Rosalie & Hell

beautifull ice queen vs. sweet little monster
~ Outfit ~

El se tudom mondani mennyire megrémített a helyzet... És hogy mennyire értetlenül álltam a dolog előtt. Rosalie szó szerint a sarokba szorított, földöntúli szépségét csak még jobban növelte az az iszonyatos düh amivel rám nézett. Fusztrált hogy megint egy ötéves gyereknek néznek, aki nem képes meghozni a saját döntéseit, de egyenlőre még tűrtem, és nem jöttem ki a béke tűrésből. Rosalie biztos csak megdöbbent, ennyi az egész.
Azt nem merem képzelni hogy aggódik, mert valljuk be sose kedvelt igazán. Tudta a nevem Frankie miatt, vagy csak látásból ismert de bőven hidegen hagytam, sosem mozogtam az ő köreiben és így vámpírként sem fogok. Az ő szépségét felesleges lenne akár csak megpróbálni lekőrözni és nem is akarom. Sose akartam Rosie helyében lenni és ezután sem fogok.
- Szerelmes...?! -sziszegte, én meg felvont szemöldökkel bólintottam.
-Igen... -mondtam, miközben apró mosoly bujkált a szám sarkában. Lucas gondolata már önmagában is szívderítő volt, egy pillanatra megóvott attol a görcsös szorongástól amit per pillanat Miss Hale keltett bennem... Pontosabban Mrs. Cullen..
-És mond csak, magadtól hülyültél meg a rózsaszín köd hatására, vagy segítetek benne? Hell... Van fogalmad róla... - mondta, én pedig nagyon kezdtem a fusztrált béketűrésemből kijönni. Mégis mi joga van neki lehülyéznie engem, hogy a saját sorsomról döntök. Felnőtt vagyok az isten szerelmére. Kiabálni akartam vele, de nem tettem. Csak szemem villanása árulta el, hogy ez már valamivel több volt a soknál, de még mindig nem akartam tiszteletlen lenni. El se tudom mondani mennyire nehéz volt visszafogni magam, hiszen a hirtelen feltámadó harag a szomjamat is szította. De még sikerült tartani magam. Mintha csak tükörkép lenne, pontosan ugyan abban szorítottam össze a számat és a fogaimat mint ő. Az ajkamba harapva figyeltem a reakcióit és magamban nyugtattam magam.
-Van fogalmad róla mibe keveredtél? - kérdezte valamivel halkabban, de nekem ennyi is elég volt hogy beindítsa a gyújtózsinórt. Mély levegőt véve vettem le a napszemüveget, miután egy olyan zugban voltunk ahol nem látott senki. Zavart a lencse karcolata, mérhetetlenül növelte a fusztrált érzéseimet.
-Nézd Rosalie - kezdtem bele nagyon lassan, hihetetlenül nyugodt hangom - Sejtelmem sincs, miért kaptad fel ennyire a cukrot és sajnálom hogy így érzel... Főleg, hogy sejtéseim szerint sose kedveltél vagy foglalkoztál velem... Mindenesetre, könyörgöm. Nem vagyok már gyerek, igazán felfoghatná már mindenki... Te, Lucas és mindenki más. Ez az én életem, nagykorú lettem, én döntök a sorsomról, senki nem szólhat bele!Senki nem mondhatja meg mit érzek, vagy mit tegyek és mit ne. Ez az én feladatom!!!
Nem voltam udvariatlan. Nagyon tiszteletteljesen de határozottan beszéltem, mint egy igazi érett felefősségteljes nő. Egyenes háttal néztem vele szembe, miközben belül legszívesebben az előbb elmondott szavakat sokkal durvábban ordítottam volna a képébe. De nem tettem, és emiatt büszke voltam magamra.
-Mióta vagy vámpír?   - kérdezte, és körülbelül újra visszakaptam a higgadtságomat.
- Egy-két hete...
. .

