Főtér

Seattle törzsfőnököt és a nevét viselő várost ünneplő emberek a főtéren gyűltek össze. A város vezetősége, és Seattle törzsfőnök legidősebb utódja köszöntötte az éljenző tömeget, egy rövid kis történetet ismertettek a tudatlanokkal, míg a többi embert emlékeztették a város egyik legősibb legendájára.
"Évtizedekkel ezelőtt, élt egy törzsfőnök, ki nem csak a rézbőrűek szószólója és vezetője volt. A sápadt arcúakhoz is eljutott a neve, belopta magát a szívükbe, a bőrük alá kúszott. Elfogadta a fehér ember éppúgy, mint a két törzs, a suquamish és duvamis vezetőként. A mai napon ezen bölcs és tiszteletreméltó törzsfőnök miatt gyűltünk össze" - hangzottak el az idős leszármazott szavai, míg a tömeg a magasba emelte karjait, és füttyökben, kiáltásokban, éljenzésben törtek ki. A vezetők megnyitották az ünnepséget, a főteret pedig tollas, kifestett indiánok lepték el, kézzel készített fejdíszeket, nyakláncokat osztogatva a tömegnek.

A kezdés tehát megtörtént, az ünnepséget megnyitottuk. Nektek, kedves tagjainknak már csak annyi dolgotok van, hogy kezdővel illessetek minket, valamint a játszótársatokat. Először is mindenkitől - aki ezen az ünnepségen, az első napon is részt akar venni - egy postot várunk, hogyan jutott ide, miért, stb. Tehát nem kötelező minden jelentkezőnek részt venni az első napon, érkezhet a második, vagy ugyanúgy a harmadik napon is, ha csak a záró jelmezes partin kíván részt venni. Akik viszont már most megjelennének, mától írhatnak, viszont ara kérnék mindenkit, sokáig ne húzzátok, néhány rövid post egy, vagy akár több embernek, aztán tessék lezárni a játékokat. Egy, vagy két nap múlva áttérünk a következő napra, de még akkor is esélyetek van az első naphoz írni, vagy akár befejezni a játékot, tetszés szerint. Ez vonatkozik a második napra is, ami nagyjából ugyanígy fog majd lezajlani. A mesélővel módunkban áll később is kicsit irányítani a játékot, beleszőni néhány izgalmasabb dolgot, de a döntés a tiétek, a karaktereket pedig irányítani nem fogjuk, ahogy sosem tettük.

Joseph D. Kenward

Elég ironikus, hogy az életben, az az ember, aki kihozza belőled a legtöbbet és erőssé tesz, tulajdonképpen az egyetlen gyenge pontod.

Az egész farkasosdi kiborított. A maga módján lenyűgözött, és valószínűleg ha valaki felajánlaná, hogy visszakaphatom a régi életem, nem kapnék az alkalmon. Nem tudom azért-e, mert rátaláltam életem társára, vagy azért, mert valami újat, valami egésze mást hozott ez ki belőlem. Kezdjük talán azzal a bizarr dologgal, milyen is az én "lelkitársam". Érzem kettőnk közt a köteléket, de ne tudom, valaha képesek leszünk-e teljesen összhangba jönni. Titkon még rettegek, mikor változik több méteres fenevaddá és tépi le az arcom, mindezt úgy, hogy tudom, sosem bántana. Nem tudna bántani - a szándék talán meglenne. De én is ugyanebben a helyzetben vagyok, mégis szívesebben megyek el a nagyvárosi ünnepségre, minthogy itthon dekkoljak. Mira volt az első gondolatom, akitől is megtudtam, lesz egyáltalán ilyen rendezvény, de ő nem tágított, mindenféle ürügyet talált ki, hogy sok a munkája, hogy ügyelnie kell a helyi kicsi rendelőben, ahol a legtöbb idejét tengeti. Ez azonban nem volt igaz, a bátyja tanácsára ugyanis megnéztem a beosztását, mondhatni addig nézegettem, míg kívülről tudtam az egész táblázatot, szükség esetére. A szükségbe beleszámítottam mindent, a testvére esetleges - természetesen nem az én hibámból történő - halálát, a ház felgyújtását, vagy épp azokat az eseteket, mikor én gyulladtam csaknem fel mérgemben. Mindenesetre nem vághattam a képébe, hogy tudom, hazudik. Egyrészt, mert olyan sietősen távozott, hogy időm nem engedte, másrészt a világért nem buktattam volna le, olyan tündéri és elfogadó volt velem az elejétől fogva. A készülődést próbáltam húzni, hátha közben meggondolom magam, de fél órányi őrült sétálgatás után még mindig úgy gondoltam, hogy szükségem van a kikapcsolódásra. Magamra kaptam egy egyszerű fehér, mintás pólót, farmert, térdig érő barna csizmát, és egy fekete dzsekit. Kicsit megigazítottam a sminkemet, parfümöt fújtam magamra, majd mint aki jól végezte dolgát, indultam a földszint irányába, ahol Josephet sejtettem. Egy férfinek kevesebb idejébe telik, míg összekészülődik, és ő sem tűnt egy pepecselő típusnak. Ő inkább az a csapjunk a lecsóba és zúzzunk le mindenkit srác volt. Khm, srác. Ki tudja, mióta tengeti napjait a két tesó a földön. Ezt konkrétan egyikőjük sem említette, de következtetni könnyű volt, nem épp most esett le a tojáshéj a hátsójukról. Elégedett mosollyal biccentettem neki, mikor végre megtaláltam odalent, nem kétség, most jól jött a kötődés, hiszen amúgy biztosan nem veszem rá erre. Büszke voltam a meggyőző erőmre még akkor is, ha nem egészen a személyemnek volt köszönhető.
Az autóúttól picit féltem, de ahhoz képest, milyen hosszú volt, nem volt vészes. Amint autóba ültünk, a rádióra koncentráltam, igyekeztem kizárni minden más gondolatot, és hálát adtam az égnek, hogy ebben az alakban nem működik köztünk a telepátia. Furcsa lett volna látni egymás gondolatait, hallani, mit is gondol most a mellettünk ülő. Farkas alakban is bizarr volt, roppant furcsa, de elviselhető. Így képtelen lennék elviselni, valószínűleg a férfi az őrületbe kergetne, de az sem kizárt, hogy én is őt. Gondolkodtam már rajta ugyan, de megint eszembe jutott; mégis hogyan szánhattak minket egymásnak, ennyire különböző gondolatokkal és érzésekkel? És mint mindig, most is arra jutottam, hogy van valami ebben a férfiben, ami vonz, ami miatt kialakult a bevésődés. Ami miatt kötődöm hozzá, s ami miatt egymásnak rendeltek minket. Olyan érzésem volt, mintha egy bozótban megbújó farkast néznék, és próbálnék rájönni, mit is akar, milyen is ő. Roppant fura érzés, de szerencsére a lelkesedésem alábbhagyása azonnal megszűnt, mikor leparkoltunk az autóval, és megláttam a szállingózó embereket. Ahogy láttam, mindenki a főtér irányába igyekezett. Alig vártam, hogy mi is abba az irányba haladjunk, és láthassam a sok embert, ahogy jól érzik magukat. Reméltem, én is így fogok tenni, és a partnerem nem rontja el a jóleső érzést a morcosságával. - Egész nap ilyen leszel? Mert ha igen, várj meg inkább a kocsiban! - vágom oda a szavakat durcásan, és összefonom mindkét karom a mellkasom előtt. Nem akarom én tovább feszíteni a húrt, a végén még elpattan, de azért mégis... Nem volt kötelező jönnie, mármint persze, erőltettem, de ha még egy alkalommal nemet mond, felfogtam volna. Különben is, a húga, Mira erőltette ezt a dolgot. Várakozás teljesen nézek rá, nem szónoki kérdést tettem fel neki, de közben remélem, hogy nem fogja magát, és hajt el, itt hagyva engem maga mögött, az út szélén.

words: 685 notes: Nem hoztam a legjobb formám, bevallom nagy bátran, de kezdőnek elmegy Főtér 3840779011

Tárgy: Re: Főtér Szomb. Nov. 01 2014, 00:50

I wanna hide the truth
I wanna shelter you
But with the beast inside
There’s nowhere we can hide

● Haven ●

Felettébb kényes a szituáció, legalábbis, a mai napon különösen annak mondható. Ugyan, mikor volt utoljára, hogy egy nő mellett kimozdulj, Declan? A húgom érti a dolgát, habár nem csak ettől a mondattól futkos a hideg a hátamon. Maga az egész helyzet felér a legrosszabb rémálommal, csakhogy ebből nem ébredek fel. Kibaszottul be vagyok zárva egy láthatatlan ketrecbe, a kulcsok pedig számomra elérhetetlen helyen - a szőke farkasnőnél vannak. Szabadulni akarok, viszont, ha a világ végégre mennék, akkor sem javulna a helyzet, inkább romlana, "hála" az örök összeköttetésnek, vele. Nem vagyok képes elfogadni, bár nálam jobban senki nem tudja, mit jelent a bevésődés, de még egyszer nem engedhetek az ősi parancsnak, ha a lelkem másképp kívánja, akkor sem. Inkább küzdök és ezerszer inkább szenvedek, de nem hajtok fejet. Persze ennek is megvannak a maga hátrányai, mert az elzárkózás sem zökkenőmentes. Nem kerülhetem állandóan, mert a nap 24 órájából 25-ben a kelleténél több idegen érzést vált ki belőlem. Nem önmagam idéztem elő, ő kényszerítette rám, mégsem vagyok képes együtt élni a tudattal. Ki birkózna meg vele, ha annyi mindent átélt volna már, mint én? Ténylegesen rám lehetne aggatni a szegény ördög jelzőt - már ha megengedném, és elárulom, hogy elég nehezen preferálom a sajnálatot. Tudom én jól, hogy nincs kiút, ahogy az életem eltelt részeiben sem volt. Elkeserít mindez? Leginkább mérhetetlen dühöt generál bennem, azt a fajta gyilkos feszültséget, ami nélkül már létezni sem tudnék. Csakhogy igyekezeteim ellenére már egy egészen ellentétes és gyűlölt ok is hozzájárul, hogy mégis megpróbáljam túlélni.

