Fáradtnak érzem magam, roppant kimerültnek, az életem tragédiái szívják le az erőmet, de érdekes, Godric mintha újult erőt adna nekem a megértésével. Ezek az apró boldog pillanatok örökre megmaradnak bennem, mert a jót igaz, hogy könnyebb feledni, de ha jól őrizzük sokáig megmarad. -Ugye milyen nehéz eldönteni, sorstárs? -Felnevetek, halkan és bágyadtan, hasonlóan hozzá nem találnám a megfelelő szavakat. Aztán újabb kacaj hangzik el, lenézek a mezítelen lábaimra és elkap a nevetés. Nincs rajtam cipő, mert a farkassá válást nehéz úgy megoldani, hogy az alakváltás után minden göncöm meglegyen. A cipő kizárt tényező még nálam, divat és öltözködésmániásnál is. Örülök ha piciny ruhámra fért egy titokzseb és a pénzt sem hagytam el az erdőn keresztüli futkosásban, pedig amilyen szerencsétlen vagyok tutira kiszórtam volna, de a titok a jól összetekert és jól rögzített ruciban rejlik.
-Úgy legyen Godric. De addig is vigyázz magadra! -A jövőbeli találkozás teljesen felvillanyoz és remélem, hogy ez tényleg nem egy végleges búcsú volt. Még a zaklatott kis lelkivilágom ellenére is úgy vélem pont ő az aki kirángathat a letargiából. Örömmel tölt el, hogy ő is így vélekedik, olyan bókot kapok, hogy abba kissé bele is pirulok. Mindenképpen akarok még találkozni vele, meg akarom ismerni és megint jókedvet akarok táplálni a szívembe, igazán és önfeledten akarok viselkedni, mindennapi dolgokról nem mindennapian akarok elmélkedni vele, és még ki tudja mennyi de mennyi lehetőséget sorolnék fel, ha nem ütközne belém a fivérem. Ő ránt vissza a valóságba, a Godrictól kapott jókedvem azonnal elszáll, és helyét gondterhelt ráncok veszik át. -Joseph Declan Kenward, beszélnünk kell! Haza kell jönnöd velem. - Mielőtt félreállítana belé karolok a dülöngélő bátyámba, és nem adok lehetőséget az ellenkezésre. Addig nyúzom és húzom amíg kötélnek nem áll. Ez így nem mehet tovább.

Sokszor elgondolkodom meddig fogom még így élni az életem. Független nőnek vallom magam, de az igazság az, hogy nagyon is függök egy fontos személytől és ez megbélyegzi az időm minden részletét; a múltamon keresztül a jelenemet és talán a jövőmet is. Amióta az eszemet tudom mindig Joseph Declan Kenward körül forgott minden. Hol utáltam és féltékeny voltam rá, hol megértettem és felnéztem rá, végül pedig őszinte kitartása miatt úgy döntöttem, hogy mellette maradok bármi történjen. A magamnak tett ígéret köt hozzá, néha átok, mert mindig csak adok és adok, de nekem ki ad cserébe valamit? Bármit... egy kedves szót, őszinte mosolyt... Olyan nagy kérésnek tűnik talán? Én is érző lény vagyok, tele szeretetre vágyással, de egyre keserűbbek a csalódások. Ennek ellenére tartom magam, bárki azt hihetné mennyire gondtalan az életem és milyen sok jó barát vesz körül, ami félig meddig igaz abból a szempontból, hogy könnyen összecsiszolódok bárkivel, viszont igazából nincs senkim. Nem állnak mellettem igaz barátok, nincsenek mögöttem a szüleim akik támogatnának. Nincs senkim, egy szál magam vagyok, így próbálok küzdeni a mindennapokban és reménykedek, egyszer talán én is boldog lehetek. Nincs okom a panaszra mert mindig találok valamit ami időlegesen betölti az életemben tátongó űrt, igyekszem csak a jót nézni, de attól félek egyszer elfogy minden kitartásom és összeomlok. Néha nagyon jól esne csak úgy odabújni valakihez, csendesen elmondani mi bánt, annyira ki szeretnék adni magamból minden gyötrrődést, de nincs kivel megosztanom a terheket.
