Ünnepeld velünk te is ezt a csodálatos napot, hiszen nem mindennapi, hogy egy fórum a mai világban évekig fennáll. Természetesen hullámvölgyeink nekünk is voltak, de még mindig áll a csodálatos világunk, és bátran állíthatjuk, hogy miénk az egyik legjobb, ha nem az egyetlen Twilight alapú fórum, ami kitartott az évek során. Köszönjük ezúttal is a régi tagjainknak, hogy velünk voltak, az újaknak, hogy csatlakoztak hozzánk, és a jövendőbelieknek, akik talán közénk fognak tartozni. Még sok-sok évet kívánok a fórumnak, és természetesen a tagoknak is kellemes időtöltést és aktív játékokat!
Hivatalos dátum: 2011. november 23.
„I was chasing butterflies, till the sunrise broke my eyes”
to: Lia
*Na, ideje néhány dolgot tisztázni. Kapásból nem tetszik ez a leereszkedő hangnem, amivel illetett a nő. Delia. Meg kellene tudnom róla egyet, s mást, hátha érdekelheti Aro mestert. Ami zavar, hogy túlontúl naiv. Én meg nem most jöttem le a falvédőről. A városban most vagyok ugyan először, pláne Amerikában. Vadászterület? Hm, érdekes elgondolás, az igaz.* - Ez a Cullen család és a Quillote törzs földje, nem tudta még? - *vontam fel szemöldökömet, nem éppen pozitív értelemben. Túlságosan is kezdek tanulni Alec úrfitól, ahogy észrevettem.* - Jó tanács: ha neked lennék, non bízni senkiben, és non árulni semmit magáról. - *közömbös arcom nem éppen baráti jó tanácsról árulkodik, s talán az, hogy töröm az angolt, és hogy enyhén szólva hibás a ragozásom. Sokra nem következtethet, elvégre a non-t az olasz is, meg a francia is használja. De ugyanúgy a spanyolban is előfordulhat. Hát, meg kell hagyni, szégyen és gyalázat a részemről, hogy hagytam megkopni két évszázad alatt angol nyelvtudásomat. Eztán a szabadidőmből többet fogok áldozni a tanulásra, igenis van értelme. Kevésbé nézhetnek hülyének. Na, erről az újabban begyűjtött szócsemegéről is mélyen k… ku… hallgatni fogok, különben odahaza leszedik az aranyos kis fejecskémet. Azt meg nagyon nem szeretném, különben ki vigyázna az én két kis ördögi angyalkámra? Szegénykéim, biztosan magányosak lehetnek odahaza, főleg a kicsi kis Jane. Alec úrfiól meg nem fair, kicsikét sem fair, hogy nem engedi használnom az új szavakat, amiket tanulok. Sajnos ért angolul, úgyhogy kilőve. Hm, tudom már, mi lesz a következő célom! Megtanulok eszperantóul beszélni, vagy csehül. Azt tuti egyik vámpír se értené meg. Kíváncsi lennék egy-két reakcióra a nagyérdeműtől, ha visszatérek némi nyelvtudományt magamba szippantva. * - Te miért lenni itt? Lenni tagja Cullen családnak? - *faggatózom óvatosan. Hálát adok az égnek, hogy a nyakláncocskám jól elrejtettem, nehogy bárki is szemet vessen rá. Túl drága érték. Drágaszááág. Hopp, ez nem az a téma… kár volt első nap meglesnem, hogy mi is az a mozi. Khm, enyhén szólva is magával ragadott egy karakter. Azért meg kell hagyni, a halandók is tudnak észveszejtően nagy ostobaságokat kitalálni. Azt hiszem, meg is van a következő célkitűzésem a jövőre nézve: milyen lenne egy vámpírok által előadott Romeo és Júlia? Na, ne, annak egy kifordított verzióját már láttam, elég is volt belőle annyi, amennyi. Vajon Aro mester díjazná az ötletem? Ki tudja, ha hazaértem, kiderül, mennyire kell majd az állakat kiskanállal felvakarni a földről. Szóval, míg ezen elmélkedtem, azon gondolkodtam, hogy talán kéne valami munkát is találnom, meg lakóhelyet, elvégre hosszabb tanulmányi időre szerettem volna az Államokban tartózkodni.* - Tudni lakóhelyet jó és hely hol dolgozni? - *Sajnos nincs más választásom, egyelőre rá voltam utalva erre a vega nőre, és diétáznom kell, ha itt meg akarok maradni békében. Márpedig Forks földi paradicsom a mi fajtánknak, és ez itt két ellenségemnek is a területe. Báár, hogy mind az ellenségem-e, azzal a ténnyel vitatkoznék. Az egyik kis bundás olyan aranyos, igazán kár, hogy a fenségek páros lábbal hajítanának kifelé Volterrából, ha hazaállítanék vele, hogy háziállatot szeretnék tartani… plusz kvázi ugyanilyen hozzáállással tépne ezerfelé az emlegetett kutyuli is.*
I'm done waiting for lightning in the dark I found the light inside my heart
Borzasztó unalmas és rettentő egysíkú volna az életem, ha nem találnék magamnak kedvcsinálót, mindig valami újat, valami figyelemelterelőt. Ott az írás, ez igaz, viszont néha megfeneklik az ihlet, ilyenkor ködös és érthetetlen képeken kívül nem villódzik más a fejemben. Attól, hogy vámpír vagyok ez az egy tökéletlenségem nem múlt el, nem javítódott ki, hiszen emlékszem, emberkoromban is elkapott ez a fajta kór. Rend szerint ilyenkor menekültem Donhoz, megfigyeltem, mint valami kísérleti alanyt, habár... egyikőnk sem érezte kényelmetlenül magát. Csakhogy nem lehetek mindig a nyakában, mindkettőnknek kell némi személyes tér, mert a világért sem akarom, hogy herótja legyen tőlem! Tehát séta, nézelődés, ismerkedés a még új városkával. Ez sem rossz. Rivent - ifjú vámpírtársnőnket - sem hurcoltam ma magammal, bár nyugtalanít a lehetőség, hogy ő bezzeg a bátyámmal mászkál, már az is kihoz a sodromból, ha egy légtérben tartózkodik vele, mert úgy bámulja, ahogy én is szeretném, ha... Wahh, Delia! Elég! Rég kinőttél már a féltékeny kamaszkorból! Igyekszem úgy tenni, mintha nem érdekelne, viszont, ha kiderül, hogy összeszűrik a levet a kicsi River repül a Sivero birtokról és az életünkből is. Az előttem álló vámpírra visszatérve, szerintem ugyanolyan óvatos mint én, amit egyébként nem találok furcsának. Két idegen általában nem borul egymás nyakába, na. A mi világunkban pedig nem árt, ha először felmérjük a terepet, ki tudja, mifélével állunk szemben. Úgy vélem, még egymásra is elég veszélyesek vagyunk, én pedig mivel a vegetáriánus életmódnak hódolok gyengébb vagyok egy ragadozónál. Egyébként jómagam szeretek ismerkedni, nem vagyok elzárkózva, nem is hagyom, hogy a visszafogottság uraljon, sem külső, sem belső, próbálom nem negatív, szürke színben felfogni az életet, s nem a legrosszabb feltételezni a másikról. Hazelnek hívják, tudom meg rögvest a köszönés után, s mivel nem társul mellé vezetéknév, én sem fogom törni magam. Úgysem lesz szükség a túlzott személyességre. - Delia vagyok. - Végtelen dallamossággal hallatom saját nevem és finom biccentést tűzök mellé. Kissé önimádó volnék? Tény, hogy teljesen meg vagyok elégedve, de ez más lapra tartozik. - És új ebben a városban, amit talán ön... vadászterületének tekint? - Mivel hozzám hasonlóan elfedi eredeti szemszínét, kénytelen vagyok óvatos finomításokkal puhatolózni. Semmi kedvem területharchoz, jobb tisztában lenni az itteniek játékszabályaival, ha engem nem érint, akkor is. Az alkalom kapóra jön, hogy tudassam, tőlem nem kell félteni semmit.
„I was chasing butterflies, till the sunrise broke my eyes”
to: Lia
*Forksba való telepedésem egy időre megint kizökkentett a régi kerékvágásból. Mostanában alig volt nyugtom, az életem rendesen felfordult fenekestől. Egyre több megbízást kaptam, és elég erősen gyanakodtam rá, hogy drága kedves Alec úrfi állhatott a háttérben. Nem haragudtam rá, de azért jobban esett volna, ha tudom, mi van velük. Ilyenkor nem kicsit irigyeltem Aro képességét, aki gond nélkül tudott olvasni mások gondolatában egy érintéssel. Vagy a legproblémásabb Cullent… ő bárkinek „meghallhatta” a gondolatait, így az enyémet is. Eszméletlenül kellett vigyáznom, ne hívjam fel magamra a figyelmüket. A városba történő beilleszkedésem nem ment zökkenőmentesen. Maradjunk annyiban, hogy a tájékozódás továbbra sem erősségem. Ideiglenesen egy panzióban laktam, egész olcsón megúsztam a lakbért. Néha-néha kitettem a lábam, néha-néha pedig a jutalomfalattal foglalkoztam. Szemem színe változott az utóbbi időszakban, amit Forksban töltöttem. Topázszínű lett, az állatvérnek köszönhetően, kissé hátra is hőköltem, mikor először megláttam magam a tükörben kis lakrészemben. Ezen apróságon túltettem magam, majd rávettem magam a munkakeresésre is. Port Angelesben találtam csak munkát, de nem bántam, egy régiségkereskedőhöz álltam be eladónak. Meg volt elégedve velem az ürge, én azonban egyenesen utálta ezt az idióta bájvigyorgást naponta, s legrosszabb az volt, hogy el kellett viselnem a halandókra jellemző undorító képmutatást. Pluszba magán angolórákat vettem, tekintve borzalmas ragozásom – hiába, megkopott a két évszázad alatt első anyanyelvem, de nem lehetetlen a visszarázódás. Amúgy is jobb, ha az ember több nyelvet beszél. - Szintúgy, idegen – *biccentek az engem leszólító, ismeretlen vámpír felé. Ó, te naiv! Fogalmad sincs, kivel óhajtasz szóba elegyedni! Láncom ugyanis mélyen sötétkék kabátom alá rejtve pihent. Nagyon féltettem a kicsi ékszert, ami jelezte hovatartozásom. Büszkén viseltem, ahogy büszkén vallottam magamról is, hogy ki vagyok. S ami biztos, hogy most már az otthoniak is értesülni fognak a kedves idegen létezéséről.* - Hazel – *kezdtem én a bemutatkozást, azonban a vezetéknevem nem árultam el. Legyen csak minél naivabb, az ilyen jött-mentek úgy is remekül tudnak fecsegni magukról. Hajam ezúttal oldalra fontam, kevésbé zavaró, és praktikusabb, ha nem hullik az arcomba. Ugyan az étkezdében rendeltem ételt, de tudtam, hogy csak úgy tehetek, mint aki eszik. Számolva a gyomorrontás lehetőségével, mégis megtettem, így még könnyebben tűnhetek egynek a sok halandó közül. Az idegen vámpírnő azonban érdekes volt. Vajon van különleges képessége? Ha igen, lehet, jelentem Aro fenségnek, ha kell, tovább figyelem őt is. Az illatából megítélve vegetáriánus lehet, kicsit másabbnak tűnik az a jellegzetes édeskés aroma. De lehet, csak én képzeltem be magamnak, foghatnám a levegőváltozásra is. Az enyém a rezervátumi kalandom óta egy csöppet sós is, hála a tenger felől érkező erősebb, sós levegőnek. Annyi már most biztos volt, hogy Forksban nem egyszerű a dolgom, s elég egy apró hiba, és ki fognak dobni. Ez az, amit nem akartam. Ha a fejemet vennék, azt még elviselném. Azt már kevésbé, ha kiraknának Volterrából. Fogalmam sincs, mihez kezdenék egyedül. Képtelen lennék nomádként bolyongani, egész biztos összeomlanék. Nekem ez az életforma nem menne, kissé csodálom is őket, hogy így bírják. Én rég feladtam volna. Főleg úgy, hogy nincs lelkem. Nekem már rég nincs. Elvesztettem azt a születésemmel. De helyette kaptam örök életet, és vele igazi családot. Mi másra vágyhatnék még? A halandók olyan kicsinyesek… fogalmuk sincs az igazi értékekről, eddigi megfigyeléseim alapján.*
I'm done waiting for lightning in the dark I found the light inside my heart
A bátyám képessége zseniális, de nem egészen határtalan. Ki tudja mióta élvezem a vegetáriánus életvitelt, könnyebb, előnyösebb, tisztább - főleg a lelkiismeretem - , de nem jelenti azt, hogy néha az undor mellé nem jár torokkaparó szomjúság. Azt hiszem, egy állatvéren élőnél a vérszomj sosem múlik el igazán, így lettünk beprogramozva, vagy talán csak az én sajátos hibám. Úgyis elcsacsogom Donnak, ő pedig majd mond rá valami észveszejtő okosságot, a felére nem is fogok odafigyelni - na jó, ez nem így lesz! -, titkon az egyre hívogatóbb ajkait fogom bámulni. Nehéz, ha az ember vámpírlánya a mostoha testvére iránt kissé más, bonyolultabb érzelmeket táplál. Mintha a világ a feje tetején forogna körbe: a szabályok más értelmet nyernek, ha akarom, ha nem. Pedig megvannak a gondosan elkészített paragrafusaim, a külön útmutatóm, de a sorokat egyre csak bővítenem kell tökéletes memóriámban. A helyzet akár percről percre változhat, gyorsan, lassan, egyre megy, a vége úgyis ugyanaz: nem szabad engednem félelmetesnek ható gondolataimnak, sem vágyaimnak. Azzal elveszíteném őt, az egyetlen kapaszkodóm. Ha pedig választanom kell, egyértelmű, hogy mindent megteszek, hogy az örökkévalóság Donnal teljen el. Míg ő is ezt akarja, nincs miről beszélnem. Belehalnék, a bánatba, egyszer már elveszítettem, nem óhajtom átélni többé ugyanazt a keserves bánatot, a vele járó űrt.... Tehát ez van, ez kell szeretni, nemde? Egyébként jól el vagyok így. Ha férfi kell, megszerzem, ráadásul ez a Forks nevű város maga a paradicsom egy magam fajtának. Történetesen erre mások is rájöttek, a szagok alapján rendesen megvan a vámpírlátogatások száma, mellesleg pedig láttam is egy-két csinos fehér pofit. Farkast is, ha már a szagoknál tartunk, ugyanis nem csak vámpír övezetnek számít a környék, de amíg nem akarják beleharapni a monogramjukat a kerek kis fenekembe, nem igazán törődöm a bundásokkal. Élvezem az újdonság varázsát, amit a piciny fénytelen város nyújt, ihlet terén szükségem is van rá. A határidőkből könnyen kicsúszok, és igen, az idő csak e téren, viszont meglehetősen szorosan tart fogva. Visszatérve Forkshoz, maga a tökély, pláne most, télidőben. A vaskos fellegek elzárják a napfényt, így bátran mászkálhatok! Ki is használom az áldott állapotot, ma sem teszek másként, és nem zavar, hogy kirívok az átlag lakosságból, nem is terveztem másként. Elmondhatják, hogy egy jól öltözött gyönyörű nő sétál közöttük, és hatalmas, csillogó barnának álcázott szemei barátságosan üdvözölnek mindenkit. Imádom őket, sosem akartam remete életet élni, így különösen jóleső érzések kerítenek hatalmukba, miközben magassarkúm ráérős, ütemes kopogása visszhangzik a járdán. Néptelenek utcája, igen, bár nem tudom, általában illik e az utcára a neve, ám délben tényleg, de tényleg (!) alig fellelhető egy-két emberke. Gondolom én, ők is éppenséggel vagy a kis étkezdébe, vagy haza sietnek, hogy megtöltsék a korgó gyomrukat. Nekem is korog, de visszatérve a fent említettekre még mindig undorodom attól, hogy emberekből szolgáljam ki magam. És ahogy ez a gondolat megfordul a fejemben, édes illat férkőzik az orromba és jut el a tudatomig, hogy nem én vagyok az egyetlen "különleges" látogató, legalábbis a közelben. Megállok az egyik épület előtt, hogy körülnézhessek, hiszen pont én ne lennék kíváncsi, ki fia-borja az illető? És nem átallom nyugodt szívvel leszólítani, ha a sors volt olyan kegyes, hogy egy azon városrészre sodort bennünket. Természetesen a szemeit nézem meg először, hogy megtudjam, mire számítsak, hacsak hozzám hasonlóan nem rejtette más szín alá az eredeti íriszeit. - Üdvözletem, idegen! - Még egy apró mosolyt is előcsalok, hogy elbűvölőbb legyek, de ez nem jelenti azt, hogy meggondolatlan volnék. A tisztes távot nem lépem át...
