Élettörténet
{. létezés .}

MY DIARY - A FONTOS ESEMÉNYEIM

 ____1642____

... itt kezdődik a történetem, mégpedig egy fagyos októberi napon mikor is édesanyám méhében meguntam a semmittevést és úgy döntöttem ideje megismerni a világot. Nem csak ez az egyetlen rossz döntésem amit elkövettem... De ne szaladjunk túl e gyönyörű eseményen. Inkább koncentráljunk a birtokra ahol kezdetben folyton ordító csecsemőként, később totyogó kisdedként, majd serdülő fiúcskaként neveltettem. Húgom születése sem jelentett túlzott érvágást, öt kerek esztendő korkülönbségemmel teljes szakértőként figyelgettem és igyekeztem minduntalan befogni a száját ha éppenséggel ordításba kezdett mert mondjuk kedvesen meghúztam a haját. Szerettem én, a magam háttérbe szoruló féltékenységtől megpukkadó módján. Persze amikor már elég idős volt a közös játékokhoz minduntalan elégtételt vettem a sérelmeimért. Ha bújócskáztunk elfelejtettem megkeresni, ha kergetőztünk véletlenül belelöktem a rózsabokorba, ha új ruhájában enyelgett véletlenül megcsúszott a kezem és elszakítottam a göncöt. Milyen ügyetlen voltam akkoriban... *elnyom egy tettetett sóhajt és egy álszent mosolyt* Ezt leszámítva nem volt emlékezetes a gyerekkorom, csak azt tudom mondani hamar elszállt. Egy vállrándításnyira érdekel kb., de jó visszagondolni az önfeledt időszakra.

