To: Mary

Fura érzések keringenek bennem, olyan elánnal, hogy abba képes lennék beleszédülni. Egyrészt a mellkasom tombol a benne dübörgő szívem hatására, ami mint egy jól működő motorpumpa kapcsol nagyobb és nagyobb fokozatra. Szabadnak érzem magam, végtelenül boldognak, karjaimban azzal a nővel, akiért képes lennék meghalni. Tudom, a tudatalattim pontosan érzékelteti velem, hogy mindez nem lehet valóság, Beth meghalt, végignéztem, a részese voltam élete fényének kihunyó perceinek, de... Van amikor a valóságot nem vagyunk képesek feldolgozni, különben nem tudnánk szembenézni a ránk nehezedő kíméletlen valósággal. Nélküle semmi vagyok. Egy nulla, egy apró és felesleges pont ebben a kibaszott világban, amikor elveszítettem én is elvesztem, megszűntem létezni. A fájdalom ismerősen csap le rám, összeszorul a torkom és képtelen vagyok lélegezni, fuldoklom az érzésektől, a kíntól, a tehetetlen érzelmek sokaságától. Mert itt van, újra érzem őt, mintha nem is hagyott volna magamra, mintha mindvégig mellettem lett volna. Sokszor elképzeltem őt magányos óráimban, minden percben, másodpercben az emlékeibe kapaszkodtam, de képtelen voltam elviselni a tudatot, hogy pusztán csak ebből táplálkozhatom és soha nem érinthetem, nem hallgathatom kedves szavait és nem érezhetem végtelen szerelmét. Hiányzott. Pokolian hiányzott és hiányzik nekem. Kitépték a szívem, lelkem, tövises láncok tekeredtek nyakamra s egyre fojtanak amíg meg nem halok, hogy aztán feltámadva újra átéljem a szenvedést és minden elölről kezdődjön egy végtelenbe nyúló körforgásban. Ennek a játéknak én vagyok az alanya s talán megérdemlem a sorsom, nem tehetek ellene, még arra is képtelen vagyok, hogy meghaljak. Sokkal jobb lenne mindenkinek, a világ nem szenvedné hiányom. Senkinek nem tűnne fel, ha egy újabb trógerrel lenne kevesebb a több milliárdos sárbolygón, helyemet gyorsan átvenné más haszontalan söpredék, s én pedig... én pedig végre megpihenhetnék. Ha megszűnnék létezni megszűnnének gyötrő gondolataim, lényem eltörlődne s végre együtt lehetnék Vele. Megkeresném bárhol is lebegjen szelleme, újra magamhoz ölelném, egybeolvadnánk a végtelen világegyetem tetején és soha többé nem hagynám, hogy közénk álljon a világ. Csak mi ketten... újra és örökké.

-Beth... - Hangom rekedt, arcához nyúló kezeim remegve simítanak végig rajta. Drága, drága Elisabeth... Elcsuklik egy torkomból felsejlő hangfoszlány, össze kell szorítanom a szemeimet, nem akarom, hogy könnyek mocskolják be hibátlanul tiszta arcbőrét, úgy érzem bekoszolom az érintéseimmel, hiszen vér tapad hozzám, áldozatok, akik csak azért haltak meg, mert ő nem volt mellettem. De a könnyek nem apadnak, a homlokához támasztom homlokom és zihálva kapkodom a levegőt, fújtatok mint egy felbőszült bika, de a hullámok tovább ostromolnak, így sem jut el hozzám elég oxigén. -Itt vagy velem... Beth.... - Ismét elcsuklik a hangom, a pillanatban hangszálaim fájdalmasan feszülnek meg, nagyot kell nyelnem, hogy működésre bírjam a torkomat, mely időközben kiszáradt kúthoz hasonlít és csak üresen visszhangzik benne a lenyelt levegő. Egy hang ordít, sír, zokog, könyörög, hogy térjek magamhoz, mintha az Ő hangja kérlelne kétségbeesetten, ettől pedig kínomban fel kell nyögnöm, fohászkodnom kell, hogy hagyja abba. Homlokomon mély barázdák ülnek, csak a fejem rázom, valahol megrekedtem álom és valóság mezején, mintha egyszerre két síkon mozognék. Az egyikben magam előtt látom kedvesem, kibontott haja lágyan öleli körbe fényes alakját, a nevemen szólít oly' tisztán, mintha egyenesen a lelkemhez szólna. Megmerevedek, arcomon zavart mosollyal tárom felé karjaim, magamhoz akarom húzni, de nem tudom. Ahogy közeledek ő egyre távolabb suhan tőlem, az alakja körül a fény egyre erősebben vakít, míg teljesen körbe nem öleli és magába nem szívja. Kétségbeesetten próbálom elérni, kinyújtom felé a kezeimet de már nem látom őt. A nevét kiáltom, ordítok ahogy a torkomon kifér, de újra sötétség vesz körül, mintha tömlöcbe zártak volna el, egy sötét lyukba préselnék meggyötört, erőtlen testem. Zokogás ráz belül, minden porcikám remeg, egyre csak nevét kiáltom de ő nem válaszol. Újra magamra maradtam az ürességben, a sötétség légüres mezején, nincs számomra más csak egy újabb emlék róla. Nem bírom tovább.
