Ünnepeld velünk te is ezt a csodálatos napot, hiszen nem mindennapi, hogy egy fórum a mai világban évekig fennáll. Természetesen hullámvölgyeink nekünk is voltak, de még mindig áll a csodálatos világunk, és bátran állíthatjuk, hogy miénk az egyik legjobb, ha nem az egyetlen Twilight alapú fórum, ami kitartott az évek során. Köszönjük ezúttal is a régi tagjainknak, hogy velünk voltak, az újaknak, hogy csatlakoztak hozzánk, és a jövendőbelieknek, akik talán közénk fognak tartozni. Még sok-sok évet kívánok a fórumnak, és természetesen a tagoknak is kellemes időtöltést és aktív játékokat!
Hivatalos dátum: 2011. november 23.
Kelj barlangodból, jöjj, fekete bosszú! Szerelem, add át trónod s koronád a zsarnok gyűlöletnek!
Finomságok, sok sok apró mozdulat a világ selymes csendjébe simulva, a Föld lélegzete, a virágok apró suhogása, ahogy kinyílnak. Minden elhalványodott, csendesedett, hogy teret adjon valami másnak. Szívdobbanások, pokoli éhség, mely forró szárazságot szül, pusztítő gyűlölete, őrjöngő undort, megtört engedelmességet. A nap aranyló sárgája, a fű jade zöldje, mind elsápadtak, s szürkévé, színtelenné fakultak. Egyetlen szín uralja a tudatát, a vörös. Mint valami rossz, tapasztalatlan újszülött, úgy vágyja a vért, noha nem egy embert ölt meg a reptér fele menet sem. De gondolatai képtelenek elszakadni a cseppfolyós élettől, mely forrón kúszott alá hófehér ujjain. Ez az aprócska emlék vonja el a figyelmét akkor is, mikor Teremtője leszáll hozzá. Teste automatikusan keresi újra az egyensúlyt, és helyezkedik bele. Szerencsére ez a kis akció megébresztette, a jelenlét lassan visszaszivárog arcára, finom vonásaira. Igen, érti, mit mond a másik, saját szabályok, igen. Emlékszik, nem tudta teljesen kiírtani az emléket, bár feleleveníteni nem lesz haszontalan. Akaratlanul villantja ki kicsit fogait Gaius kérésére, de szinte azonnal helyre is teszi magát. Ezt nem szabad. Igencsak régen kérték ezt tőle utoljára. Akkor is Gaius volt. Kigombolja az ingét fentről haladva lefele, s mikor végigér hátranyúlva lecsúsztatja magáról. Az anyag halk sziszegéssel fedi fel az örök testet, melyet a szemben álló tett halhatatlanná. Nevetnivalóan sérülékeny a vékony szövet viselőjéhez képest, így óvatosan bánik vele. Izmok húzódnak, nyúlnak és ernyednek el végül. Elsőőpillantásra talán hibátlannak, gyönyörűnek tűnhet a vámpír fedetlen felsőteste. Kockás has, izmosan domborodó mellkas, duzzadó felkar. De ha közelebbről megfigyelik, látni rajta harapásnyomokat. A legtöbb a Gaiussal együtt töltött időből maradt meg, nem egyet pedig maga a Teremtő hagyott rajta. Mivel hideg vámpírteste képtelen fejlődni, így az izomkötegek sem tűntek el. Ugyan emberként is volt rajta némi, mikor átváltozott, mindez csak gyarapodott. Garrett pontosan tudja, melyik, kitől van. mikor jó ezer éve összeveszett Gaiussal, dühében az általa okozott sebeket saját maga átszakította, hogy a nyomok ne maradhassanak meg sértetélenül. Semmi, ami Teremtőjéhez köthető. Hogy érdekli-e mi Gaiusnak a véleménye a helyzetről? Egy. Cseppet. Sem. Hol köröm, hol fognyomok szabdalják fel az ős nyomait. De ami fontosabb Gaiusnak, azt nem tudta elpusztítani. Az erejét. A vámpír léthez tartozik. Maradnia kellett. - Megfelel?
Egy hét. Ezt a szavát adta meg a Fiú. Amikor elment, vele szivárogtam fel jómagam is. A Denalik környékéről elmentem. Nem azért mert féltem a jelenlétüktől, hanem azért, mert az elpusztításuk nem rám vár. Pedig finom falat lenne, de meghagyom másnak. Visszanézni mindig lehet, de a múltat megváltoztatni nem. Az segíthet előrelépni az életben, ha mindig a mára koncentrálsz. Megvan az oka, hogy így lett. Akármilyen rossz és bűnös is egy lélek, a társasága sokkal jobb, mint a magány. Vadásztam. A szemük félelmet tükrözött. Ó, mily szórakoztató. A Cullen háznál is jártam. Nem akartam felkelteni a figyelmet, de a néma jelenlétem feltűnést kelt akárhol. Főleg így kétezer éven felül. Mélyen, recsegve szívtam be a levegőt az orromon. Egyelőre jobb a csendes békesség. Sosem lehet tudni, nem? Garrett csak azt akarta, hogy szeressék. Úgy tűnik, ilyen célratörő vágyak, ily messzire képesek hajtani egy embert. Egy vámpírt. Őszintén! Milyen értelmetlen. Mindent megtenni egy olyan megfoghatatlan, értelmetlen fogalomért, mint a szerelem... Én ugyan nem fogom kiábrándítani ebből az illúziójából, az biztos. Saját maga fog rájönni! Karba tett kézzel ülök a magaslatban. Raktárépület. A gerendák kényelmesek. Lehunyt szemmel várakoztam, míg fel nem tűnt a Gyermek. Tekintetem rá szegeződött. A mozdulatait figyeltem. Elegáns. Megnyerő. Tapasztalt. Rálelt az útjára. Velem lehet beszélni, mi több, üzletelni is, ha elég érdekfeszítő az ajánlat. Egy pillanat alatt tűntem fel előtte. Jobb kézzel rátenyereltem a férfi arcára, homlokára... Megmarkoltam, mint egy kézilabdát szokás, aztán lendületet vettem, megemeltem kissé a talajtól és egy határozott mozdulattal taszítottam hátrább. - A sötétség világának saját szabályai vannak. - az érzelemmentes arckifejezését látva teljesen olyan érzésem van, mintha minden visszapattanna róla, mintha a szavaim sem juthatnának el hozzá. Ez volt a célom. Sikerült. - Vedd le. - emeltem vörös íriszeimet az övébe! Hogy mit? Azt ő nagyon is jól tudja.