Kedves mosolyt csal az arcomra azzal, hogy megjegyzi talán nekünk tényleg ez jutott. Beletörődött már ő is a saját gondjába, igyekszik titkolni, de ahhoz elég tapasztalt vagyok, hogy lássam mikor halványodik el a kitartás. Valóban az az egy jó van ebben az egész históriában, hogy összeismerkedtünk. A hasonló lelkek megtalálják egymást - ezt olvastam valahol egyszer régen és bizonyossá válik, hogy lehet benne valami. Szeretném ezt hinni, talán most még inkább mint máskor, mert tudok kapaszkodni valamibe, van valami amiben hihetek és ez nekem rengeteget számít. Közben tovább mesél a hugáról aki szinte kiköpött jellem mása lehet a bátyámnak, mert olyan mintha Declan néhány tulajdonságát hallanám viszont. Fáradt sóhajt küldök felé, alig érzékelhetően rándulok össze, nem irigylem szegény Godricot, hiszen nálam jobban senki nem tudja milyen egy veszett fejsze nyelét űzni. -Soha nem fog... -Ismétlem automatikusan utána, majdnem vele egy időben, mintha pontosan be tudtam volna fejezni helyette a mondatot, mert valóban ugyan ezek a gondolatok járnak a fejemben elég ha a bátyám arcképe kúszik a szemeim elé. Ajkamba harapok, másképp nem tudnám elfojtani a feltörő keserűséget, nem akarok sírni, de azt nem tudom megakadályozni, hogy könnybe lábadjanak a szemeim. -Hidd el, pontosan tudom miről beszélsz. -Mindig beszédes természetem ezúttal nem mond többet csend férkőzik körém, igyekszem nem belegondolni és nem belemászni jobban, mert ismerem magam annyira, hogy tudjam nem lenne jó vége. Nem akarok sírni... Ez most nem a megfelelő hely és idő rá, de szörnyen fáradtnak és gyengének érzem magam. Nem az álmatlan aggódással eltöltött pár nap tette be a kaput, na jó, talán az is hozzájárult, de minden összejött és évek távlatában mérve. Megrázom magam és sikerül lehiggadnom, de nem vagyok nyugodt, sokkal inkább mértéktelenül szomorú, éppen ezért az előttem lévő tele poharat felkapom és azonnal lehúzom a benne lévő tartalmat. Egy kis bátorító vagy szíverősítő nagyon kell nekem, de az a baj, hogy az is késő lenne ha azonnal érezném a hatását.
A pír most a legjobb búfelejtő, szörnyen zavarban vagyok mennyi sületlenséget tudok összehordani és sikerült Godricnak is benyögnöm egy elég zavarba ejtőt. Szerencsére lazán kezeli, a szavaival élve nem az első ajánlat amit kapott, de én nem szándékosan jegyeztem meg azt amit! Ami azt illeti jóképű, nagyon is, de nem vagyok annyira rámenős hogy csak úgy elkezdjek flörtölni vele. Elgondolkodtató, de nem akarnám elrontani a kettőnk között kialakuló hangulatot, ráadásul nem is ittam még annyit hogy összeszedjem a bátorságom. Nem vagyok nyuszi ha a férfiakról van szó, de tudom mikor és hogyan kell biztosra menni, és a kezdeményezés jogát még mindig nem fogom átvállalni eltelhetett akárhány esztendő az életemben, szóval összességében véve sok kicsi sokra megy. No de elterelődtem egy bizonyos irányba, vissza is térek az eredetihez, vagyis ott tartottam az előbb, hogy egy balfék vagyok. -Attól még égő és nem vagyok előrébb! Mellesleg én nem egy mindennapi lány akarok lenni a sok közül, de úgy látszik ezt már cseszhetem -nevetek fel végül kínomban és lebiggyesztem ajkaimat rögtön, végül is mit tudok tenni? Jól beégtem baasszus, de ha így alakult hozzuk ki belőle a lehető legtöbbet, nem?
