Utoljára akkor éreztem így, mikor Kate-tel futottam össze a parkban. Elveszett volt a lány, még olyan fiatal, és nem volt tisztában vele, mire képes, vagy hogy milyen erős valójában. Ha én nem segítek neki, talán még hosszú éveken át össze lett volna zavarodva, válaszokra várt volna, melyeket nem kap meg tán soha. De én ott voltam, segítségére lehettem, és így utólag is megölelgetném magam legszívesebben. Szeretek segíteni az embereken, meg persze egyéb lényeken, és örülök, amikor sikerrel járok, mondhatni ez éltet. Ha nem csinálhatok semmit, nem tehetek semmi jót, lehangolt leszek, szomorú, és hajlamos vagyok magamba fordulni, az pedig annyira nem Alice-es! Ahhoz, hogy önmagam lehessek, tennem is kell valamit, nem ülhetek ölbe tett kézzel - s az különben sem olyan egyszerű egy örökmozgó vámpírnak. Sokszor éreztem már, hogy csak Jasper mellett tudok nyugton lenni, azt az énem pedig kevesen ismerik. Olyankor szelíd vagyok, alkalmazkodó, nyugodt, és csak az számít, hogy ő meg én együtt vagyunk, ott vagyunk egymásnak, számíthatunk a másikra. Az ő karjai közt biztonságban érzem magam a legnagyobb káoszban is. Olyan ő nekem, mint egy menedékhely, s már a gondolattól is megnyugszom, hogy ő mindig ott lesz nekem.
A lányra bámulok elkerekedett szemekkel, és csak akkor jövök rá, mennyire sértett is vagyok attól, hogy Diablo elment, és itt hagyott maga mögött mindent. Talán megrémült, vagy túl sok volt neki mindez, talán az apja miatt hagyta el a várost, de ez mind mellékes. Keserűség lesz úrrá rajtam, ha arra gondolok, nem tudtam segíteni rajta, és ezért ment el. De hát mindent megtettél! - korholom magam, aztán gondolatban körbeforgatom a szemeim, és meg is csípem magam, hogy visszatérjek a jelenbe. Nem akarom, hogy Cain is úgy tegyen, mint a félvér lány, tehát nem fogom hagyni, hogy túl sok legyen neki a szituáció, és az azt követő dolgok. Csak szépen lassan, lépésről lépésre fogunk haladni. Segíteni fogok rajta. Kétségbeesetten, tehetetlenül felsóhajtok, karjaim csak lógnak mellettem, mintha egy rongybaba volnék, és ez az érzés annyira bosszantó! Hogyan segítsek rajta, ha még ő maga sem emlékszik semmire?! Na, nem mintha ő tehetne róla, hisz' őt is kínozzák a gondolatok, s teljesen meg tudom érteni az álláspontját, valaha én is így éreztem magam, mikor magamhoz tértem az elmegyógyintézet közelében. Talán ezért érzem úgy, hogy segítenem kell a hozzá hasonló lényeken. Mert egykor én is tanácstalanul, egyedül voltam, és nem értettem semmit sem.
Aztán kapok egy kis segítséget, és sokkal jobban érzem magam, amint agyam fogaskerekei halk, megnyugtató kattogással pörögni kezdenek egyre gyorsabb, s gyorsabb tempót vesznek fel, és újra összeszedettnek érzem magam, elfog egy érzés, hogy sikerülni fog helyretenni a lányt, és meg akarom ölelgetni őt, ám mégsem teszem, nem akarom elriasztani. - Ez az! Talán tudom, miért van így. Mivel nem tudod, mikor születtél, vagy mikor változtattak át... Egyszer csak magadhoz tértél... Nem lehet, hogy akkor fejeződött be az átváltozás? Carlisle, és a többi vámpír is azt mondja, az átváltozásra emlékszünk a legélesebben, az az emlék sosem veszik el, de én sem emlékszem rá. Egyszer csak felébredtem, és már ez a lény voltam, akkor még vörös szemekkel. Ez megmagyarázná a te gondod is, bár még akkor is ott van rengeteg kérdés. A szemszíned, az illatod, a farkas szavai... Már csak azt kell kideríteni, milyen lénnyé változtattak át! - vetem fel az ötletet vigyorogva, és egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom izgatottan. Alig várom, hogy eltűzzünk innen, és a házunk felé tartsunk. Annyira segíteni szeretnék a lányon, hogy megint furcsa keserűség kerít hatalmába, és lebiggyesztett ajkakkal nézek Cain szemeibe. Olyan vagyok, mint Edward mikor megismerte Bellát. A hangulatingadozásaim bosszantóak, bár leginkább engem kergetnek a halálba. Háh, milyen jó kis vicc! Széles vigyor terül el a képemen, és csak még nagyobbra vált, mikor megtudom, mi a képessége az újdonsült ismerősömnek. Látom az arcán, hogy ő erről nem így vélekedik, és a vigyorból lassan egy lágy, barátságos mosoly lesz, pislogok párat, feldolgozom az információt, aztán bólintok, és már nem is látom a tetoválást, elrejti a kesztyű. - Ez... mire vagy képes vele? Nem tűnsz valami boldognak, és ebből arra következtetek, hogy számodra nem varázslatos a képesség... talán másnak sem az. - jegyzem meg halkan, és fintorgok egyet. Emellett pedig kíváncsiságom határtalan, és alig várom, hogy megtudjam, mit is tud azzal a kesztyűbe bújtatott kézzel. Viszont nem fogom sürgetni, a világért sem, mint már korábban említettem, csak szép lassan fogunk haladni, és időt fogok hagyni a nőnek. Hogy fel tudja dolgozni mindazt, ami történt, s ami még történni fog, és ne fogja menekülőre, mint a félvér lányka. Biztosan beleőrülnék ha rajta sem tudnék segíteni!
- Ami azt illeti, elég sokan tudják, kik vagyunk. Megemlítem a nevem, és látom megcsillanni a felismerés fényét a szemükben... Különös érzés, néha büszkén kihúzom magam, máskor el akarok tűnni a világ elől, és ismeretlenné válni. - fintorgok, és égnek emelem a szemem. - De nézzük csak a jó oldalát! Legalább most tényleg itt vagy, és nem kel tovább keresgélned minket. Legjobb tudásunk szerint fogunk neked segíteni, és... sokkkkkal jobban fogod magad érezni! - lelkendezek és ugrándozva teszek felé néhány lépést, aztán megragadom a kezét, és rávigyorgok, biztatóan, kedvesen, és az Alice-féle őrültséggel pislogok rá. Az arcát látva egy kicsit belém mar a keserűség, de ha már ennyire feldobódtam a gondolatra, hogy segíteni fogunk a lánynak, most nem engedek a negatív érzelmeknek, és azon leszek, hogy Cain is jó hangulatba kerüljön. Értek hozzá, hogy felvidítsam az embereket, bárki bármit mond. Néha idegesítem és felbosszantom őket, ez igaz, de ha kell, tündéri vagyok, és a közelemben senki sem érezheti pocsékul magát. - Na most figyelj jól, Cain! - nézek komolyan a szemébe, duzzogva összefonom karjaimat magam előtt, és még egy lépést teszek felé határozottan, próbálok fölé magasodni, bár ez nehezen megy, lévén, hogy alacsony vagyok. - Nem fogom engedni, hogy ilyen negatívan gondolkodj az élet nagy dolgairól, és ilyen szerencsétlennek érezd magad. A-a, akit én ismerek, az nem viselkedhet így! Igazad van, nekem tényleg könnyebb volt, hiszen szerető családtagokra, és gondoskodó barátokra találtam. Ahogyan most te is. Megkönnyítem neked az életed, de az csak akkor fog menni, ha te is segítesz egy kicsit, és pozitívabban fogod fel az életet. Értve vagyok?! - ripakodok rá összehúzott szemöldökkel, összeszűkített szemekkel, de nem tudok rá haragudni, hogy is tehetném? Elvigyorodom, oldalra billentem a fejem, aztán hátrébb lépek, és úgy teszek, mintha szégyellős lennék. Lehajtom a fejem, félig leeresztett pilláim alól pislogok fel rá, aztán megint széles vigyor váltja fel arckifejezésem, és az egyik ruhaállványhoz szökkenek, és kutakodni kezdek a selyemblúzok közt.
Rosalie-nak mindenképp vinni szeretnék valamit, elvégre tudom, hogy haragszik rám. Azért, amiért nem árultam el neki sem Bella tervét, sem Joseph-fel való kapcsolatomat, és még ki sem állok mellette Renesmee ügyében. Ki kell engesztelnem, és ehhez bizony ruhára van szükségem, és egy hozzá illő szép cipőre. Hm... Megpillantok a távolban egy vállfán csüngeni egy vérvörös selyemruhát, ami valószínűleg a szőke nő térde fölé érne. Megragadom a ruhát, a karomra terítem, és Cain felé pislogok édesen, mint egy kislány, aki most kapta meg az első maciját. Gyorsan a cipőkhöz robogok, amikor az eladó is visszavonulót fúj, aztán megragadok egy szintén vörös színben pompázó magassarkút, és az orrán ékeskedő rózsát vizsgálóm. Nem, ez túl sok Rosalie ízlésének! Felemelek egy hasonló, vékony pántos cipellőt, és elismerően bólintok. - Rendben, egy pillanat, és mehetünk is! - vigyorgok, és a pénztárhoz száguldozom emberi tempóban, kifizetem a kezemben tartott dolgokat, aztán udvariasan elköszönök az eladótól, és Cain után iparkodok.
A falnak dőlve találok rá, elveszettnek látom, és ettől megint bosszús leszek. Nem rá haragszom, hanem arra, aki így magára hagyta őt, és nem magyarázott el neki semmit. Valamint az a vámpír is... Mit képzel magáról, hogy nem segít neki, és maga mögött hagyja?! Hát én márpedig nem szállok le róla addig, amíg nem segítettem rajta. - Semmi okom haragudni rád. Csak szeretném, ha fel tudnálak vidítani, és meg tudnám változtatni a nézetedet a világról, és önmagadról, ez minden. Csak próbálj meg pozitívabb lenni, rendben? Nem romolhat el semmi sem most már, hogy itt vagyok neked! - megragadom mindkét kezét, elhúzom a faltól, és kedvesen, óvatosan elmosolyodok. Kicsit visszább kell vennem a lelkesedésemből, nem változtathatom meg a gondolatait varázsütésre. - Gyere velem, és akár most azonnal találkozhatsz velük. Vagy akár... elszállásollak, és átgondolhatod az egészet. De mindenképp velem jössz most, tetszik, vagy sem! - tovább húzom magammal, nem is hagyom, hogy felfogja, mit tervezek, vagy mondok, de azért vigyorgok, mint egy eszelős, hogy enyhítsem a szavaim élét. A kocsim felé kezdem húzni, és nem is hat meg, ha ő másfelé akar menni, ha valóban így van.

