- Ahogy kívánja - vontam meg a vállamat megadólag. Ha nem kér a vicceimből, hát akkor nem kér, nem erőszak a disznótól. Bár talán még néhány vicc, és esetleg enyhülne kissé ez a fene nagy fegyelmezettsége, de hát ha nem kér belőle, Isten ments hogy éppen én erőszakoskodjak vele. - Nos... mivel nem kér a vicceimből, így... leegyszerűsítve ez annyit jelent, hogy a szerencse fia vagyok - magyaráztam, a tőlem telhető legkomolyabban, bár szívesen hozzátűztem volna még egy megjegyzést, de mivel nem kérte a vicceim, hát megtartom magamnak.
- A jó pap holtáig tanul, és kérdezni sosem szégyen. Én a magam részéről pedig bármivel táplálkozhatok. Emberi ételen, és állati-, illetve emberi véren is épp ugyanúgy eléldegélhetek. Nem tapasztaltam különbséget, ha éppen kíváncsi. - Ezt volt alkalmam bőven tapasztalni és kísérletezni vele szintén, ilyen vér, olyan vér, normális étel, mindegy, táplálék mindegyik. Kedvességből pedig megkíméltem a kis hölgyet a megjegyzéstől, hogy ez azt is jelenti, hogy jómagam nem vágok olyan fancsali képet az emberi ételek ízétől, mint a normális vámpírok. Persze vicc lett volna, de épp ezért nem mondtam ki, hiszen a hölgy nem vevő a humoromra.
Elmosolyodtam a kérdése hallatán. Kezdődik. Előbújt az információgyűjtő kis manócska.
- Nem játszik szerepet a beszélgetésünkben, hogy szolgálatban van-e, avagy nincs, lévén, hogy én viszont nem vagyok ostoba. Tudom hogy amint kiskegyed visszatér Volterrába, Aro nyilván előbb vagy utóbb de kérni fogja a kis kezét, és áttekinti minden gondolatát, s mivel kegyed érdeklődik irántam, így az Ő figyelmét is fel fogom kelteni a gondolatai között, amiből könnyűszerrel következhet, hogy kíváncsi lesz rám, amiből következik hogy vagy szép szóval hív, vagy maga elé vitet, netán csalogat, ha eléggé felpiszkálom a fantáziáját. És mint mondtam, nem kívánok Olaszországba menni. Nem azért élek régóta, mert fecsegős fajta vagyok. Tudom hogyan védjem meg magam, kisasszony, válogatós fajta vagyok, megválogatom kiben bízzak, és kiknek a társaságát akarjam-, illetve meddig élvezni. Nem kívánok Aro kis "kézi-lexikona" lenni a "félszerzetek" témakörében, így ne vegye tiszteletlenségnek, de vegye nyugodtan bizalmatlanságnak, hogy nem mesélek magának többet magamról, ahogy senki másnak sem tenném, ha kérné. Ez nem személyes. - Na jó, a végén lódítottam kicsit, mert személyesnek momentán személyes, mivel apám egyik hű "barátjáról" van szó, de az teljes mértékben igaz volt, ha más kérné hogy meséljek magamról, másnak sem mesélnék, szóval nem Hazel személyével van a gondom, hanem a Volturival. - Viszont köszönöm az elismerést. Bár úgy vélem, nem érdemlek elismerést emiatt. Számomra ez a normális. Nem félek a viselőitől, hát miért is félnék akkor a névtől, nem igaz? - Személyes információmorzsa persze, hogy mivel nincs amit a Volturi elvehetne tőlem, végképp nincs okom félni, sem a névtől, sem a viselőitől, de... nem is számít. Ha találna is olyat amit elvehet még tőlem, például... a szabad akaratom, vagy az életem... hm... hát tessék, azt bármikor vállalom ha muszáj, hisz a jó énekes dalolva megy el, és én ismerem a vámpírvilág legjobb slágergyanús dalait. Nem félek tehát tőlük.
- Úgy tudom Aro számára lényegtelenek a bizonyítékok. Odaadja neki a kezét, megnézi amit kell, és aztán eldönti, hogy vagy nagyon jó színészek a gondolatban szereplők, avagy igaz amit lát és hall. A többi meg már úgy vélem, hogy a mestere problémája, nem a magáé, kedves Hazel. A gondolat ereje ezért is nagy dolog, részben, hisz nehéz benne hazudni. Vagyis a gyakorlatlanok számára nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen, hogy elrejtsék a gondolataik közt azt a gondolatot, hogy hazudni fognak a gondolataikról. Így a bizonyítás ismét fölösleges tényező, akár így, akár úgy, mert a gondolatok közt nyoma van mindennek. És ha jól tudom, Aro számára igen fontos a képessége, és megbízik benne. Szóval miért is kételkedne bármiben amit mond neki? - kérdeztem egyszerűen. Aro úgy imádja a képességét, mintha a Szent Grált dédelgetné, bízik benne, legalábbis mikor legutóbb hallottam róla, még bízott. Tehát ha Hazel bármit mutat neki, Arónak nincs oka kételkedni az igazában, mert személyesen "látja" a dolog valósághű mivoltát. A többi már csak a pillanatnyi hangulata függvénye.
- Az jó, szeretek fura lenni - nevettem fel. Miért is ne? Csak az a fő, hogy annyira még ne legyek fura, hogy Aro papuska máris jönni akarjon megismerni. Jól vagyunk mi így távol egymástól, ne változtassunk olyasmin, ami az elmúlt pár száz évben ilyen jól bevált. - Nemigen bízok abban, hogy még meg tudom lepni magácskát - na jó, ez vicc volt, és lódítás, de csak egy kicsi -, de nem sokkal ez előttig én személy szerint nem hallottam hírét.
Gondlatban tettem csak hozzá, hogy a Volturiról meg nem is akarok többet megtudni, de... az feltűnő lett volna, ha kimondom, így megtartottam magamnak. Helyette máson járt az eszem.
"Csak annyit mondok, amennyit muszáj"... Ez a mondatocska felkeltette az érdeklődésem. Csak amennyit muszáj, tehát a kis Hazel is taktikázik velem, ez nyilvánvalóvá vált, ha eddig kérdés is volt. A személyem, és a fajtám iránt érdeklődik, hirtelenjében kedves stílusban, aztán ez a kis "amennyit muszáj" dolog... és örültem annak az okos fejemnek, hogy még véletlenül se kezdtem el hinni neki és mesélni, mint a jól megnevelt iskolás kisgyerek. Nem. Azt hiszem mihamarabb jobb lesz megszabadulni a lányka társaságától, aztán a nem túl rég megfogalmazódott gondolatomnak megfelelően vissza is fordulok, és a motel helyett az erdőbe megyek. A biztonságos erdei közegemet jobban fogom méltányolni mint bármely puha ágyat. És az az én "hazai pályám", ott előbb észreveszem ha bárki illetéktelen kerülne a közelembe, sokkal előbb mint itt bent a falak között. Igen.

