For Scott Belford

Amikor nőkről volt szó, mindig könnyedén megvontam a vállam. Táplálékok. Ízes, buja falatok, kik vágyaimat kiszolgálják, vért, testi örömöt nyújtanak nekem, és én megváltásul  halált ajándékozok a szolgálataikért.  Eljátszom velük, akárcsak a játékbabákkal szokás, kedvemre mozgatom mindet, megkínzom, összetöröm őket, mert nem tartom többre az emberi lényeket. Ennyit jelentenek nekem. Eldobható kellékek ők, vámpírok szolgái, közönségesen könnyedén pótolhatóak és még csak nem is tudnak róla, hogy azért szaporodnak, hogy az utódaikból újabb erőt merítsünk. Úgy tartják a fajtámról, hogy nincs lelkük és szentül hittem, hogy nekem sincs szükségem rá. Csak hátrányomra vált volna az elmúlt időkben, habár egyáltalán nem tudom elképzelni magam másként. Isabel ezzel kapcsolatos példálózásai (is) akaratlanul is fel-fel villannak, és még ha nem is tulajdonítok nagy jelentőséget neki, mégis bogarat ültetett a fülembe. Tényleg nincs más út számomra? A sorsomnak mindenképpen ebbe az irányba kellett változnia? A szőke halandó nő eltökélten hiszi, hogy ez csupán álca, pedig ez... a könyörtelen valóság. Emberként sem bírhattam túlzott empátiával, újszülött korom első percében viszont világosan kiderült, hogy még az a kevéske is elillant, ami addig a birtokomban rejtőzött. Sosem éreztem szükségét az érzelmeknek, ellenkező esetben talán most arany szemekkel vizslatnám a világot és trallalázva rózsaszirmokat dobálnék valahol az Isten háta mögött. Brr. A lealacsonyító teória már ott megdől, hogy sosem fanyalodnék bűzös állatok vérére és egyszer sem tenném ki magam vadak esztelen hajkurászásának Soha nem fogok lealacsonyodni az emberek kedvéért, csak azért, hogy megmaradjon a nyamvadt kis életük.  Ha nem én, majd elveszi más, a sok száz, vagy éppen ezer vámpírból. Akkor miről beszélünk? Az erős elnyomja a gyengét, ez a világ rendje. Nem azért lettem emberfeletti és emelkedtem fel, hogy megvonjam magamtól, amit a sors kegyesen nekem ajándékozott. Az öröklét csak úgy lehet teljes, ha kihasználjuk a lehetőségeinket. Az én lehetőségeim pedig igencsak korlátlanok, mondhatni határtalanok. Persze itt jön újra a képbe Isabel, hogy belerondítson a tökéletes világképembe. Fintorogva veszem tudomásul, hogy ismét sokat gondolok rá. Nem csak a buja idomaira, nem pusztán heves vérmérsékletére, ártatlan, fájdalmas pillantásaira, hanem az egész nőre, mindenestől, úgy, ahogy van.  Még szerencse, hogy egy bűzlő bolhakupacon levezethetem a feszültséget, mert lássuk be: a halandók hamar véget érnek egy vámpír dühödt kezei között, Isabelt pedig nem szeretném bántani, bár kevés az esély rá, hogy előbb vagy utóbb ne vessek véget a saját tipródásomnak és ne végezzek vele. Addig viszont az utcán hangoskodó  farkas is megteszi... Talán ráhúz egy kicsit, mielőtt majd ezer kis szeletet aprítok belőle. Nem szokásom belesodródni effajta helyzetekbe, pontosan azért, mert nem tudom mennyi hozzá hasonszőrű ólálkodik a közelben. Könnyen meglehet, hogy egy ügyes csapda részét képezi és szándékosan hívja fel magára a figyelmet. Jelzem elég sajátos alpárisággal, bár nem vagyok meglepve, hogy egy újabb agyatlanba botlottam. Nem éppen a kifinomultságról híresek, az alkohol pedig minden kétséget kizáróan csak rontja az agysejtek küzdelmét, és még az a kevés is elpusztul, ami talán idáig józan formájában megtalálható volt a csökött kis puha szövethálózatban, amit agynak nevezhetnénk az esetében.  
Nekem sem éppen kellemes, hogy el kell viselnem a bűzét, őt viszont látszólag is meggyötri az édeskés illat, ami pont azért van égető hatással a szaglószervére, hogy figyelmeztesse: jobb, ha felveszi a mancsos nyúlcipőt. Persze nem fog elmenni, inkább hergeli magát, szinte látom a fülén keresztül kitóduló vörös párát, de nincs olyan szerencsém, hogy egy könnyed robbanással elintézze saját magát, így nekem fog jutni a megtisztelő, vagy megtiszteletlen feladat (ezt még nem döntöttem el), hogy átsegítsem az örök kutyavadászmezőkre, ahol békésen kergetheti majd a farkát, vagy egyéb testrészét. Előtte viszont még visszavág és az egyébként tökéletes öltözetemet célozza meg. A vicsorára egyetlen arcidegem sem mozdul, ellenben kezem gyorsaságával, ami pajkosan ütögeti meg az ingre simuló halvány csíkozású nyakkendőt. Még azt is érdekesebbnek és értékesebbnek találom a farkasnál. És szerintem a következő pillantásokkal érzékeltetem is a véleményem, ugyanis tartom a gúnyos szintet Mr. Baromi Egyszerű Barmon. Vajon az egyik olcsó kínai áruházból vásárol magára? Jobb, ha nem tudom. - Egy öltöny és máris rongyrázó vagyok?  Bár nem csodálom, hogy gondod van a jólöltözöttséggel.   - Morbid gúnnyal mérem végig a fránya dögöt és lökök neki egy tusé nevű csontot. Ha öltözködésről akarnék fecsegni, leszólíthatnák egy hajléktalant is, ámbár ruhák helyett cseveghetnénk igazán jelentős dologról. Mondjuk a nyúzásról. Kiváló szemléltetőképességgel vagyok megáldva... Viszont kötelező körök ezek közöttünk, hergelni akar, fokozni a hangulatot, pattanásig feszíteni az idegeket. Dühít a létezése, hogy megzavarta nyugtalan állapotom, bár én merev semlegesség alá rejtem a pillanatnyi hangulatom, nem úgy, mint a farkas. A jelekből ítélve a labilitása kiszámíthatóvá teszi, egyébként pedig, mivel az esztelen üvöltésére lettem figyelmes, nem gondolnám, hogy sokáig kívánna kóstolgatni. Kakaskodni akar, szavakkal, tettekkel, ám a mai este folyamán bizony kitört agyarakkal, felakasztva végzi, ugyanis nem óhajtok a félőrült korcs miatt egyetlen karcolást sem elszenvedni.
A lámpák fényén kívül mély sötétség vesz körül, az épületek gyér lámpásai unalmas környékről árulkodnak.  No persze az egyik unalmas lakás mélyén egy korántsem unalmas női lény alussza álmát, akire titokban én vigyázok, azt remélvén, hogy közben lecsap rám a megváltó villám és megszűnik majd az érzés. Ha megfojthatnám, az lenne életem fénypontja, jelen esetben legalábbis nagyban megkönnyítené a világhoz állásom. Csakhogy sajnálnám, ha így történne, de ez maradjon az én nagy és félelmetesen sötét, mondhatni morbid titkom, amit valószínűleg nemhogy most, de soha, semmikor, abszolúte semmilyen formában nem fogok megosztani még magával Luciferrel se, pedig őt aztán tisztelem a javából.
Bár emberi szem nem érzékelné, a látásom kiváló, hogy ismét újabb jelzést kapjak a részeg farkas testbeszédéből. Leheletnyi remegés teljesedik ki törzse mellett leeresztett ökleiben véget érve, tehát hamarosan valószínűleg a világ legnagyobb hibáját fogja elkövetni a belváros szívében, amit megjegyzem, talán hagynom kellene. Látványosságnak kiváló volna az álomtól kába emberek számára, hiszen kétség kívül egy hatméteres bolhazsák olyan lenne az autósor és tömblakások mellett, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltban. Nemszokásom a hahotázás, de ezt barátom... A földön fetrengenék a röhögéstől az újságok másnapi címlapjai miatt. A Volturi bizonyosan nem hagyná szó nélkül ezt a fajta figyelemfelkeltést és elindulna a farkasvadászat. Hmm. És mivel nem vagyok az a hős típus, inkább antihős, bizony ezt a lehetőséget nem fogom megakadályozni, akkor sem, ha itt lenne rá a lehetőség. Csak annyi kellene, hogy megrogyasszam és letéphessem a fejét az átváltozása előtt, de ugyan már, semmi jónak nem vagyok elrontója... Én játszok helyette ésszel, neki maradhat az erő. Minél nagyobb ricsajt csap, minél több kárt okoz, annál jobb. Sőt. Amint elindul nála majd a folyamat, gondoskodom róla, hogy legyen nézőközönség. Vörös íriszeimben máris vidámabb fény gyúl, s hideg mosollyal jutalmazom az újabb alkoholgőzös fröcsögését. Mond, csak, mond, kutya...
- Tudod mit szoktak erre mondani? A nőd és az anyád tegnap este nem panaszkodott.  - Villantok egy fölényes vigyort, szemöldökeim ívben enyhén felhúzódnak közben, a feszültség pedig átjárja minden gránitkeménységű idegszálam. - Mit gondolsz, megkérdezzük őket? Még a legutolsó halálsikolyuk közben is szerelmesen pislognának rám...  - Élvezem a nem is olyan burkolt célzás minden részét, s azt igen könnyen garantálnám, hogy szemrebbenés nélkül kinyírnám a családját, a szeme láttára, a legnagyobb élvezettel becsteleníteném meg a női hozzátartozóit. A düh mellett ha csak egy kevés félelem is előtör a farkasból emiatt, a képességemmel még rá is segítek egy lapáttal, hogy a gyomrát szorongassa az érzés, a pánikfélelem dolgozzon benne, és újabb lökést adjak, hogy elveszítse a fejét, vagy legalábbis, még közelebb sodródjon a labilitásban az én javamra.  Megragadom a lehetőséget, vámpírsebességet használva az eddigi szemközti álldogálásra ráunva tőle nem messze, bal oldalt, az egyik kocsi tetejéig változtatok helyet, ám az autó meg sem nyikkan, mintha nem érezné a súlyom. Ez a szép a vámpírságban. - Mire vársz még? Talán akarsz tőlem egy puszit, kislány?  - Ha idáig gúnyos volt a hangvétel, egyenesen elviselhetetlenné válhat, mire éles fogaimon keresztül átszűrődik a levegőbe.

THIS TEMPLATE WAS MADE BY DAMN

NOTES: még egyszer bocsi, remélem kárpótoltalak, egyébként Rosalie-ék biztos zabálnának bennünket, ha bejönne a tervem
WORDS: 1277

Ez a nap is méltán indulhatna a Készítsük Ki Scottot Totálisan és Véglegesen cím várományosaként. Már alapból zizegősebb vagyok, mint egy kaptárnyi méh, de így, ezekkel a hírekkel... Az a kretén, akit amúgy falkahelyettesnek neveztem ki, az intenzíven kötött ki kis híján, és esküszöm, ha nem szívószállal szürcsöli a pürésített húst, hát én teszek róla. Addig fogom a fejét a falba verni, amíg sorra ki nem potyognak a fogai, csak mert. Én vagyok a kibaszott Scott Belford, és az a kretén meg képes volt engem az őrület hajszálvékony peremére hajszolni, csak mert megunta az életét, és nekiállt rodeózni. Istenem, engem nem érdekel, hogy akkor mit csinál, amikor épp én is Londonban tartózkodom, és ellátom alfai teendőimet, de amikor rábízom az egész családot, az egész rohadt mindenemet, ne legyen már ekkora oszlopos marha! Tényleg mélyen és iszonyatosan hidegen hagy, ha akkor töri össze magát, amikor én is ott vagyok, de így... hogy nem... hogy nem vagyok ott, ez egyelő a saját halálos ítéletének aláírásával. Ha most nem lennék idekötve Chris miatt, akkor úgy vágtatnék Londonba, hogy a fülem a koponyám mögött csattogna a menetszélben, de mivel jé, van egy bátyám, ezért igazából még örülhet is, hogy ideszorultam. Máskülönben már rég’ a seggébe dugtam volna egy oszlopot, és felállítottam volna az udvarom közepére, mint a Belfordok címerével díszített lobogót.
És így, hogy még rendesen be is állítottam magam némi alkoholnak nevezett keserű szarral, a világ csak még borongósabb. Persze, a szervezetem úgy eltüzeli a mérget, mint a pinty, de még mindig érzem, hogy ha nem vigyázok rendesen, a fejem úgy előreránt, hogy öröm lesz nézni, és ha nem kapaszkodom meg komolyan az egyik autó tükrében, biztos dobok egy hátrabukfencet. Az sem segít a helyzetemen, hogy a levegő olyan büdös, hogy a szemem könnybe lábad, de ráadásul a bűntudatom is dolgozik bennem, elég rendesen. Nem merek hazaállítani, így, nagyjából jobban elázva, mint egy gyakorlott alkoholista, és szerintem Chris azért sem dicsérne meg, mert sikeresen kicsaptam pár fogat fene nagy részegségemben. Azért sem szorítaná a fejemet a karja alá és kócolna a hajamba, ha töredelmesen bevallanám, hogy a falka, amit tíz éve rám bízott, úgy néz ki, kezd romba dőlni, mert van egy fasz alfahelyettesem, aki átmenetileg beadta a kulcsot és a házi intenzíven lábadozik nagy bőszen – áldja az isten a helyi dokinőnket −, kvázi most nincs senki, aki gyeplőn/féken tartaná a csapatot. Bele sem merek gondolni, mekkora randalírt tartanak a gyökerek, agyba-főbe nőznek vagy az imprintjüket döngetik a házamban, miközben anyám tincsenként kopasztja magát, és el tudom képzelni – bár eléggé nyögve-nyelősen −, hányszor nyomhatták fel őket a szomszédok a zsaruknál. Hangosak tudnak lenni a szentjeim, és esküszöm, soha életemben nem féltettem még ennyire Brody-t. A kis ártatlanságával úgy kiviláglik a többiek közül, mint Eminem a négerek közül, és szerintem napok kérdése, hogy megpróbálják maguk közé állítani. Na, akkor biztos, hogy kivágom a balhét, mert ha Brody elvész, elmondhatom, hogy egy egész sárgaházat irányítok „falka” címszó alatt, és ha fel kéne vállalnom őket, ideggondozójukként mutatkoznék be.
Most jön a szentimentális rizsa: még így, végtelenül hülyén is szeretem őket, mert család helyett család, és a többi – de Isten a megmondója, hogy mindet seggbe rúgom, ha arra érek haza, hogy anyám az egyik sarokban ül, habzó füllel és szájjal. Mondjuk, a banyáért nem lenne kár, mert mióta kiderült, hogy a bátyám elutazásáért jó nagy részben ő a felelős, kissé megváltozott a véleményem. Ha tehetném, lehazudnám a csillagokat az égről, hogy ő bizony nem az anyám, csak egy zakkant, vén tyúk, aki már ahhoz is öreg, hogy egyáltalán ránézzenek. Nem lopta be magát a szívembe ezzel a húzásával, mondjuk... eddig sem voltunk öribarik, de a kötelező anya-fia kapcsolat megvolt. „Igen anya, persze anya, hogyne anya”, és a többi maszlag. Soha nem mondhattam neki nemet, pedig konkrétan tizenhat éves koromtól egy kibaszott falka alfája voltam, pedig előtte mindenki fújt rám, mert már az első átváltozásom előtt is körülöttük csatangoltam. Soha nem mondhattam nemet annak a tyúknak, de esküszöm, ha visszajutok valaha Londonba, első dolgom lesz lekiabálni azt a kevés hajat is, amit meghagyott neki az élet.
Ramatyabbul vagyok, mint amire számítottam. A szag egyre csak csípi az orromat, mindkét szememet, és ha ez még nem lenne elég, a környező összes sziréna is üvölt körülöttem, és asszem, valaki meg is szólított. Nem, nem arra a faszira gondolok, aki kibődült az ablakon, aztán vissza is húzódott, hanem valami másra, valami természetfelettire.
Tuti, hogy egy rohadt vámpír az. Azok mernek csak éjszaka előbújni. A dögök ugyanígy bűzlenek, ugyanígy csavarja a szaguk az orromat, és esküszöm, mintha láttam is volna az előbb valamit.
Lassan, vontatott mozgással fordulok meg – nem merek gyorsabban mozogni, nem kockáztatván −, aztán a tekintetem kutatni kezd a sötétben. Még mindig homályosan, kissé csálén látok az alkohol hatásától, de azt is érzem, ahogy a bódító szesz lassan ürül a szervezetemből. A hallásom másodpercről másodpercre élesebb, és már azt is hallom, ahogy a léptek felsurrognak a betonon, és a hozzá csatlakozó hang egyszeriben olyan vastag libabőrt csal fel mindkét karomra, hogy azt a hideg is megirigyelhetné.
A fogaimat csikorgatva fordulok a hang felé, pillantásom megállapodik az élére vasalt öltönyön, és máris tolul fel az első mondat a torkomon.
− Csini ruha – jegyzem meg egy lusta vigyor, bár sokkal inkább vicsor kíséretében. – Te is a rongyrázók táborát erősíted? – Figyelmen kívül hagyom a „részeg barátom” jelzőt, pedig sokkal inkább reagálnék arra, mintsem hogy az öltözködését méltassam. Egy részem baromira akar most egy nagy bunyót, a tenyere viszket jó pár taslira; a másik énem viszont kurvára ellenzi ezt az egész csetepatét. Úgy gondolja, a fölösleges balhék nem illenek egy alfához, de természetesen le-sza-rom, hogy mi illik az alfához, és mi nem. Még csak az hiányozna tökéletesnek aligha nevezhető életemből, hogy magammal kezdjek el vitatkozni, hogy mi a helyes. Eléggé ciki lenne, ha Jekyl és Hyde-módra nekiállnék verni a nyálamat, balhéznék saját magammal, aztán még a végén a tulajdon korpuszomat intézném el, ahelyett, hogy a vámpírt tángálnám el.
A szaga teljes mértékben felundorít és felhergel, és már érzem, ahogy az első remegések végigfutnak a gerincemen. Mindkét kezem ökölbe szorulva reszket az oldalam mellett, és csak arra vár, hogy párszor megsorozzam a drágaság pofáját.
− Nem panaszkodhatok – kezdem – , eléggé jó képpel áldott meg a sors. Ellenben veled, öregem... pofán csaptak, azt’ úgy maradtál? Nevezett detoxban jobban néznek ki az emberek, mint te. – Ez az, fiú, hergeljük csak egymást! Komolyan, már előre csattogtatom a fogaimat, és esküszöm, hangyafasznyi kell ahhoz, hogy fecnikre szaggassam azt a perzsamacska fejét.

