Joseph D. Kenward

Elég ironikus, hogy az életben, az az ember, aki kihozza belőled a legtöbbet és erőssé tesz, tulajdonképpen az egyetlen gyenge pontod.

Csak az jár a fejemben, a szüleim vajon tudtak-e az átokról, és nem akartak szólni róla, vagy előttük is rejtve maradt. Amennyire tudom, apám nem változott szabadidejében két lábon járó bolhazsákká, de ez nem bizonyítja azt, hogy így is volt. Amit most tudok, az az, hogy valószínűleg neki kellett volna farkasnak lennie, vagy legalábbis csak hordoznia a gént, de akár anyám is lehetett az örökség hordozója, hiszen bár ritka, de időnként a nők is esélyesek az átváltozásra, élő példa vagyok én, Mira, és a Leah nevű lány, aki a lány állítása szerint szintén a rezervátumban tartózkodik. Nem mintha rengeteg esélyem lenne ezt most átgondolnom, mikor egész testemben remegek a haragtól, a dühtől, és olyan zavarodott az elmém, mint még soha. Mintha egy nagyon zavaros álomból ébredtem volna az imént, és az okát még mindig nem értem, vagy hogy egyáltalán miért lökött tudatalattim a felszínre ilyen képeket. A különbség csak annyi, hogy ez most a valóság, ebből sosem fogok felébredni, a férfi pedig azt tesz a közelemben, amit csak akar, fokozva az ingerültségem, mert nem elég, hogy többé meg sem tudok szólalni, de még a zokogás is ráz, mintha villám csapott volna a testembe, amin még mindig keresztülfut az áram, és nem tud kijutni sehogyan sem. Érzem, hogy a bennem lakozó farkas nem bírja már sokáig, előbb-utóbb ki fog törni, de ahelyett, hogy a következő pillanatban négy lábon, bundát növesztve zúznám darabokra a berendezést, még nem történik semmi. Megvárat a bestia, kínoz, karmolássza a bensőm, nem tud kiszabadulni, szűkölve jajveszékel, és ettől a szemem elé tárulkozó képtől még inkább feszültebbé válok, szemeimen lévő könnyfátyoltól pedig minden homályosnak és valószerűtlennek tűnik. Tudom, hogy nem kellett volna feszegetnem azt a húrt, de már késő, elpattant, és nincs más, minthogy tűröm a férfi éppenséggel jogos haragját. Mert hiába egy orbitális nagy seggfej, hiába ordítja minden egyes porcikám, hogy gyűlölöm, semmi közöm az életéhez, vagy éppen ahhoz, kivel hogy bánik. Ő csak egy idegen, aki rosszkor volt rossz helyen, én pedig betolakodóként pottyantam az életébe, akaratán kívül. Amint közeledik az átváltozás - és már érzem, hogy borzasztó közel van, a határon egyensúlyozok -, az érzéseim egyre furcsábbak, és furcsábbak lesznek a férfi irányába. Néhány perccel ezelőtt még neki tudtam volna rontani, és megkíséreltem volna letépni a fejét, most pedig némi sajnálatot érzek az irányába, nem beszélve a megértésről, aminek nemhogy semmi értelme, de a gyomrom bukfenceket vet a hirtelen változásra. Szinte érzem a kettőnk közt lévő köteléket, amit nyilván csak a farkas részünk áraszt magából, mégsem tudom figyelmen kívül hagyni, és tudom, érzem, hogy árad belőle a forróság, szinte az érzéseit is átveszem, és meglep, mennyi haragot küld az irányomba, és mennyire gyűlöl. Hátrahőkölök tőle, testem lefagy, mintha hideg zuhany érte volna, ledermedve állok előtte, szemeim már nem a könnyektől, sokkal inkább a szárazságtól ég, talán vöröslik is, de nem érdekel, nem nyúlok oda, hogy megtöröljem, arcom is maszatos marad a sós cseppektől. A szavakat éles, hideg késként mártja belém, fizikai fájdalmat ébreszt bennem, mellkasom sajog, levegőt is alig kapok, de nem szólalok meg. Állok ott tovább, csak kis távolság tátong közöttünk, és ha lábaim engedelmeskednének, már rég messze futottam volna, csak hogy elmúljon a fájdalom, s ne érezzem a kínt, ami olyan, mintha elevenen nyúznának meg, és húsomra sósavat borítanának. De aztán megint elhomályosul minden, most azonban nem a forró könnycseppek vakítanak meg, a farkas túl közel kerül a felszínhez, csaholva vágyakozik testem fogságából, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy beteljesítse a célját. Nehezen állok a lábamon, szinte leterít az érzés, a fájdalom, a zavarodottság.. a félelem. Csontjaim mintha egyenként törnének darabokra, bőröm sajog, és saját sikolyom a fülemben cseng. Egy örökkévalóságnak tűnik az egész, aztán olyan hirtelen szakad meg, hogy pislogni sincs időm, bundámba belekap a szél, és olyan szabadság árad szét az ereimben, amilyet még sosem éreztem. Minden olyan gyorsan történik. mancsom alatt puha az avar, az erdő hívogat, és olyannyira eltereli a figyelmem az újdonság, hogy időbe telik, mire megérzem a késztetést, hogy ellenkező irányba rohanjak. Mintha megint bezártak volna egy emberi testbe, ám ez most egészen más, nem zavar, hogy láncok tekerednek lábaimra, hogy vaspántok húznak egy bizonyos pont felé. Mindenről megfeledkezve futok az általam vélt irányba, közben próbálom feldolgozni a hirtelen váltást. Minden megváltozik körülöttem, de leginkább bennem, a kötődéseim; az öcsém iránti feltétlen szeretetem, Mira iránti tiszteletem, a barátaim iránt érzett laza, mégis megtörhetetlen kapocs, szüleim iránt érzett végtelen, haláluk után is érzett szeretet mind háttérbe szorul, és egy más, egy új érzés, egy új kapocs veszi át a helyüket, úgy, hogy közben ezek mind sértetlenek maradnak, de ez első helyre kerül, mindenek felett áll. Abba az irányba tartok, ahol gyökeret vert az érzés, s mikor már elég közel kerülök, és beleszagolok a levegőbe, az illat megtölti a tüdőm, szemeim pedig elkerekednek, és meg kell torpannom; ráismertem az illatra. Nem hiszek a szememnek, mikor végül tovább indulva, aprókat lépve rátalálok a férfire. Egy fa mögé bújva nézem végig a szenvedését, amint földre hullva térdepel a piszokban, arcát alig éri a fény, de amit le tudok olvasni róla, az nem kecsegtet semmi jóval. Új, erősebb érzékszerveim illat alapján is érzik, ahogy árad belőle a kín, a zavarodottság, még némi félelmet is érzek a levegőben, de az talán csak belőlem jön. Mind a négy lábam remeg, a szőr égnek áll a gerincem mentén, fülem lecsapva, farkam behúzva lépek ki végül a menedékem mögül, így megmutatva magam, de nem bánom, hiszen a távolság lyukat üt a mellkasomba, képtelen vagyok tovább meghúzódni az árnyékban. Teszek előre egy lépést, majd még egyet, lassan haladva araszolok a férfi felé, s mikor az felordít, kénytelen vagyok megtorpanni, és fülelni, míg meg nem látom a nedvességet az arcán. Ez megint elindít, tovább indulok, a vonzás túl erős, hogy ellenálljak neki. Szavai nem nyernek értelmet, és egy pillanatra azt hiszem, talán a farkas alsóbbrendű az emberi énemnél, és képtelen felfogni az értelmüket, de aztán rádöbbenek, hogy agyam egyezik a farkaséval, és ez a tudás ébreszt rá arra, hogy a farkas nem egy részem, én magam vagyok a farkas. De a szavak ettől még érthetetlenek számomra, fogalmam sincs, miről beszél, és hogy miért szenved ennyire. Korábbi szavai homályos emlékként törnek elő, és megint érzem azt a hideg zuhanyra emlékeztető érzést. Fáj, roppant mód fáj, de tudom, hogy akkor még nem tudtam, mi ez, nyilvánvalóan még ő sem. Ettől még nem lesz könnyebb, de félig-meddig elhitetem magammal, hogy nem gondolta komolyan. Egészen addig hiszem el ezt, amíg meg nem hallom az újabb szavakat, és rá nem ébredek, hogy tényleg gyűlöl engem. ~ NEM, NEM, NEM GYŰLÖLHET! ~ gondolataim hangosan öltenek szavakat, amiket nem tudok kiejteni, s mindössze három lépés választ csak el Josephtől, de nem moccanok, csak fájdalmat tükröző tekintettel bámulok rá, fogaim a tompa fényben megvillannak, ajkaim pedig hátrahúzódva engedik őket előbukkanni, egy vicsorgás szökik ki belőlem, amiben fenyegetés nem, de annál több fájdalom mutatkozik meg. Vinnyogva hátrálok egy lépést, lefekszem a talajra, és olyan picire húzom össze magam, amekkorára csak lehet, de több méteres alakom semmi sem rejtheti el. Egyedül érzem magam, hiába a kötődés, mert aki számomra magát a világot jelenti, gyűlöl.