Azt leszögezném, nem Mira mézes-mázos szavai, vagy a hirtelen kibúvója miatt született meg a döntésem, ugyanis, ha nem lépett volna le olyan sietősen, valószínűleg komoly vita alakult volna ki közöttünk arról, kinek javasoljon és mit. Mint már mondtam, érti a dolgát... Magyarul és egész egyszerűen nem hagyott választást. Az első gondolatom viszont ebből kifolyólag az volt, hogy befalazom Haven ablakait és ajtaját, mert körülbelül annyi kedvem volt a flancos karneválos nyavalyához, hogy előbb nyaltam volna körbe egy vámpír szájának minden zugát, és kértem volna vigyorogva, hogy harapja ki a májam. Minden szemrebbenés nélkül megtiltottam volna a szőke nőnek, hogy kitegye a lábát a házból, egyrészt, mert még nehezebben képes kontrollálni az alakváltását, másrészt, mert nemes egyszerűséggel vicsor ugrik a pofámra a gondolattól, hogy férfiak sündörögjenek körülötte. Jó, mi? El se hiszem, hogy egyáltalán megfordul a fejemben hasonló, bassza meg! Ennek a beismerésére viszont soha nem fog sor kerülni. Nem okozna problémát, hogy bezárjam a nőt, de hogy dacoljak önmagammal, nagy nehezen, de lemondok a tervemről. El akar menni, hát had menjen, de egyedül nem engedem, így marad a legrosszabb eshetőség.
Emberek. Zsúfolt tömeg. És én. Egy szociopata, idegbeteg vérfarkas, pattanásig feszült idegekkel. Nos, barátom, ez egy érdekes nap lesz...

- Ne kísértsd a szerencséd, te nő. Nélkülem egy tapodtat sem tehetsz, úgyhogy kénytelen leszel elviselni a roppant megnyerő stílusom. De ha nem tetszik, máris visszafordulhatunk. - Isten a kibaszott tanúm rá, megfordul a fejemben, hogy a kocsim kormányát egyenesen a járgány mellett elhaladó emberek közé hajítom. Persze miután belehajtom Haven fejét. Egy "ezt szeretnéd?" pillantással nézek rá, miközben mély barázdákkal lesz tele a homlokom. Kevésbé vagyok kemény, minden határozottságom ellenére úgy érzem, valami megváltozott még a hangomban is, habár szerencsére az indulataim továbbra is fenn tartják a határtalan magabiztosság képét. Ezzel gond egy szál se. Megemelt szemöldökkel nézek rá, majd lassan a szélvédőre szegezem a tekintetem. Már gyűlik a tömeg. Hurrá. Veszek egy mély levegőt. - Egyébként, mit számít milyen vagyok? Nem engem fogsz stírölni, hacsak nem eleve ez a végkimenetel volt a szándékod, mikor felvetetted az ötletet a húgomnak. - Talán most először nyílnak szét a legtöbbször vicsorgásba forduló ajkaim egy igencsak szemtelen vigyorrá borostás képemen, és így fordulok ismét félig a nő felé. Túl ösztönös és könnyű, ha nem akarom, akkor is, de meglátjuk, meddig fog a kocsiban tartózkodni...

music ● szavak: kb. 629 ● megjegyzés: elég ramaty lett, de ismersz, hamarosan lesz ennél jobb is Főtér 2992250914

Tárgy: Re: Főtér Hétf. Nov. 10 2014, 17:06

Joseph D. Kenward

Elég ironikus, hogy az életben, az az ember, aki kihozza belőled a legtöbbet és erőssé tesz, tulajdonképpen az egyetlen gyenge pontod.

Nemrégiben még egyszerű lány voltam, egy tragédiával a hátam mögött, amivel ugyan nem birkóztam meg, de sikerült átlátnom a sötét felhők felett, amik körülöttem húzódtak. Az öcsémmel a kapcsolatunk ha lehet, még szorosabb lett - és nyilván így is volt, a tragédia összehozza az embereket, bármilyen bizarr egy mondás ez. S most nem tudom, a hatalmas titok ami hirtelen rám borult, beragyogta az életem, vagy visszarántott abba az időkbe, mikor még szenvedtem a szüleim halála miatt. Maga a farkaslét ijesztő, bevallom, de ugyanakkor tetszik is. Végre azt érzem vagyok valaki, és szimpla halandóként ezt nem éreztem, talán soha nem is érezhettem volna. Viszont Joseph... Ő miatta lesz kicsit bonyolultabb minden. Felkavar, akárhányszor a közelében voltam még minden bonyodalom előtt, erős érzelemhullámok csaptak össze a fejem felett. Egyszerre bosszantott, tett kíváncsivá és tüzelt fel. Vonzódtam hozzá, nem tagadom, most pedig már nem tudom az életem elképzelni nélküle. Mondom ezt, mint egy reménytelenül szerelmes lány, valójában pedig néha a pokolra kívánom, közben pedig rettegek, tényleg eltűnik. Nem tudom mit kéne tennem, a bevésődésnek nem mondhatok ellent, tudom jól, s legfőképp érzem, de akkor... hogyan tovább? Ha Mira nem lenne velem, már rég összeroppantam volna, saját keserű bizonytalanságomba fulladoznék, az egészben pedig a legkegyetlenebb, hogy nem tudom, Joseph lenyomná a fejem a mocskos víz alá, segítve ezzel a fulladást, vagy kihúzna onnan erős karjaival. Hihetetlen kettősség él bennem, olykor a gyűlölet uralkodik el rajtam, máskor pedig esélyt akarok adni ennek a férfinek, hogy kibontakozzon előttem, hogy meglássam, mi rejtőzik az álca alatt. Elgondolkodtató kérdés ez, mely minden egyes napomat szinte kivétel nélkül megfertőzte eddig, de még midig nem jöttem rá, tényleg csak sötétség lakozik-e benne, vagy lapul ott még más, egyéb, rejtett tulajdonság is. Mikor nincs a közelemben kedvesebbnek gondolom, megértőbb vagyok vele, ám ahogy felbukkan rögtön belém költözik a vörös ördög, és azt súgja tépjem pici darabokra őt.
Nem foglalkozom a pillantásával, sőt, ha lehet talán még kihívóbb tekintettel illetem a részemről. Nyilván lenne félnivalóm tőle, egy kis részem talán még tényleg retteg is tőle, de nem engedek neki szabad utat, igyekszem tartani magam, hasonlóképp viselkedni mint ő. Persze mindezt megengedett kereteken belül, az ő sötét szintjére nem szándékozom leereszkedni. Ez az, amitől örökké félni fogok a közelében - hogy ahelyett, hogy segítenék rajta és megváltoztatnám, megfertőzi a lelkem, beburkolja sötétséggel, s ő változtat meg engem. Szavait viszont nem mellőzőm, nem tudok csendben ülni, pedig azt kéne tennem, nem érdemes vitába szállni a hozzá hasonló emberekkel; mégis, a természetemnek nem fordíthatok hátat, a hevesség még inkább kirajzolódik bennem, mióta átváltoztam. - Ezt ugyanúgy én is elmondhatnám rólad. Ha neked nem tetszik valami, kiszállok ebből a rohadt kocsiból, és megyek egymagam. Egyedül, édes. - hangsúlyoztam ki néhány szót a mondandómból, az utolsót pedig maró gúnnyal ejtettem ki, ami teljes ellentéte volt magának a bókként elhangzó szónak. Legalábbis úgy kellett volna hangzania. Bármit elmondhatok a kibontakozó kapcsolatunkról, oly sok mindenről beszámolhatnék, de arról kétségkívül nem, hogy kedves szavakkal illetjük egymást. Reményeim szerint egyszer eljutunk arra a szintre is ha már örökre egymáshoz vagyunk kötve egy láthatatlan, lenyomatnak nevezett rozsdás lánccal, de mint már mondtam, jobban félek attól, hogy én magam változom meg, mint hogy ő lép egy jobb útra. Az autóban terjengő levegő kezd fogyatkozni, bár mivel az ablakok le vannak tekerve, talán csak a térben kezdünk szűkölködni, érzem a feszültséget ami a férfi testéből árad. Korábban is éreztem, de nem ilyen erősen, s akkor még azt sem tudtam mi ez. Feszültségre gyanakodtam, de ez sokkal több annál, a kötődés és az utálat egyvelege - a két olyan dolog, ami soha nem fért, és soha nem is fog összeférni. És mégis itt ülünk egymás mellett, mintha muszáj volna, pedig megtehettük volna, hogy otthon maradunk. De mivel én eljöttem, Joseph tényleg kötelességet érzett, meg akar óvni annak ellenére, hogy a háta közepére sem kíván. Tudom, mert ezzel én is így vagyok. - Mirát akartam magam mellett tudni, nem téged. Ezt jobb, ha tisztázzuk, azt nem tudtam, hogy megpróbál minket összeboronálni, és ostoba kifogásokkal lelécel. - Pedig ha jobban belegondolok (így utólag) ez annyira mégsem meglepő. Sőt, igencsak a lányra vall. - Aztán ott van az a tény, hogy ha akarnék se tudnék más férfira úgy ránézni. Átok, vagy áldás? Döntsd el te! - azzal kipattanok az ülésről, és a kocsi mellett állok meg, behajolva az ablakon pedig kérdőn nézek rá. Még mindig érzem a belőle áradó negatív hullámokat, egyenesen engem rohamoznak meg, de tudom, hogy ő is érzi mindazt ami belőlem árad. Mert én sem bírok nyugton maradni mellette, felbosszant egyetlen szavával, sőt, megszólalnia sem kell, elég egy pillantás az irányából. - Jössz, vagy sem? Még mindig ér a korábbi javaslatom. Menj el, ha jónak látod. - vonok vállat könnyedén, és úgy teszek, mintha lenne választása. Holott ő is tudja, hogy nincs. Velem fog jönni, mert húzza felém a már említett rozsdás, elszakíthatatlan lánc.

words: 800 notes: És kééész Főtér 1637503926

Tárgy: Re: Főtér Vas. Nov. 23 2014, 15:02

I wanna hide the truth
I wanna shelter you
But with the beast inside
There’s nowhere we can hide

● Haven ●

Az idegességem hullámzó, még attól függetlenül is, hogy az a megszokott állandóságot követi évek óta. Azért hullámzó, mert a bevésődés óta még számos olyan rám kényszerített érzelemnek vagyok kitéve, melynek összessége finoman kínzó számomra, mégis kétféleképp reagálok rá. Nem tudok örülni a házamban töltött hirtelen rám törő nyugodtságnak, amit azért érzek, mert tudom, hogy a nő biztonságban van a közelemben, hiszen nincs aki bántsa, és nem is szenved jobban nálam. Nem tudom elfogadni a fel-fellobbanó, mélyről eredő kötődést, ami megváltoztat, minden pillanattal egyre érzem a terjedését, mint holmi végzetes járvány, úgy terjed bennem, megfertőzi az ép sejtjeim, átformálja azokat, s sunyi módon újraépít, kénye és kedve szerint igazít. Elpusztít, vagy átformál, egyik sem különb nekem, nem akarom, hogy megtörténjen. Félek, hogy elveszítem a Beth iránti határtalan szerelmet, Haven eltörli, éles karmaival szétmarcangolja egyetlen, holt kedvesem emlékét. Beteges módon vetem meg azért a bűnért, amelyről nem tehet, és korholom magam, minden egyes hozzá vágott sértésért, ami jobb esetben leheletnyit sem hatna meg, mi több, élvezném a reakcióit, a sértett kirohanásai egyenesen simogatnák több mint 300 éves vén lelkem.

