*Nagyon sokáig, gyakorlatilag évszázadokig nem volt a doktorban rossz érzés a fekete köpenyes klánt illetően, hiszen élt közöttük, megtapasztalta erejüket és nagyságukat éppúgy, mint a kastélybeli lét árnyoldalait, de a maga részéről soha nem kényszerítették választásra, változtatásra. Megmaradhatott vegetáriánus életmódjánál, azzal a feltétellel, hogy ő sem kísérli meg jobb belátásra téríteni a vörös szeműeket, s nem emel kifogást azok étkezési szokásai ellen. Nem tette. Kiteljesedett közöttük a maga módján, visszatért a civilizált világba, felfedezte újabbnál újabb csodáit és lehetőségeit, majd amikor végképp szűkösnek és fojtogatónak érezte Volterra falait és szabályait, barátságban vált el a Triumvirátustól. Nem érezte őket fenyegetőnek, hiszen nála jobban a világon senki nem tartja be a legfontosabb törvényt, a titoktartásét, hiszen emberek között él, köztiszteletnek örvend és minden gyanú felett áll. Még hogy egy orvos, aki nap mint nap menti az életeket, vámpír is legyen egyben?! Kinevetnék, aki csak felvetné ezt az elképzelést, ezt a lehetetlenséget. Soha nem gondolta magát fenyegetésnek senkire nézve, nem állt szándékában konkurálni senkivel, csak egyet akart, békességet. Megtalálta a családja körében, megtalálta az életeket mentő hivatásában, és azt remélte, változatlanul megőrizheti ezt a csodát, de az ördög nyilván nem alszik, és a végtelenségig nem tarthatott a boldogság. Most pedig csak szemlélheti, ahogyan lassan darabokra hullik minden, a családjával kezdve... nem tud rajtuk segíteni, nem áll módjában, nincs joga hozzá. Tanácsot is csak akkor adhat, ha hozzá fordulnak érte, önkényesen nem. Tiszteli annyira a szabadságukat, hogy ne tolakodjon az életükbe, hogy meghagyja számukra a kezdeményezés lehetőségét még akkor is, amikor halott szíve vérzik értük, és legszívesebben elmondaná gondolatait, hátha a szavak is enyhet adhatnának a nehézségek árja ellen... hitt ebben papként, hisz még most is, de a térítői hajlam s az erőszakos igazságtevés kiveszett már belőle, az idő talán bölcsességet hozott ekképp, talán elkényelmesedett balgaságot, de elvei mellett ki akar tartani. Ha már lelke nincsen, hát ezeknek meg kell maradniuk.*
- Persze, hogyan is feledhetném el azt az időszakot?! *teszi fel a költői kérdést, némi iróniát nem tud és nem is akar száműzni hangjából. Annyira abszurd a helyzet, itt áll emberek gyűrűjében a rettegett Volturi egyik tagjával, és kedélyesen szorongatják egymás kezét, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem véletlenül óhajt mihamarabb négyszemközt maradni a kölyökképű férfival, más sem hiányzik, mint hogy elfajuljon a helyzet, és az biztos, hogy a Volturi soha nem a türelméről volt híres. Afton jelenléte pedig nem véletlen, és nem fogja sokáig magában tartani a mondandóját, akkor sem, ha ezért most vagy később másoknak halniuk kell. S mint mindig, a doktor arra törekszik, hogy elkerüljön minden kárt, különösen ami az életeket illeti. Ha Afton hajlandó erre, akkor jó, ha nem, akkor kénytelen lenne felhívni magára a többiek figyelmét, hogy megpróbálják sok lúd disznót győz alapon beláttatni ennek szükségességét. Forks békés szeglete a világnak, már amennyire ennyi természetfeletti figyelem középpontjában csak lehet, s ennek így is kell maradnia. Bár ha a többieket is be kellene vonnia, az felérne