-Csak remélem, hogy megbíznak bennem, és persze mindent megteszek amit tudok. Viszont akkor tényleg találkoznunk kell még egyszer, hogy tudassam a sikerem. És ami a nézőpontodat illeti valahogy én is így vagyok velük. Minő meglepő ez is! -Halkan felkacagok és nyelvet öltök rá, na ez az előbbi kis bakim után már meg sem kottyan, az Isten se fogja lemosni rólam hogy akarok tőle valamit. Szuper... De nem fogja magára venni, meg ha mégis, akkor így jártam. Neeeem, szerintem nem fogja. Vagy mégis? Nem. De. Nem. De. Nem! Hogy elvitatkozom magammal, ez egyre jobb...
És ami még jobb, hogy újraforoghatnékom támad, nem tehetek róla, ez a szék hibája! Pörgök is egy teljes kört leírva, addigra teljes komolyságot igyekszem magamra erőltetni, roppant mulatságosak ezek az álteóriák, amik igazából kezdem azt hinni csak egymás fárasztására szolgálnak, de jót derülünk a 'ki tud nagyobb marhaságot mondani' verseny közben. -Ezt nem hiszem el! Volt képük elkábítani és még csak egy köszönőlevelet sem kaptam érted! Na széép. De mi van ha nem is az ufók voltak, hanem én magam tettem, de eljött az idő hogy felfedjem sötét titkom? Akartam egy hasonlóan elvetemült személyiséget és mivel konyítok a genetikához nem volt nehéz dolgom. -Ártatlan őzikeszemeim most komiszan csillognak rá, még meg is veregetem a vállát. -Majdnem olyan tökéletes mint én! -Sóhajtom és ekkor már nem bírom ki, megint kuncogok, totálisan felszabadult vagyok, nem is gondolok a bátyámra mert God elfeledteti velem. Bárcsak elférne a zsebemben és bármikor előhúzhatnám! Sokszor igen hasznos lenne nekem.
Megint komolyabb téma jön, érdekesek ezek a váltások, de nem bánom, egyik kompenzálja a másikat. A jó és a rossz így egyensúlyban van, bár azt el tudnám viselni ha csak pozitív dolgokról tudnék beszélni. Hosszasan hallgatom, a szám is tátva marad közben, a kérdése gyanús volt és sejtettem, hogy nem nyelvbotlásból és nem is az ital miatt fogalmazott érdekesen. Azonban a szám is tátva marad amikor elmondja az igazi okot. Meglepett, hogy vámpír a nagybátyja, önmagában már ez is elég szokatlan, viszont a vérfarkasnak a kiváltó okok nem válogatnak. De nem tetszik, hogy ennyire nem bízik a sorsában. Nagyon zavarja, hogyne zavarná, a nagybácsi az egész életére kihat, még egy nehéz kővé avanzsált húga mellett. Óvatosan megérintem a vállát, finoman, mert nem akarom, hogy tolakodónak tartson. Sajnálom a helyzetét és azt, hogy szenved, pedig nem is ismerem de érzem, hogy ő egy jó ember. -Figyelj rám Godric, a falkát nem érdeklik mi volt az eddigi életedben, senkit nem érdekel a múltad, ezt nyugodtan ki is verheted a fejedből! Logikátlan lenne elutasítani egy ereje teljében lévő farkast csak ezért, elvégre úgysem a rokonok bizonyítanak, azt neked kell meglépned. Különben is ha egész életedben ezen aggódsz soha nem fogsz tartozni sehová. Ha a nagybátyád felbukkan legalább megeheti a sárga irigység, megmutathatod, hogy nem fogott ki rajtad. Ha vágysz valamire ne támassz magad elé aggályokat, majd