Tárgy: Re: Néptelenek utcája Pént. Aug. 01 2014, 22:05
❝...Mert azt hiszed, hogy nincs ember, aki megértene és minden, mit megéltél, hazugsággal van tele.❞
Lucas & Lilly
Furcsa érzések keringnek bennem, és még különösebb gondolatok. Mióta eljöttem Hayleytől, gyötör a múltam, aggódom Amanda miatt, és rettegek, nehogy megbánjam, hogy beleegyeztem az odaköltözésbe. Ikerhúgom úgy tudja, csupán összerámolom a holmim, és megyek vissza hozzá, ámbár én másképp képzeltem. El kell tűnnöm a közeléből egy kevés időre, valahová, ahol nyugodtan megfontolhatok mindent, ha pedig készen állok a költözésre, első dolgom lesz betoppanni a testvéremhez, és letáborozni nála. A kijelentkezést mindenesetre megejtem, az utazótáskát a vállamra vetem, leadom a kulcsot, és már ott sem vagyok. Eleve nem szándékoztam sok időt eltölteni a motelben, a városban sem, de Hayley ajánlatának nem lehetett ellenállni. Ki ne örülne, ha újra találkozhatna rég nem látott, szeretett ikrével? Halott szívem már kiugrani készülne a helyéről, ha még izegne-mozogna a mellkasomban, ámbár így csupán a légzésem vált szaporább tempóra, s még mindig hitetlenkedem. Ha nem tudnám, hogy mi vámpírok képtelenek vagyunk az alvásra, azt hinném álmodom, már kék-zöld foltosra csipkedtem volna a karom. Szerencsére minden lehetetlen sérülés nélkül indulok el a város irányába, jobb híján gyalog, abban sem vagyok egészen biztos, jár-e taxi ebben az átkozott kisvárosban, most azonban nem bánom a hosszú sétát. Ki akarom szellőztetni a fejem, s ennek legjobb módja a kutyagolás. A lélegzetvételeim lassulnak, a lábaim sem visznek hihetetlen tempóban a sétálóutca felé, bár azt meg kell hagyni, vámpírsebességgel végigszáguldani ezen a kócerájon megkönnyítené a dolgom.. A rengeteg ember kicsit elveszi a kedvem, a sapkám lejjebb húzom a fejemre, szívem szerint eltakarnám vele mindkét kontaktlencsétől kéklő szemem, ehelyett zsebre vágott kézzel baktatok tovább. Kutatok egy félreeső helyet, ahová letelepedhetek egy kevéske időre, s nemsokára ki is szúrok egy utcát, egyetlen ember nélkül. A mobilom rezegni kezd a zsebemben, és "szörnyeteg" létemre majd' kiugrom a bőrömből. Előrángatom a farzsebemből, ahová csak a nagy sietség miatt rejtettem, a kijelzőn pedig megpillantom Amanda nevét. Meglepettségemben és szégyenemben behúzom a nyakam, nem tudok most mit mondani neki, előtte sosem tudtam megjátszani magam, kihallaná a hangomból, hogy baj van, és azonnal idejönne. Hogy megússzam a dolgot, elutasítom a hívást. Később lerendezem ezt, de most időre van szükségem. Az utca vége fele járok, mikor megpillantok egy árnyékot, de ahelyett, hogy elkanyarodnék egy másik irányba, vagy visszafordulnék az emberekkel teli sétálóutcába, tovább haladok, csak a fickótól néhány méterre állok meg. Lecövekelek, mintha bármi félnivalóm is lenne, és a fél percnyi síri csöndben rájövök, hogy vagy egy kibaszott zombi járja Forks utcáit, vagy vámpírral van dolgom. Semmi szívdobbanás. - Ó! - hagyja el ajkaim ez az apró hang, de többet nem mondok. Nem számítottam itt senkire, különösen nem egy vámpírra. Meglep, milyen kicsi a világ, bár azzal tisztában voltam, hogy errefelé igen gyakoriak a természetfeletti lények.. Miért is lepődtem meg? Csípőre teszem a kezem, egyik lábammal halkan dobolni kezdek, és várok... valamire. Hogy a férfi törje meg a csöndet, hogy nekem eszembe jusson bármi is, amit mondhatnék. Bármire. Jobban megnézem magamnak, s már nem csak a néma szíve árulja el mivoltát. Kőből faragott, feltűnően gyönyörű arca bárkivel tudatja, hogy mi is ő, csak egy kis jártasság kell a természetfeletti lényekhez.
Fáradtan dőltem neki a kis beugró falának, miközben megszokásból megdörzsöltem a homlokomat és az orrnyergemet. Még emberként volt értelme ennek a türelmetlen, hasztalan mozdulatnak, hiszen az ilyen helyzetek által keltett stessz mindig a fejemet támadta. Most viszont nem fájt semmim, a fejem pont annyira erős és élettel teli volt mint minden más tagom. Felesleges volt a mozdulat, de igazából nem is voltam úgy tudatában. -Nem is akarok magyarázkodni Rosalie - sóhajtottam - Egyszerűen csak nem engedem hogy pisis gyerekként kezelj és letorkolj. Az évek előnyt adnak neked, de tudom mit csinálok, és Lucas is... Komolyan nem értettem mi baja velem Rosenak. Sose voltunk kebel barátnők, sőt többségében szép ívben tojt a fejemre, csak azért ismer mert Emmett és Frankie jó haverok. Persze, megértem hogy félti a családját, de sértett ez a bánásmód és bizalmatlanság. Feltételezhetne rólam annyi észt, hogy nem lépek ki emberek közé ha nem érzem biztonságban a környezetemet. Nem is ingerelt fel semmi, egészen addig hogy Ms. Szőke Szépség a tokomnak nem ugrott. - Biztos fájni fog Rose, de már így is egyedül voltam - mondom, kicsit elszorult szívvel - Te is tudod Frankie milyen szeszélyes, most sincs sehol. Anyuék megvesznek értem mégis remekül tudnak nélkülözni. Fájni fog örökre ha elvesztem őket, de az még nem most lesz. És minden változik, de én nem... Vagy esetleg a szemeimen kívül érzel más változást? Hogy is érezhetnél, mikor nem tudsz rólam semmit?! Határozottan itt volt már az ideje lelépni. Nem engedhetem hogy a nyers érzések teljesen magával ragadjanak és vérengzésbe taszítsanak. Nem engedhettem hogy bárkinek is baja essen miattam és Rose Hale miatt. Kezdjük ott, hogy Lucas nem is tudja hogy kint vagyok és bármiben fogadok hogy lesz egy kisebb csetepaténk ha megtudja. Tényleg, mennyi az idő? Vajon már ott van nálunk és éppen dühöngve forgatja fel utánam a lakást? Oh, ne... Ez nem jó vicc. Rohadtul nem az. A szívem a gondolatra összeszorult, a gyomrom helyén egy hatalmas ólomtömböt éreztem. Minél előbb haza kell jutnom. Végül amikor Rosie leállt, kicsit megnyugodtam, de sürgetve löktem el magam a faltól. Az idegességtől alig tudtam összpontosítani mit mond, de igazából annyira sértett a bizalmatlansága hogy nem is érdekelt. Ez elég meglepő és gonosz volt tőlem amiért eléggé elszégyelltem magam és nyugalmat erőltetve magamra összpontosítottam rá. - Köszönöm, Rose, ez szerintem is jó ötlet - mondtam halkan - Nézd, ne haragudj ha megbántottalak bárkivel is. Tudom jót akarsz, de nem fogok bajt okozni és Lucas sem. Aztán csak néztem ahogy eltipeg tökéletes és hűvös eleganciával. Mély levegőt véve indultam én is hazafele utána. Tökéletesen láttam, ahogy az utca végén megfordul és visszanéz rám. Tökéletes hallásom elhozta felém a legkedvesebb mondatot amit valaha is tőle hallottam. Arcomra meghatott jóleső mosoly ült ki és fejemet lágyan megbiccentettem felé. -Te is Rosie... Te is! - mondtam én is alig hallhatóan, aztán sietős léptekkel vágtattam hazafele. Amint biztonságos közegbe értem emberi szemmel felfoghatatlan sebességbe rohantam és szívből reméltem hogy Lucas még nincs otthon. .
Sosem fogom megérteni azokat az embereket, akik önként adják magukat alá egy örökkévalóságig tartó semmittevésre. Mert vámpírnak lenni nem kegyes dolog, hiszen megszűnnek azok a szükségletek, amik igazán emberré tettek bennünket. És mi marad? Nyomor. Lehet pénzed, lehetsz bármilyen erős, rendelkezhetsz határtalannak tűnő tudásvággyal, de... ezek mind elvesznek, unalmassá válnak egy idő után. Sivár lesz a világ, hiába van melletted kis szerencsével a szerelem, de ahogyan az évek, évtizedek, majd évszázad múlik el feletted így... rádöbbensz, hogy bármit teszel, az sosem lesz fogható a régi életedhez. Az én történetem fájdalmasan élénk, s hiába próbálom túltenni magam rajta, még így, ennyi év távlataiból sem megy. Nem lennék tele megkeseredett dühvel és nem érintene meg ez a lány sem, viszont úgy gondolom, hogy az emberi élet utáni mértéktelen sóvárgásomat sosem fogom tudni leküzdeni. Bele sem merek gondolni, ha most ilyen vagyok, Emmett és a többiek nélkül hogyan viselném e szörnyűséges létet, de azt biztos, hogy már régen megőrültem volna és valószínűleg egy másik úton járnék, ha egyáltalán túléltem volna a borzalmas újszülött kort. - Nem tudsz meggyőzni, bár nem is kell magyarázkodnod. - Szűröm hűvösen fogaim között, s érzem, hogy tökéletes arcomon megfeszülnek az inak. Haragszom erre a lányra, hiszen a maga szerény életével, de boldog volt, mondhatja, hogy nem, de akkor sem hinném el. Nem tudja mit hagyott hátra, még csak nem is sejti, s talán ez dühít a legjobban. Minden jobb ennél az állapotnál, ám kétlem, hogy meg tudnám győzni. Az elmondása alapján magával ragadta a számára nagybetűs szerelem, ez pedig sutba dob mindent. -Míg másokat rákényszerítettek, elvették tőlük a lehetőséget, te saját magad döntöttél így, s lemondtál arról, amiért én mindent odaadnék. Nem is sejted, hány vámpír ábrándozik azért, hogy újra ember lehessen. De... ám legyen, elhiszem, hogy neked így jó. Hogy vigyáznak rád, hogy mindenre felkészültél. A szüleid, a bátyád, a világ múlása majd emlékeztet rá, legalábbis remélem emlékeztetni fog, ki voltál egykor. - A rózsaszín felhőbe burkolt rizsája nekem semmit nem jelent, ahogy neki sem az én korholásom, s már kevésbé, sőt mi több, egyáltalán nem látom értelmét. Már úgyis mindegy. Az emlegetett Lucassal az oldalán szerintem azt is letojná, ha az összes ember elpatkolna körülötte. De vajon a családjának elvesztése, amikor majd távolról kell végignéznie hogyan halnak meg, és még csak el sem búcsúzhat tőlük... erre valószínűleg már kevésbé fogékony. Megmaradt valami az emberből, aki egykoron volt, a beszéde, a hanglejtése, a reakciói már megmutatják nekem. S ahogy lassan átváltok dühösből érzéketlenbe, úgy nyilvánul meg egyre tisztábban. Az ő élete - hangoztatom magamban, s talán ha sokat alkalmazom tényleg nem érdekel majd. Ki tudja, ez a bizonyos Lucas lehet tényleg vigyáz rá, s a szerelem valóban szerelem, nem csak holmi szemfényvesztés része. Ha úgy gondolja előnyére vált, ám legyen. S ahogy hallom, neki szent meggyőződése, hogy nem fog csalódni. Mozdulatlanul figyelem őt, kislányos vonásai tökéletesek lettek, csak az a fránya vörös... egyszerűen nem tudom megszokni, hiszen tiszta szívemből utálom a ragadozókat. Végül csak a hangjára figyelek, s így kevésbé viszolygok tőle. Újra a család jön szóba, de amit akartam, azt feljebb elmondtam velük kapcsolatban, és az érzésein úgysem változtatna. Nem szükséges ítélkeznem afelett, amihez nincs közöm. - Nem okoskodom többet, ha így gondolod, akkor sok szerencsét. Nem mondom, hogy örülök neked, mert nem szokásom hazudni, de ha a szíved így akarta, akkor csak azt kívánom Hell, hogy ne ess le a fellegekből. Tényleg nem érdemelnéd meg. - Érdekes arckifejezés suhan keresztül arcomon, amely ridegséget azt hittem sosem kaparom le, csakhogy keserű mosoly szánkázik végig tökéletes ajkaimon, majd fordul újra érzéketlenbe. Ez az én búcsúm. Ha tovább vitázunk járókelők bánhatják, s nem mosnám le a bűntudatot magamról, azt hiszem sosem. Ellököm hát a faltól magam, kínomban két kézzel markolom a táskám, s még utoljára a valaha volt emberlány melegséggel teli szemeibe pillantanék, ha nem csak a vért látnám benne. Magamban átkozódom, felé pedig jobb híján csak aprót biccentek. - Azt hiszem jobb nem nyúzni tovább egymást, rám még vár pár kör az erdőben, neked pedig van jobb dolgod is egy vega zsörtölődésének hallgatásánál. - Szokásomhoz hűen nemes egyszerűséggel hátat fordítok neki szavaim után. Na igen, a búcsú nem erősségem, persze az empátia hiánya mellett. Nem megy ez nekem, a mai újszülötteket nem érdemes a közelembe engedni, mert sokat nem érek el sem náluk, sem magamnál. Van elég gondom, a családom, a Volturi, nem is tudom miért vagyok képes még mindig elragadtatni magam más miatt. Tűsarkúm ismerős elánnal kopog végig a rövid sikátor útján, de amikor kiérek, egy pillanatra megállok, s a hátam mögé suttogok. - Vigyázz magadra.