For Scott Belford

"Tudjátok, mi az, hogy nemezis? Az érintett erősebb fél kinyilatkoztatása a méltó büntetés mértékét illetően. Az érintett fél jelen esetben egy szadista állat... én.."

Amikor tehetem, mellőzöm a farkasok társaságát. Nem tartok tőlük, inkább csak kényelmetlenséget jelentenek számomra, olyan felesleges időpazarlást, amire nincs sok szükségem, mivel eredendő ellenszenven és fenyegetésen kívül más emóciót nem váltanak ki belőlem. Az undor kézenfekvő, ugyanakkor megtanultam, hogy a legkevésbé sem szabad őket lebecsülnöm, hiszen azon kívül, hogy hatalmas erővel vannak megáldva, a túlfűtöttségből sem szenvednek hiányt. Ha sorra veszem a tényeket, mi többen vagyunk, a fajom ezerszer könnyebben szaporodik az övékénél, elég cirka három nap, hogy bárkiből hozzám hasonló teremjen, míg az ő fajuk emberként kezdi, és tizenévet kell várni, hogy a közelünkben felerősödjenek a vonásaik. Igaz tehát, hogy a jelenlétünk aktiválja a génjeiket, ám mire az utánpótlás felnő az én fajtám megsokszorozódva várja az egyedeket. Jómagam igyekszik kimaradni az utódok teremtéséből, megelégszem egyetlen átváltoztatottal, de van, aki egész csapatot alkot maga mellé, így az arányok a változóban folyamatosan csúsznak odébb.
Tegyük fel azonban, hogy a fent említett mellőzést nem tudom foganatosításig terjeszteni. Hiszen az élet helyzeteket szül, amibe nekünk vajmi kevés beleszólásunk van, egyedül a döntés a mienk, miképpen akarunk cselekedni benne. Könnyű volna magam mögött hagyni a várost, nem telne sok időbe, vagy erőfeszítésbe, a döntés viszont az elém vetített kép miatt még várat magára, helyén egy másik körvonalazódik, és mindez a kavargó érzéseknek köszönhető, bár keserű köszönöm volna ez. A tántorgó vérfarkas szaga fintorgásra késztet, és a belőle áradó alkohol bűze szintén tetézi, hogy éles arcvonásaim eltorzuljanak miatta. Tombol bennem a harag az embernő miatt, de hiába próbálom minden áron távol tartani magam tőle, valahányszor észbe kapok késő, körülötte ólálkodom, mintha óvnom kellene... holott önnönmagamtól volna a legtanácsosabb eltaszítani.  Miképp lennék most itt, ezen a környéken? Húz magához. Vonz és hívogat. Soha életemben nem késztetett ennyire ember, csak egyetlen rá vetett pillantásra van szükségem, mindig így kezdődik. Pedig felkavaró és veszélyes, de melyikőnkre? Magam sem tudom. A vérének illata énekelve csal magához, és a levegőben terjengve küldi felém a láthatatlan, ámde egyértelmű üzenetet, semmi másban nem vagyok biztos. Az alkalmak során talán enyhülni tűnik a vágy, de minduntalan új erőre kap, elég egy apró lazítás...
Nem bírom ezt a hirtelen feltámadt özönvízszerű hullámot, pedig Isabel kavarta fel mindezt, ő az oka, hogy kifordulni látszok önmagamból, de amivé válni készülök nem természetes, csupán hibák sorozatát idézi majd elő.  Az első a szokatlan ragaszkodás, ugyanis átvitt értelemben alig egy karnyújtásnyira vagyok az "énekesemtől, a singeremtől", bár amíg ő a sorházak egyikében alussza álmát, én idekinn az éjszakában, az árnyak sötétjében próbálom kiverni a fejemből a létezésének írmagját és visszafogni magam, kényszeríteni, hogy ne menjek tovább.
Az autósor mellett acsarkodó farkasférfi távoli alakjához tompa mozdulatok párosulnak, lassúvá teszik, esetlenné, és nem utolsó sorban nevetségessé.
Könnyű prédává.
Legalábbis egy éber ösztönűhöz viszonyítva mindenképpen ígéretesebbnek tűnik, és nehéz a kísértés, hogy kihagyjam és ne rajta vezessem le a fojtogató és egyre magasabbra tornyosuló indulataimat. Másodlagos indokomat meg sem említem, mert egyáltalán nem féltem a közelben parkoló kocsimat. Pótolható, feláldozható, érdektelen, bár nehezményezném, ha valóban egy bolhás kutya tenne kárt benne...

A lelassult reakcióidő miatt jó pár lépést megteszek, mire megérzi a szagom. Kommentál is hozzá, bár az ő elviselhetetlen bűze görcsbe rántja a gyomrom, majd reflexből szeretné visszalöttyinteni a tartalmát. Szerencsére minden csepp elfogyasztott vér felszívódott már, úgyhogy üres levegőn kívül semmi egyebet nem köpnék a világra. Olyan erős bűz ez, hogy inkább zárnám össze magam két tucat  görénnyel, és lelkendeznék a farkasszaghoz képes virág illatú odornak. Más esetben nem alacsonyodnék le még gondolatban sem effajta beszédre, de ez... egy pattanásig kiélezett helyzet kezdete, így megengedem magamnak a luxust. Határozott lépteket teszek felé, de nem eleget ahhoz, hogy átlépjem a számomra még biztonságosnak mondható határvonalat. Nem, ahhoz még várok egy kicsit.
Elsüllyesztett kezeimet ökölbe szorítom a makulátlanra vasalt fekete öltöny zsebei mélyében, és épp ugyanezzel a leplezettséggel döntöm enyhén oldalra a fejem, hogy a zöld kontaktlencsék hamis fényében felmérhessem, kivel is van dolgom. Igazán tetszene, ha farkasként a fél környéket ízekre szedné, és arra szemtanúk is lennének. Talán még áldozatok is, ha jól végzem a dolgom. Igazából ez egy hirtelen támadt, ámde el nem vetendő ötlet... És nem is olyan rossz így elsőre. - Az érzés kölcsönös, részeg barátom. - Szólok oda közönnyel, de egy csipetnyi hideg hangsúlyt megengedek a nagyra nőtt szőrpofával szemben, akinek bizonyára minden összpontosítására szüksége van, hogy ezt az első látásra egyszerű álló pozíciót meg tudja tartani és  a gravitáció törvényeinek behódolva ne húzza el a feje, mert azon sem lennék meglepve, ha spontán orra dőlne, mégsem mernék megesküdni rá, hogy ez az állapot sokáig tartana nála. Amint tudom a farkasok szervezete hamar elégeti épp úgy az alkoholt, mint a gyógyszereket, vagy éppenséggel a drogokat. Az utóbbiban teljesen biztos vagyok, egy régi kis játékom miatt... De félre a szép időkkel, inkább megvetem a lábaimat a sima aszfalt közepén, ellazítom magam, hogy kiderítsem mennyire "tökös" ez a legény. - Egyébként igazán üdítő látványt nyújtasz. A detoxikálóban nagy sikered lenne.  - Megpiszkálom egy kicsit, lássuk mikor robban a bomba. Bármi jobb lesz, még egy farkassal is szívesebben múlatok a saját vádaskodásomnál... Gratulálok, Damien, büszke lehetsz magadra!

Délután 16:42.
− Te hülye barom állat! – üvöltöm, és az öklöm máris belerobban a szomszéd asztaltól származó vakarék arcába. Nem kérdezek semmit, többet nem is szólok semmit, és azt hiszem, az öklöm beszédesebb, mint bármi más ezen a napon.

Este 18:06.
Iszonyatosan fáj a fejem. Kótyagos vagyok, és akkor sem tudnék végigmenni a síkegyenes, fehérrel felfestett választóvonalon, ha kitámasztanának két oldalon két-két hatalmas palafallal. Illene magam szégyellni, mert világéletemben nem bírtam a piát, most meg csak úgy félvállról betértem egy ócska csehóba, és szerintem otthagytam a személyimet, jogsimat, olvasójegyemet is a fél pénztárcámmal együtt, csupán azért, mert olyan kibaszottul ideges vagyok a falkám miatt, hogy azt Shakespeare sem tudná leírni. Az idegeim rongyokban, mert legutoljára kurvarég’ kaptam üzenetet az egyik falkatagtól, hogy a helyettesem kis híján az intenzíven kötött ki, mert barom volt, és mert rodeózott egy sort a motorjával, aztán most kiskanállal eheti a bébipürét. Igen, elmondhatom azt, hogy cseszettül tikkel az arcom az idegtől, és ha lehetőségem lenne rá, úgy dübörögnék vissza Londonba, hogy csak úgy porzik az út utánam, de a testvéri kötelességeim sokkal inkább itt tartanak, mint azt illenék.
Két tűz közé kerültem: ha itt hagyom a nagytesót, szerencsétlen magába omlik, viszont ha itt maradok, széttépem a fél párnakészletet, és plusz lyukat rágok a számra, és tövig lekoptatom a fogaimat és körmeimet, mert az utóbbi napokban manikűröst megszégyenítő ügyességgel és lelkesedéssel darálom a szarut az ujjaimról, no meg a párnáim negyedét már darabokra cincáltam, mert hirtelen rám jött a sokszor öt perc. El nem tudom mondani, hányszor kapott már el az érzés, hogy most aztán betérek egy csehóba és üresre iszom a piakészletet, viszont eddig nyuszi voltam, és most végleg elpattant nálam a cérna. Nem bírom már ideggel, és egyfolytában remegek.
A farkasom mániákusan ki akar törni belőlem, és a múltkor is rendeztem egy kisebb faritkítást a helyi erdőben, mert nem tudtam magam kontrollálni, és a törpe Renault-ordasom a világba robbant, hogy csokorba szedje a helyi fenyőket, megcakkozza a bokrokat, és két napon keresztül csaholjon a réten, lehetőleg minél inkább szem előtt, hátha valamelyik vámpír úgy dönt a sok közül, hogy kihasználja a gyenge pillanataimat, és szépen, csendben kinyír. Mert hát, ugye azok is szaporodnak, sokkal inkább, mint azt kéne, nekem meg annyi eszem sincs, hogy rájuk vakkantsak, nemhogy a nyomukba szegődjek, és a bátyámmal karöltve mindet kipusztítsam. Az értelmi szintem lassan a „nyáladzó idióta” jelzőt ölti magára, és a mai alkoholadagommal szinte biztos vagyok benne, hogy kifüstöltem a fél szürkeállományomat. Mármint, eleve nem voltam egy IQ-betyár, de a mai estémmel valahogy még szegényebb lettem észtéren.
Pláne, hogy bekaptam pár pofont is – arról inkább nem beszélek, hogy a csapkodós delikvens kézfeje szilánkosra tört, mikor megpróbálta az orromat elroppantani −, noha én kezdtem a bunyót, de egyszerűen nem bírtam ki kötekedés nélkül. A szomszéd asztalnál ülő párocska túl hangosan smárolt, a csókok hangosan cuppogtak, és a faszi keze bent matatott a nő combjai között, hát csodálkozik az ember farkasa azon, hogy a fejem egy picit elpukkant a külső behatásoktól? Esküszöm, ha tovább várok a kitöréssel, ott, helyben, az asztalon esnek egymásnak és nemzenek gyereket. Biztos savanyú a szőlő, meg minden, mert a falka többi tagja már rég’ bevésődött, sőt, a hülye bátyám is talált magának imprintet, aki a legjófejebb sógornő a világon, de hát, istenem! Nem tehetek róla, hogy ilyen peches vagyok, és még nem sikerült a világnak olyan lenyomatot szülnie nekem, aki még el is viseli, hogy néhanapján kiborul a bili, átlag kétnaponta hiszti- és dührohamot kapok, mert olyanom van, és ráadásképp rendes nőt sem találok, aki akár főzni is hajlandó rám, cserében melegítenem kell a radiátor-effektusommal.
Tökhülyének érzem magam, amiért huszonegynéhány évesen még mindig totálisan független agglegény vagyok, aki jószerivel még egyéjszakás kalandokat sem tud összeszedni, mert olyan síkütődött a randizáshoz, udvarláshoz és nőzéshez, hogy azt tanítani kéne, és plusz poénként, azt hiszem, ráfanyalodtam a randitippekre is az interneten. Mármint, beütöm a keresőbe, hogy „randizási tippek GY.I.K.”, és kidob huszonötezer találatot arról, hogyan csábítsd el a szomszéd kutyáját. Oké, ezzel nagyátlagban okosabb vagyok, de összességében véve, ahányszor rákeresek erre a vacakra, üvöltve rázom a laptopom fedelét.
Bizonyára hülyének nézhetnek odafentről.
Meg a szomszédban is.
Megeresztek egy messze hangzó ásítást, aztán utána küldök egy cifra káromkodássorozatot is, mert kis híján pofára esek a saját lábamban.
− Földrengés van? – morranok fel, mikor újfent felhullámzik alattam a járda, és muszáj megállnom, muszáj rátámaszkodnom az egyik kocsi motorháztetejére, és a riasztónak muszáj elbődülnie.
Olyan, mintha a fejemben bőgne.
− A jóistenrakjonteherbe! – üvöltök rá egy szuszra, mire a környező házak néhol sötét ablakai egyszerre kigyulladnak.
− Mit ordítozik? – csapódik ki az egyik spaletta, és kis híján felelek is a kérdésére, mikor meglátja, mekkora drabális – totálisan szétesett – barom vagyok, és inkább megelőzi a bezárkózással a válaszadást. Nyilván tudja, hogy ha tovább kérdezősködik afelől, ugyan miért kell gyakorolnom az ordítás művészetét késő este, olyan hét és kilenc óra között néhány perccel, valószínűleg beleragadok a csinos kis pizsamájába, kirángatom a gyepre, aztán első lépésként hülyére rugdosom, másodszorra pedig szétmorzsolom a gerincét.
Ez így, szép sorban bizonyára a tekintetembe van vésve, mert ahogy egyenként végignézek az ablakokon, mindenütt néma kuss támad. Talán tudják, hogy vérfarkas vagyok, és egy kurva vérfarkassal csak akkor érdemes kötekedni, ha az ember nagyon elszánt öngyilkos, és ha nevezett vérfarkas kurvára be van rúgva, akkor az öngyilkos szándék garantált sikerrel végződik?
Az orromat facsarja valami szag. Valami iszonyaterős, iszonyat bikázó hatású szag, és a gyomrom egyszeriben ki kívánja adni minden tartalmát.
A hasamra szorítom a kezem, a másik tenyerem pedig a számra rögzül, mint egy kéthete terhes nő mozdulatsora, és megpróbálok tovább vonszolódni, hátha hazaérek, mielőtt valakit kinyírok.
A szagot még mindig érzem. Mi ez? Jézusom, át fogok változni. Kurvára át fogok változni, és az senkinek sem lesz jó, pláne, hogy a részeg farkasok nagyobb rombolást végeznek a nyílt terepen, mint az elefántok a porcelánboltban. Tutibiztos, hogy felborítom az autókat, némelyiknek kikapom a helyéről a hűtőrácsot, sőt, talán ki is belezem, és egy hülyére rágott motorral fogok szaladgálni a pofámban, míg meg nem találom a szag forrását, aztán a vastömböt kiköpve, kicsinálom a buké gazdáját.
Minden bizonnyal így fogok cselekedni.
− Pfí, de kibaszott büdös van! – csattanok fel, aztán legyezgetni kezdem magam előtt a levegőt.