// Köszönöm a játékot, nagyon élveztem. De tényleg!!! A részleteket majd megtárgyaljuk chaten, vagy üzenetben, ahogy a folytatást is. Remélem nem bánod, hogy kicsit irányításmániás voltam a végén...

Megkönnyebbült voltam, és nyugodt már attól, hogy kimozdulhattam otthonról, és nem éreztem a feszültséget, ami körbelengte az egész házunk. Még az sem zavart, hogy nem tudtam igazán a vásárlásra fordítani a figyelmem. Cain így is eltereli a figyelmem, nem kell külön ügyködnöm, hogy ne gondoljak bizonyos dolgokra. Át kéne rágnom magam egy s máson, de nincs túl sok erőm hozzá, hogy úgy igazán belemerüljek. Nem tudnék most pozitív felfogással állni az eseményekhez, bármilyen örökmozgó is vagyok, csak elkeserednék, és felhúznám magam. Most csak az a fontos, hogy kiderítsük milyen fajhoz tartozik a lány, akkor talán megnyugszik végre, és nem lesz olyan kétségbeesett. Nekem is jót fog tenni, ha segíthetek rajta, ebben biztos vagyok. - Akkor semmi akadálya, hogy kiderítsük. Csak ennyit akartam hallani. - mosolyodtam el bátorítóan, mert most, hogy már beleegyezett, semmi nem állhat az útjába annak, hogy kiderítsük mi folyik itt. Még ő sem érti egészen, mi zajlik körülötte, mi is ő valójában, amit kicsit furcsállok, ha már itt tartunk. Elkalandozva fontolom meg a dolgot, hogyan lehetséges ez. Egy szórakozott fintor ül ki arcomra, orrom felhúzom, érdeklődve meredek a lányra. - Pontosan mióta is vagy a... világon, Cain? - kérdezek rá érdeklődve, hümmögök is párat, kinézetre természetesen nem tudnám megmondani, hány éves lehet, akár idősebb is lehetne nálam, az sem tűnne fel. Persze azt sem tudhatom, hogy hasonlóan, mint Nessie, természetes úton született, és végül ilyenné fejlődött, vagy megharapták, és azóta így néz ki. Rengeteg kérdésem lenne ezzel a szituációval kapcsolatban, de fölösleges feltennem őket, hiszen választ nem kapnék, egy fejcsóváláson, esetleg egy 'nem tudom'-on kívül. Reménytelennek tűnik a helyzet, az is lenne, ha nem lennék én, aki késztetést érez rá, hogy segítsen a lányon, és nem lenne Carlisle, vagy a többi családtagunk, aki tudna segíteni rajta. De így... természetesen sikerrel fogunk járni, ez halál biztos.
Nagyon megsajnálom őt, ahogy beszél, a mondat végén legszívesebben megint magamhoz ölelném, de nem akarom elriasztani a túlzott ragaszkodásommal, időre van szüksége, ezt látom rajta, nem kockáztatok inkább. - Természetesen segítségedre leszünk. Egy percig se aggódj emiatt! Viszont lenne egy kérdésem, ha nem tűnök nagyon tolakodónak... - nagy levegőt vettem, óvatosan, csaknem kérlelve pislantottam rá, s csak ezután folytattam. - Hogy lehetséges az, hogy nem tudod mi van? Nincs semmi emléked régebbről? - próbálok puhatolózva rákérdezni, nem akarom, hogy kiakadjon, messzire menni nem szeretnék, csak arra kérdezek rá, amit mindenképp tudni szeretnék. Lehetséges volna, hogy ő sem emlékszik az előéletére? Mi történhetett vele, ami ezt váltotta ki? Nálam egyértelműen az elektrosokk kezelés, Carlisle elméletei szerint legalábbis... Én pedig elhiszem, mert más magyarázat nemigen felel meg, csak ez az egyetlen elfogadható. Legalább van valami elképzelésem arról, mi történhetett velem az intézetben, és nem vaksötétben tapogatózom. Mert ez is több, mint a semmi. - Ezt nem igazán értem. Nem érzek rajtad semmit, ami farkasra utalna, az illatod... különös, de az enyémhez hasonló. Semmi nem utal arra, hogy közöd lenne a farkasokhoz. Lehet, kattant volt az illető! - forgatok szemet, és egy halvány vigyor ül ki ajkaimra. Próbálom kicsit enyhíteni a ránk nehezedő feszültséget, nem kell, hogy rosszul érezze magát azért, mert ő más, mint én, vagy a többi fajtámbeli. Mint Renesmee - se nem ember, se nem vámpír, mégis megállja helyét a világban. Különleges. Ezt pedig el kell fogadni.
Zavartan elmosolyodik szavai után, amik szintén zavarosak, értetlenek, kissé még talán kétségbeesettek is. Hirtelen még erősebb késztetést érzek rá, hogy segítsek rajta. Muszáj rájönnünk az igazságra - csak ez visszhangzik a fejemben. - Tíz éve... Akkor miért csak most jöttél Forksba? Igaz, egy kis ideig nem itt éltünk, de csak hét évig voltunk távol. Biztos találtál volna valakit, aki ismer minket, és tudja, hol vagyunk. Ne haragudj, csak ez... nem tiszta nekem. - fintorgok, és bocsánatkérőn pislogok rá, nem akarom megsérteni. Bosszantó a paranoiám! - A családom miatt hagytam fel a kutakodással. Egy keveset különben is megtudtam az életemről, és végeztem azzal, aki miatt átváltoztam. De nem akartam minden részletet tudni, elvégre ha nem tudok semmit az emberi életemről, nincs mi hiányozzon. - vonok vállat könnyedén, és rámosolygok. Közben felénk lépked az egyik eladónő, biztos látta, mikor a földre rogyott a lány... Remek. - Köszönjük, minden rendben van! - vágom oda a szavakat kissé barátságtalanul, de a mondat élét elnyomja az ártatlan arcom, és bájos mosolyom. Ha a nő nem lökött, felfogja, hogy nem igazán fontos, hogy itt legyeskedjen...

// Kicsit lapos lett a vége, remélem nem lesz nehéz rá visszaírni.....

