Your golden eyes seem innocent to me

Túlzottan... kegyes ez a lány. Arra következtetek belőle, hogy még igen fiatal, halott szívét még nem környékezte meg olyan sok keserűség, mint a legtöbb idős vámpírét. Természetesen nem tragédiáról beszélek, némelyikünknek az idő keseríti meg a napjait, mag a tény, hogy nem öregedhet. Különös, hogy a legtöbb halandó vágyik a halhatatlanságra, hogy örökké fiatal legyen, erős, és mindent megkapjon, amire vágyik, minden teljesüljön, amit kíván, és legyen ideje még több jót átélni. Aki pedig megkapja, visszasírja halandó éveit. Ironikus, akár nevethetnék is rajta, de nem teszem, mert én sem akartam ezt az életet. Most már nem dobnám el magamtól, önmarcangoló módon vágyom a fájdalomra, úgy hiszem, nem érdemlem meg a halált, ami megváltásként szolgálna nekem. Talán, egyszer majd úgy fogom gondolni eleget szenvedtem, néhány emberöltőnyi idő múlva, de ez még nem jött el. Szinte érzem a lányból áradó fiatalságot, naivitást, és jóságot, nem csak arany szemei árulkodnak erről, de maga a tekintete, a mozdulatai, s ahogy gyámoltalanul tartja az állát, félig lesütött pillákkal, némileg félénkén néz felém. Hogy tőlem fél-e, vagy magától az élettől? Nem tudom, ahogy azt sem, hogy fiatalsága ellenére mennyi rosszban volt része. Ugyanis ezt nem a kor dönti el, sem az idő. A sors talán, már ha tényleg létezik az a bizonyos mozgatórugó, ami az életünk írja. - Tisztában vagy vele, hogy a farkas nem gondolt arra, hogy neked vannak-e szeretteid? Van-e társad, aki vár téged? Nem, kedvesem, ő ebbe nem gondolt bele. Csak el akarta venni az életed, azért, ami vagy. Pedig elég különös gondolat, hogy egy farkas, aki szintén állatokból táplálkozik néhanapján, büntet téged. Aranyló íriszeid sem tántorították vissza. - Magyarázom enyhén felvont szemöldökkel, és komolyan pillantok a szemeibe, kíváncsi vagyok, felfogja-e a szavaim értelmét, vagy csak a saját igazát fogja makacsul hajtogatni. Persze nem sértegetni akarom, és megvádolni ostobasággal, csak rávilágítani a részletekre, miszerint oly fölösleges jót adni annak, aki nem viszonozza ezt. Hirtelen szívbemarkolóan érintenek saját gondolataim. Egy megkeseredett, idős fickó vagyok, aki már ok nélkül képtelen jót adni másoknak. Némiképp megnyugtató, hogy most mégis segítségére voltam egy lánynak. De talán csak azért, mert ártatlanságot véltem észrevenni rajta, a farkas pedig bosszantott. Csoda, hogy nem végeztem a bestiával. Meghökkenek, és először meg sem tudok szólalni. Végigsimítok államon, aztán halványan elvigyorodom, végül egy nevetés bukik ki belőlem. Megrázom a fejem, egy pillanatra még a szemeim is lehunyom, aztán egyenesen rá pillantok, fixírozom vörös szemeimmel. - Nem akarok tőled semmit cserébe. Kimentettelek a szorult helyzetedből. Még megköszönnöd sem kell. Csak lépjünk túl rajta. Különben a végén még elhiszem, hogy menthetetlen vagyok. - Mondandóm végén huncut mosolyt villantok, úgy érzem, mintha ezer éve nem szórakoztam volna ilyen jól. Nevetni már sokan hallottak, de így talán még soha. Keserűség, fájdalom, gúny nélkül. Talán nem tisztességes a hölggyel szemben, de képtelen vagyok megállni, újra felnevetek, és élvezem hangom lágy, mégis érdes csilingelését. Mintha egy rozsdás, valamikor még szép hangú csengő szólalna meg. Nyakkendőmet ellazítom, holott általában mindig gondosan szorosra igazgatom, de most kedvem túl jó ahhoz, hogy komolyságot erőltessek magamra, vagy akár az öltözékem azt tükrözzön. Mintha alkoholtól bódult állapotba kerültem volna, nem számít a fájdalom, sőt, talán még édesebbé teszi ezt a pillanatot. Végre élek, hosszú idő óta először. - Szeretném, ha valamit tudnál rólam. Bizony, kivétel vagyok. S tudod miért? Mert tudom, milyen a másik oldala ennek az... hát, nevezzük életnek. Végtére is halottak nem vagyunk, csak épp a szívünk nem dobog többé. Ez most furcsán fog hangzani, talán el sem hiszed nekem, de az életmódom gyakran változik. Valószínűleg az elmém nem ép már, de ezt belefér ennyi év után! - S megint csak felhangzik a néhány perc alatt ismerőssé vált nevetésem. Harsánynak nem mondanám, még vidámnak se, inkább halknak, visszafogottnak, ámbár a bennem tomboló érzések, vagy épp azok hiánya feldob, szinte érzem, amint az adrenalin felcsap bennem, végigszáguld ereimen, mintha újra halandó volnék.