- Velem nem érdemes viccelődni. Ne próbálkozzon, felesleges – jegyeztem meg. Valóban, a humorérzéket kiskanállal mérték számomra, úgy mostanában, mint régen. Egyszóval, nem nagyon volt eddig lehetőségem levetkőzni a komolyságot, pedig lehet, jót tett volna. Sandró mellett már valamelyest könnyebben ment a helyzet, mellette nem kellett lépten-nyomon megfelelnem, és nem azt kellett lesnem, hogy a teremtőm ellenségei mikor óhajtják letépni a fejem (Aftonnak ez kis híján sikerült is). – Valóban gyakorlásra szorul viccek terén. Mi vicces van egy lottózóban?
- Nem ismerjük a maguk fajtákat, nem tudhatjuk, mivel állunk szemben. Egyáltalán mivel táplálkozik? Csak vérrel, vagy emberi táplálékot is el tud fogyasztani? – Na, ez itt egy érdekes téma. Nekünk egy falat se maradna sokáig a gyomrunkban, igaz, én néha kínoztam magam ezekkel, csakhogy fenntartsam a látszatot.
Még mindig nem tudtam, mennyire lehetett veszélyes ez az alak. A közvetlenségnek előnyei és hátrányai is vannak. Hátrányai, hogy lebuktathat. Előnyei? Nos…
- És mi lenne, ha maga is mesélne magáról? Délvidékről jött, ha jól hallottam, elárulja az akcentusa. Most nem szolgálatban vagyok, teljes mértékig szabadságomat töltöm itt, úgyhogy nem kell tartania, viszont maga az első olyan természetfeletti, aki nem kap frászt a nevem hallatán, és ez iménti kijelentésem elismerés akart lenni. - Eddig még nem akadt senki, aki a Volturi névtől ne kapott volna zsigeri dührohamot, vagy pánikot, pláne az Alec-Jane-személyem hármasától, bár engem ritkán vittek magukkal olyankor. Az a néhány alkalom viszont bőven elég volt ahhoz, hogy hírhedté váljak vámpír körökben, már csak a nevemért is.
Én egy kicsit enyhíteni szerettem volna ezeket az ellenérzéseket, sosem ártott meg néhány szövetséges, barát. Báár jobban belegondolva, azért de. Van egy-két dolog, amit nehezen fogok kimagyarázni odahaza, főleg Sandrót, ha átváltoztatva beviszem a kastélyba. Alec minimum dührohamot fog kapni, ez világos volt, mint a vakablak.
- Nos, ennyire bátor azért nem vagyok. Nem vagyok egy átlagos közkatona, de azért ezt így a mester arcába vágni… nem hinne nekem. Mivel bizonyítsam? Az én véleményem vajmi keveset számít, higgye el. – Nem volt könnyű a dolgom. Egy biztos, hogy meg fogom kapni a magamét mindezekért, bár nem kotyogtam ki annyira lényeges információkat, mármint ami minket veszélyeztetne, hiszen csak magunk vagyunk.
- Nem hinném, hogy annyira veszélyes lenne maga, inkább csak… fura – grimaszoltam. Valóban szokatlan jelenség volt, s ha most az orrom előtt kezdene el enni emberi étket, nem venném jó néven. – Amit pedig megtudott… jóformán inkább rólam tudta meg, nem annyira a családomról. Látja? Csak annyit mondok, amennyit muszáj. Renesmee neve meg már közszájon forog, khm, amióta kitudódott az eset… annyira talán nem is mondok újat.
Tulajdonképpen részben taktikának szántam ezt a kedves, ártatlan kislány-álcát. Nem voltam én olyan ártatlan, mint amilyennek tetettem magam sokszor… odahaza is teljes mértékig bűntelennek tüntettem fel magam, és magam után eltüntettem a nyomokat. Alecnek igaza van… volt, és lesz is. Tényleg egy megátalkodott is ragadozó vagyok, noha az ő kegyetlenségéhez képest az én dolgaim inkább csak diákcsínyeknek tűnnek, eltörpülnek mellette. Igaz, engedelmeskedtem neki, és követte ma parancsait feltétel és kérdés nélkül, de a hűségem csak keveseknek szólt. És ezzel a szűk körrel én teljesen meg voltam elégedve. A többiek… nem nagyon érdekeltek, csupán irigyek a teremtőm sikereire, és a Volturiban elfoglalt helyére.
Tulajdonképpen az egyikre kicsit én is. Csak egy egészen hangyányit. Neki megadatott a saját család. A vérrokonság érzése, tudata. Jane. És persze a legális együttlét a párjával, bár ez sokaknak megvolt. Én is tehettem volna róla, és tettem is…
Bár utóbbi húzásomat Sandróval kételkedem, hogy büntetlenül megúszom, hacsak nem tudom valahogy elérni, hogy ne kerüljön a mesterek fülébe idő előtt, és inkább csak Alec tudjon róla, hogy a halandó még halandó. Nem sokáig, már csak napjai voltak hátra, mert egyre erősebbnek, határozottabbnak érzem magam, és bíztam a sikeres átváltoztatásban.

- Au, ez fájt - sóhajtottam, de aztán egy féloldalas mosollyal reagáltam csak le a véleményét a humoromról. - Azért úgy látom a jó modor kegyednek sem erőssége - mutattam rá, hogy az imént még Ő szurkálta az én illemtudásom, most pedig nyíltan szólja le a humorom. Részemről ez nem egészen összeegyeztethető viselkedés.
- Nos, köszönöm a felvilágosítást, de mint látja, ezidáig még sikerült életben maradnom a saját szabályrendszeremmel is, még egy ember se akarta karóra húzni a fejem amiatt, ahogy élek, és még nem szorultam rá, hogy "szentek" takarítsanak a nyomomban. Így azt hiszem, megvagyok - néztem rá mély ártatlansággal. Habár nem is hazudtam. Még nem szorultam rá hogy a Volturi a nyomomba szegődjön, sőt, eddig még a létezésem is titok volt irányukba, nagy részüknek még most is az, és ha rajtam múlik, életem nagy része titok is marad előttük. Talán emiatt is volt, hogy - tényleg, esküszöm nem volt szándékos, de... - ismét feltört belőlem a nevetés, a kisasszonyka szavaira.
- A maguk fülébe? És én fecsegni? - kérdeztem nevetve, de nagy nehezen legyűrve az érzést, pár pillanat múlva már némi kis komolysággal a hangomban kérdeztem vissza. - Mondja kedvesem, mióta is beszélgetünk? Ez idő alatt én megtudtam magácskáról hogy "a szentek családjának" tagja, tudom a nevét, a régit és a mostanit is, és annak a nevét aki átváltoztatta, plusz hogy feltehetően hol lakik, illetve hol lakott emberként, milyen időtájt változott vámpírrá, és sejthető milyen körülmények között. Azt is sejtem, hogy ha az változtatta át akiről állítja, akkor azért lett valószínűleg vámpír, mert az uraság vagy a klán érdeklődést mutatott a személye vagy a képessége iránt. Gondolom eme utóbbi pontok miatt érzi olyan biztonságban magát a Volturi sorai közt. Ráadásul informált róla mint vadidegen személyt, hogy Renesmee Cullen aki ebben a városban él, egy igen ifjú teremtés, hozzám hasonló keverék, és a saját családjával valamint a maga csapatával együtt igencsak keveset tudnak erről a vámpír-ember típusról ami vagyok, ami számomra eléggé előnyös. Ön viszont nem tud rólam... nos... szinte semmi olyat ami nem nyilvánvalóan szemet szúró, avagy részemről nem minősül lényegtelen információnak. Szóval kettőnk közül ki is fecseg feltűnően sokat önmagáról, amivel veszélyt is hozhat a saját fejére és más fajtársaiéra? Bocsásson meg, de azt hiszem ez kettőnk közül nem én vagyok. De javítson ki ha tévedek - emeltem meg feléje a kezeim kissé széttárva, feltevéseim elmondását követően. Tényleg úgy tűnne ezek után, hogy én vagyok a fecsegős és az óvatlan? Valahogy aligha hinném el ha ezt valaki így összegezve a hallottakat, állítaná a kettősünkről.
- Ne sértődjön meg, de nem terveztem hogy Olaszországba menjek. Nem igazán van kedvemre az ottani klíma... túl sokat süt a nap, és túlzottan hívő sem vagyok, aztán félek a szenteltvíztől is. Kedves magától hogy aggódik, de eddig ahányszor csak megfordultam egy-egy európai országban, egyszer sem szidtak a modorom miatt. Talán csak azért, mert nem vagyok túl barátkozós fajta. De hát jobb az óvatosság, nemde? - Valóban nem terveztem hogy olasz földre lépjek, apámat jobb legalább egy országnyira elkerülni. Mivel ritkán jár el "otthonról", nem fenyeget minket az a veszély, hogy valaha is összefutnánk. Igaz, ami igaz, ezentúl jobb lesz tényleg kerülnöm ezt a leánykát is, ha már azzal indított hogy hasonlítok a "mesterére", és ilyen kis kötekedős természete van, biztonságosabb lesz nekem tőle távol. Például jobb lesz nekem, ha némi időzést követően inkább ezen a tájon is beveszem magam az erdőbe, és "sátorozok" inkább. Amúgy is jobban érzem magam a fák, sem mint a falak közt, és úgy nézem a bájos hölgyet, ritkábban járja az erdő ösvényeit, mint az utca köveit, így tehát jobb lesz nekem majd arrafelé. Biztonság, int azt hangsúlyoztuk mind a ketten, és mint azt így belegondolva is megállapíthattam, a kényelem is inkább ezt diktálja.
Lám csak, még egy érdekesség és személyes részlet, amit én már tudok a lányról, de Ő nem tud rólam hasonlót. Erre engedett következtetni, amikor megpillantottam az arcán lefutó könnycseppeket. Egy teljes "vérű" vámpírnő, aki sír...! Nos, ilyet még én sem láttam. Ez... ez bizony érdekes egy adottság, tud sírni... hűűű...
- Nem kell rettegni attól a kislánytól - nyújtottam át az előttem állónak egy zsebkendőt, és hangom a lehető legmegnyugtatóbb tónusban tartottam. Kíváncsi lettem volna, de direkt nem firtattam a sírása mibenlétét, az emléket, avagy a veszteségét sem. Nem tartozik rám. A kislány eszerint annál inkább. - Ugyanolyan hosszú élete lesz mint magának, vagy akár nekem, felnő, és örökre gyönyörű lesz, változatlanná fog válni, akárcsak maga vagy én, vagy a magácska mesterei. Ezt akár nekik is nyugodtan megmondhatja. Fölösleges tartaniuk attól, hogy Renesmee Cullen miatt lebukik a vámpírfaj, Ő is épp olyan veszélytelen lesz magukra, mint az én létezésem. Én évszázadokig sem szúrtam szemet maguknak sem, nem még az emberi fajnak, a leány sem fog. Mi sokkal inkább be tudunk illeszkedni az emberek világába mint bárki a teljes értékű vámpírok közül. Ha úgy nézzük, maguk veszélyesebbek a mi lebuktatásunkra, mint mi a magukéra - magyaráztam tárgyilagosan. Miközben emésztettem a véleményt, miszerint nem, a Volturiban nincsenek féllények. Nos... rendben van, egyelőre mondjuk hogy elhiszem. Mivel tudom mennyire fontos apáméknak a hatalmuk, igazából hihető a dolog. A magamfajták szabadabbak volnának, ha már elég ideig élnek, hogy tudják, nem halnak meg pár éven belül, így valószínűleg bátrabbak is volnának, és a Volturi köreiben hamar magasabbra akarnának törni, vagy változtatni az évszázados normákon, amit a vezetőség bizonyára nem tűrne, ellenben ha velem ellentétben képességgel megáldott példányokba ütköznének, pórul járhatnának, mert volna esély a vezetőváltásra... ki tudja, főleg úgy, hogy Aro és kedves szárnysegédjei rettegnek a mi fajtánktól. Innen nézve hihető az állítás, a Volturinak valóban új az én fajom léte, és nem tart a sorai közt ilyen lényt. Tetszik a félelem amit kiváltunk belőlük, határozottan mulattatónak tartom, hogy a hatalmas Volturi fél a félszerzetektől. Ohh.... bárcsak ne volna ilyen áldott jó szívem, hogy némileg eloszlassam a félelemet egyesek lelkében. De hát na, a neveltetés...

