Ünnepeld velünk te is ezt a csodálatos napot, hiszen nem mindennapi, hogy egy fórum a mai világban évekig fennáll. Természetesen hullámvölgyeink nekünk is voltak, de még mindig áll a csodálatos világunk, és bátran állíthatjuk, hogy miénk az egyik legjobb, ha nem az egyetlen Twilight alapú fórum, ami kitartott az évek során. Köszönjük ezúttal is a régi tagjainknak, hogy velünk voltak, az újaknak, hogy csatlakoztak hozzánk, és a jövendőbelieknek, akik talán közénk fognak tartozni. Még sok-sok évet kívánok a fórumnak, és természetesen a tagoknak is kellemes időtöltést és aktív játékokat!
Hivatalos dátum: 2011. november 23.
Tárgy: Re: Joseph hálószobája Csüt. Május 19 2016, 07:44
Szabad játéktér!
a játék itt véget ért
Twilight After Dark
Mary Alice Brandon Cullen
Vegetáriánus
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2011. Dec. 15.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
1013
⊿ SZÜLINAPOM :
1901. Aug. 10.
⊿ ÉVEIM :
123
⊿ ŐKET KERESEM :
△ my husband's humanity
Tárgy: Re: Joseph hálószobája Pént. Júl. 12 2013, 00:15
Joseph D. Kenward
.................
I don't love you. But I always will.
Újra Biloxiban vagyok, az intézeti szobám négy fala közé zárva, a rácsozott ablakon meredek ki, s mindeközben az ágyam szélén Joseph ül, kezei az ölében nyugszanak, nem szól egy szót sem, de engem néz. Én nem nézek felé, de érzem magamon perzselő tekintetét, szinte felmelegíti hűvös bőröm, ám lábaim takaróba vannak bugyolálva a kellemes, bizsergető meleg ellenére, amit a férfi jelenléte és pillantása vált ki belőlem. Ajkaim alig láthatóan felfelé mozdulnak, csak épp annyira, hogy ne látszódjon keserűnek arckifejezésem, de még ne nevezhessem mosolygásnak az apró görbületet. Odakintről, az ajtón túl halk, visszhangos léptek csendülnek fel, majd burkolóznak némaságba újra, és újra, de mintha mi egy eltérő helyen lennénk, egy törékenynek tűnő, áthatolhatatlan burokban. Az ott kint egy másik világ, egy másik élet, ahol én, Mary Alice Brandon, egy kísérleti nyuszi vagyok, aki úgy ugrik, ahogy a fehér köpenyes szörnyetegek fütyülnek. Szám sarka lefelé kanyarodik, gyomrom összerándul, és igyekszem nem a fájdalomra, a rosszullétre összpontosítani, ami újfent felütötte a fejét a kezelések miatt. Ezúttal a férfi felé fordítom a fejem, és szomorkás tekintetem a sötét íriszekbe fúrom, amik aggodalomtól és talán csipetnyi félelemtől csillognak. Kinyújtom felé a kezem, és összefonom ujjaival az enyémeket, olyan erősen kapaszkodok belé, hogy az már nekem okoz fájdalmat, de nem számít. Nem engedhetem el... Kezeim törzsem mellé hullnak, és ekkor döbbenek csak rá, hogy elkalandoztam, és szemeim végig csukva voltak. Egy lépést hátrálok, közben minél erősebben próbálom kitaszítani a fejemből a képzelgést. Emlékeim nincsenek, és nem vagyok abban a helyzetben, hogy az álmodozást megengedjem magamnak. Luxus. Nem helyénvaló. Nem idevaló. Csupán néhány másodpercet szakított ki a valóságból a képzelgésem, még éppen hallom Joseph hangját, bár kissé tompán jut el hozzám. De hamar kitisztulnak a gondolataim, és mondandója felétől már teljes figyelmem rá fordítom. Mégis, mindössze egy teljes mondat, és egy másik töredékét emelem ki. - Fel se ismertél az elején, emlékezz csak. Ott basztam el, hogy szóba álltam veled...- Igaza van, mégis fáj, hogy ezt mondja. Ha ő nem szólít le, és nem mondja el mindezt, egyszerűbb lenne minden. Ám jobb lenne felhőtlenül élni, de hazugságban, minthogy tudom az igazat, de szenvedek? Nem. Várok egy keveset, és mikor meggyőződök róla, hogy abbahagyta, és egyelőre nem kezd bele, én szólalok meg. - Nézd, ha visszatekerhetném az időt, nem cselekednék másképp. Fáj, kínoz, igen, és szenvedek. De a rohadt életbe, nem érdekel! Megtörtént, találkoztunk, és ezen akkor se változtathatsz, ha akarsz... - És elhal a hangom. Nem tudom folytatni, hiszen már én magam is érzem, hogy nincs értelme magyarázkodni, s nem is akarok, mert jól mondom. Nem változtathatunk rajta, ha akarunk sem, innentől fogva pedig, mindketten jobban járunk, ha elhallgatok, és csendben is maradok, bármilyen nehéz is tétlenül nézni, ahogy széthullik a múltunk, és bármennyire fáj is mindez. Hogy éljek a farkas szavaival; mindketten rohadtul elbasztuk. Egy sóhaj szakad ki belőle, arckifejezésem pedig pont ebben a pillanatban torzul el. A mellkasomra nehezedő súly, amely főként halott szívem tépi darabokra, immáron olyan elviselhetetlen, hogy az idáig tűzként lobogó düh háttérbe szorul, csaknem el is párolog. A férfi verdeső szíve felébreszti bennem a szomjúságot, de nem a vérére vágyom, a boldogsága fontosabb mindennél, és beleőrülök, hogy ezt egészen idáig nem vettem észre, és eltaszítottam magamtól. Önző voltam, ő bármit is mond, ez így van, és ezen már semmi nem változtathat. Már minden elcsesződött köztünk, ami elcsesződhetett. A morgás megrémiszt, de nem magától a farkastól félek, ha átváltozna, és éles fogaival szaggatna darabokra, még szívességet is tenne nekem, megérdemelném, azt is, hogy a belőlem rakott rögtönzött tábortüzet körülugrálja torz vigyorral arcán. De nem menekülhetek a halálba, hiába vágyik rá minden porcikám, a megváltás még várat magára, főként azért, mert a családomat nem hagyhatom cserben egy nehéz helyzetben. Bólogatni akarok, helyeselni, és elmondani, hogy bizony én vagyok nagyobb részt a hibás, nem ő, merthogy sem a farkas, sem Jasper nem érdemel semmi rosszat az ég világon, és hogy hibáztam. Mégsem jön ki egyetlen árva hang sem a torkomon, és ez nagyon dühít, de nem tehetek ellene semmit. A szavai gátolják az enyémeket, a szemeiben izzó lángcsóvák megállítanak, hátrálok még két lépést, de meglepetésemre nem feszül az ajtónak a hátam. Helyette Joseph mellkasa nyomódik az enyémnek, kezei a karomra tapadnak, ajkai pedig az enyémekre. Hevesen, erőszakosan csókol, nyelvét áttuszkolja a számba, és olyan szorosan tart, hogy abba beleremegek. Felnyög, és bennem pont ekkor törik el valami, szinte hallom, ahogy halott szívem apró kis szilánkokra hullik, és csörömpölve találkozik össze a padlóval. Kezeim a karjaira csúsztatom, és finoman próbálom eltolni magamtól, de mintha meg sem érezné, így stratégiát váltok. Hagyom magam, és nem számít az sem, hogy a rosszullét kerülget magamtól, amiért élvezem. Várom, hogy kiélje magát, befejezze, engedjen el, és elmehessek végre innen, jó messze. Gondolataim szinte kiáltva lökik lelki szemeim elé a képet, ahogy az erős karok szorítanak, ahogy a forró mellkas hozzám préselődik, ahogy az édes, parázsló ajkak az enyémeket falják, ahogy a nyelve cirógatva, mégis durván súrlódik az enyémmel. Ezúttal én nyögök fel, de ez a hang más, mint az övé, fájdalmas, kínzó, elgyötört, megtört. Eltaszít magától, és a földre rogy, míg én az ajtónak csapódok, és mindössze a kilincset sikerül megmarkolnom, így maradok talpon, bár testem inog a remegéstől, amit a száraz zokogás vált ki. A halk, torokból előjövő hörgés magamhoz térít kicsit, bár szinte homályosan látom a farkas remegő alakját, hiába tökéletes a látásom. Szavai ismételten megsebeznek, és önkéntelenül is szívemhez kapom a kezem, mintha arra számítanék, hogy egy hatalmas, széles sebhelyet tapinthatok ki rajta, amiből vér csordogál. Ám csak a makulátlan, márvány sima bőrt érezhetem a ruha vékony anyaga alatt. Rövid hajamba túrok, hang és könnyek nélkül bőgök, úgy érzem, mintha kiszakították volna a legfontosabb belső szervem. A kilincsre tenyerelek, lenyomom, és előrébb lépve behúzom az ajtót, ami nagyot csattanva ütközik a falnak, kisebb vakolat hullik alá, apró porszemcsék formájában. - Ég veled, Joseph! - suttogom remegő, elcsukló hangon, és hátat fordítok földön görnyedő alakjának, hogy aztán minden további szó nélkül suhanjak el onnan hihetetlen sebességgel.