NOTES: imádtalak drágám, élményszámba ment újszülöttséged Remélem nem bánod, Rosalie nehéz eset és nehéz játszani vele, ezért szerintem itt a vége részemről. Nagyon köszönöm a játékodat <33
beautifull ice queen vs. sweet little monster ~ Outfit ~
Olyan jól ment minden. Végre biztonságban kiszabadultam otthonról, teljességgel meg voltam győződve róla hogy nem történhet semmi baj, hiszen napok óta mást sem csináltunk Lucassal csak vadásztunk. Nem marta a torkomat a vérszomj, bár tény hogy a körülöttem lüktető élet némileg próbára tette az önuralmamat, de az sm volt vészes. Minden a tervek szerint ment, csak végig akartam menni egy nyomorult utcán és vissza, hogy ne úgy érezzem magam mint egy ketrecbe zárt állat, de persze semmi sem mehet bonyodalmak nélkül. Legalább is Forksban nem... Rosalie, bármennyire is tiszteltem, sőt kedveltem is Emmett és Frankie miatt, kezdett nagyon felhúzni. Szemem villanása és az állkapcsom dacos feszülése tökéletesen kifejezte amit érzek, pluszban még a higgadt beszéd is megerősíthette a szőke szépséget, hogy nincs ínyemre a lekezelése. Lehet idősebb, lehet tapasztaltabb de akkor sem vagyok egy taknyos kölyök... - Látod hogy nincs semmi baj! - morgolódtam, miközben duzzogva karba fontam a kezeimet és a falnak dőltem. Na most igazán hasonlítottam egy ötéves kis hisztis kislányra, akinek elvették a cukorkáját. Nem érdekelt, ezeket a megmozdulásaimat sose akarom levetkőzni, még akkor sem ha emiatt kétszer jobban kell küzdenem azért, hogy komolyan vegyenek az ősöregek. Állom rideg pillantását, és már bennem is megvan az erő és a bátorság hogy én is ugyan így pillantsak vissza rá, bár nem tudtam teljes egészében haragudni rá. Tekintetemben megcsillant egy kis elnézés, mert azért a naiv énem merte remélni hogy itt nem csak róla és a családjáról van szó... Bár igen, a naivitás a vámpírok felé különösen veszélyes, szóval nem szabad erre a sugalmamra támaszkondom, még véletlenül sem. Türelmesen hallgatom végig, bár amikor a beszéde végén a vérszomjamat hergeli nem tudok megállni egy dühös morranást. - Lucas felvilágosított a veszélyekről, tökéletesen tisztában vagyok a törvénnyel és a végrehajtóiról - mondom tárgyilagosan - És hálás lennék, ha nem hergelnéd fel a torkomban szunnyadó lángot, mert mint látod eddig az elvártnál is jobban uralkodok magamon! Amint befejezem mondanivalómat már is belekezd a folytatásba. Kicsit türelmetlenül toporgok párat, majd csaknem szoborrá dermedve támasztom a falat, mintha csak rajtam múlna hogy ne dőljön el. Miután befejezi, veszek a nyugtató mély lélegzetet. Rosalie nem akar rosszat, csak dühös... Biztos nincs oda az ilyes fajta meglepetésekért. Világos, én se repesnék ha a családomat veszélyeztetné valaki, de ismerhetne legalább hallomásból annyira hogy nem vagyok ostoba és nem teszek semmi olyat amiben nem lennék ezer százalékig meggyőződve, hogy sikerülne. -Köszönöm - mondom végülis halkan - De tényleg tisztában vagyok mindennel. Lucasról bármit el lehet mondani, de azt hogy nem törődik velem és nem vigyáz rám azt nem... Csend telepszik közénk pár pillanatra. Bátoratlanul rámosolygok, majd tekintetem átsiklik tökéletes arcáról az utcára. Ahogy ő is, én is belemerülök a gondolataimba. Biztosan nem reagált volna ilyen hevesen, ha nem lenne mit féltenie, csak ez lehet a dolog nyitja. Csak biztonságban akarja tudni a szeretteit, ahogy mi is egymást Lucassal. Bele se merek igazából gondolni, mit fogok ezért a kis kiruccanásért kapni ha megtudja. Egy biztos, nem teszem ki az ablakba, mint a mikulási csokit annyi szent! Némaságunk alatt érezhetően mind a kettőnkben lecsillapodtak az indulatok, a torkomban kellemetlenkedő mohóság is enyhült. Kérédésére újra rápillantok, halvány, mégis sokatmondó mosoly ül az ajkaimon. - A vérszomjjal sincs baj, amíg Lucas ügyel rám és a kérésemre - mondom halkan- De tény hogy nem sorolom a top tizes listámba. Ezt leszámítva tökéletesen megérte. Nem is tudnám elképzelni máshogy, mintha amikor találkoztam Lucassal ez rég eldőlt volna... Csak egyikünk sem tudta még akkor. Szórakozottan beletúrok a hajamba, miközben a mosolyom kiszélesedik és hideg márvány arcom is megtelik élettel. Remélem Lucas mindig is ilyen hatással lesz rám. - Minden olyan tiszta, éles és egyértelmű... Bár azt még mindig nem szoktam meg hogy a pirulás a múlté, de ha jobban bele gondolok még ez is csekély ár azért, hogy végre tartozom valahova. Ez a helyzet hogy Frankie sosincs velem, a szüleim Franciaországban élnek, elméletileg árvává tettek... .
Sok szeretettel :nááá:Rövidecske, de a lényeg benne van! to: the one and only Rosalie Hale ;; words: ennyimennyi szó
with love from Hell
Rosalie Lillian Hale
Vegetáriánus
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2011. Nov. 23.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
1775
⊿ SZÜLINAPOM :
1915. Mar. 30.
⊿ ÉVEIM :
109
Tárgy: Re: Néptelenek utcája Pént. Aug. 02 2013, 00:36
Hayley and Rosalie
Nagyon sok mindent elfelejtek a meglepettségem miatt. Például azt, hogy a lány egy jó erőben lévő újszülött, bár nem először nézek szembe ily' fiatal vámpírral, s egyébként sem ijeszt meg semmi, hiszen nagyon kevés dolog van amit ne éltem volna már át. Hogy ellenem fordulna kevés az esély, ám ki tudja kimosták e úgymond a nekem elég aprónak tűnő agyacskáját. Egyszerűen annyira meglep a látvány, hogy arra elég nehéz szavakat találni, szerencsére viszont mégis sikerül, ámbár neki kevésbé imponál, ez látszik megránduló arcán és mi azt illeti az egész testtartásáról lerí. Sajnálom, nem fogok a nyakába ugrani és azt sikoltozni dejó hogy elcseszted az életed libuskám... Ha őszinte akarok lenni legszívesebben egy Istenes pofont is lekevernék mérgemben, melynek maró érzéséhez kétségkívül keveredik még egy csipetnyi csalódás és egy leheletnyi sértettség. Behúzom őt egy emberektől mentes zugba és rögtön el is engedem, hiszen ki ő nekem? Senkim. És ezt azonnal meg is kapom. Azt meg kell jegyeznem, hogy higgadt tónusa ellenére még a kontaktlencséken át is éreztem a gyilkos hangulat súlyát. Szép visszafogottság egy újszülöttől, bár ez a tényeken semmit nem mérsékel vagy befolyásol. - Kedvellek vagy sem, az átváltozásod ettől függetlenül igenis érint, ahogy minden vámpírt ezen a nyamvadt környéken. És azt is megmondom miért. - Meredek rá ridegen, egyenesen a vérvörösre festett szemeibe. Kiráz a hideg tőle, komolyan... - Elég, ha egyszer hibázol Hell. Csak egyszer, hogy felhívd magadra a figyelmet. Nem tudom mennyit tudsz erről a világról, de a te kis önálló életeden nagyobb a hangsúly mint gondolnád. Újszülöttként emberek között? Ez most komoly? Mi van, ha nem bírsz magaddal hm? Most is hallod a szívveréseket, érzed az illatukat és elképzeled, hogy megölöd őket ugye? - Összepréselem tökéletes ajkaimat és a falnak döntöm a hátam, kibámulok az utcafrontra. Hány és hány ember jár-kel teljes tudatlanságban, nem is gondolva, hogy miféle veszély mellett haladnak el... Mielőtt még hisztizni kezdene a mellettem feszülő nő, inkább folytatom. Egészen halkan. - A város tömve van kémekkel. Őrzőkkel, és előlük sem te, sem a teremtőd nem menekülhet. És hidd el, ők nem kegyelmeznek. Egyébként igazad van. Nem szólhatok bele. Vedd ezt tanácsnak egy idősebbtől. Remélem nem felejted el. - Fájdalmasan hatol a mellkasom közepébe egy érzés, aggódó félelem, hiszen saját családom elvesztése itt lebeg felettem, és a Volturi lengeti a lecsapni készülő bárdot. Eszembe jut Riley és Victoria újszülött serege, Jane pokoli bosszúja, a szorítás a nyakamon, a féltés, mi lett volna, ha nem ússzuk meg. Csendesen emelem feljebb a fejem, s lassan, nagyon lassan pillantok a szőke vámpírra. Úgy tűnik lehiggadtam. Az ő sorsa, az ő bolond ábrándja, de azt sosem fogom megérteni, hogy miért értékesebb egy holt élet az élőnél. Egy két hete... ennyi mindössze? - És a vérszomjat leszámítva mit gondolsz... valóban megérte?
beautifull ice queen vs. sweet little monster ~ Outfit ~
El se tudom mondani mennyire megrémített a helyzet... És hogy mennyire értetlenül álltam a dolog előtt. Rosalie szó szerint a sarokba szorított, földöntúli szépségét csak még jobban növelte az az iszonyatos düh amivel rám nézett. Fusztrált hogy megint egy ötéves gyereknek néznek, aki nem képes meghozni a saját döntéseit, de egyenlőre még tűrtem, és nem jöttem ki a béke tűrésből. Rosalie biztos csak megdöbbent, ennyi az egész. Azt nem merem képzelni hogy aggódik, mert valljuk be sose kedvelt igazán. Tudta a nevem Frankie miatt, vagy csak látásból ismert de bőven hidegen hagytam, sosem mozogtam az ő köreiben és így vámpírként sem fogok. Az ő szépségét felesleges lenne akár csak megpróbálni lekőrözni és nem is akarom. Sose akartam Rosie helyében lenni és ezután sem fogok. - Szerelmes...?! -sziszegte, én meg felvont szemöldökkel bólintottam. -Igen... -mondtam, miközben apró mosoly bujkált a szám sarkában. Lucas gondolata már önmagában is szívderítő volt, egy pillanatra megóvott attol a görcsös szorongástól amit per pillanat Miss Hale keltett bennem... Pontosabban Mrs. Cullen.. -És mond csak, magadtól hülyültél meg a rózsaszín köd hatására, vagy segítetek benne? Hell... Van fogalmad róla... - mondta, én pedig nagyon kezdtem a fusztrált béketűrésemből kijönni. Mégis mi joga van neki lehülyéznie engem, hogy a saját sorsomról döntök. Felnőtt vagyok az isten szerelmére. Kiabálni akartam vele, de nem tettem. Csak szemem villanása árulta el, hogy ez már valamivel több volt a soknál, de még mindig nem akartam tiszteletlen lenni. El se tudom mondani mennyire nehéz volt visszafogni magam, hiszen a hirtelen feltámadó harag a szomjamat is szította. De még sikerült tartani magam. Mintha csak tükörkép lenne, pontosan ugyan abban szorítottam össze a számat és a fogaimat mint ő. Az ajkamba harapva figyeltem a reakcióit és magamban nyugtattam magam. -Van fogalmad róla mibe keveredtél? - kérdezte valamivel halkabban, de nekem ennyi is elég volt hogy beindítsa a gyújtózsinórt. Mély levegőt véve vettem le a napszemüveget, miután egy olyan zugban voltunk ahol nem látott senki. Zavart a lencse karcolata, mérhetetlenül növelte a fusztrált érzéseimet. -Nézd Rosalie - kezdtem bele nagyon lassan, hihetetlenül nyugodt hangom - Sejtelmem sincs, miért kaptad fel ennyire a cukrot és sajnálom hogy így érzel... Főleg, hogy sejtéseim szerint sose kedveltél vagy foglalkoztál velem... Mindenesetre, könyörgöm. Nem vagyok már gyerek, igazán felfoghatná már mindenki... Te, Lucas és mindenki más. Ez az én életem, nagykorú lettem, én döntök a sorsomról, senki nem szólhat bele!Senki nem mondhatja meg mit érzek, vagy mit tegyek és mit ne. Ez az én feladatom!!! Nem voltam udvariatlan. Nagyon tiszteletteljesen de határozottan beszéltem, mint egy igazi érett felefősségteljes nő. Egyenes háttal néztem vele szembe, miközben belül legszívesebben az előbb elmondott szavakat sokkal durvábban ordítottam volna a képébe. De nem tettem, és emiatt büszke voltam magamra. -Mióta vagy vámpír? - kérdezte, és körülbelül újra visszakaptam a higgadtságomat. - Egy-két hete... ..
A kérdésem elég konkrét, ám a lány úgy tesz, mintha nem tudná az arcom miért torzul haragba és értetlenségbe. Mintha minden a lehető legtermészetesebb volna, pedig hol van itt természetesség? Nyomát sem látni, ellenben az elrejtett arca alatti hófehér bőrrel és a zavarodottsággal, melyet gondolom én újszülött kora idéz elő. Nem tudom behatárolni mikor láttam őt utoljára, de pusztán hónapok telhettek el közben, ami azt jelenti, hogy egy elég ingatag stádiumban van a drágalátos érzékeny lelkületű lány. Kérdését figyelmen kívül hagyom, semmi nincs rendben, ő pedig ne nézzen hülyének, mert egyáltalán nem vagyok az. Orrlyukaim kitágulnak, akárcsak az élénken őt méregető íriszeim közepén helyet foglaló pupillák. Egy türelmetlen levegővétellel később azonban kényszert érzek, hogy megszólaljak, bár a kinyögött magyarázata miatt tetőtől talpig elönt a méreg, így ajkaim alól kipréselt hangom tele van indulattal, bár jóformán csak sziszegni tudok. - Szerelmes...?! - Ez...most...komoly?? Mi ez az új mánia az embereknél? Mi okból akarnak belecsöppenni ebbe a nyomorúságos sivár természetfeletti kényszerbe? Esküszöm újra Dejavu érzésem van, hiszen Bella is minden áron közénk akart tartozni. Borzalmas volt visszafognom magam, ám az sem segített amikor elmondtam miért ellenzem, hogy megfossza magát egy csodálatos élettől. -És mond csak, magadtól hülyültél meg a rózsaszín köd hatására, vagy segítetek benne? Hell... Van fogalmad róla... -A fejemet rázva harapok rá a nyelvemre, amit valószínűleg leharaptam volna, akkora erővel csattant össze az állkapcsom. Ha nem teszem, az utca színe-java fültanúja lett volna a további szavaimnak. - Van fogalmad róla mibe keveredtél? - Ezúttal halkabban, szinte suttogva szedem össze a szavakat. Még két megtett lépéssel fordulok vele teljesen szembe, és komolyan úgy érzem magam, mint egy kislányát összeszidó édesanya. Csakhogy nem vagyok én neki senkije. Se anyja, se barátja, sőt, még csak nem is kedvelem. Semleges érzelmeket tápláltam iránta, egészen idáig... Mégsem fordulok sarkon, mégsem hagyom ott a francba, pedig megérdemelné. Ehelyett megragadom a karját és behúzom a félreeső kis zugba, hogy biztosan ne legyenek járókelő fültanúk. -Mióta vagy vámpír?