I'm a monster, you don't even know me

Haven

Bár rohamokban tör rám a késztetés, hogy megszorongassam a nő nyakát, az idegessége szinte pulzál, az illata erősebben furakszik az orromba, és rájövök, hogy ismét egy lépéssel közelebb került az átváltozáshoz. Essünk túl rajta mihamarabb, hogy megszabadulhassak tőle, mert nincs szükségem egy újabb koloncra. Nem kell, hogy még valaki idegesítsen. Így sem találom a helyem, mióta Mary ismét betoppant az életembe még keseredettebb, még halálvágyóbb lettem, telve pusztítási vággyal, önmagam és a világ összes lénye felé. Képes lennék kiirtani az egész nyomorult föld minden teremtményét, de nem csillapodna bennem a hurrikán, és nem tudom megfékezni, elnyomni, nem tudom elhallgattatni, hogy békére leljek. Amíg élek kísért a múlt, Beth halálával minden létező jó elhalt belőlem, amit még saját testvérem, egyetlen húgom sem képes újra a felszínre hozni. Egyáltalán nincs szükségem rá, többet ártana, ha megpróbálná feléleszteni bennem az érzéseket, hiszen nem változtathat azon a tényen, hogy egy szörnyeteg vagyok. Én magam sem tudnám, nem menne, de nem vágyom rá, hogy újra a poklok poklát éljem meg ezek miatt az emberi jellemzők miatt. Rosszul vagyunk kódolva, nekem pedig nincs választásom, ha meg akarom őrizni az épeszűsségem. Még több őrülettel már nem bírnék el. Ha elég ügyes ez a nő talán segíthet rajtam, karmos mancsai első áldozataként végre boldog lehetnék, mert megszűnök és elmúlik minden fájdalom. Nem bánok vele finoman, még tovább fogom taszítani az átalakulás felé, és így vagy úgy, de megszabadulok tőle. Olyan erős haragot táplálok iránta, hogy kis híján ráborítom az egész asztalt, egy pillanatra elfelejtek minden idáig kigondolt részletet és megkockáztatom, hogy elevenen megnyúzom, hiszen egy számomra dühöt fakasztó témát kiabál a nagyvilágba, számon mer kérni és bevonja a húgomat is - akit épp ezért nem fogok értesíteni, hiába kötötte a lelkemre. Félti tőlem Havent és nem lőtt mellé, de most nincs itt, hogy elém álljon... Érzem, hogy megrázkódik a testem, húsomat láz mardossa, bőröm ontja magából a hőt. Állkapcsom hatalmas erővel csapódik össze, olyan szorosan préselődnek össze a fogaim, hogy képes lennék kitörni mindet, csak hogy visszafogjam magam, vagy talán a belőlem kitörni készülő bestiára bízom, miként akarja lerendezni, mert kezd nagyon elegem lenni, vészesen fogy a türelmem megmaradt apró darabja is. - Kitépem a nyelved szajha! - A morgás erőteljes, parancsoló, a tüdőmet szaggatja mire a nőre csapódik, mindkét kezem ökölbe szorul, és ha ez sem volna elég, vérbenforgó szemeim hatalmas lángcsóvával villannak meg. Az életével játszik, ha azthiszi, hogy sebezhetetlen, csak mert egy kitörni készülő farkas csattogtatja benne a fogát. Hamarabb kitekerném a nyakát és még pislognia se lenne ideje, mert talán csak akkor lennék képes leállni, ha Mira mégis itt volna, hogy messze hurcolja tőlem a ribancot, rosszabb esetben viszont ő sem jelentene akadályt. Számtalan módját el tudnám képzelni, miként hallgattassam el a picsogását, az utolsó pillanatban viszont a gyilkos vágy mégis háttérbe szorul. Szenvedni fog, de nem az én kezeim által. A sajátja fogja pokoli kínnal jutalmazni, egész teste lángolni fog, és én akkor vigyorogva nézem majd végig a szenvedését.
- Sírj te kibaszott ribanc, sajnáld csak magad, más úgysem teszi helyetted! - Üvöltöm, hiszen ismételten kikívánkozik a hatalmas utálat, amit minden eddiginél erősebben érzek iránta. Hatalmasakat fújtatok, próbálom lenyugtatni magam, a tántorgó nő léptei esetlenül csengenek fülemben, hallásom által biztosra veszem, hogy elérkezett az ideje. Tompa puffanást hallok, sikolyt, nyögést, csontok repedését. Jól ismerem ezeket a hangokat, mégis nagy hatást vált ki belőlem, hiszen saját emlékeim még ennyi idő múltán is élénken tódulnak lelki szemeim elé. Muszáj innom, sebesre száradt torkom kapar egy kis folyadékért, a nyamvadt asztalt viszont felborítom, a falhoz vágom, hogy szilánkosra törjön a nő helyett. Még mindig remegnek a végtagjaim, a düh nem múlik el, epésen keserű nyálmaradékot köpök a darabokra hasadt faszilánkok közé, és megragadok egy whiskys üveget. Nagyot húzok belőle, élesen szívom be az utána következő levegőt a maró érzés miatt, ahogyan az alkohol végigszánkázik a nyelőcsövemen. Még hallom a mocorgást, a küzdést, majd csöndbe burkolózik a ház eleje, ezért figyelmesebben keresek, kutatok hallásommal. Szívdobbanások. Megáll, majd újraindul, gyorsabban mint valaha, mellé mancsok kopogása társul. Egy farkas mancsaié. Fintorba torzul a pofám, megemelem az ajtó felé az üveget, ismét nagyot húzok belőle, talán meg is könnyebbülök, hogy nem fogom látni többé a nőt, vagy csak elenyészően, de az már nem számít. Csak azt tudom, hogy még itt vagyok, nem szakadtam darabjaimra, hiába vágytam rá, hogy karmok semmisítsenek meg. Csalódottan rázom meg a fejem, a kezemben lévő üveg sem végzi jobban az asztalnál, kiömlő maradéka barnára csapja össze a fal egy részét, kínomban üvölteni szeretnék. Vonyítás hallatszik odakintről, a nő új hangja pecsételi meg a teljes átalakulást, aztán mancsok dübbenése jelzi, hogy eggyel több van közülünk. Hurrá... Csakhogy a mellkasom közepe sajogni kezd, szinte forog velem a világ, egy hirtelen feltámadt érzés kerít hatalmába, olyan erős, amit ezidáig csak egyszer éreztem. -Nem.. nem, nem!
El sem jut a tudatomig, a lábaim tiltakozón visznek előre, ott kattog, ott forog minden gondolatom, arcom eltorzul a fájdalomtól, tenyerembe mélyesztem a körmeimet, minden idegszálam velem ordít. Homályosan látom az utat, odakinn az éjszaka ködbe borul a szemeim előtt, szűkölve fékezek le. Térdre esek, mert ekkor döbbenek rá... mi történik velem. Látom a farkast, érzem a láncokat, érzem a vonzást, érzem... áttetsző sósízű folyadék marja az arcomat, előre zuhanok, tenyereim fognak meg a földtől, őrülten rázom a fejem, végül felordítok, mert azt akarom, hogy csapjon belém a villám, vágják át a torkom, tépjék ki a szívem. Még egyszer nem történhet meg, mégis újra élem a múltam, csakhogy Havent látom és érzem, ő furakszik be a bőröm alá. Gyűlölöm... - Nem vésődhettem be, nem történhet meg újra... - egy rémálomban találom magam, de az érzések túl élénkek, hogy becsaphassam a szívem, az elmém, a lelkem. Öklömmel hatalmasat vágok magam elé, az összes ujjpercem recsegve törik darabjaira a veranda alapzatán, sziszegve rázom a fejem, sokkos állapotban mormolok magam elé, szemeim mégis a farkast keresik. - Mennyire gyűlöllek...

