*Ha van valaki, akiért megéri áldozatokat hoznom, akkor az Alice. De talán ez nem a legjobb gondolat most... az áldozat szó puszta felidézésétől összefut a méreg a számban, és szinte fejbe kólint magam körül a potenciális vacsorák száma és közelsége. Leállíthatom a légzésem, hogy kevésbé érezzem a szagukat, de teljesen nem verhetem át magam, ahogyan nem kapcsolhatom ki a tudatomból az érzéseiket, nem feledhetem el az élő testek melegét, ahogy körbevesznek. Nyelek egy nagyot, próbálom kitisztítani a fejem, amúgy is hideg testem még jegesebbnek érzem, kemény és hideg csomóvá érik bennem a feszültség, másból sem állok lassan, mint a kifeszített íj idege, csak rá kell helyezni a nyílvesszőt, és semmi sem állíthatja majd meg... és én alig várom, hogy ez az utolsó indító momentum megtörténjen. Nem kell majd nagy dolog, valami apróság lesz, biztosra veszem. Talán olyan apró, hogy az embereknek fel sem fog tűnni, de a pohárból sem az utolsó csepp nagysága miatt folyik ki a víz, hanem egyszerűen azért, mert az az utolsó. És ha a felületi feszültség egyszer megtört, utána nincs az az isten vagy ember, aki képes lenne sértetlenül helyreállítani. A ragadozó nyugtalanul mozdul a tudatom mélyén, szinte látom, ahogy a szélbe emelt arccal, a vadász rendíthetetlen türelmével és magabiztosságával várakozik. Mert ő is pontosan tudja, amit én, hogy el fog jönni az a bizonyos pont, és utána része lesz a szánkba fröccsenő vér édes élvezetének, az öntudatát vesztett tombolásnak, és azzal is tisztában vagyunk, hogy mámor hűvös tavában fogunk kéjes örömmel megmártózni, miközben körülöttünk felcsapnak a pokol lángjai a préda félelmétől. De csak addig fognak lobogni, míg ki nem oltjuk a fényüket.*
*Megrázom a fejem, nem gondolhatok erre, kell lennie valami kiútnak, olyasminek, amihez nem kell megölnöm senkit! De a kísértés olyan nagy, olyan erős... hogy is képzelhettem, hogy erősebb lehetek ennél? De Alice... az ő öröme, az megérte. Ha elbukom megint, akkor is megérte, lehetetlen volt nem látni, és úgy jártak át az érzései, mintha folyékony napfényt nyeltem volna le. Ujjai horgonyként kötnek ehhez a világhoz, szemben a fantáziámban megelevenedő siralomvölggyel. Ha elengedném magam... az lenne csak az igazi Halloween...* - Nem tudhatod... *préselem ki magamból. Általában nem érdemes vitatkozni egy jövőbelátóval, de van egy olyan sejtésem, hogy elméjében mindkét lehetséges jövőkép megelevenedett már, s talán csak a jó vagy rossz szerencsén múlik, melyik válik majd valóra az est végéig. A közöttük lévő határvonal vékonyabb egy hajszálnál és törékenyebb a vékonyra fújt üvegnél. Meddig kísértsem a sorsukat? Meddig van jogom ekkora veszélynek kitenni az embereket - és a családomat? Ha elveszítem a fejem ilyen nyílt színen, ők is megisszák a levét, a vámpírtörvények értelmében ők is felelősek lesznek a tetteimért. Magamat még csak-csak kockáztattam volna, de Cullenék... nem ezt érdemlik... kábán követem feleségem pillantását, s nézek a fénybe. Emberként káprázna tőle a szemem. Sosem fogom megtapasztalni. Görcsösen szorítom magamhoz a nőt, aki még képes a józanság ösvényén megtartani, nem azért, mert józan akarok maradni, hanem azért, mert ő ezt várja tőlem. Ha rajtam múlna, rég tombolnék. De nem rajtam múlik. Miatta. Eleinte nem akarom elengedni, de aztán összehozza nagy nehezen, már a derekán nyugszik a tenyerem, a vékony anyagon keresztül érzem az ismerős vonalakat. Tulajdonképpen két kezemmel, ha igyekeznék, teljesen körülérném a derekát. És ha kettesben lennénk, bizonyára sokkal jobban érdekelne ez a játék...*