lesz valahogy. Legalább tereled a figyelmed és ha sikerül tartozni fogsz valahová. Ez nagy szó, legalábbis a számomra. -Bátorítóan mosolygok, nem veszt semmit ha megpróbálja, legfeljebb megerősíti az önbizalmát, ami mellékesen megjegyezve korántsem lehet annyira béka seneke alatt, ellenben az enyémmel, mert most szépen megrendülőfélben van. Megint egy olyan téma felé araszolunk ami mindkettőnknek más okból, de fájó. Eltolom magam elől az üres poharam és intek a csaposnak, hogy fizetek. -Nézd, én... szóval nekem lassan mennem kell. Már nincs erőm a bátyámat keresni, de nem tehetek mást, ki tudja merre van, vagy kit szed darabokra, az is lehet, hogy éppen őt akarják erre a sorsra juttatni... Vagy valahol békésen tesz a világra és jót vigyorog rajtam... -Fújtatok és erőtlenül a fejem felé emelem a kezeimet, lepattanok a székről majd megigazítom az összevissza lapuló hajamat. Akkor szoktam dikicselni a hajzatommal ha idegesebb vagyok, vagy tekergetem, vagy kiragadok egy tincset és azt huzigálom, mindegy csak tegyek valamit és most hasonlóan cselekedem. -Jobb ha megyek, ne haragudj hogy lenyomtam a hangulatod. Olyan vagyok mint a legtöbb koros és klimaxos nő, szóval ideje máshol rontanom a levegőt. De te vigyázz magadra God. -Lesütöm a szemeimet, majd arra várok, hogy a csapos végre tegye a dolgát. Mikor ez végre megtörténik pánikszerűen menekülök a friss levegőre. Mi van velem?

A szavait nagyon is megértem. Neki sem könnyű a családdal, de kitart, ezt tisztelem és becsülöm. Nekem sem könnyű, így aztán pláne jó megosztani vele azt a pár gondolatot ami könnyít a lelkemen. Ha a számára kellemetlen lenne, biztos nem beszélne róla, tehát meg kell ragadnom az alkalmat, ki tudja mikor panaszkodhatom ki magam legközelebb. Aprókat bólogatok, nekem sem őszinte a mosolyom, az ő nevetése sem vidám. Bele telik pár másodperc mikor megszólalok, ez a téma nem egy leányálom. -Azt hiszem nyugodtan össze lehetne kötni őket, na meg minket is. Nekik változniuk kellene, nekünk pedig lehet hogy a saját életünkkel kellene végre foglalkozni, de amondó vagyok, hogy ebből az átkozott körből sehogy nem tudunk szabadulni. Sokszor faképnél hagytam, mert inkább bánt mintsem igazi bátyám lenne, de nem ment. Mindig visszatértem hozzá, mert csak Ő van nekem. Alig van közöttünk négy év, a szüleinket, egykori barátainkat, ismerőseinket elveszítettük, de őt nem vagyok képes elengedni. -Akkorát sóhajtok, hogy rendesen beleremeg a mellkasom. Nagy teher ez, akárhogy is nézzük. Elég család centrikus vagyok, emellett pedig igénylem, hogy tartozzam valahová, jobban mondva csak igényelném, mert nem akaródzik összejönni. -A húgod legalább húz feléd egy kicsit? -Szomorkásan pillantok rá, reménykedem, hogy legalább neki ebből a szempontból jobb dolga van. Fogalmam sincs milyen egy igazi testvér, aki átölel, aki melletted áll, nekem mindez álom. Bár nem ismerem elég jól Godricot, de adnék a ragaszkodásából Declannek, na meg a jómodorából is, abból óóóóóóóó, bőven.