Your golden eyes seem innocent to me

A helyzet roppant különös. Én, mint megmentő. Egy más szituációban könnyed, gúnyos, humortalan nevetéssel illetném a gondolatot, de most csak arra vagyok képes, hogy mozdulatlanul álljak, és egyenesen az arany szemekbe meredjek. Nem tudok magyarázatot adni rá, miért mentettem meg, ugyanis nekem ez nem tűnik szokatlannak. Kegyetlenségem ellenére fajtársaimmal semmi problémám, nem szándékozok valakinek csak azért ártani, hogy nekem jó legyen. Nos, egészen addig, amíg az engem megkeserítő emlékek nem veszik el a józan eszem. Út közben most is egykori kedvesem járt a fejemben, de magányra vágytam, nem akartam ártani senkinek, talán még jól is tettem, hogy elkószáltam, és nem vagyok a városlakók közelében. Ki tudja, talán egy család holnap gyászolva borulna össze, és megszokott kis életük talán pokollá változna, elég csak egy rossz gondolat, és az elmém felett az ösztönök győznek, eluralkodnak rajtam, s akkor már nincs menekvés, csak a pusztítás segíthet, a vér látványa, rozsdás, édes illata, az érzet, amint éles fogam valaki húsába mélyed. Ha egyedül lennék, heves fejrázások közepette rogynék a földre, halántékomra nyomott ujjammal próbálnám a rám törő fájdalmat és a kínkeserves vágyat elnyomni, ám most az egyetlen, amit tehetek, hogy lenyelem a torkomban keletkező gombócot, és próbálom a nyugodtság látszatát kelteni. Próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, jóllehet ez sokkalta nehezebb, mint azt bárki is hinné. Mérlegelve, gondolataimba veszve nézem tovább a csinos arcot. Igen, valóban egy csinos hölggyel van dolgom, ámbár ez csak üres szépség számomra, Kathleen óta még egyetlen nőt sem tartottam érdemesnek arra, hogy egy kis kalandon kívül mást is belevigyek a kapcsolatunkba. Hogy bármilyen kapcsolatot is létesítsek köztünk a testi kontaktuson kívül. Ez nem pusztán arról szól, hogy törött, vérző szívem még mindig nem gyógyult be, sokkal inkább arról, hogy nem akarom veszélybe sodorni senki életét se, még ha egy kegyetlen nőszemélyről is van szó. Ezt a fájdalmat talán senki sem tudná jobban kezelni nálam, ami nap, mint nap ér, mindenesetre mintegy kísérlet gyanánt nem tenném senki életét se kockára. Egy halvány mosoly mellett egészen a homlokom tetejéig felszöknek szemöldökeim, egyszerre szórakoztat a válasza és lep meg. Jómagam is számtalanszor elgondolkodtam a halálomon, az öngyilkosság menedék lett volna számomra a legelejétől kezdve, azonban első szörnyű tettem után úgy gondoltam, önzés lenne, ha minden fájdalmat eldobnék magamtól, és megszűnnék létezni. Még akkor sem érné meg, ha ezzel számtalan további halandó életet mentenék meg. Kath emlékéért cserébe még ezt is vállalom, boldogan fogadom az önsanyargatás minden egyes nehézségét. - Ez különös. Meg sem próbáltál volna küzdeni, ha a farkas neked ront? Talán nem lenne érdemes tovább élned? Nincs semmi, amiért küzdeni akarnál? - Semmi ítélet nincs a hangomban, csak színtiszta kíváncsiság. Tudni akarom, ő miként vélekedik az életről, hiszen eddig nem sok vegetáriánussal tudtam erről társalogni. Még azokban az időkben sem, mikor jómagam is a vérszomj által sanyargatott csoport közé tartoztam. Következő kérdése azonban sokkal inkább meglep, mint előző szavai. Egy kevés gyűlölet is felébred bennem, ám az inkább nekem szól, mintsem neki. A hozzám hasonlókat könnyen le tudják írni a kicsit különbözőbb vámpírok. Részben érthető, részben bosszantó, ámbár csak nekünk köszönhető. Nem másnak. - A vörös szemekből te már arra következtetsz, rossz ember vagyok? Talán. Végtére is embereket ölök. Százával öltem már halandókat. A vérük éltet engem. De csak mert a vadászathoz némi élvezet is társul, azt gondolod, fajtársaimmal szemben is hasonló kegyetlenséget táplálok? Ó, nem, kedves! Nem azért jöttem ide, hogy bántsalak. - hangom nyugodt, kissé derűs, szórakoztat némileg a félelme, de csak azért, mert eszem ágában sincs bántani, miközben ő nem tudja, mifélét gondoljon rólam. Csaknem kikívánkozik belőlem a tény, miszerint olykor én is jó útra térek, s íriszeim aranylóan fénylenek, kíváncsi lennék ugyanis, miként reagál rá a lány. De talán lesz még időm kitenni a lapjaim és megmutatni neki. Addig is türelmesen várom reakcióját szavaimra, mert ha nem is árultam el mindent, kérdéseim érdekes válaszokat szülhetnek.

