To: Montana Bremond

A vallás látszólag nagyon foglalkoztatta, hiszen nem akarta abbahagyni a téma taglalását. Azt már tapasztaltam, hogy az olaszok nagyon vallásos emberek, de ő nem tűnt annak... mármint olasznak. A szőke hajszín nem a mediterrán néprek védjegye. Habár így belegondolva, ha azt vesszük, hogy a Volturi egyik inasa és majdnem minden nap be kell térjen egy erőszakos vámpírokkal teli alvilágba, hát akkor nagyon is szüksége van arra, hogy higgyen a felsőbb hatalomban.
- Kétszáz évre rá születtem, hogy Avignon volt a pápaság székhelye Róma helyett, de a katolikus hit még mindig erőteljesen uralta az emberek lelkét, így a gyermekek neveltetését is. Kislányként hittem az Istenben és Krisztusban... aztán egy nap leégett a házunk, anyám bentragadt, apám pedig utána ment, hogy kimentse, de egyikük sem jött ki többé. Akkoriban rengeteget imádkoztam, hátha minden a régi lesz, de nem lett. Két évre rá baleset ért és megsüketültem. Aztán vámpír lettem, újra hallottam, boldog voltam, szerelmes. Három órán át voltam férjes asszony, azután a Volturinak hála özvegy lettem és nem mellesleg újra süket mind a mai napig. Ezek után hogy hihetnék egy szerető és mindent megbocsájtó Krisztusban? - néztem rá kérdőn. Lehet hibát követtem el azzal, hogy ilyen sok mindent elárultam a múltamról, de másképpen nem tudtam megmagyarázni ateista létem okát. Ha pedig figyelmen kívűl hagytam volna a magyarázkodást, garantáltan tovább kérdezgetett volna. Így remélhetőleg kielégítettem kíváncsiságát.
'Őket egyelőre nem érdeklik a nomádok..." - mondta a férfi a Volturira célozva. Természetes, hogy nem érdekeljük őket, hiszen egyszer már megpróbáltak eltenni minket láb alól, sikertelenül. Mint már említettem nemrégiben, az Amazonas nem tartozik az ő felségterületükhöz. Ott más törvények uralkodnak, amiket olyan lények hoztak létre, akik be is tartják azokat. Nem bűntetnek meg olyan törvényszegésért, amit ők sem tartanak be.
- A vámpírmemóriában az a csodálatos, hogy nem felejt. Amiért nem tudom névre beazonosítani a te Evádat, az nem azt jelenti, hogy nem találkoztam már vele. Te igazán tudhatnád, hogy azoknak, akiket odahurcolnak, nem igazán mutatkoznak be. - jelentettem ki szemrehányásképpen. Végül is, igazam volt. Név szerint csak egy párat ismerek, de sokak arca beleégett az emlékezetem Nagykönyvébe, a "nem szívesen látott lények" fejezetbe.
Tervem, hogy kitérítsem Eva feltételezett manipulációja alól, elbukott. Hihetetlen, hogy milyen passzívan fogadta a csókot, amit én olyan szenvedélyesen adtam neki. Teljességgel meglepett az egész! Még a pólóját szorító csuklómat is megmarkolta, jelezve, hogy engedjem el.
Nem tudom, ki a csuda lehet ez az Eva, de vagy nagyon jó manipulátor, vagy tényleg szerelem az, ami köztük van...
"Engem még egy férfi sem utasított vissza!" - mondtam mélyen megbántott hangon az elméjében megszólalva. Ez félig-meddig igaz is volt. Olyan férfi valóban nem utasított még vissza, akinek dobogott a szíve és képes volt bárminemü érzelmet táplálni egy nő iránt.
Elhúzódtam tőle, amíg elmondta sajnálatos esetét a Volturis vámpírnővel. Direkt nem reagáltam arra, amit mondott. A pad másik végébe kucorodtam és felhúztam a lábaimat a mellkasom elé és államat a térdeimre hajtottam. Olyan voltam, mint egy ártatlan nő, aki lelki sebeket kapott. Pedig ez csak a bosszúm előszele volt.
- Köszönöm, jóllaktam! - jelentettem ki sértődöttet játszva és elfordultam tőle. Behunytam a szememet, így teljesen kizártam őt. Ha nem nézek rá, nem tudok olvasni a szájáról, tehát nem hallom meg, amit mond. Ezt pedig úgy intéztem, hogy a tudtára adjam. Kíváncsi voltam mit lép erre. Simán felállhatna és itt hagyhatna, de amennyire eddig megismertem, ő nem az a fajta, aki ilyen könnyen feladja.

Jennifer

...burn, burn, burn like fabulous yellow roman candles exploding like spiders across the stars.

