Az emlékeket eltemethetjük, eláshatjuk magunkban, de ha nem tesszük jól, újra a felszínre törnek. Lehetséges egyáltalán szándékosan úgy elfelejteni valamit, hogy arra soha nem gondolunk többé? Erőnek erejével talán igen. Sok sok évnyi keserves szenvedés után sikerülhet, viszont elég egy illat, egy hang, egy arc... és minden visszatér. Minden emlék a boldogságról, a szeretett személyről újra betódul az agyadba, könnyeket csal az érzéketlen kiszáradt szemedbe, lényegtelen mennyire erős vagy lélekben, nem számít kívülről mennyire játszod a keményfiút vagy hogy mit beszéltél be magadnak. Van amit nem tudsz irányítani, ha összeomlik az amúgy is káoszból álló életed ezek az emlékek megölnek téged. De mi van ha te már lélekben halott vagy?
-A feleséged leszek Joseph Declan Kenward, igen! - A szemei... Sosem feledem el bennük azt a ragyogást ami a legboldogabb férfivá tett azon a napon. Hányszor öleltem, csókoltam, hányszor tartottam a karjaimban, s nem eresztettem még akkor sem amikor már a hold világította meg a tölgyfa lombját. Aznap éjjel végig őt figyeltem. Az arcát fürkésztem, az álmát vigyáztam, de ahelyett hogy boldog vőlegény módjára merültem volna el az álmaimban valami megfertőzte a boldogságom, valami, amiről tudtam, hogy megkeseríti az életem, s az övét is meg fogja... Rettegtem ódzkodtam ettől a dologtól, attól féltem megsebzem úgy, hogy nem tudja mi vagyok. Elisabethnek fogalma sem volt róla kinek mondott igent. Vérfarkas - ha elárultam volna őrültnek kiált, vagy ki tudja hogyan reagál, de eltitkolni előle egyáltalán nem tartottam fairnek, sőt, úgy éreztem becsapom. De nem tudtam mi lenne a helyes, vagy hogyan nyílhatnék meg előtte.
-Nincs semmi bajom. - hangom magabiztos, tele azzal a fajta férfiúi felcsattanással, mellyel a becsületünk mellett az önérzetünket fitogtatjuk. Nincs semmi bajom, miért lenne? Ez már egy megszokott zakkant állapot, jól vagyok - vághatnám oda, de ez hazugság. Nem vagyok jól. Nem, mert ő itt van. De mit tehetnék? Az én ostoba baromságom az egész, a lenyomatom egy több éve meghalt nő után még mindig jajveszékel, Mary Alice-t látva minden érzésem százszorosára erősödött. -De te... Te jól vagy Mary? -Ostoba kérdés és a pofám leszakad, hogy visszakérdezek mielőtt az agyam reagálna, mintha nem én irányítanám saját tetteimet. Nem, nem vagyok jól. Még arra sem vagyok képes hogy elkotródjak ebből a kibaszott városból, hogy itt hagyjam ezt a beteges kinézetű holtsápadt nőt... Nem, ezek sem igazak. Gyönyörű, talán gyönyörűbb mint valaha. A szemei, a bőre, a telt ajkai, az arca finom vonásai mind mind meseszéppé teszik őt nekem, elképzelem hosszú hajjal, szerény mosolyával, és máris mellkasomba hatalmas döfést érzek. Elisabeth. Nem tudok túllépni rajta, a két nő nekem egy és ugyanaz, és nyugtalanít az a tény, hogy még az édeskés szag sem térít észre. Ő egy kibebaszott vérszívó - ezt kellene skandálnom, teleordítani a levegőt és letépni a fejét, ahogy azt az összes elébem kerülő egyeddel tettem hány de hány alkalommal már. De nem lennék képes ártani neki, bántani őt egyenlő lenne saját halálommal, mert előbb végeznék magammal mint vele. Hiába nem ő a lenyomatom személye, a szívem hozzá húz, felé terel, s ez az amiért itt vagyok még ebben a nyomorult városban. S lám csak, egyre közelebb araszol de nem néz rám. Megértem, én barom megértem őt. Ez az egész egy fura, és igen kényelmetlen helyzet, azt sem tudja ki vagyok, én meg ráerőltetem magam, legalábbis elárasztom olyan dolgokkal amire lehet sosem fog visszatalálni, csak néhány