Your golden eyes seem innocent to me

Az emlékek törik meg leginkább az embert. Megsebzik, nem is egyszeri alkalommal, de elkerülhető volna a szenvedés, ha tudnánk uralni az elménk. Ámbár az apró kis képek, melyek nem épp új keletűek, folytonos visszatéréssel ostromolnak minket. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, ami elől nem tudtam elmenekülni a mögöttem hagyott évtizedek során. Emlékek. Végigkísérték az életem, kínoztak, én pedig meggyőztem magam arról, hogy az én hibám. Hogy is ne tettem volna? Undorodtam magamtól sokáig, a tükörképemre még csak rá sem tudtam nézni. Azt nem mondhatom el magamról, hogy rengeteget fejlődött volna a személyiségem ilyen téren, de talán kevésbé táplálok már önmagam iránt utálatot. Enyhült az érzés, de sosem szűnt meg teljesen, talán nem is fog soha. Örökösen magam előtt látom Kathleen rémült arcát, fülemben visszhangzik sikoltozása... Nem bírnám kiejteni a számon azt a mondatot, hogy nem vagyok egy szörnyeteg. Igenis annak érzem magam, még ha csak állatok vérét csapolom is le. Nélküle az egész világ sivárnak tűnt eleinte, az életem nem szólt semmiről csupán a túlélésről. A napok teltek, s minden alkalommal, mikor a sárgán fénylő korong lebukott az égről, azt hajtogattam csak még egy napot, csak még egy éjszakát éljek túl. Nem számított semmi, csak hogy leküzdjem a vérszomjam, és a fájdalmat, mely a bensőm kaparászta, s szinte már arra számítottam a következő pillanatban vér bugyog ki a számon. Persze tökéletes, makulátlan testem sértetlen volt, fizikai hatással nem volt rám a veszteség, de abban már nem voltam biztos, hogy lélekkel rendelkezem, holt szívem pedig darabokban volt bennem, csodálom, hogy a méreg által épen hagyott szerveimet, mint mondjuk a tüdőm, nem döfték át a szilánkok. Egy mélyről feltörő sóhaj kíséretében megigazítom a nyakkendőm, végigsimítok az öltöny elején, és egy elégedett félmosolyra húzódik a tükörben a fiatal férfi szája. Íriszei vörösben úsznak, csillognak, ámbár hogy mitől, nem tudom. Izgatottnak nem érzem magam, az, hogy új környezetbe kerültem nem indít el bennem semmi újfajta érzést. Megnyugvást biztosít, hogy nem kell bujkálnom a civilizáció elől változatlan kinézetem miatt, nem kell attól tartanom, valaki megsejti a titkom, s hogy annak miféle következményei lehetnek. Új hely, új emberek. Ma azonban Forks helyett Port Angelesbe igyekszem olyan nagyon. Ahelyett, hogy az árnyékban és a fák között megbújva egyik vámpírképességemre, a gyorsaságra lennék utalva, elegánsan autóba ülve teszem meg a rövid, egy órányi utat, és a legforgalmasabb sétány elején parkolok le. Könyvek. Az életem legfontosabb, legjelentősebb kellékei, melyek nélkül számtalan unalmas, eseménytelen éjszakát tudhattam volna magaménak, de ezek, ezek az irományok finoman, lustán elnyújtózkodva pörgették fel az időt, s olyannyira elvarázsoltak, hogy egy darabig még magam is könyvírásra adtam volna a fejem, ámbár... valami meggátolt benne. Talán éber tudatalattim figyelmeztetett fanyarul a tényekre, miért nem akarom, hogy a nevem, legyen az akár egy álnév, fenn maradjon az utókornak. Miért akarnám egy borítóra firkáltatni egy zörnyeteg nevét? Miért akarnám, hogy bárki is emlékezzen rá, vagy akár kiejtse, mikor önmagammal sem vagyok kibékülve? S igaza volt, nem kívántam ezt, nem vágytam a hírnévre, így pedig az írás... nem vált az életem részévé, bármennyire is vonzott a dolog. Ha emberként nem építettem karriert magamnak belőle, s még hobbiként sem űztem, gondoltam felesleges vámpírként belekezdenem. Megmaradt hát számomra az olvasás, melyben igencsak nagy örömöm leltem, és apró történetek jeleneteinek fejben való lejátszása. Épp elégnek bizonyult, hogy ne csavarodjak be, megőrizzem ép elmém, és mégis szórakoztassam