Gerard & Nicole

– vajon ösztönösen felismerjük azt, aki tönkretette az életünk?

Újra itt. Ebben a kis isten háta mögötti városkában. Igazából nem is tudom, Lafayette miért akart visszajönni, de nekem oly mindegy volt, ő ment balra Forks határában, én meg jobbra, és megbeszéltük, hogy pár naponta majd találkozunk. Vele vándoroltam egyik helyről a másikra, de ma már csak egy különös barátság extrákkal kapcsolat volt köztünk, semmi egyéb, és ez mindenkinek kényelmes volt, persze olykor elkapott egyikünket vagy másikunkat a dili és féltékenységből megöltünk valakit. Ez természetes része volt az életünknek.
A szürke városkában most is csepegett az eső, illetve havas eső, de ez különösebben nem érdekelt, csak felhúztam a fejemben a szövegkabátom kámzsáját, hogy hihető legyen az embereknek, akik amúgy nem igazán voltak jelen, hogy én is átlagos vagyok, közülük való. Pedig lassan több mint tíz éve már nem voltam olyan, mint ők. A szemeim már sötétedtek, kifejezetten figyeltem arra, hogy ne lángoljanak vörösen az íriszeim, hogy kevésbé legyek feltűnő. Az alvadt vér színű messziről egészen barnásnak tűnik az embereknek, így nem volt probléma a köztük való sétálás.
Nem volt célom, csak felmértem a terepet, miben változott meg egyáltalán ez a hely, ha változott valamiben, ahhoz képest, mint mikor két éve itt jártunk. Emlékeztem, nagyon is jól az itt töltött időre, meg annak a rendőrnek a nejére, akit kinyírtam. Végignéztem, ahogyan megtalálja a hullát. Aznap valami elpattant bennem Lafayette kapcsán, azt hiszem, ő mindig is gyenge pontom lesz. És láss csodát, emlegetett rendőrünk meg is jelenik előttem, egy alig harminc-negyven méterre az autóban, amelyre fel van festve kékkel a szó: „rendőrség”. Először azon kívül, hogy kiszúrtam, nem terveztem semmit. Aztán valami az súgta, hogy izgalmas lenne kikezdeni egy régi történetet. Lassítottam a lépteimet, és tekintetemet egyenesen a férfira szegeztem, azonnal megéreztem a finom vibrálást körülötte, bizonyos impulzusok és érzéshullámok apránként mindig elértek hozzám, ha használni kezdtem a képességemet. Aztán csak rávettem, hogy szálljon ki abból a kocsiból és induljon el felém, éppen úgy, hogy belém ütközzön.

•

[/color][/color]