__________________________________________________

Sok szeretettel :nááá:Rövidecske, de a lényeg benne van!  
to: the one and only Rosalie Hale ;; words: ennyimennyi szó

with love from Hell

[/quote]

.......................................
imádlak te pattogó perszóna Köszönöm, ismét élveztem a játékot, bár megengedem, hogy elverj amiért idáig húztam a befejezést

Nehéz a farkas közelében tisztán gondolkodnom, már attól összezavarodok, ha tudom, itt van a közelemben. Már nem tudom, miért jöttem ide, azt sem, miért akartam vele beszélni, pedig meg mernék rá esküdni, hogy néhány perccel ezelőtt még tudtam. Nyugodt vagyok a közelében, még így is azt mondom, hogy jót tesz nekem a jelenléte, hogy teljesen összezavarja a fejem, úgy gondolom ennyi áldozat megéri.
Jasper mellett teljesnek éreztem magam mindig is, úgy gondoltam, nem számít az sem, hogy vámpírok vagyunk. Nem érdekelt, hogy nem lehetek többé ember, eleget tudtam ahhoz, hogy ne akarjak újra az intézetben élni, és szenvedni a kezelések miatt, amik amúgy sem segítettek rajtam. Elgondolkodtam párszor azon, milyen lehetett az igazi családom, de nem merültem bele túlságosan. Cullenék betöltötték a család szerepét, Jasper ott volt társként, nem is kívánhattam volna ennél többet. Szerettek, még mindig szeretnek, befogadtak minket - vagy mi őket, ahogy viccelődni szoktunk -, és azóta sem taszítottak el maguktól. Szeretem őket, hálás vagyok nekik, és csak is akkor hagynám el őket, ha nélkülünk nagyobb biztonságban lennének, és muszáj lenne megtennem. Velük halnék, ha úgy hozná az élet, de egy tapodtat sem mozdulnék mellőlük.
De Joseph... Egy egészen új érzés elé állított, fogalmam sincs, mit kéne tennem most ebben a helyzetben, kicsit a legelső napomra emlékeztet, amit vámpírként töltöttem el. Új nekem mindez, mint mikor magamhoz tértem, és nem értettem semmit. Hasonló a helyzet, ó, de mennyire! Meg vagyok rémülve, ahogy akkor is volt, de egyben élvezem a helyzetet. Megdöbbentő mód élvezem. - Újszülött seregeket képzett ki annak idején. - sandítok rá, még mindig a falnak dőlve, ujjaimmal szórakozottan apró kis köröket írok le kézfején, és közben mosolygok. Nem akarok vele Jasperről beszélgetni, de dagad a májam a büszkeségtől, ha róla beszélek. Gondolatban megjegyzem, hogy ejtem a témát, de nem igazán van kedvem megszólalni, inkább csak lehunyom megint a szemem, és hagyom, hogy a jól eső, forró bizsergés átjárja az egész testem. Ajkaim szélesebb mosolyra húzom, kivillannak éles, hófehér fogaim is, próbálom elfeledni a korábbi szavaim, bár azok olyan jelentéktelenül csengtek, mintha csak annyit mondtam volna, mi a kedvenc színem. Okéé, még annál is jelentéktelenebbül, hiszen az fontos, mi a kedvenc színem, hozzá tartozik az ízlésemhez! Ezt ne feledjük el azért... De nem akartam megbántani a farkast, nem akartam érzékeltetni vele ostoba módon, hogy van kire számítsak, míg neki nincs. Család, szerető, barátok... Nem szeretnék erről beszélni vele. Nem okozhatok neki csalódást, és még több fájdalmat. Bár annyi szent, hogy rám támaszkodhat, hozzám fordulhat, mert én ott leszek neki, ha szüksége lesz rám, ha törik, ha szakad. - A családom nem tilthat el tőled. Nem fogják megtenni, és nem is tehetik. Annak ellenére, hogy egy család vagyunk, el sem hinnéd, milyen szabadok vagyunk. Nem olyan