Mély egyetértéssel bólintok a kérdésére. Az arckifejezésem jobban illik egy zsiványhoz vagy egy vadnyugati marhatolvaj tettestársához, semmint a Volturi áhítatos szolgájához. Ők saját vélekedésük szerint valóban a társadalom fölött és az erkölcsöktől távol állnak, ez iránt pedig még közvetlen közelükben sem kell megjátszott rajongással viseltetnem. Kifejezetten élvezik a rettenetet és a megbotránkozást, amit kiválthatnak az emberekből, a döbbent sóhajokat, a zavartan elkapott pillantásokat, a leplezni kívánt izgatottságot, amint élő szobrokként, a halál sikamlós modorú, reneszánsz angyalaiként vonulnak át a halandókkal díszített évszázadokon.
A megjegyzése előtt udvariasan fejet hajtok. Szerencse? Vonzalom. Erről is akadna egy okfejtésem, de a témához szorosan kapcsolódó gondolataimat többnyire saját magam hamarabb elunom, mintsem beszélgetőpartnereim előtt feltárhatnám őket.
- A hit mindig fontos. A vallás nem. - Nemes egyszerűséggel vállat vonok.
- Miféle megvilágításba kerülhetett előtted Krisztus, miután mindenkidet elvesztetted? - Újabb kérdés, ami mindenféle elgondolás nélkül jött. Jézusról és megváltásról beszélni egy vámpírral épp olyan közönségesen szórakoztatónak és lenyűgözően banálisnak tűnik, mint ami megfelel az én ízlésemnek.
Némán pislantok egyet a nevetésére, mindenféle különösebb reakció nélkül. Az a hang, ami általában végtelen derűt vált ki az emberekből, engem most merengésre késztet. Próbálom elképzelni, miféle halandó volt.
- Hát akkor... tévedtem. - Ismerem be finom mosollyal, a bűntudat leghalványabb jele nélkül. A korát megjegyzem, bár nem tudom, miféle előnyökhöz juttathat az efféle tudás. A halhatatlanok közti sötétségben járva úgy bánok ezekkel az apró információkkal, mint gyufaszálakkal, amiket kitapogatva a láng röpke égéséig körültekinthetek a homályban és előrehaladhatok a bizonytalan felé.
- Bölcs meglátás. Őket egyelőre nem érdeklik a nomádok... Egy macskát? - Felvonom a szemöldököm. - A tisztesség és a szentimentalizmus nem ugyanaz. Az ábrándos hősök a romantikus elveikkel irtózatosak. - Enyhe fintorgással fejezem ki a nemtetszésemet. Nincs semmiféle indíttatásom rá, hogy ezt a reakciót elnyomjam magamban és nehéz is volna titkolnom szelíd viszolygásomat az etika és jellem héroszaitól.
Kíváncsian vizslatom az arcát, mialatt egy keresztnév alapján igyekszik elméjében az emlékei közt elsikkadt nőre rábukkanni.
- 471 év távlatából talán már nehéz felidézni, már ha egyáltalán valaha is találkoztatok. A közös múlt kérdése irreleváns. - A segítőkész mosolyom újfent előbukkan, bár nem éppen tartalmas. A szemeim elkerekednek, ahogy leránt maga mellé, igyekszem egyensúlyba kerülni a padon. Passzívan fogadom a csókot és ösztönösen megfogom a ruhámat szorító kezét, hogy engedjen el. Hamarosan elszakítom az ujjaimat a jéghideg felülettől, ahogy ő is hátrébb hajol. Néhány másodpercig a pillantásomat az ajkáról a szemeire kapom, majd vissza, tökéletes zavartalansággal, úgy kémlelve, mintha a hús szent szépségében próbálnék a lélek minden titkára vallásos választ lelni. Valóban, néha teljesen úgy fest, hogy egy szép nő megmagyarázhatatlan tetteitől könnyen istenfélővé válnék. Tapintatosan összevonom a szemöldökömet, úgy tekintek rá.
- Egyszer megpróbáltam megcsókolni és majdnem szétkent a falon, hogy úgy mondjam. De ha ennél többel hitegetne, örömest engedném, hogy kizsákmányoljon. - Felhagyok a homlokráncolással. Nem tudnám elmagyarázni neki az indokaimat és nem is értené meg őket, mert a vágyaim nem behatárolhatóak az emberek általános fogalmaival. Engem csak az érdekel, ami végtelen pokol vagy mennyei megváltás, elképesztő tudás, hihetetlen gyönyör vagy botrányos káromlás. Minden más iránt vérlázító eszményiséggel vagyok közönyös.
- A vérem nem kell? - Kérdezem szórakozottan, majd elmosolyodom.

To: Montana Bremond

Csak figyeltem minden apró rezzenését, hogy egy átfogó képet kaphassak jelleméről. Mert ha ez megvan, biztosan én győzedelmeskedem.
Úgy bámúlt engem, mintha Szűz Mária elevenedett volna meg előtte, olyan csodálattal, olyan elragadtatással... Vágyott arra, hogy hozzám hasonló legyen, efelől nincs kétségem. De hát melyik az a halandó, akinek ne lenne vágyai közt az, hogy felsőbbrendü legyen. Minden gyarló lélek hatalomra éhezik, csak egyesek nem vallják be.
Elkezdett játszadozni egy öngyújtóval, fel-felcsapott az aprócska láng. Ha ezt burkolt fenyegetésnek szánta, hát nem jött össze neki. Az egy dolog, hogy minket csak egyféleképpen lehet a pokolra küldeni és ahhoz bizony a tűzre is szükség van, de az öngyújtó mégis csak szánalmas próbálkozás.
- Volterrában nemigen találkozhattál ilyennel, nemdebár? - mosolyodtam el, mikor megállapította, hogy moralizáló vámpír vagyok.
- Mily szerencse, hogy csak voltam... - nincs szükségem rá, hogy beismerje magának, így is tetszetszem neki. Elég, ha én tudom.
- Egy olyan korszakban nőttem fel, egy olyan helyen, ahol fontos volt a vallás, a hit. Mivel, mint már említettem, hogy minden szerettemet elveszítetem, a Mindenható képe kissé más értelmet nyert a szememben... - magyaráztam okát, hogy miért nem imádkoztam már évszázadok óta. "Az Isten színe előtt... míg a halál el nem választ!"- mondotta a pap annak idején, mikor lenge, hófehér csipke ruhácskában néztem Ezra szemébe. Pár órára rá halott volt. Ennyit a szerető Úristenről.
Amit mondott arra késztetett, hogy tiszta szívből felnevessek.
- Zúzmarás gyermek? Kedvesem, 471 éves vagyok! Már aligha vagyok gyermeknek mondható. - bár nevetésem abbamaradt, széles mosolyom nem bírt lehervadni arcomról. Úgy döntöttem elnézem neki ezt a kijelentést, hiszen megnevettetett... és azt mondta gyönyörű vagyok.
- Isten mentsen tőle, hogy kiismerjem! Ha már eddig köpött rám, legalább ezt tegye meg. - eszem ágában sem áll mégegyszer Volterrába menni, vagy a Volturi bármelyik olyan tagjával találkozni, aki ismer. Egy életre elegem volt belőlük.
- Ha a lelkiismeretet arra érted, hogy egy macskát éppen el akarna ütni egy autó, én pedig simán megmenthetném... hát nem, nincs lelkiismeretem. De szeretem azt hinni, hogy mégis szorult belém. - kacsintottam rá. Például tisztességes emberekből nem szeretek közvetlenül táplálkozni, mert ismerem magamat, és tudom, hogy mohóságom árthat nekik. Ezért is iszom inkább a vérbankból. Na ha ez nem lelkiismeretes cselekedet, akkor egyszer nagyon félreérthettem a lélek fogalmát.
- Eva? - gondolkodtam el. Ismerős volt a név, de arca nem ugrott be. Ha valóban évszázadokon át a Volturi tagja, egyszer biztosan összefutottunk már.
Hirtelen egy szórakoztató terv kereste fel az elmémet. Egy szempillantás alatt megmarkoltam a pólóját és magam mellé rántottam a fickót. Szenvedélyesen csókoltam meg, mert tesztelni akartam hűségét a vámpírnő felé.
- Ilyennel szokott áltatni téged Eva? - súgtam a fülébe, pólóját pedig még mindig nem engedtem el, nehogy szökni próbáljon. - Ismerem én az ilyen nőket... hidd el, bármit mond, csak kihasznál. - búgtam tovább, mint aki sajnálja szegényt, hogy lóvá teszik.

Jennifer

Take care of the sense and the sounds will take care of themselves.