Azon kapom magam milyen jóízűen kacarászok, felszabadultan társalgok egy kocsmában, vagy bárban vagy mi ez, pubban. Szerencsés módon nem egy ökröt sikerült kifognom és azon is túlléptem, hogy csak egy újabb macsó akarna meghódítani, hála a magasságosnak pozitívan csalódtam és az egész elment egy személyes irányba, de kellemes és nem félreérthető irányba. Rég volt már, hogy magammal foglalkoztam igazán, és annyira de annyira jól esik, hogy ilyen társra akadtam, hogy hűhaa! Jelzem még nem vagyok részeg, nem attól oldódtam fel, még bőven le kellene küldenem pár pohárkával ahhoz, hogy megdobja a fejecském. A vidámságot a férfi miatt kaptam, pirospont és mosoly jel az arcára, dee szigorúan csak gondolatban! Egy kis szelet oszt meg velem arról, hogy neki is kellemes a jelenlétem, hatalmas a mosolyom, le sem tagadhatnám, hogy én is így érzek. -Az a típusú nő vagyok, akinek az első pillanatban eldől szimpatikus e valaki vagy sem, és most bevallom, hogy nem csalódtam önmagamban, pedig egy bárban ücsörgök, vodkát vedelek délelőtt! Kezd az a gyanúm lenni, hogy te az elveszett lelki társam vagy, vagy klónoztak és véletlenül férfi lett a hasonmásom, mert ha hiszed ha nem, én is régen éreztem már magam ennyire jól. Pedig nekem elhiheted, hogy a régen szócska alatt tényleg régesréget értek. És most, hogy megtaláltalak arra kötelezlek, hogy további boldog órákat okozz nekem. -Aaaaaaa na neeeee! Amint kimondom el is sápadok, ez enyhén szólva is félreérthető volt, baasszus! Rögtön a szám elé kapom az egyik kezem, a másikkal meg a karjához érek, menten elsüllyedek! Tudtam, hogy mindenlében kanál személyem el fogja szúrni, de azt nem, hogy ennyire! -Ööööhm, nem úgy értettem! Érted hogy értettem, ugye? -Hát én mindjárt földhöz vágom magam, akkorát visítok hogy leszakad a mennyezet, aztán meg fogok egy kiskanalat és elásom magam! Uhff de ég az arcom! Így pörgök megint a székkel, hát legalább ettől mintha elmúlna a zavarom. Aztán ő is csatlakozik, imááádom ezeket a székeket! -Áháhá kiváló ötlet, meg kell támadnunk egy üzletet! -Azonnal lecsapok a válasszal, persze a csapos a pult másik végében nem annyira tartja mulatságosnak a mi kis rögtönzött játékunkat, köhint is egyet, de én csak azért is megint forgok egyet mielőtt lefékezek! Esküszöm olyan vagyok mint egy rossz gyerek, ráadásul akad játszótársam is, szóval ha kidobnak legalább nem egyedül hüppöghetek majd az ajtóban. De kell nekem egy ilyen szék, mondtam már?
Komolyabb arckifejezésre váltok, mert komolyabb témánál vagyunk, egészen pontosan a falkánál. -Hát igen, idővel sokat változik egy farkas szemlélete. -Jegyzem meg és azért, mert tapasztalatból beszélek. Míg fiatal és bohó és úgymond a szárnyait próbálgatja nem feltétlenül vágyik közösségbe, de igazából ez is változó. Ha van a közelben falka és alapból ott készítik fel, akkor az a természetes, hogy ő is oda tartozzon, megint más ha egyedül kell megbarátkozni a hirtelen jött erővel és magával az egész farkas léttel. Rögtön folytatom is tovább. -Hm nézzük csak, velem nagyon barátságosak voltak, azt látom hogy nagyon befogadóak, bár én még nem tartozom közéjük, csak feléjük húzok, de jól szervezettek és Sam azt mondta mindig elkél egy plusz segítség. Szerintem nem veszítesz semmit vele ha utána jársz hogy működik ez náluk, ha gondolod segíthetek is egy kicsit. -Boldogan, ha csak ezen múlik, persze nem mintha nem boldogulna egyedül, ahogy elnézem feltalálja magát, de na...