beautifull ice queen vs. sweet little monster ~ Outfit ~
Az összpontosítás a lényeg! Nem fogok megtámadni senkit, mert igenis tanúsítok annyi önuralmat amivel le tudom gyűrni a torkomban tomboló Szomjat. Állkapcsomat erősen összeszorítva, dacosan felszegem a fejem. És láss csodát, a pokoli érzés enyhült, bár nem tűnt el teljesen, lesben állt kéjesen várva a pillanatra amikor nem lesz elég önkontrolom és elveszítem a fejem. De ez nem fog megtörténni! Erős vagyok! Lucas is erősnek tart és egy erős nőt érdemel! Pár napja jól teleittam magam, erről árulkodott a mindennél élénkebb karmazsin tekintetem is. Nem lehetek a szomj és a vér rabja. Persze, egy bizonyos mértékig az vagyok, hiszen létfontosságú, de nem úgy táncolok ahogy a Szomj fütyül. Ez az ÉN testem. Nehogy már a csík húzza a repülőt... Kizárt hogy a befőtt tegye el a nagymamát! Itt ÉN parancsolok! Megelégedéssel töltött el ez a kis szónoklat, bár még mindig gyakrabban vettem a levegőt mint kellett volna. Megszokás, és az erőlködés. Az ajkamba harapva hunytam le a szemem a szemüveg alatt. Lehet jobb ötlet lett volna otthon maradni, de már nem bírtam... Ha otthon maradok, beleőrülök. Igaz, itt se rózsásabb a helyzet, de legalább úgy érzem szabad vagyok. Nem pedig a nyomorult négy fal rabja. Reméltem ezt az érzést és elszántságot Lucas is tolerálni fogja és nem fog túlságosan lecseszni... Annak nem lenne túl jó vége... - Hell. -ébresztett fel egy ismerős földöntúli hang a gondolataimból. Ijedten kaptam oldalra a fejem, úgy látszik a vámpír érzékek sem csalhatatlanok, ha nagyon elmerengünk valamin. Új látásommal még fájdalmasabb volt Rosalie Hale szépsége. Miután túl estem ezen a sokkon, tisztán hallottam hogy neki sincs szívverése. Döbbenten néztem a márvány arcot és villámként hasított belém a felsimerés -óóó... most már értem! - motyogtam szórakozottan mosolyogva, majd mikor tekintetem találkozott az enyémmel rögtön az arcomra fagyott a mosoly. Ijedten húztam össze magam, Rosie szeme konkrétan villámokat szór, némasága beszédesebb volt bármilyen ordibálásnál. Az ajkamba harapva lapultam a falhoz és úgy súnytam le a fejem, mint egy kislány aki tudja hogy hatalmas bajban van. Ez teljesen ösztönös volt, pedig tudtam hogy nem kéne bennem szégyen érzetnek lennie. Hiszen ez az én életem, nem is értem miért ilyen dühös. - Mi a franc történt? - kérdezte résnyire összepréselt ajkain keresztül. Nagyot nyelve néztem rá a szemüvegen keresztül. Igazából, lehet le is vehettem volna, hiszen ha ő is vámpír volt (már pedig az volt), tökéletesen láthatta a helyzet állását. Én ember véren élek. Az ő arany szemei viszont az állati étrenden volt. Lehet ez a baj?! -Öhm... Szia Rosalie! - nem tagadom, szánalmasan próbáltam enyhíteni a helyzetet - Régen láttalak, minden rendben?! Hát ez egyenesen a leghülyébb és talán legrosszabb kérdés volt a világon. Magamban szitkozódva haraptam az ajkamban és próbáltam kitalálni mit tegyek. Azt hiszem nem lesz más választásom, az igazat kell mondanom. Nem tehetnék mást, majd a szemét böki ki a változás, ezt nem lehet kendőzni. -Hát... tudod - kezdtem bele, miközben megszokásból a hajamat kezdtem babrálni és szórakozottan mosolyogtam rá - Szerelmes lettem...
Az én kis világomban helyre állt a rend. Legalábbis ami a házasságomat illeti. Emmettel minden megint tökéletesen rózsaszín. Sőt. Megrendíthetetlen harmónia van közöttünk, s már nem félek attól, hogy nem tudom mi lesz velem nélküle. A civakodásunknak vége, lezártuk a múltat és tiszta lappal, nyílt kártyákkal folytatjuk tovább. Változnom kell, megnyílnom felé és Isten látja kevély lelkem, megpróbálom kihozni magamból a tőlem telhetőt. Mellette nem nehéz, benne még önmagamnál is jobban bízom. Már nincsenek kétségeim. Nos, a házasságom újra sziklaszilárd, ám ez pusztán egyetlen egy problémával kevesebb terhet jelent számomra. Bellára rá sem nézek, mintha nem létezne a számomra. Na persze ott van, nagyon is valós részét képezi az életemnek, de a gyűlés közben kiderült tények miatt újra negatív érzelmeket táplálok felé, ettől pedig Dejavu érzés kerít hatalmába. Vádolom a tettéért, a veszélyért amibe belesodort minket és azért, mert fájdalmat okozott nem csak nekem, vagy nekünk, nem... Edwardból egy élő roncs lett miatta. Ismerős ugye? Amikor egy gyenge halandó volt én éreztem, hogy csak bajt hoz majd ránk és mi lett a vége? Kárörvendezhettem egy sort, igen. Most, évekkel később újra csalódnom kellett benne, holott végre elfogadtam és talán igazi családtagként éreztem iránta. Jellemző... Kénytelen vagyok beszállni a védelembe, ha már egyszer így alakult minden erőnkkel azon vagyunk, hogy kitaláljunk valamit, addig pedig nem engedünk senkit a Cullen ház közelébe. Váltva őrizzük a házat a korcsokkal, amit még le is nyelek valahogy, ha azt az átkozott Jacob Blacket nem kell látnom. De ha már itt tartunk... Érzem a szagát és nem bírom elviselni még a tudatot sem, hogy valahol a környéken nyáladzik. Remélem eltalált! - Kiabálok az ablakon kihajított első kezembe akadó tárgy után, mely éppenséggel egy jó nehéz agyag tálat rejt magában. Sajnálatos módon azonban sem választ, sem vonyítást nem hallok. Idegességemben felkapom a táskám és bevágom a durca mellett magamat is a kocsimba. Nem akarok egy levegőt szívni vele, az ő levegőjét meg pláne nem... A város felé indulok szinte tövig a gázpedálra taposva, magamban morgolódva és átkokat szórva a kutyára. Meg sem lepődöm, hogy ennyire hirtelen ment fel képletesen a vérnyomásom, hiszen az ellenszenvem magasan az eget csapkodja, ha a nyavalyásról van szó. Előbbre hozok egy megtervezett vásárlást, bár jobban szeretem ha nem kényszerből kell elhagynom a saját otthonom.
A belváros szívébe hajtok, keresek egy parkolót, majd gyalogosan kelek útra. Természetesen mielőtt a kocsiból kiszállnék belenézek a visszapillantó tükrömbe és megigazítom az ajkaimra felkent rúzst. Ahh, Jacob Black árt a szépségemnek s bizonyos, ha egyszerű halandó volnék megőszültem volna tőle már rég. Szerencsére legalább ily módon nem tud ártani nekem, mert ma is tökéletes látványt nyújtok. Hosszú szőke hajam bársonyosan simán hull a hátamra és bűnösen szép kontrasztot nyújt a sötétzöld inggel, amely fekete testhez simuló nadrágban ér véget, s derekánál vastag öv emeli ki hibátlan alakom. Magassarkúm egy szolid, ám bámulatosan szép darab, s legalább olyan mesés viselni, mint sarkának kopogó hangjait hallgatni. Az idő egyébként pont nekem tetsző, gyönyörűen sötét felhőket tódít az égboltra, melyek egyelőre békésen várakoznak a horizont végtelenjében. Tehát mint említettem kiszállok az autóból és beriasztom, táskámmal a vállamon egyenletes léptekkel haladok előre. Emberek mellett sétálok el, bár nem figyelek rájuk, arckifejezésem már-már lenyűgözően rideg. Amolyan jegesen Rosalies. Ügyet sem vetve a bámészkodókra az egyik kirakat előtt lassítok le, gondosan végignézem az ékszerekből felsorakoztatott kínálatot, de nem vagyok elégedett. Egyik tökéletes ívű szemöldököm a magasba szökik és mi sem jelzi jobban zaklatottságom, mint az, hogy átkozódni támad kedvem. Na igen, nehezen csillapodom le, természetemből adódóan akár napokig is képes vagyok a tombolásra. Rossz napom van, kétségtelen, s most az ékszerüzlet kirakatán kibámuló eladó issza meg a levét lenéző pillantásaim miatt. Felcsattanva indulok tovább, ám sétám közben félre kell döntenem a fejem. Ismerős alakot látok az utca végén, egyszerű halandó még nem tudná kivenni az arcát, én viszont hibátlan érzékeimnek hála megismerem, már ha valóban ő az és nem káprázik a szemem. Valami nem stimmel, valami megváltozott rajta a találkozásunk óta. De mi lehet az? A hófehér bőr szinte kiveri a szemeimet, de... mégis azt hiszem, hogy ez csak valami tréfa. Hayley fehér bőrű volt, ez a színárnyalat viszont pontosan olyan mint az enyém. Holt. Összeráncolt homlokomba mély barázdák költöznek, tovább sétálok, bár kíváncsibbá válok, és ez nem jelent jót ebben az esetben. Hayley az, nem fér hozzá kétség. Levegőért kapkod, pedig nem hallom a szívverését. - Hell. - Szólítom meg alig pár lépésre megállva tőle, erősen fixírozom napszemüveg alá rejtett arcát s azt várom, hogy rám nézzem. Nem igazán találok szavakat, csak káromkodás törne felszínre, helyette résnyire préselem az ajkaimat, ám tekintetem mindent elárul. - Mi a franc történt?
beautifull ice queen vs. sweet little monster ~ Outfit ~
Nem bírtam tovább a fenekemen maradni a négy fal között. Az első vadászatom után nem mertem egyedül mászkálni az utcákon, ezért javarészt amikor Lucas nem volt velem kénytelen voltam a házban unatkozni. Minden perc elteltével egyre nehezebben tűrtem a bezártságot, sosem szerettem, ha tétlenségre ítéltek vagy ítéltettem magam és ezt az átváltozásom sem tudta megmásítani. Mégis rettegtem, hogy fényes nappal valaki torkának esek, hiszen az izzó szomj sose aludt, csak pillanatokra hagyta fel a torkom ostromlását. A négy fal között könnyebben kontrolláltam magam, hiszen nem ért annyi inger mint amennyi a nyílt utcán. De ma egyszerűen nem tudtam nyugton maradni... Mindent kipróbáltam, megpróbáltam olvasni, de egyetlen könyv sem kötött le. Próbáltam egy kicsit a zenére és a dalírásra összpontosítani, de a bennem buzgó tettvágy miatt egyetlen hangot sem voltam képes papírra vetni. A rajzaim csak türelmetlen firkák voltak, az egész nappalit sikertelen próbálkozások temérdek galacsinja takarta. -Nem bírom tovább! - kiálltottam fel magamnak, és természet feletti sebességgel száguldottam az ajtóhoz. A mai napig élveztem, hogy soha többé nem voltam egy szerencsétlen balfék, aki a saját lábában vagy a puszta levegőben felbotlik. Őszinte mosoly ült ki az arcomra, miközben magamra kanyarítottam egy csinos tavaszi ballonkabátot. Kint fújt a szél, ezért próbáltam az időhöz méltóan felöltözni, bár kétségtelenül semmi szükségem nem volt a védelemre. Nyakamba kanyarítottam egy virágmintás sálat, karmazsin szemeimet jókora fekete lencséjű napszemüveg mögé rejtettem. Ez volt a maximum védelem, hogy ne bukhassak le, bár az arcom még ha nem is változott annyit hogy felismerhetetlen legyek, mégsem hasonlított a régi énemre. Sokkal törékenyebb voltam régen, az arcom közel sem hibátlan, ám most?! Mintha márványból lenne és egyetlen hiba sem látszott rajta. Mondhatni tökéletes, de ezt nem akartam tudomásul venni. Mély levegőt vettem, hogy ne kelljen az utcákon sokat lélegeznem és már otthon sem voltam. Bezártam a házat és öles léptekkel hagytam el a sűrűn lakott területeket. Tekintetemet mereven az útra szegeztem, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a sok lüktető vénát körülöttem. Meg sem álltam addig, amíg egy néptelen kis utcába nem értem. Ott fellélegezve dőltem neki a téglafalnak és mély levegőt vettem. A vér édes illata irritálóan átitatta a levegőt, de minden erőmmel azon voltam hogy uralkodjak magamnon. Nem rég voltam vadászni, nyugalom!
