Ünnepeld velünk te is ezt a csodálatos napot, hiszen nem mindennapi, hogy egy fórum a mai világban évekig fennáll. Természetesen hullámvölgyeink nekünk is voltak, de még mindig áll a csodálatos világunk, és bátran állíthatjuk, hogy miénk az egyik legjobb, ha nem az egyetlen Twilight alapú fórum, ami kitartott az évek során. Köszönjük ezúttal is a régi tagjainknak, hogy velünk voltak, az újaknak, hogy csatlakoztak hozzánk, és a jövendőbelieknek, akik talán közénk fognak tartozni. Még sok-sok évet kívánok a fórumnak, és természetesen a tagoknak is kellemes időtöltést és aktív játékokat!
Hivatalos dátum: 2011. november 23.
Tárgy: Re: Bevásárlóközpont Vas. Aug. 04 2013, 23:53
Peyton & Victoria
Eddigi életem során nem sok barátságra tettem szert, de ha egyszer-egyszer mégis besikeredett egy, akkor az tartós volt. Ilyen ez Peytonnal is. Igaz, nem sokat találkozunk, csoda, ha egyszer egy évtizedben sikerül összefutnunk valahol, de akkor is, nem szunnyad ki bennünk az egymás iránti szeretet. Mindig is a legjobb barátomként tekintettem rá, sőt, talán mára kialakult bennem egy olyan szoros kötelék iránta, mintha a testvérem lenne. Legalább egy van, ha már a másikat teljesen elnyelte a föld, eltűnt a szemeim elől, és azóta egyszer sem láttam. Talán kerül engem? De miért? Mit ártottam neki? Szerintem az átváltozásunkat sokkal könnyebb lett volna együtt átvészelni, minthogy külön-külön, talán nem is egy földrészen szenvedni. Bár lehet, hogy az egyik kisebb részem nem is az éhség miatt szenvedett, vagy amiatt, mert nem tudtam megfékezni magam, hanem azért, mert hiányzott. Igen, hiányzott, rettenetesen, és ez a hiány napról-napra egyre nő bennem, minél jobban próbálkozok a megtalálásával, annál jobban vagyok kétségbeesve, hogy nem fogom soha az életben megtalálni. Nem bírnék ki egy örökkévalóságot nélküle. Ez a pár évtized is rettentő soknak tűnik, és belegondolva abba, hogy örökléttel áldott meg a sors, rá kell jönnöm, hogy ez egy kis töredéke sem a többinek, amit meg kellesz élnem nélküle. Pey mosolya visszazökkent a valóságba, hosszúra nyúlt gondolatmenetemből, és nekem is kósza mosoly jelenik meg az arcomon. –Velem is elő szokott fordulni. Találtál már valamit?- kíváncsian lesem, hogy vett-e már valamit, az elhasznált ruhadarabjai helyett. Nos, igen, ha valamivel fel lehet csigázni egy több, mint 50 éves vámpírt, az a ruha, és a vásárlás. Szégyen, nem szégyen, én is lányból vagyok, mi így lettünk teremtve… -Segítesz?- döbbenten meredek szemeibe. Ilyen ajánlatot még sosem kaptam senkitől. –Ne hülyéskedj, az is sokat számít nekem, hogy egyáltalán eszedbe jutott. Mármint nem várom el senkitől, hogy segítsen, ezért is lepődtem meg.- hálásan mosolygok rá, kérdésére pedig lelkesen bólogatok. –Tudod mit? Benne vagyok. Ahogy a mondás tartja, több szem többet lát.- szélesen vigyorodok el, teljesen bepörögtem, amint meghallottam az ajánlatát. Talán esélyem van a családra? Megölel, én pedig viszonzom a gesztust, szorosan bújok hozzá, örülök, hogy ennyi év után újra vele lehetek. –Én is örülök neked, el sem tudod képzelni, hogy mennyire. És köszönöm, hogy segítesz.- hálásan nézek rá, és az is vagyok, de még mennyire. Mindig is tisztában voltam Peyton segítőkész, és nem hagyja szarban az embert, de ez most engem is meglepett. Nem tudja, mibe vág bele, mert én addig bizony nem fogom feladni, amíg meg nem találom. -És mi van veletek? Mármint a nagy Devin családdal?- nézek rá kíváncsian. Még nem volt alkalmam találkozni velük, max az utcán futottam össze egy-egy Devinnel, de mivel ők nem nagyon ismernek engem, csak egy-egy köszönésre futotta. Viszont Peytontól már sokat hallottam róluk, és a civakodásokról. Mindig is szerettem hallgatni, amikor mesél róluk. Ez – ha nagyon kicsi mértékben is – de emlékeztetett arra, hogy milyen, ha az embernek van családja. És az ilyen emlékekért sokszor ölni tudnék. Sok ember nem tudja értékelni a családot, viszont én már megtanultam, amikor elvesztettem az összes hozzátartozómat.