-Öhmm, igen, ő is farkas. -Kicsit furcsán pislogok, de vállat vonok és folytatom. -És nem, nem tartozik a falkába, sőt, szerintem előbb üttetné agyon magát velük. Tudod ő egy elég magának való figura, elég irányító típus, amit az itteni alfa bizonyára zokon venne, és akkor aztán foltozhatnék napestig... Szóval mindenkinek jobb ha ő csak szólóban kergeti a vadakat meg a vámpírokat. -Megrázom a fejem egy párszor, még a gondolattól is kiráz a hideg. -De ha már kérdeztél, én is kérdezek. Az előbb olyan furcsán fogalmaztál. Nekem nyilvánvaló, hogy a bátyám is farkas, hiszen elég korosak vagyunk és szinte törvényszerű, de van egy olyan sejtésem, hogy nem véletlenül kérdeztél úgy, ahogy. Elárulod miért? -Bevetem a legszebb, legőzikésebb nézésemet a cél érdekében, de természetesen nem kötelezem én rá, hogy válaszoljon, csak szöget ütött a fejemben és szeretném tudni az okát, ennyi.

Nagyon is átérzem a helyzetét, pedig nekem csak egy személy keseríti meg az életem. Mióta az eszemet tudom a bátyám körül forog minden, miatta és érte vagyok még itt, igazi és saját életcélom rajta kívül tartósan nem volt. Amikor időről időre különváltam tőle úgy éreztem jó nekem egyedül, örültem hogy megszabadultam, lett saját lakás, autó, apróságok amik természetesek egy felnőtt életében. Kerestem munkát, pörögtem, buliztam, pasiztam, szóval csak a szokásos. Minden egyes alkalommal felszabadultam, éveket töltöttem külön, de ahogy az idő telt, úgy vált minden nyomasztóvá, és rengeteget gondoltam Declanra, addig-addig emésztettem magam, hogy visszatértem hozzá. A legutóbbi alkalommal elvetette a sulykot, most mégis olyan minden mintha meg sem történt volna. Nem változunk, Ő sem, én sem, de kellünk egymásnak akkor is, ha tagadjuk. Pontosabban Ő tagadja, én megbékéltem vele és nincs mit szégyellnem. A testvérek azért vannak, hogy egymás mellett kitartsanak, csak Ő van nekem, senki másom nincs ezen a világon, érthető ha nem akarom elveszíteni. De a folyamatos rettegés nem egészséges, ebbe fogok egyszer beleőrülni.
Nagyot sóhajtok, belekortyolok az italba, ez már lassabban megy mint a legelső pohárka, ráérősen és jól kiélvezve. -Az ember nem válogathatja meg a családját, pedig sokszor áldás lenne. Nem szép dolog ilyet mondani, ettől viszont még így van. Nem lenne szíved hátat fordítani hiába akarnál elmenekülni. Pedig te is próbáltad már, ugye? -Olyan mintha magamat hallgatnám amikor beszél, ritka az ilyen személy aki ennyire hasonló gondokkal küszködik. Valahogy megnyugtat, hogy a nagyvilágban van más is akit gyötör a család súlya. Nem kárörvendésből, távol álljon tőlem, de jó tudni, hogy nem csak nekem van nehéz életem. Bárki joggal mondhatná, hogy nem kötelező elviselni, de az valószínűleg nem lát bele a dolgokba és nincs ilyen problémája. Egy kívülálló mindig másként szemlél.
