Tudom, őrültségnek hangzik, de elérkezett az ideje annak, hogy kicsit eltűnjek Seattle-ből. Ilyenkor általában sorra veszem a szomszédos kisvárosokat, majd pár nap elteltével visszatérek az otthonunkba. Mindössze pár óra elegendő ahhoz, hogy újra megteljek élettel és felrázzam kicsit az unalmas napjaimat. Port Angeles kihalt utcáin végigsétáltam, mélyeket lélegeztem a hűvös, éjszakai oxigénből, néha elkergettem egy-egy macskát az utamból. Így festett az a pár óra, amelyet ott töltöttem. Semmi érdemlegessel nem foglalkoztam, egyedül az számított, hogy kiszellőztessem a fejem. Az elmúlt hetek eseményei különösen megviseltek, noha semmi életveszélyes és durva dolog nem történt. Egyszerűen besokalltam és egy kis nyugalomra volt szükségem. De valahogy nem találtam meg a számításaimat. Jobban ki kellett engednem a gőzt, még ha nem is vagyok az a dühöngős fajta. Most szükségem volt rá.
Támadt egy kósza ötletem, egy órával később pedig már Forks aprócska belvárosában sétáltam. A Nap felkelt, az utakat halandók lepték el. Megpihenve figyeltem őket, néztem, hogyan készülődnek, miként mennek a munkába. Sokan veszekedtek a párjukkal, a gyereküket próbálták hétfő gyanánt vigasztalni, mások emelt fővel közlekedtek. Nem csak magamnak akartam kellemes perceket szerezni, hanem mindenkinek, bár valószínűleg a többiek nem így gondolják majd.
Beléptem az állatkereskedésbe, ahol mosolyogva köszöntöttem az eladót. A maximum 19 éves fiú tátott szájjal meredt rám és le sem vette rólam a szemét. Ez pedig igazán felidegesített, így az összes bájamat bevetve megkértem, hogy keressen meg valamit a raktárban. Szó nélkül teljesítette a kérésemet, én pedig magamban kuncogtam, amiért szegényemnek még az sem jutott el a csöppnyi agyáig, hogy visszakérdezzen: mit kellene előre hozni. Ennyire zavarba hoztam volna? Ez azért mulatságos.
Halk léptekkel mászkáltam a sorok között és szemügyre vettem a kis állatokat. Pár perccel később pedig arra lettem figyelmes, hogy függetlenül attól, hogy ma van a hét első napja, túl sokan tévedtek be az üzletbe. Eleinte az volt a tervem, hogy fogok egy kis állatot és becsempészem valakinek az autójába, de a tömegre való tekintettel még jobb ötletem támadt. Nesztelenül a papagájok ketrecéhez léptem és óvatosan kinyitottam a kalitka ajtaját. A piros-zöld színekben pompázó állat rögtön kirepült és az általa kiszemelt hölgy körül kezdett csapkodni a szárnyaival. Elfojtottam a nevetésemet, ahogy meghallottam a nő visítozó hangját. Pillantásom az ajtó felé vándorolt, amin egyik régebbi kedves ismerősöm lépett be. Nem beszéltünk még soha, de jó pár évvel ezelőtt egy hasonló kis tréfában egymás cinkosai voltunk. Ezzel pedig rögtön kiérdemelte a kedvességemet és a bizalmamat. Nem tudom, hogy észrevett-e, éppen ezért akartam küldeni neki egy kis ajándékot. Kinyitottam a terráriumot és engedtem, hogy sötétzöld színű barátom a karomra csússzon. Kezemmel megérintettem a földet, a kígyó pedig rögtön értett a célzásból: végigsiklott a padlón, nem kevés emberre ráhozva ezzel a frászt, majd megállapodott az ismerősöm lába előtt. Elbújtam előle az egyik szekrény mögé és kíváncsian figyeltem, vajon rájön-e, ki küldte neki a szívélyes ajándékot.