egy katasztrófával, egyik fia sem fogná vissza magát. Edward és Jasper teljes joggal dühös a fekete köpenyes klánra, Emmett meg egyszerűen csak örülne a lehetőségnek, hogy végre elkalapálhat közülük valakit, és persze nem akarna kimaradni a buliból. Nem csak az emberek miatt célszerű tehát távolabb húzódniuk mindenkitől, hanem a halhatatlanok okán is. A doktor vet is egy gyors pillantást maga köré, de szerencsére Edward nincs a közelben - fogadni merne, hogy Nessie-t és Jacobot felügyeli valahol! -, Emmett szintén tisztes távolban feledkezik feleségébe, nem kevés pillantást vonzva kissé szemérmetlen viselkedésükkel, és Jaspert is teljesen leköti a maga baja, legalábbis abból ítélve, milyen görcsösen csimpaszkodik a párjába. Igen, ő egyértelműen túl labilis még ahhoz, hogy Volturit lásson...*
- Nagyszerű *nyugtázza Carlisle, hogy hajlandó vele jönni a másik, s udvariasan kikerülnek a forgatagból, neki többfelé kell figyelnie eközben, míg a jövevénnyel nem nagyon foglalkozik senki, pár kíváncsi pillantáson túl, amit a doktor némi megkönnyebbüléssel nyugtáz. Eszerint Aftont nem sűrűn látták még erre, talán nem is tervezett hosszabban berendezkedni a kisvárosban. Még az is lehet, csak a bál forgatagás és a turisták nagy számát kihasználva erre az egyetlen alkalomra érkezett cupán. Hamarosan kiderül... a fák alatt, a lampionok meleg sárga fényében egészen emberszerű árnyalatot kap a sápadt vámpírbőr, miközben Carlisle szembefordul Aftonnal.*
- Attól tartok, kissé világosabban kell fogalmaznod ahhoz, hogy megértsem *felel merev udvariassággal, ám növekvő rossz érzéssel. Mi ez? Valami teszt? Próba? Aróra vallana, ha még a kívülállóktól is hűséget várna el. Hallotta a doktor a pletykákat, amik arról sustorognak, netán a köpenyes klán vetélytársát óhajtotta felállítani, maga köré gyűjteni itt az Újvilágban, ami persze nevetséges és babonás feltételezés. Nem akart ő konkurálni senkivel, csak nyugodtan élni, s hogy családja gyarapodott, nem tudatos tervezés eredménye már jó ideje. De attól még örömteli. Vagyis az volt, mielőtt széthullott volna... nem tudja mire vélni Afton bizalmas hangsúlyát, rejtélyeskedését, s bár egykor nem tartott a Volturitól, most már teszi. Már nincs róla meggyőződve, hogy az a tisztességes, kissé önző, de alapvetően a magasabb célt szolgáló szervezet, mint amilyennek egykor hinni akarta. Márpedig ha nem az, akkor bármilyen aljas eszközt bevethetnek a nem éppen magasztos eredmény érdekében. A doktor pedig szoborrá dermed, szemében némi félelemmel, amikor hallja, a másik nem a Triumvirátus akarata szerint van itt. Legalábbis nem úgy, mint gondolják. S ráadásul ezt olyan pimasz hangsúllyal közli, mintha csak a sarki kofák portékájáról lenne szó. Hiszen ez duplán árulás az ő szemükben! S az árulók létének hamar vége szakad, ahogy kiderül tettük. Miért jött Afton? Menedéket keresne? Azt nem adhatja meg neki, bármennyire szenvedne is a visszautasítás közben, nem sodorná veszélybe a családját egy jövevényért cserébe. Ám mielőtt igazán kiteljesedhetne a rémület, már el is hangzik a következő félmondat, ami egy csapásra eltünteti azt. Nem költözik azonban bizalom a helyére, a legkevésbé sem. Egyre inkább úgy érzi, valami csapdába készül belesétálni, de ha a leghalványabb remény van rá, hogy nem teljesen az, hogy talán mégis az elszakadt lánya intézte úgy, hogy Afton eljöhessen ide, bármennyire lehetetlennek tűnik is ez a feltételezés, akkor meg kell adnia az esélyt, hogy ez kiderüljön. Összefonja maga előtt karját, többféle jelzést is adva ezzel: részben azt, hogy nem tervez harcot, nem érzi szükségét az erre való felkészülésnek, részben azonban az elhatárolódását, bizalmatlanságát is. A szava ugyanakkor bíztató.