Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy megszívtam és nesze nekem, mert megint egy olyan főnököt találtam, aki konkrétan kutyába sem vesz se engem, sem pedig a munkámat. A tanulság ebből az, hogy az ember ne menjen el grafikusnak. Miért mondom ezt? Mert én az lettem és mondhatom, tök szívás ez a meló, úgy, ahogy van. Meguntam, hogy anyámnál dolgozom, így elvégeztem a suli, ámbár normál állásom még most sincs, mert ezek csak alkalmi melók, de folyamatban van a munkakeresés, egyszer úgyis találok egy fixet. Önéletrajzokat elküldtem, innentől kezdve várok a csodára, ami vagy jön, vagy jön, mert ez már nem állapot. Egy cég ideiglenesen felvett, azzal a szöveggel, hogyha megfelelőnek találják a munkámat, akkor enyém az állás, de egyenlőre úgy fest a dolog, hogy ebből semmi nem lesz, mert az eddigi összes plakáttervemet visszadobták valamilyen indokkal és ez most sincs másképp. Szinte csodálkoztam volna, ha nem így van, de már kezdek hozzászokni, ahogy ahhoz a gondolathoz is, hogy ki fogják rakni a szűrömet. Kissé dühösen bevágom a kocsi hátsó ülésére a mappát, majd én magam beszállok és kissé elcsigázottan a homlokomat a kormánynak nyomom.
- Hát ez király volt… már megint. – már megint. Összeakadtam már pár ehhez hasonló fazonnal, ráadásul most úgy érzem, minden egyszerre a nyakamba borult, mert még ez az egész járőrözgetés is ott van. Elindítom a kocsit és kihajtok a Forksba vezető útra, ami haza visz. Valahogy haza sincs kedvem menni, illetve egy olyan helyet szeretnék, ami csak az enyém, de ehhez pénz kell, szóval ugyanott vagyok. Mert ugyebár a pénzhez meló kell. Ha nagyon őszinte akarok lenni, a legnagyobb vágyam az, hogy kiadjam a saját képregényemet, de addig még hosszú az út, egyenlőre fix munkám sincs, ráadásul anyám elvárja, hogy mindezek mellett még a kocsmában is segítsek be. Komolyan, még hány felé kéne szakadnom? Mindezek után örültem, hogy végre hazaestem, hatalmas szerencsémre nem volt otthon senki, így csendes nyugalmamban kajálhattam meg a rendelt pizzámat, utána meg leültem meccset nézni. Imádok meccset nézni, de most valahogy még ez sem hozta meg a várt agykikapcsolást. Mindenesetre gyanús volt a csend és furcsa hiányérzetem támadt, aztán bevillant valami. Basszuskulcs, a telefonom! Úgy pattantam fel a kanapéról, mint akit megcsíptek és vad keresésbe kezdtem. Végül a kocsiban akadtam rá és addigra már volt egy nem fogadott hívásom és egy üzenet a hangpostámon. Hát ez királyság, biztos valami fontosat felejtettem el és most lerúgják majd a fejemet. Gyorsan meghallgattam, de a végére elfogott a röhögőgörcs.
- Bakker, Jared… ezt meg hogy hoztad össze? – gyorsan visszahívtam, nem akartam túl sokat beszédre fecsérelni, így köszönés nélkül, csak úgy beleszóltam.&olor=cyan] – Öt perc és ott vagyok, te szerencsecsomag.[/color] – meg sem vártam, hogy válaszoljon, inkább elindítottam a kocsit és elindultam Forks belvárosába.
Lényegében annak az esélye, hogy fényes nappal a belvárosban megtalálja őt egy vámpír, szinte nulla volt, de ugyanez egy rendőrről már nem mondható el. Ráadásul ha elkapják, kitör az őskáosz, mert még a végén azt hiszik szerencsétlenről, hogy egy besurranó tolvaj. A városban persze változatosság kedvéért esett… nem, pontosítok, szakadt az a tetű eső és parkolóhely meg csak az út túloldalán volt, szóval… ha netántán elém kerül egy vérszívó, az biztosan nem köszöni meg, amit tőlem kap. Kissé paprikás hangulatban átcsörtettem az út túloldalára és akkor megpillantottam a kirakatban álló Jaredet, aki olyan képet vágott, hogy menten megsajnáltam volna, ha nem jött volna rám a nevethetnék. Odaléptem hozzá és vigyorogva integetni kezdtem.
- Ezt hogy sikerült összehoznod? – így belegondolva, azért mégsem volt annyira vicces a szitu, mert rosszul is elsülhetne, de mindegy. Valahogy ki kell szabadítani Jaredet, úgyhogy körülnéztem, hátha találok valamit. – Várj meg itt, hátramegyek, hátha van valami.
Gyorsan hátra futottam, majd ott is körülnéztem, de semmi, illetve… Hirtelen megváltásként jött velem szembe egy résnyire nyitott ablak. Talán beférek rajta, gondoltam, úgyhogy neki is vágtam, de ekkor beütött a krach, mert a hely szűkössége miatt az övem csatja beakadt és így se előre, se hátra nem tudtam megmozdulni. Most én kerültem szorul helyzetbe.
- Öhm… Jared… - előrekiabáltam, hátha meghallja, ha nem, akkor a hátsóm itt fog ázni még egy jó darabig. – Jared, bakker, gyere már ide!