● Haven ●

Hogyan történhet meg velem még egyszer? Az én lelkem Beth mellett volt teljes, ő volt az egyetlen, akit nekem szánt a sors, ám végignézni éveinek gyorsan tovasuhanó fakulását, nem kívánom senkinek. Szerettem, ahogy férfi szerethet nőt; szerelemmel, birtokló vággyal, ami nem szűnt, az utolsó percig bennem élt, egészen addig, míg gyengülő, majd elhaló szíve hagyta, hogy velem legyen. Megtörtem, pedig tudtam, hogy az évek elveszik majd tőlem, de belenyugodni képtelen voltam. Nem léptem tovább. Megrekedtem ebben a mocskos világban, páncélt, tüskés vértet öltöttem, mely túl mélyre ivódott a bőrömben, csontjaimra tekergőzött, mígvégül eggyé vált velem.  Hagytam, hogy a keserűség szörnyeteget alkosson, hogy kiirtsa belőlem hajdani önmagam fakó képét, mert csak így élhettem túl az elmúlás fájdalmát. Beth nélkül egy senki vagyok, hogyan kérheti hát, hogy eresszem el? Hogyan szeressem Havent, ha nem vagyok képes rá?
A bestiám érezte. Tudta, agyának egyik szegletében ott villogott az éles, vörös fény, s én ezért gyűlöltem a nyavalyás nőszemélyt. Mindvégig éreztem, ám nem ismertem fel a figyelmeztetést, ám minél többet gondolok rá, világossá válik, hogy ellenszenvem a Haven nevű nő iránt valóban ezért volt talán. Bestiám képében kellene széttépnem, úgy játszani vele, mint egy ronggyal, amit ha megunok, egyszerűen elhajítok. A fejét kellene vennem, ám a fájdalmasan ismerős érzéssel kitörő láthatatlan lánc az én nyakamra tekeredik, s ellentmondást nem tűrve húz felé. Nem engedi, hogy ártsak neki, sokkal inkább az én lelkem marcangolja, olyan érzéseket táplálva belé, amelyek ellen a végsőkig, de küzdeni fogok.
Üvöltés rázza meg négy lábra ereszkedett testem, tüdőm szakad belé, mégsem elég kifejező, hiába a rengeteg szabadjára engedett düh. Túl sok honol még bennem, kavarog, akár a leghalálosabb örvény, és nem szűnik, bármit teszek. Az előttem összekuporodott farkason remegés fut át, félelme szinte marja az orrom, és emberként talán leköpném miatta, mégis ez a lehető legbölcsebb reakció tőle. Jelen állapotomban, acsargó farkasként megtépném a bundáját, s talán torkába marnék, elég lenne pusztán egyetlen félresikerült mozdulat. Az énem egyik része máris védelmezné, azt akarja, hogy a nőstény veszteg maradjon, ettől a felfedezéstől viszont megnyúlt állkapcsom hangosan csapódik össze, s hányingerrel küszködve nyelek egy nagyot. Hangja tisztán, élesen csendül fel a fejemben, mintha én magam volnék, de tudom, hogy ez más. Ez is a kibaszott műsor része, amiből immáron nem szabadulhatok. Nincs kiskapu, nincs aduász, amivel kihátrálhatnék, hiába, akár ezerszer is ordíthatnám, hogy nem kérek belőle. Bevésődés, egyre csak zúg a fejem tőle, a nőstény fölé terebélyesedve bárhogy akarom, a visszavonhatatlan marad minden. Felhorkanva méregetem magamnak, a kommunikáció pedig túl ösztönös, ami ismét halálra rémít, a szuka viszont tudatlanabb, mint gondoltam. ~ Hát Mira semmibe nem avatta be? Bár azt hiszem, erre még ő sem számított~ Megrázom magam, a mozdulat pedig dühös, hiszen nem vagyok