valahogy. Olyan módon, ami még a szomjúságot is képes volt háttérbe szorítani. A könyvtár előtt elsétálva úgy gondolom, visszatérek még, mielőtt alaposan körülszemléltem a kis utcácskában, vagy akár a város többi részén. A gyaloglás nem fáraszt ki, szívok egy kicsit más levegőt, és addig sem azon morfondírozom, mikor jön el egy újabb különös korszak az életemben. Mert a változás előbb-utóbb be fog következni. Mikor majd tükörképem arany, ártatlannak bizonyuló tekintettel pislant vissza rám, és az emberi pórnép helyett az avarban csörtető táplálékforrás lesz terítékemen. Igazság szerint nem vetem meg a halandókat, ámbár annyi szent, hogy mi felsőbbrendű ragadozók vagyunk, nem véletlen hát a természetfeletti mellett az emberfeletti kifejezés is. Felettük állunk, ha beismerjük, ha nem. Nem tudom, mi lett volna, ha nem kanyarodok be több utcán is, ha nem keveredek el a belvárostól, és kerülök egy csendesebb, piszkosabb környékre. Ide a turisták nem kószálnak el, talán még az itteni lakosok is csak akkor, ha a szükség hajtja őket. A roncstelep rácsait megpillantva gyanúsan kirí a letört lakat, nem tudom, egyáltalán miért figyelek fel rá, foghatnám a csavargókra, akik menedéket próbáltak keresni maguknak, vagy esetleg egy betörésre, bár kétlem, hogy bárki is be akarna lopódzni egy ilyen helyre. Nem látok "kívül tágasabb" táblát sehol sem. Nem vacakolok hát, nem teketóriázok egy pillanatig sem, gondosan körülszemlélve a környéket besuhanok a rácsos kapun, és meglepetésemre, rögtön orrba vág a farkasbűz. Előrébb téve néhány lépést nem csak a szagát érzem a bestiának, már látom is magam előtt, érkezésemre vicsorogva fordul felém, erre is kap éles fogsorával, s engem még mindig ledöbbent nagysága. Nem rémülök meg tőle, lassan kihúzom zsebemből a kezeimet, közben látom, hogy érdeklődve, ámbár még mindig vicsorba torzult pofával mered rám a bundás jószág. Megköszörülöm a torkom, az ismeretlen, arany szemű lány felé pillantok, aprót biccentek az irányába, és visszatérek a farkashoz. Mindössze fél pillanat alatt mögötte termek, könnyedén kitapintom a bordáját, és egy könnyed szorítással hatalmas reccsenést váltok ki a csontból. Ha már nem hallottam volna vagy ezerszer a jellegzetes hangot, a hideg futkosna a hátamon, és fintorba torzulna az arcom. Ámbár így csak aggódva nézek a jószág felé. - Nem akarlak bántani, de így bánni egy hölggyel... Eredj, tanulj némi tiszteletet! - förmedek rá, mint valamiféle gondoskodó szülő, aki pusztán jó tevéstől szidja meg a kölykét, ámbár a mondat végén felé moccanok, megvillantom a tompa fényben hófehér acél fogsorom. A dög nem kísérti a sorsát, nyüszögve húz el mellettem. Fiatalnak nézem és tudatlannak, azt sem értem miért kóborolt el a biztos erdőtől egészen idáig. Ha egy érettebb, erősebb lénnyel volna dolgom korántsem ment volna ilyen egyszerűen a folyamat, a harc elhúzódhatott volna, és nem mondom kétszer talán a farkas bennem hagyja egy vagy két fogát. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem először nézek szembe ilyen bestiával, mint láthatólag a nem messze tőlem lévő lány. Szintén fiatalnak tűnik, tekintete riadtságot, félelmet sugall, mégis egy vonalat látok a homlokán, mit próbált az imént? Harcolni akart, vagy menekülni? Finom, lágy mosoly húzódik a szám szegletébe, és megismétlem a korábbi mozdulatomat. Végigsimítok az öltönyömön és a nyakkendőmért nyúlok, hogy megigazítsam. - Jó nagy gondba keveredtél.. - jegyzem meg csak úgy mellékesen, és közelebb lépek hozzá. - Próbáltál... küzdeni, vagy másra koncentráltál, mielőtt megérkeztem? Úgy tűnt, nagyon igyekszel. - Barátságos társalgást indítok kettőnk között, végtére is nem lehet valami vad nőszemély, ha a vörösnek még az árnyalata is hiányzik íriszeiből.