words: 979 music: blind notes: Köszönöm a játékot, borzasztóan imádtam!
Joseph D. Kenward
Alakváltó
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Apr. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
268
⊿ SZÜLINAPOM :
1642. Oct. 12.
⊿ ÉVEIM :
382
Tárgy: Re: Joseph hálószobája Szer. Jún. 26 2013, 15:39
We never know the true value of a moment until it becomes a memory
To: Mary
A nő, akit Bethnek hittem sajnálkozva tátog, pupillái az arany íriszek közepén hatalmasra tágulva merednek rám. Nem is tudom honnan vette a bátorságot vagy mi vezérelte idáig, de kétség kívül mindkettőnket a szakadék szélére sodort. Dühösen törlöm meg a számat a kibaszott kézfejemmel, de hiába, szájának harmatos puhasága még most is ott kísért és ez barátom, na ez a legrosszabb az egészben. Gyűlölnöm kellene, hiszen nem több egy alantas vérszívónál, nem kellene érdekelnie hová tartozik, mit csinál, bármelyik másik vámpírt (ha ugyan eljutna odáig, hogy egyáltalán hozzám érjen) minimum keresztre feszíteném és a leszakított fejére hugyoznék vihogva. De Mary más, ő a múltam része, tetszik vagy nem, sokat jelentett nekem, többet ért mint maga a retkes kis életem. Terveim voltak vele, magammal akartam vinni, annyira emlékeztetett Elisabethre, hogy megzavarta az elmém. De nem így lett. Vámpír lett belőle, egy vérszopó a sok közül, és most itt vagyunk, emlékszik rám, s valljuk be: mindkettőnket felkavarta a másik, bár külön-külön okoktól vezérelve. De ez a csók.. Ez a kicseszett csók mindent felkavart, elrontott, ki tudja, maga a jóIsten se látja mit idéztünk elő vele. Mary arca akkor is holtsápadt lenne ha szöveteit vér töltené fel, elég ránéznem és tudom, megbánta már az idejövetele gondolatát is. Speciel ez engem egyáltalán nem nyugtat meg, merevül, vérben forgó szemekkel őrjöngök. Azt kívántam bárcsak ne térnék vissza a valóságba, most pedig egyenesen az életemet adnám azért, hogy valahol máshol legyek és felejtsek. -Hallgass! Hallgass el a jó kurva életbe! - Nem csak a hangszálaim, de a körülötte lévő összes idegszál kidagadva ordít, mint egy félőrült rázom tovább a fejem, elfordulok, rá sem bírok nézni, csak hajtom a fejemben a vádló gondolatokat. Nem vagyok rá képes gyűlöletet táplálni a nő iránt, talán ettől is feljebb szöknek az indulataim, hiszen minden azt bizonyítja mennyire elpuhultam a közelében. Azért ordítok torkom szakadtából, mert a csókban benne volt az életem, a csókkal egy rövid pillanatig visszakaptam rég elvesztett szerelmem, a lelkem pedig nem bírja el a valóságot, hogy mindez csak hitegetés volt. A fájdalmas igazságon nem lehet változtatni, Beth már nem jön vissza, Mary pedig másé, a szíve ha nem is dobog, de másfelé húz. Tökéletesen megértem, de elfogadni nem tudom egyik tényt sem. De hogy a helyzet még ennél is gyötrelmesebb legyen a hátam mögül felcsendülnek halk, ám füleimnek szinte fájdalmasan becsapódó szavai. Képtelen vagyok úgy ácsorogni mint egy idióta fasz, két kézzel a tarkómba marva fordulok vissza hozzá, megint eszelős módjára rázom a fejem, szúrós tekintetemmel esküszöm képes lennék örökre elhallgattatni, de csak azért, mert megint förtelmes hazugságokat beszél. Nehéz visszafogni magam, de ezúttal amikor szóra nyitom fintorra húzott számat nem ordítok, de a hangom ettől függetlenül nem lesz valami bizalomgerjesztő, csak valamivel halkabb.-Had ne kelljen ismét vitatkoznom, Mary! Nem te tehetsz róla, elhúzhattam volna a csíkot, nem a kutyád vagyok, hogy engedély kérjek, ha távozni akarok. Ennyire egyszerű az egész. Fel se ismertél az elején, emlékezz csak. Ott basztam el, hogy szóba álltam veled, ezzel a húzással pedig tény, hogy a saját síromat ástam meg magamnak. Én voltam a gyenge és nem te. Mindketten rohadtul elbasztuk Mary, de a hibás itt nem te vagy. -Tehetetlenségemben hangos sóhaj teszi fel az i-re a pontot, egy rakás szerencsétlenségként állok, pontosan úgy, mint akit odaragasztottak a padlóhoz, de nem tudja eldönteni tépje-e le a saját lábát menekülésképpen, vagy dögöljön meg ott, ahová odaszegezték. Akkor sem rezdülök meg, amikor Mary elindul felém sok-sok szikrával a szemeiben, bár ha szerencsém lesz kitekeri a nyakam. De nem, acsarkodva akar visszavágni, de csak azt éri el, hogy újra felmenjen bennem a pumpa. Kezeim ökölbe szorulva esnek le magam mellé, pontosan a nő szemeire fókuszálok, csak az arcát látom, minden más elhomályosul. Nem is értem igazán amit mond, a csók az, ami a fejemben jár és csak kényszerrel nem érintem meg újra a számat, vagy az ő száját. Hát ennyit jelentett nekem igazán, és rájövök, hogy már nem tudom eldönteni kit akartam igazán közel érezni magamhoz. Lehet, hogy amire azt hittem álom valójában hamis kényszerképzet volt arra, hogy elfedje a rút valóságot, miszerint egy vámpír csókjára vágytam igazán. De nem, az nem lehet... Saját szívverésem olybá dübörög a fülemben, hogy minden mást elnyom. Az adrenalin újjá éled a szervezetemben, úgy érzem magam mint egy felbőszült bika, aki előtt folyamatosan a vörös köpenyt lengetik, cukkolják, hajtják, hogy egyenesen nekimenjen a matadornak és halálra nyársalja, neki pedig nincs választása. Egyre jobban elönti az agyam a vörös köd, Mary haragos szavai kicsapják a legutolsó biztosítékot is. Az arcom eltorzul a rengeteg erős érzelemtől, egész testem megremeg, a gerincemnél is érzem a végigfutó parancsot, de nem, nem engedelmeskedem. Mély levegőt kell vennem, el kell számolnom