Szemernyi kétség sem fért hozzá, hogy élvezte a helyzetet. Minden egyes eltelt pillanattal, és elcsattant csókkal egyre nagyobb és keményebb lett alattam. Elégedetten nyögve dörgölőztem hozzá. Kétség sem fért hozzá hogy forrt köztünk a levegő, pedig alig telt el egy óra hogy tönkretettük a lakótelepi lakásának hálószobáját. Egyszerűen nem tudtam betelni a régi, mégis új és más érzések hadseregének. Nem tudtam ellenállni és őszintén szólva nem is akartam.
- Te leszel a halálom – nyögte nevetve, miközben a fenekembe markolva húzott magához még közelebb. Csengő hangon nevettem vele én is, incselkedve dörgölőztem és simultam hozzá.
– Nem is tudom, mit kéne kezdenem veled, hogy megóvjam magam – mormogta, miközben a fülem mögötti érzékeny pontot vette kezelésbe. Hangjából sütött a játékosság. Olyan csodálatos és elbűvölő volt ilyenkor. Az ajkamba harapva kuncogtam, ujjaim kéjsóváran túrtak sűrű fürtjeibe, fejemet hátravetve engedtem magam át az élvezeteknek.
- Mit szólnál hozzá, ha nem védekeznél? - súgtam vissza, miközben lassan kőrözni kezdtem a csípőmmel az egyre növekvő dudoron a farmerja alatt - Egyszerűen csak megadnád magad... Ahogy én is...
Szövegeltem volna én szívesebben tovább, csak hogy Lucas ajkainak vándorútja pont akkor ért a mellemhez. A fejemet hátravetve nyögtem fel, ujjaim megfeszültek a hajában. Türelmetlenül ficánkoltam az ölében, hatalmas önuralmamba került hogy ne vegyem át az irányítást. Pedig legszívesebben itt és most magam alá tepertem volna, cseppet sem törődve azzal hogy amúgy egy szemérmes és szégyenlős lány voltam. Felerősödött érzékeim és a bennem tomboló erő és hatalom érzése megrészegített és olyan önbizalmat adott amit halandó életemben kerestem, de sose találtam. Amiért küzdöttem magammal, de mindig elvesztettem a csatát.
Találkoztatok már olyan helyzettel amikor egyik pillanatról a másikra romlanak el a dolgok? Ha igen, akkor tudod hogy én mit éreztem amikor Lucas ajkai megmerevedtek a melleimen, majd a másodperc tört része alatt kapta fel a fejét hogy a félrecsúszott melltartót a helyére igazítva öltöztessen fel.
- Mennünk kell! – csattant fel parancsolóan, majd felpattant, engem még mindig az ölében tartva hogy egy szem pillantás múlva a talpamon álljak. Emberi aggyal észbe kapni sem lett volna időm, már dühödten húzott maga után. Nagyokat pislogva, szívemben elkeseredett csalódottsággal követtem. Éreztem a hangján és a viselkedésén, hogy nem most van itt a kérdezősködés és a méltatlankodás ideje.
Fel voltam húzva, a testem a "hideg zuhany" ellenére is lüktetve izzott. A bennem élő szexistennő fortyogva kaparta a falat, tört zúzott, elpusztított mindent ami az útjába került. Ennek köszönhetően a torkom újra izzani kezdett, mintha fehéren izzó vasat tapasztottak volna rá.
Orromat megcsapta egy eddig még ismeretlen bűz. Elviselhetetlenül erős pézsma és ázott kutya szag.
-Farkasok... - nyögtem fulladozva,  miközben szabad kezemet az orrom elé kapva próbáltam elzárni az iszonytató szagot immár kifinomultabb orromtól. A szomj és a kielégületlenség mellé a dühöm is az egekbe rúgta fel magát. Pazar, pár nyamvadt korcs miatt kell abbahagynom a romantikázást.
-Nem láttam még egyet sem, de utálom őket - morogtam sötéten. Duzzogva követtem Lucast hazafelé, remélve hogy a büdös korcsok miatt nem ment füstbe az egész este, mert ha igen a lakásom bővülni fog néhány csinos ágyelővel...

Ne ijesszek rá – erre kért mindössze, én azonban képtelen voltam rá válaszolni. Nem ment, mert én is féltem. Féltem, bár nem mutattam ki, nem mondtam ki. Túl nagy támadási felület lenne, ha megtenném, erre pedig sem én, sem ez a kapcsolat nem volna felkészülve. Még úgy sem, hogy Hayley nekem adta magát, nem csak a testét, a lelkét, hanem az életét is. Ha hitte, ha nem, neki ez volt a legnagyobb kincse a világon, én pedig önzőségemben nem törődtem vele, csak magammal. Ha érdekelt volna a véleménye, akkor nem mentem volna vissza a házába, nem kényszerítettem volna az előbb a vérivásra. De helyette saját magamat is becsaptam azzal, hogy ez így lesz jó neki. Most pedig nem tudom, mi a helyes és mi nem az, csak azt tudom, szükségem van rá, akkor is, ha egy aljas féreg voltam.
- Gyorsan tanulsz – suttogtam az ajkaira a szavakat, miközben közelebb hajoltam hozzá. Nem nehéz rájönni olyan alapvető dolgokra, mint amit már ő is tudott. Ezért is voltak veszélyesek a mester nélküli újszülött vámpírok. A tanítónak tudnia kellett, hogyan lehet megnyugtatni és leállítani a frissen átalakultat, akár szavakkal, akár erővel. Én mostanra már mindkettőt gyakorolhattam Hellen, bár ezért nem fájt a szívem, nem volt lelkifurdalásom sem – leginkább azért, mert az sem volt biztos, hogy volt-e lelkem. Bár mindez nem is számított, mialatt a szánk újra és újra találkozott. Túl könnyű volt, túlságosan felszabadító és rettentően bűnös ez az egész, azonban annyira jó, hogy nem kívántam lemondani semmiről sem. Ujjaim feljebb haladtak a hátán, ingerlőn bújtak be a melltartójának pántjai alá, csak hogy éreztessem, hogyan játszott a tűzzel. Örültem, hogy már nem voltam veszélyes rá, mert így megtehettem erősebb mozdulatokat is, melyeket előtte el kellett kerülnöm, s még így is tele lett zúzódásokkal a teste. De most már szabad volt a pálya, és úgy tehettem és azt, amit akartam.
Miközben elkezdte ismételni a szavaimat és csókolni engem, éreztem és feltételeztem ő is, hogy a férfiasságom egyre keményebben feszült a farmeromnak. Bal kezemet visszavezettem a hátán, egyenesen le a fenekére, és élveztem, ahogy egyre inkább felhúzott. Nehéz lett volna újra ellenállni neki, arról nem is beszélve, hogy mennyire nem akartam. A kérdésére elmosolyodtam, tekintetemet végigvezettem rajta, majd visszatértem a szemeihez.
- Te leszel a halálom – nyögtem végül nevetve, és belemarkoltam a feszes fenekébe, még közelebb húzva magamhoz. – Nem is tudom, mit kéne kezdenem veled, hogy megóvjam magam – mormoltam játékosan a bőrébe, ugyanis már a füle alatti érzékeny területen játszottam az ajkaimmal és a fogaimmal, és persze a nyelvemmel. Lassan, módszeresen haladtam egyre lejjebb a nyakán a kulcscsontján keresztül a pólójából kivillanó dekoltázsáig. Erősebben szívtam meg a mellét, jobbomat kibújtattam a pólója alól, s gondolkodás nélkül húztam félre a felsőjét és a melltartóját is. A cérna, mellyel a pólót varrták, halkan pattant, mindez azonban engem nem érdekelt. Csak az anyagok alatt lévő halmok egyike, melyet csókolni, izgatni kezdtem. Ajkaim és fogaim közé vette bimbója pillanatok alatt feszesen meredt előre. A csípőmet megemeltem, csak hogy még inkább érezhesse a nadrágomban egyre kényelmetlenül feszülő farkamat. Ezt az egészet annyira szerettem volna folytatni, de az orromat megütötte az ismerős bűz, és nem kívántam kockáztatni. Semmit sem.
- Mennünk kell! – a hangom parancsolóvá vált, és egyértelműen kiderült, nem kívánom jelenleg megvitatni, hogy mégis miért. Tudtam, hogy a vérszag miatt jöttek ide a farkasok, és tudtam, hogy ők is tudják, hogy nem mentünk messzire a gyilkosság után. Visszaigazítottam a melltartót és a pólót Hayley-re, és felnyomtam magamat vele együtt. Dühös voltam, ideges, ráadásul még fel is voltam húzva, a kielégülésemet pedig elveszett Port Angeles éjszakai égboltján, pár nyavalyás, bolhás korcs miatt. Klassz. A házak tetején indultam el, Hell keze a kezemben, így húztam magammal. Lógtam neki egy kiadós szexszel és egy magyarázattal is, de most a legfontosabb az volt, hogy el tudjuk húzni a csíkot a legkisebb feltűnés mellett.

__________________________________________________

tags: ábrándos angyalka; words: 628;
notes: bocsi, hogy ilyen hangulat romboló voltam, de nem tudtam kihagyni. és egyébként azért is bocsi, hogy zártam :$ viszont kicsit sokáig tartott ez a játék és kiestem belőle, ígérem a következőben kárpótollak mindenért. (; <3