Jared & Kim

"you are my nemesis"

Először nem értem, hogy mit ért az alatt, hogy nem akar többé már a barátom lenni. Olyan gondolatokat ébreszt bennem, amik a legvalószínűtlenebb dolgokra utalnak. Olyanok jutnak eszembe, mint hogy megbántottam valamivel a röpke beszélgetésünk során, esetleg Eric utasította ilyenre. Nem tudok semmi értelmesre gondolni, a kétségbeesés kezd eluralkodni rajtam, mintha fulladoznék, olyan érzés. De aztán megnyugtat, mert nem sír, és az jó jel nem?
Meg kell mondanom meglepődök amikor megcsókol. Kim ajkai még mindig olyan puhák, mint az első csókunknál, amire még mindig olyan jól emlékszem, mintha percekkel ezelőtt lett volna. Lehunyom a szememet, és élvezem ajkai puha érintését. Nagyon elvarázsol. Elkábít az illata, elbódít a puha bőrének érintése, és az, hogy itt van, engem csókol, nem pedig azt a barmot a tűz mellett. A kezemet óvatosan a derekára helyezem, és pontosan úgy érzem magamat, mint aki megfogta Isten lábát.
Miközben csókolózunk érzem, hogy a sós könnyek az ajkunkhoz folynak, és én tudom, hogy nem én sírok, hanem ő. Elgondolkozom, hogy vajon mi miatt folynak könnyek gyönyörű szeméből. Szeretnék a könnyei helyében lenni végigfolyni az arcán, hogy addig is érinthessem.
- Olyan rosszul csókolok, hogy sírva is fakadtál? - Halványan elmosolyodom, és ujjbegyeimmel a szeme sarkához érek, hogy felfogjam a kicsorgó sós nedvet. - Az én véleményem pedig az, hogy senki nem lehetne jobb nálad! És tudod, hogy ha akarnék se választhatnék mást, én beléd vésődtem Kim! De jobb ha tudod, hogy nem választanék mást helyetted. - Belenézek mélyen a szemébe. Látom a tükörképemet, aki reménykedve pislog a lányra akit szeret.
- Hazaviszlek, csak ne sírj már. Komolyan azt fogom hinni, hogy ilyen béna vagyok a csókolózásban.. - Fintorgok egyet, és megfogom a kezét. Az ujjainkat összekulcsolom, és csöndben vezetem a kocsimig. Nem valami modern, sőt a klíma sem működik benne, az ajtókat pedig nagyon be kell vágni ahhoz, hogy bezáródjanak, ha beindítom, akkor automatikusan bekapcsol a fűtés, és nem lehet kikapcsolni, még nyáron sem.
Majd talán megkérem egyszer Jaket, hogy bütykölje meg szegény tragacsom.
- Kim, hogyha esetleg nem szeretnél hazamenni, akkor aludhatsz nálam.. Nem mondanám, hogy nincs hátsó szándékom a kijelentésemmel, csak egyszerűen szeretnék még vele eltölteni közös időt, mikor végre nem lök el magától. Szeretnék vele beszélgetni akár reggelig, vagy filmet nézni, mint régen, és elfelejteni ezt az Eric ügyet. Úgy érzem, mintha ebben a percben minden a helyére került volna. Minden tökéletes, itt van velem, és csókolóztunk, illetve bevallott érzéseket is irántam.
– Ezt muszáj megtennem.. - Harapok az ajkamba, aztán közelebb húzom, ujjaimat finoman a derekára teszem, közelebb hajolok, és finoman megcsókolom. Olyan közel húzom, hogy érzem ahogy a combunk, és a hasunk összeér. Ebben a pillanatban úgy érzem magam, mint aki megnyerte a lottó ötöst, felettébb boldog vagyok.

Jared & Kim

"you are my nemesis"

