is látszott. Aranyos kis terasza volt olasz stílusú, s az egyik legfinomabb kávét lehetett itt kapni egész Forksban.
Amikor oda értünk leültem az egyik asztalhoz és vártam amíg ő is helyet foglal.
- Jó napot Mrs. Cullen! Hogy van a doktor úr? - lépett oda a szőke pincérnő. Zökkenőmentes járása láttán elmosolyodtam, hiszen eszembe jutott a kislány, akit egyszer gyermekbénulással hoztak be s Carlisle hónapokig kezelte szüntelen, hogy teljes élete lehessen.
- Ashlaigh! - álltam fel és öleltem meg. - Csodásan festesz. - mosolyogtam rá, s egy pillanatra el is felejtettem, hogy Cara is itt van. Annyira megörültem, hogy valaki van a közelembe, akit ismerek . - Carlisle most éppen üzleti úton van, de mindenképpen megmondom neki, hogy gyönyörű nő lett belőled. - nevettem és visszaültem.
- Hozhatok valamit? - kérdezte kedvesen kettőnkre nézve. Elvégre ő volt a pincér és nem azért fizetik, hogy engem szórakoztasson.
- Én egy Melange-t kérek. - mondtam mosolyogva és vártam, amíg Cara is rendel, majd Ashlaigh távozik a pult felé. Akkor már ketten maradtunk, de nekem mégsem szorongott újra a lelkem. Valahogy kicsit felszabadultabb lettem, mert tudtam azt, hogy bár megöltem egy anyát, de egy kislánynak sikerült reményt adnom, hogy lehet normális élete, s végig mellette voltam, a hosszú hónapok alatt.
- Hallgatlak Cara! - biztattam a lányt, hogy most már kérdezhet nyugodtan. Kicsit izgultam, hogy egyből rákérdez-e a dolgokra, amiket csak sejt, de nem kapott még biztos választ rá. Minden esetre elhatároztam, hogy annyira őszinte leszek, amennyire csak lehetek a családom jelen állapotában. Most nekik is nagy szükségük van rám és számomra mindig ők az elsők.

.::: an orphan girl and a guilty mother :::.

Carlisle elutazott, végeztem a járőrözéssel, a gyermekeimnek jobb dolga is van, minthogy engem szórakoztasson, Bella és Nessi "kijárási tilalmat" kapott, így nekik nemigen lehet szükségük rám. Miután befejeztem a takarítást a házban, s kigyomláltam azt a 3 méteres virágágyásomat, amit nemrég átköltöztettem a ház kevésbé látogatottabb felére (merthogy a farkasok folyton letaposták), nem akadt más dolgom a ház körül.
Minden hétnek ezen a napján a vásárban nem csupán zöldségeket és gyümölcsöket árulnak, hanem sok más egyebet is. Sokszor találtam már olyan kincseket, amiket más már nem tud értékelni, mivel régi, kopott, többnyire hiányos kacatnak tartják. Én viszont már csaknem száz éve űzöm a restaurálás csodálatos mesterségét, s olyannak látom a már hasztalan, időrágta dolgokat, mint újkorukban. Ezért is szeretem annyira a bolhapiacokat.
Magamra kaptam hát egy kék lenge ruhácskát és kihajtottam a szürke terepjáróval a garázsból. Egy kis időbe beletelt, míg az erdőn át Forksba értem. A gyerekeimmel ellentétben én nem voltam a versenyautók sebességének híve, még akkor sem, ha szarvas sem jár ezeken az utakon, nemhogy még ember, vagy netán rendőr...
Amikor sikerül kapnom egy helyet (ami nem volt könnyű ebben az órában), elindultam a sorok között és nézelődtem valami figyelemfelkeltő után.
Hamar meg is láttam azt a bizonyos figyelemfelkeltő valamit, vagyis inkább valamit, s kezdtem cseppet sem örülni annak, hogy itt vagyok. Nehezen, de sikerült túltennem magam a karácsonyi bálon való történteken, mert tudtam a családomnak most úgy van szüksége rám, mint egy erős támasz és nem úgy, mint egy bűntudattól gyötört anya.
Pedig gyötört ám folyamatosan, csak nem mutattam ki. És most újra láttam a lányt és újra eszembe jutott mit tettem és mennyire kegyetlen voltam. Hátat is fordítottam neki és elkezdtem visszafelé sétálni a kocsihoz, de követett. Hallottam határozott lépteit, s tudtam most nem menekülhetek előle. Őszintén, nem is akartam!
Már csak pár lépésnyire volt tőlem, amikor hátra fordultam és a szemébe néztem.
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem mosolyogva. Túl sok volt az ismerős szempár ahhoz, hogy gorombán viselkedjek a lánnyal. Végtére is, amúgy sem lettem volna képes rá. Kettőnk közül én vagyok az, aki megérdemli az efféle bánásmódot és ezt én is nagyon jól tudom.
- Esme Cullen vagyok! - mutatkoztam be és felé nyújtottam a kezemet. Őszíntén reménykedtem abban, amit Carlisle mondott... "Ha valakinek sikerül őt megpuhítania, hát az te leszel, drágám!". Azért nem bántam volna, ha segítség gyanánt szerelmem a közelemben lett volna, és nem a világ valamelyik istenverte zugában, amiről ráadásul nem is tudok.