- Talán ha a köznépből való lennék, vagy olyan, mint maga, meghegedhetném magamnak az ostobábbnál ostobább vicceket – forgattam a szemeimet. Nyilván rájöhetett volna már, hogy egy magamfajtával nem érdemes szórakozni, ujjat húzni meg pláne nem. Egy nőt különösen ne akarjon senki, de senki magára haragítani. Soha. Könyörtelen és kegyetlen bosszút áll, de nem mondhatja senki, hogy nem szóltunk az elmúlt évszázadok-ezredek alatt…
Alapjáraton nem voltam humoros kedvemben, ráadásul nekem sokkalta másabb neveltetésben volt részem, mint ahogyan azt ez a félvér gondolta.
- Nem kötözködni szándékoztam, csupán ismertettem önnel, hogy mi a módi erre felé. Szóval csak óvatosan, és ha egy mód van rá… ne fecsegjen sokat magáról, különben a fülünkbe juthat olyasmi, amit nem szeretne kipakolni. Mindenhol ott vagyunk – jegyeztem meg, és örültem, hogy nem óhajtott nekem keresztbe tenni, és nincs baja velem. Eggyel kevesebb ellenség. A fél világ amúgy is gyűlölt már, pedig még nem is ártottam nekik, csak az van a begyükben, hogy Alec változtatott át. Vajon mennyivel állnának hozzám másképp, ha nem tudnák ezt a bizonyos információt? Mr. Withlock is kis híján a torkomnak ugrott ezért néhányszor, és mai napig nem is szívleli, ha valamiért szóba kerül a családom, mint beszédtéma.
- Igen, az. Illemkönyv. Vagy csak szimplán nézzen utána az itáliai szokásoknak, ezzel elkerülvén, hogy faragatlannak állítsák, ha egyszer felénk járna. Európában erősebben élnek még a hagyományok, mint itt, az Államokban – bólintottam. Ki tudja, talán még hasznára is válhat ez a tudás egyszer, és kulturálatlannak sem fogják tekinteni.
- Köszönöm – biccentettem hálásan, s reméltem, hogy tényleg úgy is gondolta, amit mondott. Senkinek sem kívántam azt a rengeteg borzalmat, amit akkor és ott, 1837. április 19-én. Igen, tökéletesen emlékeztem a dátumra. Nincs az az Isten, hogy én elfeledjem akár csak egy pillanatra is azt a napot. Pontosabban éjszakát.
Akkor kezdődött minden, s ugyan hosszú ideig tartott, néhányan mai napig a nyomunkban vannak, de… de… kivívtuk a békét, s z így előnyös ember és vámpír számára is.
Merengésemből, révedezésemből a félvér kérdése zökkentett ki. Észre sem vettem, hogy ez idő alatt egy-két kósza könnycsepp elhagyta szemem az emlékek hatására, s végigszáguldott arcomon.
- Tessék? Nem sokat. Igazából addig a kislányig azt se tudtuk, hogy lehetséges az ilyesmi. Fogalmunk sincs, mi ez, és az ismeretlentől, mint tudja, rettegni szokás. Ki tudja, hogy mi lesz abból a kislányból, hogy felnő-e egyáltalán, stb… Ez engem is aggaszt – És kifejezetten örültem, hogy nálunk Alexander a halandó fél, és nem én, mert ezek szerint halandó anyának kell kihordania a csecsemő félvért, ami így is sokkoló, s amennyire utána tudtam olvasni, halandó nő ebbe bele is halhat.
Viszont konkrét precedensünk eddig nem is akadt, úgyhogy nem csodáltam a páni félelmet háztájon belül.
- Nem, színtisztán vámpírok vagyunk. Én magam Angliából származom, és Alec úrfinak köszönhetem hosszú „életem”.

...
//Folyt köv. és formai cicomázás később//

- Igazából humornak szántam, de látom, kiskegyednél kicentizték a humormércét. Na de sebaj - vontam meg a vállam, és megtartottam a vigyoromat. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy pár évszázaddal korábbra ugrottam volna, és egy középkori hölgynek próbálnék elsütni egy viccet amiben mondjuk tévé vagy mozi szerepel. Az volt az érzésem, a leányzó nem vette a lapot a poént illetően. Bár az is lehet hogy bennem van a hiba, és simán csak a humorom rossz. Igaz, a fák sosem panaszkodtak... de ha ezt mondanám ki hangosan, tartok tőle, ezt sem értené, na nem baj, magamat legalább elszórakoztatom, legközelebb vicckönyvet veszek, hátha okulok kissé...
- Illemkönyv? - megvakargattam az államat, mintha töprengenék. - Olyat még valóban nem olvastam, ezt készséggel elismerem, kis hölgy. De ami azt illeti, nem is érzem úgy hogy szükségem volna rá, eddig legalábbis más még nem tett panaszt kegyeden kívül - biccentettem magam is úgy a fejem, ahogyan Ő, már csak az érdeklődés kifejezésének kedvéért is, meg mert mulattatóan mutatott.
Követtem a kisasszonyt, elvonultában, közben nem szólva, valamint azt is csendben hallgatva végig, amikor végülis megállt ismét, és beszélni kezdett hozzám.
- A kötözködésén kívül nekem sincs gondom magácskával. Mint azt mondtam, nem tűnt fel, hogy egyetlen szabályt is megszegtem volna az idő alatt, amióta egy légtérbe kerültünk. A recepciós él és virul, magácska "él és virul" - mutattam ujjaimmal idézőjeleket, tudván ugyebár, hogy nem él, de a virulás nincs gond. - És egyelőre még senkit nem ettem meg sem a motelben, sem a város más területein, valamint semmi egyéb, természetfelettire utaló cselekményt sem adtam elő, így nem érzem indokoltnak hogy számon kérje tőlem bármely tettemet is - adtam elő szerény véleményemet, amely továbbra sem változott. Nem értem hol a gondja, nem ettem meg az intézmény egyetlen dolgozóját sem, és különben is, én már valószínűleg azelőtt emberek közt jártam, hogy ennek a lánynak akár csak az eredeti családneve is feltűnt volna az univerzumban, nem hogy Ő maga, és akkor Ő oktat ki engem, hogyan ne végezzem boncasztalon, és ne vágyjam vissza, meg ne hozzam vissza a sötét középkort? Kérem... még hogy középkor. Mese habbal... De ezt persze nem fogom elmondani neki, ahogy azt sem, hogy én már a középkor idején is jóval öregebb lehettem, mint Ő ebben a percben, hiszen ettől valószínűleg csak még jobban kiakadna rám, vagy úgy alapjáraton, no meg persze alapjában sem kívánok ilyen sokat megosztani vele (és kedves főnökével) magamról.
Inkább bólogattam egy sort, mivel egyébként, még nekem is feltűnt, hogyan változott meg a hangulata, az arca, az egész hanghordozása, és a kisugárzása, amikor a középkor, a lebukás, és a félelem részleteinél tartott. Ezzel mondhatni, többet is árult el önmagáról, mint amennyit nekem szánhatott oktatásul. Részben ezért is, mondandóm után csak bólogattam jólnevelten, hogy egyébként értem amit beszél.
- De rendben, értem, Miss Crawford, és azt hiszem teljes bizonyossággal nyugtathatom meg, nem szokásom lebuktatni magamat vagy a félig fajtársaimat - utaltam itt a vámpírokra. De nem mutatta arcom sem, és hangom sem, hogy mélyen érintene a lebukás kérdése. Mert hát nem is. Sajnálom Őt az emlékeiért amik lehetnek neki a szavai alapján, de megvannak a sajátjaim nekem is, még ha nem is kell róluk tudnia. És azok után, cseppet sem bánnám az "örök nyugalmat", és ha újra a feleségemmel lehetnék valahol "máshol", akárhol. De erről sem kell tudnia...
- Őszinte választ szeretne? - érdeklődtem, ahogy egy pillanatnyi mélázásomból, melyben felrémlett előttem szerelmem arca... most a lány kérdése "ébresztett fel", ami a koromra vonatkozott. - Kérdezzen kettőt és könnyebbet - tártam szét a karjaim, és vontam vállat. - Őszintén megvallva nem tudom. Dél-Amerikából származom. Az erdőben születtem. Anyám egyedül hozott a világra. Arrafelé akkoriban nem jegyezték fel az ilyesmit, nem ismerem a születésem évét, de nem is vagyok rá kíváncsi, nem hiszem hogy okosabb, bölcsebb, vagy boldogabb lennék attól, ha ismerném az évszámát az első gyilkosságomnak - húzom el kissé a szám, és a másik oldalra biccentem át a fejemet, úgy nézem az előttem állót. Nem hiszem hogy ez túl sok információ volna még, és semmi konkrét, amiből sejthető volna ki vagyok. Az sem nagy újság hogy akkor öltem először mikor születtem, nyilván tudja hogyan jönnek a világra a magamfajták, ha egyszer azt tudta hogy mi vagyok, így ez sem nagy újság... de így is válaszoltam.
- Na és mondja csak, magácska pontosan mennyit is tud a magamfajtáról? - tettem fel akkor már én is egy kérdést. Hátha közelebb jutok ahhoz az illetőhöz, aki miatt lényegében ide jöttem, vagy... ki tudja, talán még rólam is tud újat mondani, sosem lehet tudni, történhetnek meglepetések.
- És... a Volturi tagjai között, csak tiszta vámpírok vannak, vagy netán akad olyasfajta lény is, mint jómagam? - tettem aztán hozzá egy másik gondolatot is. Érdekelne végülis, hogy vajon az én jó édes apám tudja-e, hogy milyen előnyös génállomány van elrejtve a szarházi jelleme alá, vagy eddig eszébe sem jutott hogy továbbörökítse a "tökéletességét", mármint tudatosan, szándékosan... szóval úgy, hogy Ő maga is tud a dologról? Vagy ott van a két másik okostóni. Ugye azt én is tudom, hogy a "hivatalos" híradások szerint ott csak tiszta vámpírok vannak, na de a világunk tagjainak többsége a félvérek lehetségességéről se tud, miért is tudnának akkor arról, hogyha netán lenne pár ilyen a Volturi istenség szent kezei közt is? Nem kizárt. És ha ez a lány bennfentes, tudhat róla, ha vannak ilyesmi szerzetek ott, mint én. Persze ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül el is mondja nekem ha vannak, de... próba és szerencse a kulcsa a legtöbb dolognak. Bár nem valószínű, az inkább valószínű, hogy apám még a gondolatát is utálja, hogy a magamfajták "bemocskolják" a szent vámpírbirodalmuk sérthetetlen és változtathatatlan mivoltát, de történhetnek még csodák... végülis az én létezésem is titok, csoda, meg ugye "lehetetlen", de azért még itt vagyok, élek, lélegzek, és ha a kis hölgy itt velem szemben hallaná a gondolataimat... hajjajj, már kikaparta volna a szemem, az egyszer biztos - gondoltam bele, magamban nagyot vigyorogva az elképzelt jeleneten, milyen arcot vágna, ha hallaná, hogyan szapulom gondolatban a "királyt"...