háromig, összeszorítom hozzá a szemhéjaimat, de már vicsorítok, torkomból morgás szakad fel és indul útjára. Ha van egy csöpp esze az előttem álló nőnek, akkor vagy hátrál, vagy még most elhúzza a csíkot. Háromig számolok, de csak annyit érek el, hogy a remegés abbamarad ugyan, viszont csak egy kis ideig, egy komplett időzített bombaként funkcionálok, de rohadtul nem érdekel, nem tud meghatni, akkor sem hagyom annyiban és legalább amíg elmondom a véleményem visszatartom a bestiát. - Minden a te hibád? Ezt akarod hallani? Ha sokáig szajkózod a te kis Jaspered talán még el is hiszi. Fejezd be a hisztit Mary Alice, vagy Istenemre mondom nem állok jót magamért! Nem akarod elfelejteni? Így azt se hagyod, hogy én elfelejtsem... Emlékeztesd csak magad, attól semmi nem fog változni! De tudod mit? -Nem elég, hogy ezúttal semmiféle kegyelem nincs a hangomban, se szánalom, se más érzelem, de meg is ragadom a karját, magamhoz rántom és a szájára tapadok, az se érdekel, ha közben letépi a fejem, vagy más testrészemet. Durván csókolom meg, minden keserűségem, minden vágyam, minden kibaszott iránta érzett érzelem összecsap, benne van az összes mondanivalóm és a bosszúm, amiért az őrület szélére sodort. Gyors, erőszakos mozdulattal fonom magam össze vele, de nem érdekel, nyelvemmel kicsit sem finoman hatolok ajkai közé, erősen tartom karjaimban, jobb híján felnyögök, annyira finomnak találom, holott öklendeznem kell magamtól. Nem érdekelhet ő mit akar, hogyan éli meg, pont az a célom, hogy a lehető legjobban meggyűlöljön, még akkor is, ha a szívem nem bírja majd elviselni a megvetést. Ennek így kell lennie, gyűlölnie kell, hogy boldog lehessen. A gondolat vasmarokkal hasít a mellkasom közepébe, befészkeli magát az agyamba, el kell lökjem magamtól, mert nem tudok már rá nézni, nem tudom elviselni tovább. Fáj minden másodperc, mert nem lehet az enyém. A nő vagy a földre zuhan, vagy saját lábán áll meg, nem látom, négykézlábra esek, fintorogva öklendezek, és már nem bírom tartani magam, a farkas kitörni készül. -Mostmár kvittek vagyunk. És most menj. Soha többé nem akarlak látni. Soha többé, világos?
Mary Alice Brandon Cullen
Vegetáriánus
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2011. Dec. 15.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
1013
⊿ SZÜLINAPOM :
1901. Aug. 10.
⊿ ÉVEIM :
123
⊿ ŐKET KERESEM :
△ my husband's humanity
Tárgy: Re: Joseph hálószobája Kedd Május 14 2013, 02:12
Joseph D. Kenward
No past. No future. Just the moment.
Egy pillanatra Esme arca villan be, látom lelki szemeim előtt szomorú szemét. Nem vádolna, csak csalódott lenne. Csalódást okoztam neki, és Carlisle-nak is. Nem tudom, a többiek mit szólának a tettemhez. Próbálom sorban végiggondolom a véleményüket, de ez csak abban segít, hogy még erőteljesebben tudjam okolni magam, és jobban szenvedjek, pont ahogy megérdemlem. Egyetlen személy ítéletében teljes mértékig biztos vagy; Rosalie undorodni fog tőlem, hiszen egy "rühes korcsot" csókoltam meg. Megrázom a fejem, a torkomban gombóc keletkezik, legalábbis pontosan így érzem, és a levegő is megakad valahol a tüdőmben. Mintha fuldokolnék. A rám nehezedő súly, amit saját magamra pakoltam túl sok nekem, s még a bűntudat és az önutálat is fojtogat. A kellemetlen, kínzó érzések ellepnek, és nem tudok szabadulni tőlük, ám valamiféle mazochista módon nem is akarok. Még több közös vonást találok Edward is köztem, az a fajta önvád, amivel ő küzd nap mint nap ilyen érzés lehet, nem tudom, hogy képes rá, hogyan viseli el mindezt, és hogy képes mások szemébe nézni, miközben teljes meggyőződése, hogy ő tehet mindenről. Elkap a hányinger, ahogy végiggondolom mindezt. A különbség köztem és Edward között az, hogy míg ő ok nélkül hibáztatja magát, nekem minden jogom megvan rá, hogy gyűlöljem és megvessem magam. Hibát követtem el, egy hatalmas nagyot, amire talán nincs gyógyír, és amit talán nem lehet jóvá tenni. Nem bírom elviselni a szavakat, amiket felém vicsorít, mégis tudom, hogy igazak, és ha valamit megtanultam ennyi évtized alatt, az nem más, minthogy az igazság elől nem menekülhetek el, bármennyire is szeretnék. Szilárd, meginghatatlan dolog, ami nem szűnik meg létezni, amit tudomásul kell venni, s csak aztán léphetünk túl rajta. Ám mi van akkor, ha olyan fájdalmasan mardossa a tudatod, és olyan mélyen sebez meg, hogy képtelen vagy megbékélni vele? Mi van akkor, ha olyan nagy bűnt követtünk el, aminek az utórezgései örökké kísérteni fognak, és ami elől akkor is menekülni akarsz, ha tudod, hogy nem lehet? Apró kezeimbe temetem az arcom, és akadozva veszek egy nagy levegőt. Felnézek a tenyereim rejtekéből, próbálom még mindig megemészteni a szavakat, amiket nekem céloztak, amiket a farkas szinte hozzám vágott. - Sajnálom, annyira sajnálom! Joseph kérlek, bocsáss meg nekem! Sajnálom.. - az utolsó szónál elcsuklik a hangom, így inkább alábbhagyok a könyörgéssel és a bocsánatkéréssel, tudom, a hangom előbb-utóbb elhalna, nem tudnék egyetlen szóval se többet mondani jelen pillanatban. A többtonnányi súly, ami halott szívemre, és egész mellkasomra ránehezedik nem engedi, hogy beszéljek, ahogy azt se, hogy lélegezzek, tüdőm mintha sérült volna, nem teljesen ép. Ennél rosszabból már nem is érezhetném magam, de tudatalattim gunyoros kedvességgel emlékeztet valamire; Várj csak, míg Jasper megtudja! A hang a fejemben ver visszhangot, és halkan felmordulok válaszul. Próbálok