ez, mint nálatok - illetve a többi farkasnál a falka. - ingatom a fejem, és szemeim kinyílnak, rögtön őt kutatom tekintetemmel, és meg is lelem, nem is olyan messze tőlem. Közelebb araszolok hozzá, ami annyit tesz, hogy arrébb csúsztatom csinos kis hátsóm, érzem, ahogy kopik a ruhám anyaga, de most ez foglalkoztat a legkevésbé. Fejem a vállára hajtom újfent, elmosolyodok a közelségétől, de kezét még mindig nem eresztem el. Nem akarom kiborítani, de szükségem van rá, arra, hogy megérinthessem, a közelében legyek, mert már ő is az életem része, méghozzá milyen fontos része! Nélküle semmi sem lenne ugyanolyan már. - Ami azt illeti, Carlisle és Esme - akikre szüleimként tekintek -, még üdvözölnének is nálunk, Esme méghozzá tárt karokkal. Nem mintha te is… így éreznél, de… Szóval, Esme nagyon jószívű, nála jobb vámpír nem ismerek. Ők ketten talán jobbak, mint a legtöbb ember. Önfeláldozóak, kedvesek, és… lényegtelen. Tudom, hogy szerinted csak egyszerű vérszívók, nem is akarom telebeszélni a fejed ostobaságokkal. Gondolsz, amit gondolsz, engem nem izgat, de kíváncsi sem vagyok rá. - vonok vállat könnyedén, és megint csukott szemmel gondolkodom el a helyzetem. Pontosabban, csak sodródom az árral, próbálom kerülni a kínos, és keserű gondolatokat, nem akarok foglalkozni semmivel sem, csak megélni a jelen pillanatot, és kiélvezni minden percét.
Egy halk sóhajjal jelzem elégedettségem, a mosoly a világért sem fagyna le az arcomról, ott virít a képemen, mint valami bosszantó, mégis szerethető kis pecsét. - Nyugalom, nagyfiú, nem harapok, csak ha muszáj! Nem bántanálak téged, még ha az életem múlna is rajta. - vágod oda játékosan a szavakat, és kiegészítem a mondandóm egy zavarba ejtő vallomással. Tudom, a gránitkeménységű, hófehér bőr mögött lényem belepirul a vallomásba, fejem le is szegem, szemeim ismét lehunyom, de csak azért, hogy leplezzem a szégyenem, s az örömöt, amit a szavak jelentése kiváltott belőlem. Nem akarom, hogy megtudja, milyen érzéseket vált ki belőlem. A végén még elbízná magát!
Megölelem gyorsan a férfit, szorosan simulok hozzá, majd kicsusszanok karjai közül, talpra szökkenek, s diadalittasan vigyorgok rá, mint egy bájos kis szökevény. Felé nyújtom a kezem, s ha ő is így tesz, hát felhúzom a földről, de ha úgy dönt, segítség nélkül tápászkodik fel, netalántán marad a hátsóján, ám legyen… Vigyorom egy mosollyá keskenyedik, szemeim szomorkásan megcsillannak, de tudom, hogy már mennem kell. Nehézkesen, kelletlenül, de végül szólásra nyitom a szám, és kipréselem rajta a szavakat. - Örültem, hogy láthattalak. Tudom, hogy számíthatok rád, nem fogom elutasítani a segítséged, HA tényleg szükségem lesz rá, de ne várj tőlem túl sokat. Nem sokszor sikoltok megmentőért! - öltök rá nyelvet, és csilingelő nevetést hallatok, aztán odasuhanok mellé, és egy puszit nyomok arcára. Azonnal el is ugrom tőle, nem akarom túlterhelni. Integetek neki, habár csak nem messze áll tőlem, és cinkosan vigyorgok. - Viszlát, Joseph! - búcsúzom tőle, és halk nevetésem már csak azután hangzik fel, hogy kiléptem a szűk utcácskából. Visszhangzik ugyan, s mögöttem hangzik fel, de én már sehol sem vagyok. Sietősre fogom a tempót, s mivel az utcán nem sokan lézengnek már, a kocsimhoz suhanok nem épp emberi tempóban, és néhány perccel később már úton vagyok hazafelé.