So now... Just you and me...?

Minden dühöm és zavartságom ellenére az öcsém jut eszembe. A hiánya fáj, kicsit olyan, mintha elveszítettem volna egy részem, s ennek az az oka, hogy mikor a legnagyobb szükségem lenne rá, pont én vagyok az, aki magára hagyja. Vele akarok lenni, tovább élni egy fedél alatt vele a normális kis életem, és ha ez nem lehetséges, legalább megosztanom vele az irdatlan nagy titkot, ami már az enyém, és ami az én vállam nyomja súlyával. Sosem éreztem még ekkora honvágyat, az pedig csak ront a helyzeten, hogy egy aprócska rezervátumba vagyok száműzve, amit még felügyelet mellett sem hagyhatok el. Így minden kellemetlenséghez még a bezártságérzet, a klausztrofóbia is társul, ettől még inkább ingerültebb, és lássuk be, hisztisebb is vagyok. Eszembe jut a kérdés, ami egyszer korábban már foglalkoztatott, azon a bizonyos napon, mikor rájöttem mindenre, mi történik az öcsémmel? Az ő ereiben is ott csorog a "varázslat" a saját vérével keveredve? Ő is át fog változni egy hatalmas, több méteres bestiává? A kérdések hirtelen tolulnak az agyamba, szinte egymásba ütközve akarnak előbukkanni, és kiáradni szavak formájában a számon, de én inkább a nyelvembe harapok, és nem szólalok meg. Ha valakitől meg fogom kérdezni, az Mira lesz, és nem a seggfej bátyja. A vége csak az volna, hogy rettentően felbosszant, nem mintha a kérdéseim nélkül nem ez történne. Nem voltam sosem az az idegeskedő típus, vagy épp egy hisztérika, persze szerettem mások tudtára hozni, ha nem kedvelem őket, de azt is kimérten és higgadtan. Joseph viszont előhozza ezt a rejtett oldalam, és van egy sejtésem, hogy ha nem futok össze vele - ismeretlen vérszomjas vámpír ide vagy oda -, egy darabig még húzhattam volna. Viszont akkor nincs a bűbájos kishúga, és nem segít rajtam senki, akkor viszont Edwint és a barátaimat sodrom veszélybe. A férfi szavai kirántanak a gondolataimból, kezeim pedig önkéntelenül is ökölbe szorulnak, fogaim pedig összecsattanva szorulnak egymásnak. Egyetlen szót sem szólok, viszont önelégülten nyugtázom, hogy elment az étvágya, így nem kell tovább bámulnom, ahogy idegbajosan rágcsálja szerencsétlen húst. Kezdett az idegeimre menni állkapcsának körkörös, bosszús mozgása. Ám ez a rosszindulatú jókedv hamar elillan, még meg sem szólal, elég, hogy felvonja a szemöldökeit, és úgy néz rám, mintha én volnék a világ legidegesítőbb embere. Karjaim összefonom testem körül, ökölbe szorított ujjaim a bordámnak nyomódnak, de ez az enyhe fájdalom semmi ahhoz képest, amit az érzéseim okoznak, és a zűrzavar ami körülöttem játszódik le.. vagy jobban mondva bennem. Az érzések olyan erővel csapnak le rám, éppen csak befejezi a kérdését a férfi - holott megjegyezném, nem bólintottam rá, hogy nosza, tedd fel azt a kérdést -, hogy néhány elszabadult, áruló könnycsepp dühödten csordul le az arcomon. Rá irányul a méreg, ami belőlem szivárog, de jelen pillanatban csak azért gyűlölöm őt, mert rátapintott a lényegre. Én magam sem tudom, mi lesz velem később, Mira felügyelete alatt nem tudtam ezen agyalni, valójában kezdtem elhinni, hogy képes vagyok végigmenni ezen a rögös úton, de legbelül féltem, hogy elbukom, és Joseph pontosan rávilágított erre a gyengeségemre. Következő kirohanásom alkalmával már én támadom őt, még fel is pattanok a székről, és a szavak szinte ordítva hagyják el a szám. - Hozzád talán nincs közöm, és ennek roppant mód örülök is, de Mirához már van, és ha azt látom, hogy egyetlen szóval bántod, velem gyűlik meg a bajod! - Ezennel enyém a fenyegetés joga, és jelenleg teljesen elképzelhetőnek látom, hogy elbánok a férfivel. Egy fiatal farkas vagyok, hatalmas erővel, s talán neki még nagyobb az ereje, a kiduzzadó erek is ezt bizonyítják a karján, de ha átváltoznék, szívesen belé mélyeszteném a fogaim, és nem félnék, hogy kárt teszek benne. A fene essen belé, megérdemelné! Az is megfordul a fejemben, hogy talán nem kéne provokálnom, mert én hiába vagyok irtózatosan dühös, ő még rajtam is túltesz. Nagyot nyelek, letörlöm a már csaknem odaszáradt sós cseppeket az arcomról, és karjaim tehetetlenül lógnak mellettem. Tenyere és az asztal összetalálkozása nem borít ki, meredten nézem, amint szinte vérben forognak a szemei a dühtől, de a szavai megteszik a hatásukat. Nem tudom, miért reagálok ilyen hevesen erre, hiszen én is rühellem őt, mégis bánt, amit mond. A könnyek megint kicsordulnak a szememből, de most nem érzek késztetést, hogy letöröljem őket. Fölösleges volna, megállás nélkül csordogálnak, hiába pislogok, a látásom elhomályosul, és már nem csak remeg, egyenesen rázkódik a testem, hogy a zokogástól-e, vagy a farkas akar előtörni belőlem, nem tudom, de kezdem elveszíteni az uralmat felette, és az irányítást magam felett. Hátrálok egy lépést, és bár úgy érzem, a lábaim gumiból vannak és menten összerogyok, teszek még egy lépést, és még egyet, végül kihátrálok az ajtón, és a verandán felkiáltok a fájdalomtól. Az egész fejem, sőt, a testem és minden egyes porcikám láng borítja, mintha a gerincem megnyúlna, az izmaim pedig kétszeresére nőnének. Összerogyok a bejárati ajtó előtt, de még mindig van annyi eszem, hogy emlékeztessem magam, ha én most itt átváltozok, a ház biztosan nem marad egyben. Félig négykézláb mászok le a lépcsőn, és akkor meghallom azt a szakadó hangot, ami mintha a testemből jönne, a füleim megtölti, a dobhártyám csaknem átszakad, a sikolyom pedig bennem reked, míg a tüdőm mintha túl sok oxigénnel telítődne meg. Az idő egy olyan fogalommá válik, ami ismeretlen számomra, sejtelmem sincs, órákig szenvedek-e még, vagy mindössze percek leforgása alatt történik minden. A következő pillanatban furcsán szabadnak érzem magam, és az egyetlen, amit akarok, az a futás, messzire menni innen, hátra se nézni. Nekiiramodok, s közben érzem, amint bundámba kap a szél, mancsaim alatt csak úgy dübörög a talaj, egy elégedett vakkanás szökik ki belőlem, aztán egy érzés bontakozik ki bennem, ami húz az ellenkező irányba, kénytelen vagyok megfordulni. Teszek előre egy bizonytalan lépést, aztán megállok, és várok. A vonzás egyre erősödik, de én hihetetlen módon felülkerekedek rajta, pusztán azért, mert félek.