Elnéztem a rengeteg mély vágást. Mindkét alkaromon cafatokban lógott a bőr, egynémelyik hosszanti vágáson keresztül minden erőlködés nélkül láthattam volna saját csontozatom, bár rohadtul nem érdeklődtem eme téma iránt, az is csoda volt, hogy nem ájultam el a vérveszteségtől. Egyre nagyobb vérpocsolya gyűlt körém, a föld már nem fogadta magába, mintha ezzel a tudtomra akarta volna hozni egy felsőbb erő, hogy nem kellek, engem sem akar befogadni a világ, pedig éppen azt kívántam, hogy nyeljen el a föld és kerüljek a Pokolra, mert megérdemlem. Minden jobb lett volna annál az állapotnál amibe sodródtam, már tényleg nem éreztem magam élőnek. Beth nélkül nem. A látásom és gondolataim eltorzulva sokkoltak, fokozatosan ugyan, de nem érzékeltem semmit mindebből, egyszerűen nem tudtam megmondani mikor jött az egyre szarabb és szarabb érzés, csak megtörtént és kész. Nem láttam az alagutat a fény felé, sem sötétséget, egyszerűen csak remegtem, minden izmom görcsbe rándult, a karjaimból pedig már vállaimra, mellkasomra is átterjedt a fájdalom a vágásoknak köszönhetően. De tudjátok mi a kibaszott poén? Igazából még ezt sem éreztem, csak érzékeltem, ahogy minden mást is. Még a léptek tompa zaját sem vettem észre, nyugodt szívvel szétverhették volna a pofám, elvihették volna az egész házat, de nem holmi idegen mászkált körülöttem, nem is ismeretlen sikolyt s szidalmat hallottam. Aztán egy öles pofon csattant a képemen, ösztönös morgásom sem volt természetes, inkább volt az egy "menj a picsába" motyogás valami idióta csivava szájából, legalábbis biztos vagyok benne, hogy nagyon elhagytam magam. Homályos foltokat láttam, Mira égető pillantásait azonban még így sem kerülhettem el, érezhettem sós könnyeinek velős illatát, de tudtam, hogy nincs egyedül. Egy másik apró meleg tenyér kúszott a tenyerembe, ujjak fonódtak ujjaim köré, de hiába próbáltam nyitva tartani a szemeimet, hiába ráncoltam a homlokom vagy hunyorogtam; épp a legrosszabb pillanatban omlottam össze. -Jól figyelj Beth, mert ezt miattad tette. A bátyám egy barom, de nem tehet róla. -De... ő.... -Még mindig ezen vagy fennakadva? Szereted, ő pedig nem szörnyeteg. Ne veszítsd el Declant, mert te sem tudsz nélküle élni. Nézz csak rá... Azt mondtad megijedtél, de hidd el, minden igaz amit mondtam. Mi nem azért vagyunk, hogy ártsunk az embereknek. -Ijesztő volt látni őt...úgy... Nem hittem el amit látok, azt hittem valamiféle rossz álomba keveredtem. Tudom Mira, tudom, hogy nem szörnyeteg, csak... nem voltam felkészülve, hogy a vőlegényem nem hétköznapi ember. És te sem... -Én sem. Így van. De próbálunk normális életet élni. Nézd, tudom nem voltam mindig jó hozzád, de elfogadtam, természetesnek tartottam, hogy te is Joseph-hez tartozol, de azt már nem tudom elfogadni ha miattad szenved. Ha nem találunk rá... Nos, nem volt éppen kellemes ezen mondatokra feleszmélni, azt sem tudván mennyi idő telt el. Egy percig sem hittem, hogy meghaltam, mert mindig úgy gondoltam, hogy a halál után nincs igazából semmi, csak esetleg egy kurva nagy űr a tudatlanság mezején. Nem, nagyon jól tudtam, hogy hol vagyok és kik vesznek körül, viszont abban a pillanatban inkább lettem volna egy rózsaszínbe kreált pokolban mint az ágyam fogságában. De mindig is szerencsétlen voltam, még jó, hogy nem szánt meg a sors és nem süllyesztett el. Bárcsak meghaltam volna... De még ez se ment. Hallgatni a hüppögést, tudni, hogy mennyire felkavartam őket mindennél keservesebb érzés volt, bár legszívesebben felugrottam volna és Bethet a karjaim közé zártam volna, ha... Ha nem tartottam volna attól hogyan reagál. De mivel nem volt türelmem, s nem is fetrenghettem örökké azt várván mi lesz, így nem volt sok értelme tovább hallani egykori szerelmem és a húgom közti csevejt. Nem tudtam volna mozdulni, pedig csupán a kezeim voltak elszorítva, éreztem rajta a kötést amit Mira tekerhetett fel, szerintem direkt szorosabban, de mindegy. Lelkileg nem voltam rendben és nyálasnak tűnhet, de attól még igaz, hogy nagyban befolyásolta még azt is, hogy sikerüljön résnyire kinyitni a szemeimet. De megtettem, erővel ugyan, de kényszerítettem magam, hogy elém tárjam bevésődésem és húgom látványát. Ezzel egy időben éles fájdalom hasított belém, de tovább figyeltem őket. Mindkét nő szemei ki voltak sírva, az aggodalomtól más esetben elhúztam volna a szám, de szükségem volt rájuk és tudtam, hogy óriási hibát követtem volna el, ha lemondok e két csodás lényről. De mit ér az élet ha nincsenek mindketten mellettem? -Mi ez itt? Csoportos temetés? -Alig tudtam kibökni a szavakat, mintha évekig szótlanságban szenvedtem volna ezelőtt, hangom alig volt hallható. Kapart a torkom, de nem panaszkodhattam, hiszen önnön hibámból éreztem szarul magam. Mindketten egyszerre kapták felém a tekintetüket, Beth könnyei azonnal eleredtek, Mira viszont a könnyekkel párhuzamosan számon kérő pillantásokkal akart legyilkolni. -Hogy tehetted ezt Declan? Hogy? -Jól ismertem ezeket a pillantásokat, s legszívesebben ráförmedtem volna, de hallgattam. Nem akartam magyarázkodni vagy még jobban felzaklatni, úgyis tudta a nyilvánvalót, csak kirohanásában akart magamhoz téríteni. Nem hibáztattam érte, de nem is érdekelt túlságosan. Most nem. Beth is előre lépett, majd megfogta Mira karját, így csitítván a húgom, aki nagyot sóhajtva rázta a fejét, s egyértelmű volt, hogy szemeiben komoly érzelmek honoltak. Becsültem azért, hogy szó nélkül sarkon fordult és kiment a szobából. A lenyomatom személye csak állt, nem mozdult, próbálta megkeresni a megfelelő szavakat, de rettegtem ettől a pillanattól. -Beth, én... -Nem tudom mikor törtem meg a csendet, de nem bírtam tovább, összenyomtak a hangtalan percek, mintha kínoztak volna, pedig a legártatlanabb teremtés nézett le rám. -Szeretlek Joseph. -Mondta, s nekem eme két szó maga volt a megváltás. Mintha az egész lényem felszabadult volna, nem tudom elmondani annak a pillanatnak az őszinte varázsát. Mindig erős férfinak tartottam magam, kezeim mégis remegve és erőtlenül nyúltak a szerelmem felé, átkarolták őt és nem akarták elengedni. Könnybe lábadt szemekkel fúrtam a fejem hozzá és megfogadtam, hogy örökké vigyázni fogok erre a nőre.
- Újszülött seregeket képzett ki annak idején. -Zendít rá és hallatszik milyen büszke a társára. Ez a hangsúly húz vissza az emlékekből, bár egyre nehezebb eldönteni mi valóság és mi az, amit már átéltem egykor. Legszívesebben a fejem párszor a falba vágnám, hogy biztos kitisztuljon a fejem, de nem, azt azért mégsem, főleg az ő társaságában. Nem felelek, pedig lenne mit felhorkannom a kijelentésére, bár mit ne mondjak, legalább akkor a holtképűnek van valami fogalma hogyan kell megvédeni Maryt. Na, nem mintha nem tudna vigyázni magára (az előbbi jelenet ízelítőnek nem volt rossz), de akkor is egy nőről van szó. Vannak nála erősebbek, hiszen ha jól tudom a férfiak és nők közötti erőkülönbségek a vámpíroknál is megvannak, tehát hiába játssza itt nekem a nagylányt, attól még nem elpusztíthatatlan. Csak egy elismerésnek talán elkönyvelhető sandítással nézek felé, de jobban lefoglal az, hogy a tenyeremmel játszik, meglepően könnyedén, és én meglepően jól tűrve ücsörgök. Elment az eszem, tudom én. A családja kerül terítékre, de mondhat bármit, nem hiszem, hogy jó szemmel néznék a farkas cimborát a háztájékán. Oké, lehet szabadon sodródhat az árral, de az első kemény kőfal ugye kapásból a holtképű egyed, a többi vámpírra magasról teszek, de azt nem akarom, hogy miattam kerüljön konfliktusba ezekkel a mesés álomvilágban élő lényekkel, akit ő testvéreinek nevez. -Egyezzünk meg abban, hogy megpróbálok nem harapni, ha ők sem teszik. Gondolom nem kell ecsetelnem a véleményem, de érted Drága Mary megtartom magamnak. Nem számít hogyan tekintenek rám, amíg tudom, hogy személyedben mire számíthatok. -Ez a legegyszerűbb és talán legjobb megoldás. Tudok én kevésbé barom is lenni, de mindez nem takarja magában a beidomított szócskát. Legyen elég annyi; ha nem baszogatnak én sem fogok kötözködni, de nem hiszem, hogy ez az egész hosszú távon sikeres lesz. Bár... Remélem Mary megszorongatja a torkukat, mert jobb, mintha én tenném meg. -Ennek igazán örülök. Megtisztelsz a szavaiddal Mary. -Nyögöm ki a meglepődöttségem után jóval, hosszasan elnézve tekintetét és azon mélázva miért ilyen jó hozzám. Persze ő mindezen vallomást vidáman adja elő, de én valahogy nem tudom így előadni, ahhoz túl jelentőségteljesen a kimondott szavak. Nem szorulok rá, de jól esik tudni, hogy így vélekedik, még akkor is, ha nm így volna. Nem érdekel, nem akarom tudni, nekem elég ez is, méghozzá felemelő a vele járó érzés. Kissé felemelem a tenyerem és az ujjaim az ujjaira csusszannak, szeretném kézcsókkal illetni, de nem teszem, odáig nem fogok elmerészkedni, így is örülök, hogy a szívem még egyáltalán ketyeg a kibaszott mellkasomban. Szerintem sokkot kaptam az elmúlt percektől és a megtörténtek miatt, de leszarom, mert eljutottunk valahová s nem kell azon agyalnom hogyan kínozzam magam halálra. Csak oda kell eljussak, hogy megbékéljek ezzel a fura helyzettel. Lesz mit feldolgoznom... És mit a a kibaszott jó ég, ha már feldolgozást említek, szinte lefagyva bámulok rá a puszi után. Az arcom szinte lefagy, mégis forróság terjeng az ajkai nyoma helyén, oda kapok, bár nem tudom mi a francért, mégis megteszem és csak nézem a nő bámulatos sziluettjét. Hány évszázada, hogy nem történt már ilyesmi velem? Lényegtelen, de a meglepő, hogy nem hördülök fel és nem akarom elküldeni a jó francba, inkább csak kiélvezem a kapott ajándékot és jól elraktározom. Mi van velem? -Ha szeretnél megtalálsz Mary. Viszlát... -Mormolom és szájam sarkába különös vigyor ül ki. Mit mondtam? Lesz mit megemészteni...
....................................... imádlak te pattogó perszóna Köszönöm, ismét élveztem a játékot, bár megengedem, hogy elverj amiért idáig húztam a befejezést
Nehéz a farkas közelében tisztán gondolkodnom, már attól összezavarodok, ha tudom, itt van a közelemben. Már nem tudom, miért jöttem ide, azt sem, miért akartam vele beszélni, pedig meg mernék rá esküdni, hogy néhány perccel ezelőtt még tudtam. Nyugodt vagyok a közelében, még így is azt mondom, hogy jót tesz nekem a jelenléte, hogy teljesen összezavarja a fejem, úgy gondolom ennyi áldozat megéri. Jasper mellett teljesnek éreztem magam mindig is, úgy gondoltam, nem számít az sem, hogy vámpírok vagyunk. Nem érdekelt, hogy nem lehetek többé ember, eleget tudtam ahhoz, hogy ne akarjak újra az intézetben élni, és szenvedni a kezelések miatt, amik amúgy sem segítettek rajtam. Elgondolkodtam párszor azon, milyen lehetett az igazi családom, de nem merültem bele túlságosan. Cullenék betöltötték a család szerepét, Jasper ott volt társként, nem is kívánhattam volna ennél többet. Szerettek, még mindig szeretnek, befogadtak minket - vagy mi őket, ahogy viccelődni szoktunk -, és azóta sem taszítottak el maguktól. Szeretem őket, hálás vagyok nekik, és csak is akkor hagynám el őket, ha nélkülünk nagyobb biztonságban lennének, és muszáj lenne megtennem. Velük halnék, ha úgy hozná az élet, de egy tapodtat sem mozdulnék mellőlük. De Joseph... Egy egészen új érzés elé állított, fogalmam sincs, mit kéne tennem most ebben a helyzetben, kicsit a legelső napomra emlékeztet, amit vámpírként töltöttem el. Új nekem mindez, mint mikor magamhoz tértem, és nem értettem semmit. Hasonló a helyzet, ó, de mennyire! Meg vagyok rémülve, ahogy akkor is volt, de egyben élvezem a helyzetet. Megdöbbentő mód élvezem. - Újszülött seregeket képzett ki annak idején. - sandítok rá, még mindig a falnak dőlve, ujjaimmal szórakozottan apró kis köröket írok le kézfején, és közben mosolygok. Nem akarok vele Jasperről beszélgetni, de dagad a májam a büszkeségtől, ha róla beszélek. Gondolatban megjegyzem, hogy ejtem a témát, de nem igazán van kedvem megszólalni, inkább csak lehunyom megint a szemem, és hagyom, hogy a jól eső, forró bizsergés átjárja az egész testem. Ajkaim szélesebb mosolyra húzom, kivillannak éles, hófehér fogaim is, próbálom elfeledni a korábbi szavaim, bár azok olyan jelentéktelenül csengtek, mintha csak annyit mondtam volna, mi a kedvenc színem. Okéé, még annál is jelentéktelenebbül, hiszen az fontos, mi a kedvenc színem, hozzá tartozik az ízlésemhez! Ezt ne feledjük el azért... De nem akartam megbántani a farkast, nem akartam érzékeltetni vele ostoba módon, hogy van kire számítsak, míg neki nincs. Család, szerető, barátok... Nem szeretnék erről beszélni vele. Nem okozhatok neki csalódást, és még több fájdalmat. Bár annyi szent, hogy rám támaszkodhat, hozzám fordulhat, mert én ott leszek neki, ha szüksége lesz rám, ha törik, ha szakad. - A családom nem tilthat el tőled. Nem fogják megtenni, és nem is tehetik. Annak ellenére, hogy egy család vagyunk, el sem hinnéd, milyen szabadok vagyunk. Nem olyan ez, mint nálatok - illetve a többi farkasnál a falka. - ingatom a fejem, és szemeim kinyílnak, rögtön őt kutatom tekintetemmel, és meg is lelem, nem is olyan messze tőlem. Közelebb araszolok hozzá, ami annyit tesz, hogy arrébb csúsztatom csinos kis hátsóm, érzem, ahogy kopik a ruhám anyaga, de most ez foglalkoztat a legkevésbé. Fejem a vállára hajtom újfent, elmosolyodok a közelségétől, de kezét még mindig nem eresztem el. Nem akarom kiborítani, de szükségem van rá, arra, hogy megérinthessem, a közelében legyek, mert már ő is az életem része, méghozzá milyen fontos része! Nélküle semmi sem lenne ugyanolyan már. - Ami azt illeti, Carlisle és Esme - akikre szüleimként tekintek -, még üdvözölnének is nálunk, Esme méghozzá tárt karokkal. Nem mintha te is… így éreznél, de… Szóval, Esme nagyon jószívű, nála jobb vámpír nem ismerek. Ők ketten talán jobbak, mint a legtöbb ember. Önfeláldozóak, kedvesek, és… lényegtelen. Tudom, hogy szerinted csak egyszerű vérszívók, nem is akarom telebeszélni a fejed ostobaságokkal. Gondolsz, amit gondolsz, engem nem izgat, de kíváncsi sem vagyok rá. - vonok vállat könnyedén, és megint csukott szemmel gondolkodom el a helyzetem. Pontosabban, csak sodródom az árral, próbálom kerülni a kínos, és keserű gondolatokat, nem akarok foglalkozni semmivel sem, csak megélni a jelen pillanatot, és kiélvezni minden percét. Egy halk sóhajjal jelzem elégedettségem, a mosoly a világért sem fagyna le az arcomról, ott virít a képemen, mint valami bosszantó, mégis szerethető kis pecsét. - Nyugalom, nagyfiú, nem harapok, csak ha muszáj! Nem bántanálak téged, még ha az életem múlna is rajta. - vágod oda játékosan a szavakat, és kiegészítem a mondandóm egy zavarba ejtő vallomással. Tudom, a gránitkeménységű, hófehér bőr mögött lényem belepirul a vallomásba, fejem le is szegem, szemeim ismét lehunyom, de csak azért, hogy leplezzem a szégyenem, s az örömöt, amit a szavak jelentése kiváltott belőlem. Nem akarom, hogy megtudja, milyen érzéseket vált ki belőlem. A végén még elbízná magát! Megölelem gyorsan a férfit, szorosan simulok hozzá, majd kicsusszanok karjai közül, talpra szökkenek, s diadalittasan vigyorgok rá, mint egy bájos kis szökevény. Felé nyújtom a kezem, s ha ő is így tesz, hát felhúzom a földről, de ha úgy dönt, segítség nélkül tápászkodik fel, netalántán marad a hátsóján, ám legyen… Vigyorom egy mosollyá keskenyedik, szemeim szomorkásan megcsillannak, de tudom, hogy már mennem kell. Nehézkesen, kelletlenül, de végül szólásra nyitom a szám, és kipréselem rajta a szavakat. - Örültem, hogy láthattalak. Tudom, hogy számíthatok rád, nem fogom elutasítani a segítséged, HA tényleg szükségem lesz rá, de ne várj tőlem túl sokat. Nem sokszor sikoltok megmentőért! - öltök rá nyelvet, és csilingelő nevetést hallatok, aztán odasuhanok mellé, és egy puszit nyomok arcára. Azonnal el is ugrom tőle, nem akarom túlterhelni. Integetek neki, habár csak nem messze áll tőlem, és cinkosan vigyorgok. - Viszlát, Joseph! - búcsúzom tőle, és halk nevetésem már csak azután hangzik fel, hogy kiléptem a szűk utcácskából. Visszhangzik ugyan, s mögöttem hangzik fel, de én már sehol sem vagyok. Sietősre fogom a tempót, s mivel az utcán nem sokan lézengnek már, a kocsimhoz suhanok nem épp emberi tempóban, és néhány perccel később már úton vagyok hazafelé.