hozzászokva, hogy valaki a fejembe lát, így már későn dühöngök. Magam elé acsargok, amiből talán a nő is rájön, mennyire kellemetlennek találom a szokatlan állapotot, na nem mintha bármit úgy élveznék. ~ Ez egyfajta lenyomat nálunk, farkasoknál, tehát minden, amit most érzel, a bestiád választása. Az ő műve, hiszen eredendően társas lényként született. Hozzám kötötte magát, engem pedig hozzád. És ez a kapocs átkozottul megbonthatatlan. Hatalmasabb és élénkebb, mint amit idáig megélhettél emberként, de erre már magadtól is rájöttél, ugye? ~ Öblösen mormolok, de mivel nyugtalanságom csillapíthatatlan, mély mancsnyomokat magam után hagyva megkerülöm a nőstényt, viszont az elhangzó kérdése miatt először meghátrálok, majd megmerevedek. A morgást csodával határos módon hamar visszanyelem. Csodás egy újabb jel, mert hiába próbálom eltitkolni, a gondolataim csapdába csalnak, mindegy, én mit szeretnék. Mindenképp megtudja az igazat, ami ismét ezer fokosra forralja a véremben keveredő mérget.  A farkasom égnek meredő bundával, robusztus termetével félelmetesebb, mint valaha, s legalább olyan szikáran ül a talajon, mintha kőből faragták volna az utókornak.  ~ Valamikor régen az én farkasom már megtalálta a lenyomatát. Ember volt, emberként is halt meg, de én nem öregedtem. ~ Ingatom a fejem, amely lassan az ég felé emelkedik. Vonyítani szeretnék, újra delíriumos álomba merülni, hogy lássam Bethtet, de soha többé nem láthatom. Egy másik lánc a földön tart az ég helyett. ~  Nem tudod mi ez pontosan, de megsínyled minden porcikádban, hiszen nem szűnik, egyetlen percre sem. Nem tudod széttépni, vagy megtagadni, de ha mégis  elvágják, olyan, mintha mindenedtől megfosztanának. Mintha kitépnék belőled a szíved és elvennék tőled a világot. Nos, én poklot kaptam, hogy szenvedjek.  ~ Beth neve annyiszor felcseng, hogy a lány is meghallhatja. Azt is tudhatja már, milyen is volt ő. Ennél kiszolgáltatottabb soha nem voltam, és ezt egyre nehezebben viselem. Felpattanok, ide-oda lépdelek, mire sikerül hátat fordítanom, és csupán a vállam fölött nézek hátra. ~  Hidd el, a  halált is szívesebben fogadtam volna, ahelyett, hogy ismét hasonlót éljek át.  ~ - Megrázom magam és visszaügetek a verandára, majd a sarkig tárt ajtón át visszatérek a házba, ahol ismét emberi formában remeg meg a testem. A legutolsó vallomás őszinte volt, tiszta, és fájdalmasan igaz. Ital kell, jó erős, de először egy alsó, bár nem azért, mert engem zavarna, éppen miként vagyok jelen a saját házamban. Nem vagyok képes elfogadni, mégis bele kell törődnöm Haven létezésébe, és már nem tudom, miféle érzések kavaroghatnak bennem. Az első nadrágot gépiesen magamra rángatva a feldúlt konyha padlójára ereszkedem, hátammal a falnak előkerül egy üveg. Szükség lesz rá, mert ma éjjel rossz hold kelt fel...

music ● szavak: 864  ● megjegyzés: menjünk beljebb a házba, a következőt oda várom tőled  

Joseph D. Kenward

Elég ironikus, hogy az életben, az az ember, aki kihozza belőled a legtöbbet és erőssé tesz, tulajdonképpen az egyetlen gyenge pontod.