words: 947 notes: Imádlak, te állat! <3 

Nem tudom, hogy simán elhúzzam a belem, vagy szórakozzak e egy kicsit és halálra idegesítsem a nőt. Ez utóbbi bár igencsak szimpatikus gondolat, amondó vagyok, hogy nem bírnám ki és nem csak az ő agyát basznám fel, a sajátomat is pillanatok alatt feltunningolnám. Megérné ez nekem? Talán. Van Havenben valami elemivel irritáló, noha tényleg nem tudom az okát, még akkor se találok rá magyarázatot, ha mélyen magamba nézek. Alapjában véve irtózom az emberektől, a hangos és semmit mondó kis életüket olybá gyűlölöm, hogy egyáltalán nem vagyok rájuk kíváncsi, függetlenül attól, hogy minden kibaszott vérszopó kivégzésével meghosszabbítom a létüket és biztosítom, hogy tovább lézengjenek a tudatlanságban. Nem vagyok egyszerű fazon, vagy talán pont, hogy rém egyszerűen működöm, fogalmam sincs. Havenre visszatérve bizonyára a picsogása taszít, nehezen tűröm el, hogy a testvéremen kívül más mászkáljon körülöttem, egyszerűen irtózok tőle, de ez már csak ilyen. Csak az vigasztal, hogy nem töltöm itthon a nap 24 óráját, alig kell valamit elviselnem a nőből, bár lásd a kibaszott jó isten ez esetben is tuti elém küldi, nehogy legyen pár nyugodt pillanatom. Ha Mira itthon volna lefoglalná, vagy épp engem, de mivel még a közelben sincs, a feszültség szinte szikrákban pattogzik ki, s nem nehéz kitalálni, hogy a csend kényelmetlen szurkos szaga alattomosan megőrjít mindkettőnket. Csak addig-addig basztat belül, addig kaparászik valami a koponyám belsejében, hogy odaszúrok neki, hátha hamarabb elvonul, abban bízok, hogy sértetten és puffogva bebassza maga után az ajtót, én pedig újra saját gondolataim társaságában átkozódhatok a világgal szemben. Természetem olyan mint a tenger; kiszámíthatatlan és viharos.
" Meg tudnék maradni a seggemen, ha nem kaparászna belülről egy hatalmas bestia arra várva, mikor törhet ki belőlem váratlanul." - Közli, mire még csak annyit sem szánok, hogy a vállam megrántsam. Emlékeim között felvillan én hogyan viselkedtem az első átváltozás közeledtén, bár nekem fogalmam sem volt, miért pulzál bennem a feszültség, miért érzem úgy, hogy képes lennék a nyakamba venni az egész világot, de az is kevésnek bizonyult volna... a rémes álmatlanság is megnehezítette az életem, a hangulatváltozásaimtól a frász kerülgetett mindenkit, tehát igenis van fogalmam amin ő most keresztül megy, csak szarok rá. Mindenen fel van háborodva, először nem tudom lerázni, majd az sem jó neki, hogy tudja az igazat. A nőket tényleg nem lehet megérteni, őt meg pláne nem, de nem is igazán akarom. Minél hamarabb átváltozik, annál hamarabb válnak szét útjaink. Persze mindez még távoli, a friss farkasokat kordában kell tartani,vagy komoly és megállíthatatlan gondokat okoznak, de én már annak is örülnék, ha legalább ott tartana ez a ... nő. Maradjunk annyiban, hogy amilyen kelletlenül nézek rá, legalább olyan ellenszenvet él meg ő is, tehát rendesen össze vagyunk eresztve, meg kell hagyni. Hasonló szépeket gondolhat rólam, de legalább már biztosan rádöbbent, hogy jobb neki minél távolabb tőlem. Rázza csak a hideg, gyűlöljön csak, ezekre mind mind immúnis vagyok, sőt, egyenesen örülök neki, hogy eggyel több személy vágná át a torkom. Ki tudja mikor lesz szükségem rá... És úgy vélem ütnöm kell még egy kicsit a vasat, csak mert megérdemli és én megérdemlem. - Még a végén megsajnállak... - megigazítom magam a széken, feljebb csúszok rajta, majd félretolom a tányért. Elment az étvágyam, a sok picsogás telesen eltelített, így mondanom sem kell mennyire kelletlenül vonom fel vele szemben vaskos szemöldökömet. Felkönyöklök az asztal lapjára, az államat az egymáson összefűzött kézfejeimre támasztom, résnyire húzom a szemeimet, számonkérően vizslatom a nő tekintetét, mintha szándékosan keresnék benne gyengeséget. Nos, nem tévedne sokat ezen feltételezéssel.  - Kérdeznék én valamit. Ha már most ennyire összezavar a farkasod, mi lesz később? - Bingó. Hölgyeim és nyulaim, egyéb állatfajok, ez itt kérem szépen a millió dolláros kérdés. Nem sok jót jósolok neki, talán meg sem éli az egy éves farkaskort, mert belefullad a saját aggályaiba...  bár ha Mirának sikerült, akkor lehet neki is fog. Talán előbb is, mint gondoltam volna... A felpattanása pillanatában olyan heves indulatot vált ki belőlem, hogy fogaim hangosan csattannak a számban, ismerem az érzést, hiszen többször éreztem át bárki másnál. Feszülten nyomok el egy ösztönös morgást, ámbár lehet benne bármilyen gén, nem fogom elnézni neki, hogy a házamban felemeli ellenem a hangját, ó de nem ám. - Semmi közöd sincs ahhoz, hogy bánok a húgommal, és ezt jobb ha belevésed az eszedbe, mielőtt én tenném! - vicsorgom tökéletesen illő mennydörgésbe felcsapó hangomhoz. Sötét és mély, éles fenyegetés ez, de teljes nyomatékot adva  tenyereim hirtelen csapódnak rá az asztalra közvetlenül ezután, s a haraggal jócskán átitatva rögvest előrébb is tolom magam előtt a nehéz fából készült tárgyat. Kicsi, nagyon kicsi híja van, hogy ne nyomjam rá a fejét és verjem bele párszor, ha már megragadom a lehetőséget, de mielőtt megtenném, észreveszem a nagyobb remegéshullámot,  az arcán hirtelen ijedtség fodrozódik. Közel van - gondolom a vita előrébb hozta az elkerülhetetlent, amiből egyenesen következik, hogy szemétláda leszek, csak ezúttal ténylegesen okkal, és ha valóban az átváltozás  küszöbén ácsorog, hamarosan kiderül. Gúnyosan nézek végig rajta, figyelmen kívül hagyva a riadt pillantásait újra szólásra húzom a pofám, de ezt nem fogja annyiban hagyni, előre tudom, hogy teljesen ki fogom fordítani önmagából. - De tudod mit? A rád vonatkozó részt szívesen közlöm veled, hogy megnyugodjon a pici lelked. - fröcsögöm lekezelően és érzem, hogy forr a vérem. - Utolsó rongyot emlegettél? Tényleg az vagy. Egy elhajítható, pótolható tucatlény vagy, van belőled ezen a földön épp elég, hogy ne akarjak társalogni veled, mert nem bírom elviselni a nyavalygásod, érted? Nem tudsz felmutatni semmit, ami lenyűgözne, vagy amitől egyáltalán azt mondanám, hogy nem lenne kár érted.  Szívesen leköpnélek, addig ütnélek, míg szufla van benned, csak azért, ahogy a szíved dobog! - fröcsögöm a végén ordítva, s nyakamon kidudorodik az erek sorozata, érzem, hogy a szemeim vérben forognak. Csak azért nem alkalmazok testi meggyőzést, mert a lány úgyis hamarosan kínokat fog átélni, nem akarom előre legyengíteni, de arra felkészülök, hogy ő mindent megtesz majd, hogy elhallgattasson. Üsse kavics.