// <333333 Remélem nem lett olyan béna.
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Bevásárlóközpont Szomb. Aug. 03 2013, 13:03
Soooo good to see you again
Vic & Pey
Az öröklétben az a legjobb, hogy rengeteg emberrel köthetsz ismertséget. Legalábbis én ezt szeretem benne a legjobban. Annyi embert, kultúrát lehet megismerni az évtizedek, évszázadok alatt, hogy talán meg se tudnám számolni. Ezek azok a dolgok, amelyek valóban éltetnek. A vámpírsággal járó előnyök, mint a gyorsaság, a kiváló érzékszervek, már nem igazán tudnak lázba hozni, hisz túlságosan hozzájuk szoktam. Ezért kell az, hogy emberek közelében éljünk és hogy folyamatosan figyeljek a viselkedésemre. Mindössze négy másodpercembe telne végigsétálni az áruházon, mégis lassan lépkedem, levegőt veszek, pislogok, úgy teszek, mintha a szatyrok a kezemben nehézkesek lennének csak azért, hogy ne tűnjek ki a tömegből. Aranyló íriszeim árulkodóak lehetnének, de általában napszemüveg mögé rejtem őket. Ami csupán azért lehet furcsa, mert ezen a vidéken nagyon ritka alkalom, hogy felragyogjon a Nap. De nem számít. Valamiért annyiszor tartok attól, hogy lebukok a halandók előtt, de nem tudom miért. Féltem a családomat, a világért se akarnám, hogy miattam essen bántódásuk, így inkább meghúzom magam. Már ha sikerül. Mert lássuk be, nem vagyok valami egyszerű teremtés. Sőt, igazából nagyon is bonyolult vagyok, bonyolultabb rengeteg élőlénynél. De ez most nem számít, minden rosszmájú gondolatom elillan, mikor meglátom a "húgomat". Nem, nem az egyik Devin testvéremmel találkoztam, hanem egy olyan lánnyal, akivel nagyon jó barátságot ápoltam régen. Most pedig, hogy újra láthatom, boldogsággal és élettel tölt el. Az előbb említettem, hogy az az egyik legjobb dolog a vámpírlétben, hogy rengeteg ismertségek szerezhetsz. Nos, vannak ezek közül olyanok, amelyek csak ideig-óráig tartanak, de vannak olyan is, amelyek végigkísérnek az egész létezésed alatt. Nekem a családomon kívül, Victoria is ilyen, éppen ezért nevezem őt is húgomnak. - Túl intenzívre sikeredett tegnap a vadászat, így kellett pár új felső. - Mondom mosolyogva, miközben elgondolkozom. Vic-en és a testvérén jár az eszem. Vajon hol lehet? Mióta ismerem Őt, azóta a bátyát keresi és őszintén nem értem, hol nyelhette el a föld, hiszen már rengeteg helyen utána nézett, de sehol semmi. Belegondolok milyen lenne, hogyha Cole tűnne el. Talán túl sem élném... - Tudod mit? Segítek neked megkeresni. - Nem is tudom, miért nem jutott ez előbb az eszembe? Hogy lehettem ennyire hülye? - Ne haragudj, amiért nem ajánlottam ezt fel, már a legelején. Látszik, milyen jó barát vagyok... - Vic-nek a testvérén és rajtam kívül senkije sincsen én pedig önző módon (függetlenül attól, hogy nem együtt töltöttük ezt az időt) sose ajánlottam még fel, hogy segítek neki. - Mit szólnál drágám, ha valamelyik nap belevetnénk magunkat a seattle-i éjszakába? - Kérdezem mosolyogva és bízom benne, hogy belemegy. Annyira jó lenne kicsit lazítani, a régi idők emlékére és nem mellesleg, szerintem Vic-re is rá férne egy kis kikapcsolódás. Az emberek azt szokták mondani, hogy két jó befektetés van egy életben: a gyerekeink és a barátaink. Nos, mivel előbbi tuti nem lesz nekem, így az utóbbira koncentrálok. És megfogadom, hogy ettől a perctől kezdve azon leszek, hogy mindenben segítsem a barátaimat. Az utóbbi időben ugyanis eltűntem. Többnyire egyedül mászkáltam mindenfelé, és nem is igazán vágytam társaságra, de ez hatalmas badarság volt tőlem. Még jó, hogy idejében visszatértem, ugyanis bele se merek gondolni, milyen lettem volna, ha becsavarodok. Nos, az biztos, hogy kő kövön nem maradt volna. Vagy ahogy a testvéreim szokták mondani, mikor felkapom a vizet azon, hogy Shaebának szólítanak: kitört volna a vámpír világháború. De szerencsére eddig nem jutottam el. - Annyira örülök, hogy itt vagy. - Megölelem és jó erősen magamhoz szorítom. Nagyon hiányzott már és fel sem tudom fogni, hogy lehet, hogy ennyi évet kibírtam nélküle. Sok mindenen keresztül mentünk már együtt, amelyek ennyire szorossá tették a barátságunkat. Bízom benne, hogy innentől kezdve nem kell majd ennyi ideig nélkülöznünk egymást.