erőt gyűjteni, és feltornázni magam álló helyzetbe, de mozdulni sem bírok, a mellkasom majd' ketté hasad a fájdalomtól, az erőteljes, feszítő érzés belülről akar szétszaggatni, de nem adhatom meg magam neki! Felkelek a földről, a hozzám tartozó vidám, tipikus Alice-es mozdulatokat elhagyom, bágyadtan a fájdalomtól, elgyötörten a kíntól, lassú mozdulatokkal küzdöm magam fel, és felsóhajtva dőlök ismét az ajtónak. - Tehát valóban megcsókoltalak. - hallom meg halk szavait, és legszívesebben kiszakítanám az ajtót a helyéről, olyan düh keletkezik bennem a saját magam irányába. Ismételten tudatosul bennem, hogy mit tettünk, és most egyetlen pillanatra őt is hibáztatom. Miért él a múltban? Miért ragadt ott? Hogy merészelte, hogy még inkább magához láncolt? A kérdések hangosan, borzasztó mérgesen hangzanak fel gondolataimban, de mindeközben tudom, csak a negatív érzelmek mondatják ezeket velem. Természetesen nem ő a hibás. Én tehetek minderről, egyedül én. - Ezt nem állíthatod ilyen biztosan. Pontosan tudod, hogy hibás vagyok. A kezdetektől fogva az voltam. És önző. Nem szabadott volna ragaszkodnom hozzá, hogy a városban maradj. El kellett volna mondanom, hogy nem akarom, hogy itt légy, de képtelen voltam rá. Igenis szörnyeteg vagyok, Joseph. Egy önző, szívtelen, lélektelen vérszívó, aki nem érdemli meg a szeretetet, aki nem érdemel semmi jót! - hangom hisztérikusan csendül fel, keveredik az önutálattal, a kétségbeesettséggel, az indulatokkal és a fájdalommal. Mintha nem is a saját hangomon szólaltam volna meg, meglep a hangszínem és az is amit mondok, annak ellenére, hogy így gondolom, és tudom, hogy igaz. Nem akarom hibáztatni őt, semmiképp nem hangosan, de valami robban bennem, mikor annyit mond 'Felejtsd el.' Hogy mondhat ilyet? Idegesen túrok rövid, kócos tincseimbe, és szám elnyílik, ahogy a levegő elfogy, és a kín szinte kővé dermeszt. Nehézkesen teszek felé egy lépést, ökleim apró gömbbé feszítem, és nem érdekel, hogy a közelségem neki mit fog okozni, vagy épp az ő közelsége nekem... Még két lépést teszek az irányába, dühösen, s egyben kétségbeesetten villannak rá íriszeim. - Felejtsem el? Joseph, ez nem gondolhatod komolyan. Bántottalak téged, bántottam Jaspert, és olyan erős bűntudat mardos belülről, amivel nem bírok el. És felejtsem el! Há, mintha az olyan egyszerű volna! Szerinted nem tenném meg, ha tudnám? Te se fogod tudni elfelejteni, és ezek után merd azt mondani, hogy nem tehetek róla! - robban az a bizonyos A betűvel kezdődő bomba, nem bírom magamban tartani a szavakat, és hiába tudom, ezzel nem oldok meg semmit, ki kell adnom magamból, tudatnom kell vele, mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Most kell megtennem, mert később talán már nem lesz rá alkalmam.
words: 853. music:can't forget you.notes: Öhm.. hosszra nem vészes, de minőségre.. :$
Joseph D. Kenward
Alakváltó
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Apr. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
268
⊿ SZÜLINAPOM :
1642. Oct. 12.
⊿ ÉVEIM :
382
Tárgy: Re: Joseph hálószobája Vas. Ápr. 21 2013, 18:52
We never know the true value of a moment until it becomes a memory
To: Mary
Fura érzések keringenek bennem, olyan elánnal, hogy abba képes lennék beleszédülni. Egyrészt a mellkasom tombol a benne dübörgő szívem hatására, ami mint egy jól működő motorpumpa kapcsol nagyobb és nagyobb fokozatra. Szabadnak érzem magam, végtelenül boldognak, karjaimban azzal a nővel, akiért képes lennék meghalni. Tudom, a tudatalattim pontosan érzékelteti velem, hogy mindez nem lehet valóság, Beth meghalt, végignéztem, a részese voltam élete fényének kihunyó perceinek, de... Van amikor a valóságot nem vagyunk képesek feldolgozni, különben nem tudnánk szembenézni a ránk nehezedő kíméletlen valósággal. Nélküle semmi vagyok. Egy nulla, egy apró és felesleges pont ebben a kibaszott világban, amikor elveszítettem én is elvesztem, megszűntem létezni. A fájdalom ismerősen csap le rám, összeszorul a torkom és képtelen vagyok lélegezni, fuldoklom az érzésektől, a kíntól, a tehetetlen érzelmek sokaságától. Mert itt van, újra érzem őt, mintha nem is hagyott volna magamra, mintha mindvégig mellettem lett volna. Sokszor elképzeltem őt magányos óráimban, minden percben, másodpercben az emlékeibe kapaszkodtam, de képtelen voltam elviselni a tudatot, hogy pusztán csak ebből táplálkozhatom és soha nem érinthetem, nem hallgathatom kedves szavait és nem érezhetem végtelen szerelmét. Hiányzott. Pokolian hiányzott és hiányzik nekem. Kitépték a szívem, lelkem, tövises láncok tekeredtek nyakamra s egyre fojtanak amíg meg nem halok, hogy aztán feltámadva újra átéljem a szenvedést és minden elölről kezdődjön egy végtelenbe nyúló körforgásban. Ennek a játéknak én vagyok az alanya s talán megérdemlem a sorsom, nem tehetek ellene, még arra is képtelen vagyok, hogy meghaljak. Sokkal jobb lenne mindenkinek, a világ nem szenvedné hiányom. Senkinek nem tűnne fel, ha egy újabb trógerrel lenne kevesebb a több milliárdos sárbolygón, helyemet gyorsan átvenné más haszontalan söpredék, s én pedig... én pedig végre megpihenhetnék. Ha megszűnnék létezni megszűnnének gyötrő gondolataim, lényem eltörlődne s végre együtt lehetnék Vele. Megkeresném bárhol is lebegjen szelleme, újra magamhoz ölelném, egybeolvadnánk a végtelen világegyetem tetején és soha többé nem hagynám, hogy közénk álljon a világ. Csak mi ketten... újra és örökké.