Néhány másodperc erejééig látok valamit a mozdulataiban, a viselkedésében, amiből határtalan fenyegetés árad. Nem volnék képes szavakba önteni, pontosan mi is az a nehéz, rémítő áradat, ami erre a rövid időre átcsap felettem, de borzongásomat elfojtva - poros ruháim alatt - libabőrös leszek tőle. Megrendülve és lenyűgözötten állok előtte, olyan őszinte csodálattal, amit kimutatni sem merek, így csupán a zavartan megrebbenő pillantásomat veheti észre. Ez lenne az? A veszély, amit olyan megszállottan kergetek? A tudatom semmi kézzelfogható jelét nem találta a veszedelemnek, én azonban érzem és lelkem racionalitásoktól megfosztott, naivan porlepte részének ez tökéletesen elég. Néhány kósza benyomás, összefüggéstelen impulzus.
Az igézetből a meghökkent kérdése ragad ki. Szórakozottan bólintok csupán, majd a zakóm zsebébe süllyesztem vissza a cigarettát. Öntudatlanul újra felpattintom a vihargyújtóm tetejét, majd a szétszórt időtöltésnek rögtön a mozdulatsor elején véget vetve elkattintom az apró lángot. Az ujjaim tovább játszanak a fémtárggyal. Az anyag lassan átveszi a bőröm melegét és ez meghittséget kölcsönöz a tevékenységnek.
- Nem is azért van szükségem gazdára, hogy oltalmat keressek nála. Azonban kedves, hogy törődsz az emberek ilyetén megalázásával. Ó, egy moralizáló vámpír! - Elégedetten felnevetek. A lebilincselő téma ígéretére ragyogó mosoly veszi át eddigi felületes bazsalygásom helyét. Abszolút figyelmemet jelzi az is, hogy többé már nem babrálok a gyújtóval, hanem elmerengőn, somolyogva fürkészem a nőt. - Ha vallásos is volnál, az igazán tetszene... - Teszem hozzá halkan és izgatottan. Ez az érdeklődés már túl durva, túl indiszkrét kíváncsiság, túl áhítatos faggatózás. El sem szakítom tőle a pillantásomat, végigkísérem minden mozdulatát, amíg leül a padra. Majd kizökkent, ahogy ráébredek, a kezemben még mindig hasztalanul pihen az öngyújtóm, ezért a zsebembe csúsztatom azt is. Letaglóznak a szavai, de nem valódi döbbenetet vagy részvétet érzek. Átható képzetek úsznak végig rajtam, a gondolataimon, és ezeket próbálom a hozzám közel ülő nőhöz társítani. Furcsa kavarodás.
- Ebben semmiféle vigaszt nem vélek felfedezni. Gyönyörű teremtmény vagy. Zúzmarás gyermek. - Óvatosan ejtem ki a szavakat, akadozva csúsznak ki a számon, bizonytalanul, mint egy kiscsikó első lépései. Magam sem tudom, hogyan mertem ekképpen nevezni, ilyen tolakodó és arcátlan módon. Ez eszembe sem jut. Nem is foglalkoztat. Más köti le a figyelmem, nem a modorom vagy bármilyen elvárt attitűd.
- Az önbizalmad csodálatra méltó, bár dicséretre semmiképp. Ne bízd el magad, miszerint ilyen hamar kiismerheted az ármányos praktikáikat és ügyleteiket. - Úgyszólván csak jómagam mulattatására használom ezeket a szavakat. Mindig is tetszett a nyelv sokszínűsége és régen nem használt, kissé már megkopott kifejezéseinek vonzereje. A legjobban mégis a vámpírnő bája köt le. Van valami magával ragadó egy ilyen ellenfélben, akinek már nincs mit veszítenie.
- Van lelkiismereted? - Udvariasan elnevetem magam, amint a köpenye gallérját fogja meg. Tehát azért jár ide, hogy ne kelljen emberekből ennie. Abban az esetben, ha mégsem ilyen gáláns és kegyes, hanem más indokok vezérlik, úgyis kijavít.
- Egy név semmit nem mond. - Vállat vonok. Azonban az én világomban a látszólagos tudásban, a dolgok talmi ismeretében meglelt csalóka megnyugvás ígérete minden kérdésnek létjogosultságot adhat. Természetesen válaszolok.
- Evának hívják. Már több száz éve szolgálja a Volturit. - Igen készséges, röpke mosoly tűnik fel az arcomon. A semmittevés zavar, ezért egyik lábamról a másikra állok. Nem áll szándékomban csak úgy melléülni. Valahogy meg sem fordul a fejemben, azonban továbbra is képtelen vagyok nyugton maradni.

To: Montana Bremond

Nem tudom mi a szánalmasabb: az, hogy a Volturi halandókat dolgoztat (közben pedig minket bűntet, ha eláruljuk a nagy titkot), vagy az, hogy ezek az emberek azt hiszik, hogy egyszer ők is közénk tartozhatnak. Hogy vámpírtörvények védői, akik nem mellesleg rendszerint mindet megszegik, átváltoztatják majd őket. Badarság... Egy olyan vámpírrá lett emberről sem hallottam, akit a Volturi jó szolgálataiért változtatott volna át. Pedig már majdnemhogy egy fél évszázada járom a világ macskaköves sikátorait.
- Valószínű! - mondtam csendesebben, de nem bírtam megállni, hogy ne mondjam el, amit akartam. És míg én "jóhiszemüen" tanácsokkal láttam el, volt képe rágyújtani. Kedvem lett volna bogot kötni az aortájára...
Már indultam is volna feléje, amikor eszembe jutott, hogy megfogadtam magamnak, hogy soha nem hagyok senkit sem felülkerekedni rajtam. És mindezt nem erőszakkal fogom elérni.
- Gazdáit? - akadtam fenn szavain. Tudom, hogy ez az igazság, de olyan nyersen hangzik az, hogy gazda. A kutyának, macskának, szamárnak van gazdája, igen... na de egy embernek? Ennél még én is többre becsülöm őket! - Te nem tűnsz olyan gyámoltalan alaknak, akinek gazdára lenne szüksége... de ki tudja, mi jár a mai ember eszébe! Na de gazda? - forgattam meg a szemeimet.
Amikor végre befejezte a mondatot, alkalmam nyílt leülni az egyik padra. Úgy tűnik innen nem szabadulok egyhamar és mivel, nálam "szentebb" lélek nem járkál errefelé, teszek egy kísérletet, hogy kiábrándítsam.
- Értem már sokszor jöttek, drágám és mindannyiszor elvettek valakit tőlem, akit szerettem. És egyszer csak elfogytak a rokonok, barátok, férjek... most már semmi vesztenivalóm nincsen! Ez vigasztal engem. - mosolyodtam el magabiztosan. Részben igaz is volt, amit mondtam, részben pedig nem. Most már van egy másik családom, de olyan helyen, ahová a Volturi egyik kényeskedő vámpírja sem tenné be a lábát. Ott nem az ő törvényeik uralkodnak és hála az égnek, ez ellen egyikük sem tehet semmit...
- Jaj, pedig már majdnem megállt a szívverésem, hogy miattam jöttél... Oh, hoppá, hiszen már nem is ver! - színészkedtem nem kicsi gúnnyal. - Hidd el, ismernek már annyira a "gazdáid", hogy tudják, értem nem elég egy ölebet küldeni. - egy pillanatra félre akartam ézni, de láttam, hogy mondani készül valamit. A szájról olvasás átka, hogy mindig nézni kell azt, aki beszél hozzád.
- Biztosíthatlak, hogy egyik klánhoz sincsen közöm. Ha lenne, vega lennék és akkor ugyan mit keresnék egy kórházban? Nem vagyok szeretetszolgálat, hogy a beteg emberek lelkét ápolgassam. - mondtam lenézően. Végül lepillantottam a köpenyemre és akkor esett le, hogy azt hiheti itt dolgozom. - Orvos sem vagyok, ez csak a belépőm... - fogtam meg a fehér köpeny gallérját és felnéztem a pasasra.
- Egyébként visszatérve, ki az vámpír, aki téged a "társául fogadott", hogy a szavaiddal éljek?! - kérdeztem kíváncsian, hiszen én is, bár nem akartam ennyire, mint ő, a szerelem jegyében váltam azzá a lénnyé, aki most vagyok.