megjegyzés::bocsánat, hogy ennyit késett. de nagyon köszönöm a megértésedet és azt is, hogy megvártál. imádlak érte <33
Egyedül érzem magam. Senkim nem volt ebben a városban, egészen mostanáig. Mondjuk nem azt mondom, hogy az előző helyen, ahol éltem, olyan hű de sok barátom, vagy ismerősöm volt, mert az nem lenne igaz. De ennyire nem voltam elkülönülve a többi embertől. Nem szeretek feltűnő lenni, a középpontba kerülni, és annyira ismerkedni sem. Talán ezért ilyen az életem... unalmas? Szürke? Millió meg egy ilyen jelzővel tudnám még illetni az életnek egyáltalán nem nevezhető dolgot. Létezésnek inkább. Mert igazából nem akarok meghalni... de az értelmét sem látom annak, hogy élek. Mármint, kinek kellek én? Az oké, hogy nem vagyok csúnya. De a külső nem minden, szerintem az emberek több része is így gondolja. Nem hiszem, hogy a mai emberek szeretik a szürke, visszahúzódó és unalmas lányokat. Mert igen, ez én vagyok. Talán rám férne végre valami izgalom. Valami, ami ha egy kicsit is, de különlegessé teszi a napomat. Vagy az életemet. Esetleg engem is. Most erre lehet, hogy valaki azt mondja, hogy hülye vagyok. Talán az. Más emberek biztos kiélveznék a kiváló reflexet, a kifinomult érzékszerveket, és a felülmúlhatatlan gyorsaságot. Nem tudom, hogy erről mit kéne gondolnom. De azt tudom, hogy ennyi év után meg tudom unni, mert nincs benne semmi új. Nincs semmi olyan, ami újdonság lenne számomra. Mondjuk azt imádom, hogy nem öregedek. Ha még ember lennék, most úgy néznék ki, mint egy vén szatyor. Az is vagyok, csak nem látszik. Nincsenek ráncaim, és pattanásaim sem. Ezt szeretem magamban. De mégis eléggé alábecsülöm önmagamat. Enyhe kisebbségi komplexusban szenvedve kijelenthetem, hogy totálisan meg vagyok kattanva. Elég sokszor hangoztatták már, hogy valaki mindent megadna azért, hogy úgy nézzen ki, mint én. De ez nem csak a külsőről szól. Szinte már berögződéssé vált az a gondolat, hogy kevesebb vagyok a többi embernél. Szinte semmit nem érek. Talán nem is kéne itt lennem, az élők között. De mégis itt vagyok, és biztos vagyok benne, hogy ez a sors. Mi más lenne? Annak, hogy vámpírrá váltam, úgy gondolom így kellett lennie. Talán azért, mert vár rám itt a Földön valaki, és bármikor ráakadhatok. Valaki, aki kiegészítene. Aki egésszé tenné az én felemet. De most végre van itt valaki, akit ismerek. És akivel semmi gondom nincs. Mi több, imádom. Mielőtt vele találkoztam, sosem tudtam milyen az, ha valakit teljesen, szívből szeretsz, de mégsem tartozik a családodhoz. Bár Pey-re már egy nővérként gondolok. Rengeteget segített, és ezek mellett megtudhattam tőle, hogy mi az igaz barátság. Előtte az összes kapcsolatom csupán a felszínességről szólt. Sok emberrel leragadtam az ismerősök szintjén, és nem tudtam továbblépni ezen. Talán a bizalom, ami hiányzott belőlem. Nem könnyen bízok meg az új emberekben, akikkel összetalálkozok. Talán ezért vagyok olyan magányos farkas egész életemben. Mindig féltem a csalódásoktól, és a fájdalomtól. Attól, hogy valaki egyszer belopja magát a szívembe, majd a földbe tipor és csak otthagy, mindenféle segítség, és egy szimpla 'bocsánat' nélkül. De ez még nem történt meg. nem tudom, hogy azért, mert eltaszítom magamtól az embereket, vagy azért, mert ilyenek csak a filmekben léteznek. De biztos vagyok benne, hogy Pey nem az a fajta. Elég jól ismerem, és teljesen sikerült neki elnyerni a bizalmamat. -Tudod, csak a szokásos... Keresem a bátyám... a teremtőm. És te? Hogy-hogy itt?- hozzá hasonlóan én is záporként zúdítom rá a kérdéseimet. Annyira nem tudnék sokat mesélni. Igazából az egész vámpíréletem annyiból áll, hogy embereket keresek, megállás nélkül. Mert meg akarom őket találni. A bátyámon kívül szinte mindenkit eltaszítottam magamtól, éppen ezért lenne jó megtalálni őt. Mert ő az az ember, akit sosem tudnék elfelejteni, vagy megbántani. Ezek után nem. Lehet, hogy régebben voltak néha vitáink, és kiejtettünk a szánkon olyat, amit egyáltalán nem gondoltunk komolyan. De azóta megtanultam értékelni a családot. A rokonokat. A barátokat.