*Nekünk jön valaki hátulról. S bár a táncos szabadkozva már perdül is tovább, én azonnal reagáltam, hiszen egy életteli, meleg test ért el, szinte felüvöltött bennem a késztetés, hogy megpördülve elkapjam és összeroppantsam. Mit érdekelt már engem az álca! A testem egyszerre moccan hátrafelé, az ösztönnel, hogy a prédára vessem magam, és egy töredékmásodpercre követte az öntudat utolsó rebbenése, ami nemet mondott, s ami inkább előre rántott. Alice fölé borulok, szinte rábukom a nyakára - nem harapni. Mély lélegzetet veszek. Orromat megtölti az édes-fűszeres illat, amit ezernyi parfüm se nyomhatna el, az ő napfényből és szeretetből és a jövő ígéretéből összeálló, eltéveszthetetlen aroma, amiért hegyeket lennék képes megmozgatni, és ami egyedül, talán, képes visszafogni. Csak erre koncentrálok, próbálom kizárni a levegőben betóduló nedvesség- és éjszaka- és emberszagot, lehunyom a szemem, ne létezzen más, csak a társam, párom, jobbik felem, beburkolózni a jelenlétébe, abba, ami együtt lehetünk... Úgy csimpaszkodom belé, mint majom a fára, tudván, hogy ha elengedi, akkor csak a zuhanás jön, ki tudja, milyen sokáig, milyen fájdalmasan. Minden erőmet beleadom, s csak bízom benne, hogy nem roppantom össze, mert biztos nem lehetek semmiben. Mélyet lélegzem, és enyhül valamelyest a görcs, enyhül a késztetés, hogy megforduljak, és kioltsam a partnere karján ringatózó lány lámpását a fejemből. Alice soha többé nem tenne ilyet, és tőlem sem akarja, és erőt kell vennem magamon... hagyom, hogy kitöltsön a jelenléte, hogy az illata felidézzen ezernyi és még annyi emléket egyszerre, míg már alig marad másnak hely a fejemben, csak neki. Akkor megcirógatom ajkammal a bőrét, előbb a nyakán, majd végig az izom ívén, le a kulcscsontig. Fokozatosan enyhül szorításom, ahogy nyerem vissza cseppenként az önuralmam, minden érintéssel és minden emlékkel egy kicsit többet... nem vagyok biztos magamban továbbra sem, de megkockáztatom, hogy elengedjem annyira, hogy eltávolodva a szemébe nézzek, ismét lélegzetvételek nélkül, de sokkal inkább önmagamként, mint amikor ide vonszoltam. Sok minden kavarog bennem, amit szeretnék neki el is mondani, de képtelen lennék szavakkal kifejezni... egyszerűbb utat választok. Elengedem a derekát, kezébe csúsztatom a kezem, és lassan, a szemébe nézve, térdre ereszkedem. És remélem, hogy érti, úgy, ahogy értette legelőször is.*

*Nem akartam ezt a kutyaakomédiát, sőt, minden porcikám tiltakozott ellene. Az elmúlt hónapokban sikeresen elkerültem az áldo... khm, az embereket. Ez többnyire a Cullen-családnak köszönhető, akiket nem egyszer és nem kétszer kentem falnak, olykor még csak nem is szándékosan, és persze ott volt az az Avery-lány is, aki igen lelkesen és igen amatőr módon próbálgatta rajtam képességét, változó eredménnyel. Cserébe engem és a saját érzelmeit kapta a nyakába, kissé megbolondítva persze: idegőrlő játszma volt ez számunkra, egyszerre gyilkos és felpezsdítő, és nem mi szenvedtük meg a legjobban. Hónapok óta nem ittam emberi vért. Nem teljesen önszántamból. És tudtam, hogy még nem állok erre készen, tudtam, amint Calirlse felvetette a család többi tagjának - mindketten tudtuk, hogy a meghívás rám nem vonatkozik -, hogy ez túl nagy falat lesz. De ránéztem Alice-re, és hogy milyen csillogó szemmel hallgatta a beszámolót... és ismertem őt. Ha én nem megyek, akkor otthon maradna velem. Ezt pedig nem tehettem meg vele.*