Pontosan olyan helyzetben vagyok, mint mikor Nahuel-t kerestük Jasperrel. Nem egészen tudtuk, mit is, vagy kit is keresünk valójában, de vakon bíztunk a képességemben - ez volt az egyetlen lehetőségünk. Akkor még nem tudtunk több félvérről, csak róla, és tudnunk kellett, hogy mi vár majd Nessie-re. Bizonyítanunk kellett, hogy nem ártalmas, és megnyugodhattunk, hogy meg fog állni a hirtelen növekedésben, és csaknem olyan lesz, mint mi. Mikor végül megtaláltuk, kész csoda volt, percekig nem tudtam megszólalni, csodáltam őt. Egy új faj mindig fantasztikus, s most itt állok a lánnyal szemben, és nem tudom mi ő. Majd kiugrok a bőrömből, felfoghatatlan érzések kerítenek hatalmába, olyan érzésem van, mint mikor először tartottam karjaim közt Renesmee-t. És mindenképp segíteni akarok, még ő sincs egészen tisztában vele, hogy micsoda, nem hagyhatom így itt, és azt bizony a kíváncsiságom sem engedné. - Elképesztő. Vajon mire lehetsz még képes? - kérdezem, de inkább csak hangosan gondolkodok, mintsem tényleg tőle kérdezném. Mi lehet ő? A kérdés, amire még ő sem tudja a választ, és amire én mindenképp tudni akarom. Hatalmas felfedezést tettem, de nem csak ez itt a lényeg. Kíváncsiságomon még segítőkészségem is képes felülkerekedni, mindennél jobban segíteni akarok neki rájönni a "titokra", és segíteni neki mindenben. Egyedül van, nincs vele senki, nincs kire támaszkodjon, bizonytalanul bolyongott eddig a világban. Egyértelmű, hogy szüksége van rám! - Ebben segíthetünk. Carlisle-t biztos érdekelni fogja a dolog. Utána tudunk nézni, és ő meg tud vizsgálni téged, akár... Persze, csak ha beleegyezel! Semmit sem fogunk rád erőltetni. De szeretnéd tudni melyik fajhoz tartozol, nem? - próbálkozok kedvesebb hangnemmel, tudni szeretném, mit akar ő. Nem fogom egészen addig elvinni hozzánk, míg nem ad nyílt választ, és persze addig, amíg nem nyugszik meg. Nem akarok a nyakába zúdítani ezer, meg ezer kérdést, márpedig ha elvinném a Cullen házba, biztosan az lenne az első. Mindenki kérdezősködne, mert biztos vagyok benne, hogy ilyet még Jasper sem látott, vagy bárki más. Talán ő az egyetlen ilyen lény, talán vannak mások is, de először is azt kéne tudni, hova sorolhatjuk be, melyik fajt erősíti, és mire képes még. A szimatom nem csalhat, tökéletes minden érzékszervem, ahogy a szaglásom is, ezért is vagyok olyan biztos benne, hogy ő nem egészen olyan, mint én. Aztán beugrik valami. Oldalra billentem a fejem, szorosan lezárom szemhéjaim, és próbálok a képességemre támaszkodni. És mit látok? Homályos foltokat, mintha nem lenne biztos a jövőjében. De határozottan sokkal jobb a "kép", mintha Jacob, vagy Renesmee jövője után kutakodnék. A kérdés pedig még mindig ott lebeg a levegőben: Mi lehet ő?
Fejem ismételten oldalra biccen, mikor feldob egy újabb témát. - Hogyan reagált a bundás? - kérdezem, hangom kíváncsian cseng, semmi undor nincs a szavakban. Hogyan is utálhatnám a "kutyákat", mikor Renesmee szereti egyiküket, és én... és Joseph is egy közülük. Képtelen lennék ezután ítélkezni felettük, vagy gyűlölettel tekinteni rájuk. Ezidáig sem rühelltem őket, most pedig végképp nem. Egy kis ellenszenv talán van bennem a többi iránt, de nem ítélkezem. Majd' megőrülök, hogy tudjam a válaszokat, s eközben próbálok türelmes is lenni Cain-hez, és nem lerohanni. Amilyen hevességgel bele tudom éni magam az újdonságokba, a végén még sikoltozva menekülne el előlem. Nem lenne valami fantasztikus dolog... - Mit mondott? Cain... Tudnom kell, mit mondott a farkas. Kérlek, áruld el! - kérlelem lágyabb hangot megütve, de közben gondolataim csak úgy cikáznak, és megnehezítik a dolgom. Próbálok a szavaira figyelni, de azokból nem sok minden derül ki, meg tudom érteni. Nekem is nehéz volt, mikor egyedül ébredtem fel, és azt se tudtam, mi vagyok. Semmire nem emlékeztem, még a tűzre se, aminek emésztenie kellett napokig. Semmi nem volt meg a múltamból, egyetlen képkocka se, és rémült voltam. Ha nem lettek volna a látomások, nem találok Jasperre, aztán a többiekre... Én nem is tudom, mi lett volna velem.
Olyannyira elkalandoztam, hogy a lány szavait csak tompán hallottam, s mire rápillantok, a földön ülve szipog, szemeit törölgeti, és olyan elesettnek tűnik, hogy abba belehasad a szívem. Leguggolok elé, egyik kezem az övére teszem, óvatosan megszorítom azt, és egy biztató mosolyt küldök felé. - Ugyan, semmi okom haragudni rád! Tudod, mikor átváltoztam, én is pont ilyen egyedül voltam. Nem volt mellettem senki, és még csak nem is emlékeztem semmire. Nem voltam emlékeim, és ami azt illeti, most sincsenek. Nem tudom, ki voltam emberként, és ez eleinte megrémített, de megtanultam együtt élni vele. - vonok vállat könnyedén, mintha csak az időjárásról társalognánk, vagy arról, milyen ruhák vannak az üzletben.Sokkal komolyabb a téma, mint azt előadom, de nem fogom lerohanni megint, és nem zúdítok rá egy csomó információt, amivel nem tud megbirkózni.

Őszintén szólva a lányt nem tudom hová tenni. Ha ránézek csak pörgést látom, szerintem mindent egyszerre akar, de mégis megnyugtat a kedvessége. Rám fér ebben a zavarodott állapotban. Felkavaró a találkozás, hiszen oly' régóta kutattam a családja után, erre tessék, akkor botlok bele amikor nem számítok rá, amikor már lemondtam róla és kezdtem beletörődni a sorsomba. Örökké elveszett leszek, ki tudja honnan jöttem, azt se tudom hová tartok. Ha nem lenne a festészet nem tudom mit csinálnék magammal, a gondolataim szépen felemésztenének. Jó ránézni egy olyanra, aki egyáltalán nem gondterhelt, aki... boldog, mert tudja hová tartozik. Hallottam a Cullenekről, a vámpírhölgy sokat beszélt róluk, az eltűnése után sokat ábrándoztam milyen lehet az általa körbeírt család tagja lenni. Nagyon vágyódtam a megfoghatatlan után, kitaláltam magamnak egy álomvilágot, egy nagy famíliával, sok kedves szóval, jóleső gesztusokkal. Keserű, tudom, de ez tartott életben hosszú ideig.
Követem a pillantásait, feszengve veszem a levegőt mikor a kezemet figyeli, de nem történhet baj, mert nem fog hozzáérni, s megszokhattam volna már, hiszen elég feltűnő egy bőrből készült kesztyű jelenléte. De még mindig jobb mintha lámpást játszanék, ugye? Megköszörülve torkomat pillantok rá kicsit összeszedettebben. -Szükségem van vérre. -Annak ellenére, hogy vámpírral beszélgetek kissé zavarban érzem magam, hogy ilyenekről kell beszélnem, pedig teljesen természetes dolog a mi esetünkben. -Vegetáriánus életmódot folytatok. Próbáltam nélkülözni, de nem ment. -Folytatom tovább, és most rajtam a sor, hogy egy pillanatra lesüssem a szemeimet. Nem szeretem, hogy gyilkolnom kell, az apró állatok nem tehetnek arról, hogy mi vagyok, mégis számtalan egyedüket pusztítottam el azért, hogy élhessek. Újra megszólal, de ezt már hallottam. -Bárkivel találkoztam, mindenki ezt mondta, de... Olyan gyors vagyok, úgy táplálkozom, szóval én... én nem tudom mi az igazság. Nem tudom mi vagyok, vagy ki vagyok egyáltalán... - Sosem szerettem keseregni, de az érzelmeket sem tartottam vissza. Belül feszít a mellkasom, éget a torkom, a szemeim pedig egyre inkább megtelnek könnyekkel. Nagyot nyelek és megrázom a fejem, ki akarom tisztítani a fejem, mert itt a nagy lehetőség és nem szeretném elszalasztani. -E-egyszer találkoztam egy farkassal és.. -Kezdek bele dadogva és csaknem egyik lábamról a másikra állva toporgok, igazából félek kimondani, félek magamtól és attól, hogy mi van ha igaz amit próbáltam elhessegetni. Közben ő is beszél, már a szám szélét rágom, legszívesebben felsikoltanék, hogy megszabaduljak a gyülekező érzésektől, de nem teszem. -Lehetetlent mondott, de most hogy hallottalak, én.... elbizonytalanodtam. -Megint a fejem rázom, arcom elé kapom a tenyereimet, hogy eltakarjam magam, nem akarok itt lenni, csak tudni akarom az igazságot. A vállaim görcsösen rázkódnak, szétcsúsznak a lábaim és a földre csúszok, felhúzom magam elé a térdeimet, nem is érdekel ha százan néznek akkor sem. Nem bírom tovább, túl sok volt ennyi év, rettegek, nagyon félek. -Tudni akarom mi vagyok -suttogom a tenyereimbe, forró leheletem visszacsapódik könnyáztatta bőrömre, hiába próbálok erős lenni, ez már sok. Szipogva törlöm le magamról a nedvességet, félve nézek fel Alice-ra, biztos meg van a véleménye rólam. -Nem bírom tovább. Ne haragudj rám...