Ahogy fogom a csuklóját érzem, hogy az ere pulzál, és ez emlékeztet arra, hogy Kim egyszerű ember. Nem tudja magát rendesen megvédeni, így azt nekem kell, csak az a nagy problémám, hogy ő ezt nem akarja. Nem hagyja, hogy segítsek és, hogy megvédjem. Pedig ez lenne a feladatom, nem szeretném elbaltázni.
- Ne hozd rám a szívbajt Kim. Így is eléggé aggódom érted, megkönnyítenéd a dolgomat, ha elmondanád, hogy mi folyik itt. - Az előbb amikor rákérdeztem, hogy lövi-e magát, akkor egy pillanatra megállt bennem az ütő, rettegtem attól, hogy azt mondja igen, lövi magát. Fogalmam sincsen, hogy akkor mit csináltam volna.
Hagyom, hogy kihámozza a kezét ujjaim bilincséből, nézem, próbálok belelátni, és közben azt emésztem, hogy vissza kell mennie. Elvégre várja a pasija, az a barom. Vissza kell hozzá mennie, mert szereti, és mellette kell lennie, azt nem értem, hogy miért vagyok egy önző állat? Miért nem tudom csak azt mondani, hogy légy boldog, és miért nem tudok csak úgy elsétálni, hagyni, hogy élje az életét? Valószínűleg ez lenne a helyes dolog, hagyni hogy tanuljon a hibáiból, de egyszerűen képtelen vagyok végignézni amit művelnek.
- Ha nincsen semmi baj, és minden rendben van, akkor miért sírsz? - A hangom rekedt, nem kiabálok, sőt egészen halk vagyok. Félredöntöm a fejemet, és nézem a könnycseppeket amik végigcsurognak az arcán. Utálom őt sírni látni. .
Gondolkodás nélkül lépek hozzá közelebb, és magamhoz ölelem. Átfogom apró, nőies testét, és nem engedem el. Régen ha rosszkedve volt, mindig megkért rá, hogy öleljem át, mert attól jobban érzi magát. Azt akarom, hogy most is érezze jobban magát.
- Már hogy lenne minden rendben? - Duruzsolom a fülébe. - Semmi sincsen rendben. Ez az egész dolog.. - Tolom el magamtól finoman, de éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni, de kezeimmel közben átölelem.
- Nem értem, hogy mit szeretsz benne Kim. Mi van benne ami bennem nincs meg? - Szomorúan biccentem félre a fejemet. Tudni akarom, hogy miért őt választotta. - Ha őt szereted miért csókolóztál velem? - Az ajkamba harapok. Sohasem fogom elfelejteni azt a csókot. Nem az első csókom volt, de a világ legjobb csókja, nincs mit tagadni. Attól a lánytól akit a világon a legjobban szeretek.
- Szeretném ha megbíznál bennem Kim, ha újra lehetnék a legjobb barátod . - Elengedem, lépek hátra kettőt, a kezemet pedig zsebre vágom.
- Emlékszel még arra, hogy milyen volt amikor majdnem minden időnket együtt töltöttük? - Kim és én nagyon sokat voltunk együtt. Sokat lógtam náluk, és ő is nálunk, bár a hálószobámba csak úgy jöhetett be, ha az ajtót nyitva hagytuk, nagyi ezt megparancsolta. Néha kilopóztunk este, felültünk a házuk tetejére, és néztük a csillagokat, vagy csak moziba mentünk, ültünk egy padon, és együtt voltunk, jól éreztük magunkat. Hiányzik a vele töltött idő.

Jared & Kim

"you are my nemesis"

Ha valaki kívülről látna minket, és nem ismerné a helyzetet, biztosan azt hinné, hogy én féltékeny vagyok Kim boldogságára. De ez nem igaz, én nem arra vagyok féltékeny, hogy Kim szereti azt a vadbarmot, mert sosem tudnám tőle irigyelni a boldogságát, egyszerűen engem ebben a kapcsolatban az zavar, hogy míg Kim látszólag beleszerelmesedett Eicbe, addig a férfi egyáltalán nincsen tisztában azzal, hogy övé maga a főnyeremény. Fogadni mernék, hogy a pali nem tudja, hogy megkaparintotta a világ legjobb nőjét, a lányt akinek a legszebb a szeme, a legfinomabb illatú a haja, a legcsinosabb, aki a legaranyosabban nevet, azt a nőt csókolgathatja nap, mint nap akiért minden férfi ölni tudna, de ezt Eric nem tudja. Semmit nem tud róla, nem tudja, hogy Kim milyen férfi illatot szeret – azt amit én is használok azóta, amióta azt mondta, hogy milyen jó az illatom -, nem tudja azt sem, hogy Kim szeret összebújva aludni, és azt sem, hogy ha átmegy valakihez akkor rögtön a hálószobájába akar menni, mert onnan jön át a legjobban az ember személyisége. Én személy szerint nem szeretem őt beengedni, mert zavarba jövök hogyha nézelődni kezd, és meglátja az olyan személyes dolgaimat, amik már cikinek számítanak, persze mostanában Kim sosem jön át, és sose jön be a szobámba.
A vad remegésemnek Kim vet véget, és nem azzal, hogy megígéri, hogy hazajön velem, hanem mert olyat mond amitől megdermedek, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Bambán bámulom Kimet, látom ahogy a könnycseppek végigcsorognak az arcán. Mintha a szívem szakadna ki.
Gyorsan utána lépek, elkapom a csuklóját, finoman visszahúzom. Érzem, ahogy a vér lüktet az ereiben, és azt is érzem, hogy hűvös a bőre.
- Kim ne menj el, én.. - Egyszerűen gyengém ha kim sír, nem tudom, hogy ő ezt tudja-e, de nekem az felér egy máglyán égetéssel. - Sajnálom, bunkó voltam, nem akartalak megbántani! - Nem engedem el a csuklóját, mert nem akarom, hogy elmenjen. Olyan vékony a keze, hogy át tudom fogni a csuklóját. Finoman fogom, hogy ne fájjon, és az ujjaim ne hagyjanak rajta nyomot.
- Amit mondtál Kim… hogy érted, hogy nem jókedvedből mondtad? - Ráncolom a szemöldökömet, kattognak a fogaskerekek az agyamba, szinte látni lehet, hogy egyik a másik után kattan a helyére. - Kim megfenyegetett téged Eric? - Komolyan nézek rá, közelebb hajolok, le kell rá néznem, mert magasabb vagyok nála. Az íriszeimet belemélyesztem az övébe, olyan könnyű olvasni a tekintetéből. Hangosan nyelek.
- Mibe keveredtél bele? Drogoztok? Drogot ad neked? - Ez a legrosszabb amire gondolni tudok. Lepillantok a könyökhajlatára, de nem látom, viszont a pólóját sem akarom felhúzni, mert félek, hogy ha megteszem akkor ott lesznek a tűnyomok.
- Tudod, hogy nekem elmondhatod.. - Megszorítom finoman a csuklóját bátorítás képen, és remélem, hogy a kapcsolat nem szakadt meg köztünk annyira, hogy ne bízzon meg bennem.