// Köszönöööm ezt a fenomenális játékot ismét. Még lesz ilyenben részünk, és vár egy ránk az alternatív világban is, honey.. Ezzel zárok is, csókoltatlak, Joseph!
Elisabeth távozása az életemből maga volt a pokol. Mintha feltépték volna a mellkasom és forró tüzes üvegszilánkokat szórtak volna a ronccsá lett testembe, de még ez sem elég kifejező arra az időszakra. Szörnyeteg voltam, de úgy is éreztem magam, egyre csak az arca lebegett a szemeim előtt és nem volt annyi piamennyiség amennyi elegendő lett volna a pillanat elfeledésére. Bekövetkezett amitől a legjobban tartottam, tudtam jól, hogy látni sem akar többé és azért imádkoztam, hogy legalább ne egy életre gyűlöljön meg, hogy emlékezzen az együtt töltött időkre. Azelőttre... Már maga a tudat is borzalmas volt, éreztem a félelmét és nem akart szűnni. Ez volt az egészben a legrosszabb. Nem akartam, hogy gyűlöljön és azt a legkevésbé sem, hogy féljen tőlem. Soha nem bántottam volna, mellette gondosan odafigyeltem a dührohamok kordában tartására és ment is, hiszen az iránta táplált érzelmek mellett könnyű dolgom volt. Szerettem... a világon mindennél jobban, és belehaltam a szenvedésbe, abba az űrbe amit maga után hagyott. Titkon elmentem hozzá, hogy messziről figyeljem, mint valami nyomorult földönfutó bujkáltam. Őt lestem. Mintha bűnt követtem volna el, pedig csak azt a nőt óvtam a távolból, akit elvenni készültem. Hogy mennyi idő telt el? Pontosan emlékszem minden egyes kurva hosszú napra, az összes napfelkeltére és napnyugtára, számoltam a perceket, az órákat, a napszakok váltakozása pedig dühített, hiszen minden újabb nappal meghalt bennem a remény. Beth nem tudta megemészteni mi voltam, ki sem mozdult a házból, még a szobáját sem hagyta el. Néha az ablakhoz sétált, egyenesen rám nézett, pedig nem látott. Nem láthatott, tudtam, mégis mindig keservesen ábrándoztam arról, hogy kinyújtja felém a kezét és minden úgy lesz ahogy régen. De nem. Egy hónap után úgy döntöttem véget vetek a fájdalomnak. Soha nem hagyták el semmirevaló könnyek a szemeimet, soha nem sírtam senki és semmi miatt. Egy férfinak nem szabad elgyengülnie - igen, már abban az időben is osztottam a meglátást, ennek ellenére megtettem. Nem voltam képes elviselni, hogy ő már nem lehet az enyém, nem tudtam megbírkózni azzal a tudattal, hogy soha többé nem ölelhetem és nem csókolhatom, nem tarthatom a karjaimban és nem foghatom a kezét. Nem hallhatom egyenletes légzését, puha hangját, suttogó szerelmes szavait. Beth örökre elment, kilépett az életemből mert megrémült, halálra ijedt a hatalmas bestiától amivé szemvillanás töredéke alatt váltam. Legszívesebben elé álltam volna hogy elmagyarázzam, de nem... Ismertem őt. Túl jól ismertem, tudtam ha felkeresem azzal súlyosbítanám a helyzetet. De nélküle egy semmi voltam, egy szürke rohadék a sok közül, nincstelen barom... Elkeseredésemben talán akkor először hullajtottam a könnyeket, akkor amikor elbúcsúztam tőle és felkészültem az egyetlen járható útra. -Nem fogsz tovább szenvedni Beth -hangtalanul suttogtam a szavakat szinte önkívületi állapotban, annak a fának a tövében ülve ahol megkértem a kezét. Ott, ahol ölelhettem, csókolhattam... Ahol az enyém volt a szerelem. Tőr fémes éle csillant a holdfényben, de még csak nem is pislogtam, mintha nem érzékeltem volna magam körül semmit. Egyfajta transz volt ez, felkészülés a halálra. Mindent elterveztem, de szájam sarkában félmosoly honolt. -Megszabadítalak a szörnytől, hogy esélyed legyen az életre. Nélkülem. -Különös transzban préseltem ki a szavakat. Nem voltam kíváncsi semmire és senkire, a nagy büdös semmiben lebegtem. Készen álltam. Sosem felejtem el az éles fájdalmat ami a karomon nyargalt fel egészen a vállamig lezsibbasztva, de még az is csak tompán sajgott, a mellkasomban tátongó ürességhez mérten elenyésző volt. A pulzusom felgyorsult. Ütemesen szorítottam ökölbe a kezem, a vér pedig fokozatosan pumpálódott mellém, a föld szinte azonnal elnyelte. Azt akartam, hogy engem is magába szívjon, hogy ne kelljen többé egyedül szenvednem ebben a kibaszott világban, De ez sem volt elég. Nem gyengültem le, a hosszanti mély vágás ellenére, csak megtántorodtam, de még széthasított karral is képes voltam megfogni a pengét, képes voltam az újabb mozdulatra, egy másik vágásra és még egyre és még egyre... Végül szinte felismerhetetlenre szabdaltam magam, de már nem éreztem semmit. Kótyagosság szállt rám, hallottam a saját lassuló légzésemet és elégedettséget éreztem. Már nem gondoltam rá... Persze ezek az emlékek jó mélyre ásódtak bennem, egészen idáig nem jöttek elő. Nem véletlenül. Mary viszont kipattintja belőlem, mintha varázsütésre akarna kínozni, pedig tudom, nem így van. Nem tehet arról, hogy hasonlít az életem legfájóbb szerelmére és nincs jogom vádolni őt. Nem tartozik hozzám, nem kérhetem számon egyetlen kurva tettért sem, de mégis megteszem, olyan dolgokat sérelmezek amikhez semmi közöm. Ő már régen máshoz tartozik, van egy nyálgépe aki szereti, ezt az első pillanattól tudom és mindhiába akarom tagadni vagy megcáfolni. Láttam hogyan néznek egymásra. Azt a fajta csillogást Beth szemeiben is rengetegszer láttam ha rám nézett. Csilingelő szavak rántanak vissza, fel kell emelnem a fejem és valahogy már nem esik nehezemre. Szokatnom kell magam hozzá, magához az egész nőhöz, rá kell döbbennem, hogy nem ismerem őt. Tőlem nem megszokottan teljes csízes vigyort küldök felé, nem bánom, hogy a szemei lecsukódva pihennek, legalább lophatok pár csendes emléket, hogy felidézhessem magamnak. Újak a régiek helyett... -Miért is ne! Bírom az új éned J.I. Jane. A vámpírodnak nincs szüksége testőrre ha vele vagy, ugye? -Cukkolom kicsit, az se érdekel ha tényleg bemos egyet, bár nem hiszem, hogy ezek után a szívére venné. Ha most valaki elemezni akarna, hát minden elismerésem az övé lenne. Még magamnak is meglepetést okozok a hangulatváltozásokkal, a változó viselkedéssel. Az egyik pillanatban dühöngök, a másikban groteszt vicsorba fordult röhögés kap el, és itt van a következő, melyben megfogom a nő kezét és ezzel megpecsételem rohadtul semmitmondó életem további részét. Egy vámpír kezét fogom a tenyerembe zárva anélkül, hogy kárt akarnék okozni benne. Ki látott már ilyet! Teljesen elfelejtem, hogy ő egy másik (gyűlölt) faj egyede, nekem mindig egy összetört szívű, hányatott sorsú lány marad. Egykoron hozzám tartozott, terveim voltak vele, megismertem és megkedveltem, és hiába minden kibaszott ellenkezés, hiába az összeszedett sérelem, nem használ. Az apró kézfeje tökéletesen belesimul az én lapátnak tűnő tenyerembe, hidegsége már-már borzongató, mégis jóleső. Sokkoló. De az még inkább meghökkentő mennyire természetesnek tűnik mindez. -Blő, a végén gyomorrontásom lesz ettől a sok bevitt nyáltól Mary, de ettől még így van. Nem fogom macerálni a családod, de ők is hagyjanak nekem nyugtot, pláne ha látni akarnálak. Rendben? -Mert ez a legjobb járható út ahhoz, hogy valahogy megférjek a többi hozzátartozó vámpírral. Az már mellékes, hogy őket ki nem állhatom, főleg a halálmadár képűt, na meg van ott egy dulifuli másik szőke is, de egyikőjük se valami bizalomgerjesztő látvány egyébként. Szólnom kell Mirának is, úgyis ki fogja húzni belőlem, de legalább az okoskodását nem fogom hallgatni, mert megegyeztünk. Megint elvigyorodok de fel kell horkanjak, na persze. - Nana szivi, mindent szabad csak harapni nem! Egyébként tényleg tetszik ez a harciasság. Merőben más vagy mint az intézetben voltál és meg kell mondjam, ha egy pisis kislány lennék komolyan megijednék tőled. Adtál egy kis ízelítőt, de attól még ha kellek mindig itt leszek, hogy megvédjelek, mert mindig van egy erősebb és sosem tudhatod mikor kell a segítség. És mielőtt megszólalnál: erről nem nyitok vitát. -Rásandítok és nyomatékosítom, hogy tényleg átharaphatja a torkom, akkor sem fog elérni semmit. -De mit fog szólni hozzám a híres Cullen család? -Nézek rá szemet forgatva, ám kezét el nem engedve.
Képtelenség. Lehetetlen. Ez nem én vagyok. Keringtek a gondolatok fejemben, újra, és újra visszatérve, nem engedve, hogy épeszűn, s higgadtan át tudjam gondolni a történteket. Teljesen kikeltem magamból, úgy viselkedtem, mint egy vadállat, nem tudtam uralkodni az érzéseim fölött. Joseph felbosszantott, ez tény, és én ostobán, meggondolatlanul cselekedtem. Hát nem bántottam már épp eleget? Nem okoztam már elég szívbajt mindenkinek, aki csak az öt méteres közelemben volt? Mindent elrontok. Elviselhetetlen vagyok, nem érdemlem meg, hogy szerető családom legyen, gondos szeretőm, és egy legjobb barát legyen mellettem a múltból, aki nem hagy el... Ne tudom elhinni, vagy talán csak nem akarom, hogy ez a valóság. Annak ellenére, hogy minden jól alakult idáig, és most is jól menne, ha én nem rontok el mindent, pocsékul érzem magam, nem csak most, de mióta kiderültek bizonyos dolgok. Talán minden jól alakulna, de valami mindig közbe jön, és ezek mellett nem siklunk el, ami megtörténik, az megtörténik, és nem pörgethetjük az időt, ahogy a kimondott szavakat, vagy a megtett cselekedeteket sem vonhatjuk vissza. A múltam elől nem menekülhetek, és ha személy szerint a farkastól el is futhatok, ha őt el is taszíthatom magamtól, az érzéseket nem törölhetem ki a szívemből, ahogy a gondolatokat sem elmémből. Képtelen lennék rá, hogy ellökjem magamtól, nem tudnék tükörbe nézni, ha még több fájdalmat okoznék neki. Az egyetlen gond az, hogy nem tudok örömet okozni az egyiknek úgy, hogy ne veszíteném el a másikat. Itt most nem rólam van szó, hanem a két férfiról, akik kötődnek hozzám, s akikhez én is kötődöm. Hatalmas káosz uralkodik bennem, nem tudom helyre tenni a dolgokat, és kibogozni mindazt, amit sikeresen összecsomóztam. Elveszve érzem magam, mintha a világ épp készülne beszippantani, és sikolyaim senki sem hallja, hogy segítséget nyújtson. Falnak vetett háttal guggolok még mindig, nm moccanok, csak annyira vagyok képes, hogy szemeim behunyjam. De az, hogy én nem látok, nem azt jelenti, hogy engem sem látnak, nem tudok elbújni a világ elől, mint egy kislány az anyukája szoknyája mögé. És bármennyire is el akarok süllyedni, bármennyire is az után vágyakozom, hogy elnyeljen a föld, és megszűnjek létezni, egy részem mégsem akarja, hogy ez megtörténjen. Egy kis hangocska azt kiáltja bennem, hogy minden rosszat megérdemlek. A fájdalmat, ami belülről mar szét savként, a káosz, ami a fejemben uralkodott el, és az üres érzés, amit akkor érzek, mikor összeszorítom szemhéjaim, és a sötétségen kívül semmit sem látok. Fáj, még belegondolni is fáj, hogy elveszítsen Őt, de az is képtelenség, hogy Jaspert bántsam meg. - Csak majdnem? Ezzel azt akarod mondani, hogy szívesen vennéd, ha bemosnék egyet... ugye? - hangzik fel a kérdésem halkan, szemeim még mindig csukva, ajkaimon halvány, mégis sokatmondó mosoly táncol. Nem akarok viccet csinálni ebből az egész helyzetből, de talán ha nem éreznék ilyen erős kínt, még nevetnék is. Az imént röptettem meg egy farkast, akihez valami csoda folytán olyan erősen kötődöm, hogy az már kész röhej! Ha most egy kanapén ülnék, egy nagy képernyős tévé előtt, távkapcsolóval a kezemben, biztosan halálra röhögném magam, még láthatatlan könnyek is csordogálnának ki szememből. Ám ez most a valóság, és cseppet sem találom viccesnek azt, ami velem - ami velük történik. Nevethetnék kínomban, de azzal nem oldanék meg semmit. Nem akarom megkönnyíteni ezt magamnak, mert megérdemlem, ami körülöttem zajlik. Minden egyes égető, kínnal teli késszúrást érezni akarok a szívemben, minden egyes pillanatot ismerni akarok abból, mikor a jeges félelem végigkúszik a gerincem mentén, és minden egyes kínlódással töltött percet meg akarok élni. Nem menekülni a világ elől, nem elfutni az érzések elől, és egy cseppet sem megkönnyíteni a dolgom. Hirtelen Edward képe kúszik be a gondolataim közé, és mosolyom egy groteszk vigyorrá görbül, az éles fogak megvillannak egy távoli utcai lámpa fényében, és szemeim csak ekkor nyitom ki. Pontosan úgy viselkedem, mint ahogy Edward tenné egy ilyen hihetetlenül borzalmas helyzetben. Pillantásommal rögtön a férfit keresem, nem akarok elszalasztani egy másodpercet sem az együtt töltött időből, még akkor sem, ha az nem kellemes, és főleg nem örömteli. Nevet, és a hang hiába fáradt, elgyötört, és szívszorító, engem is egy halk, rövid, mégis őrült kacajra késztet. Úgy érzem magam, mintha valami rossz komédiába kerültem volna. Nem válaszolok, nem szólalok meg egészen addig, míg nem érzem érintését a kezeimen, s forrósága nem járja be egész testem. Hideg vagyok, és kemény, mint egy jégtömb, mégis emberinek érzem magam, mikor megszorítja kezem. Szükségem van rá. Jobban, mint azt gondoltam volna. - A helyzet az, hogy én is erre jöttem rá pár pillanattal ezelőtt. Mindketten szenvedünk, de nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy hajlandóak legyünk elengedni egymás kezét. Halálra vagyunk ítélve az ostoba érzelmeink miatt! - döntöm hátra a fejem a tégláknak, és egy féloldalas mosolyra húzódnak ajkaim. - Csak nehogy bekattanjak, és elharapjam a torkod! - utalok az előbbi meglepő jelenetre, és megint egy furcsa, keserű, és jóízű nevetés egyvelege tölti be a teret.