Meglep az egész szituáció, nem tudom, hogyan reagáljak. Nyilván, nem támadhatok le egy vadidegent, báááár ha jobban belegondolok... pont ezt tettem. Ez rám vall, nem tudok megmaradni a kis hátsómon, nem vagyok képes visszafogni magam, kikívánkozik belőlem, amit gondolok, ezzel jár a kíváncsiság. Még jó, hogy nem tudok megöregedni, mert azt hiszem, elég hamar lennének ősz hajszálaim, ha nem a kíváncsiságtól, akkor a stressztől. De várjunk csak... Ha tudnék öregedni, már rég a föld alatt oszladoznék. Hm, remek gondolatok, Alice!
Összeszorítom szemhéjaim, s velük együtt fogaimat is, állkapcsom feszesen préselődik össze, fejemet alig láthatóan megrázom, és próbálok normálisan viselkedni. Joseph-fel való találkozásom nagyon felkavart, a tudat, hogy a városban van, és én mégis próbálom megtiltani magamnak, hogy lássam, olyan, mintha két részre akarnék szakadni. Egyik részem Jasper oldalán akar maradni, míg másik a farkas felé húz, persze, nem olyan értelemben. Fontos nekem a férfi, nem is tudom elmondani, milyen szoros kapcsolat fűz hozzá, de sosem tudnám úgy szeretni, ahogy az én harcos vámpíromat. Ezzel valószínűleg ő is tisztában van, de én is tudomásul veszem, hogy gyakran megesik, hogy úgy tekint rám, ahogy halott feleségére nézhetett, őt látja bennem, és ha azt mondom, ez egyáltalán nem zavar, az oltári nagy hazugság lenne. De azt hiszem, hozzá tudnék szokni. Csakhogy, ha lenne eszem, olyan messzire menekülnék egykori támaszom elől, amilyen messze csak lehet, eltaszítanám magamtól, elküldeném, és nem foglalkoznék vele. Ám épp úgy, ahogy a szerelem, az egyszerű, erős szeretet is elveszi az eszed, és átveszi feletted az uralmat. minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszakadjak a gondolataim közül, legalább élvezzem a vásárlást, és a lánnyal foglalkozhassak, de nehezemre esik. Valahogy mégis megteszem, rá emelem a pillantásom, rádöbbenek, eddig a válla fölött tekintettem át. Zavartan elmosolyodok, aztán értelmezem a szavait. - Örülök, Cain! - felelem fokozatosan kiszélesedő vigyorral, de közben kissé értetlenül méregetem kesztyűs kezét, és feltűnik az is, hogy csak az egyiken viseli. Első gondolatom az, hogy talán sűrűn érintkezik emberekkel, és azért, de akkor miért csak az egyik kezén? Feltűnő. Nem előnyös. Akkor hát miért? oldalra billentem a fejem, kezéről arcára siklik pillantásom, és a vigyor nem fagy le az arcomról, egész végig fent tartom. Mialatt én állok ott, mint egy őrült, és vigyorogva bámulok rá, ő zsebre rakja kesztyűs kezét, amit persze szemeim is követnek, de igyekszem nem rázúdítani a kérdéseim, és várni vele, míg nem tűnik olyan személyesnek a kérdés. Megértően hallgatom a szavait, érdekel, persze, hogy érdekel, amit mond, hiszen olyan meglepőnek tűnik, hogy ő egy egyszerű vámpír legyen. Képtelenség, hogy bármelyik fajhoz is tartozzon, de akkor mi ő? Ha nem járok a végére, nem marad abba a lüktetés, amit felfokozott kíváncsiságom okoz a fejemben, és izgága leszek, mint egy sajtkukac. - Miféle jelek? - csúszik ki a számon a kérdés, de rögtön elszégyellem magam, és lesütöm pilláim. Csak nyugalom, csak nyugalom! - próbálom fékezni magam, és nem kérdések özönét szakasztani a nyakába, de tényleg nehéz nem cselekednem, nem jártatnom a szám. Nem vagyok valami csöndes, türelmes lány, sosem kezeltem jól ezeket a dolgokat, most pedig harcolnom kell önmagammal szemben, és ez megerőltető, de viselkednem kell mindenképp. - Nem akarlak lerohanni, de érdekesnek talállak. Mintha vámpír lennél, de mégsem egészen... - nem tudom, hogyan magyarázhatnám el neki, amit érzek, de ösztöneim minden erejükkel azt súgják, hogy ő nem a mi fajunkat képviseli. Viszont azt sem akarom elérni, hogy teljesen eltántorítom, összezavarom, és aztán magára hagyom, mondhatni összetörten. Persze, nem hagynám magára semmiképp sem, de mi van, ha olyannyira megbántódik, hogy látni sem akar majd? Nem fordulhat elő, megértő vagyok, tapintatos, még akkor is, ha izgágaságom néhányan tolakodásnak veszik. Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, az enyém talán ez a kíváncsiság, amivel nem tudok mit kezdeni, és amit nem tudok megfékezni. Ha valamiről lemaradok, vagy későn tudom meg az... letaglóz, egyenesen borzalmas, és katasztrófának tudom be. Mintha kitaszítottak volna, és titkolóznának előlem.
Minket keresett. Utánunk kutatott, el akart érni minket, de nem tudott. Nem egészen értem, mit gondolt, mit talál majd nálunk? Vagy... talán arra gyanakodik, hogy félvér, és Renesmee volt a kulcs? Istenem, megőrjít ez a tudatlanság! - Úgy tűnik ez a szerencsenapod, mert én bizony a Cullen család tagja vagyok! - mosolyodok el kedvesen, felvonom a szemöldököm, és megérintem a karját. Nem tudom, zavarni fogja-e, hogy ilyen közvetlen vagyok, de ha a szavaim úgy ahogy meg tudom fékezni, a tetteim már kevésbé. Ijedten kapom el a kezem, mikor könnyek árasszák el szemeit, de rögtön kombinálni is kezdek, és egyszerre ér el a döbbenet, a sajnálat, a meglepettség, és a tehetetlenség. Letaglóznak a vegyes érzelmek, az pedig végképp, hogy képes a sírásra, tehát vámpír semmiképpen nem lehet. - Uram ég, nem vagy vámpír! A vámpírok szervezete nem képes a könnyekre. Nem termelődik, valójában halottak vagyunk, de te... szóval neked... izé, nem akarok tapintatlan lenni, de te sírsz! Akkor... nem igazán értem. Nézd, érzem az illatod, nem vagy félvér, de vámpír, vagy ember sem. Nem tudom, melyik fajt erősíted, de szeretnék segíteni neked! - jelentem ki határozottan, és odalibbenek elé, hogy karjaim közé zárjam. Képtelen vagyok nem megérinteni, valahogy meg kell nyugtatnom, és az fél méter távolságból nem fog menni. Zavartan szorítom magamhoz testét, nem értem magam, de ha sírni látok valamit ösztönösen jön. Az már más kérdés, hogy engedi-e, vagy eltol magától.

// én imádtam *-* egy sziára nem is lehet nagyon mit reagálni xD De ez most könnyebb lesz, legalábbis remélem :$ //

Nem tudom, vigasztaljon-e a tudat, hogy a felbukkanó lány szintén zavaros tekintettel néz rám, vagy inkább sajnáljam, és siessek a segítségére. Nem bírok magammal természetesen most sem, lehajolok, és egy szempillantás alatt már megint kezemben tartom a cipőt. Csak remélni tudom, hogy senki nem vette észre, milyen gyorsan mozgok. Ha a lány észre is vette, egyáltalán nem fontos, mert érzem, hogy ő is természetfeletti, még ha nem is tudom, pontosan milyen. Farkas nem lehet, az illata alapján, de bőrszíne mégis megtéveszt. Tesz felém egy bátortalan kérdést, megint elbizonytalanodok. Nem tudom, fél, vagy csak megtartja tőlem a kellő távolságot. Én azonban nem habozok, odaszökkenek mellé, de kevésbé felszabadultan, és vidám, mint azt alapjáraton tenném. - Szia! - köszönök én is, és igyekszem olyan kedvesen, és bátorítóan mosolyogni, hogy az ne legyen idegesítő, de érezze, hogy tőlem nem kell tartania. Talán csak az zavarja, hogy így megbámultam, de nem tehetek róla, ledöbbentem! Közelebb araszolok hozzá, de azért tartok egy kis távolságot, nem akarok rámenős lenni, pedig valószínűleg ha nagyon visszafogom magam, még akkor is az leszek. Ez a jellememhez tartozik, talán nem vagyok olyan tapintatos, de csak azért, mert a segíteni akarásom elnyomja a megértést. Azért még igyekszem. - Alice Cullen vagyok. - nyújtom felé a kezem, és ha elfogadja, gyengéden megszorítom, és megrázom. Bőre tapintása pont olyan, mint az enyém, bár talán kevésbé kemény, mégis pont olyan hűvös. Majdnem el is hiszem, hogy vámpír, de bőrének feltűnő kreol árnyalata mégis megzavar, s elbizonytalanít, megint. Minden elbizonytalanít a lányban, és próbálom erőltetni magam, de nem jön egy kép sem, de lehet csak azért, mert nincs semmi elhatározása a lánynak. Bizonytalannak tűnik, ahogy előttem ácsorog, és én oldalra billentett fejjel viszonzom tekintetét. - Ne haragudj, hogy így rád török, de egyszerűen nem tudom eldönteni, melyik fajhoz tartozol. - mosolygok rá gyengéden, és puhatolózó hangon próbálok rájönni a "rejtélyre".

// Okééé, ez borzalmas lett, de majd csak beindulnak a cselekmények!