A forksi kiruccanásaim egyre jobban megnőttek. Nem tudom, miért vonzott ennyire ez a város, de az utóbbi időben sokkal jobban szerettem itt lenni, mint Seattle-ben. Furcsa. Az elmúlt jó pár évtized során megtanultam nem kötődni emberekhez, helyekhez, most pedig mégis ez történik. Már látom magam előtt mi lesz akkor, ha költöznünk kell új helyre: nem tudok majd akármikor ellátogatni ebbe a városkába, ami miatt biztos bekattanok kicsit. Nem vagyok az a tipikus lány, aki mindig kattog a dolgokon, viszont a testvéreim mégis észreveszik, hogyha történt velem valami. Valahogy nem tudok akkor a megszokott módon viselkedni vagy nem is tudom... Megtanultam, hogyha emberekkel túl zsúfolt helyekre megyek, akkor visszatartsam a lélegzetemet, mindenki érdekében. Hiszek magamban és tudom, hogy még egyszer senkit sem tudnék bántani, de a mondás is úgy tartja, hogy jobb félni, mint megijedni. Lélegzetvisszafojtva sétáltam be a bevásárlóközpontba, vagyis mai nevén plázába. Mindig is utáltam ide jönni, vásárolni is rühellek, de tegnap vadászat közben elszakítottam az egyik kedvenc pólómat, így muszáj pár utánpótlást beszereznem. Az üzletek előtt sétálva tüzetesen megfigyeltem az embereket, főleg azt, hogy miért is járnak ide. Láttam ifjú szerelmespárokat, akik közös űdítőt szürcsölgettek, nagymamát az unokáival, tinédzser lányokat kelletni magukat és még sorolhatnám. Olyan érdekesek a halandók. Én biztos nem ücsörögnék itt a testvéreimmel, inkább kimennénk valamelyik közeli erdőbe, ahol magunk lehetünk. Bár ez is megérthető: mi nem lepleződhetünk le. De szinte biztos vagyok abban, hogyha nem vámpírok lennénk, akkor se plázákban találkoznánk és töltenénk el az időnket. De mindegy is, hisz ezt már sohasem fogjuk megtudni. Befutottam az egyik üzletbe, összeszedtem négy, különböző színű pólót, egy-két topot és egy rövidnadrágot is. Magamra rángattam őket a próbafülkében, majd miután elégedetten nyugtáztam, hogy mindegyik jól és istenien áll rajtam, a kasszához sétáltam a ruhadarabokkal. Sietősre vettem a lépteimet, mert már nagyon nem akartam egy ilyen felszínes helyszínen tartózkodni, mikor valaki lágy hangom a nevemen szólított és megérintette a vállamat. Még az arcát sem láttam, de rögtön tudtam, hogy ki az. Nekünk vámpíroknak van az a fantasztikus képességünk, hogyha találkozunk egy hozzánk hasonlóval, sohasem felejtjük el az illatát. Felé fordultam, miközben egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon. - Vic! - Az öröm, amit éreztem, szívből jött. Boldogan visszaöleltem a lányt, és továbbra is mosolyogva néztem őt. - Én is örülök neked! Mit keresel Forksban? Hogy vagy? Ó te jó ég, mesélj el mindent! - Megfogtam a kezét és nem is engedtem el. Így legalább biztos voltam abban, hogy nem képzelődöm vagy hallucinálok. Eddigi életem során mindig is a srácokkal jöttem ki jobban, a legjobb barátaim is az ellenkező nemből kerültek ki. Lány barátaim csak azután lettek, hogy vámpírrá váltam: Anne, aki felkarolt, Sam és Sandra, a fogadott testvéreim. Rajtuk kívül egyedül Vic az, akivel jól megértettük egymást. Plusz ő az egyetlen ezen a világon, akinek én segítettem vámpírléte első szakaszában. Éppen ezért összefutni vele, mindig öröm.