-Beth... - Hangom rekedt, arcához nyúló kezeim remegve simítanak végig rajta. Drága, drága Elisabeth... Elcsuklik egy torkomból felsejlő hangfoszlány, össze kell szorítanom a szemeimet, nem akarom, hogy könnyek mocskolják be hibátlanul tiszta arcbőrét, úgy érzem bekoszolom az érintéseimmel, hiszen vér tapad hozzám, áldozatok, akik csak azért haltak meg, mert ő nem volt mellettem. De a könnyek nem apadnak, a homlokához támasztom homlokom és zihálva kapkodom a levegőt, fújtatok mint egy felbőszült bika, de a hullámok tovább ostromolnak, így sem jut el hozzám elég oxigén. -Itt vagy velem... Beth.... - Ismét elcsuklik a hangom, a pillanatban hangszálaim fájdalmasan feszülnek meg, nagyot kell nyelnem, hogy működésre bírjam a torkomat, mely időközben kiszáradt kúthoz hasonlít és csak üresen visszhangzik benne a lenyelt levegő. Egy hang ordít, sír, zokog, könyörög, hogy térjek magamhoz, mintha az Ő hangja kérlelne kétségbeesetten, ettől pedig kínomban fel kell nyögnöm, fohászkodnom kell, hogy hagyja abba. Homlokomon mély barázdák ülnek, csak a fejem rázom, valahol megrekedtem álom és valóság mezején, mintha egyszerre két síkon mozognék. Az egyikben magam előtt látom kedvesem, kibontott haja lágyan öleli körbe fényes alakját, a nevemen szólít oly' tisztán, mintha egyenesen a lelkemhez szólna. Megmerevedek, arcomon zavart mosollyal tárom felé karjaim, magamhoz akarom húzni, de nem tudom. Ahogy közeledek ő egyre távolabb suhan tőlem, az alakja körül a fény egyre erősebben vakít, míg teljesen körbe nem öleli és magába nem szívja. Kétségbeesetten próbálom elérni, kinyújtom felé a kezeimet de már nem látom őt. A nevét kiáltom, ordítok ahogy a torkomon kifér, de újra sötétség vesz körül, mintha tömlöcbe zártak volna el, egy sötét lyukba préselnék meggyötört, erőtlen testem. Zokogás ráz belül, minden porcikám remeg, egyre csak nevét kiáltom de ő nem válaszol. Újra magamra maradtam az ürességben, a sötétség légüres mezején, nincs számomra más csak egy újabb emlék róla. Nem bírom tovább. Minden erőm összeszedve ordítok fel, kezeim ökölbe szorulva rángatóznak, izmaim minden részemben keményen feszülnek, vicsorítva adom ki magamból a tehetetlen dühöt - mely ahogy hangom tovaszáll és visszacsapódik, úgy fokozódik és örvénylik körülöttem. A saját lényem nehezedik rám, pusztulásom súlya az őrületbe kerget, forog velem a világ, de még mindig úgy érzem valahol messze lebegek, mégis valami olyan hirtelen ránt vissza, hogy érzem becsapódni a testem, nagyot nyekkenek, de hátam nem betonnak ütközik, puhaságot érzek magam alatt, és egy női testet magam felett. Homályos szemeim kipattannak, talán mégis igaz, Beth visszatért hozzám, vagy meghaltam talán s most újra láthatom. De ő nem Beth... Nem.... az nem lehet... Keserves nyögés szökik ki számon, a nő képe egyre tisztábban rajzolódik ki előttem, ám már nincs itt velem, valahol messzebb hallom pusztán akadozó lélegzetvételeit. Hirtelen minden világossá válik. Nem Beth, Mary volt velem végig, tehát minden csak újabb hazugság volt, mégis érzem a jéghideg ajkainak ízét s ettől halálra rémülök. Valami eltörik bennem, túlcsordul és kiömlik, egyszerre fog el a harag és a szégyen, de mellkasomra mázsás szomorúság nyomódik, úgy préseli össze, hogy mozdulni sem tudok, lebénulva mély levegőkkel szorítom össze az állkapcsom, mígnem az vicsort formál a képemre . -A kurva életbe! Miért? Miért jöttél ide? Miért tépted fel az eleven sebet?? -Eltakarom az arcom, mindkét kezemet erősen nyomom rá, vadul rázom a fejem, s közben érzem, hogy tenyereim nedvesek lesznek a szememből kiszökő könnyek miatt. Ettől még idiótábbnak érzem magam, újabb haraghullám csapódik ki belőlem, dühösen felcsattanva valahogy felülök, de még mindig kábának érzem magam. Mérhetetlen összezavarodottság tükröződik rólam, de a nő szavaira a dühöt valami más váltja fel. -Tehát valóban megcsókoltalak. Azt hittem... -Megrázom a fejem és mély levegőt veszek, tekintetem leveszem róla, valahová magam elé nézek, fájdalmas kép villan be elém, egy nagyon valóságos élő seb csatlakozik a szívemben a többi mellé. Csakhogy nem bírok el többet. Roham jön rám, homályos lesz előttem minden, lehajtom a fejem és nagyokat pislogok, úgy tűnik mindjárt kidobom a taccsot, vagy szimplán elájulok, de egyik sem történik meg, csak a szívem hadakozik ellenem. -Kettőnk közül nem te vagy a szörnyeteg Mary. -Üresen meredek előre, hihetetlennek tűnik, hogy ez az apró vámpírnő simult hozzám, olyan érzéseket felszabadítva bennem, amik már rég megszűntek. De nem ő volt velem, csupán fizikailag érzékeltem, én egészen másra gondoltam és vágytam, annyira, hogy abba belepusztulok lassan. Érzem, hogy az élet kiszáll belőlem s újra halott leszek, egy rohadó porhüvely, egy haszontalan korcs... Miért, miért jött ide? Kegyelemdöfést adott, s tényleg megtette a hatását. Keserűbb érzések járnak át, felmarnak minden eddigit és eleven savval helyettesítik a szöveteimet, minden gondolatomat. Azt kívánom bárcsak vége lenne ennek az egésznek, mert a szívem nem bír el több csalódást. Nem bír el több kínt. -Nem te tehetsz róla. Azt hiszem ez volt megírva. Neked az, hogy emlékeztess a halott felemre, nekem az, hogy megszenvedjek a tetteimért. Ne hibáztasd magad, felejtsd el.-Ismét ránézek, de a tekintetem üres, mintha egy hulla szemei pillantanának rá. Valóban halott vagyok. Megöltek az emlékek.
Mary Alice Brandon Cullen
Vegetáriánus
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2011. Dec. 15.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
1013
⊿ SZÜLINAPOM :
1901. Aug. 10.
⊿ ÉVEIM :
123
⊿ ŐKET KERESEM :
△ my husband's humanity
Tárgy: Re: Joseph hálószobája Szer. Ápr. 17 2013, 00:12
Joseph D. Kenward
No past. No future. Just the moment.
Az egész szituáció magával ragad, képtelen vagyok uralkodni magamon, az érzések túl erősen, túl gyorsan rohamoznak meg, hogy időben kapcsoljak, és ellenálljak nekik. Nem megy, beleőrülnék, ha most kéne ellöknöm magamtól a farkast, de milyen áron tartom magamhoz közel? Agyam kikapcsolom, gondolataim közt a most zajló események pörögnek le, a pillanatnak élek, úgy értem, tényleg átélem, átadom magam az érzéseknek, minden egyes porcikám többet, s még többet akar, közel vagyok a férfihez, borzasztóan közel, és ez a közelség csak mohóvá tesz, vágyom rá, vele akarok most lenni mindennél jobban, és ez elég ahhoz, hogy ne foglalkozzak semmi mással. Különben sem tudnék mással foglalkozni most, mikor hozzám préselődik, mikor kezeimmel mellkasát, arcát, és ajkait érinthetem, lehunyt szemmel hagyja mindezt, ami meglep, arra számítottam, eltol, hogy óvja magát, de talán most mindketten hasonlóan érzünk, és képtelenek vagyunk nemet mondani, megfosztani magunkat ettől a pillanattól, még akkor sem, ha később csak fájdalmat okozunk ezzel egymásnak. Mielőtt ajkaim az ő ajkait érintenék, mély, rekedt hangon szólal meg, valójában nem tudom, tiltakozni akar-e, vagy beleegyező szavakat mormolni nekem, a helyzet az, hogy jelenleg nem számít, egyrészt, tudatni akarom vele, hogy fontos a számomra, másrészt nem tudok uralkodni magamon. A csók.... fantasztikus, különös érzés fog el, míg nyelvem a szájában kalandozik, és az övével találkozik össze, szinte forr az egész testem, pedig tudom, pontosan olyan jég hideg vagyok, mint mindig. Felmelegít, élőnek érzem magam mellette, mintha... újra ember lennék. Ha szívem képes lenne rá, most úgy verdesne, majd kiugrana a mellkasomból, vérem száguldozna az ereimben, fülem mögött dobolna, de be kell érnem annyival, hallgathatom Joseph szívverését. Teljes mértékben arra a melengető hangra összpontosítok, nem hallok mást, nem érzek mást, csak őt, és boldog vagyok, mert ez az első intimebb, közös élményünk. Legszívesebben mosolyra görbíteném a szám, de túl elfoglalt ahhoz, hogy bármilyen másféle mozgásra bírjam, túlságosan beleélem magam a helyzetbe, szenvedélyesen, lehunyt szemmel adom meg magam, és olyan intenzivitással húzom magamhoz, hajába