Minden erőm összeszedve ordítok fel, kezeim ökölbe szorulva rángatóznak, izmaim minden részemben keményen feszülnek, vicsorítva adom ki magamból a tehetetlen dühöt - mely ahogy hangom tovaszáll és visszacsapódik, úgy fokozódik és örvénylik körülöttem. A saját lényem nehezedik rám, pusztulásom súlya az őrületbe kerget, forog velem a világ, de még mindig úgy érzem valahol messze lebegek, mégis valami olyan hirtelen ránt vissza, hogy érzem becsapódni a testem, nagyot nyekkenek, de hátam nem betonnak ütközik, puhaságot érzek magam alatt, és egy női testet magam felett. Homályos szemeim kipattannak, talán mégis igaz, Beth visszatért hozzám, vagy meghaltam talán s most újra láthatom. De ő nem Beth... Nem.... az nem lehet... Keserves nyögés szökik ki számon, a nő képe egyre tisztábban rajzolódik ki előttem, ám már nincs itt velem, valahol messzebb hallom pusztán akadozó lélegzetvételeit. Hirtelen minden világossá válik. Nem Beth, Mary volt velem végig, tehát minden csak újabb hazugság volt, mégis érzem a jéghideg ajkainak ízét s ettől halálra rémülök. Valami eltörik bennem, túlcsordul és kiömlik, egyszerre fog el a harag és a szégyen, de mellkasomra mázsás szomorúság nyomódik, úgy préseli össze, hogy mozdulni sem tudok, lebénulva mély levegőkkel szorítom össze az állkapcsom, mígnem az vicsort formál a képemre . -A kurva életbe! Miért? Miért jöttél ide? Miért tépted fel az eleven sebet?? -Eltakarom az arcom, mindkét kezemet erősen nyomom rá, vadul rázom a fejem, s közben érzem, hogy tenyereim nedvesek lesznek a szememből kiszökő könnyek miatt. Ettől még idiótábbnak érzem magam, újabb haraghullám csapódik ki belőlem, dühösen felcsattanva valahogy felülök, de még mindig kábának érzem magam. Mérhetetlen összezavarodottság tükröződik rólam, de a nő szavaira a dühöt valami más váltja fel. -Tehát valóban megcsókoltalak. Azt hittem... -Megrázom a fejem és mély levegőt veszek, tekintetem leveszem róla, valahová magam elé nézek, fájdalmas kép villan be elém, egy nagyon valóságos élő seb csatlakozik a szívemben a többi mellé. Csakhogy nem bírok el többet. Roham jön rám, homályos lesz előttem minden, lehajtom a fejem és nagyokat pislogok, úgy tűnik mindjárt kidobom a taccsot, vagy szimplán elájulok, de egyik sem történik meg, csak a szívem hadakozik ellenem. -Kettőnk közül nem te vagy a szörnyeteg Mary. -Üresen meredek előre, hihetetlennek tűnik, hogy ez az apró vámpírnő simult hozzám, olyan érzéseket felszabadítva bennem, amik már rég megszűntek. De nem ő volt velem, csupán fizikailag érzékeltem, én egészen másra gondoltam és vágytam, annyira, hogy abba belepusztulok lassan. Érzem, hogy az élet kiszáll belőlem s újra halott leszek, egy rohadó porhüvely, egy haszontalan korcs... Miért, miért jött ide? Kegyelemdöfést adott, s tényleg megtette a hatását. Keserűbb érzések járnak át, felmarnak minden eddigit és eleven savval helyettesítik a szöveteimet, minden gondolatomat. Azt kívánom bárcsak vége lenne ennek az egésznek, mert a szívem nem bír el több csalódást. Nem bír el több kínt. -Nem te tehetsz róla. Azt hiszem ez volt megírva. Neked az, hogy emlékeztess a halott felemre, nekem az, hogy megszenvedjek a tetteimért. Ne hibáztasd magad, felejtsd el.-Ismét ránézek, de a tekintetem üres, mintha egy hulla szemei pillantanának rá. Valóban halott vagyok. Megöltek az emlékek.

