To: Serena Cristal

.::: The emissary :::.

Kedves testvérem az ajtófélfának dőlt és onnan üdvözölt tőle várt módon. Nem tagadom, sosem szerettük különösebben egymást. Ez így szokott lenni, amikor egy családban legalább két erős karakterű egyéniség van... Nálunk három is akad, de csak mi ketten vagyunk nők, Joham a tudta nélkül is az orránál vezethető.
- Már azt hittem sosem jössz! - jelentettem ki Serenának és a pasas kezébe dobtam a felajzott íjpuskát. Majdnem "elsült", ami a pasasra nézve végzetes lehetett volna, de ügyeltem arra, hogy még elgondolkozhasson azon, hogy hogyan kell bánni egy igazi nővel.
- Parancsolj húgi, a tiéd... - mosolyogva lépdeltem a szőkeség felé. - Az én ízlésemnek úgy is túlságosan gusztustalan.
A csupaháj pasas még mindig nem bírt megbírkózni az őt ért sokkal, s ott állt gyámoltalanul, kezében az íjpuskával. Még arra sem bírt reagálni, hogy legusztustalanoztam, pedig hogy megnéztem volna, ahogy felforr újra az agyvize! Csak bámult minket kigubbadt szemeivel, mintha szellemeket látna. De ő nem tudhatta, hogy mi még a szellemeknél is rosszabbak vagyunk.
- Ami az ebédedet illetti... büszke vagyok magamra, hogy sikerült megmentenem egy tisztességes palit a karmaid közül. - mosolyogtam gunyorosan Serenára.
Ugyan ő sosem tudta, de igazából nem is vagyok a testvére. Annak idején, amikor Johammal találkoztam London egyik alvilági bárjában, még nem volt gyermeke. Lenyűgözött féktelensége és mérhetetlen életkedve. Az utcalányokat sorba vette és csapolta meg őket kedve szerint. Egy idő után azonban megunta őket és nehezebben elérhető práda után kutatott. Bár sosem merte beismerni, én tudom, hogy eleinte rám fűlött a foga, de mivel rájött, hogy én is vámpír vagyok, letett róla, hogy megszerezzen magának. Akkor alig egy fél évet töltöttünk együtt, mialatt sikerült kiismernem. Legalább is máig azt hittem, hogy igen.
- Rögtön térjünk a lényegre? - kérdeztem húgomtól megjátszott sértődéssel. - És ebben hol van az élvezet? - a rögtön tárgyra térés nem az én asztalom. Szeretem szítani a kedélyeket...
Joham elmondása szerint ez a tulajdonságom fogta meg. De mivel ő vámpírnővel sosem kezd ki, így hát csak barátok lettünk. Egy nap pedig levelem érkezett, amiben leírta, hogy született egy gyermeke egy indián asszonytól. Ledöbbentem, hiszen vámpíroknak tudomásom szerint nem lehetett utódja. A vámpírok meddők! De úgy tűnt, hogy az állítása igaz, a két szememmel láttam a félvér gyermeket. Természetesen Johamnak esze ágában sem volt felnevelni, így hát engem kért meg, hogy vigyázzak a fiára. Cserébe elrendezte egyik kellemetlen ügyemet a Volturinál. Nemsokára újabb levél érkezett arról, hogy megszületett Serena, majd mégegy Charlott világra jöttéről. Joham pedig megint felszívódott a Volturi miatt. Utáltam miatta, de tartoztam neki, mert a családjába fogadott.
- Úgy gondoltam ideje ápolni a családi kötelékeket és hát... mivel mi úgy szeretjük egymást, veled akartam kezdeni. - sóhajottam fel, mintha bevalottam volna mi nyomja a szívemet. Serena rám nézett, mire felnevettem. Simán elmehetnék megint színésznek!
- Joham küldött... - jelentettem ki az igazi okát ittlétemnek. Sikerült megtalálnia és újabb feladatot varrt a nyakamba. Csak remélni tudtam, hogy ez nem száz évig fog tartani, mint az előző. Nem tudtam pontosan mire készül, de azt igen, hogy valami eszement terveben sántikál.