Sosem feledem el az arcát azon a napon, mikor úgy döntöttem megmutatom valódi énem. A részem, a bestia lényem teljes valójában felfedtem előtte, bár sosem reszkettem még úgy, mint abban a pillanatban. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, ha össze akarom vele kötni az életem, nem vágytam semmi másra, belebolondultam a hazugságokba, pedig csak őt védtem vele. Feltétel nélküli szerelmem és a ragaszkodásom a lenyomat miatt megnehezítette a dolgom, sokkal erősebben éltem meg, de rá kellett döbbenjek, akkor is beleszerettem volna Elisabethbe ha egyszerű halandóként éltem volna az életem és a bevésődés nem befolyásol. Mindig úgy tartottam, hogy ő egy földre szállt gyönyörű angyal, szerencsésnek éreztem magam amiért mellém rendelte a sors, s egyben őrült féltékeny voltam mindenre és mindenkire ha róla volt szó. Különös érzésekkel kellett megküzdenem, de egyáltalán nem bántam, a szerelmünk úgy gondoltam örökké fog tartani és nem állhat közénk semmi. Semmi, egyetlen dolgot kivéve. A természetfeletti megrémíti az embereket, pedig pont miattuk létezünk, de túlságosan félnek ahhoz, hogy megértsék, mi pedig megtanultuk hogyan maradjunk láthatatlanok. De mi van akkor, ha valakit annyira szeretsz, hogy nem vagy képes eltitkolni előle az életed jelentős részét? Akárhogy törtem a fejem, be kellett látnom, hogy nem csinálhatom ezt örökké, így az esküvőnk előtt mély levegőt véve, remegő kezekkel szorítottam magamhoz, majd arra kértem, bármi is történjen ígérje meg, hogy szeretni fog. -Szeretni foglak, ez nem kérdés! -Kinevetett és kíváncsi tekintettel, csípőre tett kezekkel siettetett, de éreztem, hogy talán utoljára látom majd boldognak. Hátrálni kezdtem, olyan messze lépdeltem tőle amennyire lehetséges volt, majd hagytam, hogy bőröm szétszakadjon, sűrű bunda nőjön fölé, csontjaim megnyúljanak, végtagjaim és arcom eldeformálódjon. Mindez pillanatok alatt történt, de közben végig őt figyeltem. Farkas képében horgasztottam le a fejem, mancsaimmal eltakartam a szemeimet, még lélegezni se mertem, pedig legszívesebben szűköltem volna, vonyítva adtam volna hangot a fájdalmamnak. Beth sikolya a szívemig hatolt, de valahol tudtam, hogy halálra fog rémülni, de nem hibáztattam érte. Gyűlöltem magam, éreztem mennyi érzés kavarog benne, s mikor láttam távolodó alakját egy világ dőlt össze bennem. Emlékszem a lábaim milyen gyengén remegtek meg és milyen könnyen estem térdre, mennyire fájt a saját létezésem. Mintha szívembe tőrt forgattak volna, mintha megfosztottak volna a levegőtől, a tüdőm parányira préselődött, fuldokolva kapkodtam az oxigén után, de csak arra tudtam gondolni hogyan veszíthettem el mindent egyetlen másodperc alatt.
Valahányszor rápillantok Maryre az emlékek, Beth emléke feltépi a régi sebeket, savval átitatott tőrrel vagdossa föl és hagyja, hogy szépen lassan elvérezzek, megfulladjak a fájdalomtól. Nem bánnám ha beledöglenék, csak azt kérem legyen gyors halálom, mert épp eleget húztam már a pokol peremén való egyensúlyozást. Elfáradtam és nem hiszem, hogy van ennél rosszabb kínszenvedés, a pokol bugyrai vidám matinénak számítanának ahhoz képest amiket átélek ebben a percben. Nehéz elkülönítenem a két nőt, holott tudom, hogy Mary sosem lesz Beth, viszont majdnem ugyanúgy kötődöm hozzá lenyomat nélkül is, s az sem könnyíti meg a dolgom, hogy az általam körülrajongott nőből vámpírt csináltak, és szembesülnöm kell vele, meg kellene békélnem, de nem megy, bár kevésbé zavar a tudat, így legalább élheti az életét és tudom sosem fog meghalni, őt nem ragadja magával a kor kegyetlen szele, hamvas arca örökké fiatal marad. De még ha talán, mondom talán nagy erőfeszítésekkel de sikerülne tovább lépnem a vámpírrá válásán, akkor is közénk fog állni számtalan dolog. Napestig sorolhatnám a kifogásokat, mert mindig lesz valami, ez van megírva. Úgy tűnik képtelenek vagyunk tovább lépni, mégse felelünk meg egymásnak, mindkettőnkre súlyos kereszt nehezedik és már épp elég nehéz cipelni, a plusz súlyt már nem bírjuk el, különben belerokkanunk. Ez az egész helyzet kész katasztrófa. Ő is szenved, nem emlékszik rám, de tudja, hogy valaha részese voltam az életének. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de mégis megteszem. Úgy tűnik nem tudom csak bántani azokat akik fontosak nekem, ott van Mira, a húgom, s most Mary... Komoly gondjaim vannak, mély pöcegödörbe süllyedtem és gyanítom abba is fogok megfulladni. Mit bánom én, csak végre ne érezem sajgó mellkasom és kussoljon el a világ. Olyan szinten szarul érzem magam, hogy nem tudom mi a helyes, forog velem a világ de nem a szervezetemben felszívódó töménytelen alkohol miatt, az már rég elillant, nem attól kóvályog a világ. Csak állok ott némán, a falnak nyomom a hátam, a vállaim előre esnek, sűrűn csóválom a fejem ide-oda, míg szemhéjaim görcsösen préselődnek össze. Igyekszem lehiggadni, de nem megy, hatalmas indulatok cikáznak bennem, pattognak, zsongnak, kaparják az elmém falát, nem hagynak nyugtot. De mégis hogy a picsába kellene kezelnem mindezt? Most lehet a helyemben bárki, szívesen cserélek vele, nézzük vajon hogy bírnak el ennyi szenvedést. Ha jópofát tudnak vágni hozzá akkor minden elismerésem, bár kétlem, hogy bárki is elbírna egy ekkora nyomást. Széthasad a fejem, de hiába az erős zúgás, Mary nesztelen lélegzetvételeit pontosan ki tudom szűrni, muszáj felemelnem a fejem, de a tekintetem üresen mered rá. Már látom valamire készül, az egész nő megváltozik, elszántsággal vegyes számtalan érzelem bukkan elő az arcán. Legszívesebben Istenesen pofánverném magam de megteszi ezt helyettem ő. Bizony, a kis édes, kedves Mary Alice Brandon gyógyszerei elgurulnak, fintorra húzódnak akaratos ajkai, s bár nagyon gyors, el tudom kapni minden felém tett mozdulatát. Megragad, láthatja a csodálkozásom, de nem teszek semmit, csak felkészülök rá. Hatalmasat csattanok, szinte beépülök a vaskonténer oldalába de félig vízszintesen, kitekerve ám. A hátam felfogja az érkezést, be is horpasztom a kukát rendesen és arccal előre csúsznék le a betonra, de a tenyereim megtartják a súlyom jó részét. Legalább a pofám nem törik be, de a vesém és egyéb ki tudja milyen hátul elhelyezkedő szervem biztos díjazni fogja a becsapódással járó ütközést. Szép kis lendülettel röptetett meg, az biztos. Ösztönösen mordulok fel már a lendület közben, az összes levegő beszorul a tüdőmbe és csak a földet érés pillanata után szakad ki belőlem. Kit érdekel, az adrenalin elborítja az agyam, máris négykézlábra állva vicsorítok, már érzem a gerincem mentén végigfutó erős bizsergést, de megrázom magam, nem fogok nekiugrani, az utolsó pillanatban megáll a remegés, csak zihálásom visszhangzik az utcában. -Hatásos érvelés... Majdnem meg is győztél. -Még mindig rekedt vagyok, fájdalmas vigyorom egész őrültnek tűnhet, szemtelenül őrültnek, hangom pedig torz, akárcsak a gondolataim. Seggre ülök és nekivetem a hátam a behorpadt konténernek, a fém arrébb csúszik a betonon és megint nagyot kong, ezt szép lesz holnap reggel megérezni... A kezeim a törzsem mellett erőtlenül csüngenek, nem az készített ki, hogy a nő megröptetett, ez még nem a világ vége, önmagamtól hányok, a szánalmasságom miatt támad kedvem öklendezni, kihánynám a belem és saját gyomortartalmam savas váladékába fullasztanám bele magam, mert megérdemelném. Elnézem a nőt, csodálkozom, mégis büszke vagyok rá. Fel kell fognom ő már nem az a törékeny elvszett lány, sokat változott, de nem a vámpírlét miatt, az csak másodlagos előny a számára. A jelleme erősödött meg, százszor, ezerszer erősebb a testi erejénél, lenyűgöző ez a nő... Lecsúszik, majdnem mellettem ücsörög, a szavai alatt fáradtan döntöm felé a fejem, de éberen figyelek rá. A mondatok súlya szinte eltapos, nem tudom örüljek vagy ne, itt nincs helyes döntés, nem vagyok előrébb, de... legalább tudom ő hogyan áll hozzám. Keserű rövid nevetésben török ki, serceg a borostám miután megdörzsölöm azt a kézfejemmel, ez aztán pazar jövőkép. -Az a helyzet, hogy itt nincs jó vagy rossz döntés. Azt hiszem tényleg nincs. De drága Mary, tudod mire jöttem rá? Hogy szeretek mazochista lenni. -Tessék, ezzel el is kapáltam a sorsom, szenvedni fogok, de nem tehetek mást. Nem tudnám itt hagyni, inkább elpusztulnék, jól tudom. Ha a közelében dobom fel a pacskert, legalább nyugodtan teszem. Felszisszenek de akkor is felé nyújtom a kezem, tenyérrel felfelé várom a jéghideg apró tenyeret, hogy megszorítsam és ne engedjem el. -Jól nézünk ki nem? Ugye tudod, hogy szereztél magadnak egy ölebet?
Nem moccanok, nem tudok megmozdulni, egy lépést sem tudok tenni, de talán így a legjobb. A lehető legtávolabb kell kerülnöm tőle, csak így van esély arra, hogy tisztán tudjak gondolkodni, és ne tegyek olyat, amit nem kéne. Mert lehet, ami számomra csak egy puszta érintés, neki sokkal többet jelent, és sokkal fájóbb, az emlékek miatt. Nem akarom őt bántani, pedig elég ránéznem, és rögtön tudom, hogy már a jelenlétem miatt is őrlődik. Nem tudom pontosan, mikor rám pillant, vajon engem lát, vagy egykori szerelmét? Nem hibáztatom akkor sem, ha csak azért van rám szüksége, mert bennem látja Őt. Hogyan is ítélkezhetnék? Jasper a mindenem, ha elveszíteném... Nem is tudom, hogy élném túl. Ingatom a fejem, szemhéjaim szorosan lehunyom, és el akarok süllyedni a földben. Azt akarom, hogy egy fekete lyuk beszippantson, elnyeljen, és ne engedjen többé szabadon. Nem akarok létezni sem, olyan kétes érzések kavarognak bennem. Bele fogok pusztulni ebbe... Nem tudom, hogyan lélegezzek anélkül, hogy beszívnám a farkas illatát, kínoz minden egyes másodperc, amit a közelében töltök. Mégis úgy érzem, lélegeznem kell, még akkor is be kell szívnom az oxigént, ha valójában nincs rá szükségem. A maró érzés, ami leülepszik a szaglószervemben, a torkomban, és a tüdőmben, legalább nem engedi, hogy egy álomvilágba térjek vissza újra, és újra, ezáltal elkerülve a valóságot. A szag legalább emlékeztet, hogy különbségek vannak kettőnk között, de nem mintha ez kicsit is segítene. Csak még többet ront a helyzeten, a múltam megkeseríti a mostani életem, és nem tudok szabadulni tőle, mert minél többet tudok meg egykori énemről, életemről, annál jobban ragaszkodok a múlthoz. - Lehet, hogy nem emlékszem mindenre, de attól még az érzés nekem is megvan. Nehéz... a közeledben lennem. - adok hangok a zavarnak, amit bennem kavarog, hangon gyenge, alig több egy suttogásnál. Még mindig nem tudok megmoccanni, jó nagy távolságra állok tőle, de így sem könnyebb. Még mindig érzem a forróságot, amit érintése hagyott bőrömön, a farkasszag még mindig belülről marja szét testem, de ez nem tántorít meg. Nem fogok megfutamodni, és lelécelni, csak mert félek, és nem tudom, hogyan is viszonyulok Joseph-hez. A végére akarok járni ennek az egésznek, és nem pont most elmenekülni, mint egy riadt kislány. Kezei ökölbe szorulnak, teste keményen nekifeszül a falnak, és én ahelyett, hogy közelebb mennék hozzá, hátrálok egy lépést. Nem tőle félek, inkább csak magamtól. Nem tudok helyesen gondolkodni, sőt, sehogy sem, ha ő a közelemben van, és ez nem kicsit rémít meg. Mit kéne tennem? Mit tehetnék, ami mindenkinek jó lenne? Nem tehetek boldoggá mindenkit, jól tudom, nem vagyok bolond, de olyan nagy baj volna, ha én mégis meg szeretném próbálni? Minden erőmmel azon vagyok, hogy jót tegyek, és ne rontsak el semmit, s talán el fogok bukni, de egy próbát megér. Szavai hihetetlen nagy kavarodást okoznak nekem, az érzelmeim olyan szinten összekuszálódnak, hogy nem tudom hirtelen szétkülöníteni őket. Fájdalom, megértés, sajnálat, düh, és idegesség váltakozva önti el elmém, úgy érzem bármelyik pillanatban felrobbanhatok a felfokozott érzelmi állapotom miatt. Halott szívem kétszeresére duzzad, egy álomszerű pillanatban még úgy is érzem, dobban egyet, de csak a képzeletem játszik velem. Elhomályosul körülöttem minden, a sikátor, a macskaköves járda, a farkas alakja, mintha zuhannék, úgy mosódik el minden. Aztán eljön a pillanat, amikor minden kitisztul, gondolataim pedig egy vörös köd árasztja el. Próbálom visszafogni magam, de nehezen megy, térdeim lassan behajlítom, és kész vagyok rá, hogy támadjak. Egy hang odabent a fejemben próbál figyelmeztetni, nyugtatgatni, de semmit nem ér el vele. A következő pillanatban a férfi elé suhanok, gondosan lefékezek előtte, fölsőjébe kapaszkodok, ujjaim erősen markolják az anyagot, szemeim szinte villognak a haragtól, az indulatoktól, előző szavai visszhangoznak a fejemben. Oldalra billentem a fejem - és ha elég hirtelen cselekszem, vagy netán hagyja magát -, a legközelebbi konténernek hajítom testét, és kifulladva dőlök neki a téglafalnak. Néhány másodpercig csak pihegek, le akarom nyugtatni magam, és sikerrel is járok. Már nem úszik vörösben minden, megint tisztán látok, érzelmeim, gondolataim is kezdenek szétválni, és értelmesen összeállni újra. Ellököm magam a faltól, lassú léptekkel közeledek Joseph felé, és egy érdekes fintorba torzul nyugodt arcom. - Nem vagyok már az a törékeny kislány. Nem kell rám vigyáznod! - sziszegem felé a szavakat, és mélyen beszívom a szél által felém kúszó friss, hűvös levegőt. Nem akarom őt bántani, az előbb sem az volt a szándékom, de nem akarom, hogy mindenki azt higgye, gyenge vagyok, és vigyázni kel rám. Megóvom én magam mindentől, nem kell rám jobban odafigyelni, mint másra. Vámpír vagyok, azt isten szerelmére! Miért akar mindenki megvédeni még a széltől is?! Tudok vigyázni magamra, több vagyok, mint felnőtt, és érett. Nem kell félteni, miért nem fogja fel senki sem? A hirtelen jött haragom utáni mondatokra nem tudok mit reagálni. Nem akarok még több gondot venni a saját vállamra, nem akarok vívódni, őrlődni, és gondolkodni. Elegem van mindenből, az élni akarásom is egyre csökken, túlkorosnak érzem magam, belefáradtam a problémákba. Semmi sem mehet zökkenőmentesen, ezt megtanultam az élettől, ha mást nem is, de egy csöppnyi boldogság után miért jön egy rahedli gond? Eltorzul az arcom, mintha citromba harapnék, dühöm átcsap csalódottságba, gondolataim megint cikázni kezdenek. - Ne tőlem várj választ. Saját magadnak kell eldöntened, mit akarsz, ne engem taszíts választás elé. Nem foglak ellökni magamtól, nem küldelek el, mert fontos vagy nekem, s önző vagyok. Csak annyit tanácsolok, jól gondold meg, hogyan döntesz, mert a közelemben nem lehetsz boldog. De nem fogom megmondani neked, mi a jó, és rossz döntés. Neked kell tudnod, érezned, hogy miként kell cselekedned. - suttogom kimerült, fáradt hangon, s megint nekidőlök a falnak, de ezúttal nem lököm el magam tőle, csak nekivetem hátam, és lecsúszok a téglák mentén. Élesen kifújom a levegőt, amit eddig tüdőmben tartottam, és egy sóhaj kíséretében, keserű, már-már fájdalmas mosoly terül el ajkaim mentén.