To: Mary

A fölém magasodó lágy alak haja rövid, szemei aranyban úsznak s zavartan, már-már félve merednek rám. Csak ezek miatt hasít belém a tudat és egyben válik világossá, hogy nem az álmaimban szereplő nő testesült meg előttem. Fájdalmasan szorul össze a mellkasom, összepréseli a szívem, apró véres cafatok maradnak belőle pusztán. A felismerés brutálisabb a kínok kínjánál. Beth... Megint csak álmodtam, a tudatalattim annyira szenved, hogy maga elé vetíti a képét, de ezzel csak nagyobb kínlódást produkál, mert minden egyes ébredéssel keserűbbé válok. Nem akarok élni, hiszen ő nincs velem, nem akarok ebben a rohadék világban lélek nélkül maradni, mert magával vitte, vele szállt a sírba minden emberi érzésem, én magam is meghaltam, nem vagyok több egy ócska porhüvelynél, aki maga sem érti miért nem múlt már ki, miért kell, hogy napról napra ostorozza magát. Vágyom a halált, egy részem viszont valahol élni szeretne, bár nem értem miért. Nincs rá okom. Mary... Olyan gyönyörű, annyira Bethet látom benne, hogy egy pillanatra keresztül fut az agyamon egy késztetés, meg akarom érinteni, csak egyszer, és hangosan kifejezni mennyire fáj és mennyire jó érzés, hogy láthatom őt. Sokat jelent nekem, tagadatom az utolsó percemig, magam előtt is akár, de a gondolatot nem tudom kiverni a fejemből, pedig jó mélyen elzárnám és eldobnám a kulcsot. Össze vagyok zavarodva, az álom túl magával ragadó volt, nem vagyok képes teljesen felfogni, hogy mi a valóság, bár lázasan kutakodok utána, ráncolom a homlokom, nagyokat pislogok, felváltva hunyorítok, képtelen vagyok megmozdulni, csak bámulom őt küszködve önmagammal. Halk suttogással szól hozzám, bár semmi baj a hallásommal mégis csak a szája mozgását fogom fel, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan szertefoszlik és elmegy, elhagy engem, magamra maradok. Tőlem szokatlan módon összerezzenek amikor mégsem teszi, keze érintése olyan nekem, mint a legfinomabb selyem anyag és egyáltalán nem borzasztó a hideg hőmérséklet, az én lázas testemnek enyhülést ad. A vánkosba marok és lehunyom a szemeimet, nagyot nyelek, Mary a számon húzza végig az ujjait, elképesztő, de még forróbb leszek mint eddig voltam, meggyulladok, korholnom kellene magam a gondolatokért, pofán kellene csapni, hogy észhez térjek, de nem megy. A mellkasom nagyot emelkedik, kezem a rajtam lévő kezére teszem, magam sem tudom meg akarom e állítani, vagy talán biztatni, hogy ne álljon meg. Túl jó érzés a közelsége, hiszen olyan régen nem éreztem női kezeket, illatot... Férfiasságom máris jelzi, hogy igazam van, most először életemben szégyellem magam az irányíthatatlan testi funkció miatt, de időm sincs elhúzódni, ami azt illeti nem is tudok, magamnál se vagyok teljesen. A vámpírnő közvetlenül fölöttem terpeszkedik, kinyitom hát a szemeimet és újra a csillogó szempárba ütközöm, látom benne a különös érzelmeket és azt, hogy arca közelít felém, de minden olyan gyorsan történik, hogy nincs időm felfogni igazán. -Mary, én... -Nyögöm pusztán a hideg ajkak előtt, aztán minden megváltozik, elborítja az agyam egy vastag köd, rám telepszik és minden pulzálóvá válik tőle. Beszállok a játékba, megadom magam, nem vonom meg magamtól ezt a fajta véletlen boldogságot, pedig tudom, ez semmi jóra nem vezet, de nincs erőm megállítani sem őt, sem önmagam. Bár nem tudom mire vélni, ez megint egy álom lehet talán. Álom az álomban... A két nő ismét egy lesz a számomra.
