Semmit nem utálok jobban az átverésnél, vagy annál, ha üresfejű szőkének titulálnak és tesznek az érzelmeimre, s ha ezt a kettőt egyszerre merészelik, az kifejezetten hátrány az illetőnél. Mindig is vágytam rá, hogy én is megtaláljam a társam, mégsem engedtem közel magamhoz sok mindenkit, számuk mondhatni elenyésző ahhoz képest, miféle kornak örvendek. Az ok a csalódástól való félelem - ami az ismerős illat forrását illetően sem alaptalan. Mondjuk úgy, ő volt az egyik indok, hogy sikerült még mélyebbre süllyednem az önvád sűrű mocsarában. Vajon mit rontottam el? Sokáig visszhangzott gondolataim között a kérdés, majd vállat vontam, magamtól nem jöttem rá, ő pedig nem indokolta meg, nemes egyszerűséggel úgy távozott Denali földjéről, mintha soha azelőtt nem járt volna ott. És az életemből is hasonlóképp lépett ki.
Egy kicsit bemart nekem (mostani szlenggel élve, mert fejlődöm ám, hála a kuzinjaimnak - főleg Nessienek), hiszen őszintén, mi kivetnivaló van bennem, vagy rajtam? Még vámpírok között sem vetekednek velem sokan, ha külsőről van szó, s nem is vagyok szörnyeteg, már rég feledésbe merült az énem rosszabbik része, elviselhetetlen sem vagyok, a lelkem is oda adnám... Bár azt mondják, egyetlen vámpírnak sincs... Én mégsem érzem úgy, hogy lelketlen volnék. Van egy klánom és vannak fogadott testvéreim, mi kell még? Miért nem volt ez elég?  Átok lebeg a fejem felett, hiszen Edward volt az első, aki visszautasított, bár róla kiderült, hogy egy nőért született a földre, és soha nem tudta megmagyarázni a valódi okot, miért nem én voltam az. Elfogadtam, tovább léptem, de aztán jött Brian, aki elhitette, hogy a magány csupán távoli érzés, majd, mint aki jól végezte dolgát köddé vált. És most, közel hatvan év távlatából újfent felbukkan, pont itt, pont most. Talán a sors azt akarja, hogy kiegyenlítsem a számlát? Mégis, mire mennék vele? Rendben, a nemlétező lelkemnek biztosan jól esne.... Mégis azt remélem, csupán elmém játszik velem, az illat pedig pusztán hasonló Brian illatához, habár jól tudom, hogy lehetetlen összekeverni, az érzékeim tökéletesek hozzá. Mellkasom megemelkedik, új lélegzetvétel következik, az érzékeim dolgozni kezdenek, míg végül arra sarkallnak, hogy egyetlen irányba fordítsam a fejem.