megjegyzés::remélem jó lett. :$ Karakterem repdes az örömtől, hogy végre találkozik veled! <3
Meg kell találnom őt. A bátyámat, a teremtőmet. Tudom kell, hogy él-e még a testvérem. Hogy jól van, biztonságban, és egészségesen. És azt is tudom kell, hogy ki tette ezt velem... és Richard-dal. Meg kell keresnem őket. Csak ez jár a fejemben, és nem tudok csillapodni. Kényszert érzek arra, hogy ezeket teljesítsem. Nagyjából senkim nincsen. Rettenetesen egyedül érzem magam, és szeretnék találni valakit magam mellé, aki bármikor tud segíteni, aki mindig ott van, amikor valami problémám van. De azt hiszem, hogy ez a hajó már számomra elúszott. Végül is... Sok éven át nem találtam olyat, aki ezt megtenné értem. Úgy vagyok vele, hogy már nem is nagyon fogok. De sokszor azzal nyugtatom magam, hogy az örökkévalóság hosszú idő. Még bármi megtörténhet. Ha már bennem nincs is meg a remény, bármikor jöhet valaki, aki felforgatja az életemet. De ha mégsem... már leéltem elég sok évet magányosan. A többi is menni fog, remélem. Az utcán sétálva szinte minden ember után utánanéztem, hátha... De sajnos egyikük sem az, akit én keresek. Pedig mennyire jó lenne! Ennyi év után újra láthatnám őt. A testvéremet, akivel együtt nőttem fel. Aki szinte minden egyes kis kori emlékemben szerepel. Aki mindig ott volt mellettem. Aki kiállt értem, minden helyzetben. Olyan jó lenne újra a karjaiban lenni, átölelni, és érezni, hogy itt van mellettem, és senki nem választhat el minket. De ez megmarad kósza ábrándként, amíg valamilyen csoda folytán nem sikerül rátalálnom... A bevásárlóközpontba érve egy ismerős arc tűnik fel a tömegben. De nem az, akit kerestem, hanem egy teljesen más ember. Peyton...? Az nem lehet. Ezer éve volt, mióta utoljára láttam. Furcsa, hogy most csak így feltűnik, de nagyon nagy örömöt okoz, hogy legalább egy valaki van ebben a városban, akivel jóban vagyok. Sietős léptekkel közelítek az egyik jó barátom felé, aki rettentő sok dologban segített az átváltozásom idején. Nem is tudom, hogy hálálom meg neki. Egyáltalán meg fogom tudni? Nem hiszem... -Peyton?- lágyan érintem meg a vállát, majd csodálkozva könyvelem el magamban, hogy nem képzelődöm. Tényleg ő az. -Úristen, de örülök neked!- óvatosan, de mégis kicsattanó örömmel ölelem át a lányt, akinek köszönhetem, hogy most teljesen normális vagyok, és nem egy elvetemült, aki minden második ember vérét kiszívja. Eddig azt hittem, hogy ebben a városban nem fogok senki olyannak találkozni, aki komoly szerepet játszik az életemben. De úgy látszik tévedtem. Mert ő igenis fontos számomra.
A hozzászólást Victoria Fischer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 06 2013, 23:32-kor.
Vas. Szept. 30, 2012 9:15 pm az utolsó beérkezett reag. Ezt nem mondjátok komolyan... A játékot LEZÁROM. Amennyiben folytatni óhajtjátok írjatok egy privátot és engedélyezni fogom.
Néha kicsit meglepnek a pasik. Hol normálisak és akkor meglehet őket akár zabálni is, annyira aranyosak, udvariasak. De van egy pont, amitől elég tuskók. Nem értem én a férfiak gondolkodási módját, hogy miért jó például az nekik, ha valaki utálja őket. Persze mit tehetnénk ellene? Ott kell hagyni őket, nem? Viszont nem tudom eldönteni erről a Tomról, hogy most vajon melyik. Simán szerencsétlen, vagy csak egyszerűen bunkó? Ha a szemét nézem, akkor nem tudnám elképzelni róla, hogy direkt csinálná azt amit. Ezen kicsit elmosolyodtam. Remélem nincs valami különleges képessége. Vicces is lenne. Ami pedig az unokabátyámat illeti ... Meg tudom magamat is védeni, nincs rá szükségem. Persze ott van még az is, hogy néha elég szerencsétlen tudok én is lenni, mikor felbukok a saját lábamban, vagy épp belesarkalok a lábujjamba ... Ön- és közveszélyes vagyok, de főleg ön. Mindig ezt szoktam mondani és sokan egyet is értenek velem. Most így belegondolva, lehet, hogy a most történtekben is hibás vagyok valamilyen szinten. Csak azért sem vallanám be. - Nem tudhatod, mikor fogok kérni tőled bármit is. - na nem félre érteni, hisz nem akarok én tőle semmit, amivel tönkretenném esetleg azt, ami egy másik férfival van, vagy lehet köztük. Ő tényleg elvarázsolt. Megfogott benne valami ... és nem ereszt el. Mindig mellette akarok lenni, de nem mondhatom el neki mit érzek iránta. Fejemet kicsit megráztam, hogy visszatérjek a jelenünkbe és figyelhessek Tomra. - Én Nina vagyok. Nina Michel. - mutatkoztam be én is. Végülis nem olyan rossz ez a srác, mint gondoltam. De azt hiszem kettőnk között nem lesz semmi, esetleg a barátság. - Na jól van, tudod mit? Szabadon elmehetsz, de segítenél majd kipakolni a kocsiba? - egy kis segítség sosem árt. Na nem mintha egyedül nem menne ... Folyamatosan mosolyogtam a fiú felé kedvesen.