túrva, egy halandót már darabokra törtem volna. Ő is magához húz, testünk egymásnak nyomódik, érzem kemény férfiasságát ölemnek feszülni, egy vad sóhaj tőr ki belőlem, és épeszű, fájdalmas, kínzó gondolatai messze taszítom. Még nem készültem fel szembenézni a valósággal. Egy vámpírt nem lehet meglepni, nem könnyen, mégis meghökkenve tódul ki tüdőmből a levegő, mikor a férfi fordít a helyzeten, és maga alá gyűr. Nem szakad el tőlem, ugyanolyan heves elánnal csókol, mint eddig, s én vele együtt mozgok, testem nekifeszül, egy papírlap nem férne el, szemernyi távolság sincs köztünk. Ujjai arcomat súrolják, érintése nyomán mintha tűz cirógatná édesen a bőröm... nem tudok betelni az érzéssel. Sodródnék még az árral, nem szívesen pukkasztanám ki a mi kis szappanbuborékunk, amiben minden olyan álomszerű, túl álomszerű, valótlan, de annál káprázatosabb, mégis magamhoz térek, forró vízcsepp zuhan és robban szét hófehér bőrömön, mire rájövök, a farkas könnye áztatja nyakam, szeme még mindig nedvességtől csillog, szívem majd' ketté hasad az iránta érzett sajnálatomtól, a fájdalmát átérzem, a levegőt hirtelen már nehezen szedem, testsúlya rám nehezedik, úgy érzem, menten agyonnyom, pedig erőben nem szenvedek hiányt, fizikai erőben nem, viszont lelkem belefáradt a sok érzelembe, túlcsordul bennem minden, szemeim égni kezdenek, szemhéjaim hevesen szorítanám össze, de nem tudok elszakadni az arcától. Elhúzódom tőle, ajkaink szétválnak, és ekkor már nem csak az ő fájdalma rohamoz meg, a bűntudat a földbe döngöl, elveszettnek érzem magam, mintha sötét folyosón botorkálnék végig. Jasper arcát látom magam előtt, szomorú, vádló pillantásával engem bámul, szemei égetik a bőröm, csaknem lángra gyúlok a fantáziaképtől. Joseph mellkasára helyezem a tenyereim, legördítem magamról a matracra, és olyan hirtelen pattanok fel, szinte látásom is cserben agy, a szoba elmosódik, de még így is látok minden egyes bútort a szobában. A sötétségbe és homályba burkolózott szoba falai összeszűkülnek körülöttem, mintha a falak azon munkálkodnának, minél hamarabb agyon tudjanak nyomni... A szoba másik végében találom magam, hátam nekivetem valaminek, s mikor rájövök, a szoba bejáratánál állok, lecsúszok az ajtó mentén, és szapora lélegzetvételeim igyekszem kontrollálni. - Egy szörnyeteg vagyok! - suttogom, és arcom a tenyerembe temetem, sírni, sikítani tudnék a fájdalomtól, amit a bűntudat okoz. - Hogy voltam erre képes? Jasper nem ezt érdemli, jobbat érdemel nálam! - hisztérikus a hangom, de sikerül suttogásnál alig hangosabban beszélnem, így okolom magamat, és jogosan, ó de mennyire, hogy jogosan! Felemelem a fejem, magam elé bámulok a sötétségbe, és zihálásom sírós hangnak hat, habár szemeim szárazak, és egyetlen könnycseppet nem tudnak hullajtani.
words: 715. music:can't forget you.notes: ne haragudj a kiborulásomért. xd azért remélem még tetszeni fog így is. *-*
Joseph D. Kenward
Alakváltó
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Apr. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
268
⊿ SZÜLINAPOM :
1642. Oct. 12.
⊿ ÉVEIM :
382
Tárgy: Re: Joseph hálószobája Vas. Ápr. 07 2013, 01:07
We never know the true value of a moment until it becomes a memory
To: Mary
A fölém magasodó lágy alak haja rövid, szemei aranyban úsznak s zavartan, már-már félve merednek rám. Csak ezek miatt hasít belém a tudat és egyben válik világossá, hogy nem az álmaimban szereplő nő testesült meg előttem. Fájdalmasan szorul össze a mellkasom, összepréseli a szívem, apró véres cafatok maradnak belőle pusztán. A felismerés brutálisabb a kínok kínjánál. Beth... Megint csak álmodtam, a tudatalattim annyira szenved, hogy maga elé vetíti a képét, de ezzel csak nagyobb kínlódást produkál, mert minden egyes ébredéssel keserűbbé válok. Nem akarok élni, hiszen ő nincs velem, nem akarok ebben a rohadék világban lélek nélkül maradni, mert magával vitte, vele szállt a sírba minden emberi érzésem, én magam is meghaltam, nem vagyok több egy ócska porhüvelynél, aki maga sem érti miért nem múlt már ki, miért kell, hogy napról napra ostorozza magát. Vágyom a halált, egy részem viszont valahol élni szeretne, bár nem értem miért. Nincs rá okom. Mary... Olyan gyönyörű, annyira Bethet látom benne, hogy egy pillanatra keresztül fut az agyamon egy késztetés, meg akarom érinteni, csak egyszer, és hangosan kifejezni mennyire fáj és mennyire jó érzés, hogy láthatom őt. Sokat jelent nekem, tagadatom az utolsó percemig, magam előtt is akár, de a gondolatot nem tudom kiverni a fejemből, pedig jó mélyen elzárnám és eldobnám a kulcsot. Össze vagyok zavarodva, az álom túl magával ragadó volt, nem vagyok képes teljesen felfogni, hogy mi a valóság, bár lázasan kutakodok utána, ráncolom a homlokom, nagyokat pislogok, felváltva hunyorítok, képtelen vagyok megmozdulni, csak bámulom őt küszködve önmagammal. Halk suttogással szól hozzám, bár semmi baj a hallásommal mégis csak a szája mozgását fogom fel, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan szertefoszlik és elmegy, elhagy engem, magamra maradok. Tőlem szokatlan módon összerezzenek amikor mégsem teszi, keze érintése olyan nekem, mint a legfinomabb selyem anyag és egyáltalán nem borzasztó a hideg hőmérséklet, az én lázas testemnek enyhülést ad. A vánkosba marok és lehunyom a szemeimet, nagyot nyelek, Mary a számon húzza végig az ujjait, elképesztő, de még forróbb leszek mint eddig voltam, meggyulladok, korholnom kellene magam a gondolatokért, pofán kellene csapni, hogy észhez térjek, de nem megy. A mellkasom nagyot emelkedik, kezem a rajtam lévő kezére teszem, magam sem tudom meg akarom e állítani, vagy talán biztatni, hogy ne álljon meg. Túl jó érzés a közelsége, hiszen olyan régen nem éreztem női kezeket, illatot... Férfiasságom máris jelzi, hogy igazam van, most először életemben szégyellem magam az irányíthatatlan testi funkció miatt, de időm sincs elhúzódni, ami azt illeti nem is tudok, magamnál se vagyok teljesen. A vámpírnő közvetlenül fölöttem terpeszkedik, kinyitom hát a szemeimet és újra a csillogó szempárba ütközöm, látom benne a különös érzelmeket és azt, hogy arca közelít felém, de minden olyan gyorsan történik, hogy nincs időm felfogni igazán. -Mary, én... -Nyögöm pusztán a hideg ajkak előtt, aztán minden megváltozik, elborítja az agyam egy vastag köd, rám telepszik és minden pulzálóvá válik tőle. Beszállok a játékba, megadom magam, nem vonom meg magamtól ezt a fajta véletlen boldogságot, pedig tudom, ez semmi jóra nem vezet, de nincs erőm megállítani sem őt, sem önmagam. Bár nem tudom mire vélni, ez megint egy álom lehet talán. Álom az álomban... A két nő ismét egy lesz a számomra. Nyelvét áttolja a számba, sajátomat hozzá érintem, összefonódom vele és hatalmas elánnal vetem magam a viszonzásba. Karjaimat vad sóhajjal a nő köré fonom s magamhoz húzom a karcsú testet, olyan ez nekem, mint éhezőnek egy falat kenyér, elveszett vándornak az oázis. Maga a mennyország, amire szükség van az életben maradáshoz. Bethet csókolom, elvész minden körülöttem, élesen hasít végig bennem az a különös érzés, amit oly rég nem éreztem már. Melegség. Hosszú ideje volt már, hogy átjárta a bensőm, most minden elveszett perc, nap és év kiszabadul, érzésekkel tölt meg, szakadatlanul pumpálódik belém. Mintha újjá születnék e percben. Hevesen csókolom őt, alig egy másodperc múlva megpördülök vele és magam alá sodrom. Drága, drága Beth... Itt vagy és nem engedlek el. Ujjaimat lágyan az arcához futtatom s bár nem szakadok el tőle, a tudat, hogy érinthetem nekem magát a világot jelenti. Nyöszörgő fohász szökik ki a számon át, mintha ezer éve vártam volna rá. Öröm, végtelen bánat, keserv és féktelen boldogság jár át, egyszerre mind ostromolni kezd, beleszédülök, annyira maguk alá temetnek. Égni kezdenek lecsukott szemeim, forróságban úsznak, mintha be akarnának párásodni és nem tudok mit tenni ellene, egy gócban összegyűlve folynak le az arcomon. Beth...