Amikor végre rám emeli tekintetét némileg megnyugodva engedem ki a levegőt. Észre sem vettem hogy visszatartom, először is azért mert a világ összes idejét eltölthettem levegő nélkül. Viszont a testem még mindig görcsösen feszült volt az idegtől. Nyugtalan voltam és fusztrált amitől a torkomban újra haloványan érezni kezdtem valami perzselés félét, jelezve hogy a vérszomjam nemsokára újra feltámad némi repetáért. Úgy néz ki az újszülött vámpírok feszültség hatására még jobban ösztön lényekké válnak, és valószínűleg én a szerencsésebbek közé tartozom hogy nem tombolok. Mégis éreztem a hívó szót, a körülöttünk lélegző emberek pulzusa a fülemben lüktetett amíg Lucas közelsége egész más vágyaimat és étvágyamat piszkálta fel.
Feszült karmazsin pillantásom fogva tartotta az övét, eltökélten vizsgáltam arcának minden egyes tökéletes szegletét. Már-már gondolataim kezdtek elkalandozni, cifrábbnál cifrább fantáziákat szövögetve hol akarja ezeket az Adoniszi-vonásokat látni, amikor végre megszólalt.
- Ha megígérem, hogy hamarosan mindent elmondok, tudsz majd várni? – kérdezte, miközben összekulcsolt kezeinket az ajkához emelve csókot lehelt az enyémre. A gesztusra újra hasztalan váltam a pirulást, de pillantásomból tökéletesen ki lehetett olvasni a szégyenlősséget.
- Igen, de többet ne hozd rám a frászt! - suttogtam lágyan, kezeinket az arcához vezetve kézfejem felső részével simítva végig fájóan tökéletes vonásain - Érzem hogy szerencsés vagyok amiért nem tombolok és gázolok nyakig a vérben. Azt is sejtem hogy a feszültség csak még jobban tesz erre az ösztönös újszülött reakcióra...
Nem folytattam, úgy éreztem felesleges hiszen majdhogynem ötszáz év tapasztalattal rendelkezett, pontosan tudja miről van szó. Én csak próbáltam egy kicsit villantani hogy mennyire átlátom... vagyis próbálom átlátni a helyzetemet. Igyekszem minél jobb tanítványa lenni és megkönnyíteni a dolgát az előbbi hisztim ellenére.
A csók mint mindig csodálatos volt. Vámpír létem mindent felerősített, minden sokkal intenzívebben hatott rám, ahogy azt már az átváltozásom utáni órákban is megtapasztaltam... El se tudom képzelni az emberek hogyan tudnak az igazi érzékelések peremén tengődni. Ha visszakoncentrálok emberi emlékeimre mind homályos és rossz minőségű. Régi szemem csak hitte hogy lát, bőröm csak hitte hogy tapint, orrom csak álmodott a szaglás tehetségéről. Mintha egész előző életemet valami burokban töltöttem volna és Lucas harapásával lebomlott rólam minden ami gátolt. És a gyakorlatban is így volt. Eldobtam magamtól a múlandóságot valami jobbért... Lucasért!
Nem kellett levegő, a végtelenségig folytathatnánk a csók csatát. Az idők végezetéig így tudnék maradni a karjaiban, sose kell megállnunk. Ujjai finoman csúsztak fel a pólóm alá és simultak a hátamra. A csók közben sem tudtam nem elmosolyodni, még erősebben szorítottam magamhoz, még jobban igyekeztem a részévé válni. Egy vékony damilt nem lehetett közénk préselni. Kezeim a nyakára fonódva a hajába túrtak, nem tudtam megunni a dús fekete fürtök tapintását. De ahogy az lenni szokott, nem tarthatott örökké ez a mámorító perc sem. A csók véget ért és a lecke folytatódott.
- Vannak más lények is! Alakváltók és vérfarkasok, az ő harapásuk halálos ránk, és fordítva, a mérgünk megöli őket. És félvérek, ők emberek és vámpírok is egyszerre. De pontosan nem ismerem a fajtájukat, még nem volt szerencsém egyhez sem...
-Hmmm - bólogattam, miközben a csóktól még mindig teljesen felhúzva próbáltam koncentrálni a szavaira. Bármennyire is erőlködtem gondolataim mindig visszatértek formás ajkaihoz, ahogy éppen kimondják a szavakat. Persze, vadonatúj képességeimnek köszönhetően nem kellett visszakérdeznem, mindent tökéletesen érettem és megjegyeztem. Csak ebben a pillanatban éppenséggel nem érdekeltek a vérfarkasok, félvérek.Más valami Izgatott... De az NAGYON!
-Vámpír törvény: Sose fedd fel a titkot... - kezdtem sorolni a leckét miközben apró csókot nyomtam a nyakára. Nem volt titok mit akartam elérni! - Volturi klán a legerősebb, vigyázni kell velük, ők tartatják be a szabályokat.... - újabb csók az állára - Hmmm, nem szabad napra menni, vadászni is óvatosan a nyomokat gondosan eltüntetve - még egy csók a szája sarkába - Vérfarkasok harapása halálos, óvakodni kell tőle... - csók az orra hegyére - Félvérek, félig emberek félig vámpírok... - csók az arcára - Gyerekeket tilos átváltoztatni... Más valami?
Egy cseppet elhúzódtam tőle, éppen annyira hogy mélyen a szemébe nézhessek. Vérvörös tekintetemből sütött a vágy és a bujaság. Úgy néz ki én mint újszülött vámpír a szexet jobban szomjazom mint a vért...
.

__________________________________________________

Az elejétől kezdve rettegtem. Mindennél jobban tartottam attól, hogy így vagy úgy, de őt is elveszítem, éppen úgy, ahogyan az már megtörtént velem. Azt a tragédiát többet nem voltam képes átélni. Akkor inkább én is porrá leszek, de nem akartam megélni még egy olyan nő halálát, akit szerettem. Mélységesen. Ezért is menekültem Hayley-től, bár erről neki fogalma sem volt. Nem tudhatta mennyire féltettem azt a törékeny kapcsot, ami köztünk volt, és éppen ezért aggódtam is. Folyamatosan. Corneliáról is, azt hittem, nem árthatnak neki, naivan elfelejtettem, hogy mi, vámpírok, akik a halandó mesék szerint csak a karó vagy a napfény ölhet meg, ugyanolyan sebezhetőek vagyunk. Egy figyelmetlen, óvatlan lépés, s mindennek vége. Ráadásul Forks kicsiny városkája mintha csak hívta volna a természetfelettit, és feketelyukként mindig idekeveredett mindenki.
A kérdésére rápillantottam, annak ellenére, mennyire figyeltem egy perccel korábban, hogy nehogy a szemembe nézhessen. Nem akartam, hogy ő is aggódjon, valami elcseszett ok miatt, amit a félreértelmezés és a tudatlansága szült meg. Igaz, sok kedvem nem volt elmondani neki az érzéseimet sem, mivel nem akartam teljesen kiadni magamat neki. Még nem. Akkor csak még inkább kötődnék, annak pedig ára van és mindig is volt. Természetesen szerettem, azonban meg akartam várni az első hónap végét, hogy lenyugodjon a benne tomboló vére, és majd utána. Akkor már biztos lehettem a döntéseiben.
- Ha megígérem, hogy hamarosan mindent elmondok, tudsz majd várni? – kérdeztem csendesen, felemelve a kezeinket és megcsókolva az övét. Hűvös bőrének ugyanolyan tapintása és illata volt, mint mindegyik vámpírnak, ám ez mégsem volt igaz, mert más volt, összehasonlíthatatlanul más. A becézésével pedig nem is törődtem, mert nem zavart. Tulajdonképpen boldoggá tett, hogy hasonlóan hozzám, Hell is úgy gondolja, hozzá tartoztam, és ez így volt jó. Azt az érzést keltette bennem, hogy soha eszébe sem jutna elmenni.
Néma mosollyal reagáltam a megjegyzéseire, miközben a törvényeinkről tartottam felvilágosítást. Nem különösebben kellett magyaráznom, amit értékeltem, mert nem igazán ezzel akartam eltölteni a vele való időmet, még ha megszámlálhatatlanul sok órát is tölthettem majd vele. Az éjszaka nyugalmát csak mi zavartuk meg az épület tetején, azonban ezt én egy pillanatig sem bántam. Hagytam magamat, engedtem az ellenállhatatlan szempár erejének, s ajkai finom játékának, és visszacsókoltam. Mondanám, hogy kifulladásig el sem engedtem, de ez bőven tovább tartott, mivel már nem kellett neki sem levegő utána kapkodnia. Voltak a vámpírságnak olyan apropói, ami nagyon is jó dolog volt. Túlságosan is jó, hogy abba lehessen hagyni. Ujjaim lassan kúsztak be a pólója alá, szinte észrevétlenül, és Hayley hátára simultak, majd egészen közel húztam magamhoz. Olyan közel, amennyire csak magamhoz tudtam préselni őt. Egy hajszál sem fért volna már közénk, én pedig pontosan ezt akartam. Eközben végig egyre szenvedélyesebben csókoltam, éppen úgy, mintha percekkel később fel kellene ébrednem egy nagyon is kellemes álmomból.
- Vannak más lények is – mondtam tovább folytatva a természetfelettiről szóló kiselőadásomat. – Alakváltók és vérfarkasok, az ő harapásuk halálos ránk, és fordítva, a mérgünk megöli őket. És félvérek, ők emberek és vámpírok is egyszerre. De pontosan nem ismerem a fajtájukat, még nem volt szerencsém egyhez sem – tanítottam ismét, de nem engedtem, hogy elhúzódjon tőlem. Pont jó volt ilyen közelségben, ahogyan most volt.

__________________________________________________

tags: ábrándos angyalka; words: 513;
notes: örülök, hogy megint vagy ^^ viszont most nekem lesz egy hosszabb kihagyásom, úgyhogy ráérsz majd, de sietek vissza <3

Miután vége lett a csóknak segített elhelyezkedni az ölében.  Elégedetten fúrtam a fejemet a mellkasába,  miközben egyik kezemmel a pólójába kapaszkodtam és mélyen beszívtam az illatát.  Régen biztosan a 200at verte volna a pulzusom, viszont most...  Semmi,  de nem volt zavaró.  Picit furcsa volt,  de bőven kárpótolt az érzés hogy a karjaiban lehettem. Megnyugodva pillantottam fel rá,  arcomon földöntúli mosoly ült,  karjai szorosan vontak magához. Fejét a vállamra hajtotta,  ajkai a nyakamon pihentek.  Ellazulva döntöttem fejemet az övének,  szabad kezem pille-finoman simultak az arcára,  majd ölelte át a nyakát.  Tekintetem a horizontot kutatta.  Mi ez ha nem a mennyország? Hol máshol lehetnék ha nem itt? Milyen sorsot szánhatott nekem az ég ha nem ezt,  hogy Lucas karjaiban,  erőtől és földöntúli boldogságtól duzzadva éljek az idők végezetéig... A vérivás csekély ár volt...
- Sajnálom - mondta,  hangjában őszinte megbánás csengett,  ami végképp elüldözte lecsillapodott haragomat. Sóhaja picit megijesztett.  Óvatosan emeltem fel a fejem,  próbálva elkapni a pillantását,  de kínosan ügyelt rá hogy ne tudjak a szemébe nézni ami felzaklatott.
- Mi a baj?  -  kérdeztem ijedten,  miközben megpróbáltam úgy helyezkedni hogy rám nézzen - Ne csináld ezt velem,  kérlek,  drágám!
Elakadt a szavam. Most először hívtam így,  ami lehet nagy ügy,  de eddig mi dig féltem becézni,  nem mertem "drágámnak", "édesemnek" vagy "szerelmemnek"  hívni.  A Luke-al sem mertem próbálkozni,  ostobaság,  tudom.  Most mégis leomlott egy gát,  az ijedelem megoldotta a dolgot és kicsúszott.  Ha még ember lettem volna olyan vörös lettem volna mint az előbb megölt lányok kiontott vére...
Terelte a témát. Csókot nyomott a nyakamra és a vállamra,  majd szembe fordított magával hogy a szemébe nézhessek.  Picit zaklatottan kutattam az arcát.  Nem  tudtam magam túl tenni az előbbi jeleneten,  de egy mély levegő után figyeltem rá.  A kétségbeesés nem tűnt el a szememből,  de a kíváncsiság pillanatnyilag a háttérbe szorította.
- Törvények...  -  ízlelgettem a szót - akkor lehet jegyzetelnem kéne! -  jegyeztem meg félénk poénkodással, majd érezve a helyzet komolyságát elhallgattam újra figyeltem rá.
- Először is, soha senki nem tudhatja, hogy létezünk! Ezért nem megyünk napfényre, mert túl feltűnő lenne, hogy csillogunk.
- Igen, ezt el is felejtettem! Végülis logikus,  ehy kétlábon járó diszkógömb elég feltűnő lát ány a nyilt utcán....  - kotyogtam közbe, majd újta minden figyelmemet újra neki szenteltem.
- Gyermekeket sohasem teremthetünk, mert nincs bennük annyi felelősség, hogy megtartsák a titkunkat. Nem szabad feltűnést kelteni a vadászatok során és én vagyok a felelős minden lépésedért, amíg le nem higgadsz! - a végére hál istennek elmosolyodott.  Kicsit felengedett a görcs a gyomromban,  de még mindig nyugtalan voltam.  Mikor megfogta az államat halványan mosolyogva,  ragyogó szemekkel kutattam az arcát,  miközben engedtem hogy magához húzva megcsókoljon.  Olyan romantikus volt,  így a tetőn,  tisztázba a létezésünk szabályait. Tudomásul vettem,  megértettem és magamban megfogadtam bogy mondent megteszek azért hogy megvédjem magunkat ettől a Volturitól.... Bármit....
A csóknak túl hamar lett vége...
- Értettem Tanár úr....  Jókislány leszek - suttogtam miközben újra az ajkaira hajoltam és úgy csókoltam mintha az életem múlt volna rajta. Benne volt az a töménytelen mennyiségű szerelem, odaadás és vágy amit éreztem, de ott lappangott benne az a kétségbeesés amit a pár perccel ezelőtti reakciója ültetett belém. Belehaltam volna, ha elveszítem...

__________________________________________________

Komoly erőfeszítésembe telt visszafogni a nevetésemet a válasza végett. Örültem, amiért tisztában van az erejével, és a képességeivel, és annak is örültem, amiért így kiállt magáért. Tudtam, már első pillantásra tudtam, ő túléli az átváltoztatást, és igazi vámpír válik majd belőle. Nem is tévedtem. Olyan lett, amilyennek elképzeltem, s bár sok újszülött gyilkossal találkoztam, Hell mégis mást volt, nem tudtam volna egyetlen halhatatlanhoz sem hasonlítani. Különleges volt a számomra és csak az enyém, ettől pedig sokkal erősebbnek éreztem magamat, mint az elmúlt évek vérengzései során.
Nem reagáltam a válaszra, csak mosolyogtam. Nem akartam még jobban felhúzni, ahogyan azt sem, hogy még inkább eltávolodjon tőlem. Egyelőre az volt a célom, hogy magához engedjen, s ez szép lassan sikerült is. Hagyta magát, miközben én közelebb ültem hozzá, összefűztem az ujjainkat és magamhoz húztam. Ha nem akart volna átváltozni, lehet nem is erőltettem volna, sőt visszavágytam volna az emberségemet, még ha erre nincs is lehetőségem. Olyan könnyű volt Hayley-vel, amilyen könnyű még soha. Egykori menyasszonyommal sem éreztem ezt, mert más volt. Csodálatos, de más. Nem lehettem ilyen felszabadult, mint most, itt Port Angeles egyik lakóházának tetején ezzel a szőke angyallal. Tudtam, hogy megint nem akarta elhinni, amit mondtam, de nem érdekelt, előbb-utóbb úgyis meg fogja szokni, hogy így viselkedem vele, s csak Vele. Mindent meg akartam adni neki, akármit, amire vágyott, és már most tudtam, hogy mennyire fog utálni, mikor először meglepem majd egy apróbb ajándékkal. Be kell valljam, szerettem udvarolni. Kétségtelenül régimódi dolog, de volt ebben valami olyan plusz, amit nem tudott visszaadni egy bárban való gyors ismerkedés és a szex. Ráadásul azt akartam, hogy tényleg érezze, mennyire fontos nekem, és szerény véleményem szerint ez nem derül ki az ágyban.
- Akkor jó – feleltem, miután elhúzódtam tőle, s segítettem neki befészkelni magát az ölembe. Szorosan öleltem magamhoz, a hátamat továbbra is a kéménynek döntöttem, aminél eddig is ültünk, miközben a vállának támasztottam a fejemet úgy, hogy a szám ért hozzá. Csendben maradtam egy darabig és csak bámultam a messze elterülő várost, és a mögötte tátongó sötétséget, ami úgy tetszett, elnyel mindent, ami az útjába kerül.
- Sajnálom – a hangomban megbánás csengett, némi szomorúsággal keveredve, és most először szándékosan nem néztem Hayley-re. Az az énem, aki hajlandó volt bármire ezért a nőért, teljes megadásra kényszerített engem, de érte nem bántam. Mélyről jövő sóhajt szakadt fel belőlem, és újra némaságba temetkeztem. Nem akartam rákényszeríteni semmit, mert féltem, hogy a kötöttségek miatt megváltozik majd a véleménye rólam, s elmegy. Elhittem, hogy szerelmes volt, de egy újszülött vámpír testében. Ez pedig sok mindenre kihatással volt. Olyasmire is, ami neki eszébe sem jutott volna.
Jó pár perc telt el, mire végre megszólaltam újra. El akartam terelni a témát, és amúgy is muszáj volt, kiselőadást tartanom a vámpírság minden részletéből, és ideje volt ebbe bele is kezdenem.
- Na jó, tanítanom is kell neked valamit – csókot nyomtam a vállára, majd a nyakára. – Szóval kezdjük a törvényekkel! – mondtam, majd magam felé fordítottam az ölemben ülő lányt, hogy láthassam az arcát. Végül is ez most nem az a téma, amit elengedhet a füle mellett, mert nem akartam, hogy a környéken mászkáló Volturi bármely tagja problémának találja őt.
- Először is, soha senki nem tudhatja, hogy létezünk! Ezért nem megyünk napfényre, mert túl feltűnő lenne, hogy csillogunk. Gyermekeket sohasem teremthetünk, mert nincs bennük annyi felelősség, hogy megtartsák a titkunkat. Nem szabad feltűnést kelteni a vadászatok során és én vagyok a felelős minden lépésedért, amíg le nem higgadsz! – a végére elmosolyodtam, majd megfogtam Hell állát, és magamhoz húzva megcsókoltam. Így akartam maradni vele, nagyon sokáig, de nem akartam most nagyon belemerülni, mert túl kellett esnünk a formaságokon is. – Ja, és nem támadunk a Volturira, amellett valódi öngyilkosság is lenne – tettem hozzá, csak úgy, mintha ez nem is lenne annyira fontos. Talán azért is, mert nem akartam az arisztokrata banda közelébe engedni, abban túl nagy kockázatot láttam.