Egy különös érzés kavarog bennem, amit nem tudok szavakkal leírni, legalábbis nem értelmesen. Mintha egy mágnes húzna egy bizonyos irányba, és miután megcsap az ismerősnek vélt illat, tudom, hogy mi felé húz, és ezt nem akarom. Nem akarok egy olyan férfihez kötődni, aki képtelen a szeretetre, aki üres és jelentéktelen belül, a tekintetéből pedig süt a mélyen gyökerező sötétség. Megfertőzte valami, ebben biztos vagyok, valami erőteljes érzés, amivel nem tudott megbirkózni, de ez már oly régen történhetett, hogy talán fel sem tudja pontosan idézni. Lehetetlen egy traumát kitörölni az emlékezetedből, vagy idővel képes rá az ember? A szüleim halála miatt azt mondanám, nem. A rossz emlékek életed végéig kísértenek, újból és újból előtörnek, és sosem felejted el őket, akkor sem, ha mindennél jobban vágysz rá. Nem tudom, mióta lézeng ezen a bolygón érzésektől megfosztva, üres lélekkel, azt sem, egyáltalán hány éves lehet, Mira csak annyit árult el, hogy nem mai fiatal egyikőjük sem, a pontos számot azonban nem kötötte az orromra, s ha nem lett volna ezer meg ezer gondom, biztos böki a csőröm, és valahogy kihúztam volna belőle, de így inkább tiszteletben tartottam a döntését. Nem számított, de abban mégis biztos vagyok, hogy a férfi már több emberöltőnyi időt leélt, már születésem előtt létezett, és ha az egész farkasosdi eddig nem volt bőven furcsa, ettől biztosan az lett. Rengeteg mindent próbált Mira a fejembe verni az itt töltött idő alatt, ebből talán csak a fele ragadt meg, de tudom, hogy még így is visszafogta magát, és rengeteg mindenre nem tért ki. Annyit mégis sikerült megjegyeznem, hogy vannak, akik idővel meg tudják szüntetni az átváltozásokat, és többet nem élik át, nem vedlik le bőrüket és cserélik bundára, de ez csak az idősebb farkasokra jellemző, akik már kontroll alatt tartják magukat. Mégsem fér a fejemben, ők miért nem tették még meg. Elveszítettek maguk körül mindenkit, a szeretteiket, a barátaikat, csak hogy továbbra is farkasok maradjanak. Azt mondanám, ez törte meg úgy a férfit, de a húga egészen más, energikus, egy valódi tündér, hiszen ismeretlenként csöppentem az életébe, még is segített mindennel, az infókkal, az edzésekkel, kontroll alatt tartani a farkasom. Ne felejtsem el megköszönni neki... ha ennek vége. A fájdalomnak, amit érzek, ami szúrja, égeti a bőröm, amitől mellkasom túl gyorsan emelkedik fel-le, s amitől a levegő szaporán szökik ki, és áramlik be tüdőmbe. Nem tudom, maga a kötődés a nehezebb, vagy az elutasítástól való félelem, de egyik sem könnyíti meg a helyzetem, sőt, valójában azt sem értem, mi ez az egész. Erről nem volt szó. Mikor távolodni kezdtem a háztól négy mancsom dobogásával a háttérben, szabadnak éreztem magam, mint még soha, a szél a bundámat borzolta, a talaj puhának tűnt talppárnáim alatt, az erdő pedig olyan ismerős volt, mintha már ezerszer jártam volna benne. A hirtelen jött változásra nem számítottam, ami arra késztetett, fordítsak hátat és ne álljak meg addig, amíg meg nem szűnik a vonzás, de alig tettem néhány lépést, enyhült az idegeimet megtépázó és szívemet szaggató sürgetés, éreztem a másik farkas jelenlétét, tudtam, ki ő, és érdekes módon sokkal inkább sajátomnak éreztem a bőröm, mint eddig bármikor. Mikor az ember teste egy hatalmas bestiát rejteget magában, csoda, ha olykor elveszettnek érzi magát? Ennek meg kellett történnie, ha nem most sújtott volna le rám, talán csak évekkel később, s tovább ekkora titokkal körülvéve élni pedig borzasztóan nehéz lett volna, mint valaki más életét élni, miközben nem tudod, hogy ez nem a sajátod, csak azt érzed, hogy valami nincs rendben. Akár aznap is átváltozhattam volna, mikor a szüleim meghaltak, újdonsült segítőm csodálkozott is rajta, hogy akkor nem történt semmi, míg én hálát adok az égnek, hogy nem a házunkban változtam át, egy fedél alatt az öcsémmel és roppant közel hozzá. Hirtelen nagyon is hiányolom őt, meg akarom ölelni, szorosan magamhoz húzni, és megbizonyosodni róla, hogy a kapcsolatunkon nem