Jan és Hazel

- Maga ilyesminek hódol? – grimaszoltam. Nem voltam a szerencsejáték híve, barbár és undorító tevékenységnek tartottam. Nálunk ez nem volt divat. – Az a bizonyos biztosíték nem kicsit csapódott ki, szerelő legyen talpán, aki helyre állítja és restartolja a rendszert. Hoppá, kellett nekem eljárni arra az informatikai tanfolyamra. Nem tehettem róla, annyira jól hangzott az egész, hogy kicsit képeztem magam a modern technológia használatában. Alexandert már nem tudtam rávenni, ő bőven megelégedett a maga kis alaptudásával. A festővászon, ecset, meg festék jobban érdekelte.
Ez a Jan fickó egyre félelmetesebb kezdett lenni. Mégis miféle torz lény lehetett ő? És miért hasonlított ennyire Aro fenségre? Főleg jellemben, ő szokott ehhez hasonlón nevetni, csak ez a nevetés valahogy másként csengett. Sokkalta élettel telibb és őszintébb volt, mint a fenség mímelt színjátéka. Mondhatni, színpadiasabb jelenség, eléggé teátrális.
- Khm, hogy is mondta az imént? – néztem rá oldalra döntött fejjel, felvont szemöldökkel, mintha elvárnék tőle valamit. Mondjuk magyarázatot. – Ahogy látom, illemkönyvet még nem igen vett a kezébe uraságod.
Azért a visszavágásokat még gyakorolni kéne…

Félrevonultam, hogy nyugodtabban adhassak tudtára néhány itteni szabályt, amivel nem árthat tisztában lennie. A saját motelszobám némileg biztonságosabb azért, pláne, hogy ki tudja, mikor hallgatózhatnak egyesek. Jó lenne, ha nem hívnánk fel magunkra a halandó népség figyelmét, különben azért is kapunk a fejünkre.
- Nézze, az illemtudásán kívül semmi bajom nincsen magával, uram. Csupán örülnék, ha betartana néhány fontos szabályt, ami a maga érdeke is. Nem hinném, hogy örülne, ha boncasztalon kötne ki, mert az emberek rájönnek, hogy mi is maga... Remélem, nem óhajtja visszahozni a középkort. Sem a sötétet, sem a 17-18. századot - ennek említésére elkomorodtam. Egyáltalán nem fűződtek jó emlékeim az ezernyolcszázas évekhez, pláne, hogy jól megőriztem azt a bizonyos Szent Márkus-napot. - Csak óvatosságra inteném, ez itt már nem az ősvadon, ez nagyon is a modern világ, és könnyű lebukni, ha nem vigyázunk. Nem kívánom átélni még egyszer azt a rettegést maga miatt...
Elszóltam magam, ami az én történetemet illeti, de gondolom, neki is lehettek már kellemetlen találkozásai az emberekkel, amennyiben közel olyan idős, vagy öregebb "vegyes gyümölcs", mint én.
Falat tudtam volna kaparni a helyzettől, mert ráadásul nekem a napokban vadásznom is kéne, azért annyira még nem erősödtem meg, és emberközelben inkább állatokon élek. Khm, egy-két társam még furán is nézne rám odahaza, hogy milyen bevállalós vagyok kaja téren. Végső szavam a nyamm-nyamm-témában: éhes/szomjas vámpír nem válogat. Kész.
- Egyébként mondja csak... hány éves is valójában, hogy ennyire "kicsinek" tart? - vontam fel a szemöldököm, azért érdekelt volna az infó, legalább egyel több adat. Reméltem, hogy maximum annyi idős, mint Demetri. Fogalmam sincs, meddig élhet egy átlagos félvér, hát még, ha nem átlagos.
Még eddig egyet sem boncoltam fel, és más precedensünk sincs, hogy valamit megállapíthatnánk, így egyelőre jegeltem a témát gondolatban.

Legjobb tudomásom szerint viszont a félvér uraság nem lehetett valami nagyon őskövület, tekintve, hogy még a mi ismereteink alapján is Marcus fenség a legidősebb a maga x-ezer évével. Az most jó kérdés így, hirtelen, hogy három, vagy négy áll a nullák előtt...
Reménykedtem benne, hogy valamicskét felfogott a hallottakból, és legalább fontolóra veszi, hogy megfogadja. Egyáltalán nem akartam azonnal, hanyat-homlok Volterrába menekülni, mert annyira nem volt vészes a helyzet, plusz nekem is volt egy aprócska vaj a fejemen. Még nem történt meg a hivatalos esküvő Sandróval, és már mint férjem, úgy szerettem volna bemutatni. Viszont rettegtem ,hogy nem sikerülhet az átváltoztatás, de nálunk legaább nem állt fenn a veszély, hogy hátrahagyné egy porontyot. Még jó hogy! Szépen néznénk ki, ha már a pasik is gyerekeket potyogtatnának magukból, khm...
Na, eeezeket a kissé korhatáros gondolatokat vajon hogy fogom kimagyarázni, ha Aro mester a kacsómat kérné? Mármint nem úgy, hanem gondolatolvasásra..
Mamaaa, haza akarok menni. Jó volt Amerika, de már hiányzott a műveltebb hazai környezet. Minél előbb megtörténnek az események, annál jobb ,és annál kevésbé kerülhetek kínos helyzetbe.
//+ formai cicomázás később//