So now... Just you and me...?

Nem tudom jól érzékeltetni, mit érzek most. Hogy mit érzek azóta, amióta először megláttam ezt az idegen, rideg fickót, vagy mióta rájöttem, hogy mibe csöppentem. Talán írnom kéne egy könyvet róla, olyan ötszáz oldalban talán ki tudnám fejteni, hogy mi kavarog a fejemben, és milyen érzések akarnak tolongva feltörni a felszínre. Nem elég, hogy egy farkas lakozik bennem, aki nemsokára a részemmé válik, teljes mértékben, és nem szabadulhatok tőle, össze vagyok zárva egy olyan pasassal, aki iránt olyan zavaros kapcsolat fűz, amit még én magam sem értek, és nem tudok megmagyarázni. Ettől nem lesz a helyzetem könnyebb, sőt, akárhányszor a tető alatt vagyok, idegeskedem, vajon mikor futok össze ezzel a mogorva, jóképű figurával, aki valahogy mindig képes rá, hogy a szívem hevesebben verjen az idegbajtól. Semmi romantikus nincs benne, mégis érzek valamiféle szikrát kettőnk között, ám abban már nem vagyok biztos, hogy tudni akarom mi történik, ha lángra kap. Képes lenne a tömegpusztításra, vagy csak engem ölne meg szép csendben kínok között? Kavargatom a tányéromban lévő müzlit, amitől már az étvágyam is elment, talán az utóbbi időben túl sokat ettem belőle, az álláskeresés mellett nem egyszerű otthon konyhatündért játszani, az öcsém pedig nem az a típus, aki fakanalat ragad, és jó illatokkal árassza el a konyhát, inkább az, akinek a kezébe csúsztatsz néhány dollárt, és közlöd vele, hogy rendeljen pizzát, de esze ágában ne legyen begyújtani a tűzhelyet, a végén még arra esnék haza, hogy a ház úszik a tűzoltóautó villódzó fényeiben. Mégis azt hiszem, egyszerűen csak az étvágyam ment el a kínos csöndtől és a feszültségtől, amit szinte harapni lehetne a levegőben. Azt mindenesetre el tudom képzelni, hogy Joseph harapni tudjon - és addig nincs is bajom vele, míg a fejem a helyén marad. Nagyot nyelek a gondolatra, persze a kisördög megszólaltatja a tudatalattim, ami nem épp idevaló képeket taszigál felém a férfiről, és azokról a vonallá préselt ajkairól... Érzem, ahogy a képem vörösödni kezd, gyorsan bekapok egy falatot, és abban reménykedem, talán nem veszi észre, úgy is annyira le van foglalva a hússzelettel, persze azért időnkén felé kapkodom a tekintetem, de nem tetszik a látvány, akárhányszor csak összekapcsolódik a tekintetünk, érzem a haragot, a dühöt, amit belőle árad. Próbálom meggyőzni magam róla, hogy csak képzelem az egészet, paranoiás vagyok, üldözési mániám van, de nehezemre esik. Talán azért, mert mindez igaz. Ó, hogy én mennyire szeretném, ha nem készíteném ki magam a saját gondolataimmal! Itt jön az a rész, mikor ajkaim megremegnek, és rögtön ezután a szavak kiáradnak belőle, már csak azért is, hogy beszéljek, megtörjem a láthatatlan falat köztünk, vagy legalábbis csak a beállt súlyos csöndet, ami úgy nehezedik rám, mintha egy várfal dőlt volna felém, és nem tudtam időben félreugrani. Jó ötletnek tartottam azon a napon, mikor ide készültem, hogy ő figyeljen rám, tanítson, és velem töltse az időt, de most azon gondolkodom, hőgutát kaptam-e, vagy csak elment az eszem a mérhetetlen haragtól, amit kivált belőlem? Elképzelni, hogy ő dirigál nekem, és úgy tesz, mintha jót akarna, közben csak túl akar esni az egészen, borzalmas. Mirától elviselem a parancsolgatást, még szívesen is fogadom, amilyen egy tünemény, és lássuk be, tényleg segít nekem, pedig a társaságomon kívül nem kap semmit tőlem, de mástól biztosan nem tűrnék meg fele ennyit se. Különösen nem a nagy tesójától, aki egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy egy seggfej, és épp oly romlott belül, mint amennyire jól fest kívül. Újabb két fejrázás és ezernyi gondolat között felkészülök az érdes hangjára, a nem épp kedves modorára, és a szavaira, amelyek vagy az egómat fogják sérteni, vagy csak felbosszantanak. Nem idegesíthet fel. Mira azt mondta, attól csak rosszabb. Alaposan megfontolom az elhangzottakat, mielőtt egyáltalán szólásra nyitom a szám, ennek köszönhető csak, hogy nem ugatom le a fejét azonnal. Nem... könnyű meglennem a közelében. - Meg tudnék maradni a seggemen, ha nem kaparászna belülről egy hatalmas bestia arra várva, mikor törhet ki belőlem váratlanul. - jegyzem meg erőltetetten mosolyogva, és gondolatban hozzáteszem, te pedig csak rontasz a helyzeten! Az utolsó kanál reggelit is elpusztítom, és meredten előre bámulok, egyenesen a fickó képébe, az sem érdekel, ha a következő pillanatban felpattan, és nekem ront. Ha nem változna át előttem, még le is téphetném az arcát, mert bizony ha most a közelembe jönne, aktiválná a nyamvadt kis örökségem, és már az mázli volna, ha nm dőlne össze a ház körülöttem. Tetszene az ötlet, hogy neki rontok... Gondosan el is képzelem a jelenetet, újra meg újra elképzelem, aztán kicsit elidőzök az általam elképzelt farkasnál. Fintorgok, és várok, hátha mond még valamit a fickó, azon kívül hogy rágás közben úgy bámul rám, mint tyúk a takonyra, vagy még rosszabb. Mintha egy bázölgő szarkupac lennék, amitől nem tudna jóízűen enni. Hát köszönöm szépen, Joseph. Magamban morgok egy sort, káromkodok, és igyekszem úgy tenni, mintha az ég világon semmi bajom nem lenne. Gondolom nem sok sikerrel. Felvonom a szemöldököm, és értetlenül nézek rá, tudom, hogy közben a homlokom ráncolódik, és szemeimből csak úgy süt a kérdés: Te most tényleg ennyire hülyének nézel engem? Sóhajom csaknem betölti a konyhát, de nem érdekel, nyugodtabbnak érzem magam egy csöppet, és pont arra törekszem, hogy ne egyek egy idegroncs. - Talán a sok segítségben mégis elfelejtett beszámolni róla. Vagy talán a sok stressz és a hatalmas káosz miatt, ami a fejemben van én feledkeztem meg róla. Bocs, hogy megszólaltam, uram! - morgom az utolsó szavakat, szinte suttogva hagyják el ajkaim, szívem szerint valami szebb jelzővel illettem volna, de mi van, ha ahelyett, hogy én tépném le az ő arcát, ő szaggatná le a csinos pofim? A szüleim egy éjszakát biztos dolgoztak rajta, hogy így nézzek ki, az hiányzik még, hogy valaki tönkretegye a munkájukat, amit itt hagytak maguk után. Gondolatmenetem végére alig érek, máris hallom felcsendülni a hangját, és először kisebb sokkot kapok, csoda, hogy a szám csukva bírom tartani, aztán megint jön a homlokráncolás, egy gyilkos tekintettel megspékelve, és idegesen ugrok fel a székről, ami csaknem felborul mögöttem. - Mi a büdös franc bajod van velem? Miért utálod az egész kibaszott világot? Miért viselkedsz úgy a húgoddal, mintha... mintha egy utolsó rongy volna, amit csak úgy elhajíthatsz? És velem miért viselkedsz pontosan ugyanúgy?! - olyan hangosan és gyorsan hadarom a kérdéseket, már-már ordibálok vele, és nem csak meglepődök, mert ritkán kelek ki magamból, de meg is rémülök, ugyanis a testem úgy rázkódik, mintha egy villamosszékbe ültettek volna. A kezemből indul a remegés, majd egész testemre átterjed, és nem tudom leállítani. A szemeim égnek, a fejem csaknem lángol, sőt mi több, minden egyes porcikám lángok borítják, és egyre inkább rázkódom, fogaim összekoccannak. Idegesen és riadtan pislogok a férfi felé, már csaknem ott tartok, hogy segítséget kérjek tőle.