Ajajj az unokabátyja bosszújától azért tartok rendesen. Mondjuk ezt lehet nem ártana komolyan vennem, mert az egyik volt barátnőmnek a bátyja már megvert. Ami azért volt érdekes mert a csaj szinte könyörgött hogy randizzak vele, erre mert azt mertem neki mondani a randi végén, hogy nem szimpatikus. És erre megveret a testvérével! Elképesztő, hogy a csajok mikre nem képesek. Végül csak bólogattam, egyetértve ezzel. Talán egy kicsit sokáig is bólogattam, de ahogy észbe kaptam abbahagytam. Aztán ahogy felsegítettem és meghallgattam kívánságát, szinte rögtön teljesítettem. Rori is otthon mindig kihasználja a majd' 2 méteres magasságomat. Ami vicces mert ő alig 170. Na jó, annyira nem vicces, de így családon belül igen. Anya, és apa is elég magas, ő a kakukk tojás. Ahogy levettem a Jägert egy másik lány is megkért, hogy neki is vegyek le egyet. Ilyen népszerű ital lenne? Persze levettem neki is egy üveggel mire annyira elkezdett hálálkodni, hogy nem is tudtam nagyon kezelni a helyzetet. Csak mosolyogtam és mondtam, hogy nincs mit. Végül elment,és visszafordultam újdonsült ismerősömhöz. Utána majd még kitalálom? Azért nem tettem ilyen szörnyűséget. - Hát jó, én készenlétbe várom a kívánságaidat... -Ez kicsit úgy hangzott, mintha csicskája lennék. Azért remélem odáig nem fajulnak a dolgok. Most tényleg. Remélem nem kell neki manikürt, pedikürt, arcpakolást csinálnom, miközben masszírozom a vállát. Bár az utóbbi még egész vállalható, abból még sok minden lehet... - Ja bocs. Tom Dale. -Húzok egy újabb mosolyt az arcomra. Remélem nem a rendőrségre akar ezzel menni könnyű testi sértés miatt. És én voltam olyan hülye hogy még a nevemet is elmondtam. Na ez egyrészt viccnek is elég gyenge volt másrészt azért remélem nem ilyen elmebeteg. -És én is megtudhatom a te neved? -Mosolyogtam. Ha valamit azt nagyon tudok. Bár, ha fotózásom is van, akkor nem mindig ez a legszerencsésebb. Ott komolynak kell lenned a képek egy részén. Pedig a mosoly jó. Sokszor sok mindent helyrehoz. Jobban meg kéne becsülnünk, mint a flamingókat.
Nagyon bosszús vagyok, ha fellöknek, akár szándékosan akár véletlenül történik meg a dolog. Ha pedig valaki, csak annyit bír kinyögni, hogy bocs, hát akkor végem. Meddig tartana normálisan bocsánatot kérni és esetleg felsegíteni? Hogy is szokták mondani az öregek? Ezek a mai fiatalok ... kihalt belőlük az udvariasság. Jó, magamtól is belekeveredek egy csomószor ilyen helyzetbe, ahol leégetem magam, vagy szimplán hülyét csinálok magamból. - Nem úsztad volna meg sajnos egy ejnye-bejnyével, ha az unokabátyám megtudta volna, hogy eltörtem valamimet miattad. - imádok előhozakodni vele. Sokszor helyre rázza a pasikat és ha esetleg zavaró tényezők, akkor kicsit megmásítom a dolgot. Olyankor a pasim. Persze ő is előszeretettel használ ki engem ilyen téren, ha leakar koptatni egy csajt, mert mondjuk megunta. Akkor jön a féltékeny barátnő énem. Odamegyek hozzá és leszedem a fejét, majd adok neki egy pofont. A folytatás az, hogy mentegetőzik és utána szalad. Egy pizzával, vagy valami finommal szoktuk megünnepelni a sikeres "akciónkat", miközben mind a ketten jót nevetünk az egészen. Most nem azt mondom, hogy leakarom rázni a gyereket, de most na, tudja már mi a rend. Először csak néztem egy pillanatig a felém nyújtott kezet, majd felnéztem a srácra és elfogadtam a segítséget. felkeltem a földről és leporoltam magam. Még hogy mivel tudna kiengesztelni? ... Na azt még én magam sem tudom. Bár ahogy látom őt a kijelző jobban leköti. Mi érdekes van a flamingókban? Rózsaszínek és még csúnyák is. Legalábbis szerintem azok. - Szóval mivel tudnál kiengesztelni. Kezdetnek levehetnéd azt. - mutatok a felső polcon lévő Jägerre. - Utána majd még kitalálom. - ha már itt van akkor miért ne használjam ki a lehetőségeket. Legalább nem nekem kell megerőltetnem magam, hogy levegyem. Nem vagyok egy alkoholista, de a Jägert szeretem. Bár szeretem a pezsgőt is. Oh, mielőtt el nem felejtem azt is vennem kell majd. - Szóval nem emlékszem pontosan ... Mit is mondtál, hogy hívnak. - illedelemesen utalok arra, hogy nem ártana bemutatkoznia.