- Igen, igen, jól hallotta, egy lottózó. Tudja, ilyen telitalálatom is régen volt már, így talán esélyes vagyok a főnyereményre. Úgy hallottam szép kis summa - mosolyogtam lazán. Látszódott hogy talán némileg kivertem a biztosítékot, de hát nem tehetek róla, ez a helyzet annyira abszurd volt, hogy már nem is tudtam mást, csak nevetni. Persze aztán elmúlt a dolog, és némileg moderálva magam, folytattam tovább, na de... hé, ez vicces volt, telitalálat, szó szerint!
Észleltem, hogy némi kis apró részleteket átugrottunk a társalgásban. Bizonyára azért, mert Hazel nem akarta velem megosztani őket, pedig érzékelhető volt, hogy többet is tud, ami még érdekelhetne, például a Cullen famíliáról, de... ami késik nem múlik, ha nem tőle, majd megtudom mástól. Ha szerencsém van, majd magától személyesen egy családtagtól. Úgyis jobb és biztosabb az egyenesen a forrástól beszerzett információ, mint az afféle, ami kézről-kézre... akarom mondani szájról-szájra terjedt.
Ám titkon egy pillanatig talán el is szégyelltem magam. Mint mondottam, nem a lányt akarom bántani. Egyértelmű volt, hogy szorosan kötődik a Volturi bagázsához, amit igazából sajnálok. Érdekelne, vajon behálózták-e, vagy képesség általi kötődésről van-e szó, de bizonyos lehetek benne, hogy ezt most és itt nem fogom megtudni, talán csak akkor ha dühből el nem kotyogja.
Illetve, ha egyáltalán tudja, hogy melyik is a felelős az érzéseiért, végtére is, ismeretes, hogy apám nem szokta elmagyarázni a népségnek maga körül, hogy amit éreznek, igazából nem azért van jelen a szívükben, mert ott a helye, hanem mert oda "varázsolták"... Ha így volna, Hazel se tudna róla. Ha pedig nem így van, és magától kötődik ennyire... akkor még jobban is sajnálom Őt, lévén, hogy egy álomképet szeretett mindvégig. Nem úgy néz ki, mint aki olyan mint apám vagy a "talpnyalói", ezért részemről egyelőre bizonyos hogy inkább sajnálom, sem mint megvetem a lányt.
- Ohh... őszinte részvétem, Miss Volturi Crawford, nem is gondoltam volna kegyedről, hogy ilyen bájos ifjú hölgy létére, ilyen sanyarú és sajnálatos sorsra jutott... - már-már úgy festhet az arcom, mint aki tényleg mélyen megrendült, de bevallom, a helyzet némi gonoszkodásra sarkallt. "Volturi kisasszony" viselkedése, és az a stílus ahogy büszkén jellemezte magát, mint "apám családtagja"... uhh... a hideg is kirázott tőle, de ténylegesen. Jómagam inkább választanám a kínhalált, mint hogy akár egyetlen egyszer is a Volturi neve szerepeljen az enyém mögött. Inkább kötözzenek egy fához telihold idején egy igazi vérfarkas közvetlen közelébe, vagy efféle... Sajnálom a lányt, de ilyen büszke megnyilvánulások hatására kibújik belőlem a kisördög, sajna ez van...
- Ahogy kívánja, kisasszony - biccentek, direkt tisztelettudóan, ha már egyszer lerí az arcáról, hogy miért vonakodna énhozzám jönni. Nem bízik bennem a kislány, de nehéz volna megmondani, hogy vámpírszerűségem vagy férfi mivoltom volna-e ennek az oka? Habár nem tudom miért volna nagyobb biztonságban az Ő zárt szobájában, mint az enyémben, de ahogy neki kényelmesebb, nekem végtére is mindegy a helyszín.
- Hogy "vegyes felvágott"...? Hm... hát, végülis... sok mindennek neveztek már rövidke életem során, de ez eddig tagadhatatlanul kimaradt a listáról. Most már ez is megvolt. - Úgy csinálok, mintha a levegőben pipálnék ki egy rublikát a képzeletbeli szöveg mellett. Rendkívül mulattató jelző, ez tény... és találó végülis... vámpír, ember, őskövület, őshonos amerikai bennszülött és őshonos európai keveréke, ennél vegyesebb már valóban nehezen lehetnék, elismerhetem.
És úgy látszott, felhúztam az ifjú leányzót, legalábbis minden jel erre mutatott, így már csak direkt se mondtam semmi mást a "szándékaimról", hadd töprengjen, ha szeretne. Hm... pedig még nem is mondtam meg hogy a Télapó igazából egy jelmezes bohóc... De kíváncsi lettem volna rá már most is, hogy vajon pontosan mi járhat a fejében. Az arca néha meglepően beszédes volt, máskor pedig számomra kifürkészhetetlen lett... Nem tudtam, hogy a puszta létem, a szavaim, vagy úgy általában véve a viselkedésem-e az, amitől kinyílt a bicska a zsebében? De úgy gondoltam, érzelmek terén valahol egálban lehetünk egymás felé...
Vállat vontam, hogy érzékeltethessem, mennyire nem ijesztett meg. Persze, nem örülök ha hazaszalad "apucihoz" és beárul, hogy meghúztam a copfját. De ha azt várta hogy halálra rémülve kezdek el könyörögni a bocsánatáért és hogy ne áruljon be a nagyfőnöknek, akkor sajnos csalódni fog, attól tartok...
- Ne vegye zokon, Miss Volturi Crawford - direkt használtam így a nevét -, de ezzel most nem igazán sikerült megrémisztenie. Már eleve rossz csillagzat alatt születtem, úgyhogy... khm... nem hiszem hogy volna bármi is széles eme világon, amivel magácska, vagy a mélyen tisztelt "gárda" bármely más tagja, illetve netán a nagyfőnök rám hozhatná a frászt, ahogy azt manapság mondják.
Inkább nem tettem hozzá, hogy ha lehet, inkább maradnék távol apámtól, mert az túl árulkodó lett volna, mindegy hogyan is fogalmaztam volna meg. Jobb volt nem kitérni erre még. Korai.

Jan

Hát, most szívesen letöröltem volna a félvér képéről az idétlen vigyort, amivel „megjutalmazott” kilétemmel kapcsolatban. Khm, micsoda kifinomult úriember… az viszont tényleg böki a szemem, hogy annyira hasonlít Aro fenségre, ő azonban kevésbé színpadiasabb, és tényleg őszintén nevet, nem pedig kellékként használja eme reakciót. Csakhogy most az elemezgetést félretéve igen felbosszantott. Egy hölgyet nem illik csak úgy kinevetni. Ennél még a La pushi farkaskölyök is illemtudóbbnak bizonyul, pedig az aromája rettenetes, nem ártana vennem a bandának valami jó kis kutyasampont…
- L… lottózóó? – Az emlegetett szerencsejáték-lelőhely hallatán igencsak magasba szökött a szemöldököm, pont ugyanúgy, ahogyan Alecnek szokott, ha netán nyelvújító kifejezések csúsznának ki a számon egészen, teeljesen véletlenül. Na jó, egy tényleg direkt volt, de az csak azért, hogy kipróbáljam, miként reagál rá. Nem valami pozitív eredményt kaptam, úúgyhogy nem is teszteltem többet a tűrőképessége határait. Jobb nem megtapasztalni testközelből a képességét.
Miután végre magához tért jókedvéből a khm, delikvens félvér, ismételten azt kívántam, bár nyugton maradtam volna a helyemen, azaz nem tettem volna ki világszép lábaim Sandro lakásáról.
Hallgattam, hallgattam, és nem adtam ki a kelleténél több információt Cullenékről. Miért tenném, ha egyszer segítenek?
- K… katonaaa? – A hangom pillanatokon belül angyaliból ördögivé változott. Ha Jane képességét egyszer birtokolhatnám, az illető hímegyed most a földön fetrengene kínjában. – Ne merészeljen egy lapon emlegetni azokkal. Én nem csak egy Volturi-katona vagyok. Ők általában az egy évet se nagyon élik meg. Hazel Volturi Crawford vagyok, Alec teremtettje, és a gárda tagja.
És aki a haragomat kivívja, az halott ember… vámpír, akármi is legyen ez a faragatlan fráter!
- Hozzám. – Puszta óvatosságból nem óhajtottam férfi, pláne egyedülállónak kinéző férfi, pláne egy ismeretlen vegyes-felvágott férfi szobájára menni, khm. Ki tudja, mit forgathat az alattomos fejében.
Amikor azonban arról kezd du… beszélni, hogy meg ne bánjam, hogy megismerhetem jobban, azonnal kapcsol a lelki vészjelzőm. – Khm, az attól függ, mit kéne tudnom, és önnek mik a szándékai, uram. Már ha nevezhető Úrnak egy olyan vegyes felvágott, mint maga – grimaszoltam. Hát, elképzelhető, hogy nem a legjobb módon próbálom eltanulni a mai szlenges nyelvezetet, de pillanatnyilag megteszi, hogy saját feszültségemet oldjam…
Sajnos azt már nem egyszer tapasztaltam, hogy a látszat csal, s naivitásom pediglen nem ismer határokat, lévén annak a biztos buroknak, ami mögé menekültem akkor, amikor személyes példaképem megmentett emberi, szennyes életemből. Azt szintén tudtam, hogy soha, de soha nem fogok a nyomába érni, mert én… énbelém nem szorult olyan szintű kegyetlenség, hogy átgázoljak másokon. Ugyanúgy ezen a férfin se szívesen gyalogoltam volna keresztül, képletesen értve, sajnálatos balszerencse, hogy éppen belém kellett botlania, mert Aro mester, ha visszamegyek később Sandróval az átváltoztatása és az esküvő után, akkor… akkor száz százalékos pontossággal megmondhatom, hogy belenéz ezen emlékeimbe és megkeresi Őt.
- A maga balszerencséje, hogy összefutottunk – jegyeztem meg akaratlanul is. A Volturit széles körben rettegik, a nevünk egy kalap alá van véve magával Sátán urasággal, a Bibliából. Ahogyan az várható volt, engem se nagyon fognak szeretni. Viszont már nem is érdekelt, megtaláltam azt, aki igazán szeret. Őneki már nem kellett megfelelnem. Ez a férfi azonban rejteget valamit, s félek, hogy igazam lehet, remélem, nem ássa meg a síromat ez a találkozás… ez a kéretlen találkozás…