- Addig állj féllábon... - Megmondtam, hogy nem mehet egyedül egyetlen kibaszott tapodtat sem. És nem okoz gondot sem a hajánál fogva visszarángatni, sem az, hogy bezárjam a kocsiba, és a házamban is elszeparáljam, hogy biztos ne jusson eszébe többet még csak gondolni sem hasonlóra. Kibaszott patthelyzet, nem értem, minek vitatkozik, ha pontosan tudja, hogy egyrészt csak egy nyomorult bólintással kellene elkönyvelnie a dolgot, de nem, neki csak azért is vissza kell vágnia, hogy a halálba kergessen vele. Szándékosan csinálja, hátha elpatkolok és megszabadul tőlem. De szép is volna... Viszont amíg bele nem döglök, úgy tűnik folyamatosan el fogunk beszélni egymás mellett. Ajvé.
Nem lettem volna köteles engedni neki, mikor Mira elhúzta a csíkot, rá kellett volna csapnom az ajtót és azt mondani: így jártál. Hát ezt elbasztam... - Sokmindent nem tudsz még az én drága kicsi húgomról. Háromszáz év alatt sem tanulta meg, mikor kell kimaradnia a dolgokból. Maradjunk annyiban, hogy él-hal az ilyen magánakciókért. - Megcsóválom a fejem, holott amikor elkezdem a megjegyzést, a tekintetem még villámokat szór húgom iránti neheztelésemben, aztán elmúlik, legalábbis csökken valamennyit. Mivel nem kezdem el cseszegetni a szöszit, nyilvánvalóvá válhat, hogy pontosan tudom, nem Haven műve, hanem Mira jóvoltából vagyunk most itt - amiért majd meg is kapja a jussát, a legelső alkalommal. - Jobb, ha nem rám bízod a döntést, mert úgyse tetszene a végeredmény. - Kiáltok utána, az arcom rezzenéstelen marad közben. A kilincs után nyúlok, még jó, hogy ilyen kis "drága". Mintha volna választásom... - Essünk túl rajta és gondolkodjunk el egy alkun. - Jómagam is kiszállok, megnyomom az autóriasztót és zsebre vágott kezekkel fürkészem a nem is oly távoli összejövetelt, bár igazság szerint mindenhol van valaki, hogy azt mondhassam, az utca egyáltalán nem kihalt. Megvárom, hogy a nő is megmoccanjon, én is elindulok a kocsi orrához, és bár egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam, elindulok - valamerre, a nő vezet, bánom is én, ha bokrokon át is kell haladni. - Az tény, hogy egyikőnk sem repes ezért helyzetért, de az is tény, hogy nem fog elmúlni, az egymás iránti harc pedig azért ennyire fárasztó, mert a lenyomat egy kicsit sem ereszt, végeredményben pedig mindketten ugyanazt akarjuk. Valahogy megőrizni a saját szabadságunkat. Jól mondom?

music ● szavak: kb. 558 ● megjegyzés: elég ramaty lett, de ismersz, hamarosan lesz ennél jobb is Főtér 2992250914

Tárgy: Re: Főtér Kedd Jan. 06 2015, 17:59

Joseph D. Kenward

Elég ironikus, hogy az életben, az az ember, aki kihozza belőled a legtöbbet és erőssé tesz, tulajdonképpen az egyetlen gyenge pontod.

A férfi közelében mindig is furcsán éreztem magam, s egészen eddig nem értettem miért, vagy hogy mit is érzek pontosan. Mikor először felvettem a farkasalakom, mindent megértettem. Dús bundám alatt hevesen vert a szívem, mintha kétszeresére duzzadt volna hirtelen, s nem azért, mert egy sokkal hatalmasabb testet vettem fel. Úgy éreztem, mintha megnőtt volna, így próbálva befogadva a lenyomat keltette érzéseket. Ekkor világosodtam meg, és döbbentem rá, hogy mit hittem eddig szimplán zavarodottságnak. Lelkem kettészakadt, az a Haven, aki bevésődött Josephbe, és az a Haven, aki némi gyűlöletet érzett a férfi iránt, viaskodott egymással, egykori énem pedig zavarodottan pislogott hol egyikükre, hol másikukra, és próbált megkapaszkodni abba az életbe, ami többé már nem létezett. Kicsúszott a lábam alól a talaj, ezt nem tagadhattam, de mégis erősebbé tett, hogy végre az voltam, akinek lennem kellett. Alakváltó, egy farkasbőrbe bújt erős, határozott nő. Nem véletlen, hogy sosem éreztem magam jól a bőrömben, hogy úgy éreztem, valami nincs a helyén. Nem a szüleim halála okozták ezt az űrt, s nem az, hogy erőmön felül próbáltam az öcsém mindkét szülője lenni - ezek mind rossz dolgok voltak az életemben, de csak közelebb löktek a valódi énemhez. A farkashoz, aki mindig is voltam, és aki már mindig is leszek.
Hosszan kifújtam a levegőt, és leráztam magamról minden negatív érzést, ami megrohamozott. Legalábbis próbáltam, mert amikor a férfi sötét szemeibe néztem, egyszerre akartam a karjaiba bújni és érezni megnyugtató illatát, és torka köré zárni az állkapcsom. - Tudom, miért csinálod ezt. Te vagy az én... nos, nem tudom farkasok körében ez hogy megy, de a húgod eleget árult el ahhoz, hogy erre rájöjjek, sőt mi több, kiveséztük az egészet. - Felvontam a szemöldököm, némi szünetet tartottam, hogy tényleg figyeljen rám, de titokban azt is reméltem, hogy felbosszantom, amiért a háta mögött fecsegtük ki Mirával. - Hallottuk egymás gondolatát rögtön, miután átváltoztam, emlékszel? - folytattam, miközben a parkoló autók mellett haladtam el az út közepén. - Nyilvánvalóan azért volt, mert... hát mert a farkasom beléd vésődött. - Szánt szándékkal a farkasra utaltam, s nem önmagamra. Lehajtottam a fejem, hajzuhatagom az arcomba hullt, reméltem elfedi, hogy elpirultam, és a férfi nem néz rám. - Te vagy az én alfám, ugye? - kérdeztem összevont szemöldökkel, s tekintetem rá emeltem. Szerettem volna ha az én kezemben van az irányítás, ha nem ural engem, de titkon minden lány vágyi rá, hogy egy domináns hím legyen a párja, aki tudja, mit akar, és semmitől sem riad vissza, hogy érvényesítse akaratát. Kicsit ledöbbentem, mikor a korukról beszélt, de gyanítottam, ez csak megközelítőlegesen mondta. A háromszáz éven talál belül vannak, de hogy ötven évvel, vagy csak néhány évtizeddel, azt nem tudhattam. Egyikük sem szívesen beszélt a koráról, ami érthető volt. Kicsit rettegtem, én hogyan fogom bírni ilyen sokáig. Halandóként nőttem fel, nem tudtam, hogy ez lehet másképp, mégsem vágytam az emberöltőnél hosszabb életre. Egy ember élete elég lett volna számomra, s lám, pont én kapok még annál is többet. Kicsit aggódtam - sőt, egyenesen rettegtem -, mi lesz, ha az öcsém nem örökölte a gént, és ettől önzőnek és ostobának éreztem magam. Talán jobb neki, ha kimarad mindebből, és normális, emberi életet élhet, amit a nővére már soha többé nem tapasztalhat meg. Nem feleltem semmit, inkább csak megvontam a vállam, és jól eszembe véstem, kicsit azért vigyázni kell a lánnyal, bármilyen édes is a természete. A férfi következő válaszát viszont nem hagyhattam szavak nélkül, makacs énem nem bírta volna ki. - Á, remek, szóval bármennyire is rühelljük egymást, abban azért egyetértünk, hogy nem ez a legcsodásabb helyzet, amiben valaha részünk volt. Más örülne neki ha megtalálná élete párját, mi meg... - Bármilyen feldúltan is kezdtem a mondatot, a végére elvigyorodtam. A tömeget kezdtem szemlélni, amerre haladni kezdtem, és reméltem ő is velem tart. Sőt mi több, tudtam, hogy velem tart, hiszen ő maga mondta, hogy nem enged el egyedül. Azért reméltem, hogy nem mindig lesz ez így. Ha már stabilabbá vált az állapotom, nem mondhatja meg, mit csináljak, hova menjek.. Akkor sem, ha csakugyan igazam volt, és ő az alfa a közös kis falkánkban. Azt is tudtam, hogy Mira hallgat rá valamilyen szinten, túlzásokba nem mer esni, már ami azt illeti, ennél nagyobb túlzásba biztosan nem. Talán ő is a falkánk része, és a la pushi farkasokkal ellentétben, mi külön csapatot alakítottunk, tudtunkon kívül. Joseph pedig a mi alfánk... A hideg is kirázott a gondolatra, de gyomrom izgatottan csavarodott meg, és hirtelen haragos voltam önön magamra. A fenébe a bevésődéssel! - Igen. Viszont, oké, tudom, fiatal vagyok, különösen a ti számotokra, de annyit megtanultam az évek során, hogy nem mindig mi válasszuk az életünket. Beleszületünk egy családba, egy életbe, és nem változtathatunk mindenen. Például tudom, hogy farkasnak születtem, és azt is, hogy nem változtathatok rajta. Hozzád kötöttem magam akaratomon kívül, de mélyen legbelül érzem, hogy... hogy ez a helyes. - Végig magam elé meredtem, az utolsó szavaknál viszont felé fordítottam a fejem, tekintetem az övébe fúrtam, ha hagyta, és fintort vágtam. El kellett ismernem, hogy ezt volt a legnehezebb beismernem, és nem csak neki, magamnak is. Mintha szánt szándékkal pengéket nyeltem volna le, és szinte már vártam, hogy elgyengülve rogyok a földre, vért köpve az útra. Mikor ez nem történt meg, feszülten ugyan, de kisebb nyereségnek ismertem el a vallomásom.

words: 866 notes: Bocsánat hogy csak most, de tádáám Embarassed

music: i don't wanna be in love

Tárgy: Re: Főtér Vas. Jan. 25 2015, 00:52

I wanna hide the truth
I wanna shelter you
But with the beast inside
There’s nowhere we can hide