// Köszönöööm ezt a fenomenális játékot ismét. Még lesz ilyenben részünk, és vár egy ránk az alternatív világban is, honey.. Ezzel zárok is, csókoltatlak, Joseph!

Képtelenség. Lehetetlen. Ez nem én vagyok. Keringtek a gondolatok fejemben, újra, és újra visszatérve, nem engedve, hogy épeszűn, s higgadtan át tudjam gondolni a történteket. Teljesen kikeltem magamból, úgy viselkedtem, mint egy vadállat, nem tudtam uralkodni az érzéseim fölött. Joseph felbosszantott, ez tény, és én ostobán, meggondolatlanul cselekedtem. Hát nem bántottam már épp eleget? Nem okoztam már elég szívbajt mindenkinek, aki csak az öt méteres közelemben volt? Mindent elrontok. Elviselhetetlen vagyok, nem érdemlem meg, hogy szerető családom legyen, gondos szeretőm, és egy legjobb barát legyen mellettem a múltból, aki nem hagy el... Ne tudom elhinni, vagy talán csak nem akarom, hogy ez a valóság. Annak ellenére, hogy minden jól alakult idáig, és most is jól menne, ha én nem rontok el mindent, pocsékul érzem magam, nem csak most, de mióta kiderültek bizonyos dolgok. Talán minden jól alakulna, de valami mindig közbe jön, és ezek mellett nem siklunk el, ami megtörténik, az megtörténik, és nem pörgethetjük az időt, ahogy a kimondott szavakat, vagy a megtett cselekedeteket sem vonhatjuk vissza. A múltam elől nem menekülhetek, és ha személy szerint a farkastól el is futhatok, ha őt el is taszíthatom magamtól, az érzéseket nem törölhetem ki a szívemből, ahogy a gondolatokat sem elmémből. Képtelen lennék rá, hogy ellökjem magamtól, nem tudnék tükörbe nézni, ha még több fájdalmat okoznék neki. Az egyetlen gond az, hogy nem tudok örömet okozni az egyiknek úgy, hogy ne veszíteném el a másikat. Itt most nem rólam van szó, hanem a két férfiról, akik kötődnek hozzám, s akikhez én is kötődöm. Hatalmas káosz uralkodik bennem, nem tudom helyre tenni a dolgokat, és kibogozni mindazt, amit sikeresen összecsomóztam. Elveszve érzem magam, mintha a világ épp készülne beszippantani, és sikolyaim senki sem hallja, hogy segítséget nyújtson.