Jennifer

Aim at heaven and you will get earth thrown in. Aim at earth and you get neither.

Tetszik, hogy megköszöni az udvarias gesztust. Hozzászoktam, hogy a környezetemben mindenki kimért tapintattal viseltetik egymás iránt, kivéve azokat az alakokat, akik kiábrándult gyűlölettel szemlélik az egész világot, mert már semmit nem várnak a létezéstől és olyankor is haragosak és éhesek maradnak, amikor pazarló lakomáik és véres leszámolásaik végeztével galád és degesz módon hátradőlhetnek. Én már Palladio stílusban épült villáik látványától is a végtelenségig eltelnék. A többiek azonban imádják a ragyogást, a divina commediát, amiben olyan vámpírok forgolódnak a színpadon, akik már akkor úriemberek voltak, amikor ez a szó még csak nem is létezett. Én sem arra készültem, hogy ezt a háborgó életet éljem, ezért szokatlan tőlem a szándékolt modortalanság. Legfeljebb tolakodó vagyok, de azt egy ajtónyitásban nehéz volna megcsillogtatnom, így hát előzékenységem végeztével nyugodtan mosolygok továbbra is, majd utána indulok. Most figyelek igazán, hiszen számomra érdekes események sosem a konvencionális rendet követő cselekedetekben nyilvánulnak meg. A válaszára kis híján újfent elmosolyodom, azonban ezeket az apró, akaratlanul érkező reakciókat bármikor leküzdöm és ugyanolyan kimérten nézek rá. Nem áll szándékomban incselkedni vele, legalábbis nem úgy, ahogy azt egy botor férfi tenné, erről azonban neki még nem lehet tudomása. Csupán azt sajnálom, hogy a szemeit eltakarja a napszemüveg, így nem könnyíti meg a reakciói értelmezését, de elég az arcát megfigyelnem, hogy észrevegyek rajta valamit, amit ideiglenesen a döbbenetnek és a hitetlenkedésnek tudok be.
- Ezek szerint összekevertem valakivel... - Suttogom bársonyosan, puhatolózó engedékenységgel. A nyakláncot visszacsúsztatom a zsebembe és a kezemet is ott hagyom vele. Kedvelem ezeket a vászonnadrágokat, amikben a viktoriánus kor ifjúi is jártak és amikbe olyan elragadó daccal lehet bármit belesüllyeszteni. Türelmesen figyelem a vékony alakot, ahogy elsiet. Minden mozdulatából és rezdüléséből lenyűgöző virtus árad, amit meg sem próbálok beazonosítani. Enyhe döbbenetemet azonban nem tudom elrejteni, ahogy pár méter után a napszemüveg takarásától megfosztott szemeibe tekintve a hangját hallom meg a fejemben. Az első meglepetés végeztével rágyújtok és hosszú másodpercek végeztével szólalok csak meg. Feszülten figyeltem a mondandójára, most pedig egyszerűen jólesik a tüdőmet és a gondolataimat egyaránt átmosó füst. Megvárom, hogy a terület kiürüljön közöttünk. Ez a patkányfészek egyébként is néptelen. Hol van az én Volterrámhoz képest, az én napsütötte, őrületük közepette is ragyogó társaságomhoz képest?
- Nincs szükségem vigaszra, bár érdekes felvetés. - Izgatottan elmosolyodom és még egy slukkot szívok. Nem érzékelek fenyegetést az elhangzottakban, azonban komolyan elgondolkodom azon, amit mondott és ettől ráncokba fut a homlokom, úgy dohányzom tovább. Ismét nyugtalanító sötétség telepszik rám.
- Mi értelme volna elpusztítani egy egyszerű halandót, hogyha a gazdáit gyűlölöd? Semmiféle érvágást nem jelentene nekik. Viszont így bármiféle valós elégtétel nélkül magadra szabadíthatod a vámpírt, aki társául választotta azt az embert, és ha ő eljön, hogy levadásszon, akkor téged mi vigasztal majd? - Higgadt töprengéssel nézek rá, cinikus mosollyal, enyhén összevont szemöldökkel. Nincs értelme tovább magáznom. Újabbat szívok a cigarettából, ami rövid okfejtésem alatt egészen a füstszűrőig égett, így eldobom és rálépve lassan, módszeresen eltaposom.
- Valójában nem te vagy az ittlétem oka sőt, semelyik környékbeli vámpír sem. Az ügyem csak rám tartozik. Azonban megtudhatom... esetleg te is a Cullen vagy a Denali család tagja vagy? - Nyugodt, hosszú lépésekkel közelebb sétálok hozzá, majd úgy egy méterre tőle megállok. Igazán kurta gyaloglásom közben már ráérősen felmértem a környezetet, így most újra a nőre figyelek. Nem érzem magam veszélyben. Jó ideje nem éreztem.