Joseph D. Kenward
Alakváltó
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2012. Apr. 09.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
268
⊿ SZÜLINAPOM :
1642. Oct. 12.
⊿ ÉVEIM :
382
Tárgy: Re: Néptelenek utcája Hétf. Aug. 27 2012, 03:39
______ Marynek _______
Mindenkinek szüksége van kapaszkodóra, egy lényre, egy társra aki életben tartja benne a lelket a úgy érzi nincs tovább. Érdekes. Amikor megszületünk az édesanyánk tölti be ezt a posztot, hozzá menekülünk ha baj van, ha fáj valamink, ha vígasztalásra vágyunk. Később kialakul egy morál, növekedésünkkel, felnőtté válásunk tetőpontjaként természetessé válik, hogy az édesanya másodlagos helyre csúszik, mert bekerül a képbe egy társ jelölt, egy olyan személy kiben teljesen megbízunk, feltétel nélkül fordulunk hozzá, szívünket-lelkünket feltárjuk előtte bízván abban, hogy ő lesz a támaszunk. Mellette képzeljük el az életünket, megakarjuk osztani vele a boldogságot, az apró vagy nagyobb örömöket, a lábai elé akarjuk tenni cserébe az egész világot önmagunkkal együtt. Ha képes az ember az igazi szeretetre, vajon milyen erővel képes a ragaszkodásra? Határtalanul és odaadóan képes szeretni ez tény, hiszen az említett társ az élete szerves részét képezi. Mindennapivá válik az együtt töltött idő, megszokottá válnak mozdulatok és gesztusok, ami csak akkor tűnik fel ismét hogy mindvégig ott volt, amikor már késő. Ha elveszítjük azt akit szeretünk minden sivár lesz, s nem lesz többé életcél, nem lesz már semmi, ami ideköt e nyomorúságos földi léthez, magunk sem tudjuk igazán mi hajt előre nélküle. Társ, mozgatórugó, biztonság nélkül. Már nincs meg nélküle az az érzés amiért érdemes felkelned reggel, nincs meg az indíttatás ami előre hajtana. Már nincs... semmi, pusztán megfakult gyászos képek emlékekről, a régmúlt kesergéséről. Az esküvő egyre közeledett, én pedig egyre ingerültebb, feszültebb voltam. A titok mázsás kőként préselt maga alá, el kellett rejtenem valódi énemet, emellett Mira szájára is nekem kellett vigyáznom. Sok volt, túl sok dolog nyomott össze és egyre kevésbé éreztem biztosnak a lábaim alatt a talajt. Attól féltem a vehemenciám miatt bántódása eshet, de féltem mi lesz ha elárulom magam. Beth mit sem érezve mindebből lázasan készülődött az esküvőnkre, nem gyanítva, hogy egy szörnyetegnek készül ígéretet tenni. A lelkem nem nyugodott, túl sok minden zajlott le gondolataim között. A közös jövőbe nem fért bele egy ekkora súlyú titok, de nem voltam képes elhagyni őt. Hogyan tehettem volna? Ő volt a mindenem.
–Igazad van, nem kellene számítson. –A szavaim keményen visszhangoznak, ökölbe kell szorítanom a kezeimet, megrázkódom, úgy érzem megfulladok, nem kapok elég oxigént mialatt a bőröm a szokottnál is forróbbá válik. Ha valaki most hozzám érne, biztosra veszem, hogy elevenen égne el, nem vitás rengeteg érzelem tombol bennem és minél tovább tartom magamban, a feszültség annál nagyobb lesz míg végül apró darabjaimra robbanok szét, elpusztítva körülöttem mindent és mindenkit. –De hiába tagadom, a helyzet csak rosszabb lesz. A barátom voltál, akkor is törődtem veled, s most sem tudok másként gondolni rád. –Folytatom szinte azonnal, azt akarom, hogy az arany íriszek ismét rabul ejtsenek, hogy ne akarjak szabadulni, ne legyek képes gondolkodni és elfelejtsek mindent, az se érdekel ha közben összetöri a szívem, mit számít már? Hiszen halott vagyok… Lélekben biztosan, a többi nem számít. Röhejes mibe keveredtem. Röhejes mennyire megzavar egyetlen nő, egy vámpír, attól meg pláne kiröhögöm a belem, hogy ennyire lecövekeltem miatta ebben a koszfészekben és nem tudok elmenni innen. Megfordult a fejemben, hogy megölöm. Nem tagadom, az elején kusza őrült gondolatim között kétségbeesésemben gondoltam rá, de nem tudnám megtenni, inkább önmagam pusztítanám el helyette. Nem, a világ ellen, de ellene nem fordulnék. Nem szólalok meg, nem felelek, nem teszek semmit, pedig Mary beszél hozzám, bölcs, nagyon helyénvaló dolgok hagyják el ajkait, de én még bólogatni sem tudok mint egy idióta, csak saját démonaimmal küzdök és elhomályosult foltokat látok. Nem akarom elengedni az arcát, mert félek ha megteszem sosem látom többé, itt lesz a vége, s hiába lenne ez a helyes döntés, önző módon mégis fogva akarom tartani azokat az érzéseket amiket még ha fáj is, akkor is újjáélesztett bennem. Érzem, hogy még élek, hogy képes vagyok valamire, amit talán törődésnek nevezhetnék, nem tudom, igazából lényegtelen, csak az a biztos hogy kifordít önmagamból, félig-meddig olyan mintha annak az útnak a közelébe térnék vissza amit már rég elhagytam. Nem gondoltam volna, hogy valaha is visszatalálok rá, bár még nagyon messze vagyok tőle, viszont látom. Látok valamit, de az is lehet, hogy szimplán csak begolyóztam és azért beszélek itt összevissza, ahelyett, hogy lekevernék magamnak egyet, vagy a fejem a falba verném hogy észhez térjek. Az izmaim, az egész testem hozzáfeszül a falnak, minden részem ordít, remegek az indulatoktól, tudom mit kellene tennem. –Nem tehetem. Ha képes volnék elmenni a közeledből hidd el megtettem volna, de túl sokat jelentesz nekem Mary. Ez a kurva nagy igazság. Szenvedek, mert minden rád vetett pillantás holt menyasszonyomat idézi, viszont egy barátot is, egy összetört kicsi lányt akire vigyáznom kell, mert megfogadtam, hogy sosem hagyom, hogy bántódásod essen. –Megrázom a fejem, egyszer, kétszer, talán tucatszor, nem számolom, igazán fel se tűnik, a nő tekintete felemészt, azt se tudom hol vagyok ha nem vigyázok. –Nem kell hogy sajnálj, mindenki azt kapja amit megérdemel. Nem vagyok jó ember, még a húgomat is elvadítom magamtól, talán azért mert túlságosan is hasonlít a jellemetek, nekem pedig ez sok. Nem vagyok hozzászokva a kedvességhez, ahogy ahhoz sem, hogy kimutassam mit érzek, és itt jön egy nagy probléma, hogy mi van ha a szívemre hallgatok és itt maradok. Bántani foglak, tudom jól. –Széttárom a karjaim és az égboltot kémlelem, na most jöjjön valaki és egyenesen a mellkasom közepére célozzon, ajánlom ne hibázza el. –Mit szeretnél igazán Mary? Mond, mert én nem látok tisztán, nem tudom mi legyen. Látom az arcodon, hogy vívódsz, s ha valóban azt akarod hogy elmenjek, akkor megteszem. Küld el, lökj el magadtól. Tedd meg Mary.
Mary Alice Brandon Cullen
Vegetáriánus
⊿ Adminisztrátor ⊿
⊿ REGISZTRÁCIÓ :
2011. Dec. 15.
⊿ HOZZÁSZÓLÁSOK :
1013
⊿ SZÜLINAPOM :
1901. Aug. 10.
⊿ ÉVEIM :
123
⊿ ŐKET KERESEM :
△ my husband's humanity
Tárgy: Re: Néptelenek utcája Szer. Aug. 22 2012, 15:59
Joseph & Mary
Most az egyszer azt kívánom, bár ember lennék. Otthon akarok lenni a családommal, a kutyámmal, és olyan gondtalan életet élni, ahogy azelőtt tettem, mikor még nem voltak látomásaim. De még az is sokkal jobb volt. Az intézetben üresnek éreztem magam, egyáltalán nem éreztem, csak a fájdalmat, mikor megpróbáltak segíteni rajtam. Most pedig inkább elviselném azt százszor is, minthogy a szívemet mardossa a bűntudat, a fájdalom, és ez az érzés, amit nem tudok hova tenni. Amit Joseph iránt érzek. Talán ha pontosan tudnám, mi is ez, könnyebb lenne, de nem az. - Az igazat megvallva nem. Nem vagyok jól. De mit számít az? - vonok vállat, és lehajtom a fejem, bánom, hogy idejöttem. Miért kell a múltam egy darabkájába kapaszkodnom, miért nem tudom elengedni? Talán a férfi könnyebben tovább tudna lépni, ha én nem akadályoznám. A probléma itt én vagyok, és ha tetszik, ha nem, el kell fogadnom, és meg kell próbálnom elengednem őt. Mert inkább én szenvedjek amiatt, hogy elveszítettem őt, mint ő szenvedjen a múltja, és a bevésődése miatt. Fejem lassan felemelem, állam felszegem, és próbálom állni Joseph tekintetét, de nehezemre esik nem elfordítani a fejem. Fáj látnom, hogy ő sincs jól, hiába vallja azt, hogy minden oké. Még hogy nincs semmi baja... De ismétlem magam: Ki vagyok én, hogy felelősségre vonjam? Kérdése hallatán bólintok egyet, és keserű mosolyt villantok, bevallottam azt amit nem kellett volna, ezzel megint csak összezavartam őt is, és önmagam is, de mit tehetnék? Hazudjak a képébe, és hazudjak saját magamnak? Nem, arra nem vagyok képes. Nem tudok megszólalni, csak nézek rá, mint egy idióta, kétségbe vagyok esve, nem tudom, mit kéne most tennem, azt pláne nem, hogy mit kéne mondanom. A legnehezebb az egészben az, hogy legbelül tudom, mit kéne tennem, de nem megy. Képtelen vagyok rá, így hát kimondom, amit már egy mozdulattal is jeleztem. - Igen. Szükségem van rád. Már nem tudom, ki vagyok, annyi minden történt az utóbbi időben. Nem tudom, mi a helyes, vagy épp helytelen döntés, de te emlékeztetsz arra, aki egykor voltam. Elveszett voltam az intézetben, nem voltam önmagam, ezt éreztem a látomásomban. De amikor te beléptél az ajtón, az arcom felragyogott, és önmagam lehettem. Tudtam, ki vagyok. - ismételten vállat akarok vonni, de nem vagyok képes még arra sem. Nem, mert ez az egész sokat jelent nekem, nem tudom csak egy vállrándítással elintézni, és lezárni az ügyet. Keserű mosolyom ezúttal bánatossá válik, és végre sikerül elfordítanom a fejem. Mindenhova nézek, a sötét utca falaira, a talpam alatt biztosan álló betonra, a felhők által beárnyékolt égboltra, csak őrá nem. Aztán egy mondat mindent megváltoztat, és felé kapom tekintetem. De nem szólok semmit, tovább hallgatom mondandóját, és összeszorul a szívem. - Én... sajnálom! - suttogom, de nem fordítom el ezúttal a fejem, állom a pillantását. Nagyot nyelek, a kimondott szavak égetik a torkom, jobban, mint a vér utáni vágyakozás. Az kellett volna mondanom, hogy menjen el, ne legyen a közelemben, de nem megy. - Hiába látom a jövőt, erre még én sem tudok normális választ adni. Fogalmam sincs, hogyan tovább, de rossz hatással vagyunk egymásra. Csak lerántjuk egymást a szakadékba, és meg fogunk pusztulni odalent a sötétségben. - válaszolok kissé homályosan, és csak akkor eszmélek rá, hogy sokkal közelebb van hozzám, mint azt gondoltam volna. Amint feltűnik ez, furcsa érzés kerít hatalmába, az egész testem ég, és alig kapok levegőt. De mire észbe kapok, már keze nem érinti vállam, teste nem feszül enyémnek, és hátrál. Egyre távolabb, és távolabb kerül tőlem, és megijedek, hogy most azonnal itt fog hagyni engem, de nem teszi. A falnak dönti hátát, és rám mered. - Eleget voltam már boldog, de neked ez nem jutott ki. Szóval nem én vagyok itt a fontos, hanem te. Teljesen mindegy, mit teszel, ha neked úgy a jobb, menj el, hagyd el a várost, és ne is nézz többet vissza. - lazán vállat vonok, de fájdalmas fintorba torzul arcom, ha csak arra gondolok, tényleg megteszi.
// Ahw, ne haragudj, totál elfeledkeztem rólad! :$ Remélem kárpótoltalak ezzel valamicskét