Seattle (egy héttel a Montana-val való találkozásom után) :

Seattle egyik nagyobb bárjában ültem, az egyik hátsó asztalnál, egy üveg (a pultos szerint igen jó minőségű) borral az asztalomon. Néha-néha belekortyoltam, de ezt valójában csak a látszat kedvéért tettem. Régen vadásztam már, és egy ilyen hely pont ideálisnak tűnt arra, hogy egy sötét sarokba csalva lecsapoljak egy gyanútlan vendéget. Ehhez persze idő kell, ami nekem aztán van bőven. Miközben alaposan megfigyeltem a bárban tartózkodó társaságot, egy fiatal pincér sétált az asztalomhoz.
-Hozhatok valamit, asszonyom?- jóképű volt, meg kell hagyni, de nem azért jöttem, hogy iszogassak, ezért visszautasítottam.
-Köszönöm, nem.- mosolyogtam rá.
-De hölgyem, ott van például a…- Elég volt egy pillanatra a szemébe néznem ahhoz, hogy meggyőződjek arról, hogy jól sejtem-e, mit akar. Természetesen azt, hogy először részegre itat, majd a munkaideje lejártával hazavisz az ágyába, ugyanis a szemeivel már régen levetkőztetett és felfalt. Igazából nem tudom, honnan vette, hogy bedőlök neki. Szőke létemre nem vagyok ennyire hülye! Sőt, egyáltalán nem!
-Nos, mint mondtam, nem kérek semmit. És, ha most megbocsájt, én kimegyek levegőzni.- felálltam az asztaltól, és affelé az ajtó felé indultam, melyre az volt kiírva: „Rakódótér. Idegeneknek tilos!”. Miközben körbenéztem, hallottam, hogy a pincér –ahogy terveztem- utánam jött. Vámpírsebességgel a falhoz szegeztem, a nyakát szorítva.
-És most…- és ekkor megszólalt a telefonom, jelezve, hogy sms-em jött. Mondanom sem kell, hogyan „örültem” neki, viszont amikor megnéztem, -fél kézzel még mindig a pincért tartva, aki a félelemtől megmukkanni sem tudott- eléggé meglepődtem. Jennifer Forksban van, és engem keres. Eltettem a telefonomat, majd mielőtt elengedtem volna a pincért, a szemébe néztem.
-Ezt még máskor bepótolom.- kacsintottam rá, majd villámgyorsan eltűntem.

Forks:

Olyan gyorsan értem vissza Forksba, hogy azt még egy gyorsvonat, vagy egy repülő is megirigyelné. A határtól a belvárosig még gyorsan haladtam, de a belvárost elérve átváltottam emberi tempóra. Miközben a vadászbolt felé mentem, azon gondolkoztam, hogy Jennifer vajon mit akarhat tőlem? Már csak azért is, mert ha mi egymás közelében vagyunk, ott kő kövön nem marad, mert mindkettőnknek elég heves természete van, ebből adódóan folyton marjuk egymást. Elkerekedett szemmel álltam meg a vadászbolt ajtajában. A bolt közepén egy agyontetovált pasas állt, valószínűleg az eladó. Vele szemben állt Jennifer, jókora íjpuskát tartva, amivel az eladó fejét célozta meg.
-Hát ez kész!- nevettem fel, az ajtófélfának dőlve, karbatett kézzel, mire a pasi felém nézett. Mikor Jennifer is rám nézett, megjegyeztem:
-Nővérem, te sosem változol. Ha annyira holtan akarod látni, akkor engedd meg, hogy lecsapoljam, ha már egyszer Seattle-ben nem tudtam elkezdeni az ebédemet miattad.- akár sértésnek veszi, akár nem, most az egyszer nem annak szántam.
-Egyébként…- ellöktem magam az ajtótól, és feléjük sétáltam. -… mi okból kerestél meg engem? Merthogy nem szoktál csa úgy, ok nélkül megjelenni.- mosolyodtam el, majd körbenéztem a helyiségben. A fegyverek között voltak egészen szép, akár hasznos darabok is.