//Formázás később//

És három, kettő, egy... És kitört belőlem a hahota. Igen, igen, bizonyára úgy nézhetek ki, mint aki megbolondult, és persze nem is sok mulatság volt benne, hogy a leányka összerakta a kockák egy részét, és tudja hogy nem "tiszta vérű" ugyan, de vámpírféleség vagyok, de... egek, hát már olyan rég volt hogy ilyen jóízűt nevethettem, most meg kellett adnom a módját, ha már ilyen mulatságosan nyitott a hölgy. Még hogy "tapasztaltabb vámpír"... jajj nekem, még rágondolva is csak szítja bennem a nevethetnéket, hogy a végén már a könnyem is kicsordult tőle, és még az sem azonnal, csak fokozatosan csillapította a "rohamom", hogy a kedves beszélgetőpartnerem azt mondta, a testvérei valami Jane és Alec Volturi... Vagyis tehát akkor Ő is a Volturi tagja nyilván. Szóval ezzel együtt talán már kínomban is nevetek, hogy így beletrafáltam, de még ezzel együtt is csak nevetni tudtam a szituáción...
- Bocsásson meg, kedves hölgyem... de mondja... nem tud a környéken egy lottózót valahol? - kérdeztem, levegő után kapkodva, és szemem törölgetve, ahogy igyekeztem a nevetés utolsó apróbb hullámait is leküzdeni. Igen, persze, komolyság, Volturi, stb, de ha már így esett... gyors végiggondolásomban - nevetés közben - eldöntöttem, hogy ha most ettől látványosan pánikba esnék, vagy bármi elvártnak titulálható viselkedésformát mutatnék, azzal máris elismerném hogy ellenemre lenne a Volturi tagjainak tüzetesebb megismerése. Főleg hogy ez az egy szem lányka is egyelőre csak "tudatlan kezdőnek" hisz, jobb nem elárulni hogy ennél jóval több vagyok.
Végül sikerült magamra húznom némi komoly arckifejezést, és úgy szembenézni az előttem állóval, hogy nem nevetem el magam újra. Ekkor szólaltam meg ismételten, már a szavaira felelve:
- Úgy vélem, túl feltűnő az lett volna, ha ott helyben neki is esek a drágának, de... - látványosan hegyezni kezdtem a fülem -, még él, szóval... ez úgy vélem kellően visszafogottra sikerült. Hogy később netán mégis sajnálatos támadás érheti a személyzet egyik tagját... aligha vezethető majd vissza rám, tekintve hogy rajtam kívül még tucatnyian beszélhettek ma vele, beleértve magácskát is. Így nem hinném hogy vétettem. Ezen kívül... - egy pillanatig küzdöttem a csábítással, hogy megkérdezem, Ő mennyi idős, ha már ilyen fene tapasztalt, de aztán gondoltam, hogy ennek hatására nyilván visszakérdezne az én koromra is, és akkor biztosan ismét kitör belőlem a nevetés, ami már túl sok lenne, ez biztos, ezért nem tettem fel az adott kérdést. Helyette folytattam másként. Mivel volt még érdekesség a szavai közt, ami határozottan érdekelni kezdett. - Cullen? Azt mondja, van itt egy ilyen család, és a Cullenek között él egy hozzám hasonló? - kár lett volna tagadni, hogyha már ilyen szépen összerakta, ami nyilvánvaló, ha valaki felvilágosult a témában. És úgy tűnik Ő fel lett világosítva. De nem tettem rögtön le a kártyáim az asztalra, hogy elismerjem, épp a Cullen család miatt érkeztem erre a környékre. - Kicsoda ez a Renesmee Cullen? Sajnos nincs szerencsém ismerni, de így hogy mondja, érdekes személy lehet.
Egyre és egyre érdekesebb lett ez a kirándulás, pedig még csak most kezdődik. De már most örültem, hogy eljöttem. Most már csak azt kell kiügyeskednem, hogy több Volterrából való egyén ne szambázzon ide, és nyert ügyem van. Szóval, fapofa, és ártatlanság... khm...
- Maga is a Volturi tagja tehát? Ha már ilyen szépen kioktatott, most már a nevét is igazán elárulhatná. Csak hogy tudjam, hogy kire kell hivatkoznom, ha megkérdezik, kitől kaptam legutóbb fekete pontot az ellenőrzőmbe, és hogy tudjam, ki az egyetlen Volturi "katona" akit ismerek - mosolyogtam rá, amolyan "tökéletesen ártatlan vagyok" mosollyal. De tényleg nem tekintettem bűnösnek magam. Még ha meg is ettem volna a recepcióst... de nem is ettem meg, hát akkor hol a gond? Attól fél talán hogy a pult mögött megeszem, aztán két árulkodó fognyommal a nyakán, vér nélkül, kitikkadtan hagyom ott a hullát a szőnyegen? Ennyire nem nézhet ostobának, vagy mégis?
- Nos, én arról az egyről sem tudtam, akit Ön említett, mármint, feltételezve, hogy valóban olyan, mint én. Ilyen ijesztőek volnának a magamfajták? - kérdeztem, magam is meglepetten. Mit talál vajon ijesztőnek a félvámpírokon a Volturi? Talán a hatalmukat féltik, mert mi alkalmazkodóbbak vagyunk az emberek világában, és bár sebezhetőbbek, de nehezebben lefülelhetőek is vagyunk? Végülis én régebben élek mint... talán az apámon és két kedves "fivérén" kívül bárki eme világon, tehát az elméletem helyes lehet a rejtőzködésre... Mondjuk igaz, hogy elég sok időt töltöttem a természetben, az emberek közösségei helyett, és nem is nagyon akaródzott magamra vonni az emberek figyelmét, de még így is szép teljesítmény, hogy amennyire tudom, ez a lány az első, életem során, akinek köze van apámhoz, és tudomást szerzett a létezésemről, de... még így se tudja, csak a sztori felét, és rá sem jöhet a többire, hacsak én el nem mondom neki, amire viszont nem feltétlenül készülök.
- Mestere? Kire céloz? - vontam össze a két szemöldököm, és úgy kutattam a válaszokat a lány arcán, s szemeiben. Mesterére? Csak nem Aróra céloz? Ha valóban a Volturi tagja, ahogy azt feltételeztem, akkor Aro lehet a mestere, és ha hasonlóságot vél látni bennem és abban a címeres heringben, akkor viszont lehet hogy már nincs is szükség rá hogy eláruljam magam. Mert ha ez a lány visszatér az "urához", és Aro megnézi a gondolatait, és meglát közöttük engem, valamint a hozzám fűződő kételyeit és gondolatait a csatlósának, akkor azt hiszem igen rövid időn belül kapok egy meghívót a színe elé.
Úgy egy töredéknyi pillanatig nem tudtam eldönteni hogy érezzek emiatt... aztán eszembe jutott amit korábban a halálról eldöntöttem, arról, hogy már úgyis mindegy volna, nem vesztenék semmit vele. Élvezem az életet, de amiért érdemes élni, az már megvolt az én életemben, nem várok többet az élettől, talán csak apróságokat, amik ahhoz képest amim már volt, tényleg semmiségek, tehát nem érdekel ha meghalnék. Ha pedig előtte még hülyét is csinálhatok apámból, akkor külön meg is éri meghalni. Szívesen látnám a "hű szolgák" ábrázatát, mikor megtudják hogy a szentnek hitt uruk az apám, és nem csak szóban, hanem rendesen, biológiailag... életem második legboldogabb perce lenne amikor ez kiderül, és apám képéről lepotyog a vakolat!
- Jól van, Miss Crawford, akkor menjünk odébb - elgondolkodtam, de végül rábólintottam a dologra. Viszont szándékosan nem mondtam meg a nevem. Nem kell elsietni. Előbb talán akkor tudjuk meg, hogy a kislány rögtön telefonálni is fog-e a "mesterének", vagy sem? Kíváncsi vagyok, mennyi lélek szorult apám közkatonáiba, vagy nem is tudom minek tekintsem az illető hölgyet... Hazelt, mint megtudtam a nevét. - Magához menjünk, vagy hozzám? De figyelmeztetem, mielőtt mélyebben akarna a témába ásni... lehet hogy utólag megbánja hogy megismert. - Ezt azért el kellett mondanom, végülis... ha esetleg úgy alakul hogy megmondom neki az igazat a főnökéről, az azért elég illúzióromboló lehet majd számára, és ismerve apám "kötődésalakító" módszereit, amikről hallottam, lehet hogy szegény Miss Crawford "szélütést" kap a hírek hallatán. Sosem tudható... és nem vállalnám a felelősséget érte, hogy miattam tudja meg a kislány, hogy mégsem létezik a Télapó, hisz én csak apámnak akarok rosszat, nem ennek az ifjú teremtésnek.