A világ legutálatosabb dolga tartozni valakihez. Nincs szükségem senkire, a lelkem mégis mást szajkóz újabban, kirángatnám, ha tudnám, hol van a megmaradt része és ráköpnék, megráznám és megrágnám, a földbe taposnám, hogy elégtételt vegyek, de... Hiú és őrült ábránd ez, nem több egy megbomlott, szerencsétlen elme túlzásánál. Más biztos boldog lenne, ha egy ilyen nőt kapna társául, ugyanis még ha csak magamnak ismerem el, Haven a maga idegesítő módján nem rossz ember (illetve most már farkas), csak éppen rossz helyen volt rossz időben. Hiába a bevésődés, nem egy ilyen szerencsétlen és kiégett ördög mellett a helye, nem olyan személyre van szüksége, aki egyetlen porcikáját sem becsüli, s inkább kútba ugrana, mint a közelében legyen. Persze a kibebaszott farkas kötődés ezt sem teszi lehetővé... És az a legnagyobb baj, hogy mindezt talán kezdem mégis megszokni.
Nem akarom hallani, bármi is jön ki a száján, azonban mivel felzárkózom mellé és arra készülök, hogy valamiféle kényszeralkut ajánljak fel, mégis kénytelen vagyok elviselni, az ösztöneim pedig helyettem dolgoznak. Minden idegszálam azon van, hogy a lehető legkevesebb veszélyforrást is felmérjem a közelben, és tudom, képes lennék szemvillanás alatt bárkit megpróbálni megsemmisíteni, ha úgy vélném, Haven nincs biztonságban. Ahogy egy-két idióta elhalad mellettünk ajkaim vicsorogva zárulnak össze, rosszalló pillantásokat lövellek rájuk - míg a szöszi nem valami érdekfeszítőbbet mond. Aha, szóval újfent Mira, hm? - Tudod kíváncsi lennék, ti ketten még mi mindent beszéltetek meg velem kapcsolatban. - Szúrom közbe megvillanó tekintetem rávetítve a mellettem lépkedőre, és egy határozott mozdulattal a kabát zsebébe vágom a kezeimet. Gyanítom, nem sokáig lenne derűs a hangulat, még ennyire sem, ha valóban fény derülne mit fecsegtek ezidáig ezek ketten. Igazság szerint a húgom egy élő használati utasítás hozzám, néha elég hasznosnak is bizonyul, néha kifejezetten megfojtanám a nagy találgatásai közepette. Csak a saját érdekében remélem, hogy még nem látta el Havent tippekkel, hogy szerinte hogyan szerethetném meg, és nem is fogja, különben istenemre mondom, tényleg nagy bajban lesz. Jobb is, hogy visszavezetem az útra a tekintetem, hiszen nyilvánvaló tényeket közöl a továbbiakban, amire nem szándékozok némi erőltetett hümmögésen kívül másként reagálni, habár eddig nem is gondoltam vissza arra az estére. A bevésődése utolért, viszont nem lett volna törvényszerű, hogy közvetlenül azután farkas alakban belelássunk egymás fejébe. Kurva egy élet! Nehezen enged összepréselt állkapcsom, hosszú gondolkodásba ejtő pillanatok is eltelnek, mire Haven felé fordítom a fejem és válaszolok. - Úgy tudom, hogy csak a falkatagok képesek a kommunikációra, saját tapasztalataim között nem találtam hasonlót, bár ezt a részt is biztos átrágtátok már Mirával, szóval... Igen, ha jobban belegondolok, ez elég valószínű. - Egy pillanatra igazán, de úgy szívből jövően kényelmetlenül érzem magam. Én mint alfa? Igaz, hogy az alapegyéniségem irányításból áll, képtelen voltam behódolni, nem tartoztam soha egyik csapatba se, pedig bevándoroltam a világot és számtalan farkasba belebotlottam, lett volna lehetőségem. Egyik másik meginvitált egy közös buliba, én pedig beintettem. Nem tűrtem a dirigálást, világ életemben a magam ura voltam, a tudat pedig, hogy valakit vezessek, irányítsak... Az előnyét és hátrányát még össze kell vetnem, bár biztos, hogy ennél rosszabb nem sűrűn lehet már semmi. - Viszont ez a tény az esetünkben nem hinném, hogy bármiféle plusszal járna, inkább szívás, hogy farkasként még annyi magánéletünk sem lehet a gondolathallás miatt, neked meg ott az extra tény, hogy kötelességed behódolni az alfa akaratának. Egyébként ez a rész nem is hangzik rosszul. - És ez utóbbi Haven emberalakjában is épp így van. Kétség se fér hozzá, jobb, ha nem ellenkezik, talán könnyebb lesz mindkettőnknek.
Kivételesen hosszabb ideig töprengek Havenen felejtve a zavaros pillantásaimat, mintha csak azt akarnám megfejteni, mi rejlik benne igazán. Rohadt kötődés... észreveteti az előbbi pirosabb bőrt is az arcán megjelenni, nyilván zavarban van, bár egyelőre fogalmam sincs hogy miért. Bár... Bassza meg... Hirtelen világossá válik egy abszurd, szinte szemem előtt lebegő tény. Gondolom fiatal korát nézve ha volt is valakije, a farkas kötődése miatt sose érzett hasonlót. Tudom, mert Beth megjelenése olyan volt, mintha soha azelőtt nem tapasztaltam volna érzelmet, minta a föld akkor vált volna kerekké, egésszé, tökéletessé. Emberként, érző lényként rég gondolkodtam már, elég rég, hogy elfeledjem, milyen is az. - Én már egyszer megtaláltam. - Csapom el a fejem a nőről és visszanyelem a morgást, ami a mellkasomból a torkomig hullámzik, szinte fizikai fájdalmat generál. Biztos, hogy ezzel megsértem, lehet örülnék is neki, hiszen minden hasonló alkalommal kést forgat meg bennem, maga a jelenléte is mérgező számomra. Örülnék, ha meggyűlölne, nem táplálna naiv kis lelke ábrándokat, de pontosan tisztában vagyok vele, hogy lehetetlen amit gondolok. A szerelemnél is erősebb érzést még a halál sem törli el. - Egyébként bármilyen hihetetlen, más esetben nem feltétlenül ellenezném. - Voltam én egyszer régen úriember is. Kevésbé modortalan, kevésbé ellenséges. Mondhatni normális. Olyan korban születtem, ahol becsülték a nőket, és egy férfiembernek természetes volt, hogy rendes asszonyt találjon magának. Nem kurvát, nem ribancot. A mai értékrend persze a szexen kívül nem teszi följebb a mércét, ott kezdődik és ott is végződik minden. Egyáltalán nincs ínyemre, hogy ekkorát változott a világ.
- Nem szabhatom meg, hogy mit gondolj vagy érezz, bárhogy is szeretném. Lehet, hogy tényleg így kellett történnie, talán ez volt a lehető legrosszabb dolog mindkettőnk életében, igazából egyre megy, ki hogyan fogja fel. Megmondjam, mi az igazán lényeges? Amíg tudod, hogy a másik szíve dobog, míg hallod, hogy lüktet benne az élet a föld olyan, mintha Paradicsommá varázsolták volna, bárhogy is ellenkezünk. Ez a nagy büdös helyzet. - Nehezen nyílok meg, hasonló fintorral mormolok el minden szót, külön kihangsúlyozva egyet-egyet, belefeledkezve a lány tekintetébe. - És az is biztos, hogy nem kívánom még egyszer átélni milyen, ha a mennyország hirtelen pokollá válik. Te farkas vagy, így az életed szinte bármilyen hosszúra elnyújtható, nekem pedig csak annyi a dolgom, hogy vigyázok rád. - Rázom meg a vállam és dörzsölöm meg több napos borostás pofám. Lassan ismét elfókuszálok róla, vissza az útra, előre a messzi tömegbe azzal a ténnyel, hogy hangosan is felvázoltam, mi is hajt tovább ezentúl. Kell egy kapaszkodó, hogy túléljem, feldolgozzam és engedelmeskedjek Bethnek. Nem tudom hogyan vagy mikor, vagy sikerül e egyáltalán, de nem állhatok meg, nem zuhanhatok össze csak azért, mert az élet újra ismételte önmagát.