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Raktárház Szomb. Dec. 12 2015, 23:06
Gaius And Garrett
Kelj barlangodból, jöjj, fekete bosszú! Szerelem, add át trónod s koronád a zsarnok gyűlöletnek!
Megígérte Gaiusnak, ezért visszatért. Körbenéz a repülőtéren, és mélységes utálat ül ki vonásaira. Emberek mindenhol. Ha lehetne, újra végezne apjával, na de annak a mókának már vége. Sajnos, megismételhetetlen remekmű volt, ahogy kitépte a szívét a mellkasából. Kétségtelen, teátrális volt, de nagyjából ő is ezt tette vele. Vállával tör utat a taxira várakozók tömegében. Békésen sétál el a sarokig, ahol már nem látja őt senki, és ott megiramodik. Szeme színe újra vérvörös. Mint valami mérgező növény, mely a színével figyelmezteti a közeledőt veszélyes mivoltáról. Azt hazudta minden kedves érdeklődőnek, hogy kontaktlencse. Hát persze, mi más lenne, mégis? Biztos nem az az egy tucat turista, akit szeretett Firenzéje közelében ölt meg. Garrett arcán az áldozatok nem láttak semmit, mikor elébük toppant az erdőben, azt hitték, csupán eltévedt kószáló. Szeme arany színe sem figyelmeztette az életveszélyre szegény bolondokat. A lábaikat törte el először, a mobiljaikat pedig hamar használhatatlanná tette, hogy utána nyugodtan, teljes odaadással tudja elfogyasztani első ebédjét oly régóta. A sikolyokat és halálhörgéseket elnyelték a fák. De az árnyékokban, vérben térdepelve olyat látott, melyet már jó ezer éve soha. Félelmet, mikor ránéztek. Ennél semmi nem dühíthette volna jobban fel. Az a pillantás, amivel apja, és a városa lakói oly' gyakran illették még emberként is. Nevetett, mikor az utolsó nyomorultat üldözte végig az erdőben, egyre mélyebbre, lassan, míg a férfi törött lábát maga után vonszolva ordítozott feleslegesen. Garrett feladta azt az apró dolgot, mely még emberré tette, valamennyire. A vágyat a szeretetre, melyet Kate-től megkapott. A lány sose félt volna tőle, hiszen képessége nem volt, de biztos, hogy undorodott volna, mikor rájön, mit tett Garrett. Oly' nehéz volt jónak lenni, igyekezett, mindent megtett, de a szörnyeteg lét kifizetődőbb. Félnek tőle? Helyes. Utálják? Ő viszont. Túl sokan ártottak neki ahhoz, hogy sajnálni tudja őket. Hazudott értük magának, megváltozott, kényszerítette magát, de... fel kellett tennie a kérdést. Ha Kate-nek olyan fontos volt, hol van most? Nem keresi, egyáltalán sehol nem találkozott vele. Sose számított neki, elhagyható volt. Persze Garrett ezt akarta. Csak arra nem gondolt, mennyire fog neki fájni, ha a nő valóban így átlép rajta. Ez méginkább megkeményítette a szívét, amilyen hirtelen feltűnt ez a fájdalom, oly gyorsan veszett is el, egyetlen vállvonással körítve. Az első napokban inkább élőholtnak tűnt, falfehér arccal támolygott, de aztán ráébredt. Ennek semmi értelme. Hős? Szabad? Ugyan, sose volt az. Csak el kellett fogadnia, és minden megváltozott. Szeretett gyilkolni, azt az érzést, mely akkor öntötte el. Hatalom, erő. Ő maga vált azzá, aki neki régen az apja volt. És aki most Gaius számára. Vagyis volt. Ugyanis a vámpír, aki Port Angelesig suhan, nem táplál haragot halott szívében Teremtője iránt, sőt. Sokkal inkább érzi az atyjának, mint eddig valaha. Tán még egy kis hála is motoszkál benne, amiért megszabadította maga által kreált börtönéből. Ami ellen eddig küzdött, nem volt más, mint önmaga. Sok időbe telt, míg felfogta, de már érti. Lelassít, ahogy a raktárházhoz ér. Emberi tempóban sétál be. Megígérte. Itt van. Ahogy Gaius is, érzi magán a tekintetét, valahonnan a magasból. Végighúzza kezét az egyik dobozon, és kivesz belőle egy fekete bőrkesztyű párt. Felpróbálja, nem sieti el dolgot, és mivel illik rá, egyszerűen magánfelejti. - Tettem neked egy ígéretet, Atyám. Itt vagyok. - Emeli meg fejét a kellő irányba, és illemtudón meghajtja magát. Egy kicsit. Épphogy. Nem kíván szolgája lenni a másiknak, inkább lesz Gyermeke. Hisz annak teremtette őt. Se kevesebbnek, se többnek.
Tárgy: Re: Raktárház 
Csüt. Május 19 2016, 08:03