emlékfoszlány áll rendelkezésére, de hogy ezek alapján mit gondolhat arra ott a kétségbeesett arca válasz gyanánt. -Szükséged van rám? - hitetlenül, mégis tele reménnyel ismétlem meg hirtelen a szavakat, fejem csóválom és fogalmam sincs mik ezek a feléledt öreg érzések, de még azt is megkockáztatom, hogy erősebben élem meg ezt az egy mondatot mintha valaki mellkason vágott volna egy légkalapáccsal. Körülbelül olyan arckifejezést is vágok, egyenesen rámeredve figyelem az arcát, a tekintete után kutatok, nem akarom hogy megint elveszítsem az arany színű íriszei figyelmét. Olvasni akarok belőlük, de nem megy, nem, megint összezavarodok, mintha csak a múltban járnék. -Ez az egész egy nagy baromság! -hirtelen düh kerít hatalmába, nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel, nem akarom hogy így érezzek, egyáltalán nem akarok érezni. Felpattanok a földről, magam sem tudom hogyan sikerül elég erőt összeszednem hozzá, az alkohol még dolgozik, de a testem küzd ellene, pont úgy ahogy a szívem Mary ellen. Hosszú léptekkel egyenesen a nő előtt termek, de ahelyett hogy megállnék, testemmel tolom magam előtt, a fejem rázom újfent és, mélyeket lélegzek bár az idegvégződéseimet mintha savba mártogatnák a nő szaga miatt, de ez most a legkisebb gondom. -És én mit csináljak veled Mary? Mit csináljak ezzel az egész helyzettel? Nem vagyok képes itt hagyni téged, mert köt hozzád a múltam, de ha maradok saját torkom vágom el, szívem tépem, mert nem tudom elviselni, hogy nem vagy az enyém. -Olyan hirtelen mondom ki mindezt, hogy nem is tudom mikor beszélek, már megint nem itt járok, s mikor megállok vállát érintem, szemibe révedek, tekintetem elhomályosul és már nem azt a nőt látom magam előtt aki ellen kétféleképp érzek, hanem az én Elisabethem arcát látom visszamosolyogni rám. Egy más világban járok, egy keserűen édes világban. Kezeim feljebb indulnak, nyakára, majd arcára siklanak, tenyereim közé fogom a puha, gyönyörű orcát és csak akkor állok meg mikor már alig egyetlen centi választ el ajkaitól. A bőre ridegsége térít vissza, megütközve ugyan, de nem lépek el, nem teszek semmit, csak figyelem a vámpírnő arcát, s ha nem csúszott ki a kezeim közül talán még mindig ujjaim között tartom. Kifordul a belem saját magamtól, de ez sem érdekel most. -Nem vagy Elisabeth, mégsem vagyok képes bántani téged. Te Mary Alice vagy, de a valóság hajlamos tréfát űzni velem, hát nem fantasztikus? Nem vágyom ezekre az elfelejtett érzésekre, de minden pillanat veled olyan mintha visszakapnék egy szeletet a múltból. Hol Bethre emlékeztetsz, hol arra az összetört lányra akit annyiszor meglátogattam a diliházban. Nos, az én magyarázatom a miértre itt van. De hogyan tovább, Drága Mary? Szerinted hogyan lennék képes így élni a közeledben? És te hogyan élnél egy ilyen ember közelében mint amilyen én vagyok? Szükséged van rám, de a kusza emlékeid miatt. S ha azokat teljesen visszakapod, vajon még mindig szükséged lesz rám? Nem hiszem Mary. Szeretnék a közeledben lenni, de fogalmam sincs hogyan tegyem azt fájdalom nélkül. - Elengedem az arcát és hátrálok, kezeimet az ég felé emelem és keserű vigyorra húzódik szám sarka, fejemet ide oda ingatom. -Az élet kurvára szereti a szivatásokat. Mindent megtennék azért hogy boldog legyél, de nem tudom legyőzni saját magam. -Szemeimet forgatom és a hátam ismét a falnak döntöm, hiszen oda érkezem vissza, érdekes módon a letargia eltűnt, élénken figyelek, mégis nyugtalan, zaklatott, csalódott vagyok, hiszen ebből az egészből tényleg csak holtan fogok kimászni.