* - Hallgatlak *közli mosolytalanul. Ennyi és nem több. Esély mindkettejüknek, hogy valami jó is kisüljön ebből, de nem ígéret semmire, nem ad semmit a lehetőségen túl, hogy Afton beszéljen, ha van hozzá mersze, s ha van mit. Nem kérdez, nem adja jelét mohó kíváncsiságának, csupán van, még itt van, s ha jól alakulnak a dolgok... nos, ki tudja, akkor mi következhet majd.*

*Carlisle alapvetően jól érzi magát. Végre, a sok baj és nehézség után azt látja, hogy a családja nagy többsége igyekszik élvezni egy estét, kimozdulni és kikapcsolódni. Emberi módon, és nem vámpírin: semmi vadászat, semmi félelem. Persze ez a kép merőben idealizált, hiszen a valóságban most is küzdenek azokkal a problémákkal, amikkel eddig is: látni, hogy Emmett nem feledkezik bele teljesen a buliba, fél szemét végig Jasperen tartja, aki ráadásul igencsak megszenvedi ezt a kis kiruccanást, de szerencsére (legalábbis a dokinak úgy tűnik) Alice képes kezelni a helyzetet. Nessie-éket teljesen elveszítette szem elől, de bízik benne, hogy ők sem Bella miatti borongással töltik az estét: Edward fejét remélhetőleg a halandók csupa boldog gondolata tölti ki, a leánykának pedig talán ott lesz valahol a farkasa. És ha Edward netán problémázna emiatt, remélhetőleg elég lesz emlékeztetni rá, mennyire ragaszkodott ahhoz csupán pár évvel ezelőtt, hogy emberi iskolabálra vigye leendő nejét, hogy az megtapasztalhassa az emberi szórakozások minden formáját. Ugyanez a lányának is kijár. És hát a családi problémák közepette sem szabad elfeledkezni róla, hogy Forks, elsősorban talán a vegetáriánus család hírnevének köszönhetően, egyfajta amerikai természetfeletti központra kell hasonlítani. Mindenki látni akarja legalább egyszer a sok pletykában szereplő családot, s ha már itt vannak, bizony ők is felismerik, micsoda áldás ez a helyi éghajlat a vámpíroknak, így sokszor maradnak is a környéken. Még ha a ragadozók nem is szeretnek annyira helyhez kötötten, letelepedetten élni, errefelé azért mindig akad belőlük egypár. Sőt, az előbb mintha Kate-et látta volna valahol, vagyis a Denalik is tiszteletüket tették az eseményen... ami igazán kedves tőlük, hiszen bár az ő mércéjükkel Washington állam e kies szeglete nincs messze, azért azt sem lehet mondani, hogy a szomszédban lenne. A farkasok is járőröznek, persze, az imént látta is egyiküket elosonni egy kissé néptelenebb terület felé. Nekik sem lehet könnyű...*
*Bizonyára a sok inger, ezerfelé kalandozó gondolatok és persze az unalmas beszélgetőpartner tehet róla, hogy a háta mögötti vámpírt csak az utolsó pillanatban veszi észre. Ha éles helyzet lenne, ez a pillanat csak arra lenne elég, hogy megpróbáljon kitérni egy támadás elől, de ennyi ember között ez nem lehet éles helyzet, így csupán megfeszülő háttal hagyja, hogy vállon veregessék, és emberi lassúsággal fordul a zavarkodó felé. Egy hosszú pillanatig mered rá, szeme sarkában az aggodalom ráncaival, mire felismerné, s akkor már a szájzugába is feszültség költözik. Egy Volturi. Itt, Forksban? Nem jelenthet jót. Ám erőt vesz magán, és barátságos mosolyt varázsol az arcára - a korábbi baljós érzéseket igyekszik teljesen letörölni, s reméli, hogy egy külső szemlélő inkább a gondolkodás jelének vette azt, ami az arcára kiült.