Mostanában minden ellenem van. Amikor egyet előre lépek másnap olyan mintha kettőt hátra felé tettem volna meg, s ez... Kicsit sem fantasztikus, sokkal inkább lehangoló, nem értem mit ártottam én a világnak, a légynek sem tudnék keresztbe tenni, ennek ellenére úgy érzem büntetést kell elviselnem, és félek attól hogy talán mindez azért van mert nem ismerem ki vagyok valójában, nem ismerem az előző régi énemet. Legrosszabb rémálmaim válnának valóra, akkor is, ha tudom én nem ilyen vagyok. Sok kellemetlen dologgal kell megbirkóznom, tíz éve minden nap rettegve megyek ki az utcára az emberek közé, fekete kesztyű alá rejtem az átkozott kezem, de még így sem érzem őket biztonságban. Persze jobb már mint az elején volt, de azt hiszem ehhez nem lehet tökéletesen hozzászokni, mindig bennem marad a félsz. Hiába erőltetem be magamnak, hogy a kesztyű miatt nem lesz semmi baj, annyira rettegek, hogy ez édeskevésnek bizonyul, s talán csak pillanatnyi megnyugvásoknak adhatok hálát. Sokmindent nem értek, például azt, hogyan ébredtem fel tegnap Seattleben amikor azelőtt Port Angelesben jártam, kiráz a hideg, kitör a frász, mert azt hiszem valaki szándékosan nem akarja, hogy Forks legyen a végállomás, mint annak idején a kedves vámpírhölgy esetében, aki egyik napról a másikra tűnt el miután megbeszéltük, hogy elhoz majd ide. De ki lehet az és mit akar tőlem? Kezem lábam remeg és az önbizalmam egyenlő a nullával, áthúz a mínuszba, de ami a legborzasztóbb, hogy nyoma sincs rajtam erőszaknak, nincs magyarázat, sehol egy levél, vagy bármi más, nem tudom hogyan kerültem a motelba, és a tulaj azt mondja saját lábamon béreltem ki a szobát. Valamiféle tudatmódosítót adtak volna be? Nem emlékszem, Istenem, nem tudom mi van velem... Nem ez volt a legelső eset, s ahogy közelednék Forks felé az események egyre bizarrabbak. Nem kellene oda mennem, de most már csak azért sem fogok megtántorodni, jöhet bármi, meg kell tudnom miért nem akarják, hogy ott legyek. Félek, rettegek mi vár rám, de ha nem derítem ki talán örökre valaki más bábja leszek. Nem kérek sokat, csak azt, hogy megtudjam az igazat, mert így leélni egy életet lehetetlen, diliházban fogok kikötni, sokszor azt hiszem úgy lenne a legjobb, de egyelőre meghagyom ezt az eshetőséget a legvégső megoldásnak. Bárki is van a nyomomban, ma nem fog megakadályozni hogy Forksba érkezzem!
Buszra szálltam miután sikerült összeszedni magam, de keserűen kellett szembesülnöm azzal, hogy szinte minden cuccom elveszett, egy kis poggyász volt meg a három bőröndből, az irataim viszont legalább nem sérültek és hiánytalanul megvannak a hitelkártyámmal és pénzemmel, telefonommal együtt. A kiállítás főszervezője már biztos itt van, a festményeimnek remélem nem esett baja, jópár napja elküldtem őket, és csak reménykedni tudok, hogy pozitív kritikákat kapok. Az értéktárgyaim mind megvannak, azt már tudom, hogy az elrablóm nem a pénzre hajtott... De akkor mire? Áhhhhh ez kész agyrém! Valami baj van velem, nem tudom mi, de érzem... Szóval amint leszálltam a buszról tárcsáztam Rayt, megtudtam hol van a szállásom, megkerestem és lepakoltam, majd ismét útra keltem, hogy beszerezzek pár megfelelő ruhát, ha már a cuccaim nagy része elveszett. Egy aranyos kis butikfélébe botlottam, nem tétlenkedhetek hiszen két óra múlva találkozóm lesz, tehát besuhanok és egy bátortalan köszönés után belevetem magam a sorok közé, igyekszek valami szép és elegánsabb felsőt kiszúrni, de közben sorolom magamban mire lenne szükségem. Fehérnemű, ingek, nadrágok, egy kosztüm sem ártana, egy estélyi, igen az mindenképpen kelleni fog, szoknya sem ártana, jézus, lesz ám bevétele az eladónak az biztos! És cipő! Ó te jó ég! Legalább három vagy négy pár fog kelleni, bár szeretném a háttérben maradni ahogy mindig teszem. Elengedem az anyagot és gyors léptekkel a cipőosztályhoz nyargalok, rögtön ki is szúrok egy fekete tűsarkút a sor elején, és bár nem bámészkodom sokat, azt megállapítom hogy a helység hatalmasabb mint azt gondoltam volna. Ide-oda forgatom a fehér szépséget a kezemben, de igazából nem tudok koncentrálni, érzek egy illatot, vámpír van a közelben s máris elöntenek az érzések. Mindig úgy éreztem ők az én mentsváram, de egyben roppant mód tartok is minden alkalommal tőlük, ha egy-egy felbukkan a közelemben. Érzem, hogy másabb vagyok mint ők, nem tudom az okát, szóval van ám bajom most is, nem is kevés. Félszegen emelem a fejem abba az irányba ahonnan a szagot érzem, az alacsony lány ekkor ejti le a cipőt és amint meglátom tudom, hogy ő az. Megrökönyödve nézünk egymásra, Ideges leszek és mint mindig ilyenkor, a hajamat a fülem mögé simítom, nem szaladhatok el, pedig tudom nem sok hiányzik hozzá. -Öhm, szia -Intek s ezzel egy időben teszek felé egy bátortalan lépést, de igazából azt se tudom miért teszem.

Minden olyan zavaros az elmúlt napokban. Nem is tudom, Bella hogyan viszonyul hozzám, vagy a többiek, de hatalmas káosz uralkodik a Cullen ház körül. Mintha egy burok venné körül, ami magába szívja az összes negatív érzelmet, és nem engedi ki onnan. El kellett szabadulnom, legalább pár órára, mert ha egy percnél tovább ott maradtam volna, valószínűleg lerombolom a fél házat, vagy valakivel nagyon összeveszek. Nem bírom elviselni ezt a sok feszültséget, és felgyülemlett érzelmet. Bár Jasper sokat segít nekem, próbál nyugtatni szavakkal, érintésekkel, és képességével, de tudom, hogy minden egyes másodperc, amit velem tölt, fájdalmat okoz neki. Ezúttal azt tanácsoltam neki, menjen, vadásszon egyet, én pedig ruhavadászatra indulok, és felvásárlom legalább a fél boltot, de addig nem megyek haza, amíg nincs nálam egy tucat szatyor, tele ruhákkal, kiegészítőkkel, miegymással. Mindig megnyugtat, ha vállfákat kell tologatnom jobbra-balra, ruhákat kell túrnom, és cipők közül kell válogatnom. Mintha egy saját divatvilágba lépnék, ahol nincs gond, kedvtelenség, és végtelen sok bűnbánás. Csak én vagyok, és a ruhák, egy külön dimenzióban, és olyankor semmi más nem számít, csak az, hogy a kiszemelt ruha az enyém legyen, jó méretben. Kicsit veszélyessé is válhat egy ilyen vásárló-túra, mert ha meglátok valamit a kirakatban, és az nincs készleten, képes vagyok hisztit csapni, és beperelni a boltot, amiből persze én jönnék ki rosszul... Bár szívesen bevetném bájaimat, és aranyló tekintetemmel megbabonáznám azt, aki ellent akar mondani nekem.
Besétálok az ajtón, csengő, lágy hangon elmormolok egy köszönésfélét, és vigyorogva szökkenek a ruhacsodák közé, és rögtön bújni is kezdem a sorokat, valami csinos, elegáns, vagy csodaszép darabért. A szemem rögtön meg is akad egy fekete, csipkével díszített topánkán, és azonnal bele is szeretek. De ez nekem nem elég természetesen, mert hát hiába markolom fel a cipőt, kell hozzá keresnem egy hozzá illő ruhát, nyakláncot, és rengeteg olyan dolgot, aminek muszáj passzolnia hozzá, különben elönt az ideg, és valakinek még nekimegyek.
Hirtelen kiesik a cipő a kezeim közül, és a legmegdöbbentőbb az, hogy nem azért, mert egy hozzá tökéletesen passzoló csodaszép ruhát pillantottam meg, hanem egy lányt. Az illata tökéletesen olyan, mint az enyém, bőre mégsem hófehér, nem vakít el, szemszíne pedig olyan mogyoróbarnák, amilyet még a kontaktlencse sem tud varázsolni. Vagy talán mégis? Lényegtelen... De hol marad a fehérség, és márványkinézetű, kemény test? Tovább ácsorgok ott, próbálom felidézni, milyen lény lehet. Talán félvér. Nem, Renesmee sem így néz ki, vagy Kate, és az a fiú, akit Jasperrel kutattunk fel. Miféle lénnyel van dolgom??

- Talán nem is fogsz, ha jó kislány leszek. Bár megnéznélek, milyen vagy, mikor kikelsz magadból. De talán jobb, ha nem látom. Gyanítom, idősebb vagy nálam sokkal. -Nem mutatom, de jót mosolygok magamban. -Az én stíluson elég sajátos, de azért gyanítom téged sem kell félteni e téren, bár igen, biztosan idősebb vagyok nálad, de ha megmondod hanyadikat taposod, én megmondom a korkülönbséget -Fogalmam sincs hány éves lehet, viszont érdekelne, tehát puhatolózok. Én sem vagyok mai páva, viszont azt sem mondhatom, hogy hű de öreg lennék, sőt, nem is akarom, elvégre a nők, főleg én elég hiún vagyunk összerakva. De ez a jó kislány duma akkor lenne hatásos, ha mondjuk Alice jellemével és naívságával rendelkeznék, én viszont paranoiásabb vagyok a kis törpevámpírnál, de azt is figyelembe veszem, hogy Cherie nem egy buta szőke, pontosan tudja mit szabad, hogyan és hol, ahhoz, hogy ne vonja fel magára a figyelmet.
-Se nem öreg, se nem fiatal -Sandítok rá immáron teljes A bevásárlás utáni letargiával, de pontos dátumot nem említek, jobb ez így. Igazság szerint túl jól szórakoztam ahhoz képest, mennyire nem akartam szóba elegyedni a vámpírnővel. De mint azt az elején mondtam; nem viszem túlzásba a dolgot. Meg van amit akartam, Cherietől is megtudtam amit kell, és fordítva, már csak rajta áll az ígérete betartása. Még mindig nem bízom benne, de az adott szaván kívül másba nem kapaszkodhatok. Érekes, sokszínű szerzet- ezt könyvelem el magamban amikor kilépek az ajtón s elválnak útjaink. Vár reám egy kis tanácskozás....