*Bőven eleget szenvedett már miattam. Az elmúlt időszak... több volt, mint kínzó a számára. A poklok poklát is megjárta, tudtam, éreztem, ha épp nem sikerült lepleznie... vagy ha magamhoz tértem egy-egy őrjöngő kirohanásom után... szívesebben haltam volna meg olyankor. Persze nem lehetett, tudta ezt mindenki, én is, nem hiába visszhangzott a fejemben ilyenkor a ragadozóm gúnyos kacaja. Szánalmasnak tartott, nem is csodálkoztam rajta egy percig sem. Én is annak tartottam magam, szóval kivételesen egy véleményen voltunk, ritka az ilyen. És azt is tudtuk mindketten, józanabb és elborultabb felem is, hogy katasztrófával ér fel az elhatározásom, de láttam Alice szemében, amikor felvillant előtte mint lehetséges jövő, hogy milyen izgatott lett, szinte a föld fölött lebegett, ami csak még inkább megerősített. Meg kell tennem érte, akármi is lesz. Így hát aznap a pipereasztalán hagytam a kérdésem. És nem lepett meg a válasza.*
*Aztán jött persze a szervezés nagyobbik része, részemről persze. A folyamatos felügyelet, hogy Emmett és Carlisle is mindig a közelemben legyen, hogy véletlenül se maradjak egyedül, hogy mindenki a lehető legjóllakottabb legyen a környezetemben... mégsem voltam felkészülve erre. Összeszorított foggal, lélegzetvétel nélkül állok a helyszínen, képtelen rá, hogy a begyakorolt rutinnal elfedjem tulajdon halálom tényét, mereven és mozdulatlanul. Lehengerlő. A tömeg, az érzelmek változatos kavalkádja, az ízek és illatok szédítő csábítása, az érzékeimet ostromló kísértés, az a sok vágyakozás, az egymásnak feszülő haragok és szomorúságok, örömök és élvezetek, az a sok boldog és boldogtalan feszültség... Földre szegezett szemmel, pislogva próbálok magamhoz térni, mielőtt teljesen elmerülnék ebben, nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a fejem, mert akkor jön a ragadozó, jön az, aki végigharcolta az életét, aki még nálam is kevésbé lenne képes kezelni, vagy akár csak értelmezni ezt a boldog izgatottságot, aki azonnal fenyegetőnek - egyszersmind kívánatosnak és játékra invitálónak - ítélné meg ezt a helyzetet. Érzem pattanásig feszülni az izmaimat, érzem a többiek felém irányuló aggodalmát, és persze érzem a perzselő szomjúságot a torkomban, hiába nem veszek levegőt, szinte a bőrömön keresztül árad belém az emberek szaga, az érzelmeik ereje. El kell terelnem a figyelmem, vagy kijutnom innen, nem is tudom, melyik oldható meg gyorsabban... rászorítok Alice kezére. Eddig sem engedtem el egy pillanatra sem, csak neki köszönhető, hogy még nem mélyesztettem a fogaim a legközelebbi, ízlésesen lüktető verőérbe, a jelenléte vet féket őrjöngeni vágyó ösztöneimnek... és hinnem kell benne, hogy még meg fogja tenni, ameddig szükséges. Hiszen miatta vagyok itt, nem rángathatom el gyakorlatilag azelőtt, hogy igazán élvezhetné a buliját. Már a készülődés közben is megadtam neki mindent, amit csak hatalmamban állt (nem sok, tudom, de legalább újra játszhatott öltöztetőset a családdal), s most is szeretném megpróbálni. Csak azt nem tudom, mi lesz a kudarc büntetése... illetve, ez hazugság. Épp az a baj, hogy tudom. És nem akarom megtapasztalni.*
*Nyúlok, hogy a másik kezét is tenyerembe zárjam, s hátrálva indulok meg vele arrafelé, amerre kevesebb az ember, végig a szemét figyelem, hogy az tartson meg a földön, ne szálljak el végleg. Nem is figyelem, hogy az a bizonyos nyitottabb terület a zenekar mellett van közvetlenül...*