Mit sem változott. Persze, miért kellett volna... Valahol viszont sajnálom, hogy hozzám hasonlóan semmit nem öregedett. Talán elégedett volnék, ha az arcába vághatnám, hogy megcsúnyították a ráncok, rámutathatnék az idő vasfogának nyomaira, ám csaknem olyan, mint én, több is a fajtámnál, élőbb, és ettől csak még feszültebbé válok. Összefűzöm magam előtt márvány karjaim, egyik szemöldököm megemelkedik, arany íriszeim továbbra is hiba után kutatnak rajta - sikertelenül.  - Micsoda meglepetés. - Ja, igen, nyilván nem számítottál rá, hogy Denalin kívül belefuthatsz a hülye libába, ugye? Mondhattam volna ezt is. Igazából csodálkozom, hogy egyenesen felém közelít, pedig biztos, hogy nem puszta véletlenből nem tudott elkerülni. Az ezüst autó előtt túlságosan is karótnyelt testhelyzetben ácsorgok, de ez van, nincs jó kedvem, sőt, egészen távol állok tőle, s inkább mondanám magam dacosnak, habár ismerve magam nem kell attól tartanom, hogy az utca kellős közepén sikítozni kezdek, és a hajam sem fogom kitépni. Az övét kitépném, persze, nagy ingerenciát érzek rá, de a nekiugrás sem az én műfajom. Mondjuk egy pofont nagyon megérdemelne, ezen még gondolkodom.
Nem veszek több egyébként is felesleges levegőt, ahogy szavakra sem nyílnak ajkaim, mert a kérdés, miért hagytál ott, már nem számít. Rég volt, elmúlt, tovább léptem, habár ettől függetlenül a látványa miatt a begyógyult tövis ismét szúrni kezdi élettelen mellkasom. Senki nem szereti, ha átvágják, ne csodálkozzon, ha nem érdeklődöm a hogyléte felől... S míg mindez lejátszódik bennem, ő tovább közelít, majd megáll, a kezem pedig villámgyorsan emelkedik felé. Még magamat is meglepem vele, habár jó ösztönökkel rendelkezik, hogy meg tudja állítani, mielőtt az arcán nyomot hagy hűvös tenyerem. Még ha így cselekszik, vagy ha meglepem és sikerül felpofozni, a mosoly akkor is ott játszik ajkam szegletében.  - Ezzel adós maradtam. - Vonok hozzá vállat, és a fejem enyhén oldalra billentem. Nem én vagyok a világ legharciasabb vámpírja, nem is jellemző rám, vagy csak nagyon ritkán hasonló húzás, de jelen pillanatban a tartozást másképp nem róhattam volna le.