___________________________
Én is köszönöm, érdekes játék volt ájláv Cherie, remélem még egyszer találkozunk.

Nem tagadhatom le, szívesen összefutnék a szőke vámpírnő családtagjaival, hogy legalább tisztában elgyek vele, kik élnek errefelé, és ne érjen meglepetés szerű rajtaütés. Viszont ezt inkább meg sem említem neki, félő, hogy a végén még itt szakadna el a cérna, és én nem akarok kockáztatni, most nem. Nem azért jöttem ebbe a városba, hogy cirkuszt rendezzek, és rögtön egy hét után tovább is álljak. Legalább a vámpírokkal barátságosabbnak kell lennem, bár az emberekkel nem tudom, ez mennyire fog menni, de mivel itt nem fogok rájuk vadászni, talán olyan goromba sem leszek. Kivéve persze az eladónőhöz hasonló lényeket, akik úgy bámulnak, hogy legszívesebben a pulton fekvő ceruzával szúrnám ki a szemeit. - Talán nem is fogsz, ha jó kislány leszek. Bár megnéznélek, milyen vagy, mikor kikelsz magadból. De talán jobb, ha nem látom. Gyanítom, idősebb vagy nálam sokkal. - nyugtázom egy grimasz kíséretében, és vállatrándítok. Tanultam egy s mást, de azt is tudom, kivel jobb, ha nem packázom, mert még én iszom meg a levét. Nos, Rosalie pont ilyen alaknak tűnik. Ha jobban belegondolok, ez a "jó kislány leszek" duma elég ironikus, ha rólam van szó. Mikor is voltam én jó gyerek? Öhm, kb. soha?! Csak apám kedvéért viselkedtem egyedül jól, de az anyámnak nevezett egyédnek ott tettem keresztbe, ahol csak tudtam, mint mikor lenyúltam a holmijai egy részét, és eladtam a neten, és egyéb nyalánkságok. Sosem érdekelt, hogy mit szól hozzá, őt sem érdekelte mi van velem, csak annyi volt a lényeg, hogy kerüljem el jó messze, bár nekem sem lehetett volna ennél nagyobb kívánságom, vagy... Ó, de, mégis volt: Hogy tűnjön el a jó fenébe! Emlékeimből lassan visszarázódom a jelenben, és biccentek a nőnek, a karomra fektetett két ruhadarabbal együtt utána indulok, a kasszához, beállok mögé a sorba, s miután lerendezte a pénzt, intek neki, hogy várjon meg, és én is előszedek egy kisebb köteg papírpénzt, amit a pénztáros kezébe is nyomok. A nő mellé sétálok, bájosan rámosolygok, és felteszem a kérdést, amin agyaltam fizetés közbe. - Mondd csak, mióta vagy te vámpír? - bököm ki óvatosan, nem akarok tolakodni, sem ráerőszakolni a válaszadásra, de kíváncsi vagyok. Ha válaszol, hát megköszönöm, hogy gazdagított ezzel az információval, ha inkább megtartaná magának a titkot, biccentek, megköszönöm neki a divattanácsait, ám mindenképp továbbállok már. Kilépve az üzletből egy újabb cigarettára gyújtok, és elindulok a házikóm felé, ahol valószínűleg levágom a cuccokat, és felderítem a várost, vagy átugrom egy közeli városba, ahol csemegézek egy kicsit.

|| Részemről lezárt, nagyon klassz volt, remélem későbbiekben még összefutunk! (;

Vegyünk egy ragadozót és hozzá egy teremtőt, adjuk hozzá az álmos Forkst és a Culleneket, meg egy csomó vérfarkast, bevésődést és félvért. Tegyünk még az idilli összképbe egy rossz útra tért újszülöttet is, s máris kész az unalommentes városi összhang. Az emberek nem is sejtik milyen élet zajlik a felszín alatt, ez a hatalmas szerencsénk vagy inkább szerencséjük. Azonban mi, akik úgymond kilógnak s beleillenek a természetfeletti világba bizony bizony joggal és okkal ráncoljuk a homlokunkat egymásra, lassan ott tartunk, hogy mindenkire fújunk és képtelenek vagyunk megbízni idegen "sorstársban", de mindez nem is annyira újkeletű. A ragadozók mindig is nagyobbra tartották magukat nálunk, vegetáriánus életet élő vámpíroknál, főleg mivel több ezer esztendeje három közülük világuralomra törés gyanánt kiemelkedve egész sereget toborzott, hírük pedig minden vámpírhoz eljutott, ezáltal is promózva úgymond azt a fajta életmódot, ami emberéleteket követel fentartása végett. Ez az, amit sosem fogok elfogadni vagy tisztelni, más életét elvenni sajátom életben tartása miatt... Köszönöm, nekem ilyen áron nem kell. Öltem már embert bosszúból, s bevallom nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne ontsam vérüket, ki tudja ha másképpen cselekszem mekkora szörnyeteg vált volna belőlem, és most hol lennék, vagy kivel. Mindig azt mondom embervért inni nem más, mint gyávaság, nem felülemelkedés, mert megállni jóval nehezebb és tiszteletreméltóbb tulajdonság mint az egyszerűbb utat választani. Talán ezért ellenszenvesek nekem alapból a vörösszeműek, na nem mintha olyan áldott jó természetem lenne egyébként...
Ezt valahogy sejtettem, Rosalie. Nem probléma, gondolom mindent megosztasz a... családoddal. Egyértelműen majd én is felhívom a figyelmét a mesteremnek a kis találkozónkra. De ne aggódj, nem keltünk itt feltűnést, nem itt fogunk étkezni -Mondja, s ha valóban van egy csöpp esze be is fogja tartani. Egy az, ha csak ketten lesznek az erőviszonyok miatt is, másrészről pedig a feltűnésmentesség megőrzése céljából valóban érdemes meghúzni magukat. Van olyan okos, hogy belássa mindezt, gondolom nem is éppen most kezdte a "szakmát" ahogy a mesteresem. -Részemről a fáklyásmenet -Bólintok, nekem aztán így már édes mindegy, csak ne előttem tegyék amit akarnak. Remélem nem lesz velük gond, mert egész normálisnak tűnik a maga módján.
Hezitálva ugyan,de végül elfogadoma felém nyújtott kézfogást, s viszonzom azt röviden és keményen, nem igazán szeretem , mégis Carlisle tanítása talán valahol ragadós. -Még én sem -Na, azért ezt feltétlenül hozzáteszem, bár nem annyira keményen, inkább félig jó kedéllyel, vagy valami olyasmivel. Azért nem vagyok elragadtatva, csak próbálgatom szárnyaimat mennyit tudok kihozni magamból, még új nekem ez a "szocializálódás", de a családom, főleg Renesmee érdekében némi változtatást kell eszközölnöm modor terén. Hát igen, vannak még csodák, melyek akár a nagy Rosaliet is elérhetik. De azért hozom a formám, mert a farkasokról nem szólok egyszót sem, majd pont én fogok figyelmeztetni bárkit is, ugye? Na nem, azt azért mégsem. -Nos, örvendtem Cherie. -Teszem azért még hozzá, de azt hiszem bőven kimerítettem társalkodási formám, nyilván nem fogok sem öribarit, sem idegenvezetőt játszani, minden esetre nem is olyan rossz, hogy összefutottam vele. És a normális hozzáállásomnak talán még egyszer hasznát vehetem, kitudja. -Lassan fizetek, csatlakozol? -Kérdezem kezemben a kiválasztott holmikkal, bár a szemben lévő sorban megakad a szemem egy fekete izompólón, s mivel megígértem Emmnek, hogy kap valamit, rögtön le is akasztom a pólót,, alaposan szemügyre veszem, majd leveszek még egyet fehér színben is. -Na most már kész vagyok. -Ha jön, hagyom, hogy mellettem sétáljon a kasszáig, ha nem, hát biccentek felé, s elválnak útjaink.

Megdöbbentő, hogy a vámpírnő képes kicsikarni magából jóindulatot, még egy félmosolyt is, ami miatt még a szám is tátva maradt, de gyorsan kapcsoltam, és én is villantottam egy mosolyfélét. Különös, hogy még bennem is vannak érzéseim, illetve én ezekről tudok, a külvilágnak lehet meglepő, pedig így van. Igenis érzek még, meg tudom különböztetni a jót a rossztól. Ami pedig az étkezést illeti, nem problémázom, ha embereket kell ölnöm, Evangeline megtanította, hogy ha ételként gondolok rájuk, mint az emberek a marhára, vagy a sertésre, sokkal egyszerűbb az egész. Végül is ez nem hiba, igazam van? Az ember nálunk sokkal gyengébb, sokkal ostobább, ahogy az ember is így gondolkodik az állatokról. Én volnék a rossz, a gonosz ragadozó? Kétlem. Nem kell ide a szentbeszéd, mindenki tudja, hogy ez így van "rendjén", mindenki, aki nem fél belegondolni ilyen "gaztettekbe". - Ezt valahogy sejtettem, Rosalie. Nem probléma, gondolom mindent megosztasz a... családoddal. Egyértelműen majd én is felhívom a figyelmét a mesteremnek a kis találkozónkra. De ne aggódj, nem keltünk itt feltűnést, nem itt fogunk étkezni - adom meg a választ az igazsághoz hűen, nem kell a felhajtás, talán nem fog megrökönyödni a szóhasználatomon, elvégre vámpír vagyok, ilyennek teremtődtem. Mikor drága mesterem megmentette az életemet azon a rémséges napon, annál jobb dolog nem is történhetett volna velem. Milyen kis tudatlan voltam egészen addig! Még csak nem is sejtettem, miféle világban élek. Aznap megtudtam, s egy cseppet sem bánom ezt. - Cherie Nightmoore - hajolok meg előtte, majd kislányosan felnevetek, és a szememet forgatom. - Ugyan, nem harapok - felé nyújtom a kezem, és oldalra billentem a fejem.