To: Montana Bremond

Láttam a felfuvalkodott nővérke arcán, hogy ha tovább így folytatom, hamarosan kipukkad a méregtől. Ez elég nevetséges látvány volt. Ha nem is kaptam volna vért, ezért már érdemes volt ide jönnöm. Forks egy nagyon unalmas hely, de az emberek kétség kívűl szórakoztatóak.
Amikor újra feltettem a napszemüvegemet, a nővérke egy szőke pasasra pillantott. Hát ő sem kapott melegebb tekintetet nálam... Úgy tűnik, hogy nem csak én vagyok oda a halandók bosszantásáért.
Mosolyom szélesebbre változott és elindultam kifelé. A túlságosan nyugodt idegen pasas kinyitotta előttem az ajtót és előreengedett. Jééé, és én még azt hittem, hogy a halandó udvariasság múlandó. Anyám is mindig azt mondta: "Claire, kicsim, vannak még csodák!" Aztán egyszer csak meghalt én pedig megcáfoltnak könyveltem el az állítását.
- Köszönöm! - mondtam és tovább siettem. Lehet, hogy olyan vagyok, amilyen, de az ilyen gesztust meg kell hálálni.
Az idegen pasas megragadta a köpenyem szélét és maga felé fordított. Olyan fura volt, hogy teljesen meglepett. És ezzel nem voltam egyedül... Egy öregasszony is éppen arra járt és megbotránkozva figyelte a jelenetet. Megint mosolyogni támadt kedvem, de nem tettem, nehogy felbátorodjon az ember.
- Elnézem! - mondtam, miután végre elengedett. Reméltem, hogy nem valami olyan kretén, aki azt hiszi, hogy van esélye nálam, mert azokat ki nem állhatom. De nem, ez sokkal jobb volt...
Amikor megpillantottam a medált, amit állítása szerint elvesztettem, elfelejtettem szuszogni. Nem tagadom, nagyot néztem, s közben hálát adtam, hogy a napszemüvegem rajtam volt. Elkaptam a tekintetem az ékszerről és végigmértem a srácot.
Ha nem lett volna tűrhetően emberi szaga, lehet hogy homelessnek néztem volna. Hanyag, nemtörődöm jellemre vallott mindene, amit viselt. A ruhái, a haja állása, a rengeteg vízcsepp. Még egyszer mondom, ha nem lett volna egy Volturi jellel ellátott medálja, eszembe sem jutott volna hozzá szólni.
- Nem az enyém! - jelentettem ki és hátat fordítva tovább sétáltam. Lehet, hogy a fizkó csak találta ezt az izét, de ha valaki neki adta, azt okkal tették. Lehet, hogy közülük való...
Próbáltam visszaemlékezni a Volterrába tett kényszerkirándulásaimra és felidézni, dolgoztak-e emberek is ott. Ha pedig emlékeim nem csalnak, igenis láttam a "pokolban" halandókat.
Pár méterről visszafordultam és levettem a napszemüveget, hogy a szemébe tudjak nézni.
"Adok egy jó tanácsot! Ha azt azok adták oda neked, akiknek a jele rajta van, jobb lesz nem mutogatnod mindenkinek. Lehet, hogy azt hiszed, az megvéd a bajoktól, de túl sokan vannak azok, akik nem szívlelik Őket. Lehet, hogy egyszer megbosszulnának, ha megölnének, de azt hiszem, ez elég sovány vigasz!" - mondtam mindezt a fejébe kántálva. Szerenecsére a képességem lehetővé teszi azt, hogy olyat is elmondjak egy másik lénynek, ami nem tartozik csak kettőnkre.

Jennifer

How shameful. How predictable! How insipid. And how sweet.

- Uram, itt nem gyújthat rá! - Ideges, elcsigázott hang csattan a hátam mögött. A merengésemből kiszakítva, zavartan fordulok meg és fürkészőn bámulok a haragosan várakozó nővérkére. A szemöldökei följebb szaladnak és meglepetten nézi, ahogy tapintatlanul szemügyre veszem.
- Ó, valóban...? - Udvarias érdektelenséggel elnyomom a csikket az egyik virágcserépen. A nő mély levegőt vesz, hogy rosszallásának egész áradatát zúdíthassa rám, mire én egy gyors mosollyal hálás köszönetemet nyilvánítom ki, aztán továbbmegyek mellette. Igazán fölöslegesnek tartom az ilyen beszélgetéseket. A csikket kidobom az egyik közeli kukába, majd jobb kezemet a zsebembe süllyesztve sétálok a váróterembe. Rengeteg beteg ember. Fáradt tekintetek. Felkavarodik a gyomrom, de nem fizikai undort érzek az elkínzott testek iránt, hanem lelki irtózást az öregségtől és a nyomortól. Taszít ez az archaikus iszonyat, ami egyedül az embereket mérgezi, a fejlett értelem ősi átka, hogy mulandóságuk teljes tudatában bukdácsolnak végig az életen. Egyre romolnak és bomlanak, mígnem a testük eléggé megfárad ahhoz, hogy elkerülhetetlen sorsukra váró szeretteik körében a porózus földbe süllyedjen. Ez már önmagában bőven elég indok számomra, hogy megvessek bármiféle istent. Mivel azonban nincs itt semmiféle mindenható, akit alávalóan káromolhatnék, ahhoz a természetfölöttihez fordulok, ami számomra a legelérhetőbb. Egészen ijesztő, mennyire kitölti ez a gondolataimat. Több ezer kilométerre is lehetek a vámpírfészektől, lelketlen lakói akkor is itt járnak a fejemben, örökké a tudatom ösvényeit koptatják és fagyos bábmesterekként matatnak a gondolataim közt. Igazán jólesne most egy pohár whisky... Az alkohol feloldja ezeket a különös érzéseket és a fejemben keringő kísértetek a régi mesék egyszerű lidérceivé válnak, a tűz körül táncoló vadakká, és beléjük karolva én is elfeledett barbárként keringhetek a lángok között. Egyelőre azonban itt vagyok. Szent igaz, ehhez a látványhoz is kijárna némi szesz, ámbátor én a cigarettámmal is beértem volna. Végeztem az elintéznivalóimmal, felkerestem a lányt, akit állítólag vérszívók támadtak meg. Most már nem sok dologra vágyom. Talán visszautazom Seattle-be és beülök a ma esti Otellóra, aztán az egyik éjjeli géppel hazatérek.
Figyelem, milyen tekintetekkel illetnek itt benn az emberek. Mindannyian tartózkodó kíváncsisággal fürkészik az idegent, aki magas, szőke, és nett ruhái olyan megnyerően elnyűttek. Tény, hogy nem figyelek magamra, amikor nem szükséges. Az egyik mandzsettagombom leszakadt és harmat tapadt a ruhámra, éppúgy, mint ezidáig jólfésült tincseim közé is. Bizonyára apró vízcseppek ülnek a szemöldökömön és a szempilláimon is. Nem illik hozzám ez a slamp, holott tökéletes összhangot ad hűvös tekintetemmel és nyugodt mozdulataimmal, azonkívül a lelkemben ólálkodó kakofóniához is csak egy újabb őrült dallamot kever. Végtelen fatalizmus. Bár nem tudom, minek is rejtegetném..?
Senkit nem látok közülük, aki képes volna felkelteni az érdeklődésem. Ekkor azonban olyasvalaki sétál be az előcsarnokba, aki azonnal éberré és óvatossá tesz. Némán figyelem a mozdulatait, ahogy integet az engem nemrégiben megregulázó nővérkének, ahogy mosolyogva tovább sétál, ahogy a benti fények emberfeletti fehérségében világítják meg a bőrét... Mintha álomból ébrednék, a szívverésem felgyorsul és utána indulok. A bal kezemet is a zsebembe süllyesztem, megkeresem a nyakláncot, amit még évekkel ezelőtt kaptam, majd rámarkolok és mindkét kezemet előveszem. A kijárat felé indulva kinyitom az ajtót, majd udvarias mosollyal előreengedem, csak utána lépek ki én is az utcára. Odakint azonban nem tehet meg túl nagy távolságot, mivel stratégiára és tervezésre fittyet hányva, gyermeteg kíváncsiságom ösztönös érdeklődésének és a meglepetés gyönyörének engedve megfogom a kezében tartott köpeny szélét, erősen, hogyha tovább indul vagy az én kezemben maradjon a ruhadarab, vagy meg kelljen miatta állnia.
- Elnézést, hölgyem. - Az első két szó után elengedem a köpenyt. Annyira nem foglalkoztat, hogy sokáig szorongassam. A közelben lassan araszoló öregnéni megtorpan és felénk bámul. Szinte látom, ahogy azt gondolja, bizonyára zaklatok egy idegen nőt.
- Ezt elejtette. - Szólalok meg egy nyugodt mosollyal, majd a Volturi jelével díszített medált mutatom fel neki. A nyakamban kéne hordanom, hogy egyértelművé tegyem, kikhez tartozom, mielőtt még egy idegen vámpír feltépné az ütőeremet, mégsem fűlik hozzá a fogam. Az órákon kívül semmilyen ékszert nem kedvelek. Az öregasszony tovább indul. Néhány másodpercig fürkészem a hajlott gerincet, az óvatos mozdulatokat és a puha, ráncos bőrt és azon tűnődöm, miféle históriákat rejt ez a kimerült test, ami egykoron bizonyára azzal a szerelemmel fordult az élet felé, amit jobbára én is érzek. Visszafordulok a vámpírhoz, az arcomon pedig a jámbor mosoly helyét átveszi a leplezetlen érdeklődés, amivel a nőt fürkészem. Nem akarok tőle semmit, és mégis mindene érdekel.