Nyelvét áttolja a számba, sajátomat hozzá érintem, összefonódom vele és hatalmas elánnal vetem magam a viszonzásba. Karjaimat vad sóhajjal a nő köré fonom s magamhoz húzom a karcsú testet, olyan ez nekem, mint éhezőnek egy falat kenyér, elveszett vándornak az oázis. Maga a mennyország, amire szükség van az életben maradáshoz. Bethet csókolom, elvész minden körülöttem, élesen hasít végig bennem az a különös érzés, amit oly rég nem éreztem már. Melegség. Hosszú ideje volt már, hogy átjárta a bensőm, most minden elveszett perc, nap és év kiszabadul, érzésekkel tölt meg, szakadatlanul pumpálódik belém. Mintha újjá születnék e percben. Hevesen csókolom őt, alig egy másodperc múlva megpördülök vele és magam alá sodrom. Drága, drága Beth... Itt vagy és nem engedlek el. Ujjaimat lágyan az arcához futtatom s bár nem szakadok el tőle, a tudat, hogy érinthetem nekem magát a világot jelenti. Nyöszörgő fohász szökik ki a számon át, mintha ezer éve vártam volna rá. Öröm, végtelen bánat, keserv és féktelen boldogság jár át, egyszerre mind ostromolni kezd, beleszédülök, annyira maguk alá temetnek. Égni kezdenek lecsukott szemeim, forróságban úsznak, mintha be akarnának párásodni és nem tudok mit tenni ellene, egy gócban összegyűlve folynak le az arcomon. Beth...

Zihálva szívom be a levegőt, az édes illatot, mely az őrületbe kerget. Kezeim a hófehér bőrön simítanak végig oda és vissza, nincs olyan szeglet, melyet ne érintenék. Számmal rátapadok a nőre, kuncogása máris visszhangzik fülemben. Mosolyra késztet. A hajamba túr és közelebb húz magához, széttárt lábai közé fészkelem magam, az édes forróság közepébe és érzem, hogy egész testem megremeg a nő felett. Megtartom magam, hogy ne nyomjam el a súlyommal, lehajolok a mosolyban úszó ajkakhoz, hogy megcsókolhassam tulajdonosát. -Beth! -Nyögöm elfúlva, hiszen legnemesebb testrészem sem tétlenkedik közben, a pillanat hevében olvadunk egybe. Halk hangfoszlányok teljesítik ki a boldog pillanatokat, felszegem a fejem és egyre nagyobbakat lökök, egyre hangosabban csapom ágyékomat az ágyékához. Pillanatok múlva megint a száját csókolom, teljesen ráfekszem, combjai satuként fonnak körbe. Hangos morgás szakad ki torkomból, nem tudok betelni vele. Egyszerre a mindent nyújtja nekem, kecses, törékeny teste minduntalan befogad magába. Nem bírok elszakadni forróságban úszó tökéletes testének simogatásától. Kipirult arca látványától újabb mosoly honol a szám sarkában, gyengéden mélyítem el a pillanatot. -Gyönyörű... Az én gyönyörű Bethem...

Álom. Azon tevékenységeim egyike amit nem irányíthatok, nem törölhetek el. Ha tehetném egyáltalán nem aludnék, a nap 24 óráját ébren tölteném. Miért? Mert az ébredés túl keserű... Bethttel vagyok, boldogan mint akkor régen. Előttem van a nő tiszta arca, ahogy rám mosolyog, szemei csillogva tekintenek rám, hangja oly valóságos, mintha eleven valóság volna a jelenléte. Fájdalmasan szorul össze a mellkasom, valahol tudom, hogy ez nem lehet valóság, hogy ez nem a jelen, de nem akarok felébredni. Vele akarok maradni. A kezét akarom fogni, érinteni, magamhoz szorítani és soha el nem engedni. Kinyújtom felé a kezem, megérintem őt, az egész annyira kézzelfogható, annyira igazi, hogy lassan elhiszem, hogy tényleg itt van velem és nem csak a saját tudatalattim kivetített képeit élem újra. Magamhoz rántom, derekára fonom karomat, ajkait szemvillanás alatt találom meg sajátommal. Nagyot sóhajtok, a hideg test borzongatóan csap össze a forróságban úszó pólusaimmal. Valami nem stimmel. Valami nem jó. Az álom hirtelen köddé válik, orromba ismerős illat furakszik be, szinte már képen vág olyan édes. Ismerem ezt az illatot, de ő nem Beth. -Beth... ne menj el... -Nyögöm kétségbeesetten, de már késő, mintha húsomat tépve szakadna el és válna semmivé minden megtörtént pillanatunk. A szemeim hirtelen pattannak ki, erősen zihálok és akkor szembesülök csak, hogy nem Bethet csókoltam. Nem Bethet ölelem, szorítom magamhoz. -Mary? -Nem hiszek a szememnek, nem tudom mi valóság és mi káprázat. Csupasz mellkasom olyan erősen sajog, hogy legszívesebben odakapnék, hogy elszorítsam, de nem teszem. Jelen pillanatban még pislogni sem vagyok képes, lemerevedve szembesülök azzal, hogy a vámpírnő rajtam fekszik és nagyon de nagyon közel van hozzám. Már csak abban reménykedem, hogy még mindig álmodom és a takaró alatt nem préselődik hozzá semmi kimagyaráznivaló...