Tadam, tadam, tadam, miből lesz a cserebogár, nem igaz? Milyen fiatal és milyen mérges, erről is csak a rap-zene tehet... Vagy ez az illető, akiről a hölgy is említést tett. De hogy vajon én mit is árthattam az alatt a röpke időtartam alatt, amíg egy légtérben voltunk? Sok dolgot tudok, de erről aztán fogalmam sincs, még ötletem sem dereng, mi nem tetszhetett neki rajtam, mikor az előbb még nagyon is érdeklődve nézegetett, és bár zavartnak látszott, de nem abban az értelemben, hogy ok nélkül ugorjon az ember(szerűség) torkának.
- Pardon, kisasszony, parancsol valamit? - vontam fel a fél szemöldököm, és határozottan kérdőn mértem ezúttal végig. - Először is, mit ártottam én magának? Másodszor, milyen alapon is kívánja megmondani nekem, mit tehetek, és mit nem? Esetleg valamely nyomozóhatóság emberéhez van szerencsém, és tudtomon kívül törvényt szegtem? Bocsássa meg a faragatlanságomat, de nem rémlik, hogy ismernénk egymást, illetve, nem hallottam róla, hogy ebben a városban törvénybe ütköző cselekedet lenne egy motelben szobát kivenni.
Habár persze, feltételezhető volt részemről, hogy a leányzónak nem emberi mércével nézve akadt problémája velem, de amennyire én azt tudom, vámpírmércével sem szegtem meg egy törvényt sem... legalábbis amelyekről hallottam, azokat nem, és azóta csak nem hoztak be újat, ha meg mégis... hát üsse kavics, valahogy majd csak lebeszélem "apucit" arról hogy a bitóra küldjön. Vagy nem, és meghalok becsülettel, végülis az sem egy rossz "hétvégi program", lassan úgyis illene elkezdenem unatkozni, és olyankor úgy tudom, hogy a vámpírok hajlamosabbá válnak az öngyilkosság módjainak keresésére, vagy arra hogy társaságot csináljanak maguknak. Utóbbihoz nem igazán akadna hangulatom, így végülis kettőből egy maradna csak megoldási lehetőségként. Akkor meg minek is ellenkezni, hadd jöjjön a hóhér, ha már megfizették, én meg majd valahogy csak megoldom, ledumálom a révésszel a fuvardíjat, így hogy senkim sincs aki fizetné az utat.
De azért még mondjuk a "haláli" rész előtt szeretném legalább megközelítőleg megszerezni az infót arra vonatkozóan, hogy mi is a halálra ítélésemnek a teljesen megalapozottnak és jogosnak ítélt oka...? A kis hölgy talán elárulja nekem azt is, ha már ilyen kedvesen és udvariasan gyakorlatilag melegebb éghajlatra küldött... de akár azt is mondhatnám, hogy a sarokba lettem állítva, mint egy iskolásgyermek. Nem tehetek róla, de erre a gondolatra halk nevetés szökött ki belőlem, végülis a leányka, bárhogy is nézem, biztos hogy minimum a ükunokám lehetne, és akkor még utána se számoltam hogy hányadik, ha elkezdenénk a sort, hogy "ük-ük-ük-ük..." nyilván nem csak egy jutna neki belőle. Bár nem látszik rajta a kor, értelemszerűen, de a viselkedéséből már kezdem belőni, hogy megérzésem, mely szerint idős, de TÚL idős nem lehet, helytállónak bizonyulhatna, ha rákérdeznék. Persze, lehet két- vagy akár háromszáz éves is, de még le is nyűgözhet egy négy-ötszázas adattal is, akkor sem közelítene meg, így is és úgy is az enyém a nagyobb számadat. Ezért azt hiszem talán a szavaim arra vezethetők vissza, hogy kicsit sértő volt a lány, amikor úgy rombolt nekem, akár mint egy uralkodóház hercegnője akinek én, mint ostoba, szolgasorban álló senki, a kedvenc cipőjére öntöttem a kávét. Tán lehet hogy Volturi-féle a kislány? Ha az, esküszöm, hogy holnap veszek egy lottószelvényt... 
- Nos... úgy vélem, ezért kár volna aggódnia, lévén, hogy halvány fogalmam sincs, ki az Ön öccse, hölgyem, és azt illetően sincs ötletem, hogyan tudnám éppen Őt, éppen magácskára rászabadítani, éppen én. De ha kívánja, mondja meg, mi volt az, ami a cselekvéseim közül, véleménye szerint nem kívánt szemeket vonzhatna erre a helyre, és majd igyekszem azt úgy tenni ezután, hogy magácska ne legyen a közelemben akkor. Rendben van? - rebegtettem meg előtte a pilláimat, már-már bocsánatkérőn, mintha csak tényleg egy ostoba, és ifjú kis kölyök volnék, aki azt se tudja még, mi fán teremhet a napfelkelte. Igen, kissé gúnyosnak hathattam, de nem tudtam megállni, részben mulattatott a lány viselkedése, ez van, részben pedig... csak jött, nem is tudtam volna magamban tartani. Nem is tudom, talán az ijedtség lett volna az elvárt reakció, de ha a megrémisztésem volt a célja, sajnos csalódást kell majd okoznom neki, egyetlen leányka nem igazán tudja a frászt hozni rám, főként úgy nem, hogy különösebben sok vesztenivalóm sincsen. Legfeljebb, a "túloldalról" kell majd kárörvendenem, ha neki kell majd "takarítania" a hullám után, nehogy Ő maga vonzza ide azt az illetőt, akivel kapcsolatban attól tart, hogy én vonzanám ide...