kevés szóval, de annál több szeretettel
outfit
credit

To Tanya

Nem tudom mi vonzott ide Forks-ba, hogy miért gondoltam azt, hogy majd itt minden jó lesz, és kicsit kiszellőztetem magam. Igen, ezt hittem, de ez a hely... Igaz minden lénynek tökéletes hely, ahogy hallottam büszkélkedik is egy párral, és ezzel nincs is gond, mert nem áll szándékomban szembe menni velük. Egyik fajjal sem, nekem tökéletes az, hogy itt nem eszek meg senkit, csak átutazóban vagyok, kiélvezem a hely adta lehetőségeket, aztán tovább állok. Legalábbis ebben a reményben indultam meg, de úgy tűnik nekem még ez sem megy, mert egy olyan csodálatos várost találok, aminél nincs unalmasabb. Vagy én nem szoktam hozzá egy laza normális élethez, vagy minden ember unalmas ezen a helyen, de az is lehet, hogy csak nekem van túlságosan messzire menő ízlésem, és olyan vágyaim, amiket egy kisváros nem tud teljesíteni. De most komolyan.... itt nem igen süt a nap, az ég folyton be van borulva, és az eső is csak esik, és esik, mintha Isten folyton siratná ezt a várost. Lehet kiestek az itteniek a kegyeiből, amiért nem olyanok, amilyennek lenniük kellene, vagy csak megunta, hogy mindig verőfényes volt az ég, így inkább ideküldte háborogni a viharfelhőit.
Az embereket pásztázom, ahogy lassan beparkolok, vagyis akarnék, de az egyik férfi, a háromezer éves tragacsával megpróbál bemászni elém, emiatt olyan padlóféket nyomok, hogy egy pillanatra majdnem le is fejelem a kormányt. Nem hiszem el, hogy lehet valaki ennyire béna?! Persze én már a kocsiban kezdek kiabálni, meg elhordani azt a nyomorékot mindennek, de ettől még kereshetek új helyet. Egy nagy, és mély lélegzetet veszek, hogy ne ugorjak ki azonnal a hapsihoz és kapjam el úgy, hogy örökre megjegyzi, hogy ne előzzön be így egy olyan embert, mint én, a kis trágyaszállítójával. Mindegy, mély levegő ki-be, csakhogy lenyugtassam az indulataimat, és ignoráljam a férfit. Sajnos ez annyira nem egyszerű, mint amilyennek hittem, de mindegy, türtőztetem magam.
Amint kiszállok a látványos kis kocsimból, mert már meg van az a hely, ahova leparkolhatok, egy ismerős illat csapja meg az orromat. Mindenhol képes lennék felismerni ezt, és nem csak azért, mert erre mind képesek vagyunk, hanem azért, mert az emlékezetembe vésődött az az illat. Kicsit meg is ijedek tőle, de nem mintha ijesztő egyedhez tartozna, nem azért, csak azért, mert én elcsesztem valamit ezzel az emberrel. Emberrel.... vámpírral... mindent elrontottam nála, hiszen csak úgy se szó, se beszéd leléptem, de hát mi mást tehettem volna? Nem akartam, hogy szembe menjen a családjábal, hogy ártson nekik és magának is ezzel, inkább elmenekültem. Nem volt szép dolog, nagyon jól tudom ezt magamtól is, de nem tudtam, hogy máshogy tehetnék. Mondjuk nem csak ilyen kedves érzések miatt hagytam ott, hanem azért is, mert nem akartam elkötelezni magam, soha nem is akartam, de azt a lépésemet mégis egész eddigi életemben bántam, pedig olyan hosszú idő nem telt el azóta. Az a tizenakárhány év arra nem volt elég, hogy elcsendesítsem a lelkiismeretem, vagy kiverjem őt a fejemből. Nem vagyok normális, emiatt visszaülök a kocsiba, hogy elhajtsak, de nem teszem meg, valami bennem nem engedi.
Újra kivágom a kocsi ajtaját, és most el is sétálok mellőle és abba az irányba szedem a lábaimat, amerről az illatot érzem a legerősebben. Kicsit megzavarnak az emberek, akiknek az illata nagyon is csábít, az egyiket jól meg is nézem magamnak, mert olyan az illata, hogy még a számat is megnyalom. Nem, nem szabad, most nem ezért vagyok itt... ingatom meg a fejemet olyan jó erősen, majd megint elindulok, és hamarosan kép is társul az illathoz, ami minden érzékemet lebénítja, és már csakis azt érzem, a szemeim csak rajta pihennek, és most nem akarok menekülni. Nem lenne fair a régi sérelmek miatt, amik mindkettőnket bántják szerintem. Azért csak lassan közelítem meg, és addig meg sem szólalok, míg azt nem látom, hogy nem akar elrohanni. Felpofozhat, kiabálhat velem, vagy akármi, de látnom kellett, meg a hangját is hallanom, ezt már nem lehetett kihagyni.