words: 1092 notes: Náá, ne egyél meg   

Megfordul a fejemben, hogy Mira hallotta e, amikor durván egy órája tiszteletem tettem a nevemet viselő házban. Az övé, hiába tiltakozik, sokkal jobban érzi magát saját fedéllel a feje fölött, mert legalább tudja, hogy van mibe kapaszkodnia. A maga érzelmes módján nem tett le arról a teóriáról, miszerint egyszer majd én is úgy fogok vélekedni, de a nagy lószart. Tény, hogy megszoktam, hogy újra a közelemben van, de sok fejfájást okoz, hiszen állandóan azon kapom magam, hogy óvatosságra intem, annak ellenére, hogy tudom milyen kemény fából faragták. Sok benne az érzelem, túl is csordul rendesen, de a picsogó liba álarca mögött nem akármilyen teremtés lapul. Nehéz kihozni a sodrából, viszont  ha elszakad nála az a bizonyos vaskos cérnaszál bárkiben képes megforgatni a nagykést. Saját bőrömön tapasztaltam, pont ezért nem mutattam iránta túl sok féltést. Igazság szerint el akartam üldözni és ezért még vámpírok elé is odadobtam volna, semmiféle érzelmet nem nyújtottam neki, s gondoltam hátha felfogja, hogy jobb lesz neki nélkülem. Jó pár alkalommal, éveken, évtizedeken és évszázadokon át játszottuk azt, hogy megsértődött és kiszáguldott a nyamvadt életemből, majd újra rám talált, mert állítása szerint nélkülem nem boldogul. Kizárt, hogy ez lenne a valódi oka, éppen hogy nélkülem lenne életképes, hiszen bárkitől nagyobb szeretetet kap. De az én bájos hugicám vagy átlátott a szitán, vagy csak ennyire elmebeteg, esetleg mazochista, hogy eltűrte a bánásmódot, végül pedig megegyeztünk, hogy maradhat, amíg nem üti bele a kotnyeles orrát a dolgaimba. Azóta tartja a szavát, becsületére legyen mondva, bár még vannak őrült pillanatai, amikor egy-egy hátborzongató tanács kicsúszik a száján. Például a "legyél kicsit kedvesebb", vagy a klasszikus " ne legyél seggfej, Declan". Jelzem ha nem ő lenne az utolsó családtagom, ezekért a húzásokért a gerince valahol a többi testrészétől távol foglalna helyet, de ami azt illeti valahol igénylem, hogy összeszidjon. Többnyire vagy felcukkolom, vagy csak rámorgok, hogy aztán csípőre tett kezekkel magyarázzon tovább, ekkor már terelve, vagy úgy téve, mintha meg sem történt volna a minipárbeszéd.

Még ha hallotta is az érkezésem, gondolom nem szándékozott rám törni a fürdőszoba ajtaját, és azt is lefogadom, hogy tudja a kis perszóna, hogy pontosan fejben tartom a munkabeosztását. Pontosan be kell számolnia róla, hogy ne kapjak idegbajt és ne vegyem feleslegesen morcosra a figurát szétszedve utána a fél környéket... Ez is az egyezségünk része. Nem szeretem, ha a megnövekedett vámpírlétszám ellenére elkóborol, minél többen vannak, Pushtól távol annál kevesebb az esélye, hogy elkerüli őket, én pedig nem akarok felesleges bonyodalmat, ha esetleg pluszban kiderül, hogy ő az én hugom. Van jó pár rosszakaróm, kinyírtam hozzá egy-két vámpot, tehát Mira lényegében gyenge-pontnak számít nálam, arról nem beszélve, hogy jelenleg babysitter szerepet is betölt, ami azt jelenti, hogy neki kell istápolnia a jövendőbeli nőstényfarkast. Persze ő ezt imádja, végre itthon is elfoglalja magát és rendesen lefárasztja a szőke nőszemélyt, bár ahogy elnézem nem eléggé... Mintha zavarban volna, úgy kering a konyhában, bizonyára azért, mert nem számított a társaságomra. Hát én sem az övére, mit ne mondjak. Unottal rágcsálom a sültet, eme korai órán legalább egy fél állatot képes lennék elfogyasztani, az viszont csaknem elveszi az étvágyam, amit a tányérral művel. Csokoládés golyókat meg tejet önt össze, feláll a hátamon tőle a szőr, én még a kutyának se adnám oda, mert az nem is étel, csak valami mesterségesen előállított szar... Kihányjam vagy ne hányjam rá az eddig betemetett húst, hogy legyen valami fogalma milyen a normális koszt? Áh, egy falatot se pocsékolnék rá. Valamitől nagyon a begyemben van, bár ha azt nézem ritka, aki nincs... Lehet csak azért idegesít, mert épp olyan rámenős, mint Mira, ha a győzködésüket összevetem. Ezen kívül azt hiszem lenyugodtam, hogy nem nekem kell gondoskodnom róla.
Kavargatja azt a szart a baszomnagy síri csöndben, az én tekintetem viszont nem kalandozik el, nyílegyenesen előre meredek, miközben alaposan megrágom a számba vett újabb falatot. Elgondolkodom vajon mennyi idő kell neki, hogy még szótlanul is kiakasszam, hiszen ahogy észrevettem igenis ki van élezve rám. Azt hiszen unalmas óráimban egész jól elszórakoznék a tesztelgetéssel, ki tudja... azt biztos, hogy nem fogom elvetni ezt az ötletet. Azt hittem egy szót se fog kinyögni, végül azonban (miután halálra idegelt a ropogtatással) megállapítja a hugom hollétét. Csodálom, hogy nem szólt neki Mira, hiszen általában még a több heti előre betervezett eseményeket is elcsacsogja, ha kéri az ember, ha nem. Bizonyára kiment a fejéből, vagy csak inkább azt felejtette el, hogy Haven még nincs hozzászokva az ügyeletirendhez, abban viszont biztos vagyok, hogy említette neki a sok badarság mellett, hogy hol találja a súgót. Egy parányi rezdülés vonul át az arcomon, jobban mondva a homlokomon, ami megemelkedik, de nem sietem el a dolgot, először mindkét könyökömet felteszem az asztalra. - Szóval egyre nehezebben bírsz egy helyben maradni, mi? Ha jól sejtem minden nap megkapod tőle az ébresztőt, meg a kegyes futást a parton, tehát én a helyedben kiélvezném a nyugodt órákat, míg távol van. - Bár eszem ágában se volt hozzá szólni, azért nem árt, ha követem hol jár az első átalakulás előtt, és ahogy elnézem, illetve az illatát érzem (erősebb egy árnyalattal, mint amikor kiderült, hogy mi lesz belőle), egyre kevesebb ideje maradt emberként. -Egyébként  a hűtő tetején a kis naptárban megtalálod a beosztását, bár nem hiszem, hogy elfelejtett volna szólni róla. Két hetente egyszer kell hajnali ügyeletet vállalnia, a doki ilyenkor délben váltja le, úgyhogy kicsi lány, muszáj leszel nélküle programot keresni magadnak. - kiveszek egy kisebb szelet húst, beleharapok és meg sem várom, hogy teljesen megrágjam a falatot, mikor eszembe jut még valami. - Biztos nem haragszik meg, ha kölcsönveszed az egyik barbieját...