* - Áh, Afton, hát persze! *nyújt kezet a férfinak. Ám nem csak egyszerűen megrázza, hanem bal kézzel ráfog az alkarjára, mintha olyan világnagy cimborák lennének - ám szorításában figyelmeztetés van. Nem fenyegetés, az nem - nem is lehetne, hiszen a szemében félelem villan, nem agresszió -, de az elvárás igen, hogy a jövevény legyen szíves jól viselni magát... ám ezzel nem sokat ér el, hiszen a másik szavai már el is hangzanak, s Carlisle egy pillanatig elkerekedett szemmel hallgatja a hazugságot. E szolid kis emlékeztető nélkül is tudta, kicsoda Afton, hiszen Volturi-tag volt már akkor is, amikor Carlisle is az olasz társaság fényét emelte jelenlétével. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy bármiféle közelebbi kapcsolatba kerültek volna, de egy vámpír név- és arcmemóriája bizony verhetetlen. Nem is ez a probléma, hanem az, hogy a férfi szavai nem illenek abba a történetbe, ami Carlisle hivatalos életútja jelenleg.* - Hogyne, persze, a kedvenc rezidenstársam! *próbálja menteni a menthetőt, agyában lázasan pörgeti a lehetőségeket. Minden orvos szakmai önéletrajza nyilvános, bárki által megtekinthető a kórház honlapján. Hirtelenjében helyet kellett találnia benne egy olasz szakmai kiruccanásnak, és ez nem fért bele abba az időbe, amikor - a papírjai szerint - már orvosként praktizált. Kizárásos alapon a tanulóévekbe kellett belesűrítenie, kisegíteni, tehát valóban munkát végezni viszont legkorábban rezidensként lehet. Orvosként legalábbis. Majd megmagyarázza valahogy, hogy miért nem került fel a portfóliójára ez a tapasztalat, feltéve, hogy valaki rákérdez. Remélhetőleg a hallótávolságon belül található kollégák egyike sem vágja fejből Carlisle önéletrajzát, és nem is nagyon fog ellenőrizni rajta semmit... de az ördög nem alszik, és ha valaki egyszer lebuktatná a hamis referenciái miatt, többé nem műthetne. Carlisle-nak az maga lenne a pokol, a lélek halála. Mindez pillanatok alatt fut le a fejében, s vele együtt a döntés, hogy a felelőtlenül szóló Volturival nem fültanúk előtt kellene tárgyalnia. Mosolyogva fordul a kollégához.* - Bocsáss meg... *Nem kezd magyarázkodni, nincs rá szükség. Az emberi fantázia kiegészíti mondandóját, anélkül, hogy neki egy szót is kellene mondania az okról. Az orvos már fordul is következő beszélgetőtárs után nézni, Carlisle pedig változatlan, arcára fagyott vigyorral néz vissza a ragadozó vámpírra.* - Talán egy kicsit csendesebb helyen felidézhetnénk a közös emlékeket *veti fel, ám ez nem kérés, hiszen már fogja is karon Aftont, hogy kissé eltávolodjanak az emberektől. Menet közben visszabiccentget és köszönget azoknak, akik észrevételezik jelenlétét (vannak egy páran), és egy "óvatlan" pillanatban, amikor senki nem néz feléjük, eléggé megdönti a poharát ahhoz, hogy a puncs nagy része a füvön kössön ki. Tessék, megitta, ha valaki esetleg újra akarná tölteni a poharát. Amint kellően kikerültek a halandó fülek hatósugarából, szembefordul a másikkal.*