Mary Alice Brandon Cullen
Vegetáriánus
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2011. Dec. 15.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
1013
⊿ SZÜLINAPOM :
1901. Aug. 10.
⊿ ÉVEIM :
123
⊿ ŐKET KERESEM :
△ my husband's humanity
Tárgy: Re: Joseph hálószobája Pént. Márc. 15 2013, 17:03
To:: Joseph Kenward
No past. No future. Just the moment.
Olyan nyugodtnak tűnik álmában, sehol az a komorság, és rejtett keserűség, ami arcára van írva ébren, ami szemeibe költözik, habár lehunyt szemhéjai miatt nem lehetek biztos benne, valóban így van-e, és tényleg nem szenved még álmában is. Egy szomorkás mosoly jelenik meg a szám sarkában, hiszen bármennyire jó is, hogy sokkal több időnk van, és nem kell jó pár órát alvásra pazarolni, néha szeretnék elmenekülni a valóságból, álmodni. Azt akarom, hogy verjen át az elmém, lássak olyan dolgokat, amik nem valósak. Szeretek vámpír lenni, nem tudom elképzelni magam emberként, de a tudat, hogy talán egyszer elveszik belőlem a jóság, megrémiszt. Nem akarom elfelejteni, milyen embernek lenni, még akkor sem, ha valójában nem tudom, milyen voltam akkor, milyen érzés volt, hogy szívem hevesen dobogott, hogy szükségem volt úgy istenigazából a levegőre, és nem a vér éltetett. Ez már nem számít, de ettől függetlenül nem akarom elveszíteni önmagam. Gondolkodásomból egy érintés ránt vissza a jelenbe, s mire észbe kapok, Joseph motyogását hallom, és rajta találom magam, ajkai az enyémekre tapadnak. Nem merek megmozdulni, csak hagyom, hogy csókban forrjon össze velem, hogy lehelete keveredjen az enyémmel, és kezei derekamon pihenjenek meg. Lehunyom a szemeim, és hirtelen azon kapom magam, élvezem a csókját, az érintését, és ez... emiatt undorodom magamtól! Fel akarok pattanni, sürgető gyorsasággal akarok lekászálódni róla, és meg sem állni egészen hazáig, de képtelen vagyok rá. Ledermedve ülök rajta, kezeim csupasz mellkasán nyugszanak, zihálva meredek a férfire, meghökkenve nyitom szólásra a szám, de egy hang sem jön ki rajta, mintha megnémultam volna, ajkaim nem engedelmeskednek, szinte még égnek az előbbi csóktól. Ágyéka nekem feszül, amit egy durva, groteszk módon még élvezek is, kedvem szerint lepofoznám magam, kezeim hatalmasat csattannának arcomon, de még mindig képtelen vagyok megmoccanni, egyetlen mozdulatot sem tudok tenni, csupán mellkasom emelkedik fel, és süllyed ahogy lélegzetvételeim egyre szaporábbak, és szaporábbak lesznek. Nevem hallatán megfeszülök, fájdalmas arckifejezésemmel meredek továbbra is az álmos, meglepett szemekbe. - Én vagyok. - suttogom borzasztó halkan, és a vágy, ami hirtelen elönt, arra késztet, hajoljak előrébb, hogy ajkaim találkozhassanak az övéivel, és nyelvem a szájába hatoljon, követelőzően, vágyakozóan, és minél előbb, de a dermedtség előnyömre válik, nem teszek semmit, habár még mindig fölötte terpeszkedek. A közelsége egyaránt ijeszt halálra és okoz örömöt. Mellkasának préselődnek tenyereim, kész vagyok rá, hogy ellökjem magam, és távozzak a sötét szobából, ahová be se kellett volna tévednek, de nem teszek semmit. Egyik kezem kinyújtom, arca felé közelítem, végigsimítok a homlokán, majd az arcán, s végül borostás állára csúsznak ujjaim, halk, sercegő hangot hallatva. Szája következik, hüvelyujjam könnyedén téved a húsos, száraz ajkakra, nem vagyok tisztában vele, mit teszek éppen, csak annyit érzek, közel kell maradnom hozzá, hogy nem menekülhetek el ezúttal, vele kell maradnom. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha nem a valóságban lennék, mintha egy... álmot látnék, és ez olyan pozitív érzelmeket hoz előtérbe, amiket nem tudok eltaszítani, amiket meg akarok ragadni, és megtartani, olyan közel húzni magamhoz, amennyire csak tudom. Tompa, kissé elhomályosult tekintetemmel fixírozom a sötétnek tűnő íriszeket, és ajkaim olyan hirtelen csapnak le a férfi szájára, hogy magam sem tudom követni, nyelveink másodpercek elforgása alatt találkoznak össze, szinte egybefonódnak, ahogy egymást érintik, a nedves csóktól elveszítem az eszem, csak a pillanat számít.
Joseph D. Kenward
Alakváltó
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Apr. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
268
⊿ SZÜLINAPOM :
1642. Oct. 12.
⊿ ÉVEIM :
382
Tárgy: Re: Joseph hálószobája Csüt. Márc. 14 2013, 13:29
We never know the true value of a moment until it becomes a memory
Zihálva szívom be a levegőt, az édes illatot, mely az őrületbe kerget. Kezeim a hófehér bőrön simítanak végig oda és vissza, nincs olyan szeglet, melyet ne érintenék. Számmal rátapadok a nőre, kuncogása máris visszhangzik fülemben. Mosolyra késztet. A hajamba túr és közelebb húz magához, széttárt lábai közé fészkelem magam, az édes forróság közepébe és érzem, hogy egész testem megremeg a nő felett. Megtartom magam, hogy ne nyomjam el a súlyommal, lehajolok a mosolyban úszó ajkakhoz, hogy megcsókolhassam tulajdonosát. -Beth! -Nyögöm elfúlva, hiszen legnemesebb testrészem sem tétlenkedik közben, a pillanat hevében olvadunk egybe. Halk hangfoszlányok teljesítik ki a boldog pillanatokat, felszegem a fejem és egyre nagyobbakat lökök, egyre hangosabban csapom ágyékomat az ágyékához. Pillanatok múlva megint a száját csókolom, teljesen ráfekszem, combjai satuként fonnak körbe. Hangos morgás szakad ki torkomból, nem tudok betelni vele. Egyszerre a mindent nyújtja nekem, kecses, törékeny teste minduntalan befogad magába. Nem bírok elszakadni forróságban úszó tökéletes testének simogatásától. Kipirult arca látványától újabb mosoly honol a szám sarkában, gyengéden mélyítem el a pillanatot. -Gyönyörű... Az én gyönyörű Bethem...