Brian &Tanya

Hihetetlen, mennyire értenek hozzá az elveszett lelkek, hogy felismerjék egymást

Mikor jártam utoljára moziban? Míg más napokat számolna vissza az időben, én évtizedeket teszek hátrálva, hogy a képek megjelenjenek lelki szemeim előtt. Rég. Talán túlságosan is rég volt, hogy a szórakozás ezen ágának hódoljak. Az emberek zavaróan hatnak rám, bár nem a vér miatti csábítás az oka, hiszen talán nincs még egy olyan vámpír, aki annyi önuralmat gyakorolt magán, mint én tettem, mire eljutottam oda, hogy teljes közönnyel álljak mellettük. Megbűnhődtem a halandók vére miatt, és büntetem magam a lehető legbiztonságosabb helyen; Denali földjén, de köszönöm szépen, jól érzem magam csábítás és öldöklés nélkül. A succubus kilencszáz éve nem jelent veszélyt, habár legnagyobb félelmem az, hogy egyszer ismét felbukkan és átveszi megtisztult, vezekelt lényem feletti hatalmat, ám ha erre valaha sor kerülne, tudnám, mit kellene tennem. Már lezártan tekintek a vörös időszakra, s elegendő idő telt el, hogy úgy gondoljam, megtehetem mindezt.
Feszélyezettségem mibenléte, zavarom indoka viszont számomra természetes, hogy a halandók véréből fakad, s ha nem is vágyom rá, a bűntudatot sosem tudom elnyomni. Az illatuk, a piciny, ámde számomra eltörpülő problémáik szúrós aromája úgy, ahogy minden rezdülésük emlékeztet, mennyire törékenyek hozzám képest és a világhoz, amelynek részese vagyok. Még csak nem is sejtik, hogy bármelyik ártatlan pillanat az utolsó lehet, habár nem tőlem kell tartaniuk, ezzel nyugtatom magam és húzok egy képzeletbeli vonalat, mélyet szippantok a levegőből és kiszállok a kocsiból. Várok. Ha Nessie azt mondja, üljünk be a moziba, hogyan mondhatnék nemet? A visszautasítás egy kedves, szeretett lény felé sértés volna, ezen felül úgysem töltünk együtt sok időt, s ami azt illeti, az én időm is lejár lassan Forksban. Nem volt szívem nemet mondani, ha csak képletesen is értendő.
Tény és való, hogy azért nem sietek, azért támaszkodom a parkolóban leállított autónak, mert egyrészt korábban érkeztem, másrészt tudom, hogy a félvér késni fog, a konkrét okról viszont hallgatok. Egyébként sem érdekel, sőt, szándékosan kimaradok a farkasmizériából... Nekem nincs bajom a bundás egyedekkel, míg nem néznek felfalandónak, bár nem is rajongok a társaságukért. Ha egy mód van rá, nem avatkozom a kuzinjaim dolgaiba, mert nincs hozzá jogom, nem is ezért érkeztem hozzájuk. A klánom hátrahagyása nagy kockázat volt ahhoz, hogy bármivel veszélyeztessem mind önmagam, mind a Culleneket, vagy a Denaliban maradt testvéreimet. Csak pár nap talán, és viszont láthatom őket, addig pedig kihasználom a búcsúzás örömeit - folyamatosan erre gondolok. Megrázom immáron ismét eredeti szőke fürtjeim, az utca túloldalán kirajzolódó felirattal játszik arany színű tekintetem, az összes izzót külön-külön is megszámolhatnám, hála a vámpírok csodás látásának, csakhogy nem akarom, a neon helyett inkább a lomha, alig tömegnek mondható pár embert figyelem tovább szórakozottan. Ki-ki a saját kis terveit szövögetve szedi a lábait, az eső már nincs messze tőlünk, érzem a levegőben a közeledtét, ahogy érzek valami mást is... Valami hihetetlenül ismerős illatot a széllel érkezni, a felismerés pedig halványan, de sebesen jut el az elmémig. A mi fajtánk sosem felejti el, ha egy másik vámpírral találkozik, az illat édes ugyan, mégis elég egyedi, hogy megkülönböztessen bennünket. Az illetőt is ismerem, bár arcom sem rándul, az évtizedek és a kis kudarc összefonódva segítenek, hogy továbbra is a helyemen maradjak, a fekete kölcsön kapott kocsinak támasztva magam, a kíváncsiság viszont nagy úr, felteszem a kérdést, mi történne, és miért ne kereshetném meg a forrást, legalább a tekintetemmel, hogy megbizonyosodjam, nem csupán a saját érzékeim játszanak velem? Tévedni nem mindig emberi dolog... Viszont hiányzik ez nekem? Újfent megrázom magam gondolatban, elnyomok egy szám sarkába csorduló fintort, ellépek a kocsitól, hogy kivegyem a mobilt. Azért sem engedek a kíváncsiságnak, inkább azt tervezem, hogy felhívom Renesmeet és megsürgetem, bárhol is van. Benyúlok a műszerfalon árválkodó készülékért és becsapom az ajtót, az illatot már mintha nem is érezném. Vaklárma lefújva?





kevés szóval, kissé gyatra kezdéssel, de annál több szeretettel
outfit
credit