So now... Just you and me...?

Az elmúlt hét nem csak teljesen új és más volt a megszokottnál, de az a bizsergető idegesség szinte már gyökeret vert a gyomromban, és nem tudtam ellene tenni. Minden éjszakát forgolódással töltöttem, és csak pár órát sikerült aludnom, hiszen Mira rend szerint már reggel hét órakor kukorékolt az ágyam mellett, és csillogó szemekkel, mégis kissé parancsoló hanggal adta a tudtomra, hogy ideje felkelnem, mert hasamra süt a nap. Az nem számított neki, hogy odakint éppen esett, és borús volt az ég... Sóhajtozva, és mint egy élőhalott, de eleget tettem a barátságos parancsnak, mert lehet, hogy Joseph hozott ide, de ez a lány gondoskodott a farkas énemről, vagy legalábbis, arról az énemről, ami egyelőre még nem került elő, és meghúzódott mélyen bennem. Nem tetszett, hogy ennyire megvárat. Mira elmondása szerint, már az kész csoda, hogy azon az estén nem változtam át, mikor a bátyja megvívott azzal a vámpírral - még gondolatban is nehéz volt kimondanom a v betűs szócskát -, engem pedig a karomon egy sérüléssel szállítottak haza. Most már tudtam, hogy ő volt az, aki hazavitt, míg az undok testvére a volánnál ült. Még mindig furcsa volt nekem a pasi, de révén ez az ő háza is, el kellett fogadnom, hogy itt van, és a húga tanácsa szerint, megpróbáltam elkerülni. Kicsit gyanús volt nekem a lány, éreztem, sőt, egyenesen tudtam, hogy titkol előlem valamit a bátyjáról, de már csak azért is nem faggattam, mert nem az én dolgom, mitől ilyen a fickó, Mira pedig gondosan megtartotta magának a titkot, aminek örültem is. Nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzá, különösképp azért, mert akárhányszor megpillantottam, ha csak egyetlen másodpercre is, elfogott egy különös érzés, amit nem tudtam hova tenni, amit már az ajándékbolt előtt is éreztem Forksban, és ami roppant mód zavart. Most is ezen kezdett el kattogni az agyam, jóllehet még fél perce se volt nyitva a szemem. Már csaknem megszoktam a kilátást az erdőre a nekem szánt vendégszobából, de még mindig úgy éreztem, egy teljesen idegen helyen vagyok, valószínűleg az alvással sem csak a stressz miatt volt bajom, hiszen olyan fáradt voltam minden este, mikor ágyba kerültem, hogy rögtön álomba kellett volna merülnöm. De még ma is csak mindössze néhány órát sikerült szundítanom, holott már hajnal háromkor ébren voltam, és vagy ötször körbefutottam a kicsinyke rezervátumot, a tengerparton való futosgálásról nem is beszélve, miközben Mira ugrándozott, éljenzett, nem törődve vele, hogy kiköpöm a tüdőm, és alig élek. Összességében, az itt töltött időm egész kellemes volt, a feszültséget levezettem az edzésekkel, Mira elszórakoztatott, és csak annyi dolgom volt, hogy elvégezzem, amit mond, hallgassak rá, és igyekezzek elterelni a gondolataimat, de közben mégis fókuszáljak a farkasra, ami eddig igencsak nehezen ment.
Egy sóhaj után legurulok az ágyról, talpra kecmergek, és a régi, valamiféle rockbanda nevével ellátott pólómban és a hozzá hasonló színű cicandrághoz felhúzok egy edzőcipőt, és leszaladok a lépcsőn. A konyhában azonban földbe gyökerezik a lábam, és zavaromban beletúrok kócos fürtjeim közé. Az asztalnál Joseph ül, egy szál farmerban, és meghökkenésemben majdnem eltakarom a szemeim, holott a férfi csak félmeztelen, amin egyáltalán nem kéne meglepődnöm. Edwin is számtalanszor rohangált póló nélkül, és tudtam, a pasik nagy része ilyen, fölöslegesen nem erőlteti meg magát, csak azt vesz fel magára, amit szükségesnek lát. Persze otthon azért más volt a helyzet, az az öcsém, de ez a fickó valahogy mindig eléri nálam, hogy zavarba jöjjek, összezavarodjak a végén pedig úgy feldühít, hogy szét tudnék robbanni. Sejtem, Mira próbálkozásai hiábavalóak, ha a tesztalany a saját bátyja. Talán az ügyeletes doktornénit kitalálta, és bevonult a rendelőjébe, hogy itt hagyjon egyedül a testvérével? Bárhogy legyen is, ha nem akarok idiótát csinálni magamból, nem fordulhatok vissza... Inkább se szó, se beszéd - illetve egy halk elmormolt 'jóreggelt', még arra sem vettem a méltóságot, hogy a szavakat kettébontsam -, a hűtőhöz lépek, kiveszem a tejes dobozt, az egyik polcról pedig a müzlit, kiöntöm őket egy tálba, és leülök, szemben a bosszantó és igencsak jó kinézetű tényezővel. Pár falat után már csak böködöm a kanállal a tejen úszkáló csokigolyókat, és az ajkam rágcsálom, kínosan érzem magam ebben a csendben, de azzal is tisztában vagyok, hogy megfogadtam magamnak, csak akkor szólok a figurához, ha muszáj. Ezt elvetve felsóhajtok, bekapok egy kanál müzlit, gondosan megrágom és lenyelem, aztán tekintetem Josephre szegezem, és kelletlenül megszólalok. - Szóval... a húgod elment a rendelőbe. - Előtte még megfuttatott hajnali háromkor, teszem hozzá gondolatban. - Öhm, nem tudod mikor jön vissza? Ezt elfelejtette közölni a nagy sietségben, én pedig nem akarok tétlenül ülni, és várni rá. - Nem mintha ő ki tudna segíteni, és igazából ha lenne egy kis erőm, biztos fogom magam, felkapok egy pulcsit, aztán valószínűleg a tengerparton kötnék ki, de nem sokáig foglalna le a hullámok morajlása, a gondolataimmal pedig nem akarok még több időt eltölteni. Tanácstalanul, és némileg kétségbeesetten nézek a férfire, mintha tőle várnám hogy megmentsen, pedig én csak totál elveszettnek érzem magam ebben a házban, itt a rezervátumban. Mintha karanténba lennék zárva, egy jókora búra alá.