Falnak vetett háttal guggolok még mindig, nm moccanok, csak annyira vagyok képes, hogy szemeim behunyjam. De az, hogy én nem látok, nem azt jelenti, hogy engem sem látnak, nem tudok elbújni a világ elől, mint egy kislány az anyukája szoknyája mögé. És bármennyire is el akarok süllyedni, bármennyire is az után vágyakozom, hogy elnyeljen a föld, és megszűnjek létezni, egy részem mégsem akarja, hogy ez megtörténjen. Egy kis hangocska azt kiáltja bennem, hogy minden rosszat megérdemlek. A fájdalmat, ami belülről mar szét savként, a káosz, ami a fejemben uralkodott el, és az üres érzés, amit akkor érzek, mikor összeszorítom szemhéjaim, és a sötétségen kívül semmit sem látok. Fáj, még belegondolni is fáj, hogy elveszítsen Őt, de az is képtelenség, hogy Jaspert bántsam meg. - Csak majdnem? Ezzel azt akarod mondani, hogy szívesen vennéd, ha bemosnék egyet... ugye? - hangzik fel a kérdésem halkan, szemeim még mindig csukva, ajkaimon halvány, mégis sokatmondó mosoly táncol. Nem akarok viccet csinálni ebből az egész helyzetből, de talán ha nem éreznék ilyen erős kínt, még nevetnék is. Az imént röptettem meg egy farkast, akihez valami csoda folytán olyan erősen kötődöm, hogy az már kész röhej! Ha most egy kanapén ülnék, egy nagy képernyős tévé előtt, távkapcsolóval a kezemben, biztosan halálra röhögném magam, még láthatatlan könnyek is csordogálnának ki szememből. Ám ez most a valóság, és cseppet sem találom viccesnek azt, ami velem - ami velük történik. Nevethetnék kínomban, de azzal nem oldanék meg semmit. Nem akarom megkönnyíteni ezt magamnak, mert megérdemlem, ami körülöttem zajlik. Minden egyes égető, kínnal teli késszúrást érezni akarok a szívemben, minden egyes pillanatot ismerni akarok abból, mikor a jeges félelem végigkúszik a gerincem mentén, és minden egyes kínlódással töltött percet meg akarok élni. Nem menekülni a világ elől, nem elfutni az érzések elől, és egy cseppet sem megkönnyíteni a dolgom. Hirtelen Edward képe kúszik be a gondolataim közé, és mosolyom egy groteszk vigyorrá görbül, az éles fogak megvillannak egy távoli utcai lámpa fényében, és szemeim csak ekkor nyitom ki. Pontosan úgy viselkedem, mint ahogy Edward tenné egy ilyen hihetetlenül borzalmas helyzetben. Pillantásommal rögtön a férfit keresem, nem akarok elszalasztani egy másodpercet sem az együtt töltött időből, még akkor sem, ha az nem kellemes, és főleg nem örömteli.
Nevet, és a hang hiába fáradt, elgyötört, és szívszorító, engem is egy halk, rövid, mégis őrült kacajra késztet. Úgy érzem magam, mintha valami rossz komédiába kerültem volna. Nem válaszolok, nem szólalok meg egészen addig, míg nem érzem érintését a kezeimen, s forrósága nem járja be egész testem. Hideg vagyok, és kemény, mint egy jégtömb, mégis emberinek érzem magam, mikor megszorítja kezem. Szükségem van rá. Jobban, mint azt gondoltam volna. - A helyzet az, hogy én is erre jöttem rá pár pillanattal ezelőtt. Mindketten szenvedünk, de nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy hajlandóak legyünk elengedni egymás kezét. Halálra vagyunk ítélve az ostoba érzelmeink miatt! - döntöm hátra a fejem a tégláknak, és egy féloldalas mosolyra húzódnak ajkaim. - Csak nehogy bekattanjak, és elharapjam a torkod! - utalok az előbbi meglepő jelenetre, és megint egy furcsa, keserű, és jóízű nevetés egyvelege tölti be a teret.

Nem moccanok, nem tudok megmozdulni, egy lépést sem tudok tenni, de talán így a legjobb. A lehető legtávolabb kell kerülnöm tőle, csak így van esély arra, hogy tisztán tudjak gondolkodni, és ne tegyek olyat, amit nem kéne. Mert lehet, ami számomra csak egy puszta érintés, neki sokkal többet jelent, és sokkal fájóbb, az emlékek miatt. Nem akarom őt bántani, pedig elég ránéznem, és rögtön tudom, hogy már a jelenlétem miatt is őrlődik. Nem tudom pontosan, mikor rám pillant, vajon engem lát, vagy egykori szerelmét? Nem hibáztatom akkor sem, ha csak azért van rám szüksége, mert bennem látja Őt. Hogyan is ítélkezhetnék? Jasper a mindenem, ha elveszíteném... Nem is tudom, hogy élném túl.