To: Montana Bremond

Egy vámpír életében az éhség egy mindennapos dolog... vagy inkább mindenperces.  Csak néha sikerül ügyesen elsiklanunk felette. De hát ez a néha nem most van.
- Dr. Gregory-hoz jöttem. Már vár rám... - sétáltam a pulthoz. A nővérke úgy bámult rám, mintha a kórházat tévesztettem volna és inkább az elmegyógyintézetbe kellett volna mennem. Csakhamar rá is jöttem, hogy a napszemüvegem zavarja őt ennyire. Hát igen, Forks nem a világ legnaposabb helye, az biztos. Én viszont már annyira megszoktam a napszemüveg viselését, hogy már fel sem tűnt, hogy rajtam van. Nem olyan régóta viselem a kontaklencséimet és régebben valahogyan el kellett rejteni ezt a virító vörös szempárt.
- Oh! A megszokás nagy úr. - jelentettem ki és levettem a szemüveget. Láttam, hogy a nő így sem néz komplettenek, de hát kit érdekel. Azért felhívta a doktort és tolmácsolta is nekem, hogy várjak.
Csakhamar meg is érkezett Dan, akivel sosem voltam túlságosan jóban, de volt pár "közös ügyünk". Tartozott nekem és most itt volt az ideje, hogy meghálálja... vérrel. Orvosnak öltöztetett be, hogy elvegyűljek és senkinek ne tűnjön fel, hogy egy vadidegen nőszemély dézsmálja a kórház vérkészletét. Ihattam volna az itt betegeskedő emberekből is, de bleee... ki akar fertőzött vért inni! Még akkor is, ha semmi bajom nem lesz tőle. Olyan gyógyszerízű mind!
Miután jól laktam, ha egyáltalán lehetséges ez, teljes orvosi díszben indultam vissza az előcsarnok felé. Sokan köszöntek nekem és valószínű összesúgtak a hátam mögött. Szerencséjük van, hogy süket vagyok és nem hallom azt, ami nem a szemem előtt történik, különben lehet, hogy még tudtam volna inni egy kicsit.
- Köszike, Dan! Ezt megtartom... - fogtam meg a fehér köpenyt és kacsintottam egyet az ifjúnak tűnő, ambár többszáz éves orvosnak. - Jah.. és felmentelek a tartozás alól! - kuncogtam fel kislányosan.
Tudtam, hogy ezt imádja és hadd fájjon csak a már nem dobogó szíve utánam. Hogy kegyetlen vagyok-e? Aki megérdemli, azzal ej' de még milyen! És ez a fickó még nem is tartozik közéjük.
Amikor leértem az előcsarnokba, kedvenc recepciós nővérkém nagyot nézett öltözékemen, de nem szólt semmit. Biztos azt hitte, hogy Dr. Gregory barátunk egyik rongybabája vagyok, akit csak így tudott becsempészni...
Én csak elmosolyodtam és újbegyeimmel finoman integettem neki, mire felvonta szemöldökét, és ha eddig nem is, most már egészen biztosan azt hitte, hogy valamelyik elmebeteg megörzőből szalasztottak.

Öcsim!

Láttam az arcán, hogy örül, bár még csak eltorzult mosoly volt. Aztán megbeszéltek egy apróságot Alex ikertesójáról. Csendben hallgattam végig az egészet, majd ahogy Fanny homlokon csókolta a fiút, én is így tettem. Megvártuk, míg lehunyja a szemeit majd beszélgetni kezdtünk Fannyval a költözésről. Órákon át beszéltünk, és kicsit jobban lettem, örültem, hogy nem leszek egyedül, és végre felboríthatom a mindennapjaimat egy két akcióval. Alexért bármit. Aztán újra bejött a nővér, és mindkettőnk kötéseit átnézte. Tudtam, hogy nekem nincs akkora gondom, mint az Öcsémnek, és féltettem is rendesen. Ezért voltam úgy vele, hogy én is benn maradok addig a kórházba, míg őt benn tartják. Fanny végül elköszönt, és azt ígérte másnap is benéz. Megöleltük egymást, és csendesen búcsút intettünk. Újabb barátra tettem szert, és ez már kellett úgy éreztem. Elfeküdtem az ágyban, és Alex kezére tettem az enyémet, majd lassan lehunytam a szemem, és elaludtam.