esett csorba, hogy ugyanolyan testvéri szeretet és kötelék van köztünk, mint eddig, valamint el tudnám hinni azt is, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, csak várjam ki a végét. Ez, a hiánya csak még inkább keserűvé teszi ezt a pillanatot, amit biztosan soha az életben nem fogok elfelejteni, bármeddig is létezzek ezen az átkozott Földön. Tudom, hogy a férfi itt van a közelemben, hirtelen érezni kezdem a jelenlétét, de csak félve merek kilépni a fák takarásából, egyszerre vágyom arra, hogy lássam, és irtózom tőle, de végül mégiscsak az előbbi sürgetés győz, és bár testem félig az árnyékban marad, tudom, érzem, hogy szemeimben megcsillannak a könnyek, amik torkomat szorongatják, és amitől mellkasom kidülled, majd visszasüpped, s mindez kezdődik elölről, ismétlődve kínoz. Arra azonban nem számítottam, hogy farkasként tűnik fel előttem a férfi, meglep hatalmas alakja, az még inkább, hogy alig vagyok kisebb nála, mindketten méteres bestiákként tornyosulunk a páfrányok és kisebb bokrok fölé, a közelben egyetlen apró állat, vagy nagyobb vad sem neszel, a halkan fütyülő szélen kívül nem hallok mást, csak azt, miként robban szívem és nő egyszerre hatalmasra, hogy egy ilyen földöntúli, erőteljes, sokoldalú érzés elférjen benne anélkül, hogy darabokra hullana, és felszakadt mellkasomon át távozna. Nem messze tőle, szinte előtte kuporodok le a földre, könnyek áztatják pofámon a szőrt, s mielőtt még a hímfarkas felordítana, és zengene tőle az egész erdő, még elkapom saját képem a szemeiben, és meghökkenve nézem a halványszürke, szinte piszkosfehér bundás nőstényfarkast, aki nagysága ellenére szánalmasan kicsinek és elveszettnek tűnik. Rögtön a másik farkas ordítása után én is felvonítok, mintha szükségét érezném annak, hogy én is hangot adjak zavaros érzéseimnek, és olyan hosszúra elnyújtom az üvöltést, hogy egész testem beleremeg, a bánatos hang pedig csak azután szakad meg, hogy hatalmasra nőtt tüdőm kifogyott az oxigénből. Nem nyitom ki a szemeimet egészen addig, míg meg nem érezem, hogy közelebb van hozzám, szinte érzem forró leheletét az enyémmel keveredni, de rögtön megbánom, amint ránézek. Nem tudok megbirkózni a fölém tornyosuló alakjával, az íriszeiben megbújó heves érzésekkel, amik legfőképp dühöt és azt a már ismerős sötétséget lövellik felém. Nehéz összeszednem magam, hogy egyáltalán gondolatban kommunikáljak vele, nem értem, hogyan képesek eljutni hozzám a szavai. A kötődés miatt olyan, mintha egy falkába tartoznánk, ahol nem az összedolgozás a lényeg, hanem a kötődés. Akár vér szerinti, akár érzelmi, a lényeg, hogy fejben vagy lélekben dőljön el, a többi nem számít. Megrökönyödök a mélyebb, reszelősebb hangtól, sokkal inkább hangsúlyozza az érzelmeket és a szavak jelentését, mint emberi hangja. Megdöbbenek, tarkómon és gerincem mentén felborzolódik a bundám, égnek mered szinte minden egyes szőrszál az említett területeken, és egy halk szákölés szökik ki belőlem, amit képtelen vagyok elfojtani. ~ Bevésődés? Nem tudom, mi az. ~ S mintha még mindig emberi bőrömet viselném, behúzom a nyakam, és szégyellően nézek fel rá, mintha félnék, hogy mit fogsz szólni tudatlanságomhoz. Az okom megvan rá, de jobban félek attól, hogy mit fog velem kezdeni. Nem bánthat? Bevésődés. Próbálgatom a szót a fejemben, nem tudom, ezt hallja-e, vagy csak amit tényleg neki akarok-e szánni, de az biztos, hogy semmit nem értek. A furcsa kötődést, a gondolatok útján való kommunikációt, aminek az első furcsasághoz van köze, s mivel egyiket nem értem, a másik se fér össze kusza gondolataimmal. ~ Mi a baj veled, Joseph? ~ Azt a kérdést szegezem neki, amit már oly sokszor, ámbár ez most halkan, erőtlenül szól, mintha sóhajtanék csupán, és türelmesen pislogok rá. Tényleg tudni akarom, milyen démonok kísértik, hogyan jutott ide, és mi az, ami igazán zavarja. Aminek ahhoz van köze, hogy így megrémült a közelségemtől, a kötődésünktől. Ami azóta zavarja, hogy beléptem az életébe, s ami már azelőtt is megbolygatta a lelki világát.