Nos, nos, nos. Hozzuk ki a helyzetből a legtöbbet, mi kihozható, már ha annak van egyáltalán értelme. Ha más nincs is, az időt elütöm, a vámpírnőt pedig óvatosan faggatom, s a kölcsönös információátadás rögtön megadatik, persze valamilyen szintig... Nekem is fontos, hogy megtudjam mi a szart akar majd Forksban, neki is lényeges, hogy mennyi veszélyt jelent rá a városban élő esetleges többi lény. Puhatolózik, kíváncsi, hát játszik, ahogy én is. Mily csodás az élet, nem?
Őszintén szólva azt hittem ellenkezni fog, vagy rángatja majd a száját, de fogja magát és felpróbálja a göncöt, még pózol is hozzá. Be kell valljam nem csinálja rosszul, persze hozzám képest mindenki amatőr, de most nem rólam van szó... -Jól áll. Vannak még csodák... Különben nem hóbortkategóriásnak tűnsz, nem baj az, ha ragazkodsz a saját stílusodhoz és nem a szürke átlagba tartozol. Adjuk meg a tökéletességnek ami jár... -Ez nálam elismerés valamilyen szinten, mit egy kissé félrebillentett pillantás-sorozat előz meg, s egy félmosoly, mely már-már a maga sajátos módján valamiféle baráti gesztus lenne, ha nagyon megerőltetném magam. Alice azt mondta legyek empatikusabb, oké, de azt már nem mondta, hogy az empátiának valódinak kell lennie...
Megvárom míg visszaöltözik, felveszi a fekete göncét, és visszasétál. Hamar meg is tudom az indok okát miért pont Forks, bár hiszem ha látom... -Nem, egyáltalán nem az. -Felelem röviden, arcom elkomorul. Túlságosan is megértem, még akkor is ha hazudik. Nekem is fontos a nyugalom, vagyis az lenne... Békesség, idegeskedés, gond és Jacob Black nélkül... Annyi mindent megéltem már, ennyi igazán kijárna. Talán csak egy perc múlva szólalok meg ismét, nem tudom. -Ha valóban csak ennyit akartok senki nem fog az utatokba állni. A családom minden tagja vegetáriánus, különösebben nem érdekel minket ki jár-kel a városban amíg nincs okunk rá. Mindenesetre értesítem a Cullen klánt az ittlétetekről. A nevem egyébként Rosalie Hale Cullen. -Nézek rá s várom, hogy ő is bemutatkozzon. Mit meg nem kíván a formalitás...

A vámpírnő szemöldökei felfelé ívelnek, olyan érzésem támad, gyanítja, milyen játékot űzök vele, mégis belemegy. Ez egyszerű, mindketten kíváncsiak vagyunk a másik életére, illetve ő azt akarja tudni, miért tartózkodom a városban, míg én azt, kikre számíthatok még itt, avagy valamiféle családhoz tartozik e. Kétlem, hogy egyedül lenne, bár nem lehet tudni. Nem szívleli a kis királyi családot, tehát lehet, elvették tőle a "szeretteit"? Bármi előfordulhat, bármi kitelik azoktól a dögöktől. Annyi szent, hogy meg kell tudnom, kik lehetnek még a városban. Hamarosan meg is bizonyosodhatom erről a család mizériáról, mivel a nőci egy bizonyos klánhoz tartozik. Rengeteg kérdés vetül fel bennem, többek között az, hogy hányan lehetnek, és mennyire tartanak ki egymás mellett. Semmiképp nem akarok velük cirkuszt, így hát tényleg jobb, ha előveszem a kedvesebb énem, és fent is tartom a látszatot, hogy tudok rendesen viselkedni. Az általa ajánlott ruhadarab felé pillantok, s igaza van, tényleg fel kéne próbálnom. Nem is halogatom tovább a dolgot, odasétálok a felsőhöz, és anélkül, hogy újabb pillantást vetnék rá, a próbafülke felé igyekszem, ahol behúzom a függönyt, és magamra rángatom a kék göncöt. Az ott található tükör felé fordulok, és egy jóindulatú fintor kíséretében megállapítom, hogy a "shopping-társam" sem panaszkodhat ízlése miatt. Kilibbenek a sötétkék függöny mögül, megállok a nő előtt, körbefordulok, és egy vigyort küldök felé. - Mit gondolsz? Szerintem pont nekem találták ki ezt a ruhadarabot. Mintha rám szabták volna - felelem elégedett hangszínben. - És mielőtt bármi rosszat is gondolnál rólam, nem tartozom egyik hóbort-kategóriába sem. Az egyéniséget jobban kedvelem, s bár előnyben vannak nálam a sötétebb cuccok, a színekkel sincs problémám - magyarázom felszegett állal. Normál esetben nem magyarázkodnék, de úgy érzem, valamivel fent kell tartani a csevelyt. Miközben visszaigyekszem a fülke felé, hogy magamra kapjam eredeti ruhám, a nő szavait hallgatom, és a feltett kérdésre igyekszem kitalálni valami frappáns választ. Úgy vélem, nyugodtan lehetek vele őszinte, köztünk marad a dolog, esetleg a családjával közli majd a dolgot, de engem ez hidegen hagy. Tudja csak meg, miért vagyok itt, ha ettől boldog lesz. - Pontosan, ezt mondtam. Evangeline nem tartozik a köpenyesek közé, soha nem is volt tagja a kis társaságuknak. Ami pedig a várost illeti, sok akcióban, izgalomban volt már részem, illetve részünk, s egy kis nyugalomra vágytunk. Oly nagy baj volna ez? - mondom egy levegő alatt, és felhangzik a kérdésem is, minek válaszára roppant kíváncsi vagyok. Eközben magamra kapom fekete fölsőmet, és visszasétálok.

Olyan éles váltás csinál hirtelen, hogy megütközöm egy pillanatra. Számíthattam volna rá, hogy a vörösszeműeknél nincs számítóbb banda a világon, de az előbb még komolyan fel akartuk nyársalni egymást, nem gondoltam volna, hogy bealkot nekem ezzel a kedvesebbik énjével. Erről felvont szép ívű szemöldökeim adtak tanubizonyságot, de nem engedem, hogy látszódjon bármi más. Nem bízom benne, ahogy senkiben sem akit nem ismerek, a ragadozó sem lesz kivétel ez alól, de a kíváncsiság furja az oldalam mit akarhat ezzel a hirtelen kanyarral. Éppen ezért belemegyek a játékba, elveszem a vörös anyagot, majd magam elé emelem és elégedetten bólintok. Meglepő, de legalább van ízlése. Nem hittem volna egy full feketébe öltözött, elsőre gót vagy emós kisugárzású személyről... De úgy látszik vannak még csodák. Nyilván tudja hogyan lehet hatni rám. -No lám, a végén kiderül, hogy konyítassz valamit a divathoz és az már ízlésnek mondható -Nos, a vörös blúz mesésen fog állni rjtam, nem is teszem vissza vagy hajítom félre. -Neked sem állna rosszul némi szín a feketén kívül. -fejemmel az egyik gyönyörű kék ujjatlan felső felé bökök -Próbáld csak fel. -Hangom ezúttal már nem gúnyos, csupán megjegyzem amit megjegyzek. Ha már kapálózik, azt játszom el is ér valamit. És ha divatról van szó, azt örömmel belekeverem. Lehetek bármennyire hiú, van alapja. Persze engem nem a ruha tesz tökéletessé, hanem fordítva, de amellett, hogy szépségem páratlan az ízlésem is kitűnő. Bárkiből barbie babát faraghatok, ahogy azt Bellával is megtettem Alice segítségével. Igen, A Cullen lányok fantasztikusak... De ideje visszatérni a kék magassarkúhoz. Tovább nézegetem, azt hiszem tőkéletes és strapabíró, ami az esetemben szinte kötelező előnyös kellékként kell funkcionáljon. Közben a vámpírnőt nézem s hallgatom. Csak aztán igaz legyen amit mond, és nem lesz gondunk egymással. -Üdv a klubban kislány. Nincs is bennük semmi szimpatikus. De azt mondtad a mesteredre vársz. Ő sem Volturis ezek szerint? -Rajtam a sor, hogy puhatolózzak kicsit. - Ha itt éltél volna arról tudnék, és nem hiszem, hogy a mestered idevalósi lenne. A családomon kívül nem élt itt más az elmúlt évek során, tehát azt sem hiszem, hogy ismerném őt. Miért pont Forkst választottátok? -Nem volt több puszta érdeklődésnél a következtetésem. Ugye, hogy tudok jókislány is lenni? Azt hiszem Alice jól mondta. Renesmee felnyitotta bennem az empátia halvány dobozát, csak azt nem tudják, hogy megjátszásra megy a zöme. Van ami nem változik, s ez alól én sem vagyok kivétel. Alkalmazkodni viszont sosem késő...

Tetszik a vámpírnő stílusa, ami azt illeti nem is annyira tér el a viselkedése az enyémtől. Mondjuk azért az arcából visszavehetne, mert ez nagyon nincs ínyemre, de ezt a játékot ketten játsszák. Enyhén gúnyos mondatára nem kapom fel a vizet, ugyan minek? Csak felnevetek, mire az eladónő furcsán néz ám, de látva arckifejezésem, gyorsan a kis divatmagazinjára koncentrál, és nem jön ide molesztálni, hogy miben segíthet. Hm, érzi a veszélyt. Nem is olyan hülye, mint azt ránézésre gondoltam volna. Ezek az emberek mindig meg tudnak lepni. Ahogy az előttem álló nő is. Kíváncsi vagyok, vajon valami klánhoz tartozik-e. Mesterem elmondása szerint a sárga szeműek gyakran vergődnek csoportokba, mint a családok, vagy valami ilyesmi. Nem tudom megérteni őket, de ez legyen az gondjuk. Nem csak önmagukért felelősek, de még az úgynevezett családjukért is. Szánalmasak. Ezért is nem reagálok a vámpírnő szavaira, mert én nem fogom őmiatta felhúzni magam. Majd ő legyen ideges a jelenlétem miatt. Ez így lesz, s nem fordítva. Ha nem akarok szégyent hozni mesteremre és önmagamra, a legjobb lesz, ha kézbe veszem a dolgokat, csak úgy találhatok kiutat ebből a szorult helyzetből. Nekem ne magyarázzon egy nyamvadt vega, mert nem állok jót magamért! Az igazság az, hogy ha igazán vissza akarok vágni a nőnek, hát meg kell tudnom, mi a pokol baja van a világgal, mert nekem valami itt bűzlik. Olyan unott képet vág, ami még a dühnél is meglepőbb. Mert az egy dolog, hogy utál engem, mert ártatlanokat ölök, de miért unja az életet, mikor vámpírnak lenni oly fantasztikus? Hogy is van az a mondás... Légy közel a barátaidhoz, de még közelebb az ellenségeidhez. Igen, pont így. Szóval, akkor hajrá, kislány!
A kezemben tartott fekete magassarkút visszahelyezem oda, ahol találtam, és visszamasírozok a ruhákhoz, elhaladva a szőkeség mellett. Megragadok egy gyönyörű, keskenyített, mély dekoltázsú vörös blúzt, hunyorgok, és feltartom a blúzt, hogy pont a nővel egy vonalban legyen, füttyentek egyet, és elismerően bólogatok. Cipőm sarka oda-odakoppan a járólaphoz, ahogy felé haladok. Megállok mellette, megköszörülöm a torkom, meglobogtatom a kezemben az előbb szerzett ruhadarabot, és minden szó nélkül átnyújtom a nőnek, felvont szemöldökkel. - Mit szólsz ehhez? - kérdezem egy bájos mosollyal arcomon, és minden poén nélkül, minden hátsószándék nélkül mondom a következő szavakat. - Jól állna neked, azt garantálom. - Mindig is szerettem a divatot, még ha olykor nem is koslattam a tömeglányok után. Értek is hozzá, és még emberként nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy divattervezőnek adjam a fejem. Szép kis tervek... Valahogy éreztem, hogy a nőnek lesz egy-két szava hozzám, amiért nem kopok le, de vállaltam a kockázatot. - Egyébként tisztában vagyok a túlélési szabályokkal, és nem szívesen buktatnám le magam a Volturi előtt. Nem szimpatikusak. - mondom, és az igazat megvallva ez egy őszinte vallomás volt. Nem csípem őket, pedig még sosem találkoztam velük. Nem is akarok, nekem Evangeline szavai éppen kielégítőek voltak.