//Én is nagyon köszönöm, Öcsim //

A kis beszélgetés után Fanny közölte, hogy Ayával összeköltözünk. A gép azonnal megőrült. Nem tudtam, hogy mit mondjak. örüljek? Ne örüljek? örülök, mert Aya!!!!!!!!!!!!!!!!! Istenem, de szeretlek. Másrészt... Úristen, Nicki, ne bántsd őket, könyörgöm neked.
- Ez... remek, de Nicki- nyögtem ki az aggodalmamat egy szóban. Fanny arca úgy sötétült el, mint a tévé képernyője, mikor kikapcsoljuk. Remegett a dühtől, de pár pillanatra lehunyta a szemét, úgy láttam, elszámolt magában húszig legalább, aztán igyekezett roppant nyugodtan rám nézni.
- Az ikertestvéredet, ahogy meglátom, átszúróm egy piszkavassal és megsütöm vacsorára. Mindnyájunknak elég gondot okozott már ahhoz, hogy jó étvággyal megegyük - Zárta le a témát nevelőnőm, majd, mivel látta, hogy már nagyon nem vagyok magamnál, megsimogatta a homlokom.
- De most aludj, addig én megbeszélem Ayával a részleteket - És tényleg. Nyomott a homlokomra egy puszit, majd leült nővérkém mellé, és halkan beszélgetni kezdtek. Én szinte azonnal elaludtam, az utolsó, amit hallottam a gép monoton zümmögése volt, és az ágyam nyikorgása. Mély, hosszú álomba merültem, melyből jó ideig nem is terveztem felkelni. De boldog voltam. Lett egy nővérem. Ennyit megért ez az egész szarság.

//köszönöm a játékot, nővérke //

Öcsim!

Teljesen magam alatt voltam, ahogy néztem Alexet. Annyira fájt, hogy ez történt vele. Mindent magamra vállaltam, tudtam, hogy én bőszítettem fel a tesóját, és ez ami vele történt, csak az én hibám.
-Örökre a nővéred maradok.-biztosítottam őt, és kicsit megszorítom a kezét, aztán mint egy minitornádó bejött egy nő, és össze-vissza ölelgette a fiút. Szegényem, így is alig kap levegőt. Aztán a nő pillantása rám vetült, de nem engedtem el Alex kezét. Már épp szólalnék meg, de Alex hirtelen közbevág. Bemutat minket egymásnak, mire csak halovány mosolyt villantok a nőre, és hagyom, hogy megölelgessen. Kicsit meglapogatom a hátát, majd rápillantok. Mikor kicsit közelebb hajolt megkért valamire, csendesen hallgattam, és végül egy boldog mosollyal válaszoltam neki. Örömmel vettem tudomásul, hogy Alex nevelőnője ennyire megbízik bennem. Még pár percig csendben beszélgettünk, és megbeszéltük, hogy az a legjobb, ha odaköltöznek hozzám. Így ha Fanny nincs otthon valaki mindig várja Alexet haza. És legalább én sem leszek egyedül. Viszont én azt kértem a nőtől, hogy ő mondja el Alexnek.

Hallgattam nővérem, de nem ígértem semmit, mert gondolkodtam. Lehunytam a szemem. Megint láttam magam előtt a testvérem, ahogy szemben áll velem. És felhúzom a kötést, és felvágom az eret. Nagyon fájt. Nem a vágás, hanem az egész karom, ahogy az ér kitágult, és ömlött a vér. Nem volt valami hú de kellemes. Hirtelen nagyon szédültem, akkor sem lett jobb, mikor Nicki összekötött.
Kinyitottam a szemem, felnéztem nővérkémre.
- Megígérem. Ha te is megígérsz valamit. - Néztem szép arcát, csodálatos szemeit, nyeltem párat elég nehezen, vettem egy nagy levegőt. tudom, hogy szemétség ilyet kérni, de szükségem van Ayára, ő keltett fel újra. Már egy hónapja félhullaként mászkálok, de ő... neki sikerült újra életet lehelni belém.
- Tényleg legyél velem. Úgy, mint a nővérem. - Kértem, majd még mondani valamit, de ekkor az ajtó kivágódott, és Fanny rohant be toporzékolva és teljesen magából kikelve.
- Alex! Alex, úristen, azt hittem, meghaltál, van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam?! Édesem, Nicki volt ugye? Megfojtom, esküszöm, megfojtom - agyonpuszilgatott, ölelgetett én meg nyöszörögtem a fájdalomtól, de jól esett a szeretete. Aztám észrevette Ayát. Mielőtt megszólalhatott volna, közbeléptem.
- Fanny, ő Aya, a fogadott nővérem, miattam esett baja, megpróbált megvédeni Nickitől. Aya, ő a nevelőnőm, Fanny. - Fanny azonnal felmérte a helyzetet, és ahogy meglátta a sérülést nővéremen a nyakába ugrott szinte, és olyan hálatengert zúdított rá, amit megérdemelt, aztán kérdezett valamit halkan, amire Aya válaszolt. Nem tudom, mi volt az.

Öcsim!

Csak gyógyulj meg...

Nem sok hiányzott, hogy ráüvöltsek a nőre, hogy hagyja már békén, örülünk, hogy nem halt meg szegény. De inkább csak óvatosan megsimogattam Alex kezét, és őt figyeltem. Ahogy kiment a nővérke lassan felültem, és az öcsém tekintetét kezdtem vizsgálni.
-Nem a te hibád volt, hogy betalált a bátyád. Én éreztem magam erősnek.-mosolyogtam rá, és kicsit megszorítottam a kezét.
-Öcsi, figyelj...-kezdtem bele lágy hangon, majd megköszörültem a torkom.
-Nem hibáztathatlak semmiért. Te sem tudhattad, hogy a bátyád ott lesz a ház körül. Ám amit csináltál nem volt túl okos döntés. Viszont én örülök a legjobban, hogy megosztottad velem a titkodat. Örökre őrizni fogom, és soha senkinek nem fogom elmondani, ha megígérsz nekem valamit.-vettem kicsit komolyabbra a figurát.
-Csak annyit kérek tőled cserébe, hogy még egyszer ne csinálj ilyet! Rettenetes volt látni, ahogy megvágtad magad.-suttogom, hiszen azt hittem én leszek az aki azonnal szörnyet hal a látványra.