music ● szavak: kb. 1021 ● megjegyzés: Főtér 4204293536

Joseph & Haven

My dear, it’s true
you’re trouble just like me

El kell fogadnom, hogy valaki vigyáz rám, megóv minden bajtól. Nem ez a legnagyobb problémám, nem ezt a legnehezebb megemészteni, mégis ez böki a csőröm a leginkább. Az öcsém részéről már megszoktam, de hogy egy férfi felügyeljen rám nap huszonnégy órájában... Azt hiszem ilyesmi még sosem fordult elő, nem ilyenformán, inkább csak tulajdonukként óvtak meg, nehogy valaki más tegye rám a kezét. Vaspántok zárulnak csuklóimra, akárhányszor a férfi közelében vagyok, mégis érzem a belőle áradó gyengédséget, amik nem tud megtagadni, bár erősen próbálja rejtegetni. Nem vetem a szemére, eleget vívódhat önmagával szemben, gondolatai valószínűleg pont úgy csapódnak koponyájának, ahogy az enyémek. Én is félek, rettegek a kötődésünktől, túl bensőséges, s mindez túl hirtelen történt. A vonzalom farkassá alakulásom előtt is megvolt köztünk, ámbár képtelenek voltunk meglenni egymás társaságában vita nélkül, de a sorsnak jobb ötlete támadt. Egymás karjaiba lökött minket, ahelyett hogy utunk szétvált volna. Nem tudom, ez a bizonyos felsőbb erő számolt-e az öngyűlölettel vagy az egymás iránti gyűlöletünkkel, mely belülről marcangol minket minden együtt töltött percnél. Legszívesebben visszafordulnék, de nem akarok hülyét csinálni egyikünkből sem, végtére is az én ötletem volt a kikapcsolódás. Igaz, Mirát szerettem volna magammal hozni, nem Őt... Rohadt életbe! Haragszom Mirára, és ha nem segített volna annyit az elmúlt - és legnehezebb - időszakban, esküt tennék rá, hogy ujjaimat csinos kis nyaka köré fonnám, amint a lábam átlépné a küszöböt. Helyette le kell nyelnem a dühömet, és jó képet vágni a dologhoz, merthogy természetesen ő ezzel segíteni akart. S ha jobban belegondolok, még igaza is van, bár ezt Josephnek nem merném belátni, talán még a húgának sem.. Előbb-utóbb hozzá kell szoknunk egymás társaságához, a lenyomathoz, ámbár ehhez nem füllik túlzottan a fogam. Hogy a farkasomnak mihez füllik tűhegyes foga, az már egészen más kérdés. Nem ellenzi, sőt, farok csóválva csahol, úgy ugrálja körbe a férfi bestiáját képzeletben. - Kotnyeles kis tesóval áldottak meg téged. Ebben van tapasztalatom, nem akarod tudni, az öcsém mit művelne, ha tudomást szerezne rólad. Egy férfiről az életemben. Persze ő nem örülne ennek. - Forgatom a szemeimet, aztán eszembe ötlik, kire emlékeztet az én drága öcsikém. - Ebben hasonlítotok. - De igazság szerint én is egyetértenék vele, bármennyire is az ellenkezőjét akarom, ez nem lesz túl egyszerű. Még mindig meg vagyok róla győződve, hogy meg tudjuk majd oldani, valamiért ugyanis végzetünkké vált, hogy egymáséi legyünk. Csupán remélni tudom, hogy nem szó szerint a végzetünkké, szomorú és morbid halál volna az. Pedig el tudtam képzelni, hogy a bizonytalanság, a kétely, a mellkasomnak feszülő vasláncok végül megfojtanak, és apró szilánkos darabra hullok szét a férfi lábai előtt. - Nem kell aggódnod, nem tudok rólad semmi kompromittáló dolgot. De ne légy meglepve, amiért rád esett a szó. Lányok vagyunk, és éppenséggel egy kapcsolatba csöppentem, pedig nem szántam rá magam randizásra. - Emelem fel mutatóujjam, mintha figyelmeztetni akarnám, hogy ne várja el tőlem, majd magamban tartom zavaros gondolataim, és nem teszek fel kérdéseket róla Mirának. Tőle kérdezhetnék bármit, nem felelne, vagy ha mégis, akkor sem őszintén. Az új téma felkavar, nem kicsit, úgy érzem egy érzelmi viharba kerültem, sőt, egy érzelmi tornádó kapott fel bennünket, és addig nem ereszt, míg át nem beszéljük ketten az egészet. Csakhogy nem tudom mit mondhatnék, kész csoda, hogy ezt a kérdést fel mertem tenni, és közben nem ájultam el. Sosem tudom hogy viselkedjek a közelében. Egyik pillanatban belé mélyeszteném éles fogaim, a következőben pedig próbálom megérteni mit miért tesz, és közelebb kerülni hozzá, hogy ne érezzem magam olyan nyomorultnak a kötődés miatt. - A bevésődésed ember volt. - Jegyzem meg ridegen, utalva ezzel arra, hogy nem tudhatja, mi a megszokott két farkanál, akik egymásba vésődtek, de aztán észhez kapok, és nyomban elszégyellem magam. - Bocs. Ú-úgy értettem, nem tudhatod, ez egyedi eset-e, vagy sem. Az erős kötődéstől falkaként működünk együtt, én erre tippelnék, és a húgod is mondhatni egyetértett velem. - Ha nem kérdez rá, én aztán el nem árulom neki, a húga miféle ötletekkel állt elő. Még nekem sem tetszett, ahogy az örökké tartó kapcsolatunkról csacsogott, Josephnek a testén lévő összes szőrszála égnek állna, és Mirát sem szeretném bajba sodorni. Viszont ha az alfámnak esne baja, hmm, nem is igazán bánnám. - Csak nem képzeled, hogy fejet hajtok előtted? Lesheted, kutyus! - Nézek felé a lehető legcsúnyább pillantásommal, közben karjaim duzzogva egymásba fonom, és remélem ejthetjük a témát. A gyomrom összeszorul, ahogy arra gondolok, uralkodni fog rajtam, nekem pedig engedelmeskednem kell. Ó, na nem, azt már nem! Idegesen pillantok mindenfelé, csak épp rá nem. Nem bírnék a szemeibe nézni, nem bírnám ha elterülő vigyort látnék a képén. - Még hogy engedelmeskedjek! - Jegyzem meg csak úgy magamnak, és tovább füstölgök mellette haladva. Szívem szerint hirtelen irányt váltanék, és addig rohannék, amíg ki nem köpöm a tüdőmet, ami talán már rothadni kezdett az örökös feszültségtől.
Elmerengek ezen, és arra gondolok, vajon milyen lehetett a férfi még énelőttem, jó pár élettel ezelőtt, mikor egy csinos lány arcán simított végig, és boldogan mosolygott kedvesére. Meg kell majd kérnem Mirát, keressen elő egy képet, egy rajzot a nőről, aki elrabolta a bátyja szívét, s halálával összetörte. Ki kell faggatnom minden apró információmorzsáról, tudnom kell. Hacsak... Felbátorodva pillantok a férfire. - Mesélj róla! Kérlek. - Lágy hangot ütök meg, az utolsó szónál még finomítok is rajta, nehogy túl izgatottnak tűnjek. - Kíváncsi vagyok, mivel érte el, hogy ne legyél ilyen zsémbes vénember. - Próbálom viccel elütni a komolyságot, a feszült légkört, amely akkor telepedett ránk, mikor kimondta azt a néhány szót. El sem tudom képzelni, milyen lehet elveszíteni azt, akit mindennél jobban szeretsz, az egyetlent, akit társadként elismersz. Elképzelem, hogy Josephet veszítem el. Sajgás indul el a mellkasom közepéről, valahonnét a szívem tájékáról, és szétárad az egész testemben. Tompa fájdalom, melyet a lelkemmel érzek, melyet ép ésszel fel nem tudok fogni, amit egyáltalán nem értek. Nem szeretem őt. Nem érzek elsöprő vágyat a közelében, mégis, olyan nagyon kötődöm hozzá, olyan erős lánc fűz hozzá, amit nem tudok elszakítani, amit ha akarnék, se tudnék. Kínkeservesen felsóhajtok, és próbálom keresni vele a szemkontaktust. - Nem tudom mit mondjak. A fenébe is, azt sem tudom, mit érzek. Ez egyszerűen leírhatatlan, és kibaszottul félelmetes. Soha, hasonlót sem éltem meg. Majdnem olyan erős, mint a gyász, de mégsem annyira fájdalmas. Ez inkább olyan, mintha... mintha valamiféle szörnyszülött lennék, aki élvezi a fájdalmat. Mazochista. - Végre kinyögöm a szót, amit egészen idáig nem tudtam hova tenni. Ilyen volna? A szüleim hiánya viszont feléled, és remélem, a férfi nem veszi észre a fájdalmas ürességet a tekintetemben. Ha mégis, legalább kérdezzen rá, és én készségesen majd mindent elmondok. Nem mintha erre vágynék, de legalább letudnánk ezt a borzalmas, veszteségekkel teli témát. Aztán sokkot kapok. Nem tudok se köpni, se nyelni, nem tudok megszólalni. A világ hirtelen megszűnik létezni, csak Joseph marad előttem, én pedig tátott szájjal bámulok rá, mint egy idióta. Hogy rejthet el ennyi érzelmet a világ elől? Hogyan csinálja, hogy a fenébe? Nekem akkor sem menne, ha az életem múlna rajta. Ámbár én nem éltem annyi évet, mint ő, nem láttam meghalni minden ismerős körülöttem, nem csalódtam az életben, nem érintett rosszul a világ változása. A modern világ gyermeke vagyok, és most először szégyellem ezt. - Egy valamit megígérhetek neked. Mindent megteszek, hogy ne kelljen újra átélned azt a fájdalmat. - Lesütöm a pilláim, úgy megyek tovább, hangom suttogássá halkul. Nem tudom, kimondtam-e a szavakat, vagy sem, azt sem tudom, megtörténik-e mindez. Talán csak álmodom. Talán minden, ami a szórakozóhely után történt, csak illúzió volt, én pedig felébredek nemsoká egy kiadós alvásból, s fogom majd a fejem, miféle elvetemült képek keringenek a fejemben. Talán ez nem a valóság.

i don't wanna be in love
1251 szó - igyekeztem nem csorgatni a nyálam rád, de.. Főtér 1028179205

credit

i wanna hide the truth, I wanna shelter you
But with the beast inside, There’s nowhere we can hide