... nyara nem volt átlagos évszak a számomra. Sorsdöntő lett a további életem szempontjából és nyugodtan mondhatom: a föld egycsapásra kifordult a tengelyéből. És beleszáguldott egyenesen a pokolba. A kínok útját kezdetben apró jelek kövezték ki, egyre furcsább lett a viselkedésem, és furcsábban is éreztem magam. Ok nélkül bántottam a szeretteimet, ami kezdetben a heves visszaszólásaimban nyilvánult meg, majd egyre durvábban akartam bebizonyítani az igazam, még akkor is ha nem volt mit. Szabályosan dührohamaim voltak, mellé kivert a veríték, szétrobbant a fejem. Nem voltam tökéletes, a hab a tortán a húgom acsarkodása volt, amit egyre nehezebben viseltem. Alig tudtam visszafogni magam, végül életemben először (de nem utoljára) ütöttem meg nőt. Mira megérdemelte, csak arra nem számítottam, hogy a legyintésnek szánt pofontól kihasadt a szája sarka. Mondanom sem kell nagy ívben került ezek után. Állt a bál otthon, én pedig eközben ágynak estem. Sosem voltam beteg, max enyhe influenzát kaptam el a legyeken kívül, hát abban az időszakban sikerült bepótolni az elmaradásom e téren. Heves lázam sehogy nem akart lecsökkenni, nem voltam képes még mozdulni sem. Egy ideig. Aztán nagyon is élénken kapálóztam, éreztem, hogy valami történni fog. Leírhatatlan érzés volt. A fájdalom emlékéről viszont bőven tudnék mesélni. Az egész olyan volt mintha merő sósavba mártották volna a megnyúzott satnya testemet. Nem volt valami kellemes... Nem tudtam magamról, annyit mégis leszűrtem, hogy nem maradhatok a házban. Az ablakhoz támolyogtam és egyszerűen kiestem rajta, nem volt más lehetőségem. A földet érésem pillanatában hallottam a csont reccsenését, azt hiszem a kezem volt ami rendellenesen alám csavarodva fityegett, de külön már meg sem éreztem a vele járó fájdalmat. Az egész testem változott, annyi erőm nem volt, hogy odébb vonszoljam magam, csak az ordításomnak jutott energia, de abból dögivel akadt. A földet kapartam, mindenbe belekapaszkodtam amit csak értem, mégis olyan erővel érkezett az első hullám, hogy Isten se tudott volna segíteni rajtam. Önkívületi állapotban feszültem meg és ernyedtem össze, hogy aztán minden újra meg újra erősebben ismétlődjön meg. A csontjaim maguktól törtek darabokra, ennyire emlékszem. Pofával előre terültem el, már nem jött ki valami eszement hörgésnél több a torkomon. Aztán teljes képszakadás. Valószínűleg elájulhattam, mégis érezem, hogy mozgok. A szemeim nyitva voltak, de olyan volt az egész mintha nem én irányítanám a testem, ami különös mód nem is a sajátom volt. Nem éreztem annak. Emlékfoszlányokkal ébredtem reggel valahol kilométerekre a birtok földjétől, csupasz testem minden porcikája sajgott.
Amit nem tudtam (többek között hogy jutok haza egy szál farokban), mi történt velem, a tudatalattim persze dolgozott rendesen. Mire hazakeveredtem egy egész sor lehetetlen teóriát állítottam fel, amiket azonnal el is vetettem, mondván csak elmebaj, nincs itt semmi komoly... Hát mégis volt. A szemeim előtt egy egészen más, élesebb dimenzió rajzolódott ki. A szó valós és képletes formájában is... Viszont a húgom sikítva menekült előlem, komoly fogócska kellett mire sarokba szorítottam és kinyögte mit látott az éjjel. A feldolgozás nem ment könnyen. Mira teljesen készen volt, a rettegését még nekem is rossz volt nézni, elég bajom volt anélkül, hogy bűntudatot generáljon bennem, ennek ellenére akaratán kívül is megtette. A dolog odáig fajult, hogy anyám szanatóriumba akarta küldeni a képtelen rebegései miatt, én meg szégyen vagy sem: meghúztam magam és nem szóltam egy kurva szót se. Magam előtt is nehéz volt beismerni mivé váltam, rettegtem, hogy újra megtörténik, de valahogy éreztem a pulzáló feszültség gyilkos szikráit, tudtam, hogy nem kerülhetem el az ismételt robbanást. Nem voltam képes a falak között zárva tengődni, alig voltam otthon, rengetegszer megtörtént az átalakulás, de már nem csak ennyiről szólt az egész. Vadászni kezdtem, tömegesen faltam a nyájakat, élveztem a marcangolásukat, másnap azonban legszívesebben átvágtam volna a torkom a tetteim miatt. Az őrület határát súroltam, és egyre rosszabb lett minden. A család széthullóban volt, atyám ekkor olyat tett, amit álmomban sem gondoltam volna. Tudta mi vagyok. És nem félt tőlem.

____1668____

... tíz évet, tíz kurva hosszú évet töltöttem a családomtól messze. Atyám azt híresztelte háborúba vonultam, igazából az Isten háta mögé küldött miután elmondta mi zajlott le bennem pontosan, és mi az oka mindennek. Amíg nem a saját szememmel láttam, el sem hittem, hogy létezik egy sötétebb, veszélyesebb világ, olyan hihetetlen lényekkel amiket csak rémmesékben emlegettek kitaláció gyanánt. Vámpírok, farkasok, egy ellenséges legenda köti össze őket, túl sok volt elhinnem, mígnem a saját bőrömön tapasztalhattam meg az ösztönös ellentétet. Bármilyen hihetetlennek tűnt,  egy quileute nevezetű indián törzsbe tartozó egyenesági felmenőm jóvoltából "fertőződtem" meg, balszerencsémre évszázadokig apáról gyermekre szállva lappangott a gén mire pont bennem kellett elburjánzania és kitörnie... Ráadásul az ezt kiváltó ok vámpírok jelenlétére adott okot. Hamarosan személyesen találkozhattam egy vörös szemű pokolfajzattal. Én nyertem... Viszont nem volt sok választásom, így kerültem La Pushba, a törzs otthonába, atyám nem tudott jobb megoldást, és én is jobbnak láttam otthon hagyni a rettegő édesanyám és húgom. Hiába csináltam ki a vámpírt, féltek tőlem. Tíz év, tíz kibaszott hosszú év volt... Legnagyobb meglepetésemre azonban ismerős látogató tette tiszteletét nálam. Mira ugyanazt az átkot hordozta magában, de ő sokkal jobban viselte nálam a kezdeteket, amikor Pushba jött már egy pár éve kiütközött rajta az első átalakulás. Mindössze a kontrollal akadt gondja, amit nekem addigra nagyjából sikerült megfejtenem és valamennyire hasznosítanom. Egy valamiben értettünk egyet a húgommal: mindketten haza akartunk térni. Ez volt az a fordulópont a kapcsolatunkban ami elősegítette a könnyebb kommunikációt. Egy évembe került, de elfogadott bátyjaként, és én elfogadtam mint húgomat. Valódi testvéri kötelék szövődött közöttünk. Jórészt farkas formájának fájdalommentes, gyors módját csiszoltuk, persze a nőszemély maga a bénaság netovábbja. Jókat röhögtem rajta, de... Ez már nem a rosszindulatomból fakadt.