Szóval ez lenne Forks! Szürke, kihalt, uncsi és még az eső is egyfolytában szakad. Épp ideális hely az olyan vámpírok számára, akik el akarnak rejtőzni, vagy csak simán nyugisan akarnak élni. Milyen szerencse, hogy e kettő közül egyik sem vall rám!
Azt mondják boldogtalan annak az embernek az élete, akinek nincsenek gyökerei. Nincsen hova hazatérjen és nincsen kire számítson a nehéz időkben. Az ilyenek nem tudnak elszakadni attól a helytől, ahol születtek, a magamfajták pedig nem tudnak ottmaradni. Én úgy érzem jól magam, ha járhatom a világot és soha nem kell hazatérnem. De hát ugyebár, én nem is vagyok ember.
Beléptem az első boltba anélkül, hogy megnéztem volna mit is árulnak benne. 
- Hm, vadászbolt! - vettem le a napszemüvegemet és körbenéztem.
- Hölgyem, azt hiszem helységet tévesztett... a szépségszalon odébb van. - mondta nagyokosan az agyontetovált, csupaháj kopasz az eladópult mögül.
- Na ne mondja... - néztem rá unottan. - Úgy tudom az edzőterem is! - vágtam vissza ördögien mosolyogva. 
- De most komolyan, úgy nézek én ki, mint akire ráférne a szépítkezés? - könyököltem a pultra és kacéran néztem a fickóra. Bár a vámpírság egyik legfőbb tulajdonsága a fizikai tökéletesség, én rendszerint mégis odafigyelek a megjelenésemre.
- Hááát... ahogy így megnézem... - kezdte végigjártatni perverz tekintetét rajtam, nem is egyszer elmélázva a mellem tájékán. - Nem igazán!
- Na látja... magára viszont annál inkább ráférne egy kis edzés! - mosolyodtam el és kihúztam magamat, megfosztva őt a boldogságától. Nyakán megfeszűlt az izom, de tűrtőztette magát. 
- Van egy íjpuskája? - kérdeztem elgondolkodva. Ha már itt vagyok, hadd próbáljam ki kedvenc fegyveremet. Olyan régen nem tartottam már a kezemben egyet. A fickó elmosolyodott, gondolta, hogy most ő kerekedett felül. Előszedett nekem egy íjpuskát, ami kb. akkora volt, mint az alkarom, mire felnevettem.
- Most hülyéskedik? Ez gyerekeknek való...- néztem rá elégedetlenül és a szememet forgattam. Vett egy mély levegőt és átment egy másik helységbe. Gyorsan elküldtem sms-ben Serenának, hogy talál meg, hiszen csakis miatta vagyok most itt, ezen az isten háta mögötti helyen. Észre sem vettem, hogy idő közben visszajött a fickó, egy már egészen szép darabbal és folyamatosan mond valamit.
- Elnézést, nem figyeltem, mit mondott? - kérdeztem és telefonomat eltéve átvettem tőle az íjpuskát és tettem, amit ilyenkor kell.
- Már legalább ötször elmondtam... Mi van, maga süket? - kérdezte felháborodva.
- Ami azt illeti, igen. Szájról olvasok. - tettem a sértődöttet. - Maga pedig egy bunkó! - jelentettem ki. 
A pasas már nem bírt engem idegileg, és ökölbe szorított kézzel jött ki a pult mögül, közbe káromkodva sétált felém. Igen, ez lett volna részéről a megfélemlítés, de be kell vallani, kicsit szánalmasra sikeredett. Válasz képpen pillanatok alatt belehelyeztem az íjpuskába az egyik nyilat és felhúztam. Már a fejére célozva szólaltam meg.
- Maga vagy nagyon biztos az erejében, vagy bolond! - nevettem fel. - Nem látja, hogy fegyverem van? Biztosíthatom, nem most használom először...
Már éppen mondani akart valamit, amikor félre nézett. Gyorsan én is oldalra pillantottam és láttam, hogy Serena állt az ajtóban. Na végre, hogy ideért!