- Afton Volturi, ha az emlékeim nem csalnak. Aro küldte? *Más esetben bizonyára nem ilyen in medias res kezdene, de ki tudja, mennyi az idejük, mielőtt vissza kellene térni az emberi forgatagba, amikor már nem beszélhetnek nyíltan. Közben agyában szinte zakatol az aggodalom. A megállapodás értelmében nem úgy van, hogy a Volturi a közelükbe se jön? Hogy "elfelejtkeznek" a vegetáriánus klánról? Valaminek nagyon félre kellett siklania, ha Afton mégis itt van, s ráadásul nyíltan felfedte magát. Talán Bellával történt valami? Baja esett? Edward meg fog őrülni, ha a feleségét bántalom érte, így is olyan nehéz visszatartani a meggondolatlan cselekedetektől...*

*Amikor meghallotta a kórházban, hogy mire készül a város, nem volt kérdéses számára, hogy a családnak jelen kell lennie az eseményen. Persze, akadnak ezzel bökkenők - például, hogy az érintetteknek valószínűleg a legkevésbé sem fűlik a foga az emberi mércével vett "bulizáshoz", és a városka lakói sem nézik éppen jó szemmel az öregedés jeleit nem és nem mutató famíliát, akik közül ráadásul az imádott seriffjük lánya is eltűnt tisztázatlan körülmények között -, ám egy ilyen ziccert nem lehet kihagyni. Valódi vámpírok az imitátoroktól hemzsegő halloween-i partin? Erre csak igent lehet mondani, ezt a családnak is be kellett látnia. Így hát ki lelkesen, ki vonakodva, de az összes Cullen engedett a kérésnek.*
*A doktor pedig most az italospultnál állva próbál egyszerre mindannyiukra figyelni. Rose és Emmett nem okoznak számára csalódást, bár a szőke jégkirálynő természetesen sokáig kérette magát, de aztán igazán kitett magáért, és a világ legkáprázatosabb megjelenésével örvendeztette meg a helyieket. Carlisle pedig csak büszke mosollyal képes ránézni. A szőke vámpírnő újra meg újra bizonyítja erejét, nem csoda, hogy Emmett olyan hűen követi... pedig hát kettejük együttélése sem zökkenőmentes - az ilyesmi legfeljebb a tündérmesékben létezik -, de nem is ez a cél, hanem hogy közösen győzzék le az eléjük kerőlő akadályokat. És hát küzdeni, azt aztán a páros mindkét tagja szeret... ez a gondolat azonban már vezet is a következőhöz, s jóval aggodalmasabban keresi tekintetével Alice-t és Jaspert. Mindenkit meglepett, amikor a manipulátor nem zárkózott el az emberi társaság ötletétől, és a doktor sejteni véli az okot, amikor a kis jövőbelátóra téved a tekintete. Alice-nek lételeme, hogy a dolgok sűrűjében forogjon, nehezen viseli a semmittevést, neki fel kell dobnia az unalmas hétköznapokat valamivel... mint amilyen ez a nagyszabású ünnepség. Persze, rendezni szeret a legjobban és dirigálni, valószínűleg most is megtette, bár Carlisle erre már nem fordított kellő figyelmet, bánja is rendesen, hogy néha így elhanyagolja családját a munka miatt, de nem tud lemondani életmentő szenvedélyéről... mindenesetre biztosra veszi, hogy Jasper, aki még közel sincs teljesen stabil elme- és önuralmi állapotban, Alice kedvéért teszi ki magát ennek a számára valószínűleg kínszenvedéssel felérő eseménynek. Carlisle pedig megígéri magának, hogy kiemelten rajtuk fogja tartani a szemét, hátha meg tudja könnyíteni valamivel a szőke férfi belső küzdelmeit. Hiszen nagyra tartja, hogy próbálkozik, ismét... még ha el sem tudja képzelni, min is mehet keresztül a másik.*