... a kívánságunk valóra vált, de keserű árat kellett fizetnünk érte. Édesanyám halála mély nyomot hagyott bennem, vissza költöztem a birtokra, a példámat Mira is követte. Atyánk boldogan fogadott magához minket, magányos estéin rengeteget mesélve, kérdezve a farkaslétről. Úgy vettem ki a szavaiból, régebben rajongásig vágyott arra, hogy belőle is egy szőrös vadállat váljék, ám jobban állt neki a családapa szerep, örültem, hogy legalább ő az egyetlen valóban humán rokonom, aki néha emlékeztet milyen is embernek lenni. De az idő múlása, anyám elvesztése jobban meggyötörte, mint az elsőre látszódott rajta. Szellemileg napról napra gyengébb lett. Nem emlékezett saját, vagy a mi kilétünkre, végül teljesen a sötétségbe burkolózott. Tizenöt évig voltunk mellette és ápoltuk, vezettem a birtokot, építettem, felvirágoztattam, de édesapám már nem láthatta a végeredményt. Sosem gondoltam volna, hogy éppen a temetése után kapom meg a feloldozást Elisabeth személyében. Rajongtam a kegyeiért, a szerelem olybá elvakított, hogy akármit megtettem volna egyetlen kegyes pillantásáért. Megismerkedésünk pillanatában már jóval többet éreztem iránta holmi gyerekes vonzalomnál. Ő jelentette számomra a nappalt, az éjjelt, magát az egész világot.

... az életemet is odaadtam volna Beth-ért, de Mirával sehogy sem jöttek ki, nem is erőltettem a túl sok találkozót közöttük. Több jutott belőle nekem, de ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, egyre jobban aggasztott a tudat, hogy meglátja az igazságot és örökre elüldözöm. Egy évig sikerült eltitkolnom előle a farkas dolgot, de volt egy pont, amikor úgy éreztem nem bírom tovább hazugságban magamhoz vonni. Felmerült a kérdés mit akarok tőle és mennyire érzem komolynak a szerelmem iránta. Meg akartm kérni a kezét, de túl sok volt a félsz. A bestiám már zömmel csak akkor jött elő, ha én is akartam, de még mindig előfordult, hogy önkéntelenül alakultam át ha nem bírtam tovább cérnával. Nem akartam kitenni Beth-t még a legapróbb veszélynek sem. A dilemma hatalmas volt, mert a másik részről hogyan titkolhattam volna el akár életem végéig a vastag bundát és a borotva éles fogakat? Még két esztendeig húztam pellengéren egyensúlyozva. 1688-ban megkértem a kezét, ő pedig boldogan mondott igent, mit sem tudva mi vár majd rá. Nem akartam becsapni, a szívem bűntudatban tengődött míg a szerelemtől majd' kicsattant. Szolíd szertartást terveztünk, de előtte meg akartam mutatni kinek a felesége akar lenni. Őszinte félelemmel menekült el előlem.
Hetekig, hónapokig nem láttam, az esküvő elmaradt, a whiskyvel ismerkedtem meg közelebbről. Egész szépen bemutatkoztunk egymásnak, mert mindennapos cimborámként üdvözöltem esténként. Azt hittem mindennek vége. Költözni akartam, messzire elmenni, de nem voltam képes elhagyni. Már a tudat is hatalmas kínnal járt. Megfoghatatlan volt minden érzésem az arám felé. Beth végül eljött hozzám. Mindent elmondtam neki. Hosszú órákig, napokig tartott minden, eközben nem csak neki, saját magamnak is rá kellett döbbennem, hogy Beth hamarabb fog megöregedni nálam. Már akkoriban is jóval idősebb voltam a kinézetemhez illő koromnál, ahogy Mira sem öregedett. Látványosan biztos nem. Megszakadt a szívem. Beth velem maradt, de sosem engedte, hogy feleségül vegyem.