I'm a monster, you don't even know me

Haven

A világ homályos képeket küld elém. Egyre gyorsabb tempót felvéve villódznak, megpróbálnak megvakítani, hiszen képtelen vagyok felfogni az értelmüket, nem tudom egyiket sem maradásra bírni, hogy megnézhessem, nem tudom, mit akarnak tőlem, de érzem az erejüket. Szédelegve, hányingerrel küszködve próbálom összeszorítani nedvessé vált szemhéjaimat, mert attól félek, hogy a nyomástól az egész koponyám azonnal darabokra robban, de hiába rogyok négykézlábra, ingoványosnak érzem magam alatt a talajt, csak az adrenalinbomba nyomását érzékelem igazán, mely forró csíkban, alattomosan kúszik fel az agyamig.  A mellkasomban dörömbölő szívem hangjai adják hozzá a ketyegést, minden gyors leütés figyelmeztetés az elkerülhetetlenhez, s  a reteszek hamarosan belefúródnak a koponyámba, lávaként fortyogó vérem pedig tízezer apró darabkát sodor tova, hogy így bűnhődjek. Nyüszítés torkollik vad morgásba, leszegem a fejem, minden egyes idegszálam, összes inam és legapróbb részem tiltakozik, hogy elinduljak, pedig ismét nem én diktálok, az ingoványos talaj egyre visz előre, holott megfeszülve szegezem magam a korhadt fapadlóhoz, úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Mégis... mégis olyan érzés kerít hatalmába, mintha kiszakadna belőlem a lelkem, halvány formáját eltorzulva húzná valami előre és nekem végig kell néznem, át kell élnem a fájdalmat, az űrt, melyet ezzel okoz. Életemben csupán egyszer éreztem ilyet, de a végsőkig tagadok, nem hiszek abban, hogy újra megtörténhet. Hogy valaki újra megtalálja és párba húzza megtépázott lelkemet.  Érzelmek hada önt el, már nem tudom valóságos e, vagy a bizarr erőteljes sokktól próbálok védekezni, de képtelen vagyok meghatározni és  szétválasztani miféle lángok csapnak fel pontosan a lány iránt, csupán az indulatokkal száguldok, noha keresem elveszett önmagam. - Mennyire gyűlöllek... Harsogom láthatatlan ketrecemnek rontva, annak a szemeibe nézve, aki ezt tette velem, ám sokadszor csapódik le ez a két szó, egyenesen a képembe váj, s torz fintorba fordul, vicsorgó ajkaim cserepesen lüktetnek, de legszívesebben letépném onnan, leszakítanám az arcommal együtt. Saját erembe vájnék, torkomat karmaimmal tépném fel, tüzet gyújtanék, hogy belevessem magam. A halált választanám helyette. A lelkemnek nem parancsolhatok, az csak tör előre minduntalan, egyre közelebb ér a hátráló lányhoz, hunyorogva látom, hogy köré tekergőzik, ez már a vég. Hallucinálok, nem vagyok magamnál, inkább csak egy gép vagyok, egy túlcsordult szörnyeteg, akiben minden idáig elbarikázott érzelem egyszerre próbál utat törni, kiszabadulni többéves börtönéből. Eszeveszetten rázom a fejem, én magam is hátrálnék, ha képes lennék megmozdulni elfutnék, a világvégére mennék, hogy soha többé ne lássam a lányt, mert nem akarom a belőle áradó kötődést, nem akarom a szorongató láncokat magam körül, nem akarok más... érzelmeket...