to Haven

Valahogy ösztönszerű az a viselkedés, ami már az első pillanattól kísér felé/ellene, kinek hogy tetszik. Nem mondhatom, hogy fordítva másképp volna, sajnos viszont a tény sem vigasztal úgy, ahogy kellene. Ami azt illeti a bizonyos bevésődés óta kedvem támad fittyet hányni az előzményekre, nyálas, csúf eszmefuttatások gyakorta lepik el az elmém, csakhogy rohadt egy konok dög vagyok, küzdök... Körmöm, bőröm, csontom, inaim szakadtáig. Nehezen engedek a józan észnek, holott jóval könnyebb volna egyszerűen fejet hajtani és behódolni, egyetlen idétlen "oké"val nyugtázni, hogy nincs menekvés, minden fasza, beletörődtem... Az egyetlen bökkenő, hogy előbb csiklandoznám meg a nyelvem tüzes piszkafával, végigmérve a száraz valóságot, milyen nehezen vettem rá magam, hogy esélyt adjak egy kompromisszumnak. Ez a nő... Megkeseríti az életem, mert már nem csak a puszta lélektelen létezésről kell gondoskodnom, nem is Miráról, hanem róla is, egy vadidegen imposztorról, aki Beth helyére fúrta magát.
Érdekes dolgot vet fel, na persze nem Mira kotnyelességéről, én már évszázadokkal ezelőtt is tapasztaltam a nőszemély eme rossz tulajdonságát. - Egy férfi nehezebben viseli, ha át kell adnia az oltalmazó szerepet. Ösztönös dolog. Én sem szívlelném, ha Mira tudomást adna az aktuálisáról, mert úgyis találnék benne valami kivetnivalót. Testvéri kapocs ide vagy oda, ez sosem változott. - Vállat vonok hanyagul, gondolatban hozzátéve a szinte magából adódót; a végén meg az lenne, hogy szétverném az eszement pasas pofáját. Némi hümmögés mellé homlokomon felbukkan egy barázda, vaskos szemöldököm is megemelkedik. Talán sosem beszéltem erről, ám maga a tény, milyen könnyedén teszem azt meg most, idegennek tűnik, ugyanakkor mégsem mondhatom azt, hogy nehezemre esne. A téma, maga a húgommal való kapcsolat egy kész kudarc, a mögöttünk álló hosszú évek, az ellenszenves viselkedésem nem sok jót sugalltak magának Mirának sem, hiszen minden erőmmel azon voltam, hogy eltaszítsam az egyetlen lényt, aki szeretetet érez irántam. Képes voltam lemondani róla, nehogy megmérgezzem a sorsommal. Nem értem a húgom, hogyan volt képes újra és újra a szemembe nézni, akkor sem feladni, ha borzalmas dolgokat tettem és mondtam. Mira erős nő, sokkal erősebb a látszatnál. - Érdekes dolog ez. - Hallgatok el, azon gondolkodva, érdemes e még valamit hozzáfűzni, épp elég személyeskedés lóg már így is a levegőben. - Ha egyetlen haja szála is meggörbülne, azért, mert nem tudják megvédeni helyettem, elszabadulna a pokol, mondom ezt annak dacára, hogy mindig is vigyázott magára. Biztos, hogy nem lövök mellé, ha azt állítom, az öcséd is hasonlóan vélekedne. - Ártani viszont nem tudna sokat, ez pedig felvillanyoz. - De ha már kistesók. Fel akarod vele venni a kapcsolatot? - És ha igen, - mert a nyakam rá, hogy végül így lesz - képes leszel féken tartani a szád? A szándék a kérdés mögött lerí, mire megy ki; hogy nem felajánlás volt, nem is biztatás, hanem egy lecsupaszított, egyszerű érdeklődő kérdőjel, mit tervez az öccsével kapcsolatban. Haven szőkeségét félretéve látom, hogy Mirának köszönhetően - amellett hogy százszor jobban belát dolgokat - a maga hisztis módján, de könnyebben visel szinte mindent, a kezdetekhez képest másképp fogja fel, mi történik vele. Tartozom a húgomnak, tény és való, de a törlesztést mondjuk úgy azzal máris megkezdem, hogy nem tekerem ki a nyakát a rengeteg hátam mögött, sunyiban elkövetett, célnak nem megfelelő diskurzus miatt. Ha kicsit komolyabban akarom felvázolni, be kell látni, hogy én nem tudnám ezt a nőt úgy beavatni a farkaslétbe, hogy megértéssel, türelemmel legyek felé, sőt, akkor is megbántanám, ha kivételesen nem az volna a szándék. Nyilván a felkészítés egy hosszabb folyamat, 1-2 átváltozás még semmi a mindennapokhoz képest, amikor le kell csitítani, megzabolázni a betörésre váró bestiát, amit egyébként bárhogy magyarázunk, terelhetjük, saját magának kell rájönnie, miként képes rá. Egyáltalán nem könnyű, a nők meg egyébként is bonyolultabban működnek, így azt vallom, hogy a saját nemétől könnyebben elsajátít mindent, Mira meg csillanthatja a hét emberrel is felérő barátságosságát. Én pedig nem kapok agyvérzést és mindenki jól jár. Ennyi.
- Tudod mit? Amíg nem hallom, azt csináltok, arról beszéltek, amiről akartok. De azért megsúgom, hogy pontosan tudom, ha bármi terhelőt is tudnál, valószínűleg nemhogy a szemembe nem néznél, de jó nagy ívben ki is kerülnél. Mira pedig a legkevésbé sem ragaszkodna hozzám. - Közlöm, közben újabb nem kívánatos információmorzsát magam mögött hagyva, arra utalva, ami végül is nem újdonság. Nem vagyok jó ember. Ha végleg lemondanék Miráról, ha szívemből, úgy igazán el akarnám vadítani, talán csak akkor árulnám el az összes mocskos kis titkot. A sötétség veszélyes fegyver egy vérfarkas kezében, bár az egy dolog, hogy az ölés nem okoz gondot, nem is csináltam belőle titkot soha. Amire én gondolok ennél sokkal mélyebben rejtőzik - és ott is marad. Jobb nekem is, nekik is, ha elzárom.
Bár... a következő pillanatban szívesen rászabadítanám a legrosszabbat, elég egy mondat, hogy a kényes téma ismét felkorbácsolja a haragot, a véges türelmem újfent meginog irányába. Erős, heves pillantással kapom felé a fejem, marha nagy szerencséje, hogy észre veszi, mennyire elbaszta az eddigieket. Volt egy időszak, amikor senkinek nem engedtem meg hasonlót, még Mira nyakát is megszorongattam, s ha most nem ügyelnék, mit teszek, Haven se járna jobban. A korrigálás jókor jön. - Hát akkor legyen úgy, ahogy ti ketten gondoljátok. A tippek a tényeken úgysem változtatnak. - Nemtörődöm azzal, miért hallom a gondolatait négymancsos formában, az okot el is mondom. Mit számít? Velük ellentétben nem kezdek elemzésbe, elvégre ahogy a lenyomatot, ezt sem lehet visszafordítani, habár az, hogy a gondolathallással még inkább belemászunk egymás magánszférájába változatlanul utálatos egy dolog lesz.
A nő reakciójára az alárendeltséggel kapcsolatban az a fajta elégedettség tölt el, ami azt sugallja, ezt még nagyon meg fogja szívni. Az uralkodási vágy szinte ösztönszerű volt világéletemben, s bár nem én kértem, a nőnek így vagy úgy, de be kell hódolnia. Ez az egyetlen pozitívum van benne, semmi más. Szinte kényszert érzek egy öblös nevetésre, viszont arra jobban futja, hogy semleges arcomon kárörvendő, félig megvillantott ordas vigyor terüljön szét. - Mondogasd csak... - A kezeim kikerülnek a kabát zsebéből, bár nem kerüli el a figyelmem, eközben milyen közel értünk a hömpölygő, apróbb tömeghez. Fenének van hozzá gusztusa, de még egy hegyi menetelésnek is van vége, A-ból B-be esetünkben pedig kétség kívül hamarabb eljutunk, bár szívesebben másznék hegyet, ha már itt tartunk... Mégsem az emberektől való viszolygás állít meg, lábaim egyetlen személy miatt vernek mély gyökeret a kopottas betonba. Meséljek róla? A lehető legfájdalmasabbat kéri. A rengeteg év után sem csillapodó, alantas életérzés mögötti lény hiányát épp úgy érzem, mint a pillanat törékeny részében, amikor örökre elhagyta ezt a világot, s elhagyott engem is. Veszek egy mély levegőt, állom Haven pillantásait, a tiszta tükrökbe fúrom viaskodó sajátom, még egy éles lélegzetvétel, hogy színültig töltsem a tüdőm. - Mit akarsz tudni? - Meg kell ráznom magam, felerőltetve a jól begyakorolt, érzéktelen maszkot, ami annyiszor rám került már, hogy csak így érzem magam... biztonságban. Mielőtt belegondolnék, tőle pedig választ várnék, inkább belefogok. - A legártatlanabb teremtés volt, akiről csak álmodozhat egy magamfajta ördög. Gyönyörű, okos, meleg pillantású, tele élettel, szeretettel. Könnyű volt boldognak lenni mellette. Persze háromszáz éve, friss farkasként nem is volt nehéz elcsavarni a fejem. - És háromszáz éve nem is volt eltorzulás a felfogásomban. Furcsa kimondani, beszélni róla, magáról a boldogságról, ami annyira megkopott emlékeim soraiban, hogy szinte újdonságnak számít. A maga módján értékes ez az érzés, bár ugyanolyan édes, mint keserű. Ha akarja, most felteheti amit szeretne, magamtól viszont nem mondok többet. Egyelőre nem.
- A farkasok átka az, hogy erősebben élünk meg minden érzést. A bestia jóvoltából még az emberként semmiségnek számító, vagy észre sem vett érzések is hatalmasak lesznek, és minden ösztön, köztük az, ami megtalálja a társat, vagy épp elveszíti, kihat ránk, Haven. Nem vagy szörnyszülött, vagy ha igen, hát üdv a klubban... - Kesernyés nevetés tör elő, megrázom a fejem, mert eszembe jut, idáig mit tudtam meg erről a nőről. Semmit, még annál is kevesebbet, és idáig nem is nézem az íriszei mélyére, nem olvastam belőlük, nem kapcsolódtam össze vele. - Sosem voltál boldog igazán, ugye? - A vonzás, mintha megérezte volna, mikor szökkenhet át a megrepedt falon, alattomosan üti fel a fejét, elég mélyre jutva ahhoz, hogy felfedezzem, miért kell feltennem az apró, törékeny nő számára a kérdést.
- Emlékezz ezekre a pillanatokra, mert nem tudom azt mondani, hogy varázsütésre minden könnyűvé válik. Időnek, hosszú időnek kell eltelnie, hogy megszokjuk a másikat, ezt az egész helyzetet, neked pedig könnyebb lesz idomulni, ez tény. Csak azt tudom tanácsolni, ha eluralkodik felettem a bestia és eljön az idő, ne engedelmeskedj a kényszernek, mert nem foglak elereszteni. Bárhol képes vagyok rád találni, bármit képes vagyok túlélni, a farkas birtokló és erős hozzá. Sose próbálj meg menekülni előlem, Haven. Csak hagyd, hogy lecsillapodjak. - Bántani? Már érzem, mitől fogok a legjobban tartani, ezt próbálom a tudtára adni, kihozni a fogadkozásból. Nyílt kártyákkal játszom, beismerem, képes vagyok felismerni, hogy másképp nem lehet.

music ; worlds: 1460 ; notes: Főtér 727661855

;