... Beth volt az életem, a mindenem. Rájöttem, hogy ez több volt mint szerelem. Bevésődés volt. Hogy ne legyen feltűnő az állandó korom elhagytuk a szülővárosom, bejártuk az államokat, mindenhol megpihenve egy kicsit. Gyönyörű időszakot tölthettem vele. Egyetlen vágya a gyermekáldás volt, nem szívesen bólintottam rá, de érte legyűrtem a félelmem és felvállaltam, hogy talán az átkozott farkas gén öröklődhet a fiamban vagy lányomban. Beth boldogsága számított, semmi más. Azonban a próbálkozásaink sikertelenek maradtak. Az idő telt, ő pedig évről évre jobban rettegett. Nem zavartak a megjelenő ráncai, az érettebb arca finom változásai, ő mindig is az én gyönyörű Elisabethem maradt. Rettegtem, hogy elveszítem, nem akartam, hogy megtörténjen az elkerülhetetlen, de hiába akartam megállítani az időt... A jegyesem megöregedett mellettem. Senkinek nem kívánom azt az érzést. Ebbe lehetelen beletörődni. A végsőkig kitartottam mellette. Belehaltam az utolsó lélegzetvételébe. Hetven gyönyörű esztendőt élt meg és úgy távozott az élők sorából, hogy a kezem szorította. Attól a perctől fogva nem volt nyugvásom.
Ha valaki elveszíti az élete szerelmét, a társát akit neki rendelt a sors olyan dolgokra képes, amit azelőtt sosem tett volna meg. Kifordultam önmagamból, nem tudtam elviselni az ürességet és a vele járó hatalmas tesi és lelki fájdalmat. Számtalanszor öngyilkos akartam lenni, de nem tudtam akkora kárt okozni magamban hogy elpatkoljak. Ezért aztán az az elmebeteg gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy ha én nem, majd megteszi más. Így kezdődött el az ámokfutásom, ami átszelte Washington államot és vérrel áztatta el. Féktelen dühöm elől nem volt menekvés.

... Nem volt ami visszatartson. Egyre érzéketlenebb lettem, nem érdekelt ki állt az utamban. Az őrületből a visszaút megszűnt, államról államra, országról országra jártam. Céltalanul bolyongtam, kedvemre szórakoztam a vámpírok kiírtásával. Ó igen, ez lett a kedvenc elfoglaltságom. Eleinte azért provokáltam küzdelmet, hogy megnézzem elég erővel rendelkezik e ahhoz, hogy megtegye amit kell, végül elfelejtettem az eredeti célom. Túl jó volt nekem az akkori lézengés. A fájdalom az elveszített szerelem után megszűnt, elnyomta a rengeteg gyűlölet amit magamba tápláltam. Örömmel hajtottam fejet bárminek, ha azzal alábbhagytak az emlékek. Száz évem volt rá, hogy tökeletesítsem a tekhnikát. Egyedül a húgom volt rám hatással. Megtalált és megállított, legalábbis próbálkozott. Tény, hogy hallgattam rá, de nem tudott megfékezni, csak csillapítani az őrületem. Szeretem a húgom annyira, hogy képes legyek leállni ha kell. Ezt tartottam a szemeim előtt amikor vele voltam.  Tapodtat sem mozdult mellőlem, az ezernyolcszázas évek vége felé Biloxiban, egy álmos kisvárosban próbáltuk meg a letelepedést. Nehezen ment kordában tartanom magam, de Miráért megpróbáltam jófiú lenni.