Sok kérdés futott át az agyamon egyszerre. Mit csinálhat ilyenkor a városban? Hol vannak nagyra becsült testvérei? Merre hagyta a híres-neves félvér lánykát, ami miatt nemrég majdnem háború lett? Vagy háború is lett? Nem emlékszek a részletekre, akkor még nem voltam a Volturi tagja, utána csatlakoztam hozzájuk. Olyan sok minden fut át hirtelen az agyamon, hogy nem is tudom mit kéne mondanom, vagy tennem azon kívül, hogy állok, mint egy szobor és nézem Őt. Igen, a szobor a legjobb dolog, amihez tudom magamat hasonlítani ebben a pillanatban. Valahogy mégis meg akarom tartani büszkeségemet, ezért próbálom nem kimutatni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki meg van egy kicsit szeppenve. Egyikünk sem változott semmit már évtizedek óta, mégis furcsa egymást látni.  Talán, pont ezért. Rosalie-t eltűntnek hittük nagyon hosszú ideig. Részt vettem az expedícióban, ami a keresésére indult és most legszívesebben kinevetném magamat, amiért ilyen hülye voltam. De akkor még ki gondolta volna, hogy nem eltűnt, csak átváltozott vámpírrá? Mert én nem. Már jó rég nem szólított senki a teljes nevemen, nővérem mégis így tesz. Ami azt illeti tudhattam volna, mert szinte mindig és mindenhol az első nevemmel mutatkozok be, ami Daniel. Sablonos név, de, ha a Maximiliant használnám, az olyan lenne, mintha elárulnám saját magam. Túlságosan közel áll hozzám. Szóval, inkább a sablonos név, mint az elárulás.
- Igen, te is kérdezhetnéd, de csak miután válaszoltál a feltett kérdésre. Hisz tanultál, te etikettet, ha jól tudom - válaszolok pimaszul és a mosoly egyre szélesebb lesz arcomon. Rég nem mosolyogtam ennyit, mármint szívből jövően. Igaz, hogy nálam nehéz megállapítani, hogy mikor mosolyogok gúnyosan és mikor teszem az előbbit. A szívből jövőség nálam nem szokott túl gyakran előfordulni. Biztosan Rosalie jelenléte teszi, de lehet, hogy csak magamat akarom becsapni. Igen, ez a legvalószínűbb és leghelyénvalóbb magyarázat rá. Már épp belekezdenék egy újabb mondatba, hogy mégis milyen dolog az, hogy fiatalabb lévén, én jobban tudom a dolgokat, de, mint mindig megelőz engem. Már majdnem válaszoltam is volna rá, de egy pillanatra haboztam és egy megfontoltabb lépésre szántam el magam. Ha most elmondom neki, hogy miért is jöttem igazából, biztos elmondja majd a vegetáriánus családnak, amit én nem szeretnék. Mivel meghagyták nekem, hogy maradjon titokban, amit művelek. Ezért választottak engem, azt hiszik, hogy olyan jóban vagyok a nővéremmel, és ki tudom belőle húzni, hogy mégis milyen állatokból a legjobb vért inni december környékén, amikor piros hó esik. Nem akarom sokáig megváratni válaszommal, hisz nem szoktam hezitálni, de valószínű, hogy már észrevette, így már mindegy.
- Emlékeztetnél rá, hogy miért is kéne téged kínoznom? Azt hiszem, kiment a fejemből...  - vonom össze a szemöldököm mintha tényleg fogalmam sem lenne róla miről is beszél. Természetesen, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy az átváltoztatásomról van szó, ami én nem fogadtam kitörő lelkesedéssel, ahogy ő se a sajátját. Hale jellemvonás lenne? Meglehet. Az is lehetséges, hogy mi Rosalie-val túlságosan is hasonlítunk, ezért nem jövünk ki túl jól vámpírlétünkben. Közben emberek járkáltak körülöttünk, akik valószínűleg ugyanúgy érezték a frusztrációt köztünk, mert amennyire csak tudtak, elkerültek. Csak emberek lenézem őket, de be kell valljam , hogy egy kicsit irigy is vagyok rájuk, de ez már egy másik történet. A képességemet nem adnám már oda semmiért sem.