Ingatom a fejem, szemhéjaim szorosan lehunyom, és el akarok süllyedni a földben. Azt akarom, hogy egy fekete lyuk beszippantson, elnyeljen, és ne engedjen többé szabadon. Nem akarok létezni sem, olyan kétes érzések kavarognak bennem. Bele fogok pusztulni ebbe... Nem tudom, hogyan lélegezzek anélkül, hogy beszívnám a farkas illatát, kínoz minden egyes másodperc, amit a közelében töltök. Mégis úgy érzem, lélegeznem kell, még akkor is be kell szívnom az oxigént, ha valójában nincs rá szükségem. A maró érzés, ami leülepszik a szaglószervemben, a torkomban, és a tüdőmben, legalább nem engedi, hogy egy álomvilágba térjek vissza újra, és újra, ezáltal elkerülve a valóságot. A szag legalább emlékeztet, hogy különbségek vannak kettőnk között, de nem mintha ez kicsit is segítene. Csak még többet ront a helyzeten, a múltam megkeseríti a mostani életem, és nem tudok szabadulni tőle, mert minél többet tudok meg egykori énemről, életemről, annál jobban ragaszkodok a múlthoz. - Lehet, hogy nem emlékszem mindenre, de attól még az érzés nekem is megvan. Nehéz... a közeledben lennem. - adok hangok a zavarnak, amit bennem kavarog, hangon gyenge, alig több egy suttogásnál. Még mindig nem tudok megmoccanni, jó nagy távolságra állok tőle, de így sem könnyebb. Még mindig érzem a forróságot, amit érintése hagyott bőrömön, a farkasszag még mindig belülről marja szét testem, de ez nem tántorít meg. Nem fogok megfutamodni, és lelécelni, csak mert félek, és nem tudom, hogyan is viszonyulok Joseph-hez. A végére akarok járni ennek az egésznek, és nem pont most elmenekülni, mint egy riadt kislány.
Kezei ökölbe szorulnak, teste keményen nekifeszül a falnak, és én ahelyett, hogy közelebb mennék hozzá, hátrálok egy lépést. Nem tőle félek, inkább csak magamtól. Nem tudok helyesen gondolkodni, sőt, sehogy sem, ha ő a közelemben van, és ez nem kicsit rémít meg. Mit kéne tennem? Mit tehetnék, ami mindenkinek jó lenne? Nem tehetek boldoggá mindenkit, jól tudom, nem vagyok bolond, de olyan nagy baj volna, ha én mégis meg szeretném próbálni? Minden erőmmel azon vagyok, hogy jót tegyek, és ne rontsak el semmit, s talán el fogok bukni, de egy próbát megér.
Szavai hihetetlen nagy kavarodást okoznak nekem, az érzelmeim olyan szinten összekuszálódnak, hogy nem tudom hirtelen szétkülöníteni őket. Fájdalom, megértés, sajnálat, düh, és idegesség váltakozva önti el elmém, úgy érzem bármelyik pillanatban felrobbanhatok a felfokozott érzelmi állapotom miatt. Halott szívem kétszeresére duzzad, egy álomszerű pillanatban még úgy is érzem, dobban egyet, de csak a képzeletem játszik velem. Elhomályosul körülöttem minden, a sikátor, a macskaköves járda, a farkas alakja, mintha zuhannék, úgy mosódik el minden. Aztán eljön a pillanat, amikor minden kitisztul, gondolataim pedig egy vörös köd árasztja el. Próbálom visszafogni magam, de nehezen megy, térdeim lassan behajlítom, és kész vagyok rá, hogy támadjak. Egy hang odabent a fejemben próbál figyelmeztetni, nyugtatgatni, de semmit nem ér el vele. A következő pillanatban a férfi elé suhanok, gondosan lefékezek előtte, fölsőjébe kapaszkodok, ujjaim erősen markolják az anyagot, szemeim szinte villognak a haragtól, az indulatoktól, előző szavai visszhangoznak a fejemben. Oldalra billentem a fejem - és ha elég hirtelen cselekszem, vagy netán hagyja magát -, a legközelebbi konténernek hajítom testét, és kifulladva dőlök neki a téglafalnak. Néhány