-Ne kínozz, áruld el Joseph! Mikor érünk már oda és mi az a hatalmas titok? - Nevetve szorította meg a kézfejem melyet összefűzött ujjai öleltek körbe. Imádta a meglepetéseket, én pedig mindig a kedvében akartam járni, de ez az alkalom különlegesebb volt a többinél. Lesni akart a kendő alól, de minden alkalommal megakadályoztam benne, meg-megálltam és visszacsókoltam a kék selyemből szőtt anyagot a gyönyörű tekintete elé, majd folytattam az idegenvezetést a házunk folyosóján át. Izgatottságában kipirult az arca, a végén már nem is a kezét fogtam, hanem a derekát, folyamatosan ki akarta szedni belőlem mit tervezek, nekem viszont eszem ágában sem volt konkrét választ adni. Mindjárt ott vagyunk hölgyem, a türelem sokmindent terem... -Élveztem, hogy rám kellett hagyatkoznia, teljes csízes farkasvigyoromat még vésővel sem tudták volna leszakítani. A nevetése felért az egész világgal, csilingelő kuncogása engem is megnevettetett. Végül kiértünk a teraszra, óvatos léptekkel vezettem tovább pár lépést míg el nem értük a kőrisfát. A fa terebélyes, öles törzsét csak együtt tudtuk átérni, hatalmas lombjai messzire nyúltak az ég felé. Beth imádta azt a fát. Én pedig őt.
Mintha lázálom gyötörne úgy villannak fel az emlékek, s még a töménytelen mennyiségű alkohol sem űzi el a fájó képeket. Egész testem remeg, a szemeimet görcsösen szorítom össze, verejtékben úszom s tátogva próbálom magamba szívni a friss levegőt. Mindhiába. Túl valóságos minden emlék, mintha újra átélnék mindent, szinte érzem a jelenlétét, még az illatát is... Ijesztő ez az egész, úgy tűnik több napos ébrenlétem ellenére sem vagyok már képes elhatárolódni a tudatalattimtól, egyre csak kínoz, hiszen ha felébredek ő már nincs itt velem. Hiába vágyom arra, hogy vele legyek, tudom, hogy ez lehetetlen. Rohadt hosszú évek teltek a halála óta, s minden újabb eltelt nappallal egyre keserűbb a világ. Nélküle nem élet ez, csupán kínszenvedés, és nem vagyok több egy üres porhüvelynél. Csak lézengek és a halálra várok, nincs ami éltessen. Persze azt hittem ennél rosszabb már nem lehet, de a dolgok megkavarodtak, én felkavaródtam, hála egy régi ismerősnek, egy nőnek aki kiköpött hasonmása az én drága Bethemnek. Ő kavart meg, miatta törtek fel a kínzó emlékek. Nem eszem, nem alszom, csak vedelek a vámpírnőre gondolva, megváltást várok, de hiába töröm a fejem, nem tudom mit tegyek. El akarok menni, minél távolabb kerülni Marytől meg a pofás kis tökéletes vámpírcsaládjától, de nem megy. Önző módon a közelében akarok maradni, hogy láthassam benne újra Elisabethet, még akkor is, ha magamnak okozok fájdalmat. Úgy tűnik kihasználnám a nőt, részben igaz is, de nem csak erről van szó. Valaha barátok voltunk, rajongással tekintettem rá, és tudtam, hogy csak külsőre hasonlít a menyasszonyomra, tehát valahol tudtam a határaimat már akkoriban is, viszont magammal akartam vinni, mert nem bírtam tovább nézni a szenvedését. Őrültnek tartották, de nem volt az. Áldozat volt, a korszak áldozata, nem volt őrült, sem buta kis fruska, egy okos, értelmes gyönyörű lány volt, aki nem érdemelte meg a rá kiszabott sorsot. De az élet megint csak kibaszott velem, még egyszer elvette tőlem a boldogság reménysugarát. Akkor megfogadtam valamit, de a felbukkanásával mintha eltörölték volna a gondolataimból a magamnak