- Menekülj messzi országokon túl, vagy sivatag rút szörnyei közé, a tengerekig nyomodban maradnék. S ha utolérlek, csókolnálak sírva, karomba kapnálak, s nagy diadallal vinnélek téged az ágyamba vissza.
Ismertem valakit, aki ugyanígy súgott a fülembe. Tudom, mit érez Alkméné, mikor tanácstalan, mikor meghasonlik, mikor szűköl fájdalmában, megalázottságában, akár a kivert kutya.
Mert én ismertem Valakit. Valakit, akivel együtt nőttünk fel, valakit, aki másként nézett rám, akivel egyfajta furcsa véd- és dacszövetség alakult ki köztünk, majd soha ki nem mondott szerelem. Valakit, akinek én is a lábai elé borultam, akinek odadobtam magam, mert szükségem volt rá. Neki is rám. Valakit, akinek az apja ügyvédként védte az én apámat a szüleim válóperében, majd beleszeretett anyámba, és kihátrált a perből. Valakit, akinek az apját lelőtte az én apám, mikor rájött, milliókat fog veszíteni a bíróság előtt, mert a megbízott védő belehabarodott a hamarosan volt-nejébe. Két lövés. Egy fúrtvégű a combba, egy a szívbe. Apámnak volt fegyvertartási engedélye, a bíró előtt önvédelemre hivatkozott. Némi kenőpénz fejében már csak néhány hónapos házi őrizet várt rá.
A halott nagynevű ügyvéd, hideg vagyonharácsoló cápa, a társadalom prominens tagja – minden tulajdonát, az ügyvédi irodát is, a fiára hagyta. Valakire, aki a temetés napján rám nézett – egy hosszú pillanatig egymás szemébe bámultunk az arctalanul hömpölygő, fekete tömegben -, és délutánra nyoma veszett. Sokan úgy vélték, már most szórja a vagyont Indiában. Mások arra fogadtak, csak leissza magát a magángépen, de hamarosan előkerül.
Csak én tudtam, én éreztem, hogy nem fog visszajönni New Yorkba. Mert nem maradt itt számára többé semmi.
Még én sem.

Furcsa kapcsolat a miénk. A New York-i elit aranytornyaiban szomszédok voltunk, és társak egy kilátástalan helyzetben. A szüleink sokáig barátok voltak, mi mégsem emiatt kerültünk közel egymáshoz. Sokkal inkább hasonlóságaink miatt. Ő volt az egyetlen az életemben, abban a bizonyos foggal-körömmel védett szférában, akinek igazán önmagam lehettem. Őszinteséget vártam el cserébe - utóvégre nem tudom, mikor kaptak új ízt az egykor baráti összekacsintások. Hitt bennem, jobban hitt, mint bárki más a környezetemben. Függtem tőle. Függtünk egymástól, egy feltárhatatlan mélységben. A sötétben minden barátságosabbnak tűnt, könnyebben mondtunk igazat az érzéseinkről is, amikor nem kellett egyenesen a másik szemébe néznünk.
Túl törékeny volt, az apja halála után pedig elfújta a szél. nagyon messzire jutottunk attól a békés, pitiáner csatákkal átszőtt időszaktól. Én egy városi színház deszkáin játszom, Ő pedig... nos, fogalmam sincs, mivel töltötte az elmúlt éveket. Eltűnt, eltűnt a térképről. Talán megismert valakit - egy ruganyos, tökéletes szépséget, aki szikrázó bőrével, kortalan ragyogásával magába bolondította. Talán önmagához hasonlóvá tette. Talán csak elmenekült. Menekült a béklyók, és ezáltal előlem is. Nem tudom biztosan, hogy hiányzik-e még. Ő és a Bonyodalmak mindig egy csomagban jöttek. valószínűleg most sincs másként.

A megalkotóra bízom, mi történt az elmúlt években, míg a fiatalok nem tudtak egymásról. Nyugodtan elengedheted a fantáziádat, teszem azt, vámpírrá is válhatott Mr Walter, míg a világot járta, merthogy egy helyben nem ücsörgött, az is egészen biztos.
Bree-nek viszont nagy szüksége lenne rá, éppen ezért aktív usert keresek, akinek már van tapasztalata szerepjátékos berkeken belül, és készen áll felgöngyölíteni ezt a szálat.  

A húgom, aki már nem is olyan kicsi, mint ahogyan az emlékeimben élt. Deidrával nem volt szoros a viszonyunk, egészen a szüleink véráztatta válóperéig, ahol már csak egymásra számíthattunk, s én egycsapásra a nővére lettem. Feladatomnak tekintettem, hogy vigyázzam, féltsem, óvjam, és ez ma sincsen másként.
Azzal, hogy elköltöztem a szülői házból, New Yorkból, nem szakadtunk el egymástól. Deidra viszont bizonyos értelemben mindig is igazságtalannak érezte, amiért nem jöhetett velem - ő sem vágyott egy fedél alatt élni a pasival, akit egykor apánknak neveztünk. A történtek után biztosan nem.
Ennek ellenére nem is lehet nagyobb a meglepetés, mikor ez a nővé cseperedett, körmönfont szirén becsönget a lakásom ajtaján, és maga után vonszolja a bőröndjét. Még hogy itt fogsz lakni? És mit szólnak anyáék? Hagytál egy cetlit, és leléptél? Oh, azok a heves érzelmek...
Mintha nem is az én húgom lennél, igaz-e?