másodpercig csak pihegek, le akarom nyugtatni magam, és sikerrel is járok. Már nem úszik vörösben minden, megint tisztán látok, érzelmeim, gondolataim is kezdenek szétválni, és értelmesen összeállni újra. Ellököm magam a faltól, lassú léptekkel közeledek Joseph felé, és egy érdekes fintorba torzul nyugodt arcom. - Nem vagyok már az a törékeny kislány. Nem kell rám vigyáznod! - sziszegem felé a szavakat, és mélyen beszívom a szél által felém kúszó friss, hűvös levegőt. Nem akarom őt bántani, az előbb sem az volt a szándékom, de nem akarom, hogy mindenki azt higgye, gyenge vagyok, és vigyázni kel rám. Megóvom én magam mindentől, nem kell rám jobban odafigyelni, mint másra. Vámpír vagyok, azt isten szerelmére! Miért akar mindenki megvédeni még a széltől is?! Tudok vigyázni magamra, több vagyok, mint felnőtt, és érett. Nem kell félteni, miért nem fogja fel senki sem?
A hirtelen jött haragom utáni mondatokra nem tudok mit reagálni. Nem akarok még több gondot venni a saját vállamra, nem akarok vívódni, őrlődni, és gondolkodni. Elegem van mindenből, az élni akarásom is egyre csökken, túlkorosnak érzem magam, belefáradtam a problémákba. Semmi sem mehet zökkenőmentesen, ezt megtanultam az élettől, ha mást nem is, de egy csöppnyi boldogság után miért jön egy rahedli gond? Eltorzul az arcom, mintha citromba harapnék, dühöm átcsap csalódottságba, gondolataim megint cikázni kezdenek. - Ne tőlem várj választ. Saját magadnak kell eldöntened, mit akarsz, ne engem taszíts választás elé. Nem foglak ellökni magamtól, nem küldelek el, mert fontos vagy nekem, s önző vagyok. Csak annyit tanácsolok, jól gondold meg, hogyan döntesz, mert a közelemben nem lehetsz boldog. De nem fogom megmondani neked, mi a jó, és rossz döntés. Neked kell tudnod, érezned, hogy miként kell cselekedned. - suttogom kimerült, fáradt hangon, s megint nekidőlök a falnak, de ezúttal nem lököm el magam tőle, csak nekivetem hátam, és lecsúszok a téglák mentén. Élesen kifújom a levegőt, amit eddig tüdőmben tartottam, és egy sóhaj kíséretében, keserű, már-már fájdalmas mosoly terül el ajkaim mentén.

Most az egyszer azt kívánom, bár ember lennék. Otthon akarok lenni a családommal, a kutyámmal, és olyan gondtalan életet élni, ahogy azelőtt tettem, mikor még nem voltak látomásaim. De még az is sokkal jobb volt. Az intézetben üresnek éreztem magam, egyáltalán nem éreztem, csak a fájdalmat, mikor megpróbáltak segíteni rajtam. Most pedig inkább elviselném azt százszor is, minthogy a szívemet mardossa a bűntudat, a fájdalom, és ez az érzés, amit nem tudok hova tenni. Amit Joseph iránt érzek. Talán ha pontosan tudnám, mi is ez, könnyebb lenne, de nem az. - Az igazat megvallva nem. Nem vagyok jól. De mit számít az? - vonok vállat, és lehajtom a fejem, bánom, hogy idejöttem. Miért kell a múltam egy darabkájába kapaszkodnom, miért nem tudom elengedni? Talán a férfi könnyebben tovább tudna lépni, ha én nem akadályoznám. A probléma itt én vagyok, és ha tetszik, ha nem, el kell fogadnom, és meg kell próbálnom elengednem őt. Mert inkább én szenvedjek amiatt, hogy elveszítettem őt, mint ő szenvedjen a múltja, és a bevésődése miatt. Fejem lassan felemelem, állam felszegem, és próbálom állni Joseph tekintetét, de nehezemre esik nem elfordítani a fejem. Fáj látnom, hogy ő sincs jól, hiába vallja azt, hogy minden oké. Még hogy nincs semmi baja... De ismétlem magam: Ki vagyok én, hogy felelősségre vonjam?