Hihetetlen, hogy egy ilyen kicsi városnak is ekkora népessége lehet, de legalább van mit megritkítani. Biztos nem fog senkinek sem hiányozni pár rabló, gonosztevő és egyéb ínyenc emberke. Igaz, hogy nem pont amiatt küldtek ide, hogy igazságot osszak, de amiről nem tudnak, az nem is fáj nekik. Majd ha visszatérek Volterrába és Aro megnézi a gondolataimat, akkor talán megtudják, de egyébként még csak nem is sejtik, hogy nem a Cullen  vegákat figyelem a nap huszonnégy órájában. Nem pesztrálom a La Pushi alakváltokat. És legfőképpen nem legyeskedek a nővérem közelében. Kell még egy kis idő, hogy átgondoljam mit is fogok mondani neki, hogyha találkozunk. A köszönésig már eljutottam. Már ez is haladás, ahhoz képest, hogy eddig még csak Forks-ig sem akartam eljönni. Egy darabig Port Angeles-ben ténferegtem, ahol semmi izgalom nem volt. Néhányszor levadásztam ugyan pár embert, de ennyiből ki is merült az "izgalom" fogalma. Nem akartam nagy felhajtást magam körül, ezért kivételesen nem üldöztem az áldozatokat, csak elfogtam őket és kiszívtam belőlük a vért. Egyet sem változtattam át, természetesen. Az idő vészesen fogyott én pedig még mindig nem jutottam semmire. Egyre idegesebb lettem, nem csak a magam, de a testvérem életét is féltettem. Ha megtudják Volterrában, hogy tulajdonképpen nem csináltam egész végig semmit, nem csak én kapok ki. Mégiscsak ő az egyetlen vérrokonom, és tulajdonképpen ideje lenne megbocsátanom neki, de ahhoz túl büszke vagyok. Szóval, valahogy így kerültem Forks városába, ami kicsi és bűzlik a természetfelettitől. Szó szerint. Beleszagolok a levegőbe és nem érzek mást, csak vámpír illatot, vagy azt az istentelen kutyaszagot. Meg kéne egyszer fürdetni azokat a dögöket. Szívesen vállalkozok arra, hogy belehajítom őket a tengerbe. Egy jó alapos fürdés, senkinek sem árt. Ugyan még nem találkoztam eggyel sem, de szaguk és leírásuk alapján én már most nem szeretem őket.
Mint említettem ez egy kicsit város, mégis könnyen el lehet benne tévedni, ha nem ismered az utat. Igazából fogalmam sincs, hogy pontosan mit keresek. Egy égi jelet, egy ismerős arcot, valakit aki útbaigazíthatna, hogy merre is kéne tovább menjek. Nem tudom. Arra megyek, amerre a fejem visz, mindig ezt csinálom, ha döntésképtelen vagyok. A döntésképtelenség pedig mostanában sokszor eluralkodik rajtam. A döntéseket tudom befolyásolni, csakhogy magamnak ezzel nem nagyon tudok segíteni, ha én vagyok el akadva. Szerencsére a vérszomjam most nem erős, ma már levadásztam két szép leányzót is, akik azt hitték, hogy a megmentőjük vagyok. Ők nem ismerték azt a szabályt, hogy idegenekkel nem állunk szóba. De sajnos elég forró fejű vagyok, ezért, ha rám jön a öldökölhetnék, akkor nem igazán lehet megálljt parancsolni nekem, ezért nem érdemes ilyen helyeken mászkálnom. Most mégis kockáztatok.
Néhány butik és vihogó lány mellett sétálok el, amikor ismerős, szőke hajzuhatag jelenik meg a szemem sarkában. Az egész csak a pillanat tört része alatt történt, én mégis rögtön felismertem. Más biztos nem tudná ennyiből felismerni még a hozzá legközelebb álló rokonát sem, én viszont más vagyok. Egyfelől vámpír, ami azt eredményezi, hogy nagyon jó a memóriám és a látásom is. Másfelől a csak nekünk Hale-eknek van ilyen megjelenésünk, hogy mindenki megbámul minket. Mély levegőt vettem - bár semmi értelme nem volt - és széles léptekkel mentem utána. Úgy gondoltam, megvárom, amíg felismerem engem, hadd kapjon szívrohamot... vagy valami olyasmit. Arcomon a jól megszokott lusta vigyor helyett, csak egy félmosoly garázdálkodott.
- Üdv, nővérem - nézek rá barna szemeimmel. Igen, barna, mivel kontaklencsét hordok az emberek miatt. Bár, nem fog sokáig kitartani, de nem érdekel, maximum néznek majd nagyokat a vörös szemeim láttán. Amikor ember voltam, akkor is barnák voltak a szemeim. Rosalie szemei viszont aranysárgák, ami arra utal, hogy állati véren él a családjával együtt. Egy pillanatra eltűnődök azon, hogy vajon őket jobban szereti-e mint engem, de gyorsan kiverem a fejemből. - Mi újság? - a második ponton is túl vagyok. Kérdeztem tőle valamit. Érdeklődve várom a válaszát, tekintve, hogy előző látogatásom nem volt zökkenő mentes.