♔

Joseph & Haven

My dear, it’s true
you’re trouble just like me

Rengeteg érzelem kavarog bennem, és már nem csak Joseph miatt. Az öcsémmel kapcsolatos érzéseim zavarosabbak, mert egyszerre szeretném őt megóvni mindettől, és megosztani vele mindent. Mirával való beszélgetésem arra ébresztett rá, hogy ezt nem tehetem meg, de annyiban sem hagyhatom, nem veszíthetem el egy titok miatt az egyetlen rokonomat, aki maradt nekem, még akkor sem, ha szabályok vannak erre. Ha Edwinről van szó, olyan vagyok, akár egy anyatigris, foggal-körömmel fogok küzdeni érte, és sem Joseph, sem Mira nem várhatnak tőlem mást. Elszakadtam tőle egy kis időre, míg megtanulom uralni a farkaslétet, az átváltozásokat, és nem keverem életveszélybe, de ennél többet nem kínálhatok nekik, azt sem ígérhetem meg a férfinek, hogy a rezervátumban maradok. Belesajdul a fejem, ha arra gondolok, mit fog hozzá szólni, de mivel hozzám van kötve egy különös, nála nagyobb erő által, s én is hasonló kegyben részesültem, talán nem lesz választásom. De egy embernek milyen jövője van egy olyan helyen, melyet ősi titok lep el? Mély sóhaj szakadna ki belőlem, ha nem fojtanám magamba összezárt ajkaimmal, és közben kikerülök jó néhány embert, akik velünk szemben hagyják el a mulatságot. A távolban indiánfejdíszes, és álomcsapda mintával ellátott pólókba öltözött embereket pillantok meg, akik tömeget alkotnak egy színpad előtt. - Ha már a kis tesóknál tartunk... - kezdek bele feszülten, és nagyot nyelek. Nehezemre esik elkapni a tekintetem a férfi arcáról, mintha odavonzaná a pillantásom, képtelen vagyok másfelé nézni, bármennyire is szeretnék, hiszen kényes témáról van szó. - Mennyi esély van rá, hogy az öcsém is aktiválja az örökségünket egy nap? Tudom, hogy nem beszélhetünk erről halandókkal, de aggódom miatta. Mindenkinek joga volna tudni, ha bármi esélye is van arra, hogy egyszer bitang nagy ordassá változik. - És a folytatás sem sokkal kellemesebb, a mondandóm végére már nem tudok uralkodni magamon, hangom sokkal élesebben csendül, pedig nyilvánvalóan nem a mellettem sétáló férfi hozta ezeket a szabályokat, és határozott úgy, hogy még a közeli rokonokkal sem oszthatjuk meg a furcsa vérvonalunkat. Őszintén szólva, a hideg ráz, ha arra gondolok, Ednek is végig kell mennie ezen. Viszont így esélyem lenne újra családi körbe hozni, és többé már nem az a laza, mégis elveszett fiú lenne, aki elveszítette a szüleit, és csak a nővérére támaszkodhat, aki mindent eltúloz. Boldogabb jövő elé néznénk, de még semmi sem biztos, talán benne nincs meg ez a gén. Szomorú volnék, ha nem lehetnék vele többé őszinte, és baromi kínos helyzetbe kerülnék, ha nem tudnám megmagyarázni, Joseph hogy a fenébe toppant az életembe, jobban mondva az életünkbe. A férfi szavaira mosolyogva bólintok, igazi mosollyal, melyet nem hittem, hogy tartogathatok neki a mai napon, mégis meglágyul a szívem. Gondoskodó férfiről van szó, ő maga hiába tagadja. De mielőtt válaszolhatnék, ő is kitér az öcsémre. Majdnem elérjük a tömeg szélét, én azonban megtorpanok, és dühösen ragadom meg a karját egyetlen pillanatra, nehogy a végén még azon is bepöccenjen, hogy hozzá mertem érni. Ha megáll, ha nem, én egy tapodtat sem moccanok onnan, lábaim gyökeret vernek a betonba, és karba font kézzel meredek előre. - Ez nem kérdés számomra, Joseph. Ő a kisöcsém, nem hagyom egyedül a farkasok miatt, még miattad sem. Ha már úgy érzem tudok uralkodni magamon, hazamegyek. Ha csak nem akarsz még egy betolakodót engedni a házadba. - Minden sérelmem a felszínre tör, az érzés, hogy egy idegen házban kell élnem, távol az otthonomtól, Joseph hangulatingadozásai... Egyik pillanatban a nyakamban liheg, a következőben a pokolra kíván. Csak annyit szeretnék tudni, mit akar tőlem, bevésődés ide vagy oda, ha a háta közepére sem kíván, nem leszek a közelében, akkor sem, ha ez kellemetlenségekkel, esetleg fájdalommal jár valamelyikünk részéről. Bosszúsan áttörök a tömegen, már egyáltalán nincs kedvem szórakozni. Egy közelben álló padhoz masírozok, de nem ülök le rá, csak megállok mellette, a háttámlájának támasztom egyik kezem, a másikkal idegesen a hajamba túrok, és hosszan kifújom a levegőt. Miért hittem, hogy jól érezhetem magam a férfivel? Naivnak érzem magam, ostobának, és megint csak arra jutok, hogy az emberekbe vetett hitem teljesen fölösleges, már-már hülyeség. Sőt, egészen biztosan baromság. Egyedül az öcsémben bízhatok, és abban a maréknyi barátomban, akik mellettem maradtak az évek során. Ha a férfi utolér, dühösen fordulok felé, szívem szerint pedig addig rohannék, míg magam mögött nem hagyom őt. Nincs szükségem rá, nem ő az, aki tanít, nem ő oszt meg velem dolgokat, ő csak a tulajdonának tekint, mint a többi pasi, akivel dolgom volt eddig. Talán tévedtem, mikor gondoskodónak hittem. Vaaagy, csak Mirával törődik, és őt is csak azért veszi emberszámba, mert bármi szörnyűt csinál, nem hagyja egyedül. Évszázadokat nem kívánok az ő társaságában tölteni csak azért, hogy egyszer talán, mondom taláán, majd rám sem undorral néz, amiért megfosztottam a szabadságától, jelzem, akaratomon kívül. A téma elterelése kicsit talán segít, de még mindig képes lennék a torkának esni, emiatt még jobban megmarkolom a pad háttámláját, miközben hátam ívben megfeszül, és nagyon kevés múlik rajta, hogy átváltozom, itt helyben. - Most is nagy ívben elkerülnélek, ha hagynád. - nyögöm gúnyosan, erősen küszködve a forrósággal, amely minden porcikámat elárasztja. - Inkább segíts, ne bosszants! Hogyan legyek úrrá az átváltozáson? - Mordulok rá, és csaknem tényleg állatiasan morgok, az állkapcsom feszül, fáj, mintha megnyúlni készülne, a gerincem hatalmasat roppan. Próbálok mély levegőket venni, miközben kétségbeesetten pillantok a férfire, a dühöm egy pillanatra elfelejtem, aztán eszembe ötlik mit mondott Mira. Összpontosíts emberi dolgokra. Tettekre, emlékekre, próbálom buzdítani magam, és a dühöm csillapodni látszik, mégis bosszús vagyok. Újabb mély levegőket szívok a tüdőmbe, Edwinre gondolok, a baráti körömre, a legjobb barátnőmre, a szüleimre.. A házunk képe villan fel utoljára, és ettől nyugszom meg a végén. - Sokkal jobb. - jegyzem meg nyersen, még mindig remegő kézzel, és a levegőbe szagolva érzem a belőlem áradó farkasszagot. - Szóval, felőled azt beszélünk a hátad mögött, amit akarunk, azt gondolunk a "kapcsolatunkról", amit akarunk, mert te úgyis tudni fogod, ha a húgod bármi komolyat oszt meg velem. Világos. - fordulok el tőle, és a tömeget nézem, ami pár méterre tőlünk nő egyre nagyobbra, és nagyobbra. Hallatszik ugyan még itt is, mit adnak elő a mikrofonba az öregek recsegős hangon, de nem tudok a szavaikra figyelni. Testem időnként meg.megremeg, kezeim megállás nélkül reszketnek, ámbár bensőmben nyugalmas érzek.. legalább már nem kerülget az átváltozás. Próbálok rájönni, mit gondolok erről a férfiről, de nem érthetem meg pár nap, vagy hét alatt. Idősebb nálam, több emberöltőnyit leélt már, számtalan helyen megfordult, megannyi dolog történt vele. Velem? Fele annyi sem. Próbálkozom, tényleg próbálom megérteni, de képtelen vagyok rá. Nem véletlen hoztam fel a halott kedvesét, általa talán jobban megismerhetem őt, tényleg találok benne valami szerethetőt, vagy valamit, ami kicsit is kedvelhetővé teszi. Egy darabig csak hallgatom, amit mond, még akkor is, mikor szünetet tart, a néma csönd pedig nem olyan kínos, mint hittem volna. Inkább csak... meghitt, a maga borzalmas módján. - Á, szóval mégis csak van benned valami, ami nem késztet mindenkit menekülésre. Például Mira. Ismer téged, és csak miatta vagyok képes elhinni, hogy van jó oldalad is. Én nem ismerlek, nem tudlak megítélni, jobban mondva nem kellene, de... - Félig keserűen, félig jóízűen felnevetek, saját nyomorom már szórakoztatóan hat rám. - Nem vagyok szörnyszülött, oké. De ha még több időt töltök veled, lesz aki annak gondol. Megőrjítesz, ugye tudod? Nem tudnám megmondani, milyen ember vagy, a hangulatingadozásaidtól a falnak tudnék menni. Amúgy is labilis az állapotom most, az előbb sem sok kellett, hogy farkasként valakinek nekiugorjak, csak mert téged nem bánthatlak a hülye bevésődés miatt. Mondd csak, jobb lesz a helyzet valaha, vagy csak rosszabb? A kötődésre értem. - Csak úgy áradnak belőlem a szavak, nem tudok féket kötni a nyelvemre, és nem is akarok. Amíg kiadom magamból az érzéseim, és a szavak nem forrnak a torkomra, kevesebb esély van rá, hogy őrjöngő fenevadként vetem bele magam az emberi tömegbe. És megint olyan szavak, amelyek mintha nem az ő szájából jönnének. Mi a fene, egy átkozott skizofrénnel van dolgom? - Több személyiséged van, Joseph? Én annyira... nem tudok kiigazodni rajtad. Tényleg érdekel, boldog voltam e valaha is? Ami pedig a lecsillapodást illeti, egyelőre nekem hagyj nyugtot. Új vagyok, szóval jobb, ha vigyázol, mert ha téged nem, hát ártatlanokat fogok bántani. És azt.. nem akarom. - Fejezem be elcsukló hangon, amitől gyengének, és elveszettnek érzem magam. Utálom az érzést, és megint érzem a késztetést a menekülésre, mintha a farkas késztetne rá, fussak, amilyen messze csak tudok. Hogy a férfi, vagy a tömegnyi ember elől, magam sem tudom.

i don't wanna be in love
1380 szó - Bocsi, hogy késtem, igyekeztem emiatt kihozni magamból a maximumot. Főtér 3840779011

credit

I wanna hide the truth
I wanna shelter you
But with the beast inside
There’s nowhere we can hide