Kérdése hallatán bólintok egyet, és keserű mosolyt villantok, bevallottam azt amit nem kellett volna, ezzel megint csak összezavartam őt is, és önmagam is, de mit tehetnék? Hazudjak a képébe, és hazudjak saját magamnak? Nem, arra nem vagyok képes. Nem tudok megszólalni, csak nézek rá, mint egy idióta, kétségbe vagyok esve, nem tudom, mit kéne most tennem, azt pláne nem, hogy mit kéne mondanom. A legnehezebb az egészben az, hogy legbelül tudom, mit kéne tennem, de nem megy. Képtelen vagyok rá, így hát kimondom, amit már egy mozdulattal is jeleztem. - Igen. Szükségem van rád. Már nem tudom, ki vagyok, annyi minden történt az utóbbi időben. Nem tudom, mi a helyes, vagy épp helytelen döntés, de te emlékeztetsz arra, aki egykor voltam. Elveszett voltam az intézetben, nem voltam önmagam, ezt éreztem a látomásomban. De amikor te beléptél az ajtón, az arcom felragyogott, és önmagam lehettem. Tudtam, ki vagyok. - ismételten vállat akarok vonni, de nem vagyok képes még arra sem. Nem, mert ez az egész sokat jelent nekem, nem tudom csak egy vállrándítással elintézni, és lezárni az ügyet. Keserű mosolyom ezúttal bánatossá válik, és végre sikerül elfordítanom a fejem. Mindenhova nézek, a sötét utca falaira, a talpam alatt biztosan álló betonra, a felhők által beárnyékolt égboltra, csak őrá nem. Aztán egy mondat mindent megváltoztat, és felé kapom tekintetem. De nem szólok semmit, tovább hallgatom mondandóját, és összeszorul a szívem. - Én... sajnálom! - suttogom, de nem fordítom el ezúttal a fejem, állom a pillantását. Nagyot nyelek, a kimondott szavak égetik a torkom, jobban, mint a vér utáni vágyakozás. Az kellett volna mondanom, hogy menjen el, ne legyen a közelemben, de nem megy. - Hiába látom a jövőt, erre még én sem tudok normális választ adni. Fogalmam sincs, hogyan tovább, de rossz hatással vagyunk egymásra. Csak lerántjuk egymást a szakadékba, és meg fogunk pusztulni odalent a sötétségben. - válaszolok kissé homályosan, és csak akkor eszmélek rá, hogy sokkal közelebb van hozzám, mint azt gondoltam volna. Amint feltűnik ez, furcsa érzés kerít hatalmába, az egész testem ég, és alig kapok levegőt. De mire észbe kapok, már keze nem érinti vállam, teste nem feszül enyémnek, és hátrál. Egyre távolabb, és távolabb kerül tőlem, és megijedek, hogy most azonnal itt fog hagyni engem, de nem teszi. A falnak dönti hátát, és rám mered. - Eleget voltam már boldog, de neked ez nem jutott ki. Szóval nem én vagyok itt a fontos, hanem te. Teljesen mindegy, mit teszel, ha neked úgy a jobb, menj el, hagyd el a várost, és ne is nézz többet vissza. - lazán vállat vonok, de fájdalmas fintorba torzul arcom, ha csak arra gondolok, tényleg megteszi.

// Ahw, ne haragudj, totál elfeledkeztem rólad! :$ Remélem kárpótoltalak ezzel valamicskét