Ha az élet citromot ad, készíts belőle limonádét, tartja a mondás. Ebből én azt hiszem azt szűrtem le, hogy ha egy ember szándékosan keresi magának a bajt, akkor utána csak magára vethet, ha elfogyasztja őt egy vámpírféleség, aki már hosszabb ideje nem lakmározott senkiből. Ez persze nem a személy ellen irányul, végülis az adott citromból sem azért készül a limonádé, mert az ember pikkelt rá, csak épp az a darab akadt a limonádét készítő személy kezébe.
Aztán... ha valahol rosszul érzed magad, menj odébb, elvégre nem fa vagy. Ez kb. félig igaz, mert nem pont azért jöttem odébb, mert rossz volt ahol voltam, habár tény, hogy talán itt jobb lehet, mert talán akad pár olyan figura eme vidéken, akik nem néznek flúgosnak, vagy embernek. Nem mintha hibáztathatnék ezért bárkit, hisz dobogó szívvel, vérrel, s a többi, ugyan mit is gondolhatna a legtöbb épeszű vámpír? Hát azt, hogy ember vagyok, ez tiszta sor. De azért... "kellemetlen" észrevétel, hogy a "mai ifjak" már nem látnak tovább az orruknál, s csak abban hisznek, amit ismernek, pedig az ég szerelmére, gyakorlatilag egy mesevilágban élünk, ahol mi vagyunk a mesehősök, és mégsem hisz senki abban hogy van más is a világban rajtuk kívül ami más mint emberi... Csak bennem merült fel, hogy ez elég korlátolt nemzedékre vall, és ezen sürgősen változtatni kéne?
Bölcs elmélkedés, mit ne mondjak... ilyen és ehhez hasonlók jártak a fejemben, idefelé jövet. Hiába, ezt teszi, ha filozofálgatok miközben bölcsességes okosságokkal teleírt gyűjteménykönyveket lapozgatok utazás közben. Mire nem jó a mai kor, nem igaz? Megmondják mit érzel, és azt is, miért érzed, sőt, azt is, hogy hogyan vezesd ki magadból, vagy épp miért vezesd ki. Hát végülis... A mai bölcselkedés egyenlő a régi idők verseivel, legalábbis céljuk hasonló lehet, de ezt még tanulmányozom...
DE, még mielőtt belső énem idiótának nézne, elsuvasztom a dzsekim belső zsebébe a zsebkönyvet, melyet eddig forgattam, és hátizsákommal a vállamon lépek be a motelbe, melyet kiszúrtam a buszról. Gondoltam, hogy ha már egy nagyobb vámpírcsapat után akarok szimatolni, és egyéb természet alkotta lények által lakott városka után, talán okosabb ha nem rögtön a tűzvonalból nézelődök, végtére is, ha hírforrásom nem csal, tehetséges népséggel van dolgom, nem mintha azon kéne aggódnom hogy megsütnek vagy megesznek, esetleg széttépnek, de jobb a biztonságos távlat egy darabig, főleg egy olyan területen, ahol elvileg él egy olyan gondolatolvasó is, akinek nem kell hogy bármit tegyen velem hogy olvashasson a gondolataimban, elég ha csak a környékemen van. Én viszont szeretem a gondolataim magamnak megtartani, és szeretem a szabadságom is, és ha már ilyen szép hosszú ideig sikerült kikerülnöm "apámat" és azt, hogy netalántán indokoltnak tekintse a kinyírásom, akkor most már nem kéne elszúrni. Bár szó ami szó, az arca nyilván egy műremek volna, ha megtudná mi és ki vagyok, de szerencsére nem az apám eszét örököltem, így nem futok szembe egy vonattal, hogy úgy mondjam.
Visszatérve, hogy miért is olvasok én bölcsességeket taglalgató könyveket? Mit tegyek, ilyen a "tananyag" azon az egyetemen amit életnek hívnak. Néha nem árt megvizsgálni a "professzorok" avagy bölcsebb "diáktársak" szemléleteit, hogy rátaláljunk a magunkéra. Röviden összefoglalva: Tudatom kiszélesítésére, bölcsességem mélyítésére, unaloműzésül, stb-stb.
De mára elég a bölcsességekből. A motelbe lépve, a recepciónál éppen egy hölgyet láthattam, aki a szobáját illetően intézte ügyét. Felém fordult. De ha nem teszi, akkor is tudtam volna micsoda a hölgy. A vak is láthatta, akarom mondani, hallhatta volna. És különben is, süt róla, így, ha már olyan szerencsében van részem, hogy a látásomnak kutyabaja, végigmértem. Túl csinos volt embernek. Nem előítéletből gondolom, valóban így volt, ilyen szép csak egy vámpírnő lehet. Félreismerhetetlenek a jelei. Nem hagytam figyelmen kívül azt sem, ahogyan Ő végigtekintett rajtam. Láttam a zavar kifejezését arcán, nyilván egy tapasztaltabb, vagy legalábbis alaposabban okított vámpírral van dolgom, ha gyanakodni kezdett, s elsőként tűnt úgy, sejt valamit, ami nem fordult még elő eddigi életem során. Tehát eszes nő. De azután nem törődött velem érdemben, nem szólt, nem tett semmi gyanúsat. Elmosolyodtam magamban. A szívem mindig jó barát, kivéve amikor nem, de most ezúttal igen, hisz dobogása egyértelművé teszi hogy élő vagyok, nem holt, és nem méreg, hanem vér mozgatja a testem. Nem nézhet vámpírnak, hacsak nem tud konkrétan a félvérekről, de... az arckifejezése nem erről árulkodott, amit hamar el is fordított tőlem, így nem volt alkalmam a szemeibe nézni.
Amint dolga végeztével odébb is állt, nem néztem hát rá többször, a recepcióhoz léptem, és intézkedtem magamnak egy szobát illetően. A kedves recepciós hölgy persze roppantul kedves és előzékeny volt, éppen csak a nyála nem csorgott szegénynek, ahogy hálásan biccentettem neki, és a szobakulcsom átvételekor finoman egymáshoz súrlódtak kezeink. A szíve láthatóan olyan irammal hajtotta a vérét, hogy azt bármely gyorsvonat megirigyelhette volna. A nyakán lüktető ér láttán megnyaltam a szám, amitől jól hallhatóan elakadt a lélegzete, így, mivel nem szándékoztam szegény teremtést máris itt helyben megfosztani a munkájától, hát "vettem a kalapom" és elindultam a lépcső felé, majd azon felfelé, ahol is meglepetten pillantottam meg az iménti vámpírhölgyet. Nem is figyeltem, hogy még itt van, így most csekély mértékben kívülről is látható meglepetéssel az arcomon nézhettem rá.
- Szép estét a hölgynek! - biccentettem feléje a fejem tisztelettel, amikor utolértem a lépcsőn, és melléje léptem. Egy pillanatra megálltam. Hogy miért? Nem is tudom... talán a kíváncsiság tette, hiszen mégis csak a vámpírok miatt jöttem a környékre. Vajon ez a bájos teremtés milyen célból lehet itt? Abból kiindulva, hogy itt van a motelben, mint én, nyilván nem lakik itt. Talán olyasféle céllal érkezett, mint jómagam? A helyi populáció érdekli? Vagy személyes?
De álljon csak meg a fáklyás menet, miért is töprengek én ezen, közben némán bámulva bele szegény leányzó szemeibe?
- Bocsásson meg, kisasszony, a tolakodásért - kértem illemtudóan elnézést a bámulásáért, mert a hatodik érzékem azt súgta, a kislány sem ennek a kornak a gyermeke. Nyilván nem annyi idős mint én, de hát mint tudjuk, végtelen szám található a nulla és a 2000+xy számok között.
Újra biccentettem, ezúttal búcsúzóul, azt tervezve, hogy tovább is indulok a lépcsőn, mert amellett, hogy azt éreztem, a lány nem mai diák a hírhedt világegyetemben, úgy azt is súgták az ösztöneim, hogy óvatosan válogassam meg a szavaim és a cselekedeteim előtte. Mintha a fülemben lakozó kis hang azt sugdosta volna, hogy veszélyes lehet rám nézve. De még nem tudtam miként. Nem látszott veszedelmesnek semmilyen értelemben... Ám persze, a látszat néha csal, én se nézek ki aggastyánnak, de az vagyok, vámpírnak sem tűnök, de az vagyok... így okos lépés lehet az óvatosság, s az ésszerűség.
Ennek fényében már csak tovább kéne indulnom, de az illemtudó magatartásom arra sarkallt, hogy a hölgyet engedjem előre, úgy véltem tiszteletlenség volna megelőznöm. És persze... nem szívesen engedném a hátam mögé, tudván hogy az érzékeim mocorognak a mélyben, és egy vámpírról beszélünk, aki ráadásul nemrég gyanakodva nézett. Magam egyszerre voltam gyanakvó, és kíváncsi.

Szép volt az éjszaka… ma különösen szép, hisz szabad voltam. Szabadabb, mint eddig bármikor. Még viseltem a láncot, igaz, kissé rongyolódottabb állapodban, mint előtte. A Jasperrel való első találkozásomat megsínylette szegényke. Egy ideje nem mentem haza, csupán Aro mester engedélyét kértem rá levélben, hogy hadd maradhassak a kastély falain kívül, hasonlóan némely társunkhoz, akik szinte alig térnek haza. Maradhattam, feltéve, ha bizonyos időközönként megjelenek és beszámolok vagy neki, vagy Alecnek a fejleményekről…
Hát, igen… előbb-utóbb nem halogathatom tovább a dolgokat, mert ég néhány hónap, és itt a nyár. Jelenleg a kis Port angelesi motelben szálltam meg, és nem az itteni Volturi-szállásokon, mert én nagy bevásárlást gondoltam arra a hétvégére, hogy a kedvesemmel közös, új fészkünkhöz keressek berendezést. A dekoráció nagy részét megoldja ő a két ügyes, szinte egész világokat vászonra vivő kezével. Büszke voltam rá, hogy ő a vőlegényem, és olyannak fogadott el, amilyen én vagyok. Nem akar megváltoztatni, nem akar a család ellen fordítani, megért és elfogad. És a hibáimmal együtt szeret. Kétszáz év alatt könnyen bele tud fáradni az ember abba, hogy állandó intrikáknak van kitéve, mindenhol azt lesik, hogyan áshatják meg a sírját, miképpen tehetik tönkre az életét.
Velem is ez történt, jót tett ilyen értelemben a környezetváltozás. Épp bejelentkeztem, mikor egy édeskés aromát szimatolt orrom, azonban nem teljesen fajtánk béli az illető. Mi a… Csak nem egy hibrid? Netalán félvér? Jó kérdés, nem nagyon tudok róla, hogy létezhetne ilyesmi. Hogy félig vámpír, félig ember legyen valaki… ilyennel még nem találkoztam kétszáz évem alatt.
Egy férfi volt az, és igencsak ismerős volt első ránézésre az arcának némely vonása. Mi folyik itt? Ki ez az alak? Mintha Aro mestert véltem volna felfedezni benne, de… biztos csak annyira túlaggódtam magam mostanában, hogy csak belelátok a helyzetekbe olyasmit, amit nem kéne, mert nincs is ott.
Ugyan, hogy lenne már Aro fenségnek félvér utódja, mikor ő maga a leginkább szabálytisztelő az egész vámpírközösségben? Egy félvér kéne még szegény Mester megtépázott idegeinek, kész lenne a totálkáosz…
- Jól van, felmehet a szobájába, Crawford kisasszony! Ha bármire szüksége van, mi állunk rendelkezésére – mosolygott rám bájosan a recepciós nő, én pedig biccentve fogadtam az udvarias gesztust. Amire, pontosabban, akire szükségem lenne most, úgyse állna mellettem. Che, honnan is tudhatnák az együgyű halandók, éppen mire van szüksége a másiknak? Meg ez az „ismerem xy-t” annyira fel tud húzni. Nem, nem ismernek ezek semmit. Fogalmuk sincs saját magukon kívül semmiről. Sőt, még saját magukat sem ismerhetik igazán. Mert amit ismerünk, az csak az arc. Ám az nem az ember/vámpír, stb… A személy, akiről azt állítják, ismerik, holott csak az arcát, amit mutat, azt ismerik, nem ő. Ő az arc mögött van. Láthatatlanul megbújik, s némelyik csak az alkalmas pillanatra vár, hogy lecsaphasson az áldozatára. Vajon tényleg csak képzelődtem azzal a sötét, göndör hajú férfival kapcsolatban? Hisz hallottam szívének dobbanását, tehát akkor csak megtévesztő külsejű ember… Már is sokkalta nyugodtabb lettem, hogy nem kell haza futkosnom ezzel az információval, és kiélvezhetem a küldetés, vagyis kémkedés nyújtotta szabadságot. Sajnos Öcskössel magunk közt kéne lerendezni ezt a nézeteltérést, amit felvetettem Aro mesternek gondolatban. Azért megkaptam már a magamét hogy miért hagytam, hogy a Cullen-gyerek hozzá nyúljon a tudatomhoz, és ebben igazat adtam, de az is igaz, hogy nem kellett neki sokat megpiszkálnia rajtam. A döntéseim az enyémek. Ő engedné, hadd menjek, ha ennyire fontos nekem a társam, de át kell változtatnom, és bemutatnom, satöbbi. A szokásos protokoll. Öcskössel, pedig… majd kitalálom, hogyan adom tudtára, hogy megtaláltam a nagybetűs Őt.
Szóval, igen. Itt tartottam. Már a lépcsőn tartottam szobám felé, mikor összetalálkozott tekintetünk.

//Formázás később//

***