Jared & Kim

"you are my nemesis"

Nem is tudom, hogy mire számítottam, de arra biztosan nem, hogy elrángat durván, és erőszakosan. Nem tudom melyik hibbant részem gondolta azt, hogy Kim önként, és bólogatva velem tart majd. Hagyom, hogy húzzon, rángasson, míg egy nagyobb roncssziget mögé nem érünk, oda ahova már nem igazán látnak el a barátai. Nagyokat nyelek, egyszerűen nem tudom legyűrni a rám törő indulatokat, de ő Kim, ahogy fogja a kezemet, ahogy beszél de nem néz rám, egyszerűen nem tudok rá haragudni. Érzem, ahogy a vér lüktet az ereiben, és az ujja hegye olyan hideg, eszembe jut, hogy az én bőröm pedig milyen forró, és azon gondolkozom, hogy mennyire esik ez most jól neki, vajon ugyan olyan bizsergés járja át őt, mint engem? Próbálok a szavaira koncentrálni, de későn veszem észre, hogy már régen nem beszél, csak akkor jut el a tudatomig, amikor ellöki a kezemet, mintha valami gusztustalan csúszómászó lenne. Akaratlanul is hátrább lépek, annyira, hogy ha akarnám sem tudnám elérni. Ránézek, de ő nem néz rám, és ez zavar.
A hajamba túrok, mint mindig amikor ideges vagyok. Az ajkamat is rágcsálom, aztán végül megszólalok.
- Haza akarlak vinni.. - Suttogom, aztán megköszörülöm a torkomat, és komolyabbra veszem a dolgot.
- Én mit akarok itt Kim? Ezt nekem kellene kérdeznem tőled! Már elmúlt tizenegy az anyád, meg betegre aggódja magát miattad. - Morranok rá, megint kezd kihozni a sodromból amiért ilyen elutasító velem.
- Miért nem mondtad el a szüleidnek Kim? Miért hívott fel az anyád, hogy mit csinálunk, és miért kért engem meg, hogy kísérjelek haza? - Annyira, de annyira zavar, hogy nem néz rám, pedig velem beszélget, és én látni akarom a szemét mikor hozzám beszél, tudni akarom, hogy mit gondol és mit érez. Közelebb lépek felé, megragadom az állát, finoman, hogy ne fájjon neki, de azért kissé erőszakosan kényszerítem hogy ránézzen.
- Most már nem számít az anyukád neked? Nem érdekel, hogy amíg te itt vígan élvezed Eric minden mozdulatát, meg a csókjait, ő aggódik érted? Az újságokban majdnem minden nap történik gyilkosság, vagy elrabolnak fiatal lányokat, fogadni merek, hogy az utóbbi időben anyád lefogyott, mert ilyen vagy.. - Most már teljes mértékben ideges vagyok, a kezem remeg, rázkódik, mintha fáznék, a bőröm pedig biztosan forró. Gyorsan hátrább megyek, lépek négy nagyot hátrafelé. Nem akarok átváltozni, de ha mégis megtörténne – Sam példájából tanulva – nem szeretném a bevésődésem közelében megtenni. Nagyokat nyelek, próbálom magamat lenyugtatni, arra gondolok, hogy Kim mindjárt elmosolyodik, én pedig úgy szeretem a mosolyát, ez egy pillanatra lenyugtat, de a helyzet az, hogy Kim nem mosolyodik el, én pedig újra remegni kezdek. Egyszer a nagymamám elvitt egy agykontrol tanfolyamra, még mielőtt átváltoztam volna, hogy a jegyeimet ne rontsam le teljesen, ott tanítottak valami olyasmit, hogy a hirtelen változás kizökkent, mondjuk ha teszem azt belelöknének most egy kád jéghideg vízbe, akkor az kizökkente, és abbamaradna a remegésem. Próbálom magamat szabályozni, nem akarom őt bántani.
- Nehezedre esne egyszer magad helyett mással is törődni? - Tudom, hogy ez rosszul fog neki esni, de muszáj valamit tennem, hogy észhez térjen.