Az, hogy képes vagyok őrjöngés nélkül beszélni a nővel, egyenesen élményszámba megy. Elfajzott kis lelkemnek ez egyszerre Pokol és Paradicsom, a kettő kényes, kénes keveréke, és még akkor is minden rezdülését érzékelem, figyelem, ha egyáltalán nem vágyok rá. Ösztönös, mint a levegővétel, s ha már itt tartunk, Haven mélyen megtölti a tüdejét mielőtt szólásra nyílna a szája, az izmaim is így feszülnek meg, habár nem tudni, hogy az egyre sűrűbb embercsoport vagy a még mindig feszélyezett érzés miatt. Egyiket sem szeretem, bár elég behatárolható az a halmaz, amit szeretek, szó se róla. Egyre inkább úgy érzem, ketté kívánok szakadni, akkora ellentét áll szemben egymással, s percről percre váltakoznak, melyik kerüljön éppenséggel fölénybe.
- Tény, hogy nem sok hozzánk hasonló mászkál a Földön, bár annak az esélye még kisebb, hogy egy nő vigye tovább a farkas gént, tehát igazából csak találgatni lehet, a családodból nálad kifújt e az öröklődés. De még ha hordozza is, közel sem biztos, hogy ki is váltódik nála. Attól függ, kerül e valaha vámpír közelébe. És biztosra csak egy féle módon mehetnénk anélkül, hogy feleslegesen ráhoznád a frászt. - Ha azt mondanám, oké, nézzük meg, fogjunk egy vámpírt és zárjuk össze párszor az öcskössel, Haven biztos szívrohamot kapna. Nagy a kísértés, hogy felbosszantsam... De mégsem teszem. Senkinek nem szólna nagyot ez a poén, mellesleg elég egy kisfarkast pátyolgatni, Isten ments még egy Persontól. Infarktust csak én kapnék. Minimum kettőt.
Elharapom a kikívánkozó további gondolatot, pedig ahhoz a "mindenkinek joga lenne tudni" kezdetű agyrémhez tudnék mit hozzáfűzni és ezt le is olvashatja a képemről, már ha nem ismer még eléggé ahhoz, hogy kitalálja a véleményem. Ez nem egy mindennapos, megszokott dolog, minél kevesebben tudnak róla, annál kevesebb esély van a tömeges pánikra, és arra, hogy az emberiség vasvillával kergessen bennünket. Nem véletlenül hallgatunk róla. A baj viszont pánik nélkül is ott lóg fölöttünk, mi több, közöttünk feszül. Ahogy megérzem a hirtelen mozdulatot a karomon, visszafordulok, összeráncolt homlokomon baljós barázdák feszülnek össze, minden kikívánkozó morgás ott mocorog a torkomban, fogazatom összecsikordul szavai hallatán.
- El akarsz menni? Te is tudod, hogy nem hagyom... - Préselem olyan égető haraggal, hogy úgy érzem a testhőm a duplájára nő közben. Hát nem érti? Semmit nem fogott fel? Most én vagyok az, aki megragadja a karját, olyan erővel, hogy érzem az ujjaim alatt csupasz csontján feszülő inait, megragadom és magamhoz rántom, és akkor se eresztem, ha sikoltozni kezd majd, felőlem helyben át is változhat, bánom is én, mivel próbálkozik, az ellenállásra még szorosabban fogom, mint egy kibaszott, begőzölt pitbull. És ebben az állapotban egyáltalán nem szerencsés egy nyavalyás kis pöcsfejnek hős lovagot játszani, márpedig ahogy felhangzik a "mit csinálsz, ember?" kiáltás valahonnan mellőlünk, az egyébként is pattanásig feszült hangulatomban, valahol már igenis érzem az olyan jól ismert gyilkos vágyat. - Törődj a saját bajoddal, kispajtás! Ha jót akarsz, nem pofázol bele és elhúzol. És ahogy a tekintetem a nő arcáról oldalra vándorol, szinte látszik az ördögi gondolat, mennyire szeretném, ha nem értene a szép szóból. Úgyis rég vertem már halálra bárkit is, és ha már Havenben nem tehetek kárt... "Nem úgy néz ki, mintha nem az én dolgom lenne, eltöröd a karját, te barom!" És nem tágít, a kormos sötétség pedig ezer örömmel borítja be az elmém. Jelen pillanatban bármit elhúznék, bármin keresztül száguldanék, az ereimben fekete vér tombol. Egy ér vastag fonálként dagad ki a nyakamnál, a másodpercek töredéke alatt döbbenek rá, hogy vicsorogva, a prédám féltve méregetem a kibaszott utcai hőst, és ezen nem javít a nő gyűlölködő lélegzetének fenséges érzése, inkább egyfajta ajzószerként élem meg, éli meg az állat, a farkas, aki ott mocorog a bensőmben, szűkölve kaparja az utat, hogy szabadulásra találjon, bár a gyeplőt nem eresztem, nem ereszthetem el, akkor sem, ha megölném ezt a szukát már a gondolat miatt is, hogy fájdalmat okozzon, s a lehetőségért, hogy eleresszem, átadjam másnak. A tekintetem egy őrülté, vicsorom a farkasé, úgysem vagyok több egyiknél sem, inkább mindkettő selejtes ötvözete. Az ösztöneim erősebbek nálam, azt súgják, ne hagyjak ellenfelet, az ellenfél veszély.. A mellkasom fel-alá jár, a gerincem mentén már érzem az ismerős bizsergést. Tudd, hol vagy, Joseph! A hang a fejemben halk, recsegős, bár ahogy olyan sokszor, most is hallgatom kell rá. Erős remegés fut végig rajtam, felhorkanva eresztem el Havent, hogy teljes figyelmet szenteljek az ellenségnek. - Tudod kevesebbért is törtem már csontot - lépek előre felé egyet, habár hogy közben a nőstényem hogyan reagál kissé ködös számomra. Berezonál a világ sötétbe forduló szemeim előtt, a pasasnak már nincs akkora szája, hátrálásba kezd, tompán hallom csupán a távolodó alak szavait. " te nem vagy komplett, haver!" Igaza van... Nem is sejti, mennyire.
Képes lennék szétszedni bárkit, az izmaim meg-megrándulnak belé, az igazi ok pedig itt áll mellettem/tőlem alig pár lépésnyire, majd elindul, beszűkült látásomnak ez olyan kín, ami csak rátesz egy lapáttal - összességében mindenre. Forrong bennem a harag, az utálat, a szenvedés, ha megnyúznának is jobban viselném. El akar menni? Ez fűti minden indulatom, egyetlen szájbabaszott, kurva mondat sodor oda, hogy ez a városi összejövetel minden megjelent tagjával egy eszement, felbőszült farkas áldozatává váljon.
Mit vár? Hogy térdre esem és azt makogom, költöztesse oda az egész pereputtyát? Előbb hagyom, hogy szájon harapjon egy kiéhezett vérszívó. Nem nézem az utat, hív az illata, a jellegzetes nőstényfarkas aroma, ami egy padhoz vezet, ott találok rá, s aminek a támláját én magam támasztéknak használom tenyereim számára. - Úgysem áll szándékodban sokáig maradni, nem? Akkor lépj le, mikor nem vagyok otthon, vagy a közeledben, tüntesd el a nyomaid, különben nem lesz esélyed. A lenyomat nem fogja engedni, hogy magamtól végignézzem a távozásod és ebben nem én irányítok. - Ezt egy nehéz vállvonás kíséretében félig a megjegyzésére, félig a megszakított kis incidens miatt kapja, s hogy komoly e? Ez egy olyan halálos tanács, amit egy szűkölés kíséretében az utolsó porcikámig szívemből adok, egyik felemmel azon kapva magam, hogy a másik menekíteni saját magam elől. Már egyszer közöltem, hogy nem engedem el, nem lennék rá képes ha akarnám se. Az ösztön gyilkos erővel köti meg a lelkem, hát ha minden áron menni akar, úgy tegye, hogy ne találjam meg többé, mert ha mégis rátalálok...
Akkorákat lélegzem, hogy szinte szétszakad a mellkasom, a hangom még rekedt, torz, az indulatok nem múlnak, bár addigra nála sem szebb a helyzet. És egy átváltozni készülő farkasnál csak két rohadt dög a rosszabb...
Segítsek lehiggadni? Úgy nézek ki, mint aki pont higgadt állapotában van? Kérdem én, Mira mi a faszért van vele annyit, ha még ezt sem mondta el neki? - Úgy látom nélkülem is megy... - Vetem oda félvállról s megállapítom a tényt, hogy minden jobban megy nélkülem, habár hogy ezt benntartsam teszek valami felesleges mozzanatot, mondjuk inkább megmozgatom a nyakam. Átváltozás híján nincs egy testrészem sem, ami ne sajogna. Mintha szét akarnék robbanni és közlöm, hogy egyáltalán nem kellemes, habár épp elégszer éreztem hasonlót, hogy ismerősként üdvözöljem ezt is a többi érzés mellett. Ellököm magam a padtól, pár hosszú léptet teszek az ellenkező irányba, csak azért, hogy ne kelljen a nőre néznem, közben hümmögök egyet, ami annak felel meg, hogy igen, eltalálta, kurvára beletrafált, mert ha Mira apró kis mancsai belekontárkodnak az életembe, azt messziről észreveszem. Van már benne tapasztalatom.
- Mira csak az ábrándjait követi. Ha lett volna még egy testvére, biztos, hogy magasról tenne rám, így viszont... Egyszerűen én vagyok az egyetlen, akihez kötődhet. Végignézte, hogy a szüleink és minden számára fontos ember megöregszik és meghal. Minden eltelt emberöltővel csak vesztett. Az ember beleőrül, ha nincs számára kapaszkodó, ami a valóságban tartja. - Még mindig a hátam mögé beszélek, jobb is, mert az arcom megvonaglik annak ellenére, hogy teljesen semleges, hűvös szavakba foglalom a testvérem s egyben talán az én sorsom is. - Nem vagyok jó ember, Haven. Voltam, valaha, talán, Mira pedig abban reménykedik, hogy még hasonlíthatok a háromszáz éve elpusztult énemre. Azt gondolja, vágyom rá, pedig nem így van. Olyan sok aljasság szárad már a lelkemen, hogy kötve hiszem, hogy pont engem jutalmazna meg a sors. Nincs miért. Ettől függetlenül érzek a húgom iránt annyit, még ha szeretetet nem is tudok kifejezni, legalább a közelemben tudom és megvédem, máshoz egyébként sem értek. Ez viszont nem jóság, hiszen akkor is bántom, ha nem áll szándékomban. Ugyanez a helyzet veled is. - Gyűlölködve feszítem egymásnak tenyereimet, szorosan eggyé olvadt, egymásnak fehéren feszülő ujjaimat a szám elé szorítom, s ugyanezen gyűlölettel köpnék magamra, ha tehetném. Földet hordanék az emberi selejtre, élve temetném el jó mélyen, másképp nem vár rá megváltás - soha nem is várt rám hasonló, még remény sem. Ezzel a kínnal fordulok a nőhöz, a számomra inkább nőstény felé s egyben a tudattal, hogy jelenleg mindent feltételes módban látok, mert a jövő nekem nem több egy nagy, kövér, ocsmány HA szócskánál - hogy a jó kurva anyját, aki bevezette a szavak világába az összes lehetséges szinonimával, hasonlítószavával. - A kötődésed idézi elő a hangulathullámzást. Ez olyan, mintha a meghúzott gyeplő engedne, vagy épp egyre szorosabban tartana, bár az volna az igazi, ha egyszer megfojtana. - Ordas vigyor villan, habár érzelem nem sok van benne, pusztán arra jó, hogy leplezzen, másra nem. - És hogy lesz e jobb? A bevésődés megtöri a farkasokat, de ígéret nincs rá, úgy pláne nem, míg a lenyomat ellenállásba ütközik. - Komorság szaggat belül, mégis válaszolok, mint megannyiszor a mai nap folyamán, habár van e értelme egyáltalán? Mintha minden szóval sebezhetőbb volnék, egy retkes korcs, akibe bele lehet rúgni, meg lehet hurcolni. Kellemetlen rájönni, hogy ezt az érzést nagyon rég éreztem már, s egyáltalán nem óhajtok részesülni benne, habár mint minden mást, ezt sem irányíthatom maradéktalanul. Arra is kellemetlen rádöbbenni, hogy minél erősebben állok ellen, annál erősebben gyötör a bevésődés ereje, habár... mindvégig tudtam, most sem mondok újat vele. Ez az igazi kibaszás.
Több személyiség? A gondolatra egy pillanatra igazat adok. - Mintha két énem volna, csak épp kikezelni nem tudnak belőle. Igen, valahogy így. Egyébként felejtsd el a kérdést, ha nem érzed komolynak, ne erőltessük. - Mormolom, habár egyszerűen elereszthettem volna a fülem mellett, de nem teszem. A nyilvánvalót erősítem vele, mert nincs már erőm hadakozni, egész életemben semmi mást nem csináltam. Ezen kívül az őrületet minek is kellene leplezni? Mert az vagyok; egy retardált idióta.
- Az érzés, ami belülről kapar még egy jó ideig ott marad, az ilyen alkalmak pedig tökéletesek arra, hogy kísérletezz és megtaláld a leghatásosabb módszert, ezt másképp nem fogod megtanulni. Mirával viszont nem ártana sűrűbben átalakulnod, mert a végén olyan feszült leszel, hogy a legkisebb rezdülés is kiváltja, amit nem szeretnél. - És mit bánom én, ha nekem esik? Még az embereket se igazán sajnálnám, ha nem volna tanú, hát járulékos veszteségként el lehetne könyvelni, erről mindig is így vélekedtem. Amíg nem egy vérszívó ritkítja a humánokat, fene bánja, mi történik velük, habár Haven érzékeny lelki világa nem bírná el, ha valóban pusztítana közöttük, úgyhogy igazából csöppet sem tartok attól, hogy az akarata másképp döntene. - Egyébként láttam nálad sokkal labilisabb farkasokat is. Senki nem születik bele, én például az első évben abszolút nem tudtam magam kontrollálni. - És az tényleg maga volt a pokol abban az évszázadban.

music ● szavak: kb. 1842 ● megjegyzés: Főtér 4204293536

**Ajánlott tartalom**