tett fogadalmat. A rohadt bál volt az utolsó csepp a pohárban, azóta nem találom a helyem, csak iszok és jár az agyam, de a mostani "látomás" még nekem is új. A szervezetem nyilván nem bírja az állandó terhelést, de ez engem csöppet sem korlátol abban, hogy markoljam a whiskys üveg nyakát. Dühroham közelében járok, fújtatok mint valami elbaszott bika, az üveg pedig a falhoz csattanva pukkan darabjaira. Felkapok egy nagyobb szilánkot és felhasítom vele a bőröm, üvöltök fájdalmamban, de nem érdekel, így megszűnik az emlék és másfajta fájdalom jár át. Az agyam kikapcsol és a testem reagál. Ha ezt előbb tudom... De nem tudtam, a rohadt életbe. Most kellene elvágni a saját torkom és hagyni, hogy elvérezzek, de ez sem ér semmit, mert a sebgyógyulás gyorsabb, hát még erre sem vagyok képes. A hátam a falnak döntve zihálok, lassan lecsúszok a kőre és meredek magam elé. Lenézek a karomra és durrogva hasítok egy részt az atlétám aljából, betekerem vele, már nem is vérzik. Fantasztikus...
Üveges tekintettel meredek magam elé, mintha totál kikapcsoltam volna, de jól esik az üresség és ha tehetném mindig ezt az állapotot érném el magammal, nem fájna a fejem semmi miatt. Kissé szédelgek, kótyagos a fejem mert fogalmam nincs mennyit ihattam, de ahhoz elég volt, hogy megérezzem a hatását, megütötte a fejem. Azt azonban megérzem még így is, hogy vámpír van a közelben, de az édes illat ismerős nekem, mire odakapom a fejem már leesik, hogy ki áll a kis sikátor elején. -Mary... -Magam mellé kapom a betekert kezem, nem akarom hogy lássa mit tettem, bár ez édeskevés és totál felesleges, de megteszem.
A fa tövébe tereltem, de addig nem vettem le róla a kendőt míg édes ajkait nem ízleltem. Most is nevetett, magamhoz vontam és kioldottam a lágy anyagot, hirtelen úgy tűnt a bőre finomsága mellett durva posztó csak a selyem. Gyönyörű szemei csillogva tekintettek rám, nem győztem eltelni vele, emlékeztetnem kellett magam, hogy meg tudjak szólalni, de ő megelőzött. -Mostmár szabad? -Lágy hangja épp olyan gyönyörű volt mint maga az egész nő. Torkot köszörülve mélyedtem el a szempárban, de csak bólintani voltam képes. -Készen állsz kedves? Akkor fordulj meg. -Hallottam saját baritonom reszelős érdességét. Beth izgalommal telve pördült meg, a válla fölött én is láthattam az elkészült művem. Derekára tettem a kezeimet, de rögtön meg is merevedtem, hiszen ajkait sikoly hagyta el, teste finoman rázkódni kezdett, én pedig kétségbe esve léptem elé. Beth sírt. Hatalmas könnyes szemeivel nézte a fába faragott képet. -Én... nem akartalak megbántani... -Ösztönösen nyögtem a védekező szavakat, csak néztem őt és megbántam az egész addigi életem, legszívesebben képen vágtam volna magam, de nem értettem miért keseredett el igazán. -Joseph, ez egyszerűen gyönyörű! -Suttogta és a könnyek záporozása alatt egy igazi, őszinte mosolyt kaptam. Kinyújtotta a kezét és megérintette a kifaragott arcképét, a szeme ragyogva tekintett rám. -Soha nem kaptam még ennél meghatóbb születésnapi ajándékot. Köszönöm szerelmem. -Folytatta és abban a pillanatban megnyugodtam. Átöleltem és csókot leheltem a homlokára. -Ez még nem minden. Elisabeth Vernon, leszel a feleségem?
Megrázom a fejem az újabb emlékekre, tekintetem zavartsága keményre vált. -Mit keresel itt?

Hosszú, sötét sikátorszerűség