Jared & Kim

"you are my nemesis"

Az ajkamat rágcsálom, miközben közeledek a zajforrás felé. Magamtól nem hiszem, hogy valaha is idejöttem volna, most is kizárólag Kim miatt vagyok itt. Az anyukája ma délután felhívott engem, hogy Kim még mindig nálunk van-e. igazából köpni, nyelni nem tudtam, és összehazudtam valami teljesen hihetetlen dolgot, hogy nem is vagyunk otthon, mert elmentünk Port Angelesbe megnézni valami jó filmet, de a filmet nem vetítették ezért inkább beültünk valahova, de minden rendben van. Szerencsére Kim anyukája hitt nekem, de megkért, hogy kísérjem haza a lányát. Igazából fogalmam sincsen, hogy Kim miért nem mondta el a szüleinek, hogy már nem vagyunk olyan jóban, mint régen.
Így hát délután hatkor elindultam, hogy megkeressem Kimet, és a pasiját, meg az egész csapatot, hogy a bevésődésemet haza tudjam kísérni. Eltartott egy jó időbe, mire minden egyes törzshelyüket felkutattam – mert én ezeket is tudom, valószínűleg olyan lehetek, mint valami beteg perverz aki figyel valakit – és végén Port Angelesben találtam rá a csipet-csapatra. Hangosak és részegek, ezt már azelőtt tudom, hogy látnám őket.
Nem értem, hogy Kim hogy került ilyen bandába, a lány akit én ismertem teljesen más volt.
Zsebre vágom a kezemet, és hosszú, ruganyos léptekkel indulok meg a hangoskodó csapat felé. Ők nem vesznek észre, rögtön kiszúrom magamnak Kimet, mert ott áll Eric társaságában, és épp egymás torkában vannak. Le kell sütnöm a szememet, mert nem bírom őket nézni, ahogy falják egymást. A szívem kiszakad a helyéről. Ahogy egyre közelebb érek, egyre jobban hallok, és látok mindent és mindenkit. Nem egy üveg pia áll ott, és ők nem is szomjasak. Megkerülöm a társaság üldögélő és nyugodtabb felét, és az általam fontos személy felé indulok. Messziről érzem a pia orrfacsaró bűzét, és biztos vagyok benne, hogy Kim sem éppen szomjas. Megvakarom a fejemet, és megállok tőlük pár lépésre. Magamat kínzom azzal, hogy nézem ahogy egymás torkán ledugják a nyelveiket, és ahogy az a paraszt fogdossa az én bevésődésemet. Amikor végre sikerül kimászniuk a másik szájából, megköszörülöm a torkomat.
- Végeztetek? - Vonom fel a szemöldökömet. - Remélem ez valami búcsúcsók féle volt, mert Kim mi most hazamegyünk! - Kijelentem, magabiztosan és nyugodtan. Nem félek, egyszerűen ezektől az emberektől ne félek, a bevésődésemet viszont annál inkább féltem.
Eric ellenkezik, de nem értem amit mond, mert Kimet figyelem. Csak áll ott, és közben annyira gyönyörű, hogy az már fáj. Az alkoholtól csillog a szeme, a haját kissé összeborzolta szél, de nekem így is tökéletes. Nekem ő mindenhogy tökéletes.
- Kim gyere! - Nyújtom felé a kezemet, mire a pasija meglöki a mellkasomat. Érzékelem, hogy a banda kezd körénk gyűlni, hogy ha kell megvédjék az alfa hímet. Nem támadok, hagyom, hogy lökdössön, és Kimet nézem. Várakozva, kérlelve, mert reménykedem, hogy jönni fog, és nem hagyja, hogy felidegesítsenek, mert akkor ő is meg én is tudjuk, hogy mi fog történni.