A lány pont úgy nézett ki mint Ő. Mintha Elisabeth lépdelt volna el mellettem, az arca szomorkás csillogása azonban nem illett a képbe. Ember volt. A lányt Mary Alice-nak hívták. Megszólalásig hasonlított a valaha hőn szeretett jegyesemre, tudtam, hogy nem lehet ő, mégis hittem a csodában. Attól a pillanattól fogva megszállottan figyeltem amikor csak lehetőségem volt rá, Mira összes tiltása vagy ordítása ellenére. Leesett, hogy a húgom ezért nem akarta soha, hogy bemenjek hozzá abba az átkozott intázetbe ahol munkát vállalt, de a sorsnak más tervei voltak. A folyosókon szabadon járhattak kelhettek a betegek, de ha a lánynak rohama volt, az sem okozott gondot. Beszöktem hozzá éjjel, egyszer még az egyik őr nyakát is kitekertem mert rajtakapott. A hullát kihajítottam az ablakon, később pedig farkasom vígan elfogyasztotta, de nem ez a fontos. Meg akartam szöktetni, magammal akartam vinni, kiszabadítani a ketrec fogságából és szabadon engedni, hogy mellettem legyen. Főként az oda kerülő új munkatárs, egy kibebaszott vámpír jelenléte miatt, akit nem tudtam kicsalogatni, hogy elintézzem. Mira is pikkelt rá, mégsem esett neki. Nem felejtem el, hogy a kérésem ellenére a testvérem megtagadta tőlem ezt a roppant egyszerű kérést.
A pofánvágás azonban meghiúsította a tervem. Az egyik éjjelen elmentem hozzá, de nem találtam mást véren és vámpírszagon kívül. Dühömben az összes ajtót feltéptem, mindenkit lemészároltam, de Mary-nek nem akadtam a nyomára. Nem kell mondanom, visszaestem abba az állapotba amit Elisabeth elveszítése után éreztem.

Mira egy ideig mellettem volt, de besokallt. Nem éppen testvéri szeretettel búcsúztunk egymástól, egy tőr az oldalamba igazán figyelemfelkeltő... Nem hibáztatom érte, de nem kértem, hogy az én utam válassza amikor úgy vélte csatlakozik hozzám. Mosom kezeimet... Mit mondhatnék? Nem tartozom magyarázattal, a tetteimért viszont szándékosan nem akarok felelősséget vállalni. Nemrég visszamentem Burlingtonba, az egykori szülővárosomba, talán mert a húgom kerestem, vagy csak a kíváncsiság hajtott. A családi birtok romjai fájó emlékeket idéztek bennem, nem voltam képes maradni. Úgy tűnik visszatérek az emlékeim színhelyére, mert La Pushba készülök. Nem tudom miért, csak unatkozom talán.... vagy a tudatalattim unatkozik. Ki tudja... Minden esetre remélem jól szórakoztál. De ha szemben jössz velem az utcán töröld le a vigyorod és húzd meg magad...

© 2012 twilight.hungarianforum.com

Dear Joseph!

Nagyon szép, kidolgozott ET-t hoztál össze, egy percig sem unatkoztam, míg olvastam. A karaktered jelleme is nagyon tetszik, roppant figyelemreméltó farkas vagy. Az pedig, hogy még én is szerepeltem benne, nem titkolom, örömömre szolgált. (:



Avatar, titulus, és szín foglalása után majd elrabollak egy játékra!