Oké, nem volt szép tőlem, hogy fellöktem, de tényleg véletlen volt, mert elbambultam, de ennyire azért nem kéne berágni rám. Bár lehet, ha ez fordított esetben történt volna én sem örültem volna annyira, csak annak, hogy legalább egy csinos lány teszi ezt velem. Ő is örüljön inkább annak, hogy nem egy benga állat lökte fel és nem ütötte be a kis buksikáját és nem törte el a kezét. - Jó figyelj tényleg sajnálom, véletlen volt... -A hangomban azért lehetett érezni a megbánást, mert tényleg nem akartam hogy baja legyen. -De legalább ezek nem történtek meg. -Kicsit bizonytalanul mosolyra húztam a számat, mert nem tudtam kapok-e még valamilyen kiosztást, vagy egyenesen lekever egy pofont. Végül is fel vagyok rá készülve, már semmi új nem érhet, azt hiszem. Bár lehet hogy ő elődrukkol valami ujjal. Például rám borítja egy üdítőt, vagy joghurtot. De nem hiszem, hogy megtenné. Ahhoz már túl sokan néznek és igen egy idősebb hölgytől már kaptam szemrehányó pillantásokat, és valamit motyogott is, azt nem tudom, hogy nekem szólt-e, vagy csak magának mondta el, hogy mennyire szörnyű már a világ, hogy ilyen köcsög pasik mint én fellökünk (véletlenül!) ilyen törékeny lányokat. - Segíthetek? -Nyújtottam felé a kezem, hogy majd segítek felállni. Ekkor ahogy nem túl feltűnően körbenéztem már nem annyian néztek. Gondolom megnyugtató, hogy nem csak egy bunkó lökdöső vagyok, hanem egy bunkó lökdöső,aki felsegíti az "áldozatát". - Mivel engesztelhetnélek ki? -Erre volt több ötletem is, de hagyom hadd mondjon valamit. Vagy egyszerűen megsértődik, mint ahogy a legtöbb nő szokott és elküld a fenébe. Nekem végül is mindegy, csak most már ne tűnjek annyira bunkónak a csinos szőkeség szemében. Egy pillanatra felnéztem egy óriás tévére amiben éppen a híradó ment. Elszörnyülködve vettem tudomásul, hogy megöltek egy flamingót. Egy flamingót! Mit árthat egy flamingó?! Komolyan milyen elvetemült ember képes megölni egy ártatlan flamingót? Én is örökbe fogadtam egyet az állatkertből. Tommynak hívják, így különösen érzékenyen érint, amikor egy flamingóval történik valami.
A hozzászólást Tom Dale összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 30 2012, 20:47-kor.