__________________________________________________

tags: ábrándos angyalka; words: 634;
notes: ez most nekem sem lett olyan fényes, bocsi ://

Költőinek szánt kérdésemre adott válaszán felvontam a szemöldökömet. Elég logikus volt, hogy mivel még mindig duzzogtam nem éreztem jogosultnak a megbocsájtásomra. Ebben már valamivel több volt a színészi alakítás, de akkor is kitartok amellett, hogy ennyi jár nekem. Ahogy előbb is említettem, ezüst tálcán kapott. Alig kellett a kisujját mozdítania és megkapott. Nem volt előtte semmi akadály, azt a cseppnyi gátlásosságot is két perc alatt lerombolta bennem, amit a rossz tapasztalatom miatt éreztem. Apa biztos nem lenne büszke rám, ha tudná milyen könnyen és hamar odadobtam magam neki, de hát istenem. Szerettem, halálosan szerettem pont ahogy most is. De ez nem kímélte meg attól, hogy küzdenie kelljen és ahogy láttam neki sem volt ellenére ez a felállás, hiszen szerette a kihívásokat.
És valljuk be, én sose voltam az... Idáig!
A szemem sarkából figyeltem ahogy elül mellém. Igyekeztem rezzenéstelennek és sziklaszilárdnak látszani. Igen, egy rendes úrinő rá se hederít egy férfira ha mérges. Szépen megvárja az engesztelő szavakat és csak a legvégsőbb esetben adja meg a bocsánatát, nagy kegyesen vonakodva. Mert ilyen a flancos francia és angol módi. Jane Austen büszke lehetne rám.
Kitörésemre való feleletén egy pillanatra eltátottam a számat, majd őszintén durcásan csúsztam tőle egy picit távolabb.
-Verekedééés?! Neeeem, erről szó sincs! Én ütlek, te repülsz! - vágtam vissza csípősen, és igyekeztem elengedni a fülem mellett a pajzán jelentését a dolognak. Igaz, amiatt háborodtam fel, mert ugyan, itt dühöngök, és erre kétértelmű megjegyzéseket tesz és vissza se próbálja fogni azt az édes kaján vigyort. Mintha szándékosan vágná maga alatt a fát.
Lassan és biztosan haladt a jég felolvasztásában, nemsokára merte venni a bátorságot hogy közelebb húzódjon hozzám. Miután kinyújtottam a lábaimat egészen szorosan ült hozzám, testem ellazult a közelségétől és érezhetően kevesebb dühös szikra pattogott körülöttem. Csaknem teljesen elpárolgott minden mérgem. A szám sarkában a legnagyobb erőfeszítésem ellenére is megbújt egy apró mosoly, de úgy tettem mintha ennek nem lennék tudatában. Továbbra is a fénylő horizontot bámultam, és természetesen őt is figyeltem a szemem sarkából. Francokat érdekelt a kilátás, ez is csak olyan város mint a többi. De Lucas, nem olyan mint a többi srác... Vagy mint bárki más ezen a bolygón. Őt szívesebben néztem volna, mint a sötét eget ahogy találkozik a város fényeivel, de a durcázás szereposztása ezt nem így írta meg.
Az apró kis történet hatására kezére simítottam a kezemet, próbálva éreztetni hogy mennyire hálás vagyok neki. Először is, hogy van nekem másodszor is hogy nem hagyott a sorsomra az örjöngő Szomjjal, ami per pillanat elégedetten emésztgette a két szerencsétlen lány vérét.  Már távolinak tűnt a gyilkolás, itt fent már nem sújtott olyan borzalmasan a lelkiismeret, de sosem fogom elfelejteni.
Úgy tette a kezét, hogy összefűzhesse ujjait az enyémekkel és nem tiltakoztam. Bátorítoan megszorítottam a kezét, hiszen bármennyire is élvezetesnek tűnhetett ez a durcázás, én nem élveztem. Borzalmasan távol éreztem magam tőle, és ez a helyzet talán máskor majd vicces lesz, de most így az első vadászatom után fárasztó. Szükségem van rá, és igaz még mindig játszottam a durci-hercegnőt, szerettem volna végre a karjaiba simulni egy kis vigasztalásért.
- Zöldszemű? Szerinted teremtenék olyan vámpírt, aki jobban kell nálad? Nekem te vagy az örökkévalóság, a világ, minden, amit el tudsz képzelni, sőt még az is, amit nem. -mondta, én meg pontosan ugyan olyan szégyenlősen hajtottam le a fejem, mintha még mindig képes lennék elpirulni. Hajam az arcomba hullott, eltakarva előle az új tökéletes márványarcot és karmazsin vörös tekintetett, ami csak pár órája létezett, felváltva a kék tengereket.
És volt bennem annyi tapasztalat hogy nem ellenkeztem vele. Megtanultam elfogadni a bókot, és bár tartásomból kilátszott a hitetlen kishitűség, de csendben mosolyogtam a hajam alatt. Tagadhatatlanul jól esett ez a bók, mint bármi más ezen a világon. Újra felcsillant Lucas az az oldala, amit csak én ismertem az élők között, és örömmel sajátítottam ki magamnak ezt a jogot. Ő az enyém, én az övé... Harmadik személynek helye nincs!
Amikor a nevemen szólított, engedtem a csábításnak és a szemeibe néztem. A hajam még mindig egy kicsit az arcomba lógott, de annyira megigézett és magába szippantott a tekintete, hogy nem érdekelt. Ha vert volna még a szívem dübörögve verte volna a tamtamot.
– Szeretlek – mondta, én meg meghatottan végre rámosolyogtam. Az arcom sugárzott, nyoma sem volt a korábbi dühös vonásoknak, sem a durcás ajakbiggyesztésnek. Ettől a szótól teljesen kivirultam, és kisöpört minden mérget. Nem maradt más csak a túlcsorduló szeretet.
- Én is szeretlek, te idióta! - suttogtam, miközben óvatosan közel hajolva puha csókot lehelt az ajkaimra. Nekem több sem kellett, anélkül hogy elengedtem volna a kezét egy szempillantás alatt az ölében termettem. Megadtam magam, a háborút csúfosan leverték, de nem volt itt vége. Megfogadom magamnak, hogy mostantól igenis hagyom küzdeni, mert így lesz érdekes és izgalmas az egész. Nem tesz jót se neki se nekem ha mindig kiszolgálom. Az ellenkezés kifizetődő, ha mértékkel bánunk vele a megfelelő helyzetben.

Még mindig jól szórakoztam magamban, amiért így láthattam. Tulajdonképpen egy barom voltam, nem kellett volna kiborítanom a barátnőmet, de az az igazság, hogy egy rövid időre nekem is elborult az agyam. Persze ez szerinte nem lenne mentség, szerintem pedig igenis az. Ugyanis lehet, hogy nem így kellett volna felvezetnem az első vadászatot, viszont neki pedig nem pánikolnia kellett volna. Sokkal bonyolultabbá tette a dolgokat, mint amilyenek igazából voltam. Nekem legalábbis ez nem volt gond, igaz, én pont a saját kezdetem miatt lettem ragadozó. Ő akár még állatkákon is élhet, ha úgy tetszik neki, talán el is kéne vinnem az erdőbe, hátha az egyszerűbb lenne a számára. Ellenben nem akartam elveszíteni ezeket a szemeket, mindig ezt a vörös szempárt kívántam látni, amíg világ a világ számomra. Az aranyszínű szempárt ismertem, túl jól, túl fájdalmasan, túlságosan is sokszor láttam, aztán el kellett engednem. A Sors még most is üldözött, pedig már egyszer kijátszottam. Nem hiszem, hogy újabb kört kibírnék ebből a körhintából, ha megint begyorsul, és szédülni kezdek majd, aztán mire felismerem a helyzetet, már késő is lesz, a világ pedig újra sötétségbe borul. Ugyanolyanba, amilyen ez az éjszaka is volt. Fekete. Az egyetlen, ami kitűnt ebből a mélységes éjből, az Hayley ragyogó írisze volt, ami elkápráztatott és akaratom ellenére is magánál tartott. Fogalma sem lehetett erről, leginkább azért, mert eddig nem sem volt fogalmam róla, eszembe sem jutott, hogy ennyire el leszek bűvölve, ha egyszer is a szemébe nézek majd.
Egy részem már rég belekezdett volna a kioktatásába, azonban egy másik hagyni akarta magát, és valamiért, számomra érthetetlen okból, ennek a másodiknak a szavára hallgattam. Talán mert túlságosan is szerettem ezt a nőt ahhoz, hogy egy ilyen ostobaságból vitát kezdjek, ráadásul féltem is, hogy csak úgy elmegy. Egy újszülött vámpírnak nem volt szüksége indokra, csak hajtották az ösztönei. Ezt talán én tudtam a legjobban, s valószínűleg ezért is tartottam attól, hogy elüldözhetem magamtól. Biztos azt mondaná erre, hogy mennyire hülye vagyok, úgysem hagyna el, de ez nem így megy, sosem ilyen egyszerű ez az egész.
- Ezt csak te tudod – továbbra sem mozdultam meg igazából, csupán annyit tettem, hogy leültem mellé, de még így is hagytam távolságot kettőnk között. Látszott rajta, hogy tartja magát, és csupán dacból meg hisztiből játssza még mindig a jégkirálynőt, viszont én is hajlandó voltam játszani, ameddig csak kell, ha erre vágyott. Igazából már untam is, hogy mindig csak egy szavamba került és az áldozataim és Hayley is felajánlotta magát, minden gondolkodás nélkül. Most egy kicsit hasonlított a régi időkre a helyzet, amikor nekem kellett tepernem azért, hogy egykori menyasszonyom rábólintson valamire. Bármire. Ezt hangosan azért nem mondtam ki, mert nem akartam, hogy kombinálni kezdjen a szőke angyalom. Nem kellettek olyan ostobaságok, hogy azért választottam őt, mert hasonlít Corneliára. Tulajdonképpen pont ellenkezőleg volt, semmiben nem egyeztek és ezért tetszett ennyire. Nem akartam az örökkévalóságig egy régi, halott nő emlékének élni, még akkor sem, ha bármit megtettem volna érte. Azonban most itt volt Hell, aki hús és – még egy darabig – vér volt, s ezerszer fontosabb, mint akárki más.
Nem bírtam visszatartani egy széles mosolyt, amikor dühösen felelt a bókomra. Először azt gondoltam, hogy egyszerűen bevallom, mennyire édes így, de aztán rájöttem, hogy ennél sokkal jobb válasz is akad a tarsolyomban, ami egyszerre igen is. Oldalra döntöttem a fejemet, miközben kimondtam a szavakat:
- Verekedni akarsz? – szemtelenül mosolyodtam el, őt nézve, míg a horizontra szegezte a tekintetét. Ezt egyszerűen nem tudtam kihagyni, még ha nem is volt éppen ideillő. Azt hiszem, ilyenkor bukik ki belőlem az az énem, ami megmutatja, hogy nem csak egy ösztönlény vagyok, hanem valahol csak egy pasi. De ezt is csak ő tudhatja és senki más.
Lassan, de biztosan olvadt a jég, és én mertem közelebb araszolni hozzá, amikor kinyújtotta a lábait. Egészen szorosan ültem mellette, kezeimet az ölemben pihentetve, s várva, hogy Hell mit akar. Örültem, hogy az epizódocska az életemből hatott rá, tudtam, hogy értette mit akartam kifejezni vele, ezt bizonyítva a kezét az enyémre tette, én pedig gondolkodás nélkül úgy intéztem, hogy összefűzhessem az ujjaimat az övéivel. Aztán megkaptam a felesleges megjegyzésemre is a választ, és erre újra elmosolyodtam.
- Zöldszemű? – kérdeztem vissza, némi döbbenettel a hangomban. – Szerinted teremtenék olyan vámpírt, aki jobban kell nálad? Nekem te vagy az örökkévalóság, a világ, minden, amit el tudsz képzelni, sőt még az is, amit nem.
Elképesztő milyen nyálas tudtam lenni néha, de kétségtelenül igazat mondtam. Számomra ő volt a tökéletesség, mindenféle értelemben, bármire kivetítve.
- Hayley! – azt akartam, hogy a szemembe nézzen végre, ha már eddig dühből nem volt hajlandó megtenni. – Szeretlek – a tőlem igencsak ritkán hallott szó, most kettészelte a levegőt. Tudom, egyszer már bevallottam, viszont az más volt, mint most. Szükségem volt erre a lányra, hogy életben maradhassak, megkockáztatom, hogy jobban kellett, mint a vér.
Közelebb hajolva óvatos, puha csókot leheltem az ajkaira, kezét nem engedve el, átkaroltam a vállát és magamhoz húztam, ha engedte – és reméltem, hogy engedni fogja, mert nem akartam elengedni.