*Edward vigyáz Nessie-re, ebben nem kételkedik, és van egy olyan gyanúja, hogy Jacob sem fogja elmulasztani az alkalmat, hogy bevésődése közelében lehessen, így ők is egy olyan hármas, akikre érdemes lesz odapillantania párszor. De akárcsak Rose-ék esetében, tőlük sem vár botrányt vagy bajt, csupán szeretné, hogy jól érezzék magukat, amennyire csak lehetséges ez jelen körülmények között.*
*És persze nem feledkezhet meg a nejéről sem. Na, ha valakinek, hát neki nagyon bejött ez a rendezvény, hiszen ingyen arcfestést vállalt, a gyerekek és szüleik legnagyobb örömére. Azzal persze kevesen számoltak (Carlisle szerint meglehetősen botor módon, hiszen ő ismerte Esme képességeit), hogy a legenyhébben szólva is lélegzetelállító alkotások láttán nem csak a kiskorúak, hanem boldog-boldogtalan arcfestésért áll majd sorban a nő pultja előtt, akinek arra sem maradt ideje (nem mintha szüksége lett volna rá), hogy egyen vagy igyon valamit, hanem folyamatosan szédítő gyorsan és magabiztosan járt kezében az ecset, s jóformán bármilyen kívánság teljesítésére vállalkozott, legyen az bohóc, vámpír vagy kistigris. Carlisle el tudta képzelni, hogy bosszankodhat magában, hogy a folyamatos fotózások kereszttüzében véletlenül sem engedheti el magát és dolgozhat a számára megszokott, emberit meghaladó sebességgel. A helyszín így is kezdett festett bőrű emberekkel megtelni, mindenki legnagyobb mulatságára.*
*Ezen gondolatai és nézelődése közben is figyel kollégájára, akivel egy nemrégiben megesett motorbalesetes esetét tárgyalják ki éppen. A kolléga nem értette, miért nem gyógyulnak a srác sebei, s ezért konzultációt kért Carlisle-tól, akinek elég volt egyszer találkoznia a pácienssel, hogy kiszimatolja a vérében a szteroid-maradványokat. A szervezetének idő kell majd, míg lebontja azokat, s csak utána tud majd rendes regenerációra figyelni - ez sajnos meggyorsíthatatlan folyamat, s ráadásul istentelenül nehezen kimutatható. Azért sugalmazta, hogy a kórelőzményt vegyék fel újra a fiúnál, hátha a másiknak is eszébe jut valami hasonlónak utánanézni. Az azért furcsa lenne, ha rögtön az első tippje bejönne. És tétje se nagyon van... szóval nem ez a megfelelő alkalom "bámulatos intuíciója" megcsillogtatására, ahogyan némely irigye nevezi a "szerencseszériáját". Mindegy... Aztán türelmesen végighallgatja a kolléga lányának kamaszodási problémáit - meg is mutatja az emlegetettet, épp Joker-sminkkel a fején és zöld hajjal sétálgat -, de aztán megint kalandozik tovább a tekintete, keresi az ismerős és ismeretlen természetfelettieket. Közben úgy tesz, mintba belekortyolna a forralt borába. Egyelőre nem kényszerült rá, hogy ténylegesen fogyasszon bármit, de ebben a közegben ez hamarosan elkerülhetetlen lesz. Persze majd akkor aggodalmaskodik ezen, ha itt az ideje. Készségesen elmagyarázza egy nővérnek, hogy nem öltözött be semminek, legfeljebb önmaga elegánsabb verziójának, azért a rászabott, kifogástalan fekete öltöny és nyakkendő, természetesen fehér inggel - hogy a közönség ezt Mátrixosan vagy temetkezési vállalkozósan vagy sehogyan sem értelmezi, már rájuk van bízva. Azért a vicc kedvéért oda van tűzve a zsebébe, rögtön a díszzsebkendő elé (régimódi figura, na) a fekete napszemüveg is. De azért nem dugott drótot a fülébe. Bár, elnézve, hogy a helyiek mennyire komolyan vették a jelmezeket... lehet, hogy még el fog szaladni egyért, ha nem akad a kollégájánál jobb beszélgetőtársa.*