Elárulja a korát, meglepődök mert többre tippeltem, de sebaj, általában tévedni szoktam, ezért nem is fogadok sosem, mert mindig elbuknám. Lassan túl a százon, háááát hozzám képest nagyon fiatalka, de így is örülök, hogy nem azt mondta mondjuk hogy alig múlt huszonöt, mert lefordultam volna szégyenemben a székről mennyire koros nyanya vagyok mellette. Kinézetre nem, de engem akkor is frusztrál kicsit a valódi korom. Nem kellene, mert nem, de nőből vagyok és a nők soha nincsenek megelégedve valamivel. Nálam ez a szabály duplán él, az önkritikám a plafont verdesi. Ezért aztán halványan el is pirulok, sejtettem, hogy visszakérdez én mennyi idős vagyok, jaj Istenem! De csak közelebb dőlök hozzá én is, egészen pontosan a füléhez teszem a kezeimet és úgy hajolok oda, hogy még a suttogásomat is csak ő hallja. -Most töltöttem a háromszázhatvanötödiket. -Szégyellősen húzódom el és kerülök vissza az eredeti ücsörgési rendembe, nem szeretek a koromról beszélni, legalábbis sokat nem. -De ettől még ne köszönj nekem csókolomot, jó?
Halk kuncogás lesz rajtam úrrá, kíváncsi vagyok min merengett el annyira. Nekiszegezem a mutatóujjam és fapofát erőltetek magamra, hogy meg tudjak szólalni. -Fura gondolatok? Semmi gond amíg a hangok azt mondják normális vagy és nem veszel rajta össze önmagaddal. -Csücsörítek a végén, imáádok pofákat vágni, de azért remélem tényleg nem néz elmebetegnek, vagy valami gyogyósnak, csak na... Ilyen vagyok. Ő pedig tényleg nagyon el elmélkedhetett ahhoz, hogy csak úgy kihagyjak egy ilyet.
A farkasokról kerül fel a szó, egy hete van itt, de a lényeget tudja, nem egy elveszett gyerek. Aprót bólintok hogy megerősítsem a szavait, közben megiszom a pohárkám maradékát, majd leírok egy egész kört a forgós székecskén. Hát ez nekem nagyon tetszik! -Igen, Sam Uley a főnök, vele már az érkezésem után rögtön sikerült beszélnem. Attól féltem ellenzi majd az ötletem, de szerencsére belátta, hogy egy kis orvosi segítség nem árt ha van a közelben, főleg ha pontosan érti a sajátos működésünket. -Nem fényezem magam mert nem szokásom, az is lehet nem lesz rám szükség, szerencsére gyorsan gyógyulunk, de attól még nem vagyunk sem sebezhetetlenek, sem szuperhősök. -A többiekről csak hallomásból tudok, Sam felesége, vagy barátnője inkább.. na mindegy, Emy felsorolta a srácokat, mesélt is róluk kicsit, azt szűrtem le, hogy ez egy jól működő kis társaság, már nagyon várom, hogy összefussak mindenkivel. Arról is meséltek, hogy van egy...-Folytatnám, de nem tudom, mert a csapos megint ott sündörög, felkapja a fejét mikor nem hallja a hangom és látja, hogy nem Godricot nézem hanem őt, konkrétan le sem veszem róla a szemem. Pillanatokig nézünk farkasszemet mire észbe kap és egy torokköszörülés után odébb vándorol a placc másik végébe. Egy mosoly az ajándékom. -Szóval van egy vámpírcsalád akikkel úgymond jóban vannak, részleteket nem mondtak, de én amúgy sem akarok belefolyni ilyesmibe, még akkor sem ha muszáj lenne. Nem oszt és nem szoroz mennyi vámpír van körülöttem amíg nem szúrnak ki maguknak. De te beállsz a falkába ha mondjuk felkeresnek vagy szólóban fogsz maradni? -Sokat beszélek és ezalatt tényleg úgy értem, hogy rengeteget. Ez sokszor már engem is idegesít, de szeretek locsogni, szeretem ha be nem áll a szám mert az azt jelenti van miről trécselni.