__________________________________________________

tags: ábrándos angyalka; words: 812;
notes: egész jók a meggyőző képességeim, azt hiszem : D <3

Mielőtt felmenekültem volna a tetőre még elkaptam a szájában bújkáló mosolyt. Mondanom sem kell, ez még jobban felpaprikázott és végérvényesen hozzásegített a kiborulásomhoz. Mégis hogy lehet valaki ilyen?! Nem azért... Még mindig odavoltam érte, és bármimet odaadtam volna a szerelméért még a halandó életemen felül. Azt is tudtam hogy élvezi provokálni az embereket, amióta csak megismertem provokált. Kiprovokált minden egyes elpirulást, minden egyes elszólást és minden aprócska bakit és ügyetlenséget amin jót szórakozhatott és ami hozzásegített a mostani helyzethez. Örökre hozzáláncoltam magam, mégha nem is a hagyományos emberi módon. És ez fordítva is ogaz volt, hiszen most is mindent csak azért tett, hogy életben tartson.
De akkor is!
Miután kiadtam magamból a hiszti nagyobb részét duzzogva ültem le egy kémény tövébe. Térdeimet felhúzva és átkarolva néztem Port Angeles fényeit és vártam. Vártam hogy egy kissé lenyugodjak, na meg hogy Lucas feljöjjön és kioktasson, hiszen több mint valószínűnek láttam hogy ez fog következni. Egy kiselőadás a vámpíréletről és a velejáró járulékos veszteségről, arról hogy minden körülmények között a jó vámpír élvezi a gyilkolást és higgadt marad... Ó hogy csessze meg! Már megint a plafonon vagyok!
Egyik kezemet magam mellé ejtettem, hogy találjak valamit amit törni zúzni lehet és imáim meghallgatattak. Egy fél tégla akadt a kezembe, amit a legkisebb erőfeszítés nélkül morzsoltam porrá. Nem nyugtatott meg, mert semmilyen munkámba cagy erőlködésembe nem került. Olyan könnyű volt, mint egy puha szivacsot összenyomni. Gyerekjáték! Puffogva ráztam le a kezemről a port és belenyugodva a helyzetbe figyeltem tovább a város fényeit. Nem is emlékszem mikor duzzogtam utoljára ennyire. Szerintem soha. A szerelem és az átváltozás szélsőséges dolgokat hoz ki az emberből.
Hallottam ahogy a tetőre érkezik. Szándékosan nem voltam hajlandó ránézni, mereven a horizontra szegeztem a tekintetem, miközben hallgattam lassú és megfontolt lépéseit. Mintha valami veszélyes ritka vadállathoz közeledne akit meg kell szelidíteni. Azt hiszem ezért nem hibáztathattam, az átváltozás miatt jelenleg erősebb voltam nála, és olyan érzelmek munkálkodtak még mindig bennem, hogy bármikor újra robbanhattam. Mint egy hordó tele petárdával. Egy alacsony, formás szőke petárdás hordó.
-Megbocsájtasz nekem? - kérdezte, miközben szemem sarkából láttam hogy féltérdre ereszkedik. Ajkaim szélén apró mosoly bujkált, de igyekeztem leplezni és nem is törődni vele. Gyöngéden magához húzta az egyik kezemet és megcsókolta. Ha nagyon gyerekes lettem volna, akkor nem engedem meg neki és fújva, mint valami szeszélyes kiscica, visszarántom a kezem. De őszintén szólva baromira vágytam rá hogy megküzdjön a bocsánatomért és legalább ennyire élveztem is a helyzetet.
Gonosz voltam? Nem, ezt nem mondanám. Számító? Egy picit. Fellegek közt járó, ábrándozó balfék? Na az annál inkább. De ez most kellett, még mindig mérges voltam rá és most nem én akartam az engedő okos fél lenni. Eddig mindig én voltam, most az egyszer büszkén magamra vállalom a makacs szamár szerepét ebben a történetben. Néha nekem is muszáj önzőnek lennem!
-Megérdemled? - kérdeztem durcásan, miközben ráemeltem a tekintetemet. Kezem a kezeiben pihent, miközben a másikat a térdem és a testem közé csúsztattam. Ajkaimat durcás kislány módjára biggyesztettem le, de szememben már látszott egy aprócska kis fény hogy nyert ügye van ennek a gazembernek, de a dühös szikrák még mindig lövelltek felé. Hősiesen tartottam magam és kötöttem az embet a karóhoz. A hiszti nem adja fel ilyen könnyen és a megbocsájtáshoz nagyobb engesztelésre van szükség. Attól még hogy szerettem és legszívesebben a karjaiba omlottam volna, önbecsülésem és önérzetem azért nekem is van! És kicsit már uncsi hogy folyamatosan a zoknimba olvadva vetem a nyakába magam minden apró gesztus után. Ennek a pasinak alig kellett küzdenie értem, megkapott ezüst tálcán. Ami nem baj, de igen is kicsit meg akartam dolgoztatni.
De azt hiszem megint túlmagyarázom a dolgokat. Nem is értem miért magyarázkodok magamnak?!
- Annyira elbűvölő vagy – suttogta, én meg kishíjján újra felrobbantam. Mogorván húztam vissza a kezem.
-Ha te is azzal jössz, hogy milyen eszméletlen cuki vagyok amikor dühöngök esküszöm akkora taslit vágok le, hogy egészen hazáig repülsz! - morogtam, majd újra elfordítottam róla a tekintetemet és ismételten a horizontot bámultam. Nem tagadhatom, szemem sarkából kíváncsian figyeltem a reakcióját, de mindezt úgy hogy ne vegye észre. Bár szerintem több mint egyértelmű volt, hogy nem kicsit vagyok most hatás vadász. Mondhatjuk úgy is: tipikus nő! Nehogy már én ne csináljam a fesztivált!
Nem jött közelebb, ami kicsit zavart. Persze, ez annak a jele volt, hogy nem tesz semmit anélkül hogy én ne engedném, de azért mégis. Mindenem bizsergett a közelében, porcikáim vadul visítoztak hogy vessem rá magam, de makacsul maradtam ott ahol voltam. Nem fogom áthágni a távolságot. Csak azért sem!
Pillanatra megfeledkezve minden duzzogásról hallgattam amit mesélt. Sajnáltam őket, bár igyekeztem nem mutatni, mert féltem hogy rosszul érintené őt ez. Volt menyasszonya említésére mintha jeges tőrt döftek volna a szívembe. Ez a nő mindig is fájó pont lesz kettőnk életében, hiszen ha ő él, most ez a férfi vele lenne és nem velem. Ennek a hallomásból is csodálatos és szép nőnek az emléke örökre Lucasban él, és bármennyire szerethetem, nem tűnik el. A seb begyógyulhat, a varr leeshet, a heg elhalványulhat de mindig is ott marad a szívén. Semmilyen csók vagy imádat nem törölheti le onnan. De tudom hogy engem szeret.
Most a jelenben és a jövőben is velem lesz, én kellek neki a múlt nem fog éket verni közénk ha nem hánytorgatjuk fel. Lucas évtizedeken át minden érzését elfolytotta, nem mert nyitni senki felé. Csak én voltam képes megtörni a jeget, miattam kezdett el újra érezni és miattam tért vissza olyan szokásokhoz mint normális udvarlás és ahogy telik az idő egyre jobban látom és érzem hogy valójában milyen romantikus tud lenni. Mindenféle színjáték nélkül. Csak türelmesnek kell lennem, ami idáig még ha vért izzadva is de ment. A világ összes ideje előttem van, szóval haladhatunk a békés tempóban.
Hálával töltött el hogy velem van, hogy nem engedi hogy arra a sorsra jussak mint ő. Értettem mennyivel nehezebb volt neki és nekem mennyivel könnyebb hogy ő velem van. De még így se nagyon akaródzott teljesen feladni a duzzogást. Helyette egy picit nyitottam felé, leengedtem a térdeimet, ezzel "kaput nyitva" és kezemet amit az előbb elrántottam tőle a kezére helyeztem. De ennyi. Még mindig nem néztem teljesen rá, de éreztettem a hálát. Legalábbis reméltem hogy érzi a gesztusból.
– Sosem teremtettem rajtad kívül senkit – mondta. Ráemeltem a tekintetem, újra találkozott a két karmazsinvörös szempár. Ilyenkor nekem mindig megszűnt idő és tér. Kiszakadtunk a világból és tökéletes megtapasztaltuk a MI érzést. Csak ő és én... Én és ő... Lelkeink egybe forrva, minden testi kapcsolat nélkül együtt.
-Tudom - mondtam halkan - És nem is fogsz ha rajtam múlik, mert ha ilyen a kicsit hisztis oldalam, ne tudd meg milyen ha előbújik a zöldszemű szörnyike!
És természetesen még mindig duzzogtam, de már nem annyira mint percekkel ezelőtt. Még mindig nem adtam meg magam. Majd, ha ügyes lesz!

__________________________________________________

Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy mennyire irritáló tudtam lenni, s nem is titok, milyen előszeretettel alkalmaztam másokkal szemben ezt a kiborító tulajdonságomat. Most is így vagyok ezzel, és szánt szándékkal provokáltam azt az áldozatomat, akit sosem kívántam igazán bántani, csupán a szeretetemmel. Ami azt illeti, nem akartam én veszekedni, de a helyzet így hozta, én pedig minél előbb túl akartam lenni a hisztérián, kiborulásokon és dühön is. Úgy akartam távozni Port Angeles utcáiról, hogy a gyűlölködésünket elfújja a szél, messze innen, oda, ahonnan már nem fordulhat vissza hozzánk. Ezért is csókoltam meg, mert tovább akartam lépni ezen az egészen, de sajnálatos módon Hell zokon vette a megjegyzésemet, így pedig ellökött magától. Nehéz volt visszatartani a mosolyomat, ami akaratlanul is kikívánkozott, de amikor Hayley felrohant a lakóépület tetejére szabadjára engedtem a megjelenő jókedvemet. Elővettem egy szál cigarettát és rágyújtottam, miközben hallgattam a magasból leszűrődő dühöngést. Nem kívántam rögtön felmenni utána, mert azt akartam, hogy kiélhesse magát, végül is még jó pár óra volt az esténkből, annak ellenére, hogy nem éppen így terveztem el az első ölését én sem, de már mindegy volt azon gondolkozni, mit terveztem vagy mit nem. Egyszerűen így alakultak a dolgok, én pedig hittem a sorsban, még pedig azért, mert az legalább annyira lehetetlennek tűnt, mint a vámpírok létezése, akkor mikor még emberként éltem, s éppen annyira abszurd, mint a vérfarkasok ellenszenve, amellyel hosszú évtizedekkel korábban találkoztam először.
Amíg hallgattam, miként adja le a feszültségét a barátnőm az épület tetején, a két csinibaba hulláját is sikeresen odébb vonszoltam egy kevésbé feltűnő helyre. Nem fogok finomítani rajta, az átjáró utca végében lévő szemetes konténerbe tettem be őket. Tudom, tudom, nem éppen a legszebb végső nyughely, de a közelben nincs se folyópart, se temető, hogy jelöletlen sírba helyezhessem őket, és feltételeztem, hogy Hell nem rajongana az ötletért, hogy bárhová is elvigyük két első áldozatát. Bár a fene tudja, lehet, még értékelné is az ötletet. De egyelőre mindegy is, előbb rendbe kell raknom a kapcsolatomat, utána foglalkozom majd az ilyesfajta apróságokkal.
Végül én is megérkeztem a tetőre, időközben eldobva a már elszívott cigimet, és levakarva a vigyort a fejemről, ami még mindig ott volt. Igazság szerint, ezt Hayley-nek köszönhettem, és semmi köze nem volt ahhoz, hogy pofátlan módon kinevettem volna, sokkal inkább azért mosolyogtam, mert annyira jól állt neki a düh. Lassú, szándékosan hallható léptekkel közelítettem meg, és óvatosan, mivel erősebb volt, mint én, legalábbis az első hónapban mindenképpen. Lehettem volna ezer éves is, nem segített volna, hiszen az újszülöttek kiváltsága az, hogy saját, emberi vérük még bennük van, ettől annyira irányíthatatlanok és veszélyesek.
- Megbocsájtasz nekem? – kérdeztem halkan, mikor már fél térdre ereszkedtem mellette, és finoman magamhoz húztam a kezét, amit meg is csókoltam. Bíztam benne, hogy nem akar megütni, bár azt hiszem, még jogában is állt volna. Felpillantottam a dühtől égő, vérvörösen szikrázó szemekbe, amik nem túl meglepő módon magukhoz láncoltak. Aztán újra megcsókoltak a kezét és hosszan belélegeztem az édeskés illatát. Nem akartam elengedni, de ha el kívánta húzni a kezét, hát hagytam. Hajlandó voltam belemenni a játékba, amiben nekem kellett küzdenem a bocsánatáért, most mindenképpen.
- Annyira elbűvölő vagy – suttogtam, továbbra sem közeledtem tovább hozzá, mert azt akartam, hogy lássa, neki megadtam magamat, és bármikor megteszem, ha ezzel kiengesztelhettem. Szerettem, és ez mindent felülírt számomra.
- Tudod, nekem és a testvéreimnek más volt, nem tanított minket senki, hosszú heteken át csak magunk voltunk, teljesen egyedül, és nem tudtuk, hogy a Vérszomj irányít. Egy rossz álomnak tűnt mindig a tucatnyi holttest, amit magunk mögött hagytunk. Aztán megjelent Cornelia, ő volt az első vámpír, akit addig láttunk, és ő mondta el, hogy mik vagyunk és miért ölünk – kezdtem bele nyugodt hangon a saját történetembe, reméltem, megérti azt, mennyire más volt nekem négyszáz évvel ezelőtt a kezdet, és most neki mennyivel könnyebb lehet, csak mert van valaki, aki törődik vele. Felnéztem a csillagokkal ritkásan teleszórt, mélységesen fekete égboltra és figyeltem, ahogyan komótoson és lassan elúsznak a felhők, melyek az eső ígéretével érkeztek ide. – Sosem teremtettem rajtad kívül senkit – tettem hozzá, nem mintha ez sok mindenen változtatott volna jelenleg, de talán neki számított.

__________________________________________________

tags: ábrándos angyalka; words: 673;
notes: el vagyok ragadtatva *-* remélem a válasz is tetszeni fog ^^ <3