Márpedig felsejlik, másodperceken belül elsötétül körülöttem minden,  az égbolt eggyé válik a fekete földdel, ám egy kis pont mégsem hagyja, hogy én is belevesszek. Az illat és az érzés kitágítja pupilláimat, Beth kötődését érzem felsejleni, s  mindent, amit jelentett fénylő képpé formálódik. Hátrahőkölök, mert megjelenik előttem a nő, az egyetlen és örök nő, akit valaha szerettem és szeretni fogok.  Azt a ruhát viseli, amiben először megláttam, amiben belé szerettem évekkel ezelőtt, léptei lágyan ringanak, mégsem érnek le a földre, inkább felettük suhan. Halvány kreol bőre nem fakult, arca rózsás és kipirult,  csillogó, szerelemmel telt barna szemei pedig élettel telve ragyognak rám. Újra látom őt, szebben, élesebben, mint emlékeimben valaha, összefacsart mellkasomra melegséget hoz, és hiába tudom, hogy ő már nincs velem, elmondhatatlan érzéssel fog el, keserű ragaszkodással, hiszen mindvégig erre vágytam. Hogy viszont lássam. Nélküle minden napom maga a rémálom, minden nélküle eltöltött percem örök magánnyal sújt. Körmöm szakadtáig ragaszkodnék hozzá, és az életem adnám, ha visszahozhatnám azt a kort, ahol mi ketten boldogan éltünk. Együtt. Kinyújtom felé a kezem, megérinteném, de nem tudom, szilárd testén ujjaim könnyedén áthatolnak. Megrettenek, s ő lesüti szemeit.
Míg a halál el nem választ, szerelmem - hallom fülemben csilingelő hangját, melytől úgy érzem magam, mint fuldokló, aki szinte a halálból tér vissza egyetlen korty levegőtől, a számára létfontosságú, nélkülözhetetlen oxigéntől.  Könnyek szöknek a szemembe, égő vörös cseppek tompítják el a látásom, belerázkódik a testem, én... elvesztem álom és valóság között.  
- Beth... Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg... - kiszáradt szám szavakat formál, hangom mégis gyötrelmesen eltorzult. Talán meg sem ismer, fut végig az agyamon, ő viszont lágy tenyerével az arcomat súrolja, mennyire hiányzott az érintése... de én miért nem érinthetem többé? Zokogva nézek fel rá, könnyek zúdulnak végig az arcomon, s mikor ujjaihoz érnek, apró, áttetsző foltokat hagynak a bőrén.
- Az én időm lejárt, mégsem engedtél el. Itt az idő Joseph.
- Nem! Soha. - Ordítanék, de a szám nem mozdul, ő mégis pontosan tudja, érzi, hallja a vívódást. Gyönyörű szemei könyörgőn mérnek rajtam végig, én pedig egyre csak a fejem rázom. Nem engedhetem el. Nem... nem felejthetem el... nem kérheti tőlem, hiszen ő nekem az élet....