A maszk miatt nem tudtam megszólalni, de nem is hiszem, hogy lett volna hozzá erőm. Csak néztem rá, a nővéremre, és nem tudtam elhinni. Éreztem, mikor megfeszítettem a karomat, hogy legalább három cső fut ki belőlem. Azon a csuklómon, melyet felvágtam, olyan kerek vatta izé volt erősen oda ragasztva, amit a fogorvosok tesznek az ember szájába, mikor nem akarják, hogy hozzáérjen a száj a fogakhoz. Ez meg most azért szorította, hogy ne vérezzen tovább.
Ahogy tekintetem találkozott Ayáéval, a gép, ami pittyegett, felgyorsult, jelezve, hogy a szívem belefájdult abba, amit láttam. Finoman ráztam meg a fejem, sajnos megszólalni ugye nem tudtam, de ebből leveheti, hogy én sajnálom, ami vele történt. Kezünk éppen összeért, így, ha óvatosan is, meg tudtam fogni, a megszorítás már nem ment.
Hamarosan bejött egy nővérke, hozzám sétált, majd leszedte a maszkot, valamit állítgatott.
- Hogy hívnak? - Ez az egyik legutáltabb kérdésem, legszívesebben visszakérdeznék, hogy Közöd?
- Sasha Bronwelt - Válaszoltam neki kifejezéstelen arccal, a szívdobbanás számláló gép meg se változtatta unalmas kis vinnyogását.
Hamarosan megint magunkra maradtunk, ahogy csapódott az sjtó, visszafordultam nővéremhez.
- annyira sajnálok mindent. Ha nem mondtam volna semmit, jól lennél. Bocsáss meg, de annyira... Úgy éreztem, neked elmondhatom. Nem akartam, hogy bajod essen - Suttogtam rekedten, a gép eszeveszetten kezdett sipítozni, én meg csak azt akartam, hogy kussoljon el.

Öcsim!

Véremmel a véredért...

Percek teltek el, mire megkerült az orvos. A hisztéria határán üvöltöztem vele, hogy nem hagyhatja veszni, az öcsémről van szó, és csak ő maradt nekem. Előkerült a defibrillátor, nem mozdultam egy tapodtat sem Alex mellől, az sem érdekelt, hogy az orvos azt mondta engem is el kell látni. Ugyan... Csak egy karcolás! A gép veszettül sípolt, a vízszintes csík csak nem akart megmozdulni. Elbőgtem magam, és Alex nevét sikítva térdre rogytam, aztán, mint aki csodára várt újra élet jelet mutatott. A szívem ugrott egyet örömében, és felkaptam a fejem. Aztán az orvosok közölték, hogy vérátömlesztés kell neki, de nem tudják, hogy milyen a vércsoportja, és azonnal kell, nem ér rá a vizsgálat.
-Az én vérem nullás.-pillantottam azonnal az orvos szemeibe, mire csak bólintott, de azért még megkérdezte, hogy mindent átgondoltam-e, mert hogy én is megsebesültem.
-A véremet az öcsémért bármikor!-néztem rá fagyosan, mire azonnal hoztak egy széket, és megcsapoltak. Ahogy beszúrkodták a tűket Alexba megrendültem. Miért? Miért kell ennyit szenvednie? Én kaptam valami nem szendvics kinézetű szendvicset, és egy bögre jó cukros teát, pfejj. Azért letuszkoltam a torkomon, nehogy azt mondják, hogy én akarok ezek után meghalni. Lassan sétáltam Alex után, ahogy a kis szobába tolták, majd ahogy kimentek az orvosok a másik ágyat önkényesen mellé toltam, és úgy feküdtem, hogy kezem hozzáérjen az ő kezéhez, és ha kinyitja a szemét akkor rögtön engem pillantson meg. Komolyan, ilyen a legrosszabb tini filmben sem fordul elő. De hát én akartam nem átlagos életet, hát most megkapom. Az élet nem fenékig tejfel. Eltelt vagy fél óra, mire Alex feje felém fordult, és kinyitotta a szemeit. Az enyémek megteltek könnyel, és csak azt tudtam tátogni, hogy "Nagyon sajnálom!".

Tudom, hogy butaság, de mintha altatódalt hallottam volna. Azt, amit anyu dúdolt mindig, mikor nagyon nem tudtunk elaludni. Szép volt, lágy, és nyugtató. Furcsa helyzetbe kerültem, mindent hallottam, éreztem, de képtelen voltam megmozdulni. Éreztem, hogy valami maszk szerű kerül az arcomra, hogy tűt szúrnak a karomba, és egy jobb érszorítót is bevetnek. Nem mondom, hogy kellemes volt, de szükséges. Leszedték rólam a kötéseket, mikor az oldalamról is lehámozták nagyon csúnyán káromkodtak. Szerintem ennyi vért régen nem láttak. De elárulom nekik, hogy én sem. Lágyan ringott az autó, de én aggódtam, szörnyen aggódtam Ayáért. Miattam sebesült meg. Ugye nem hal meg, ugye rendben van?!
Hamarosan választ kaptam a kérdésemre, mivel meghallottam a hangját. Meg akartam neki mondani, hogy ez volt a minimum, azért, hogy belekevertem, és, hogy bocsásson meg. Ha tudtam volna, megmosolyogtam volna a kijelentését, miszerint az öccse vagyok. Jogos. Én sem akarom itt hagyni, de talán akkor őt békén hagynák, hiszen már nem lenne titok, amit őriz, nem vadásznának rám. Csak egy halott lennék a többi közül. Nickit is leszerelnék, mindenki boldog lenne. Fanny járhatna tovább egyetemre, vége lenne ennek az egész hajcihőnek.
A sötétség kezdett benyelni, húzott lefelé, én meg kapaszkodtam Aya hangjába, mely lágy volt, és aggódó, nagyon megijedtem, mivel csend lett. Nem fájt semmim, aztán fény. Mintha kiszakadtam volna magamból. Fentről láttam magamat. Egy ágyon feküdtem, maszk volt az arcomon, mindenféle csövek lógtak ki belőlem, fél tucat köpenyes férfi mászkált, az egyiknél két valami volt, amit összedörzsölt, mikor mellkasomhoz érintette, ugrottam egyet az ágyon, a gép viszont egyenletesen sípolt. Aztán még egyszer megcsinálta, valami húzott. Mikor újra hozzám érintette, újra elsötétedett minden. A következő pillanatban pedig hörögve nyitottam ki a szemem. Mindenfélét kérdeztek, de nem értettem, nem fogtam fel semmit, szinte azonnal el is aludtam. Egy másik teremben keltem fel, rengeteg állvány mellett, egyikről vér lógott le, kettőről átlátszó folyadék, egy negyedikről valami sárga trutyi. Még mindig rajtam volt a maszk, ujjaimon csipeszek voltak, és össze-vissza voltam kötözve. Oldalra csuklott a fejem, így láttam meg Ayát.