-Értem vagy miattam?! Hiába csűrjük csavarjuk... Meghaltak! És még ha csak közvetve is én voltam a hóhér - mordultam fel, de nem rá voltam igazából mérges.
A saját ostobaságom bosszantott fel, hogy annyira magával ragadtak az ösztöneim hogy esélyt se hagytam magamnak arra hogy jól cselekedjek! Esztelenség volt ráförmednem, de volt egyetlen tiszta pillanatom és tudtam hogy megvan hozzá a hatalma és ereje hogy elvigyen innen. Bíztam benne, hogy legalább megpróbálja, de nem tette meg! És ez dühített.
Ivás közben nem hallottam a válaszát, a hirtelen rámtört extázis miatt,de a szemem sarkából felsejlett arca látványa. Jól lecsestett gondolom, de annyira le voltam foglalva, hogy nem tudtam rá koncentrálni és így inkább nem is szítottam a vitát. Úgy éreztem az előbbi monológja csak kis szikra volt, nem elég ahhoz hogy kirobbantsa a háborút és éppen ezért megálltam szó nélkül. Volt egy sejtésem hogy valamivel ma még nagyon kihúzzuk egymásnál a gyufát, és próbáltam elodázni a dolgot. Nem akartam veszekedni vele. De valamikor át kell esni az első nagy vitán, még akkor is ha minden egyes porcikám vadul berzenkedett ellene.
"Jó kislány" megjegyzésére felszaladt a szemöldököm. Bosszúsan és duzzogva néztem rá, szemeim villámokat szórtak. Mintha valami nyomorult taknyos kölyök lennék. De most sem szóltam, hiszen újból egy nyakra tapadva szívtam magamba a vért. Pillanatokra megfeledkeztem a bennem fortyogó dühről, hiszen a vér abban a pillanatban mindenek felett állt. Pedig elhihetitek... Legszívesebben a torkának ugrottam volna ezért a megjegyzéséért. Az lehet hogy évszázadokkal idősebb, de ez... Áhh...
Azt hiszem a vámpírrá változás nem ölte ki belőlem a női szeszélyt és azt hiszem az események hatására most tombolt bennem minden amit csak el lehet képzelni. Mondhatni én voltam a puskaporos hordó és Lucas az idióta aki mellettem cigizik és folyamatosan oda sem figyelve dobálja el a még gő csikkeket.
Ivás után a vér kimosta pár pillanatra a mérgemet, de nem tartott sokáig. Pillanatnyi zavarom után visszatért a " jó kislány" miatti háborús hangulatom és ezt tetézte az is hogy két ártatlan lány holteste felett fújtam rá mint valami dühös kiscica. Ugyan olyan bájos voltam mint mindig, de piszok dühös. Régen sokan kinevettek amikor elfutott a pulyka méreg. Mindenki csak azzal jött hogy "milyen cuki vagy amikor mérges vagy" vagy "istenem, te dühösen még bájosabb vagy". Ez nem változott, csak az errő viszonyok. Már jobban mertem hallattni a hangomat és bármennyire szerettem Lucast most a háborús zóna közepén ált, tökéletes célpontot adva és akarva vagy akaratlanul hergelt. Lehet élvezte amikor szélszőséges voltam, lehet csak vak volt mint általában minden férfi ilyen helyzetben és nem gondolkodott.
Amikor kinyilvánítottam érzéseimet, nem éppen úgy reagált ahogy akartam. Szenvedélyesen, szinte erőszakosan rántott magához. Először tiltakozni próbáltam, de végül beadtam a derekam és én is vadul csókoltam őt. Beleadtam minden dühömet, néhol az ajkába haraptam vagy erőszakosan szívtam meg a nyelvét. Végül is ez is a düh kifejezés formája,. Megjegyzése viszont megint nem tetszett.
-Hogy te... Áhhhh! - kiálltottam fel, majd kiszakítottam magam a karjai közül és durcásan felszökelltem az épület tetejére. A háború kitört, a bomba robbant!- Komolyan ezt nem hiszem el... Először meg sem próbál elrángatni... Aztán úgy beszél velem mint egy taknyos kölyökkel... Most meg érzéketlen... Felrobbanok - fortyogtam magamnak, bele sem gondolva hogy ő is hallja - Mintha neki mindig is természetes lett volna az ölés... Komolyan nem hiszem el, hihetetlen... Aztán meg majd feljön és pont lefogja szarni hogy mérges és sértett vagyok, hiszen Mr. Profigyilkos Szívtipró Lepedőakrobata több száz éves tapasztalata nem súg némi megértést...
Hisztiztem. Igen. Naaagyon hisztiztem. Morgolódva ültem le az egyik kémény tövébe és egy ötéves kisgyerek is megirigyelhette volna azt a bájos kis durcás grimaszt ami az arcomon ült. Mondhatni zabálnivaló voltam, de pont nem érdekelt. Olyan összezavart és fisztrált voltam a gyilkolástól hogy legszívesebben toporzékolva sírtam volna. De ugye sírni már nem tudtam és így is éppen elég nagy hülyét csináltam magamból Lucas előtt. Két lehetőség van. Ha feljön: a) kinevet, b) írtó pipa lesz...
Remek éjszaka mondhatom!

__________________________________________________

Nem volt mit tenni, most már akkor is meg kellett volna ölnöm őket, ha nem is akartam volna. Túl sok mindent láttam, és ez így nem működik nálunk. A létezésünkkel kapcsolatos törvények egyszerűek és szükségesek, ezt igencsak jól megtanultam a Volturitól. Tulajdonképpen volt is benne igazság, mert eddig sosem volt szerencséses eset, ha egy halandó többet látott a kelleténél. Ráadásul azok az olasz arisztokrata barmok nem csak a két lányt pusztította volna el, hanem Hellt és engem is, a jelenlegi helyzetemben pedig ilyesmit nem engedhettem meg magamnak. A szőke lánynak pedig a hisztériát, amit még a létező embersége miatt rendezett. Biztos voltam benne, hogy nem lesz ez olyan baromi egyszerű, mint amilyennek először ő elképzelte, de nem akartam lerombolni az általa felépített reményeket, de én tudtam előre. A vérszomj, az vérszomj, nem lehet ellene küzdeni és könnyen el is pusztítja a vámpírt, ha nem vigyáz vele. A mi létünkben semmi sem uralkodik csak mi, még a Volturi sem tud mindenhol ott lenni, akármennyire is szeretné ezt Aro, így mindenkire a saját felelőssége nehezedik, ellenben azzal is tisztában vagyunk, mindannyian, hogy kegyelmet senki nem kaphat. Én is örülhetek, amiért még élek, nyolc év tovaröppenő mészárlás után.
- Érted haltak meg – a hangom közömbösen csengett még saját fülemnek is. Tudtam, mennyire fájhat neki az, hogy ennyire mellékes szereplőnek tekintettem most, de el kellett rendeznem a helyzetet. Nem lehetett botrány belőle, arról nem is beszélve, hogy a franc tudja, éppen hol vannak azok a vörös szemű, szadista kölykök, mivel a környéket még mindig járkált egy-egy feleslegesebb őrszemük. Nem akartam belefutni egyikbe sem.
Végül Hayley-re emeltem a tekintetem és láttam, hogyan folytja vissza a tökéletesen felesleges lélegzetét. Elhiszem, hogy az első gondolata az emberölésre nem éppen pozitív, de nem sok elmebeteget találhatott volna errefelé, akit az emberiség védelme érdekében kivégezhetett volna, a két lány pedig csupán pocsékba ment volna, ha otthagyja őket a fénytelen utcába a feltört betonon, ahol majd holnap megtalálja őket valaki, és döbbentem áll majd a tény elé, hogy mégis mit keres ott két hulla. Egyértelműen kiderítik majd, hogy gyilkosság az, és a gyilkost is el kezdik keresni, talán a korábbi áldozataimmal is összefüggésbe hozzák őket, de szokás szerint se elképzelés, se tettes nem lesz majd. Hiszen engem vagy egy hozzám hasonlót nem túl könnyű elkapni.
A barátnőm megjegyzésére meg sem rezdültem, mert miután evett hosszú beszélgetés elébe fogunk nézni, talán az első nagy veszekedést is megejtjük majd, és ami a fenyegető hangsúlyt illeti erre igen nagy esélyt láttam per pillanat. De mindegy, tudtam miért csináltam mindezt, és az semmit nem jelentett számomra, hogy most éppen mit gondol. Ez van, minden mocskos dolgon túl kell esnie előbb-utóbb. Az ölésen, sajnálatos módon előbb is, mint utóbb. Azonban végül rászánta magát, vagyis sokkal inkább a Szomj kényszerítette rá, hogy beleharapjon a már megsebesített lányba, aki a földön hevert, s ruháját szép lassan átitatta a vére. Nem volt mit tenni, valahol, egy igen aprócska részem valóban sajnálta az áldozatokat, de csupán azért, mert nem ilyen halált szántam nekik, hanem némiképpen csendesebbet, bár már mindegy. Kár is bánkódni ezen.
- Ne beszélj, ostobaságokat! – csattantam fel, amikor arról kezdett beszélni, hogy nyilvánvalóan bánom, amiért átváltoztattam. – Ha tehetném, nem kérném, hogy bárkit is megölj, de ez nem így megy. Ha nem táplálkozol, abba nem csak beleőrülsz a Szomj miatt, de még bele is halsz! Mit érne akkor a boldogságod? Nekik pedig akkor dőlt el a sorsuk, mikor ebbe az utcába léptek, és már amúgy sincs mit tenni, mert halottak. Halottak, mert láttak minket, és nem derülhet ki a létezésünk. Ez a törvény. Úgyhogy ne sirasd őket, mert mindenképpen meg kellett halniuk, ha nem szívod ki a vérüket, akkor is – a hangom ingerült volt, állkapcsom idegesen feszült meg. Az egy dolog lett volna, hogy engem hibáztat, de felháborított a gondolat, amiért önmagát okolta. Főleg azzal bosszantott fel, hogy azt hitte, megbántam bármit is vele kapcsolatban. Hagytam, had szipolyozza ki a másik lányt is, és egy futólagos mosoly suhant át az arcomon a bőr és hús finom, ám annál jellegzetesebb szakadása hallatán.
- Jó kislány – olyan halkan ejtettem ki ezt a két szót, hogy szinte csak eltátogtam, de tudtam, Hell így fogja hallani. A kérdésére végül csak megrázta a fejemet:
- Ha kell, majd megoldom – feleltem egy halvány, kesernyés mosollyal az ajkaimon. A következő pillanatban pedig már előttem állt, és egy erős bökést érezhettem a mellkasomon, de nem lökött el vele.
- Nem érdekel! – egy pillanatra felszaladt mindkét szemöldököm, majd vissza, és gondolkodás nélkül megcsókoltam. Vadul, dühösen, talán még erőszakosan is, de nem érdekelt. A szőke fürtökbe markoltam, hogy ne tolhasson el, nyelvemmel áthatoltam a szájába.
- Finomak voltak, főleg a második – jegyeztem meg egy igazi, sármos félmosoly kíséretében, mialatt elengedtem Hayley-t. Ideje volt felvilágosítanom a vámpírságról, minden szempontból.

__________________________________________________

tags: ábrándos angyalka; words: 780;
notes: kötözködsz? : DDD

-Ne tedd ezt velem! Vigyél el innen! -erősködtem, legszívesebben sírtam volna, sőt sírtam is, de nem látszott hiszen a könnycsatornáim már nem működtek. Ugyan olyan makulátlan márvány arccal néztem szerelmem szemébe, miközben felemésztett a bennem dúló harc szomj és lelkiismeret között.
De hamar eldőlt a vita, nem hagytam más kiutat. Megvadulva nekiiramodtam. Őrült láng égett a szememben, miközben a vérszomj mindennél jobban tombolt bennem. A lelkiismeretem láncra verve kiütve feküdt a tudatom mélyén. Az ösztönök KO-val nyertek, szerencsétlen kis tündérnek esélye sem volt  ez ellen a lenyűgöző szörnyeteg előtt. Mert mindamellett a szörnyűség mellett lenyűgöző volt. Sose éreztem magam erősebbnek, legyőzhetetlennek. Mámorító volt a hatalom és a tudat hogy ölni készültem. Normális esetben visítva gyengén hulltam volna porba, de most nem. Az a Hayley per pillanat nem volt elérhető. A pusztító szörnyeteg teljesen elnyomta a kis angyalt.
Majdnem elértem a célomat. Nem sok kellett hozzá, de Lucas megállított. Keményen csapódtam a falnak, ami magamhoz térített. Hálásan pillantottam Lucasra és figyeltem. A földön kuporogva markoltam a torkomat. Fél másodpercig azt hittem minden rendben lesz, a két lány megúszta. Naiv gondolat volt. A másodperc tört része alatt végük volt.
-Lucas! - nyögtem, miközben néztem a két lányt ahogy törött nyakkal a földre hulltak. Hát ennyi az élet. Egy szívdöglesztő férfi egyetlen laza suhintása, és porba hullt minden. Álmok, vágyak, jövők, sorsok amik sose teljesülnek be. Miattam...
Most bezzeg a lelkiismeretem kitört a láncaiból, az az idegesítő szárnyas kis mitugrász, most maximális energiával ugrált minden idegszálamon és tépett mindenhol ahol élrt... Végülis nem volt elég a szomj..
- Miattam haltak meg - nyögtem erőtlenül, hangomból sütött az önvád.
Lucas nem sokat törődött velem, ami sértett és bántott. Nem elég, hogy nem akadályozott meg hogy ártatlanokat öljek, most még csak rám sem hederít. A szomj újra megsokszorosodott erővel csapott le rám. Kecsesen talpra ugrottam és szoborrá merevedve tartottam vissza a lélegzetem. Durcásan pislogtam kedvesemre, miközben igyekeztem nem foglalkozni a két halott lánnyal. Most még nem, hiszen egy örökké valóságik kísérteni fog ahogy élettelenül a mocskos járdára hullottak. Ez örökre az emlékezetembe égett.
Lucas még mindig nem hederített rám, helyette feltépte az egyik lány torkát. Elkerekedett szemekkel néztem az előbuggyanó skarlát életadó nedűt. Próbáltam vissza szorítani a vörös ködöt, próbáltam nemet parancsolni. Kétségbeesetten kapaszkodtam emberségembe, miközben Lucas végre rám figyelt.
- A tiéd – mondta, én meg legszívesebben üvöltöttem volna, de nem lehetett. Ha most beszélek, kifogy a levegő a tüdőmből, ergo ha nagyon belemerülök az ordításba kénytelen leszek levegőt venni a hangképzéshez. A francba!
Makacsan néztem Lucasra, miközben kezem a torkomra csúszott és tekintetem vissza vissza kalandozott a vérre. A szomj teljes erőbedobással ostromolt, ösztönöm foggal körömmel marcangolta és űzte az emberséget. Nem sok ereje maradt szerencsétlen flótásnak de kitartott. Teljes két másodpercig.
Miután az ösztön ismét győzött mély levegőt vettem és beszívtam a vér édes illatát. Mielőtt teljesen eluralkodott volna rajtam az ösztön dühösen és mérhetetlenül durcásan morrantam rá kedvesemre.
-Ezért még számolunk!
És ezzel vége is volt, nem volt több helye késedelemnek. Rávetettem magam a feltépett nyakú lány hullájára. Dús ajkaimat a sebre tapasztottam és kéjesen megszívtam. Totális. Extázis...
Megvadulva szívtam és szipolyoztam a lányt. Teljesen megrészegített a vér íze és az erő ami kortyonként pumpáltam magamba. Visszatért a hatalom mámorító érzése. Ez kicsit megrémített, de hamar elcsitítottam az aggodalmakat. Addig szívtam és nyeltem a lány életerejét amíg szárazra nem szívtam. Az utolsó cseppig kiittam szerencsétlent, majd undorodva löktem el magamtól. Térdelve néztem végig magamon. Fehér pólón árulkodó vörös pettyek éktelenkedtek, de nem csináltam nagy mocskot. Nem veszett sok kárba.
Fél pillanatig elégedett érzéssel ültem a sarkamra és lustán nyaltam le a vért a szám sarkából és jól eső mozdulattal simítottam a hasamra a kezem. A torkomban elmúlt a kínzó érzés.
-Nem állítottál meg! - néztem vádlón rá - Tudom, hogy nem könnyítem meg a dolgod és most gondolom azt kívánod bár sose változtattál volna át, de... Nem akartam hogy ártatlan lányok lássák a kárát a boldogságomnak...
Eddig tartott a nyugalom. Torkomban újra fellángolt a szomj. Elkínzottan nyögtem fel és kicsit undorodva pillantottam a másik lány testére. De nem volt más választásom.
-Sajnálom - nyögtem elhalón - De ha már így alakult...
Azzal megragadtam és előről kezdősött a mámor. A másik lányt is szárazra szívtam, majd undorodva löktem el őket magamtól. Lucasra pillantva nyaltam le az utolsó csepp vért is a szám sarkából, majd bűntudatosan pislogtam a két lány száraz élettelen testére.
-Te is kértél volna? - haraptam az ajkamba, miközben vártam hogy újra elpiruljak. De semmi...
Aztán észbe kapva újra elkomorultam.
-Még mindig durcás és mérges vagyok rád! - böktem meg a mellkasát - De ugyan úgy magamra is... - tettem hozzá kelletlenül.