- Nem fogsz elfelejteni. Ott vagyok a szívedben, ott vagyok a lelkedben, minden apró darabodban. Engedj el Joseph. Hagynod kell, hogy békére lelj. Hagynod kell, hogy valaki úgy szeressen, ahogy én szerettelek. Eleget szenvedtél ezért a szerelemért. - Villámok cikáznak keresztül a fekete fátylon, vaskos fények villannak fel, az ég úgy sír, ahogy mi ketten sírunk ebben a kitalált világban. Ahogy mi ketten szenvedünk egymásért. Beth gyönyörű arca eltorzul sós illatú könnyeitől, és én egyenként csókolnám le róla mindet, de nem tehetem. Nem mozdulhatok, nem érhetek hozzá, hiszen ez nem a valóság. Csakhogy bármennyire fájdalmas, itt akarok maradni saját elmém fogságában, ha ez az ára, hogy együtt legyünk, meghoznám az áldozatot, de ismét megrázza a fejét. Nem lehet. Tudom. Kormos arcéleim reszketve fordulnak el tőle, az alaktalan sötétbe révedek. Túl sokat kér tőlem. Érzem, hogy átölel, hogy remeg a teste, lehunyom a szemem, egyként remegünk, zihálunk, szenvedünk.
- Csakhogy nem kértem más szerelmet. Nem kértem Havent.
- Én sem kértelek. Emlékszel? Nem gyűlölheted őt. Helyet kell adnod neki a szívedben.
- Helyetted?
- Mellettem. Én is szeretni fogom őt, hiszen megmenti az életed. Kérlek Joseph... Kérlek.

Nem hagyja, hogy ellenkezzem, Nem hagyja, hogy elbúcsúzzam. Egyszerűen... eltűnik. Elvész körülöttem a köd, ismét a valóság hideg talaján vagyok, arcomba fúj a szél. Az eső csak a képzeletemben vágott a képembe, saját érzelmeim vetítették ki mindet, mégis megborzongok. Még nem tudom, hol vagyok. Remegés fut keresztül rajtam, túlcsordult, zavaros káosz uralkodik elmém felett, s próbálom feldolgozni halott kedvesem kérését. Nem engedhetek neki. Nem vagyok képes rá. Viszont arra sem, hogy tovább létezzem emberként. A forróság robajjal önti el a testem, vonyítva változok hatalmas bestiámmá, éjfekete ördöggé, csattogó fogú szörnyeteggé. Erőtlen vagyok, gyenge, melankóliával mérgezett, de a dühöm... mintha semmi nem tudná megfékezni. Ismerős mozdulatokkal torpanok meg karmos mancsaimon, s mindegyik nyomot hagy a veranda fáin, hiszen nem türtőztetem magam. Bundám rázom, mégis tétovázva pillantok az avarba. Még itt van, még nem ment messze, a friss farkas gömbölyűre kuporodva lapul előttem, az én lényem pedig erősebb vonzást érez így, sokkal erősebbet az emberi alakomhoz képest. Tüdőmet szaggató ordítás rázza meg az erdőt, végig visszhangzik a legapróbb odúkban is, s jelzi minden benne rejlő élőlénynek, hogy maga az ördög öltött testet. Fejem a felhőkkel átszőtt ég felé emelem, mintha újra Bethet keresném, hogy tőle kérjek tanácsot, pedig tudom, hogy nem segíthet. Megrázom hatalmas testem majd leugrok a tornácról, talpaim belesüppednek a földbe s nyomot hagyva maguk után megkerülik a kuporgó farkast, akit széttépnék, legszívesebben elpusztítanék a föld színéről. Pusztán hangjának utolsó foszlányi jutnak be a tudatomba, de értem, tisztán értem őt, s rájövök, hogy az összeköttetés közöttünk a bevésődésének köszönhetően jött létre. Bevésődés... Morogva tátom ki hatalmas vicsorgó pofám, ám nem vagyok képes bántani, megakadályozzák a gyötrelmes érzések. Kifújom hát a felgyülemlett levegőt, forró pára száll fel felettem, s rögtön mélyen be is szívom a nőstény illatát, majd megrázom a fejem és valahol előtte megvetem a lábaimat, de nem ereszkedem le hozzá, nem leszek egy magasságban vele. Világító tekintetemben még mindig cikáznak az indulatok s gyanítom nemfognak elmúlni. ~ Halljuk egymást? Remek. Éljen a bevésődés. Mit csináljak most veled, ha nem gyűlölhetlek, hm? ~ - Még a gondolataim is türelmetlenek és durvák, ahogy azt megérdemli. Halált érdemelne, de én is, s talán aláírta mindkettőnkét.