Mivel nem találtam már semmi ehető dogot a hűtőben, úgy döntöttem ideje elmenni és bevásárolni alaposan. Nem szeretek vásárolni, mert hiába írok listát azokról a dolgokról, amik kellenének, valahogy mindig tele a kocsi olyanokkal, amikre tényleg nem lenne szükségem. Persze erre mindig otthon jövök rá, mikor pakolom a helyére a vásárolt termékeket. Megnyugtató azért az a tudat, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Ma azonban elhatároztam, hogy nem engedek a csábításnak és csak azt veszem le a polcról, ami kell. Kész ezen nincs mit túl spilázni. Belépek a bevásárlóközpontba és alaposan szét nézek. Hát nem sokan vannak most, de nem is gond. Utálok úgy vásárolni, hogy alig lehet elférni a sorok között a kocsik miatt. - Csak azt ami kell! Csak azt ami kell! - hajtogattam magamban. Végül egy széles mosollyal az arcomon elindultam az italok felé. Hogy miért pont arra, azt nem tudom. Ahogy haladok előre úgy húzom ki a sorokat a papíromon. Cukor, só egy helyen, töményet majd a végén, hogy ne törjön az üveg. Édesség, joghurt még több nasi, valamint hús zöldség az áruház másik oldalán. De miért kell nekem ennyi minden? Hát megakarom hívni Jint magamhoz vacsorára. Tényleg nagyon megkedveltem és eléggé tetszik is. Bár kicsit fura fazon, de ... mindegy, ezen nem töprengek olyan sokat. Megállok az egyik sor előtt és feltekintek. Jó hogy az kell nekem, amit legfelülre tesznek, de jó. Lábujjhegyre állok és pipiskedni kezdek, hogy elérjem az üveget. Abban a pillanatban azon kaptam magam, hogy elesek és a földön kötök ki hasalva. Azonnal felment bennem a pumpa. - Hogy az a ... - nem fejeztem be a mondatot, hisz még azt sem tudtam, hogy ki lökött fel. Megfordultam és ránéztem az idegenre. Nem értem mi az a széles vigyor az arcán. Lehet ő ezt élvezi, hogy feldönt másokat? Érdekes egy pasi akkor, az biztos. - Egy boccsal rendeznéd le, ha eltört volna a kezem, vagy beverem a fejemet? - kérdeztem kissé ingerülten. Hát most na, engem ne lökjön fel senki sem és rendezze le egy Bocs-al. Bár mi tagadás helyes a srác.
Beszálltam a kocsiba és elindultam a boltba venni pár cuccot az útra. Megint elmegyek Lilhez, bár nem tudom, a múltkori eset után akar-e még látni. Elképesztő, hogy egy megfontolatlan cselekedettünkkel hogy el tudjuk rontani egy hosszasan felépített kapcsolatunkat. Hülye voltam és nem kéne magam még jobban gyötörnöm ezzel. El kéne felejtenem, hogy lehetne köztünk több mint barátság, hisz valljuk be, elég jól nézek ki, és elég sok lány örülne ha velem tölthetnék az éjszakát. Vezetés közben bekapcsoltam a rádiót, amiből egy elég idegesítő szám ment, de tipikusan az olyan fajta ami annyira idegesítő, hogy már jó. Elvezettem egészen a bevásárlóközpontig, ott leparkoltam a parkolóba, majd elindultam befelé. Gyorsan végiggondoltam mire lenne szükségem egy kb 4-5 órás útra. Kerestem pár előre elkészített szendvicset és akkor jutott az eszembe, hogy kéne egy új fürdőnadrág. Gyorsan lekaptam az elsőt amit láttam, mert már nagyon mentem volna, bedobtam a kosaramba és elindultam a pénztár felé. Amikor már bent álltam a sorba eszembe jutott az üdítő. Gyorsan visszafordultam és kicsit el is bambultam; azon gondolkoztam vajon Lilian mit fog szólni, és fogunk-e strandolni mint régen, amikor beleütköztem valamibe. Magam elé néztem és nem láttam senkit, aztán lenéztem s egy formás hátsóféllel találkoztam. Hmm. Elmosolyodtam de aztán gyorsan észbe kaptam és rájöttem, hogy illene bocsánatot kérnem. - Bocs. -Mosolyogtam rá a tipikus elbűvölő mosolyommal.
Tárgy: Re: Bevásárlóközpont 
Csüt. Nov. 14 2013, 14:20
Eddigi életem során nem sok barátságra tettem szert, de ha egyszer-egyszer mégis besikeredett egy, akkor az tartós volt. Ilyen ez Peytonnal is. Igaz, nem sokat találkozunk, csoda, ha egyszer egy évtizedben sikerül összefutnunk valahol, de akkor is, nem szunnyad ki bennünk az egymás iránti szeretet. Mindig is a legjobb barátomként tekintettem rá, sőt, talán mára kialakult bennem egy olyan szoros kötelék iránta, mintha a testvérem lenne. Legalább egy van, ha már a másikat teljesen elnyelte a föld, eltűnt a szemeim elől, és azóta egyszer sem láttam. Talán kerül engem? De miért? Mit ártottam neki? Szerintem az átváltozásunkat sokkal könnyebb lett volna együtt átvészelni, minthogy külön-külön, talán nem is egy földrészen szenvedni. Bár lehet, hogy az egyik kisebb részem nem is az éhség miatt szenvedett, vagy amiatt, mert nem tudtam megfékezni magam, hanem azért, mert hiányzott. Igen, hiányzott, rettenetesen, és ez a hiány napról-napra egyre nő bennem, minél jobban próbálkozok a megtalálásával, annál jobban vagyok kétségbeesve, hogy nem fogom soha az életben megtalálni. Nem bírnék ki egy örökkévalóságot nélküle. Ez a pár évtized is rettentő soknak tűnik, és belegondolva abba, hogy örökléttel áldott meg a sors, rá kell jönnöm, hogy ez egy kis töredéke sem a többinek, amit meg kellesz élnem nélküle.