words: 816 notes: Már most be vagyok zsongva  
music: just say yes

Az utóbbi egy hetem? Női visításokkal tarkított, többek között, bár nem csak ezért fáj a fejem. Már maga a Haven nevezetű szőke luvnya idehurcolása sem volt egyszerű, holott kurva egyszerű volt a helyzet: csak el kellett döntenie mi a fontosabb, és milyen áldozatot tud hozni érte. Van egy öccse, bár nem értem mit gondolkodott neki annyit, hiszen világosan elpofáztam, hogy az élete lehet a tét, ha majd az első átváltozása küszöbén fog állni, mégis hezitált, mindenféle szaros kis indokot meglebbentett, amit nem igazán viseltem jól. Végül úgy volt, hogy ott hagyom a francos városban, indítottam a kocsit, s az utolsó pillanatban méltóztatott bevágni az utastérbe a picsáját ez a ... nőszemély. Maradjunk annyiban, hogy nem igazán szívlelem, mert túl sokat nyávog, és még én tanítsam... Hah, röhögnöm kell, ha elképzelem a jelenetet, ahogy körülbelül öt perc alatt porig alázom, ugyanis kényszert érez, hogy rácáfoljon a szavaimra, legyen az bármi. Nem tudnánk együtt működni, ha több türelmem volna, akkor se. Persze a húgom színtiszta ellentétemnek számít, és ki találja ki mi volt, amikor meglátta kit hoztam? Naná, hogy oda meg vissza volt. Egyedül neki tűröm el, hogy belsőségesebben viseltesen irántam, így csöndben sziszegtem, amikor Mira azt pedzegette milyen jó lesz, ha még egy "asszony" lesz a háznál, viszont mást ebben a paprikás hangulatban valószínűleg kibeleztem volna. Vigyázok a húgomra, és bármilyen hihetetlen, nem akarom, hogy elmenjen a közelemből, bár kétség kívül az lenne neki a legjobb. Ő sem akar elhúzni, kétség kívül minden energiáját beleöli a kitartásba és abba, hogy  ragaszkodjon hozzám, ugyanis ha rajtam múlna rég kiüldöztem volna innen. De mivel ez halott ügynek néz ki, lassan beletörődöm, hogy itt van körülöttem, cserébe pedig megpróbálom nem a földbe döngölni, csak vigyáznia kell a szájára és arra, hogy ne folyjon bele abba, amihez nincs köze. Régi páros vagyunk mi, de mint azt mondottam: esetleg kívül, de nem belül vagyunk csaknem egyformák. A lényeg a lényeg, Mira tudja, látja, érzi, hogy mi a véleményem a farkasnak készülő lányról, és az se kizárt, hogy félti tőlem, így aztán legnagyobb örömömre szinte azonnal elvitte a közelemből, bár nem kellett sokat nyúzni, úgy összehúztunk az út során. Egyébként is ellenséges vagyok, és rá tudok tenni még egy lapáttal, hogy bebiztosítsam magam, Havennél pedig kell is a dózis, hogy leszakadjon rólam. Nem én vagyok a megfelelő a számára, és ezt Mira is a tudtára fogja adni. Ami azt illeti az elmúlt hétben folyamatosan ezt tette, én pedig elbarikádoztam magam, ha esetleg itthon voltam. Csak néha futottam beléjük, akkor sem kérdezősködtem, csak magamhoz vettem amire szükségem volt, majd jobb esetben magamra basztam a szoba ajtaját, vagy rögvest távoztam is. Megvannak a saját problémáim, Mary sokszor eszembe jut, s az is megesik, hogy arra felé kóválygok bundás alakban. Nem tudom meddig bírom, mennyire vagyok önkínzó, hogy nap mint nap megvívjak az emlékekkel, melyek már magam sem tudom, hogy kiről szólnak. Mary vagy Beth? A kettő egy és ugyanaz, nekem egy és ugyanaz.... Fáj valami odabenn a mellkasom közepén, és nem enyhíti semmi. Ez az én bajom, viszont elegem van az önsajnálatból, hiszen sosem voltam jó benne.
Az egy dolog, hogy alig alszom, és a kocsmák némileg tompítják a fájdalmat, de ennem muszáj, hogy jó erőben maradjak, koplalni meg tudjátok ki fog... akinek két anyja van. Esetleg. De mivel nekem egy sincs, az étkezésekről sose mondanék le. Mi farkasok rengeteget eszünk, zabálunk, s most úgy esik, hogy a hajnali hazaérkezésem után alig egy órával - túl az alapos mosakodáson - már tényleg nem bírok az éhségérzettel, tehát felrántok egy farmert, hogy ne legyen sikítozás, aztán lecsasztatok az emeletről, megkockáztatva, hogy felébresztem Mirát, ami azért lenne kizárt, mert már nincs is itthon - ügyeletes, vagy mifene. Borostás képemet dörgölve tárom ki a hűtő ajtaját, és jólesően megborzongok a meleg testhőmre csapódó finom hideg levegőtől, amely az ételek tartósításáért felelős a nagy bádogdobozból csap le rám. Na igen, több mint háromszáz évvel a hátam mögött megéltem már bizonyos vívmányokat, de nem fogok elkezdeni papolni, sem arról pofázni, hogy régen miként küszöböltük ki az ételek megromlását. Kikapok egy rántott szeletet, aminek az átmérőjét elnézve egyébként megfordul a fejemben, Mira vajon mit vágott le, de mivel kurvára nem érdekel, csak az, hogy hús legyen, nem is foglalkozok hasonló gondolatokkal sem. Beleharapok egy jó nagyot, közben kiszedem a méretes tálat, átteszem az asztalra, aztán kiszedem mellé a köretet, majd bevágom a hűtő ajtaját, kihúzok egy széket, de mielőtt nekiülök fogok egy whiskys üveget a szekrény tetejéről. Majdnem elfelejtettem a kísérőt... De amikor már ténylegesen nekiülök lépteket hallok finom hallásomnak hála, s ez már azt is tudom mit jelent. Teljesen elfeledkeztem a létezéséről, legalábbis így reggel tájt, a szőke hajkorona láttán viszont azonnal tudatosul bennem Haven jelenléte. Bahh. Na, nem mintha sok vizet zavarna, ugyanis minden közönnyel ücsörgök ezzel a jó nagy szelet hússal a számban, bár előre borsódzik tőle a hátam, vajon lesz e valami észrevétele,  vagy talán elfogadta és belátta, hogy tényleg Mirára volt szüksége. Annyi biztos, hogy én aztán nem fogok érdeklődni, nemhogy erről, de semmi másról sem.