-Igen, hozzám tökéletesen illik, amit rólad és a rózsaszínről már nem lehet elmondani emóskám. Ha szegecses holmikra vágysz, bizony eltévesztetted a várost. -Kifejezéstelen arcomhoz igazán tökéletesen illik gúnyos hanglejtésem. Lehet, hogy a nő azt hiszi bármit megtehet vagy bárkit cseszegethet, de rossz vámpírnál kapálózik. Nálam jobban senki nem ért a gúnyolódáshoz, vagy az odamondogatáshoz. Drámakirálynőnek születtem... Mellesleg nem tudom mi idegesít benne jobban. A mérhetetlen fellengzős lekicsínylése, vagy maga a kinézete. Ezek a fekete göncök valóban a lelkisérült idiótákra emlékeztetnek, ráadásul a szőke haja és hófehér bőre ocsmányul kirikít és elüt a ruhája színétől, az a smink pedig... Krisztusom, hogy lehet valakinek ennyire borzalmas ízlése? Ha fel akar tűnni, hát sikerül neki ezt nem kétlem.
Magasról teszek rá, hogy mit nyekereg, csak tudjam meg mire számítsak, aztán menjen amerre az a nyamvadt útja vinni akarja. Nem igénylem a továbbiakban a társaságát, sőt, ha tehetném szívesen megmutatnám a városból kifelé vezető legrövidebb útirányt. Nem szívlelem az idegeneket, a vörösszemű teremtményeket pedig egyenesen rühellem. Húzni akarja az agyam, a hanglejtésétől kiráz a hideg. Kérdezem én, miért pont velem sikerült összetalálkoznia? Alice vagy Edward biztosan türelmesebbek lennének, vagy jobban tolerálnák a nyomorult személyiségét, de én? Megfojtanám egy kanál vízben, vagy lelécelnék egy finom beintés kíséretében ha... A fenébe, ha teljesen mindegy lenne hány szörnyeteg mászkál a városban. Viszont még annak ellenére sem tehetem meg, hogy hátat fordítsak, hogy tudom nem sokáig maradunk a városban. Minden apró momentum számít míg itt vagyunk. -Semmiféle pokolfajzatban nem lelem örömöm -Jegyzem meg utána nézve, majd ráérősen leakasztok egy másik fölsőt, alaposan szemügyre veszem, visszateszem és csak ezután követem őt a cipők felé. Ízlésemnek elsőre egyik sem felel meg, viszont ahogy végignézek a soron egy gyönyörű kék magassarkún akad meg a szemem. Odasétálok és a kezembe veszem, mit sem törődve a hidrogénszőke vámpírnővel, aki mellesleg ugyanezt teszi. -Nem érdekel ki vagy, az sem, hogy mit akarsz a városban amíg betartod az egyszerű szabályt és nem vonod fel magadra más figyelmét. Ugye világos? -Nagyon remélem, hogy nem tud a farkasokról és összetalálkozik pár rühes döggel. Legalább most hasznukat lehetne venni. -Egyébként pedig nem hiszem, hogy annyira tartós lenne majd a városról alkotott véleményed. Itt minden olyan unalmas... -Nyilván őszőkesége nem díjazza majd a semmittevést. Forksban pedig pontosan ez fog rá várni. Itt nincs semmi. Az égvilágon semmi....

A nő legszívesebben szóra sem méltatna, de persze neki is vannak kérdései, amiket feltétlen fel akar tenni, amikre tudni akarja a választ. Egy kérdésem nekem is lenne hozzá;; miért nem enged a kísértésnek? Ezt viszont nem fogom feltenni, mert csak egy visszakérdést, vagy egy sértődött arcot kapnék válaszul, ha pedig nem lenne egy aprócska közönségünk, talán még a torkomnak is ugrana, de élvezzük ki az előnyöket. A nő elé sétálok, oldalra döntöm a fejem, miközben szavait hallgatom. Teljesen ellenségesen viselkedik velem, és gyanítom, hogy az zavarja, hogy a városban dekkolok, amit talán magáénak tekint vagy csak... nosztalgia gyanánt van itt. Pff, tehát szorult a nőbe némi érzés is, s nem olyan szikla belülről, mint azt a külleme mutatja. Jó kis álcája van, ezt meg kell hagyni, s ha nem lett volna olyan szuper mesterem, még be is nyelném tőle ezt a kamu-ridegséget, de sajnálom, így nem fog menni. megragadok egy újabb göncöt egy vállfáról, de nem is igazán figyelek rá, csak annyit sikerül leszűrnöm, hogy valami pink, ami nagyon nem az én ízlésem, de teszek rá, visszahajítom az egyik polcra, és tovább nézelődök a ruhák között, de szemeimet végig a vámpíron tartom, szemszíne pedig egyre jobban irritál, szinte herótom van tőle. Ízlések és pofonok, ugyebár, de amihez neked nem füllik a fogad, nehéz elfogadni még mástól is. - A blúz illik a szemedhez! - közlöm vele alsó ajkamba harapva, hogy elfojtsam a feltörni készülő nevetésem. Kérdésére lassan megrázom a fejem, ajkaimon egy vigyor terül egyre szélesebbre, vállaim hanyagul leeresztem, de nem felelek. Szeretném kicsit húzni a vega agyát, és erre a legjobb mód, ha kicsit váratom. Mert miért tennék én az ő kedvére, ha rohadtul semmi kedvem hozzá... Értelme sincs gyötörni magam ilyesféle badarságokkal, de azért pár perc eltelte után felhagyok a ruhadarabok keresgélésével, s felszegem a pillantásom, egyenesen az irritáló arany íriszekbe. - Na látod, ezt még én se tudom - vonok újra vállat. - A mesterem még nem érkezett meg, addig pedig várok rá. Sőt, utána se biztos még, hogy távozni fogunk, nagyon megtetszett ez a város - sóhajtok fel, majd csücsörítek, és megint csak ingatom a fejem. - Gondolom nem leled örömed benne, hogy a városodba garázdálkodik egy lelketlen szörnyeteg... - jegyzem meg halkan, és hátat fordítva a nőnek, áthaladok egy soron, hogy a cipők felé vegyem az irányt.

A blúz anyaga selymesen cirógatja az ujjbegyeimet, kifejezetten tetszik. A színe is tűrhető;; Sötétkék. Gyönyörűen kiemeli majd az arcom, a szemeim, és a hab a tortán a szépen leomló szőke hajkoronámmal teljesedik majd be. De amíg ezen elmélkedem, a vámpírnő magyarázata féloldalasan kap el. Ő is válogat, és nem igazán foglalkozik velem, legalábbis a látszat így szól. -Mostmár tudod -Felelem vissza félválról, és leemelek egy vállatlan garbót aminek a színe hasonlóan aranybarna, akárcsak a szemeim tónusa, bár az íriszeim kétségkívül az utánozhatatlan színtartományba tartoznak. Van egy olyan érzésem, hogy a szintén ruhákat nézegető nőnek alapjáraton nem arany színű szemei vannak, inkább vörösek, és azért kell a kontaktlencse, hogy mindenféle kérdés nélkül tudjon mozgolódni az emberek között. A mocskos vörös szeműek már csak így csinálják.... Nekem sosem volt rá szükségem, nem is feltétlenül akarnám eltakarni az íriszeimet, ez mégsem annyira feltűnő, bár amikor átvált feketébe nem szívesen mozdulok ki a vadászatig. Ha egyszer mégis kontaktlencsére szorulnék igyekeznék az eredeti szemszínemet visszaállítani, bár nem sok örömömet lelném már benne.
-Már csak nosztalgiázni térek vissza. De valaha itt éltem. -Hangszínem semleges, mégis a nő felé fordulok. Ha már faggatózás, nekem több indokom van rá, hogy megtudjam kivel van dolgom. -És te? Átutazóban, vagy letelepedés céljából vagy itt? Csakhogy tudjam, mire számítsak -Kötve hiszem, hogy egy ragadozó sokáig maradna egy helyen, de láttam már ilyet, na és a paranoia elég erős ahhoz, hogy megmérgezze a tudatom. A ragadozók errefelé nem kívánatos személyek, főleg ha mészárlásba akarnak kezdeni. Egy újszülöttet már megakadályoztam abban, hogy felhívja Forksra a figyelmet. Újra megteszem ha kell....