Álom. Azon tevékenységeim egyike amit nem irányíthatok, nem törölhetek el. Ha tehetném egyáltalán nem aludnék, a nap 24 óráját ébren tölteném. Miért? Mert az ébredés túl keserű... Bethttel vagyok, boldogan mint akkor régen. Előttem van a nő tiszta arca, ahogy rám mosolyog, szemei csillogva tekintenek rám, hangja oly valóságos, mintha eleven valóság volna a jelenléte. Fájdalmasan szorul össze a mellkasom, valahol tudom, hogy ez nem lehet valóság, hogy ez nem a jelen, de nem akarok felébredni. Vele akarok maradni. A kezét akarom fogni, érinteni, magamhoz szorítani és soha el nem engedni. Kinyújtom felé a kezem, megérintem őt, az egész annyira kézzelfogható, annyira igazi, hogy lassan elhiszem, hogy tényleg itt van velem és nem csak a saját tudatalattim kivetített képeit élem újra. Magamhoz rántom, derekára fonom karomat, ajkait szemvillanás alatt találom meg sajátommal. Nagyot sóhajtok, a hideg test borzongatóan csap össze a forróságban úszó pólusaimmal. Valami nem stimmel. Valami nem jó. Az álom hirtelen köddé válik, orromba ismerős illat furakszik be, szinte már képen vág olyan édes. Ismerem ezt az illatot, de ő nem Beth. -Beth... ne menj el... -Nyögöm kétségbeesetten, de már késő, mintha húsomat tépve szakadna el és válna semmivé minden megtörtént pillanatunk. A szemeim hirtelen pattannak ki, erősen zihálok és akkor szembesülök csak, hogy nem Bethet csókoltam. Nem Bethet ölelem, szorítom magamhoz. -Mary? -Nem hiszek a szememnek, nem tudom mi valóság és mi káprázat. Csupasz mellkasom olyan erősen sajog, hogy legszívesebben odakapnék, hogy elszorítsam, de nem teszem. Jelen pillanatban még pislogni sem vagyok képes, lemerevedve szembesülök azzal, hogy a vámpírnő rajtam fekszik és nagyon de nagyon közel van hozzám. Már csak abban reménykedem, hogy még mindig álmodom és a takaró alatt nem préselődik hozzá semmi kimagyaráznivaló...
Mary Alice Brandon Cullen
Vegetáriánus
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2011. Dec. 15.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
1013
⊿ SZÜLINAPOM :
1901. Aug. 10.
⊿ ÉVEIM :
123
⊿ ŐKET KERESEM :
△ my husband's humanity
Tárgy: Re: Joseph hálószobája Szer. Márc. 13 2013, 15:38
To:: Joseph Kenward
Ostobaságra készülök, felelőtlen vagyok, és nem szoktam így viselkedni, különösen akkor nem, mikor ennyi gond éri a családunkat. Nem tehetek mást, látnom kell Joseph-et, akkor is, ha hülyeség, akkor is, ha nem jó ötlet, találkoznom kell vele, beszélnem kell vele. Egész nap körülöttem volt valaki, Jasper társaságát sem tudtam úgy élvezni, ahogy máskor, annyi minden kavargott a fejemben, képtelen voltam összpontosítani, újra és újra azon kaptam magam, hogy szólongat. A legrosszabb az volt az egészben, hogy tudtam, sejti, valami nincs rendben velem, és utáltam még a gondolatát is, hogy esetleg pontosan tudja, ki tereli el a gondolataim. Utálom Jaspert bántani, és nem teszek mást, csak ártok neki, ha a farkas a képben van, pedig nem áll szándékomban őt megsebezni. Egyiküket sem szeretném, de ezt nem tudom elkerülni, Joseph szenvedni fog, mert a menyasszonyát látja bennem, de én más vagyok, és nem lehetek az övé, az én szívem már valaki más rabul ejtette évtizedekkel ezelőtt. Kénytelen voltam éjszakára halasztani a látogatásom, de sikerült meggyőznöm magam, jobb ez így. A falkatagok fele most járőrözik, sokkal egyszerűbb lesz átsurranni, ha pedig rajtakapnak, könnyen kimagyarázom magam. Könnyű volt, megúsztam, nem futottam bele egy farkasba se, kicsit aggasztott is, hogy ennyire könnyű bejutni a rezervátumba, de azt is tudtam, hogy egy idegen vámpír szagát sokkal könnyebben kiszúrnák, mint az enyém. Mikor sikerül teljesen meggyőznöm magam, nincs azzal semmi baj, hogy itt vagyok, már a Kenward ház előtt ácsorgok, és próbálok rájönni, miért van ekkora csend. Se tv zaja, se beszéd, semmi. Egy ütemes légzés és szívdobogás üti meg a fülem, és remélni tudom csak, hogy nem a húga az. A tornácon ácsorgok, mély lélegzetet veszek, és benyitok, az ajtó nyitva, ami kicsit meglep, de Joseph nem az a fajta, aki elővigyázatos, ő inkább utólag fitogtatná az erejét. Különben sem hiszem, hogy bárki jól járna, ha betörne hozzá, titkon azért remélem, engem nem küld el a fenébe, és szívesen fogad, mint ahogy egyszer már felajánlotta, bármikor jöhetek ide. Mély lélegzetet veszek, és belépek a házba, ami sötétséget áraszt. Ezen egy pillanatra meghökkenek, de aztán a hajamba túrok nagy idegesen, és emlékeztetem magam, Joseph egy vérfarkas, szüksége van alvásra, míg nekem nincs. Semmi baj. Ha kell, megvárom a reggelt. Körülnézek az előszobában, aztán egyre beljebb, és beljebb nyomulok, a nappalin sétálok át, minden egyes bútort szemügyre veszek, a sötétség a látásomnak nem akadály, minden formát, alakot, színt, és mintát ki tudok venni, anélkül, hogy lámpát kapcsolnék, és megtörném a meghitt, nyugalmas éjszakát a vakító fénnyel. Megállok egy folyosón, egy ajtó előtt, és hallgatózom; Fojtott horkolást, és ugyanazt a heves szívdobogást hallom, azt a nyugodt légzést, amit már odakint is hallhattam, és ez mosolyt csal az arcomra. Nagyon halkan, nagyon óvatosan a kilincsnél fogva benyitok a szobába, az ajtó meg se nyikkan, egy halk nyöszörgést se hallat, így a szerencse nekem szolgál ma, és nem verem fel álmából a szörnyeteget, akit a barátomnak mondhatok. Egy lépés, és túl vagyok a küszöbön, majd még egy gyors mozdulat, és már az ágya mellett állok, apró mosolyra húzom ajkaim, miközben nézem nyugodt arcát.
Joseph D. Kenward
Alakváltó
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Apr. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
268
⊿ SZÜLINAPOM :
1642. Oct. 12.
⊿ ÉVEIM :
382
Tárgy: Joseph hálószobája Szer. Márc. 13 2013, 14:09