__________________________________________________

A mosolyom gyorsan eltűnt az arcomról, amikor meghallottam a válaszát. A sötét utca felől egyre csak közeledtek a főutca felé, ahol mi vártunk. A vonásaim megkeményedtek, üres tekintettel pillantottam le Hayley-re, aki egyre inkább könyörgött, hogy hagyjam meg a lányok életét, illetve, hogy neki ne kelljen megölnie bármelyik ártatlan embert. Sejtettem, hogy nem lesz annyira egyszerű ez az egész, mint amilyennek tűnt elsőre, de mindegy, úgyis rá fog jönni, hogy nincs más út, mert őrültek, perverzek és gyilkosok nincsenek ott mindenhol.
- Tudod, ez nem így működik. Te is érzed, hogy Szomj nem válogat, csak a vér számít! Itt helyben, hol kerítesz egy gyilkost, rajtam kívül? – kérdeztem némi cinizmussal a hangomban, miközben hallottam, ahogy a lányok már csak pár méterre vannak a fénytől. Ha kilépnek, az sokat nehezít a helyzetünkön, és ezt nem akartam. Csendben és gyorsan el akartam intézni ezt az egészet, és ha szükséges, akkor kissé erőszakosabbá is fogok válni. Ez számára jelenleg létkérdés, és nem hagyom, hogy az éhség vagy a Volturi eltüntesse a föld színéről.
- Tudtam, hogy kellett volna két hullajelölt – jegyeztem meg inkább magamnak, mint neki, s éppen folytatni akartam volna a meggyőzését, amikor elengedte a kezemet és rohanni kezdett a kiszemelt áldozataink felé. Én pedig Hell után, mert már most láttam, hogy mészárolni fog, ha nem állítom meg időben. Pár pillanat utolértem, és erősen löktem hátra őt. A két lány ezt már észrevette és meg is hallotta, így kénytelen voltam eltüntetni a nyomokat. Most már úgyis mindegy volt.
- Szép estét a hölgyeknek! – mondtam egy szívdöglesztő mosollyal, majd egy számukra gyors mozdulattal eltörtem mindkettő nyakát. Élettelenül hullottak a töredezett betonra. – Sajnálom, lányok, nem így akartam – élesen szívtam be a levegőt, azután kifújtam. Időközben nyilván a barátnőm is összeszedte magát, de per pillanat nem akartam, hogy azért siránkozzon, mert van két hullánk, hanem hogy végre igyon, így felhúztam az egyik lányt, és feltéptem a torkát. A még forró vér ömleni kezdett a mély sebből, az a minimális légmozgás pedig Hell felé vitte a vörös élet nehéz, mély aromáját. Lefektettem a lányt a másikra, és felálltam mellőlük. Nem érdekelt egyikük sem, csak Hayley és az, hogy végre igyon. Ezért jöttünk, és tudtam, hogy így nem fogja tudni megállni az ölést, nekem pedig ez volt a célom.
- A tiéd – tettem hozzá, miközben lenyaltam a vért az ajkaimról.

__________________________________________________

tags: ábrándos angyalka; words: 382;
notes: ezért még számolunk >: D

Izgatottan lépkedtem Lucas mellett, miközben vasmarokkal szorítottam a kezét. Idegeim pattanásig feszültek, a vérszomj elviselhetetlenül marta a nyelőcsövemet. A nyílt utcán túl sok új benyomás ért, nagyon kellett magam fegyelmeznem hogy ne rohanjak neki az első élő embernek, de szerencsére az utcák kihaltak voltak. A szomj és a gyilkolás utáni sóvárgás rég felülírta az alsóneműm hiánya miatti aggodalmamat. Nem tudtam másra gondolni, csak az éltető vörös folyadékra, ami ott csörgedezett a környezetemben. A szél mindenfelől a vér édes illatát hozta, keveredve a tenger sós áramlataival és a csatorna bűzével.
Amikor Lucas megtorpant én is azt tettem. Feszülten szorítottam a kezét, miközben úgy álltam mellette a sötétben mint egy márványszobor. Szemeim nyugtalanul pásztázták a sötétet és tökéletesen láttam mindent. A legkisebb porszem rezzenését is észrevettem. Minden egyes másodperccel fogyott a türelmem és a szomj nem akart enyhülni. Sikítani akartam, annyira marta a torkomat. Kétségbeesett nyögés hagyta el a torkomat, miközban ha lehet még jobban megszorítottam Lucas kezét.
-Azt hiszem nem bírom már sokáig - mondtam reszelősen, miközben felpillantottam Lucasra.
Amikor kérdeztem hallom-e nagyon koncentrálnom sem kellett. Naná hogy hallottam! Türelmetlenül bólintottam, de hirtelen nem tudtam mire akar kilyukadni. Miért beszél most lányokról, amikor itt vagyok mellette én és éppen majd megpusztulok?! Szívverés... Most szórakozol? Még azt is hallom hogyan csapódik a hajuk a hátuknak amikor dobálják. A bőr finom surlódását, ahogy lépnek. Nem hogy az alkoholtól felgyorsult szívverésüket.
-Aha! - bólintottam türelmetlenül, aztán a következő kérdés kizökkentett...
- Hogy szeretnéd, éljenek vagy előtte eltörjem a nyakukat? - ez olyannyira fejbe kólintott, hogy hirtelen megfeledkeztem arról mennyire is szenvedtem az előbb. Kitágult rémült szemekkel pillantottam fel Lucasra, és vártam mikor szökik az arcomba a vér. Zavartan pislogtam.
-Ááá... ártatlan lányokat?! -kérdeztem halkan, amikor eszembe jutott hogy még sose mondtam a tervemet neki. Annyira magával ragadott a vérszomj hogy minden kiment a fejemből.
-Én... Lucas, most biztos nagyon fogsz haragudni - nyüszítettem, miközben kétségbeesetten forgattam a fejem - De nem szeretnék ártatlanokat ölni! Ne érts félre, embervéren szeretnék élni, ahogy te... De nem olyanok vérén akik... - elcsuklott a hangom és pánikba esve próbáltam kinyögni amit akartam. Biztos totál idiótának gondol. A légzésem felgyorsult, ami nem volt jó. A levegő a lányok illatát szállította az orromba és kishíjján elkapott az őrület. Halk morgás szakadt fel a torkomból, miközben küzdött bennem a vér utáni vágy és a lelkiismeretem.
-Gyi... Gyilkosokat akarok ölni - nyögtem, miközben alig tudtam egy helyben maradni - Erőszaktevőket... Ne engedj ártatlan embereket ölni, kérlek... Az nem érdekel te kiből eszel, de engem ne hagyj ártatlan lányokat vagy gyerekeket ölni... Pocsék vámpír vagyok i....
De késő volt. A szomj győzött, a vörös köd elborította az agyam. Nem volt megállás, bármennyire küzdöttem. Morogva iramodtam neki, hogy feltépjem az első torkot ami a szemem elé kerül. Emberfeletti sebességgel rohantam az utcán és nem volt más választásom. Átadtam magam az ösztöneimnek, hiszen a józaneszem feladta a küzdelmet. Annyi reménye maradt, hogy Lucas eleget tesz a kérésemnek és még idő előtt megállít!

__________________________________________________

A kíváncsiskodó kérdésére elmosolyodtam, mert ezt minden újdonsült vámpír fel szokta tenni, aki ismerte az átváltoztatóját. Persze ezt ő még nem tudta, én pedig nem is kívántam ilyen unalmas részletekkel traktálni.
- Az emberi lények törékenyek, és pont ettől mindegyik ugyanolyan gyönyörű egy idős vámpír számára, viszont az újszülött gyilkosok százszorta szebbek, bármely halandónál – végigsimítottam az ujjaim hegyével az arcán, képtelen voltam elszakadni a vérvörös szemeitől, amik szinte megigéztek. Annyira más volt, mint a régi korok nője, akinek az emlékéhez annyira ragaszkodtam, és talán éppen ezért szerettem, mert nem emlékeztetett minden percben egy halom élettelen csontra.
- Nem fontos… – sóhajtottam. Amíg nem vagyok megint tisztában az érzések mibenlétével sok mindent, nem tudok kicsikarni magamból se, akármennyire szerettem volna. Tudtam, neki az lenne az igazán fontos, hogy világgá kiabáljam, mennyire szeretem, de erre én képtelen lettem volna jelenleg. Bár Hayley sosem kért ilyesmire, nő volt, én pedig több mint négyszáz éve rontottam a levegőt ezen a sárgolyón, ezer nővel találkoztam az utazásaim során, jól ismertem már egy-egy nő vágyát. Lehetett utcasarkok rongya vagy arisztokrata előkelőség, mind ugyanarra vágytak: szeretetre, persze annak mindenféle módján. – Vadászni akartál! – jegyeztem meg, miközben felöltöztem, és vártam, hogy ő is elkészüljön. Fél szemmel mindig őt figyeltem, és jót mulattam, amiért kénytelen-kelletlen, de alsónemű nélkül húzta fel a farmerjét. Akaratlanul is beindult a fantáziám, pedig a tudatom nagyon is tisztában volt azzal, hogy most meg kell tanítanom vadászni, a túlélés miatt. Nem sokáig bírta volna a szervezete azzal a maradék, kevéske vérrel, amit benne hagytam, mert be kell valljam, nehéz volt leállítanom magamat. A vére íze még mindig a számban érződött és kellemesen lenyugtatott, mert már nem is lehetett másé. Végre nem kellett rettegnem, hogy jön egy nyomorult vérszívó és rátámad majd. Őszintén szólva, emiatt nagyon aggódtam az elmúlt hetekben.
- Hoznom kellett volna, két embert, most nem kéne sehová sem mennünk – suttogtam a fülébe, miközben mögé álltam, és magamhoz húztam. Tudtam, mennyire erős a vér hívása, és csak most jöttem rá, mennyire elcsesztem, mert a perverzebbnél perverzebb gondolatok nem hagytak nyugtot nekem, amiért tudtam, hogy Hellen nincs bugyi. Hjajj! Belecsókoltam a nyakába, majd megfogtam a kezét és magammal húztam. – Menjünk!

Port Angeles néptelen utcáin csak egy-egy távoli autó zaja törte meg. A házak ablakai feketén ásítottak le ránk, miközben a nem túl messzi, aprócska klubból zene szűrődött ki. Én pedig afelé igyekeztem. Egy-két részeg barom mindig akadt arra, akiknek már úgyis mindegy volt, sőt találkoztam már olyan nővel, aki kifejezetten élvezte az alkohol mámorában, hogy kiszipolyozom. A halandók mindig is furcsák voltak, én magam is, míg vámpír nem lettem. De ahogy haladtunk a kivilágított főutcán, akaratlanul is meghallottam a halkan vihogó lányokat, pontosan kettőt. Megtorpantam, s halvány mosollyal az arcomon fordultam Hayley felé.
- Na, Gyönyörűségem, most pedig figyelj! Hallod a lányok nevetését? – kérdeztem, majd a válaszát megvárva folytattam. – És a szívverésüket? – újabb pár pillanatnyi csend. Ha esetleg nekik akart volna rohanni, ami persze egészen elképzelhető, akkor visszafogtam. Azt akartam, úgy öljön, hogy ne csurogjon a vérben, hanem csupán egy apró csepp maradjon a szája sarkában.
- Hogy szeretnéd, éljenek vagy előtte eltörjem a nyakukat? – kérdeztem a sötétvörös szemeket figyelve, amik most is megigéztek. Csodálatosak voltak, épp annyira, amennyire a tulajdonosuk is. Az egyik lámpa árnyékában álltunk már pár perce, hogy ne legyünk annyira feltűnőek, arról nem is beszélve, hogy valamiért nem rajongtam az utcai lámpák fényéért. Alattuk állni meg még kevésbé.

__________________________________________________

tags: ábrándos angyalka; words: 555;
notes: imádom *-*

 -Tudod mit? Az vagyok - vigyorogtam rá csillogó szemmel - tényleg fantasztikus vagyok, ha megütöttem a főnyereményt és mellettem fekszik a világ legjobb pasija!
Csillogó szemekkel fogadtam a homlok puszit is, vártam hogy jöjjön a jól ismert pirulás, de nem éreztem semmit. Nem éreztem hogy a vér a fejembe szökne, picit csalódottan és meglepetten érintettem meg az arcomat
-Nincs többé pirulás - jegyeztem meg szenvetlenül, majd Lucasra pillantottam - Hiányozni fog neked valami az emberi énemből?
Tényleg kíváncsi voltam rá. Én még nem tudom megmondani, mert eddig csak a jótékony hatásait éreztem az átváltozásnak. Erősebb, gyorsabb és ellenállóbb voltam mint valaha. Nem kellett pihennem, nem kellett lélegeznem, nem zavarta meg a dolgokat az, hogy emberi szükségleteimre kellene időt pazarolnom. Talán még az is jó dolog, hogy nem tudok többé elpirulni. Nem vagyok olyan kiszolgáltatott.
Kezeibe fogta az arcomat és hitetlenkedve simított végig rajta. Nagy szemeket meresztettem rá és az áhitatos tekintetem kérdőn kereste az övét.
-Mit közsönsz? - kérdeztem halkan, mielőtt ajkai lecsaptak volna. Hosszan és lágyan csókolt. Márvány testem valósággal belolvadt a karjaiba, ösztönösen válaszoltam az édes kényeztetésre. Kezem az arcára simúlt, szemeim lecsukódtak és csak sodródtam az érzésekkel.. Egészen addig amíg nem kelt fel bennem a vérszomj... Szemeim kitágultak, torkomban fellángolt a nagybetűs VÉRSZOMJ és mindet felülírt.
-Vér... - nyögtem ki sóvárogva, miközben egy laza mozdulattal már Lucas fölé lendültem és rajta ültem - Vadásszunk... MOST! - követeltem szenvedéllyel hatalmas kérlelő szemeket meresztve rá.
- Ahogy kívánod! – mosolygott rám szélesen, majd egy egyszerű és laza mozdulattal leemelt magáról és már talpon is volt. Nos úgy látszik valami nem változik. A súlyom és hogy még mindig ő az erősebb. Érdeklődve figyeltem ahogy előszedi a ruháit és öltözködik. Fejemben két vágy vívott harcot... Szex vagy vér? Hmmm... Mindkettő nem lehet?!
Nagyon belemerültem a gondolataimba, mert arra eszméltem hogy az ajtóbólvisszafordulva szól vissza. Én meg még mindig anyaszült meztelenül ücsörögtem az ágyon.
- Öltözz, különben nem foglak megtanítani vadászni! – mondta komolyan, miközben csaknem felfalt a szemeivel. Ahha!!! Diadalmas mosoly ült ki az arcomra, hiszen benne is a szex és a vér utáni vágy (talán) küzdött a fejében.
Bennem végülis győzött a szomj, villámsebességgel rohantam a táskámhoz, amikor eszembe jutott hogy mi lett az utolsó bugyim sorsa pár fantasztikus perccel ezelőtt.
-Basszus! - nyögtem, de nem sokáig zavartattam magam. Fogtam a farmeromat és felvettem bugyi nélkül. Az áldozatomat pont nem fogja érdekelni hogy van-e rajtam fehérnemű vagy nincs! Fénysebességnél is gyorsabban vettem fel a melltartót és bújtam bele egy szűk toppba ami fölé egy kényelmes kardigánt húztam. Igazából nem volt szükségem a réteges öltözködésre, de a megszokás nagy úr volt! Miközben a konyha felé vettem az irányt kihalásztam a zsebemből egy hajgumit és szorosan a fejem búbjára copfoztam a hatalmas szőke zuhatagot. Mire kiértem Lucashoz már a frufrumat próbáltam kicsit elfogadhatóbban az arcom köré rendezni.
Nos igen... a "most-dugtam-haj" kicsit kezelhetetlen, de ez legyen a legkevesebb.
-Indulhatunk?

__________________________________________________